Vérvörös szimbóluma, mint erőszak, mint élet, tűz és szenvedély. Egy vörös terem agresszív és folyton feszült energiákkal tölti meg a benne ülők. Egy lassan kavargó köd, amely fojtogat, mint a vékony, de erős ujjak szorítása. Orrlyukai kitágulnak, mintha bika lenne és lebegne előtte a fátyol, pupillái egy pillanatra nagyra tágulnak, mint valami tudatmódosító hatása, nem a hideg acél benne, a húsában. Fülében dübörög az adrenalin, nem a vérveszteség lesz az, amelybe beleszédül. Gondolatai olyan vadul cikáznak, mint egy heves, nyári viharban a villámok, csak jönnek és jönnek, pedig el sem múlt a másik. Cinkelt lapok ezek, mert ő meg volt esküdve, hogy a royal flush van az ujjai között, ez azonban meglepően vált... Hosszan engedi ki a levegőt, a lüktetés egész karjában felkúszik, ha nem ő lenne, talán zokogna, könyörögne és örökre eltűnne. Azonban, ő már nagyon régóta nem olyan, aki menekül és a társadalom által elvárt normák szerint működik. Rendszerint szeret mulatni azokon, akik igazi rosszfiúként fogalmaznak magukról, közben pedig az a legnagyobb tettük, hogy elemeltek egy üveg vodkát a polcról és kisétáltak vele. Szereti, hogy a világ előbb szimbolizálja egy bőrruhás, motoros taggal a szót, mintsem azzal, ami előtte áll, vagy azzal, ahogy ő görnyed az asztal felett és vadul zihál. Sosem az öltöny, a kifinomult ízlés és kimért szavak, azok a maffia szónál keresendők, pedig tudja ő, hogy susogós mackót hordanak a legtöbben és izzadtságszaguk van. Nagyvadak, kisvadak, megint elterelődik, vadászni akar, vadászni, elkapni, vörösre festeni a szoba falait, szétszedni, mint a rossz gyerek és megnézni, mi van benne, mitől működik. Felhajtani könyékig a másik karján is az ingét, mint valami művész és alkotni. Állni egy Pollock festmény előtt, amelyben nincs egyenes, nincs logika, csak színek, mély színek és kavarodás. Hogy egy ott pihen a falán, mert vörös és mint a köd, olyan, hogy elé állva úgy érzi, tükörben látja magát. Az egészet. Pont annyi logika és mégis, van benne valami követhető, valami, ami elragadja azt, aki érti és figyeli. Mögé lát. Szinte harci dobként dübörög szíve, melynek nyomása fülében visszhangzik. Szóra hívja, cselekedetre, tettekre. Had menjen, indulhasson, engedje tarolni, engedni bármire. Ez a férfi mára egy olyan meglepetés, amelyben még nem látja a logikát és amely valamely groteszk módon sokkolta. Az ő új Pollock festménye, és éppen arra készül, hogy saját maga ecsetével fesse meg.
De ahogy kikerül a penge, úgy húzódik vissza az, amit, akit kiváltott belőle. A levegő marni kezdi a sebet, ujjai merevek és elsőre talán átvillan agyán, hogy elcseszte, hogy tönkretette. Aztán rándul a kisujja, mozognak az inak és izmok, melynek hatására csak több és több csorog belőle. Nem húzódott vissza teljesen, csak megállt, kezét maga mellé helyezve figyelte őt a kék íriszek mögül, csendben, mintha várna valamire. Parancsszó? Nem, az még nem. Magyarázat? Semmit sem érne. Csak áll és vár, a mező közepén, szelet érez és megborzong újra és újra. A fájdalom eltompít mindent, újra megtanítja arra, hogy él és nem elérhetetlen. Te átkozott, ott az asztal végén, talán megbánja még, hogy mit szegezett nem csak az asztalhoz, de magához. Ahogy fordítva. Betette, csalira tűzte azzal, hogy csak ült és folyton kérdezett; miért éri meg, mi éri meg. Fortyong benne ezer és egy dolog, de végül a pergamenre tekint, követi, ahogy minden megjelenik rajta, ő pedig csak áll, arca egy árnyalattal sápadtabb, de mit számít. Ajkai rándulnak meg, arca még mindig állatias vonásokban pihen, tekintete nem szelíd, ahogy azt egy ilyen esetben elvárná bárki is, hogy fejet hajt és letérdel. Ó nem. Attól ő makacsabb, nehezen hajlik. De figyel és nem mozdul, csak ujja szorítja a saját kezén a pontot, mint a végtelen türelem. Pedig csak húzza és húzza. Továbbra is érzi, hogy szívesen sértené fel ő a másik bőrét, faragna bele szépet is, ez azonban csak a vihar szava. Számol. Lassan, megfontoltan, számol előre, ahogy tanulta. Sorokat idéz fel, mint valami vallásos, de ezekben nincs semmi áhítat és szentség. A vér illata, a pergamenen koppanó vércseppek, egy apró sípoló hang a fülében. Lehunyja a szemeit és most először rázza meg úgy a fejét, mint aki kábulatból ébred fel, álomból, hipnózis volt ez. Hallgatja a szavait, amelyek húzzák a valóságba, mintha tanítania kellene neki, hogy biztonságos egy szúrás, egy golyó ütötte lyuk. Tudja hol fáj, tudja hol csak puha, de ártalmatlan. Szavaira mégis apró, szórakozott mosoly ül ki ajkai szegletébe.
Üdvözölve. Szemhéjai erre nyílnak fel lassan, tekintetét emeli el az asztaltól, a mocsokról, amivel beszennyezte és fúrja a másik szemeibe az. Üdvözli. Nem köszön, nem biccent, csak figyel és észre sem veszi, mit hoznak be közben, az ajtó mozdulását nem.
És akkor újból törik. Úgy nevezi, amely nem lehet véletlen. Úgy hívja és szólongatja, amelyet épp visszaküld a sötétbe fejében, mintha... Ó, te aljas ördög. Balga szent.
- Keveset beszélek, annál többet cselekszem – még mindig halk, még mindig a más. Nem tud visszabújni abba, amit ma akart hozni. És ne is kérje. Zihálása lassan már csak egyenletes, de még mindig nem kellemes ütembe vált. Alig pislog, mintha szükségtelen lenne, elengedi a kezén a pontot, ahol vörös folt jelzi, milyen erősen is tette. Holnapra lilává válik, mit sem számít.
- Tehát tudod. És ez nem lep meg. Drága árad volt – pillant le tenyerére. Nem, nem a seb az. Rég nem. Némán hagyja, hogy hozzáérjen, nem rezzen össze arra, hogy közel van hozzá. Légzése válik egyenletessé, keze még mindig kitartva, mintha muszáj lenne. Csak adja a kezébe, csak engedje, de tudja, nem fogja. Nem. Arca tisztul, kezéhez ér, akaratlanul rándul most már össze, teste ösztönös reakciója. Ekkor látja a vágás helyét, tiszta, pontosan ott, ahol lennie kell, egyenes és erő volt benne. Ujjai mocorognak a tisztogatásra, a víz csak újabb löketet ad a folyamnak. Orrát már teljesen betölti a fémes illat, mint valami parfüm.
- Csak azt hozhatom, amire kreáltak. Mit vársz tőlem? Minek nevezzelek? - nem meghunyászkodás ez, tapogatózás. Arca merev, mint valami szoboré, amelytől mindenki csak menekül. A pokol fattyait ábrázolták valaha így, a kegyetlenséget. Végtelen a világ és nincsenek határok. Határozottan nem tetszik neki, hogy mivé vált előtte a férfi, határozottan vágta át érzékeit. És most először sóhajt egy nagyot, vágyakozóan, mintha mindig csak erre várt volna – megint. Újra és újra.
- Mikor láthatom a világod? - látni akar. Elborult. Határozottan képtelen a logikára ma este. Határozottan legyőzték; ismét. De nem végleg. A felszínt kaparták meg. Látni akarod, mit rejt a mélység?

Ismét lehunyja a szemeit, fogadja a sötétséget, amelyet csak a fények, az eddig bámult vér fest más színűre. Amelyben táncolnak a csillagok kissé, hiszen a feszültség és minden más felkorbácsolta, de amelyben mégis tökéletesen csak önmaga van, talán csak néha a fantázia szüleménye, hogy körben ülnek mind, minden maszk és a másiktól várják a szavakat, mondatokat, okos dolgokat, hogy minden tökéletes maradjon, minden úgy menjen, ahogy ő diktál. Diktálna. Mély levegőt vesz, a közeg még mindig túl erős és túl intenzív, úgy szívja be magába, immáron a férfi illatát is, mintha valami veszett aroma kellene testének, hogy teljességben az őrület mélyébe vethesse magát. Szemeit csukva tartja, kizárja a külvilágot, megszűnik a fülcsengés, egy csendes, monoton hang búg csak elméjében, ismételgeti a sorokat. Mióta ismersz te engem annyira, hogy elgondolkodjak azon, jobb lenne-e egy gyors vágás és talán utána valami gyötrelmes halál? Hogy utánunk csak hamu maradjon? Mióta ismer úgy, mint a tenyeret, amelyet átvágott és amely talán nem arra való, amelyre szánkák. Mióta ismer úgy bárki, úgy, amely kimondva sem lett sosem, mióta csak az országhatárt átléptük. Mióta történnek a dolgok az ő kedve szerint, mióta olvasol bennem? És a legfőbb; mi az ára a hallgatásnak? Lágy, kellemes borzongás kúszik végig rajta, mert való igaz, ez az üzlet nem más, mint egy hatalmas hiba. Egy rossz lépés, amelyet úgy számolt ki, ahogy kénye és kedve akadt, de a búgó hang sem tudta előre, vagy tudja most sem, hogy mikor csúszott meg. Talán a felszínesség, talán csak a csapda és a pókháló, amely közben őt is ellepte. Apró, halk sóhaj, mellkasa emelkedik meg, mintha meditálna, mintha csak aludni készülne. De nem, még nem és ha nem itt, majd máshol, másképp. Amennyire a másik figyelt fel a jelekre és kívánt valami lehetetlen, amint száz gyertya elfújása után sem kaphat meg senki sem. Vagyis kaphatna, csak arra érdemesnek is kell lenni. Jogos a kérdés, hogy a másik az-e, valóban alkalmas, vagy csak belenyúlt az úgynevezett darázsfészekbe, és beleragadtak ujjai a mézbe, amely most vörös, sokkalta lágyabban folyik ki a réseken, hömpölyög és árasztja el a világot. Felkészültél, vagy sem?
Szemeit felnyitva nézhet szembe a valósággal, a csenddel és a feszülő állkapoccsal, amely nem mozdul, visszaszorongatja a további ordítást, amely már nem a fájdalom hangja lenne. Csatadal. Fess csak és fess. Szinte már-már nevetni támad kedve, ahogy az előbbi ridegség helyett most egy mosoly árnyékával az arcán tisztogatja tovább. Kierőszakolta a réseken a valóságot, nem csak a mézet és most úgy kezeli, mint valami új játékot, amelyet meg kell tisztítani. Csatadalt akar, fanfárokat és mégis, ahogy elhúzza a kezét homlokától, úgy mozdul a nyaka, lusta félkört ír re, melybe aprókat roppannak az inak, ízületek, kényelmes zsibbadás apró ábrándját keltve zsigereiben, amelyek még mindig csak arra várnak, hogy szabadulhasson az ujjak béklyójából. Valóban tudta-e, ez a kérdés újra és újra felbukkant benne, mégis némán követi a mozdulatait, nem érez késztetést, hogy bármivel is közbevágjon. Ilyenkor valóban kevesebb, nincs társalgás, nincs semmi más, csak a szobor és annak aranytalapzata. Probléma? Közel sem érzi annak, állt eleget némán és figyelve, miközben vagy előkészült a terep, vagy megoldásra került bármi is. Állt eleget, mert repedt már fel ajka a felesleges beszédért, és korábban, siheder évek alatt. Sok minden és hosszú, üvegszilánkkal beszórt út vezetett oda, ahol most áll, aki előtt. Lágy hangja cirógatja a fülét, azonban, csukott ajtókat talál csak. Nem, közel sem az a megoldás, hogy mint valami sérült állattal, gyerekkel beszél, vagy ha nem is tudatos, ez most nem jött be. Semmi sem változik, talán csak türelmetlensége, ahogy ujjai rándulnak – kész vagy már?
- Akartam valakit kapni, és más lett belőle. Efelett nem hunyhatok szemet, hogy ma este nem csak rólam szakadt le a lepel – tényként közli, se mosolya, se vigyorai egyike sem köszön vissza rá. Már meg sem rezdül, ha a sebhez ér, de ugyanúgy érzi. Lüktető, tompuló, majd aztán eszeveszetten maró pont az. Egy kapu. Ott a pokol kapuja, kedves Alfred, jó hogy nem dugod bele az ujjad, megnézni, mennyire forró is a kénköves felleg. A vérzés nem mostanság fog alábbhagyni, így ha talán nem simogatná, előrébb lenne, de megáll, bámul és valahol máshol jár. Rendes esetben a maszk kitöltené a csendet, megoldást húzna elő, ő pedig csak veszít egy árnyalatot arcából, de íriszei ugyanolyan vadul csillognak. Addig fog, ameddig örökre le nem csukódik.
- Ez a nézőpont. Sosem voltam szelíd, csak megtanultam, hogyan kell – mert valójában már rég eltörött és elborult, ha akkor és ott nem találnak rá és teszik rendbe azt, amelytől működni képes. Nem hihető rá a szociopata, azok érdektelenek, ő viszont érdeklődő és heves, csak nem mindegy mi és ki iránt. Biztosan tudja, hogy miket gondol, azok a mocskok odakint bizonyára most mindent látnak. Lássák csak, nem fontos. Az a fontos, amit tesz. Gyerünk, fess csak, fess. A falon még van hely. Annyit emlegeti az árulást, hogy talán az a félelme is lehetne, mert csak kimondva szűnik meg. Ennyire értékes lenne, hogy hallani sem akar róla? Lepillant kezére, amely még mindig cseppeket ont magából, ujjait hajlítja be. Válaszokat kap közben, de végig figyel, hiába máshol jár tekintete. Végül hátára szegezi azt.
- Ahogy akarod. Mindegy mit ejtek ki a számon – a papíron ott van minden, nevesítve, szavakkal, amiket ki is mondd. Nagyon ízlelgeti a szót, ízlelgesse is. Újabb hosszas pislantás, mély levegő és várakozás. A mai napba ennyi fért bele, ő pedig szinte érzi, ahogy a láthatatlan vaspántok csusszannak le kezeiről. Lassan lépked hátrafelé, mintha nem merne elfordulni felőle.
- Várni fogom – talán az apró megjegyzésben bújó apró él rejtve marad. Talán csak kósza képzelet, hogy ez hangzott eddig a legmohóbb, legtürelmetlenebb, mégis szinte megnyugtató szavaknak. Elfordul, az ajtó fejé indul, sebesült kezét szorítja magához, vöröslő foltot hagyva mindenütt. Nemes egyszerűséggel löki félre az útjában állót, aki talán csak azt teszi, amit tennie kell, könnyed mozdulat, állatias ösztön, ahogy a falnak csapódik és mire szitkait szórhatná, a másik már el is tűnt. Elveszik az éjszakában, mert ha nem akarja, nem találja meg senki sem. És isten tudja, vagy ördög, hogy mit fest most arra a képre, amely tökéletesen jellemzi a pillanatokat. A színjátékot, a leleplezést és végül felemelkedést.
Ma éjjel még a csillagok is elbújnak előle, mert elszabadult és féket kell találnia. Gyorsan.
A bukás nem opció.