Sharlotte

A vizezett vajsör az utolsó a problémái sorában. Másból akad bőven, amiért Michelle hajszálait egyenként tépkedné most ki a helyükről, ha a nővére itt lenne vele. Michelle ugyanis bekavart most neki rendesen, de ezen ráér anyázni majd, ha innen lelépett ez az alak, akivel éppen tárgyal. Némi cigit szerzett be neki, meg egy kis jóféle ír whisky-t kéz alatt. Lényegében a nővére akasztotta a nyakába ezt az ötödik kereket, aki Michelle ex pasija és ezért kell most ő lenyelje a békát és segíteni a tagon. Ezt még úgy leveri a nővérén, hogy könyörögni fog a végére a bocsánatáért a hígagyú tyúk vérrokona.
Az amigo számolja a suskát nyelve hegyét kidugva, ő közben rágyújt egy szálra a friss csomagból, csak hogy töltse az időt. Miután lerendezték az anyagiakat és az áruátvételt, a harmadik kerék elgörög melegebb éghajlatra, ő pedig a pulthoz telepszik át kissé morgós arckifejezéssel, kapucniját a fejére húzva, egészen a homlokába. Újabb vajsört rendel, miközben megvakarja az állát, szusszant egyet és a végére mégis csak hátracsapja azt a kapucnit, amit az előbb pont elrejtésnek szándékozott használni. Michelle eltolta az egész napját. Leveri rajta! Úgy éljen, hogy leveri!
Öltözéke mellesleg kimerül színek terén a szokásos feketében: kapucnis póló, háromnegyedes gatya és teniszek. Messze nem egy keményrocker figura most, de nem is ajánlatos felhívnia a figyelmet magára, ha anyagi természetű elfoglaltsága akad és azért tartózkodik idelenn.

Mihael
ruha feketében

Sharlotte

Pocsék kedve nem megy ritkaság számba, főleg ha még mások puszta jóindulattal hajlandók rásegíteni is ezen állapot előidézésére. Michelle-ben például folyamatosan túlteng a testvéri szeretet iránta és régebben is, ha nem éppen egymásnak falaztak, akkor ott tettek keresztbe a másik félnek, ahol csak tudtak. Természetesen azért, mert annyira túlteng bennük a szeretet és béke, csak ezúttal a kedves testvére túl messzire ment buzgóságában. Az a fogadjisten, amit viszonoz majd neki, legalább ennyire önzetlen kell, hogy legyen.
A csárda népségének Szöszivel ellentétben ő egészen újdonságnak számít, de ennek ellenére nem zavartatta magát eddig sem, hogy simulékony kocsmázóként adja el magát a publikum orra előtt. Nem esik nehezére az ilyen környezetbe belesimulni, amiben otthonosan érzi magát, így a feltűnést is elkerülte ezidáig. Most azonban, mint derült égből az áldás, mire egyáltalán nem számított, a kis trófeatermes szöszi hangja úgy kopogtat be a dobhártyáján, mint valami húsvéti hangos üdvözlőlap. Felpillant az italából és szinte azonnal végigfut a gunyoros vigyor a képén, mint holmi önálló életre kelt vidám macska, aki gombolyagot kapott a gazdájától. Mintha csak Barbie nyitotta volna köszönésre a száját, a plázacicás "helóka" most egészen megy is Szöszi imidzsével. Előbb csak megvonja a vállát, miközben a múltkorihoz hasonlóan méregeti egy kicsit szenvtelenül az ellenkező nem mai berendezését, s csak azután hajlandósítja magát a válaszadásra.
-Leugrottam inni egy kicsit. -Közli cinikus felhanggal a nyilvánvalót. A bevásárló listáját most hadd ne tegye publikussá Szöszi előtt.
-Reméltem, hogy összefutok Hófehérkével, de úgy tűnik, ma csak a disney csárdás Hamupipőkét kapom ki.- Bizony, valamikor még az ő agyát is megerőszakolta a három nővére a sok disneys mesével és azóta rémálma a szőke Hamupipőke, meg a hozzá tartozó, túltengő szeretet és béke üzenet. Erre utal többek között a lány szőke haját és ruháját sorban, hosszabb ideig fixírozva beszéd közben.
-Na és te? Elkerült az Álommanó? Kislányoknak már rég az ágyban a helyük esti mese után, a plüssoroszlánhoz bújva.- Az áradó csipkelődéséből érződik, hogy ez lehet nála az egyszerű beszélgetés és jelenleg egészen felderült a képe az előbbi komor morgásához viszonyítva. Hiába, a társaság hatalma, főleg a szemrevaló, szőke társaságéé.

Mihael

Tris

Lotte

A széken hátradőlve egyik kezemet az asztalra helyezem, a másikat pedig az ölembe ejtem. A lány szemébe nézek, aki így már kezdi is a mondandóját. Először azt gondolom, hogy valami, szépet, kedveset fog mondani ártatlanul, mint a ma született bárány, de már az első szava ennek az ellentettjére utal. Szóval megcsalt. Lereagáló reakcióként hitetlenül elnevetem magam. Erre mégis mennyi esély volt? Félig-meddig mosolyogva nézek újra a lány szemébe, várva a folytatást.  A "mit érzek irántad?" részt egy bólintással lereagálom, utána viszont az arcomra fagy a mosoly.
-Basszus! -Arcomat a tenyerembe döntöm, majd pár pillanat után a hajamat végigsimítva engedem le. -Te komolyan eltitkoltad a gyereket? -Hangomban csodálkozást, meglepettséget és egy kevés ijedtséget lehetett érezni, valemennyi dühvel keveredve. Nem pontosan tudtam, hogy mit mondjak, ilyen még nem fordult velem elő, és őszintén szólva nem is számítottam rá. Lotte nálam sokkal nyugodtabb volt. Velem ellentétbe az ő arca kifejezéstelen volt, mint aki már előre kitervelte, hogy ezt hogy vázolja fel, és már fel is fogta a tényeket.
Újabb kérdése lassan jutott el a tudatomig.
- Biztos. Nem kérek. Kösz. - Rá csak egy pillantást vetettem, amúgy az asztalt néztem, és magamban nagyon kattogtam. Amikor visszajött úgy tűnt magában már lerendezte és lezárta a dolgot. Úgy kezdett velem beszélni, mintha már mióta "öribarik" lennénk. Újra a szemébe néztem, aztán belekezdtem.
- Aha. Szóval ez kicsit abszurdan fog hangzani, de én is megcsaltalak. Viszont én nem vetettem el semmilyen gyereket... -Az elején még kicsit bizonytalanul beszéltem, a vége felé viszont nagyjából visszanyertem az eredeti énemet, és kicsit halkabban, de normálisan tettem hozzá, amit még akartam. Közben végig a lányt figyeltem, valami reakciót keresve. Mert végül oké, ő tudta, hogy megcsalt engem, azt viszont nem, hogy velem mi van.

Márk

Egy kis édességre van szükségem. Azonnal. Nem tudom miért, de úgy érzem belepusztulok, ha nem eszek valami édességet. Persze a manókat nem akarom megint zaklatni, mert tegnap is voltam a konyhában, és a végén még kizavarnának, vagy valami ilyesmi. És mivel van egy kis spórolt pénzem, így jobbnak találom, hogy a cukrászdába menjek. Úgyis rég voltam ott, és már hiányzik az ottani finom édesség. Egy piros topban, rövid farmernadrágban, és szintén piros tornacipővn indulok útnak, természetesen a hajamba, a ruhámhoz illő piros rózsát tűzöm. Az arcomon egy nagy mosollyal megyek végig a folyosókon, és az utcákon. Vagyis kicsit talán gyorsabban a szokásosnál, de köt érdekel? Csak minél hamarabb ott legyek. Mikor odaérek, sietősen benyitok, és körülnézek, van-e valahol hely. Szerencsére nincsenek sokan, így kiválasztom a legmegfelelőbb helyet, az ablak mellett. Amint leülök, azonnal jött is egy pincér és megkérdezi, mit szeretnék.
- Kérek egy milkshake-et, két extracsokis muffint és egy nagy tál fagylaltot. - mondom, egy barátságos mosoly kíséretében.
- Rendben, és milyen fagylalt legyen? - kérdez vissza a pincérnő.
- Öhm... Vanília, csoki, és citrom. - vágom rá hamar, majd nézem ahogy elmegy a rendeléssel.
Míg várom hogy megjöjjön, kinézek az ablakon, és figyelem az embereket.

Keiko

Márk

 Szeretek itt lenni, ha tehetném, minden nap eljönnék ide. Szerintem itt nagyon kellemes a légkör, és a sütemények is írtó finomak. Mindig az ablak mellé ülök, hogy ki tudjak nézni, mert szeretem figyelni, ahogy az emberek mennek mindenhova gyerekeikkel, vagy épp párjukkal. Néha jobb a tömegből kiválni, és csak külső szemlélőként figyelni őket. Gondolataimból egy hang zavart fel, ami kimondottan váratlanul ért. Zavartan pillantod fel, a hang gazdájára, ki nem más mint Márk. Első találkozásunkkor nem épp kellemes élményem volt vele, így nem igazán szeretnék most vele beszélni. De megbántani nem szeretném, nem hiányzik nekem egy ellenség, főleg nem a saját házamból. Azt azért egy kicsit faragatlanságnak tartom, hogy még csak meg sem kérdezte, hogy leülhet-e, hanem csak szó nélkül kényelembe helyezkedett. Na de mindegy, nem fogok ezen kiakadni, mert ilyen emberek is kellenek.
- Szia. Nincs semmi különös, elvagyok. - Mondom teljesen közömbös hangnemben, majd a pult felé nézek, hogy mikor hozzák már ki a rendelésem. - Egész jó volt, bár nem maradtam ott olyan sokáig. Igen, egész jól elbeszélgettünk Rufusszal. - Felelem, és egy halvány mosoly látszik az arcomon. Azok az emlékek először nem töltöttek volna el boldogsággal, de mióta mindent megbeszéltünk ketten a madárfészekben, azóta mindent másképp látok. Sőt, talán még Rufus nevétől is mosolyra húzódik a szám. Végre megjött a pincérnő, kezében a rendelésemmel, arcán egy barátságos mosollyal.
 - Elnézést a késésért de itt van a rendelése. - mondja és leteszi elém. Miután megköszönöm, és kifizetem az egészet, elmegy. Kortyolok egyet a milkshakeből, majd ránézek Márkra nézek.
- És te hogy vagy? Milyennek látod eddig az iskolát? - Kérdezem, s míg hallgatom a válaszát megeszem a muffint.

Keiko

Eric

Niki és Runa

Márk

Úgy látszik nagyon otthonosan érzi már magát Márk itt, Bagolyfalván. Legalábbis a viselkedéséből ezt lehet leszűrni. Bár nem is csoda, mert nagyon kellemes egy hely, sokkal jobb itt élni,mint a nyüzsgő nagyvárosokban. Az igaz, hogy eddig egy nagyvárosban éltem, és szeretek is ott lenni, de itt, vidéken, valahogy jobb. Jobb a levegő is, és nincs annyi ember, akikkel összefuthatsz az utcákon.
- Hát pedig a vizsga az muszáj, ha nem akarsz ismét elsős lenni. - felelem, és ismét kortyolok egyet a milkshakeből. - Na ja, a Navinések is elég szorgalmasak, ha akarnak. Én is be szeretnék még küldeni valamilyen szorgalmit, bár én inkább rajzmágiából. - mondom, s elmosolyodom. Azért ha elszánja magát Márk, akkor ő is tud valamit nyújtani, bár nem hiába lett levitás. Ezek után ismét kifelé bambulok, közben már az olvadozó fagylaltot eszem. Nézem a ki, és beáramló embereket. Nagy forgalma lehet ilyenkor, bár ez meg is látszik. Nem csoda, hisz itt bármit kérsz, megkapod. Egyrészt ezért is szeretek ide járni, másrészt meg itt mindig felvidulok.
Teljesen elkalandoznak a gondolataim, még azt is elfelejtem, hogy van itt előttem valaki. Persze ha Rufus lenne itt, biztos nem történt volna meg, de nem ő az aki velem szembe ül, így nem is nagyon figyelek rá.
Kérdésétől kicsit ledöbbentem. Azt hiszi, nem tudom mi az a metró, vagy mozgólépcső? Talán ilyen hülyének nézek én ki? Na ezen most kicsit kiakadtam, bár lehet, ok nélkül, mert valószínű csak én értettem félre, de első reakciómat szóban is kifejtem.
- Nem vagyok hülye, tudom mi az a mozgólépcső, és metró. - Mondom kicsit talán barátságtalan hangnemben, de hamar észbe kapok, és már normálisan teszem hozzá. - Én is mugli környezetben nőttem fel. - Nem tudom, hogy fakadhattam ki ennyire, ez egyáltalán nem jellemző rám. Talán ragadt rám valami apám Mardekáros mivoltából, bár ezt kétlem, mert ő és én két külön világ vagyunk. Lehet ezért nem is jövünk ki olyan jól egymással.

Keiko

Márk

Látszik Márk arcán a meglepettség, és ez nem is csoda, és is meglepődtem saját magamon, hogy így beszéltem. Azonnal meg is bántam, amint kimondtam, de a kimondott szavakat már nem lehet semmissé tenni. Sajnos. Pedig most olyan jól jönne. A fiú reakciójától gyakorlatilag a sírás kerülget, de visszatartom. Ha az előbb így tudtam válaszolni, akkor biztos van bennem annyi bátorság, hogy ugyanígy folytassam. De nincs. Nincs bátorságom, de még könnyeimet tudom tartani, hogy ne kezdjek el sírni, mert az elég rosszul jönne ki, főleg most. Hirtelen még az étvágyam is elment, és eltolom magam elől a tálcát, amin még ott van majdnem az összes fagyi, meg a másik muffin ott van.
- Hát... nincs...- mondom,de közben egyszer sem nézek fel Márkra, szemem az asztalra szegezem. Jó, igaza van, hogy ezt nem lehet eldönteni, de akkor is. Nem kéne előítéletnek lennie egy olyan emberrel szemben, akit mégcsak nem is ismer.
- Akkor minek vetted fel azt a tantárgyat? - nézek rá kérdőn, s még a szemöldököm is felhúzom. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy minek vett fel olyat amit talán nem is élvez. Ha tanulnia kell, akkor legalább olyat tanuljon, amit szeret is. Legalábbis nekem ez a véleményem.
- Én.... én nem Pesten nőttem fel. Sőt,  is az országban. - Válaszolom már teljesen közömbös hangnemben. most komolyan, mielőtt elkezdene ilyenekről kérdezősködni, előtte inkább informálódjon egy kicsit. De ezen az utolsó Mondatán akadok ki a legjobban. Oké, azt felfogom, hogy a japánok és a kínaiak kinézetre hasonlítanak. de könyörgöm, azért megkérdezhette volna, hogy milyen származású vagyok. Ettől újra rámtör a sírógörcs, de most kevésbé hatékonyan tudom elfolytani, és néhány könnycsepp legördül az arcomon. Neki biztos az összes ázsiai nép kínai, és én ezeket az embereket nem igazán tudom megérteni. Azokat, akiknek Ázsia Kínát jelenti.
- Én.... én nem vagyok kínai. Japán vagyok. A kínaiakhoz semmi közöm. - fakadok ki a tőlem nem megszokott hangnemben. Ezzel nálam teljesen elásta magát Márk, jobbra már nem hiszem hogy fog fordulni a köztünk lévő kapcsolat, szóval erről ennyit. - Szóval teheted is el azt a papírt, mert egyáltalán nem ismerem Pestet. - fejezem be, s ekkor már végképp nem tudom magam tartani, fejem a kezembe temetem, és csak hagyom, hogy könnyeim hadd záporozzanak.

Keiko

Keiko, Márk

Márk és Rufus

Nem érdekel már semmi sem, csak minél hamarabb el tudjak menni innen. Bár nem nézek fel, de érzem az emberek tekintetét rajtunk, és ez nem sok jót sejtet. Ezt már nem fogom tudni olyan könnyen elintézni. Jó igaz, hogy elsétálhatnék csak úgy, mintha mi sem történt volna, de a lábam nem mozdul. Egyszerűen úrrá lett rajtam a sírás, és nem tudok elmenni, csak ülök, zokogva. Persze ezek után már teljesen más hangnembem beszél hozzám, de olyan érzésem van, hogy ez csak álszenteskedés, hogy fejezzem be a sírást. Ilyennel már sokszor találkoztam a régi sulimban. Sokszor csinálták már ezt meg velem, hogy megbántottak, és néhány kedves szó után természetesen megbocsájtottam nekik, de újból hátba támadtak, és kezdődött minden elölről. Ezt a hangnemet már nagyon is jól ismerem, de a következmény mindig is ugyanaz lett, így már nem igazán hiszek az ilyen szavaknak. Nem szeretnék rá felnézni, s nem is szólok már hozzá, inkább elmennék most rögtön, de a hangtól, amit meghallok muszáj felnéznem. Mintha Rufust hallottam volna. De az nem lehet, mikor jött volna ide? Sejtésem igaznak látszik, valóban Rufus az, ki nem épp túl nyugodt. Csak nézem őt, nem szólok semmit, bár nem is tudnék, egyrészt, mert Rufus egyből Márkra pillant, másrészről pedig a rémület miatt, nehogy valami örültséget csináljon.
- Rufus. - szólalok meg elhaló hangon, de ezt ő talán meg sem hallotta, sőt biztos vagyok, hogy nem hallotta meg. Most már valóban mindenki minket néz, és ez aggaszt, így a lehető leghamarabb el szeretnék innen menni, menekülni. De nem egyedül. Rufust is magammal viszem, nehogy távozásom után kárt tegyen magában. Veszek egy mély levegőt, hogy egy kis bátorságot merítsek, és hangosabban szólaljak meg.
- Rufus! -mondom ezt már hangosabban, és hogy biztos legyek abban, hogy rám figyel, még a kezét is megfogom. - Hagyd,nem számít. Inkább menjünk innen. - mondom végig Rufus szemébe nézve, szeme csillog a sírástól. Majd felállok, és Rufus kezét fogva, szó nélkül elmegyek. Erről most nem szeretnék vele beszélni, s remélem.nem is fogja még egy darabig felhozni a dolgot. Most csak vissza szeretnék menni a kastélyba, és kipihenni magam.

Keiko s Rufus

Dorota, a rém, és Niki, a megfigyelő

Ezúton közöljük, kedves Dorota, hogy a banyák kora régen leáldozott. Manapság nem menő a szigor, ha tiszteletet és csendet akar kicsikarni, bár tény, megfélemlítésnek még mindig remek eszköz. Csak vigyázzon, drága Vaslady, nehogy egy adag rajzszögbe üljön egy nap, mert holmi buzgó alattvalói megelégelték keménységét.
Már az akaratosság sem imponál neki, de fogadni merne, hogy ha unokanővérére nézne most, valami hasonló elégedetlenség halvány árnyait fedezhetné fel Niki arcán is. Persze azután, hogy legombolta róla a pókerarc különösen vastag és makacs rétegét. Niki holtbiztos, hogy nem viccelt, mikor kijelentette, hogy ebbe nem szól bele.
Nagyon durván kezd felmenni benne a pumpa, mikor Őnagysága előadja a Marie Antoinette-féle különszámot: ha nincs kenyér, kalácsot az embereknek, figyeljetek csak rám, mert nekem van csak fontos mondanivalóm. Egy fenét! Ahogy Dorota halad előre a beszédben, úgy kezd egyre látványosabban lüktetni a homlokán az a bizonyos dühér, ellenben a szája körül mind szélesedik a mosoly, mintha egy cukorborsó kislány lenne, aki a nagymamája ezeréves történetét hallgatja teljes lelkesedéssel. Felkönyököl az asztalra Dorotával farkasszemet nézve, s mikor a tisztes matróna végre befogta hatalmasra méretezett és nagyképű lepénylesőjét, ő is belefog a tisztes visszavágásba.
-Szerintem beszéljünk nyíltan, Miss Dorota.- jó erősen megnyomja a Miss szót, mintha szándékosan lenézné a korosabb hölgyet, azaz még annyira sem érdemesíti, hogy tisztes feleségnek nézze. Másképp mi a fenét keresne itt? Paraszti észjárás eleje volt ez, de azóta már mindketten megvilágosodtak, hogy ez a kontyos Elvtársnő csak egy kerítőnő.
-A hirdetést A FÉRFI adta fel, tehát Ő KÉRDEZ. Neki JOGA VAN nem megjelenni, ha túl elfoglalt. És elfoglalt, szavamra. Sokkal elfoglaltabb, mint Miss Delarosa valaha is lehet. Nnos... Ha előbb ön válaszol a MI kérdéseinkre, akkor esélyes, hogy én is válaszolok az ÖN kérdéseire.- vesz egy mély levegőt és közben vállon veregeti magát, hogy elolvasta Niki kérdéseit, mielőtt a majdnem-nővére széttépte a lapot. Így most fejből tudja citálni az összes kérdést hála a fotografikus memóriájának.
-Hány másodperc alatt futja a százat? Meddig bír fél lábon állni? Hogy viszonyul a szemtelen tinikhez? Mennyit költ havonta ruházkodásra? Ki a kedvenc sportolója? Mi fogta meg a hirdetésben?- mikor szépen és érthetően elsorolta őket, még mindig a legangyalibb mosolyát villogtatja, de immár minden feszültség nélkül. Határozottan élvezi a helyzetet, de később nem fog elfelejteni bocsánatot kérni Nikitől. Nem gondolta volna, hogy a flúgosokat is bevonzza a hirdetés, bár Esztert egyáltalán nem tartotta annak, csak súlyosan önbizalomhiányosnak.

Már legalább 12 órája nem evett, nagyon éhes volt, de a nagy melegben nem volt kedve meleg ételhez. Úgy gondolta ha elfogyaszt egy sütit attól jobb lesz, így hát bement a cukrászdába ahol leült a sarokban lévő asztalhoz.
A pincér jött is egyből.
 - Jó napot! Mit hozhatok?
 - Hello. Egy colát és egy franciakrémest kérek.
 - Rendben. Most fizetsz vagy később?
 - Most.
 - Akkor hozom a colát, a krémest és a számlát.
 - Oké, köszi.- és vadító mosollyal nézett a pincérnőre, amire az el is pirult.
Jobb vagyok mint azt hittem, már egy nálam idősebb hölgy is elmosolyodik ha rávigyorgok. ~ Gondolta magában.
Pár pillanat múlva már ott is volt a hölgy aki az imént felvette a rendelését.
 -A cola, a krémes és a számla.-mondta és csintalan mosoly ült ki az arcára.
 - Köszönöm. - elővette a pénzt és tökéletes mosollyal borravalóval együtt odaadta a lánynak.
A lány távozott, hogy egy másik vendéget szolgáljon ki.
Roland elkezdte enni a krémest és kortyolgatott a colából, míg a végén mind a kettő elfogyott. Az ifjú úgy érezte ül még egy kicsit a hűvösön aztán továbbáll de végül is hűsölés nélkül felállt, elindult, biccentett az ott lévőknek majd kilépett az ajtón.

Sharlotte

Aki azt mondta, hogy egyedül a barom iszik, igaza volt. Barom, szamaras ökör lenne visszadobni Szöszi társaságát, ha már így egymás útjába akadtak ma este. Meg aztán az üzlet lezárva, kell a lazítás is, női társasággal még jobb. Már volt szerencséjük a trófeateremben és a szőke fürtök ott helyben bevonzották a szemeit. Szórakozni pont megtenné a kicsike, vagy ki tudja. Nem jós, hogy pikkpakk, kivágja magából, hogy pár szón túl közük lesz-e még egymáshoz vagy sem, de most itt ülnek és éppen egymásra csodálkoznak a maguk sajátságos modorában, hogy itt találják a másikat.
-Talán meggondolom, hogy sűrűbben jöjjek.- Biccent jelezve, hogy értette a célzást és meg is fontolja. Amíg Sharlotte nem akar tapadni, mint takony az orra, ez a dolog tető alá hozható, a gyakoribb találkák.
-Aztaa, Hamupipőkét tényleg hülyére dolgoztatják. Hogyhogy nem lázadtál még fel a rezsim ellen?- érződik a szarkazmusa, a vigyora is elég árulkodó tud lenni. Sharlotte dolga, hogy felveszi-e tőle ezt a viselkedést vagy sem. Az eddigiek alapján kétli. Beszéd közben félig a lány felé fordul és felhörpinti itala maradékát, majd a kérdésre kissé megingatja a fejét, végül hagyja, hogy szétterüljön a képén egy jóllakott, csibész óvodás mosolya.
-Tartalmasabbat tétre lenne értelme inni, nem? És barom iszik magában... Na?- Reméli, ennél jobban nem kell elmagyarázni, hogy a versenyivás gondolata ma esti kezdésnek egész tűrhetőnek tűnik számára, de egyedül semmi élvezet nincs benne, így Sharlotte összekaphatná magát, hogy beszálljon a buliba.
Az csöppet sem zavarja, hogy a lány mennyire iszik nőiesen vagy sem; éppen elég jó dekoráció ebben a poros lyukban ahhoz, hogy érdemes legyen figyelnie rá és megmozgassa pihenő agytekervényeit, amik eddig abban a hitben éltek, hogy a ma este már halálos unalomban fog eltelni. Most már csak Sharlotte válasza kell és ki is kérhetik azokat a töményebbeket, máskülönben köszöni, de marad a vajsörnél. Egyedül részegedni nem poén.

Mihael

Rufus

Éhes vagyok. Nagyon éhes. Ma még egész nap nem ettem semmit, és annyira éhezem, hogy csak na. Na jó ez kicsit túlzás, mert Afrikában sokkal jobban éheznek, mint én, szóval nem kéne nekem itt nyavajognom, hisz bármikor elmehetek valahova enni. Mondták már, hogya konyhába bármikor elmehetek, mert a manók úgyis adnak valamit, ott biztos nem éheznék. De nekem most semmi kedvem nincs ahhoz, hogy csak kastélyban bóklásszak, mert tuti nem találnám meg elsőre a konyhát. Így inkább elmegyek a faluba, biztos van ott is valami jó kis étterem, vagy bármi, ahol lehet enni. Már nagyon jól tudom az eridon és a bejárat közti utat, így hamar kiérek, onnan pedig már csak pár perc míg a faluba érek. Csodás ez a falu, az biztos hogy sok időt fogok itt tölteni. De most már csak valami éttermet kéne keresnem. Az orrom érez valami nagyon finom illatot, ez tuti hogy kajálda lesz, más nem is lehet. Körülnézek, és meg is látom a gyorséttermet. Azt a kis távot már szintre futva teszem meg, és azonnal be is rontok.
- Helló! Szeretnék kérni.... Öhm... sült pisztrángot krumplival és vízzel. - mondom, majd amint megkapom, ki is fizetem, és csak aztán nézek ülőhely után. Meg us pillantom a legmegfelelőbb helyet, az ablak mellet,és azonnal letelepedem, és elkezdek falatozni az utcát bámulva.

Húgi <3


Szeretem ezt a helyet, a nyüzsgést, ahogy az emberek beszélgetnek, nevetgélnek vagy csak valakit nézni, amint csendesen elüldögél és elmélkedik az élet nagy dolgairól. Jó ide jönni, letenni az iskolával járó sok terhet és kikapcsolni egy ideig, üdítő érzés. Közben nézni, hogy ki mit eszik, vannak, akik csak teáznak, mások sütiznek is. Van, aki sokat és van, aki kevesebbet rendel, én szeretek mindig mást enni. Így nem unok meg semmit, mindig hat rám az újdonság varázsa. Viszont, a mai nap után valami szokványosat rendelek, hogy kompenzálja ezt a furcsa napot. Kíváncsian figyelem, hogy mit rendel Kat, a csoki torta jó választás. Éjféli turmix? Új specialitás? Nahát, feltétlenül ki kell próbálnom.
-Majd kaphatok egy kortyot?-Kérdezem meg Katet. Ekkor feltűnik, hogy mennyire bámulja az én kis húgom a pincér fiút.
-Oh, tetszik a srác?-Súgom halkan az asztal fölött. Nem szoktam senkit se ugratni, de most helyén valónak tűnik.  Ezt még tuti visszakapom, de ez nem is baj ez is velejárója a dolognak. Amikor a testvérpárokat figyelem, ők is jó sokszor tréfálnak egymással. Ami, nem bántó, inkább vicces, de, szeretetből csinálják, ami elveszi a dolog bántó élét és egy jó nevetés lesz belőle. A kedvenc filmemet hallva, már meg se lepődök, ennyi erővel magamat is kérdezhetném.
-Szereted a musicaleket? Ha, választani kellene, Peeta vagy Gale?-De, az utóbbi kérdésben biztos vagyok. Erre, nem lehet mást mondania, mert annyira hasonlít rám. A legtöbben Galet mondják, mert lázadó, nekem viszont pont ez az ellenszenves benne. Ahogy a könyv is írja, én a pitypangot, a megújulást szeretem, szóval az én válaszom Peeta, remélem az övé is. A kérésemre megmerevedik, de nagyon remélem, hogy válaszolni fog, mert különben sosem tudom meg, hogy min ment keresztül és így megérteni sem tudom őt igazán. De megkönnyebbülésemre lassan elkezdd beszélni. A története mélyen megindít.  Miközben mesél, megjön a rendelés, megvárjuk, míg a pincér leteszi a sütit meg az italokat az asztalra, majd Kat folytatja a történetet. Annyira figyelek, hogy még a süti se érdekel. Minden más megszűnik, körülöttem csak egy ember marad benne, aki most velem szemben ül. Ahogy Kat mesél, szinte magam előtt látom őt is és Milot is, a gondtalanságot, majd a halálfélelmet.
-Nagyon sajnálom!-Suttogom, majd közelebb húzom a székemet és a hátát simogatom, majd elterelem a szót, hogy kicsit felengedjen. Legnagyobb örömömre igent mondd, erre a szóra a fantáziám is elszabadul. Írnom kell a szüleimnek, biztos fognak nekünk örülni, meg azért is, hogy szerezzünk egy lovat Katnek, a közös lovaglásokhoz.
-Tudsz lovagolni?-Kérdezem ártatlan képpel, mert, azt tudom,hogy szereti a lovakat, de,ha még nem tud lovagolni, akkor majd most megtanítom.
-Jó neked, én is mindent tudok, de attól még görcsben áll a gyomrom!-Nevetek, úgy irigylem az ilyen magabiztos embereket. Én miért nem kaptam? Biztos, amikor osztogatták, akkor én a sor végén álltam és már elfogyott mire odaértem, vagy mit tudom én! Ez van, nem baj, kaptam mást, legalábbis ezzel nyugtatom magam.
-Szinte biztos vagyok benne, hogy a kedvenc könyved a Hunger games, ha magamból indulok ki. De, azt nem tudom, hogy szereted a vöröspötyös könyveket? Ha, igen melyikeket olvastad? Milyen témájú könyveket szeretsz?-Kérdezem meg, ez egy olyan téma, amiről bárkivel, bárhol, bármikor el tudok beszélgetni. A könyveknek varázserejük van. Köztük az is, hogy lehet róluk beszélgetni...

Nővér:)


Amikor beértünk a faluba nem tudtam merre nézzek hirtelen, annyi látnivaló volt. Ahogy végighaladtunk az utcákon azon gondolkodtam ennek mégis mennyi az esélye? Annyira titokzatos, varázslatos és rejtélyes már maga a születésünk is. Aztán persze az örökbeadásom a következő, amit komolyabban kellene boncolgatni és felfedezni körülötte minden tényt. Akkor ott van a nagybácsim halála... Ami után - minden bizonnyal valamitől félve és féltve - a nevelőanyumon kitört a paranoia és muszáj volt bedugnia ide. Nyilván nem egyszerű baleset eredményeként nem láthatom többet a nagybácsim, nem ölelhetem meg. Nincs!
És akkor viszont kapok valamit az életembe. A mélyponton... A semmi kellős közepén felbukkan a nővérem!
"Katniss, Elisabeth" - elgondolkodva mondogatom magamban a nevét és csaknem könnyes lesz a szemem.
"Bleeee!" - utálok nyálas lenni...
Otthon is mindig kőkemény voltam. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy én voltam a menő csaj, aki mindenkivel kavart és tetkókat, meg piercingeket szerzett be és minden héten más színű volt rongyosra, szálkásra vasalt haja. Egyszerűen arról van szó, hogy mindig szó nélkül tűrtem a rám záporozó rossz dolgokat. Sosem mutattam ki mit érzek... (Kivéve néhány szélsőséges esetet) Inkább mindig megvártam, míg hazamehetek, aztán kiszaladtam a város végére, a kis forráshoz, amit annyira szerettem, leültem és kisírtam magam. Nem volt sok barátom, nem vagyok mézes-mázos típus. Bár sokan mondják, hogy jobban ki kellene tárulkoznom, mosolyognom és kihúznom magam.
Jót mosolygok magamban, amikor eszembe jut, hogy a rólam készült képeken - mármint azokon, amelyek pillanatképek - is mindig morcos voltam, annyira, hogy még saját magamnak is feltűnt...
A díszítések gyönyörűek, az illatok mennyeiek, és először - mióta itt vagyok - őszintén elmosolyodom, miközben az asztal fényes lapját simogatom.
Ebben a pillanatban megérkezik a pincér, kicsit meglepődik, mikor két iker néz vele szembe, de azért gyorsan összeszedi magát, köhint egyet és megkérdezi, mit hozhat. Szóra nyitom a számat, megszoktam, hogy én vagyok az első - mindenben. De Kat megelőz és leadja a rendelést. Gyorsan visszacsukom a szám és félmosolyra húzva az ajkam várom, hogy felém forduljon a pincér figyelme. De miközben várok, nagyon is elmélázom, nővérem kérdése szakít ki a fantáziavilágból, kipukkad, mint egy szappanbuborék.
- Én is egy csokis tortaszeletet, inni meg... hmm.. Nem is tudom - elgondolkodva ütögetem az állam, miközben az itallapot olvasgatom. - Legyen ez! - bökök rá az egyik feliratra. A pincér felém hajol… hmm! Egész cuki a srác…. majd felfirkantja a lapjára: Éjkék turmix
Még dünnyög is hozzá! De édes!
Kicsit megdöntöm a fejem és úgy mosolygok fel rá. Visszamosolyog, majd elviszi a rendelést.
A nővéremre nézek.
 -  Kedvenc filmem? Nos... Szeretem az Éhezők viadalát, könyvben is tetszett. Klasszikusok közül nekem nagyon tetszett a Romeo és Júlia színházi előadásban és könyvben is! És mik a te kedvenceid?- nézek fel, elpirulva.
"Olyan szégyenlős vagy! "- szidom magam... -"Hisz ő a testvéred!"
Mikor megkérdezi mi történt Milo-val, megmerevedek ültömben.
"Lehet, hogy máris sor kerül az első veszekedésünkre?" - fut át az agyamon, de gyorsan elhessegetem a gondolatot. Túl fájdalmas, de elmondom neki. Meg, ha nem is mondanám el, akkor is megértené, vagy nem?
Nagy levegőt veszek és belenézek a tükörképem arcába. Megköszörülöm a torkom és beszélni kezdek:
- Milo anyu testvére volt, az öccse. Imádta a varázslást és az erdőt. Mindig kijártunk együtt a közeli folyóhoz. Abba folyik az a forrás, ahol általában megtalálhatsz, otthon - szomorúan elmosolyodom. - Amikor a baleset történt, akkor is az erdőben bóklásztunk... - kis szünetet tartok, megvárom, még a pincér lerakja elénk a tányérokat, poharakat. Hirtelen már nem is érdekel annyira a felszolgáló srác. Folytatom:- Éppen gallyakat és ágakat szedegettünk, miközben Milo néha-néha megjegyezte, milyen kemény lesz a tél. Meg beszélt a gyerekkoráról is. Az ő gyerekkora irigylésre méltó, lovai voltak, kutyái, sőt egy időben egy elefánt is megszállt a házuk udvarán. Hatalmas ház volt, hatalmas terület helyezkedett el mögötte. Csak egyszer láttam azt a csodavárat, de csak kívülről, mert amikor anyu megmutatta már nem az övéjük volt, eladták, potom pénzért, mert a szüleik vállalkozása csődbe ment. Akkor költöztek fel a Kárpátokba. Oh, csak beszélek meg beszélek, nem mondom a lényeget. - mondom szégyenkezve és kortyolok egyet a turmixból.
Hmm... nagyon finom!
" Azt hiszem többször is meglátogatom majd ezt a helyet."- gondolom, miközben felveszem a villám és levágok egy kicsit a tortából, majd bekapom. Közben elgondolkodva vizslatom tesóm arcát, mit reagál.
- Szóval az erdőben gyűjtögettünk, vadásztunk, bár azt inkább Milo csinálta a pálcájával, nagyon ügyes volt benne! Aztán zajt hallottunk, mint amikor letörik egy ág, vagy rálépnek egy gallyra, majd egy hófehér villanás és Milo összeesett. Ott hevert a földön előttem én pedig hiába szólongattam... Hirtelen megjelent anyu. Most is úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Az egész olyan volt.. - kerestem a megfelelő szavakat. - mintha lassított felvételt néztem volna. Csak emlékképeim vannak. Milo mozdulatlan teste, a hosszú hajam, ahogy a szél fújja, majd a szemembe hullik. Nos... ez történt!  - bököm ki gyorsan és lesütöm a szemem. Szótlanul eszem a sütit, nagyokat nyelek, könnyek csípik a szemem.
Kicsit felvidulok, mikor meghív hozzájuk, és habár picit korainak tartom a kérdést, egy pillanatnyi habozás után rávágom:
- Persze, miért is ne? - ahogy kimondom, elönt a félelem. Találkozni fogok az igazi szüleimmel! Megsimítom a medált az egyszerű ezüstláncomon.

Nathaniel ráérősen ballagott lefelé a faluba, abszolúte fittyet hányva arra a tényre, hogy valójában a vizsgáira kellene tanulnia, mert hát úgy volt vele, hogy ő bármikor átmegy bármiből, még ha ez egy cseppet túlzás is volt. Vörös hajú barátunk ugyanis bár könnyen tanult, de arra a mérhetetlen lustaságra, amit képes volt produkálni ilyen téren, már szavak sem voltak. Így esett, hogy megint a hasa után ment, vagyis inkább a faluból szűrődő jó illatok után, azzal a szándékkal, hogy betér a falatozóba, ha ott úgyis olyan olcsón adják a kaját, hogy még az ő kevéske pénzéből is telik rá. Na meg amúgy is, a tulaj kifejezetten kedves volt, múltkor Nath a saját szemével látta, hogy valakinek dupla annyit pakoltatott a manóval egy ételhordóba, mint a rendes adag lett volna, annak ellenére, hogy az asszonynak nem volt elég pénze az ételre.
Mikor betért az étterembe rögtön rendelt egy egész pizzát potom áron, aztán leült az egyik sarokba, és maga elé húzott valami újságot, hogy elfoglalja magát, amíg elkészül az étel. Elég hangosakat korgott a gyomra, úgyhogy csak remélte, hogy mások nem hallják, hiszen elég nagy tömeg volt a helységben, de végül is, ha valaki beszól neki, Nath kérdés nélkül dekorálja ki az illetőt. Persze lehet, hogy előtte megvárja, hogy kimenjen az ajtó elé, mert nem akarta szétverni a kedvenc kajáldáját.
Végül azonban senki sem szólt hozzá, és a pizza is megérkezett, Nath pedig haladéktalanul falatozáshoz látott. Élvezte, ahogy nyúlt a villáján a sok sajt, és a sonka is olyan finomra volt szeletelve, hogy öröm volt az embernek harapni belőle. Nath ugyan nem érdeklődött a gasztronómia iránt, mert jobbára annyiban kimerült nála az étellel való foglalkozás, hogy szerezzen egy kisebb hegynyi kaját a tányérjára, de ez még az ő arcára is mosolyt csalt. Na most azért el lehet képzelni, hogy milyen, ha egy hozzá hasonló, első látásra nem túl bizalomgerjesztő lény vígan mosolyog a pizzájára.

Húgi


Szeretem ezt a helyet, a nyüzsgést, ahogy az emberek beszélgetnek, nevetgélnek vagy csak valakit nézni, amint csendesen elüldögél és elmélkedik az élet nagy dolgairól. Jó ide jönni, letenni az iskolával járó sok terhet és kikapcsolni egy ideig, üdítő érzés. Közben nézni, hogy ki mit eszik, vannak, akik csak teáznak, mások sütiznek is. Van, aki sokat és van, aki kevesebbet rendel, én szeretek mindig mást enni. Így nem unok meg semmit, mindig hat rám az újdonság varázsa. Viszont, a mai nap után valami szokványosat rendelek, hogy kompenzálja ezt a furcsa napot. Kíváncsian figyelem, hogy mit rendel Kat, a csoki torta jó választás. Éjféli turmix? Új specialitás? Nahát, feltétlenül ki kell próbálnom.
-Majd kaphatok egy kortyot?-Kérdezem meg Katet. Ekkor feltűnik, hogy mennyire bámulja az én kis húgom a pincér fiút.
-Oh, tetszik a srác?-Súgom halkan az asztal fölött. Nem szoktam senkit se ugratni, de most helyén valónak tűnik.  Ezt még tuti visszakapom, de ez nem is baj ez is velejárója a dolognak. Amikor a testvérpárokat figyelem, ők is jó sokszor tréfálnak egymással. Ami, nem bántó, inkább vicces, de, szeretetből csinálják, ami elveszi a dolog bántó élét és egy jó nevetés lesz belőle. A kedvenc filmemet hallva, már meg se lepődök, ennyi erővel magamat is kérdezhetném.
-Szereted a musicaleket? Ha, választani kellene, Peeta vagy Gale?-De, az utóbbi kérdésben biztos vagyok. Erre, nem lehet mást mondania, mert annyira hasonlít rám. A legtöbben Galet mondják, mert lázadó, nekem viszont pont ez az ellenszenves benne. Ahogy a könyv is írja, én a pitypangot, a megújulást szeretem, szóval az én válaszom Peeta, remélem az övé is. A kérésemre megmerevedik, de nagyon remélem, hogy válaszolni fog, mert különben sosem tudom meg, hogy min ment keresztül és így megérteni sem tudom őt igazán. De megkönnyebbülésemre lassan elkezdd beszélni. A története mélyen megindít.  Miközben mesél, megjön a rendelés, megvárjuk, míg a pincér leteszi a sütit meg az italokat az asztalra, majd Kat folytatja a történetet. Annyira figyelek, hogy még a süti se érdekel. Minden más megszűnik, körülöttem csak egy ember marad benne, aki most velem szemben ül. Ahogy Kat mesél, szinte magam előtt látom őt is és Milot is, a gondtalanságot, majd a halálfélelmet.
-Nagyon sajnálom!-Suttogom, majd közelebb húzom a székemet és a hátát simogatom, majd elterelem a szót, hogy kicsit felengedjen. Legnagyobb örömömre igent mondd, erre a szóra a fantáziám is elszabadul. Írnom kell a szüleimnek, biztos fognak nekünk örülni, meg azért is, hogy szerezzünk egy lovat Katnek, a közös lovaglásokhoz.
-Tudsz lovagolni?-Kérdezem ártatlan képpel, mert, azt tudom,hogy szereti a lovakat, de,ha még nem tud lovagolni, akkor majd most megtanítom.
-Jó neked, én is mindent tudok, de attól még görcsben áll a gyomrom!-Nevetek, úgy irigylem az ilyen magabiztos embereket. Én miért nem kaptam? Biztos, amikor osztogatták, akkor én a sor végén álltam és már elfogyott mire odaértem, vagy mit tudom én! Ez van, nem baj, kaptam mást, legalábbis ezzel nyugtatom magam.
-Szinte biztos vagyok benne, hogy a kedvenc könyved a Hunger games, ha magamból indulok ki. De, azt nem tudom, hogy szereted a vöröspötyös könyveket? Ha, igen melyikeket olvastad? Milyen témájú könyveket szeretsz?-Kérdezem meg, ez egy olyan téma, amiről bárkivel, bárhol, bármikor el tudok beszélgetni. A könyveknek varázserejük van. Köztük az is, hogy lehet róluk beszélgetni...

Nővérkéém:)
Tulajdonképpen tetszik ez a hely, annyira varázslatos. Régebben elítéltem ezt a környéket, szürkének, zömöknek tituláltam teljesen alaptalanul. De mivel nem szeretem, ha nincs, igazam ezért azt bizonygatom magamnak, hogy nem egészen alaptalan feltételezés volt. Amikor még nem ismertem ezeket a csodálatos helyeket és csak néhány aprócska szeletkét láttam belőle, amikor mindig visszahúzódtam szürke szobámba joggal feltételezhettem ezt.
Az Éjkék turmix mennyei, nem csodálom, hogy Katnek is megtetszett, már a látványa is megfogja az embert. Habár természetünknél fogva idegenkedünk megenni/inni valamit, ami kék, ez az ital megcáfolja, az tuti.
A kis, karcsú, mégis nagy űrtartalmú pohárka könnyedén simul az ember tenyerébe. Az ital egy ujjnyival a perem fölött véget ér. Kékesfekete, sűrű massza húzódik meg a pohárban, a pohár széle apró fehér-kék-fekete cukorral van bevonva. Az egyik szélén kis zöld mentalevél díszeleg. A szívószál pedig hosszan, kéken tekereg spirál formában a pohárba és a vendég szájához. Már a látvány is varázslatos.
Szó nélkül tolom a nővérem elé a poharat és elmosolyodom. Miközben beszélek, sokatmondóan kacsintok is:
- Persze, iszonyat jó ez a cucc!
Elpirulok, amikor a srácra célozgat. Körülpillantok a teremben, a srác éppen két csajt szolgál ki, az egyik platinaszőke, a másik fekete hajú. Vidáman nevetgélnek, a srác pedig velük nevet.
Hirtelen elmegy a kedvem az egésztől.
- Nem rossz...-motyogom.-De mindegy, úgysem tudom felvenni a versenyt ilyen...-keresem a megfelelő szót, de végül feladom.-...lányokkal!-nyögöm ki végül.
-Musicalek? - megköszörülöm a torkom.-Nincs velük bajom, nem láttam még túl sokat, de amit igen, azt imádtam.
Gyorsan kortyolok, amíg felteszi a következő kérdését.
-Hogy lehet ilyet kérdezni? Persze, hogy Gale.-vágom rá, és figyelem a reakcióját. Úgy tűnik iszonyatosan meglepődött. Felnevetek:
-Csak vicceltem! Még jó, hogy Peeta! Team Peeta forever! A fiú a kenyérrel! Imádoom!-ömlengek, közben pedig hevesen gesztikulálok a kezemmel.
Aztán, elmondja, hogy nagyon sajnálja, ami történt a nagybácsimmal. Nos, igen én is sajnálom, akarom mondani, de csöndben maradok, nem akarok szomorú lenni. Fel is dob, amikor rögtön továbbugrik egy másik témára.
-Tudok... Valamennyire! Tudok ügetni! Nagyjából megy mind a tanulóügetés, mind a könnyű. De ez minden.-sütöm le a szemem, nem szeretek a hiányosságaimra gondolni. Mindig is meg akartam tanulni lovagolni, meg szerettem volna egy saját pacit is. De nem lehetett, hol pénzhiány miatt(amikor Anyu édesapjának vállalkozása tönkrement) vagy pedig helyhiány miatt. Pedig már a neve is meglenne.
"Shadow"-gondolom álmodozóan. De persze csak akkor nevezném el így, ha illene rá.
Amikor elmondja, hogy a vizsgák miatt mennyire izgul megsimítom a karját és bátorítóan ezt mondom:
-Biztosan ügyes leszel! Ha magamból indulok ki!-ezt az egoista megjegyzést viccnek szántam. Remélem nem érti félre.
-Vörös pöttyös! Igen! Szeretem őket. Miket olvastam már?-egy pillanatra elgondolkodom.-Az Twilight Saga-t, érdekes, hogy a könyv ezerszer jobb, mint a film... najó-nevetek-...ez túlzás, csak tízszer jobb! Néhány ponton hiányolja a regény az ésszerűséget. Legutóbb az Obszidiánt olvastam, nekem tetszett, de nem annyira, hogy levegő után kapkodtam, és azonnal akartam volna a második kötetet(ez állt a borítón). A Bíborhajú is tetszett, bár kicsit nyögvenyelősen ment. Összefoglalva vannak nagy dobásaik, de néhány elég gyenge, példa: Tündérdallam 1. A látó szerelme.-hadarom el.
-És te miket olvastál legutóbb?-teszem fel a kérdést, majd kibámulok az ablakon át a városra, amíg a válaszát várom.

Húgi


-Köszi.-Mondom, majd belekortyolok az italba-Te, ez tényleg nagyon finom.- Miközben azon gondolkodom, hogy miből készülhet, elmerülve bámulom a kékesfekete sűrű folyadékot.  Már a látványa is izgalmas, de az íz világa az fenomenális.  Legközelebb ilyet fogok rendelni, döntöm el magamban. Mikor szóba hozom a srácot, legnagyobb meglepetésemre az én kicsi húgom elpirul. Jaj, de édes! Hangosan azért nem mondom ki, nem akarom leégetni az egész cukrászda előtt. Felmérem a fiút, barna hajával és mélykék szemével tényleg csinosan nézz ki. Éppen két csajt szolgál ki, még beszélget is velük. A mugliknál mindig furcsálltam, hogy a pincérek, miért olyan merevek. Alig akad olyan, aki mosolyog, gondolataimból Kat rideg válasza rántott ki.
-Ez nem igaz Kat. Simán fölveszed bármelyik lánnyal a versenyt, különben is, szerintem a belső fontosabb, mint a külső. A másik, hogy szerintem csak a munkáját végzi, azért beszélget velük. Tudod, ez itt megszokott.-Magyarázom neki. Sokszor voltam itt, társasággal és egyedül is egyaránt. Volt már olyan, hogy egyedül voltam és a pincér leállt velem egy két rendelés között csevegni. Ez itt normális, mindenki beszélget mindenkivel, kivéve talán a rellonosok, azok elvannak saját magukkal.
-Miket láttál? Ha, akarsz,sokat láthatsz ezen túl, ugyanis anyu musicalszínész és ingyen bevisz, ha akarjuk. Engem már nagyon sokszor bevitt. Imádom a musicaleket. Egy nap én is musicalszínésznő szeretnék lenni. Neked mik a terveid a jövőre nézve?-Érdeklődök. Kicsi korom óta színház a mindenem. Szinte minden este megkértem anyut, hogy vigyen el, mikor játszott egy darabot. Olyan büszke voltam, hogy én vagyok a lánya. A kollégái is tök jó fejek, meg, plusz előny, hogy beengednek a kulisszák mögé is. Látni a díszleteket, meg, hogy milyen munka folyik a háttérben, egyszerűen lenyűgöző.  Néha még otthon is megkérem, hogy énekeljen nekem ebből vagy abból a darabból. Szeretem őt hallgatni, olyan jó hangja van! De, elég az álmodozásból, ideje visszamenni a valóságba. Alig észrevehetően megrázom a fejemet, hogy kitisztuljon, azonban rögtön le is esik az állam. Micsoda? Az nem lehet. Biztos, hogy a testvérem? Ő is Gale párti? Hova fajul ez a világ! Ekkor meghallom a csilingelő kacagást és rájövök, hogy csak vicc volt. Huh, szerencsére. Mikor elkezdi Peetát dicsérni, mosoly terül szét az arcomon.
-Peeta forever. Nekem a pitypangos hasonlat tetszik. Hogy ő a megújulás.  Az a kedvenc jelenetem, amikor kiviszi a fecsegőposzátás helyről és utána nyugtatja.  Tudod, a második kötetben, ahol van az  óriás aréna. Meg a végén, amikor megkérdezi, hogy szeretsz engem.-Magyarázom-Neked melyik a kedvenc Peetás részed?-Kérdezem izgatottan. Teljesen belemelegedek a témába. Annyira imádom Peetát. Mikor kicsi voltam, mindig arról álmodtam, hogy eljön a szőke herceg fehér lovon, és a szőke herceg nem más, mint Peeta. Álmok, gyönyörűek, vannak, amelyek egy idő után elszállnak, mint a szél fújta homok, és vannak, amelyek meggyökereznek benned, mint az erős fák, melyet téphet a vad vihar, de azok mégis szilárdan állnak.
-Király!-Kiálltok fel, de a gondolat szárnyain már egy zöldellő dombon járok Ezüst Holddal, mellettem pedig egy éjfekete paripán Kat lovagol. Eszembe jut, milyen jó érzés, mikor a lovam sörényébe merítem az ujjaimat, milyen, mikor puha pofáját a kezembe rakja és orrával belelehel a tenyerembe. De jó, hogy hamarosan szünet, már nagyon hiányzik nekem. Ő is, meg a három kutyám is. Kis öreg Hipike, a túlbuzgó Oszkár és az én örök mutatványos Surdám. Persze, ha ez még nem lenne elég, akkor hozzám dörgölőzzik még Zolika is, az én gyönyörű szürke macskám. Az ablakomban pedig Ébenke, mint fekete árnyék fekszik. Honvágyam van.  Hiányoznak nagyonak, de örülök, hogy Hedvig bárhová jöhet velem. Fehér baglyom elengedhetetlen bárhol. A mugliknak a facebook, nekem pedig a baglyom. A vizsga szó hallatán ismét összeugrik a gyomrom, de már kezdem megszokni, hiszen, nincs is más téma. Még a csapból is ez folyik.
-Köszi.-Nevetem el magam a poénon. A hasamban levő gombóc már fel is oldódik. A nevetés mindenre jó gyógyszer. Ez egy örök igazság.
-Szeretem a Twilightot. A kedvencem Jacob és Carlise és neked?-Na, a másik kérdés, amiben eltérek az átlagtól. Mindenki Edwardért van oda. Hát, ez van. Egyedi az ízlésem. Ezért vagyok különleges.
-Az Obszidiánt még nem olvastam, de szeretném. Nálam a Bíborhajú sorozat, az Éhezők viadala után van közvetlen, ha rangsorolom a könyveket. Annyira megfogott, Kellan, mint szereplő. Elnyerte a tetszésem. Igazából, elég sokakat olvastam, az Easyt, a Szárnyak sorozatot, az Evernight sorozatot, Az időutazó sorozatot, amiben van a Gwendolin-veszek egy mély levegőt, mert közben a kifogyott belőlem a szusz-Csitt,csitt trilógiát, a Bree Despain által írt sorozatot,Fallen sorozatot,a Halhatatlanok sorozatot,a Fényemberek könyvet, a Baltazart, Az eperszedőt, a Vértestvéreket,természetesen a twilight sorozat összes kötetét, meg a kiegészítő könyveket is. Azt hiszem ennyi, de,ha még eszembe jut, akkor később mondom.-Fejezembe az elég hosszúra sikeredet válaszomat. De,hát, mit csináljak, a vöröspötyös könyvek a gyengéim. Egyszerűen kihagyhatatlanok!
-Mik a kedvenc zenéid?-Szóba került már könyv, film. De, nagyon fontos dolgot hagynánk ki, ha nem jönne szóba a zene. A filmeket annyira nem szeretem, de a könyv é a zene számomra minden pénzt megér! Nélkülük üres volna az élet...