Yar

Állia

Unalmasan telt az estém, egyedül ültem a búskomor szobámban a tv előtt
és végig csak arra tudtam gondolni, hogy már az iskola tanulója vagyok, ezért nem bírtam ki, hogy az ötletemet, amit nem rég ötöltem ki megcsináljam és most itt vagyok az iskola környékén. Egy kicsit fázok ebben a műbőrhatású szoknyában, amit a nagyszüleimtől kaptam karácsonyra,  és egy fekete derékig érő dzsekiben , de egész elviselhető. Az utcán egy árva lélek se járkál,egyedül vagyok de, mintha szembe velem a távolból sétálna felém egy női alak. Én lehúzódtam az út szélére,
egy ajándék bolt előtt megállok és kicsit félek ettől a sötét alaktól.

Vittman Levente

Ma reggel direkt korábban kelt - élvezte a szünidőt, hogy alig maradt diák a kastélyban és azt is, hogy Nathaniel még vastagon húzta a lóbőrt, amikor ő kikúszott az ágyból. Napsütésről ugyan szó sem volt és hiányolta is egy kicsit, mégis, derűsen készülődött, gyorsan összekapva magát - egyébként sem tartozott a piperkőc emberek közé, bár amióta munkába járt, gyakrabban kísérletezett (hiába) fésülködéssel. Most kicsit kapkodva csavarta nyakába a tarka sálat, hamarabb kellett elindulnia, mert még be akart térni a könyvesboltba is, így kilépett, hogy gyorsabban tegye meg a faluig vezető utat, vállára csapott táskájában legutóbbi szerzeményével, A Mester és Margaritával. Óvatosan nyitotta Őszike néni boltjának ajtaját, halkan köszönve, mert valahogy még mindig inkább feltűnésmentesen szeretett jönni-menni, hiszen aprópénzért kölcsönzött, nem pedig vásárolt. Most viszont - miután már napok óta nem kínozta a késztetés, hogy rágyújtson, s így költenie sem kellett ilyesmire - igenis végleg haza akart vinni egy kötetet, ami megtetszett neki, csak előbb a helyére akarta csempészni a Bulgakov-művet. Ez már megvolt otthon, de nem szívesen kérte volna el a nagyitól bagollyal, kitéve szegény portékát az időjárásnak és tollas postásuk minden szeszélyének. Megkereste a polcot, ahonnan leemelte, majd utoljára ellenőrizte a saját kézzel gyártott könyvjelzőt, melyen az alábbi, kicsit cikornyás betűkkel rótt idézet állt:

"Nem elég olvasni. Újraolvasni - az összes tanácsadók szerint - fontosabb. S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik vagy, melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit.
Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan megy, majdnem oly lassan és bonyolultan, mint az életben."

Márai Sándor: Ég és föld

Ez az előző olvasmánya volt, és bár erre is fájt a foga, előbb inkább a Khalil Gibran gyűjteményre szerette volna rátenni a mancsát. Tekintete mohón kereste az ismerős gerincet, vagy a Prófétát szerette volna, vagy s Törött szárnyakat, vagy azt a furcsa aforizmagyűjteményt. Azonban errefelé a könyvek ritkán maradtak ugyanazon a helyen, mintha vándoroltak volna és annyira nem is tartotta lehetetlennek, elvégre félig a varázsvilágban nevelkedett, kevés dolog lepte meg. Most azonban akármilyen kitartóan keresgélt is, csak nem tudott ráakadni egyik könyvre sem, így egyre tanácstalanabbul állt egyik lábáról a másikra, azon töprengve, vajon van-e elég ideje, hogy végigbóklássza az egész kínálatot.

Zsombi

Egyre érdekesebb ez a beszélgetés. Most már hogy nagyjából elkezdtük. Egyenlőre még az udvarias kérdéseknél tartunk. Valamivel meg kéne törni a jeget? Nem is tudom, nem beszélgetni jöttem. De az ért beszélgethetnék. a nehéz kezdés után én már kezdek bele melegedni. Ő is próbálkozik ami jó. Kapok egy kérdést megint amire próbálok olyat válasz szólni  ami nem hangzik teljesen hülyén.
-Nincs igazán,bár ezen még nem is gondolkodtam még. És neked?
Dobom vissza a labdát. Közben mosolygok mert la hajoltam a könyvért amit ki néztem, ő pedig levegőt se vet úgy meg ilyet hogy melyik könyvre gondoltam, a könyvet amit fogott pedig úgy szorította hogy el fehéredtek az ujjai. De mi után fel álltam meg nyugodott és engedett a szorításon. Ezt meg is erősítette. Jó hogy nem ugyanazt a könyvet néztük ki. Abból elég nagy galiba lett volna. Közben figyelem Zsombit látszik hogy gondolkodik. Kíváncsi vagyok min. Talán a könyvön, csak azt nem tudom melyiken. De mindjárt meg tudom mert szólásra nyitotta a száját. Segítséget kér. Hát ez jó. Pont nem erre számítottam. De szívesen segítek. Mosolyogva beszélek hozzá.
-Mindjárt meg nézem. Le ülhetek melléd meg nézni?
Miközben arra várok hogy válasz szóljon fél lábra állok és kíváncsian bele lesek a könyvbe. Ami már kívülről is érdekesnek tűnik.

Kegyetlenül, éles körmeivel mart ki az álmok pille karjai közül a reggel. Utálatos volt minden napsugár, ami a szürke téli égbolton keresztül arcomat érte, miközben fürgén szedtem a lábaimat a kis boltocskám ajtaja felé, s minden karácsonyi maradvány fintorra késztetett, ami még az ablakokban tetszette vissza a szeretet ünnepét, amit idén is, mint olyan régen már; egyedül töltöttem. Egyedül és a könyveimmel, amikben olvastam barátságról és szerelemről a paplanom rejtekében, a boltom zugaiban, amit természetesen most sem zártam be egy pillanatra sem.
Talán ez az oka az állandó aggodalmamnak; a folytonosan nyitott ajtók, s a nem folytonos jelenlétem. Hiszen bár a könyvek visszatalálnak, amíg helyüket nem tudom, addig nyugodt nem tudok lenni.
Mivel az ajtók mindig, szüntelen hívogatják befelé az arra járókat, így eshet meg az is, hogy mire reggel megérkezem, már nem vagyok egyedül, s bár nem látom, ki az és merre jár, egyértelmű nyomai vannak, hogy valaki nem sokkal előttem érkezett; lehetne ez lapokra illően az illata, erős kisugárzása, esetleg hatalmasra nőtt aurája, de ennél sajnos sokkal földhöz ragadtabb jelenlétének jele; cipőjének még frissen taposott nyoma az amúgy nem makulátlan padlómon. Ugyan morcolódom pár pillanatig, hogy már megint takarítanom kell, mégis valahogy megnyugvással tölt el, hogy itt vagyok a kötetek között, így ennek hangot nem adva haladok egyre beljebb, miközben az otthon sokáig válogatott ruhadarabjaim egyre gyorsabban kerülnek le rólam.
Mire a megszokott, kényelmes székemhez érek, már semmi sem bizonyítja, hogy volt, hogy nem voltam itt. S bár következő mondatommal felfedem magam az ismeretlen előtt, remélem, hogy lesz szíves nem elárulni senkinek. Na nem mintha lenne bármi tétje is.
- Szólj, ha szükséged van valamire! - kiáltom bele a levegőbe, mivel tudomásom nem igazán van róla, hogy hol található a vendégem. Mindenesetre amíg más dolgom nincsen, addig lábaimat magam alá húzom, s összekucorodva kezdek bele az előző olvasmányom folytatásába. Hátha meglátom közben Bokonont.

Katniss Felchter


Körbepillantok az ismerős utcákon. Az elmúlt időre gondolok, mióta nem jártam itt megváltoztam. El kellett utaznom. Alig örülhettem annak, hogy így egymásra találtunk a tesómmal, az ikremmel.
Beköltöztem egy vele közös szobába, aztán jött egy Angliai tanulmányút. Na, mármost, Anglia nem csak a muglik egyik kedvenc helye. Sokat gondolkodtam, volt, hogy a tó mellett üldögéltem, élveztem a fű tapintását és a víz fodrozódását, ahogy az apró kavicsok- amiket meghatározatlan időközönként dobtam el - felkavarják a vizet. Elképzeltem, ahogy valaki gondoskodóan egy pokrócot terít a vállamra. De amikor hátranéztem senki nem járt mögöttem. Sóhajtva tápászkodtam fel. Végül is Londonról, az Egyesült Királyságról volt szó!
Visszamentem a szobámba és csöndben elpakoltam a cuccaim. Már csak Kat-nek kellett elmondanom...
Elmosolyodom, ahogy a Fő utczán szaladgáló gyerekek nevetését hallom. Szorosabbra húzom magamon a kabátomat, a hosszú fekete darabot. A sálba süllyesztem az arcom.
Elnézek az Ajándékbolt felé, talán vennem kellene valamit Katnek, mondjuk már az is meglepetés lesz számára, hogy itt vagyok. Szünet van a tanulmányi túra közben, addig akár haza is mehet az ember, de én nem akartam a Kárpátokbeli kis házba menni...Egyedül.
Végül inkább az utcán maradok és tovább sétálok merengve. Ahogy a falu központja felé haladok egyre több arcot felismerek, de nem köszönök nekik. Csak Katniss miatt jöttem, az én imádnivaló nővérkém miatt.
Benyúlok a pólóm alá és kitapintom a vékony láncon lógó medált. Mosolyogva továbbcsúsztatom a kezem a zsebembe.
~Miért is mennék az ajándékboltba? Hoztam ajándékot...~gondolom, és érzem, ahogy az arany hűvösen simul a kezembe. Kitapintom a kis nyilacskát a tárgy alján. Kiszélesedik a mosolyom, biztos vagyok benne, hogy imádni  fogja...
Csillogó szemekkel pillantok körbe és belélegzem ennek a helynek semmihez sem fogható illatát. Aztán meglátom...
A tömegben áll. Nekem háttal. Hajkoronája dúsan omlik a vállára, hátára. Pontosan ugyanaz az árnyalat, mint az enyém... Futva indulok meg felé és közben a nevét kiáltom:
- Kat!

Levente

Néha segítenek a falak - legyenek fizikaiak vagy csupán képzelete szüleményei. Néha, ha tégla és elutasítás magasodik közte és a világ közt, nem olyan hangos a kint és csak nagyon távolról szűrődnek be gondolatok, ahogy behúzott redőny lapjai közt szivárog be csendesen a fény. Ilyenkor majdnem jó volt, megülni elméje peremén és hagyni halkan zümmögni az idegenek hangjait. Más napokon nem akadt meredéke, sem kő, sem könyv nem segített, csak a menekülés, az üres tér. Karácsonyra annyira kimerült, hogy másra sem vágyott, mint messzire futni és kikerülni minden embert, vagy ha ezt nem tehette, hát fülére tapasztott kézzel járni az utcákat, még ha tudta is, hogy nem segít. Ez a pár röpke nap, amíg kiürült a város és mindenki hazatért, egyszerre hozott szomorúságot és megkönnyebbülést. Ha csak egy-egy hang érte el, elbírta terhét, s ahogy most meglegyintették a közeledő, majd belépő gondolatai, csak egy pillanatra hunyta le szemét. Az érzés minden alkalommal ugyanaz, mint egy hullám, ami magával sodorja, ha nem vigyáz, de most inkább csak bokáját nyaldosta. Bár szó nem hangzott el, reflexszerűen húzta be a nyakát, ahogy a cipőnyomok okozta bosszúság elérte - akármennyire is igyekezett leverni a havat a lábáról, valamennyi mindig maradt és ahogy a boltban sétált, olvadásnak indult, kis tócsák hosszú, egyre keskenyedő sorát hagyva így maga mögött. A másik gondolatai csakhamar más irányt vettek, de etőtl még lelkifurdalása nem szűnt meg; nagyon jól tudta, mennyi munkát jelenthet mások után takarítani. Az előteret ugyan nem ő felügyelte, de egyetlen óvatlan mozdulattal bárki el tudta áztatni a fél asztalt vagy az ülőpárnákat, s százszor jaj, ha még alaposan meg is mézezte előbb a teáját. Előhúzta hát pálcáját, s feladva a hiábavaló keresést, elindult visszafelé, halkan motyogva bűbájjal tüntetve el a nyomait - kicsit az egyiptomi papok jutottak eszébe, akik seprűvel jártak el hasonlóan a sírkamrák lezárásakor, bár fogalma sem volt, miért most villant eszébe mindez. Ahogy elért a polcsor végére, óvatosan kikukucskált, hogy meglesse a tulajt - még sosem találkoztak szemtől-szembe, s most kíváncsian leste, mint mindenkit, akit először látott. Elmélyülten olvasgatott, nem habzsolva, inkább kiélvezve a sorokat, mégis, volt benne valami mohóság, vagy inkább szomj, ahogy a lapokat forgatta. Csak addig szakította el tőle a tekintetét, amíg suttogva az ajtótól idáig sötétlő nyomokra uszította a tisztítóbűbájt. Persze, szörnyen gyerekes dolgot művelt már megint, de mégis elfogadhatóbb, mintha elé állna, csak hogy hosszasan, némán meredjen rá, amíg vonásait és rezzenéseit lesi. Mégis, mivel magyarázná? Hogy talán egyszer papírra veti vonalait, ha emlékei közül előkúsznak egy üres pillanatban?
Végül visszahúzódott, eltette a pálcáját, egyik rakoncátlan tincsét füle mögé tűrte, majd vett egy nagy levegőt és elszántan előlépett - teázó ide vagy oda, ha kilépett a szerepéből, még mindig nehézséget okozott csak úgy odamenni idegenekhez.*
- Elnézést.-*Állt aztán meg kicsit félszegen a pult előtt, megvárva, amíg a tulaj feltekint rá, remélve, hogy nem kap újabb bosszús gondolatot, amiért megzavarja olvasás közben.*- Nem találok néhány könyvet, amit itt láttam és rövidebb időre kölcsönöztem. Szeretném -*nyelt egyet, mert egy boltban a "kölcsönöztem" szó olyan átkozottul furcsán hangzott*- szeretném megvásárolni őket. Khalil Gibran köteteiről lenne szó.-*Tette végül hozzá, halkan, de érthetően beszélve. Megint előjött régi rossz szokása, hogy a gombjait tekergesse, de mivel ezen a kabáton már csak zipzár volt, végül a sálja szélét kapta el, hogy lefoglalja az ujjait

Húgocskám <3

Fehér plafon bámul velem szemben a félhomályban. Korán felkeltem, de nem tudom miért. Egyre jobban hiányzik az ikrem. Momentán nem sokat voltunk együtt, mert el kellett utaznia egy tanulmány útra Londonba. Örültem, mert ez nagy lehetőség a számára ugyanakkor, szomorú voltam és vagyok, mert így nincs velem. Bele kóstoltam egy teljesen más világba. Talán könnyebb valamiről úgy lemondani, hogy nem tapasztaltad meg előtte, mert amit nem ismersz az nem fáj. Lassan teltek a percek, néha a mellettem fekvő ágyra pillantottam, amely most üresen állt. Hirtelen egy könnycsepp gördült végig a szemem sarkából.
~Annyira hiányzol~mély levegőket véve sikerült megelőzni a sírást, de legbelül,ott valahol nagyon mélyen, patakokban zúgott szívemben a bánat. De, az éjszaka is elmúlt és felváltotta a reggel, a remény ígérete. Ma küldök neki egy levelet, lehet, hogy meglátogathatnám azokat a helyeket, ahol már voltunk együtt. Hirtelen jött törékeny jókedvvel kaptam magamra egy kényelmes farmert és egy nap sárga pulcsit. Levita házból kiérve gondoltam megreggelizek az egyik cukrászdában vagy teázóban. A Fő utcán bandukoltam magányosan. Körülöttem rengeteg ember. Szombat van, ilyenkor mindig nagy a sürgés-forgás pláne télen. Diákok nyargalnak megfelelő helyet keresve egy izgalmas hócsatához, párok sétálnak kéz a kézben.
~Bárcsak itt lennél velem, olyan magányosnak érzem magam~Valahogy, mintha az ég is össze esküdött volna ellenem, mindenkit csak csapatban láttam mozogni. Görcsösen szorítottam magamhoz a K betűt és a legjobb barátnőmtől kapott nyakláncot. Régen ő ide járt, de a szülei elköltöztek, egy másik helyre, ő pedig egy új iskolába került. Viszont levélben tartjuk a kapcsolatot és szünetekben találkozunk is. Vidámság tölt el, ha arra gondolok, hogy hamarosan ismét láthatom őt. Már iszonyatosan várom. Bárcsak Kat se lenne ilyen messze. Azonban sajnos ő másik országban van, így esély sincs rá, hogy láthatom őt egy hamar. Ekkor, meghallom a nevemet. Annyira ismerős ez a hang. Túlságosan is, nekem van ilyen hangszínem meg az ikremnek. Mivel én nem lehettem, kizárásos alapon ő kellett, hogy legyen. Viszont ez képtelenség, nem lehet itt, biztos annyira hiányzik, hogy az agyam tév képzeteket gyárt. Ám a hang nem halkul el, egyre erősödik. Megfordulok és szembe találom magam a saját tükör képemmel. Egy pillanatra elfog a deja vu mert teljesen olyan, mint az elő találkozásunkkor. Ráadásul felém fut. Alig hiszek a szememnek, hogy kerül ide? A lábaim önálló életre kelnek és már vágtatok Katnisshez.
-Kat!-Ordítom torkom szakadtából, amikor már kartávolságon belülre ér szorosan magamhoz ölelem, legszívesebben el sem engedném soha többet.
-Hiányoztál, hogy kerülsz te ide? Milyen volt London? Minden rendben veled?...-Kérdések tömkelegét zúdítottam a húgom nyakába. Ketten sétáltunk tovább, én pedig földöntúli boldogságot éreztem, hogy végre megint magam mellett tudhatom az ikremet. Nem kell őt félteni, de mégis én vagyok az idősebb kerek egy perccel, ezért nekem kell őt megvédeni. Gyorsan végig mérem, nincs rajta karcolás se, sem egyéb sérülés. Helyes! A láncán lévő K betű megcsillan a napfényben. Most már minden kerek egész, mintha a nap is fényesebben sütne. A madarak elkezdenek csivitelni és hosszú idő után megint úgy érzem, hogy minden tökéletes...

Manda

My sister*.*

Ahogy megöleljük egymást megnyugszom és az emlékek elöntik a tudatom. Ahogy továbbsétálunk igyekszem kielégítő választ adni a kérdéseire.
- Te is úúúgy hiányoztál.-újra megölelem megropogtatva a csontjait. Aztán elengedem és a szemébe mosolygok. Azt sem tudom hol kezdjem.- Oh, London varázslatos, egyszerűen... Kihagyhatatlan. Tuti, hogy veszek ott is egy lakást.-háát igen, ez lennék én, aki bízik benne, hogy sikerül amit eltervez és a világ egymástól képtelenül távol lévő pontjain is lehetnek lakásai. Csak remélni tudom, hogy Katet nem zavarja a nagyratörő terveim tömbkelege, bár tulajdonképpen ez még szoba sem került köztünk... Túlságosan kevés időt tölthettünk egymás mellett.
Az útra gondolok a gépen, ahogy az ablakon bámultam kifelé és a mellettem veszekedő házaspárt próbáltam kiírtani a tudatomból azon gondolkodtam, miközben a tesóm ajándékát forgattam a kezemben, hogy talán nem is kellett volna soha idejönnöm. Tudtam hogy lesz ez az út...
Lassan elmaradt mögöttem a Big Ben, a London Eye és a vicces emeletes piros buszok, ahogy a híres telefonfülkék előtt suhannak el. Elmosolyodtam és leszidtam magam. Hiszen persze, hogy megérte eljönni ide, semmi más nem éri meg jobban! Az ikrem.. A másik felem...
Hirtelen hallgattam el és a nővérem kezd felfigyelni a túúúl hosszú "hatásszünetre".
Imádom, egy hotelban kaptunk szállást, a Baker Streeten, és egyszerűen wow! Az egész hely, tényleg imádom. Felléptem több szerepben is.. nem sok, de talán nemsokára elkezdődik az őrület.-rákacsintok és átdobom a karom a válla felett. Az utolsó kérdést nem válaszolom meg, de szerintem látja rajtam, hogy tökéletes a kedélyállapotom, de azért jólesik ahogy végigmér, itt az ideje, hogy én is feltegyem a kérdéseim:
-Hát veled mizujs? Hogy megy sorod? Gondolom keményen tanulsz...
Még megyünk pár utcányit, de akkor kibukik belőlem.
- Bocsi, nem tudok várni! Csukd be a szemed!-mondom, kigombolom a kabátján a felső két gombot. Nem tudom, az erre mászkálók mit gondolnak az előbbi mondatom és cselekedetem után, valószínűleg semmi jót, de nem érdekel.
Előkaparom Kat ajándékát a zsebemből és feltűzöm a sárga pulcsijára. Elmosolyodom, ahogy a kis fecsegőposzátán-csőrében a nyíllal- megcsillan a délelőtti nap sugara.

A sorokat követve San Lorenzo - képzeletemben - sárgásbarna utcáin vezetnek végig lábaim, s szinte érzem az otthonokból ebédre készült fűszeres étel illatát. Gondolataim között már megtalálható a szuperjég ismerete is, s amint a Villa Mona fehér párnái közé hajtom fejemet, már ki is veszem farzsebemből, hogy eldugjam a díszesen faragott éjjeliszekrény legfelső fiókjába, hogy kivegyem onnan bármikor, amikor szükségem és kedvem szottyanna rá. Szemeimet lehunyva tisztelettel adózom Bokononnak, s bár tudom, hogy tilos követni és hinni, mégis titokban úgy vonzódom hozzá, mintha tisztes kötelességeim elengedhetetlen egyike lenne.
Aztán ujjaim gyengéden fordítják a könyv lapját egyik oldaláról a másikra, s mintha  kalandjaim abba sem maradtak volna, egy pillanatnyi kihagyás után, amii alatt orromba szívom a régi könyvek illatát magam körül , már folytatódik minden ott, ahol emlékeztem rá.
Aztán hirtelen mindig vége van, keserű vége, amikor a vágyakozás még ott van valahol az ember mellkasa alatt, rátelepszik minden gondolatára, hogy majd a saját utcáján sétálva egy-egy emberre rápillantva a könyve hősét lássa meg benne, s újra vágyódjon rá, hogy akár csak egy oldalt is újra átbogarásszon, mintha újat találhatna rajta, mintha minden olvasással új értelmet nyernének a betűk külön-külön. De előtte érzi, érzi mindenki azt, hogy most vége lesz, amikor a tetőfokára hág, amikor már nincsen más, csak a végkifejlet; s mintha a gondosan felépített kis világ falai láthatatlanul málladozni kezdenének. Mindig érdekes, mindig szomorú és mélyen megdöbbentő az igazság. Az, hogy jól éreztük; a kötete fedelét nézve hirtelen érteni lehet a törmelék ízét a szánkban, s a keserűséget. És ami a jó, hogy rossz nincs. Rossz kaland nincsen, csak nem megfelelő ember; ha felépült környezet nem tetszik, csak mást kell elküldeni, hátha ő valami olyat fedez fel, amit nekünk nem sikerült.
Az utolsó sor utolsó betűit szinte falva nyomom le a torkomon, hogy gyorsan túl legyek a keserű részen; a legvégén. De nem sikerül, hiszen egy szó, egy egészen aprócska szó veri szét a képet orrom előtt. Ujjaimra hajtom a fedelet, remélve, hogy még visszatérhetek hozzá, míg nem hűl ki a történet, de reménykedésem hiábavalónak és reménytelennek tűnik, amikor vendégem tovább pergeti a szavakat. Most  ő válik a célponttá, végighordozom rajta tekintetemet - valahonnan átkozott ismerősnek tűnik, valószínűleg nem most tért be először ide először, s mivel szinte beleolvad a környezetbe, azt gyanítom, nem is ritkák a látogatásai.
- Talán elnézem - szólok hozzá , a vállam megvonom közben, s eleresztem az emlékeit is a macskabölcsőnek ujjaim közül; leeresztem a kis pultomra, szinte hallom, ahogy koppan vele együtt egy nagy kő, valahol a bensőmben.
- Á, szóval te vagy az! - adok hangot a felismerésemnek, amikor a kölcsönözni szót kiejti. Ide nem szoktak az emberek kölcsönözni járni; a többség elviszi, aztán majd visszahozza, vagy csak lefekszik a legkényelmesebb pontokon, hogy ott élje át az izgalmakat, de ez a srác mindig becsülettel megfizeti minden nap árát, amit nála töltenek a történetek.
- A könyvek elvándoroltak, valahogy nem éreztem, hogy jók lennének ott, ahol voltak. Most kicsit hátrébb kell menni - ujjammal a megfelelő irányba mutatok, de közben a kis fotelkémből is felemelkedem; ha akarja, természetesen mindenképpen megmutatom neki pontosabban is, hogy hova kell mennie.

Milan

Fogalmam sem volt, hogy hogy kezdjek neki a keresésnek. Egyszer csak az ölembe pottyan egy kis dobozka, a következőben pedig azt se tudom, hol van, aki a kezembe nyomta. Mivel nem igen volt rajta semmi mütyűr, ami megtartsa, így azóta anyáékkal csináltattam rá egy kis kallantyút, amivel használhatom csatnak, medálnak, vagy akár a karkötőm díszeként is. Jelenleg a második variációt részesítem előnyben, de láthatatlanul, hiszen a magas nyakú garbó pulcsim bőven eltakarja.
Most a könyvesboltban várok, ami a faluban van, mert egy pár nappal ezelőtt sikerült elérnem őt. Annyit tudok róla, hogy rellonos, meg hogy Felagund prof-fal közös a vezetékneve, bár azt nem tudom, hogy rokonok-e. Nagyon sok embert megkerestem, és mindezt csak azért, hogy magyarázatot kapjak erre, mert senki nem ad idegennek semmit indok, ok nélkül, főként nem jót...
Mindegy is, mert lassan egy óra van, a megbeszélt idő, így én is kezdek felhagyni a könyvek nézegetésével, és inkább csak álcázásként folytatom azt a műveletet, amit olvasásnak, érdeklődésnek hívnak, hogy időben észrevegyem azt a fiút, akinek a keresztneve még mindig rejtély számomra.

Levente

Az utóbbi időben hozzászokott már, hogy végigmérik - egyrészt, a munkája része, másrészt, mióta nem sétálhat cilinderben az asztal alatt, csak feltűnőbb, mint régen volt. Most mégis, zavarta kissé, mert úgy néztek rajta végig, mint egy betolakodón, mint egy eltévedt futóférgen és nem mondhatta, hogy nem szolgált rá. Rosszkor szólt - olvasás közben az ember gondolatai kuszák, s hiába próbálta kivárni a megfelelő pillanatot, nem sikerült. Széttörte a képeket, amiket a másik felépített és ráadásul még el is csípett párat belőlük, akaratlan. Egyébként szomorkás, kedvesnek tűnő vonásai bosszúságról árulkodtak, s Gilbert önkéntelenül is erősebben szorongatta sálja rojtjait, bár megállta, hogy lesüsse szemét vagy hátráljon.
- Én.-*Kicsit olyan érzése támad, mintha megint elsős lenne, madárhangú és idétlen külsejű apróság, akire nem lehet máshogy nézni, mint egy verébfiókára - sajnálattal vegyes csodálkozással vagy "hess innen!" kifejezéssel. Akárhogy is, még nem vedlett le minden tollat, s furcsaság maradt. Ő abból indult ki, hogy a bolt tulajának meg kell valamiből élnie s mivel neki nem volt elég pénze, hogy minden számára kedves kötetet azonnal hazacipeljen (pedig megtette volna), hát legalább a kölcsönzésért fizetett. Az a lehetőség, hogy helyben olvasson, egyébként sem jöhetett számításba, hiszen most is legfeljebb tíz perce ülhetett volna le. Így maradtak a vádló, szép szemek, amik számonkérték rajta a durván elrabolt szavakat. A legszerencsétlenebb az egészben, ahogy ezt a szempárt fürkészi, mert minden, mi szép, kiszakíthatja őt a valóság keretei közül, s míg ő fényeket, színeket, formákat, árnyékokat, mélységet és vonalakat habzsol, addig az idő könyörtelenül telik tovább. Ráadásul már nyelve hegyén érzi az elcsépelt mondatot, s bele kell harapnia, hogy örökkön járó száját elhallgattassa. Maga az eladó kínál kapaszkodót szavaival, hogy visszataláljon helyére a képben, vissza gondolataihoz, melyek közt feltűnt egy új szál.*
- Megmutatná, ha megkérem?-*Miközben a szavakat ejti, már szőni kezdi illúzióit - a háta mögötti két polcsor közt fokozatosan tűnik elő a padló csempéi helyett macskakő, s ott, ahol a polcok kezdődnének, hirtelen házak kezdenek a magasba kúszni, karcsú, egymáshoz préselt épületek, zsalus ablakokkal, amik déli rekkenő hőségben árnyat adnak, virágcserepekkel a párkányon és néhol padokkal az ereszek vagy ernyők alatt. Szűk utcácska bontakozott ki a semmiből, s mivel legalább kicsit ismerte a pulton heverő könyvet, a tenger közelsége miatt friss, sós illatú levegő szállt. A színeket csak kicsit koptatta meg, nem lett egészen szépiás a kép, de hiányoztak az igazán rikító árnyalatok, inkább a részletekben jelent csak meg erőteljes, élénk szín, máshol kő, homok, fa dominált. Az illúzió messze nem volt tökéletes, még csak teljes sem - továbbra is érinthetetlen maradt, mert a tapintást még nem tudta becsapni, így könnyedén lebukhatott, hisz a látvány mögött ott lapultak a könyvekkel tömött polcok.
Nem is igazán töprengett a következményeken. Kárpótolni akarta valahogy a kellemetlenségért, amit okozott, s a lehetőség kínálta magát, így akármilyen bizonytalan lap is volt ez, erre tette fel most mindenét, már amit a bolt jelentett. Csendesen, egy kicsit lemaradva követte, s most tényleg fülelt - a kép nem lehetett tökéletes, de ha figyel a másik gondolataira, észrevétlen csempészheti bele azt, amit az hiányol. Ráadásul, ha mégsem a remélt hatást éri el, legalább egy kicsivel közelebb marad az ajtóhoz, bár sokkal inkább az mozgatta Gilt, hogy láthassa a másik reakcióját.

Milan

Éppen helyezek vissza egy könyvet, aminek a címe valami mugli találmány, nem is tudom, hogy mi az, rögtön el is felejtem, mikor hangosan kinyílik az ajtó. Csak felnézek, és máris kicsit megkönnyebbülök, hogy nem lettem átvágva, a következő pillanatban viszont úgy viselkedek, mint amikor a nyúl behúzza fülét- farkát. Őt vártam, de már fogalmam sincs, miért kerestem, és ezt nem tudom másképp kifejezni. A hangom cérnavékony, és ijedt, de nem általános nekem az ilyen stílus, senkitől sem.
- Nem tudom. Elfelejtettem.
Vallom be őszintén, de azt már nem, hogy ő ennek az oka. Elég, ha én tudom...
A kezemet magam elé veszem, és nekiállom tördelni, mert e közben mindig eszembe jut valami okosság. Kivéve, ha az mégis nagy baromság lesz.
- Levente hátrament.
Mondom még mindig cincogva, miközben odanézek a pulthoz, mert ő már nincs ott. Valószínűleg a raktárban van, hogyha van ennek a helynek olyanja. De mindegy is.
- Viszont ha valamit keresel, akkor lehet, tudok segíteni, mert most néztem át a címeket, miközben vártalak.
A kígyó megharapja a saját farkát. Hát így érzem most magam, mert bár el akartam terelni arról a figyelmemet, hogy fogalmam sincs, miért hívtam, végül nem sikerül. Csak ne szidjon meg nagyon. Én pici vagyok, ő meg nagy, és most már kezdek tőle tartani, hogy valami tárgy formájában kerülök ki innen. Ezért is nem merek többet mondani, csak hallgatok, és megpróbálok nem elrontani többet.

Régen szerettem, ha néznek. Szerettem, ha valaki érdeklődéssel vizslatta arcom minden végtelen vonását szeplőim tömérdek kuszasága alatt. S szerettem, ha valaki rezzenéstelen tekintettel figyelte az ég színét az én tekintetemben, hátha megtalálja benne az örök igazságok titkát. S szerettem, ha valaki gondolatai megremegtek, mikor fülledt hangulatban halántékomra tapadt rézszín hajam, s rátévedt nézni.
Ez mára mind por és hamu, valahol a sarokban, valahol a szőnyeg alatt, valahol a hátam mögé szórva, hogy soha ne is emlékezzek rá, milyen volt a feltűnést csak úgy kelten, csak úgy akarni és kiállhatatlanul vágyni, hogy figyeljenek. Most minden pillantás szúrós tüskeként éri bőrömet, most minden egy rajtam felejtett tekintet egy újabb és újabb csattanó pofon az arcomon. Egy óra, egy perc, egy másodperc, esetleg annak a legapróbb törtrésze elegendő ahhoz, hogy a kellemetlenség minden mélységét és magasságát bejárjam, s a legmélyebb zavar színezze arcomat olyan színűre, mint hajam minden különálló tincse együttvéve sem lesz majd sohasem. Ezért bújok a történetek mögé, ezért óvom magam egy-egy díszesen mintázott fedéllel, s ezért érzem magam olyan nagyon kellemetlenül, ha le kell tennem, s bár megteszem, és teljes sikerrel üzenem vonásaimmal; semmi baj, minden rendben, valójában az egész olyan... borzasztóan nehéz. Mintha ólmos súlyok húznák ajkaim szélét lefelé, úgy kell erőlködnöm minden mosolynál, ha nem őszinte, mégis megteszem, mert szeretem magam megkínozni. Vagy csak szeretem, ha ezt mások sem tudják. A választ még én sem tudom, és nem is kell pont most ezen gondolkoznom, hiába érzem megint. Hiába ér olyan nagyon rosszul az, hogy ez az ifjú rajtam felejti ékkő szemeit. lehet, nem is teszi, én mégis érzem, és ez... Próbálok nem erre gondolni, hiszen ő is láthatóan van kényelmetlen, amit viszont nem engedhetek meg. Senki nem érezheti rosszul magát Őszike falai között, ez az ő öröksége, és én vagyok, akinek ezt foggal és körömmel kell óvnia. De ez valóban az öröksége? Valóban nem máshol vagyok?
Egy olyan helyen, ahova végtelen vágyom, ahol nyugalmat és békét lelhetek. Látogatóm háta mögött már nincsenek könyvek. Már nincsen semmi, ami emlékeztetne a megsárgult lapokra a színes borítok alatt, s nincsen, ami tüdőmre nehezedik; egy pillanat műve volt az egész, s máris örömmel húzom magamra a sós levegő burkát, szinte betakarom magam vele, ahogy megbabonázva lépkedek a macskakövön, bár egy hatalmasra nyílt szirmaival kápráztató virág mellett megállok. Színei valahol a vér és a naplemente tüzes árnyalatai között játszadoznak egymással, én pedig lehunyom szememet, mert ez... mert ez valahol túl szép ahhoz, hogy nézni tudjam.
Helyette megérinteni akarom. Ujjaimmal felé nyúlok, hogy érezzem a bársonyos tapintását bőrömön, de éppen abban a pillanatban, hogy ez megtörténhet, máris visszarántom magam mellé karomat, s másik kezemmel fogom le, nehogy  megint kísértésbe essem. Szemem is kinyílik, egyenes a látogatómra nézek. Feje búbjától vizslatom végig, ha pedig a talpa látható lenne, még azt is megnézném magamnak. Aztán újra arcán állapodom meg, s hatalmasra nyílt szemekkel pislogok rá.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy magázol?  - kérdeztem a bárminemű témától és gondolatoktól függetlenül, miközben még mindig csak úgy pislogok rá - természetesen felfelé, hiszen azt  az esetemben nem nehéz, alig akad valaki, aki nálam alacsonyabb lenne...
- Ennél többet senki sem fizetett még nekem könyvért, köszönöm - hetek óta az első őszinte mosollyal ajándékozom meg, majd újra hátam fordítom felé, hogy lépteimet újra szaporán kövessék egymást, mígnem újra megállok.
- Megjöttünk, azt hiszem - játszi könnyedséggel ejtem ki a szavakat egy utca csap előtt állva, mintha tényleg ide érkeztünk volna meg. Mielőtt pedig eltűnik az illúzió, még  utoljára megpróbálom meghallani a távoli tenger mély morajlását.

Levente

Míg a kékségen mereng, a gondolatok elcsitulnak, s ha apró foszlányaik el is jutnak hozzá, szavak helyett érzést hullatnak ölébe, józanító, szomorkás érzést - a vele szemben ülő nem szereti, ha nézik, mert a pillantások feltépnek valamit, egy vagy több sebet. Amennyire tud, visszahúzódik, tekintetét a polcsorok felé fordítva, mielőtt a felszínnél többet karcolna ostoba szokása miatt, de valahol minden akarata ellenére elorozott darabbal gazdagabb lesz. Még mindig ott a bűntudat fátyolvékony pókhálója, de amíg nem tehet róla, amíg nem szándékosan, erőszakkal veszi el őket, addig mint kisgyerek a porban talált üveggyöngyöket, úgy rejtegeti félve ezeket a lélekszilánkokat. Nem csak a gondolatokat, de minden mást is - rezzenéseket, megtorpanó mozdulatokat, elkapott pillantást, lépések halk neszét, egy kimondatlan szót, egy tekintet cirógatását, bármit.
Most épp az utcát, rézszín szálakon csillanó fényt, macskakövek dorombolását a talpa alatt és azt, ahogy az arcon felszakadnak az árnyakat vető felhők és elfújja őket a sós illatú szél, ahogy nemcsak vonásai, de mozdulatai is megváltoznak, puhábbá válnak. Amint megáll a virág mellett, az ő kedvéért festi a szirmait karmazsinra, s ahogy a másik csodálja, lehunyt szemmel szinte áhítattal nyúl a kehely irányába. Gil csak gondolatban kiáltott megállt felé, mégis, mintha az meghallotta volna, az utolsó pillanatban elkapta kezét, szinte lefogva, nehogy megint megpróbálja megérinteni a képet. Mert jelenleg ez csak egy valóság elé vont leheletnyi függöny volt, ami azonnal elszakadt, ha valaki anyagát simította volna. Mint az álmok, kifolyt az ember ujjai közül, bármily valósnak is tetszett egy szempillantással ezelőtt.
A megpördülésre és a hirtelen rá szegeződő szemekre nem számított, s elsőre leginkább szeretett volna összemenni, hogy kevesebb néznivaló legyen rajta, bár nem érezte, hogy neheztelnének rá engedély nélküli mutatványáért. Tagadhatatlanul oda nem illő lehetett téli kabátban, sálban, pulóverben a napfényes utcán, de már késő megváltoztatni külsejét. A váratlan, költői kérdés hallatán kinyitotta a száját, aztán rövid, potykaforma tátogást követően inkább becsukta és mélyen hallgatott - megint meghasonlott, mert valahogy minden nála idősebb, felnőttnek érzett embert magázott és mivel nem sok gyakorlata volt ilyen téren, nehezére esett rávenni a nyelvét, hogy engedelmeskedjen, amikor tegezni kellett valakit. A dolog furcsaságát tovább növelte, hogy lefelé nézett, mert ülve nem tűnt ilyen alacsonynak a tulaj, ő meg gyakran elfelejtette, mennyit nőtt, pedig nem kevésről volt szó, elvégre elsőben biztosan nem lehetett magasabb, mint a vele szemben álló.
Aztán teljesen lényegtelenné is vált, felelt-e. Új üveggolyót kapott.
Igazán szép volt ez a mosoly, szívből jövő és valahogy ragadós, mert azon kapta magát, hogy visszamosolyog, nem udvariasságból, hanem mert valami apró, furcsa melegség ellenállhatatlanul húzza a szája szélét. Volt benne egy pici zavar, csipetnyi büszkeség, egy kiskanálnyi őszinte öröm, gyűszűnyi napfény és késhegynyi csodálat, mert ez a finom, görbe vonal döntötte el, hogy le fogja rajzolni, amint teheti. Jobb is, hogy hátat fordítottak neki, mert nem töri valamilyen ostobasággal miszlikbe a pillanatot, s jut elég idő, hogy gondosan elcsomagolja a töredéket.
Követi kalauzát, s ahogy megáll, megtorpan ő is. Szavai hallatán egy kis időre lehunyja a szemét, s mire újból kinyitja, a fények kihunytak, a színek kifakultak, aztán elillantak és helyükre tolakodott a könyvek hosszú, tömött sora, mely most talán kevésbé hatott igézőnek. Mégis, ismerős illatuk, fedelük megnyugtató tapintása jó érzéssel töltötte el, ahogy leemelte a két vékony kötetet, a Törött szárnyakat és a Homok és tajtékot. Az egyikben még benne volt a könyvjelző - halovány, zöldes papírra rótt betűk és miniatűr rajz álltak rajta.
"A gondolat a tér szárnyaló madara, amely a szó kalitkájába zárva kitárhatja ugyan szárnyait, de repülni nem tud."
A tulajra pillantott, majd a pult felé, a könyvekre, megint a fiúra, végül az ajtóra - nem húzhatta a végtelenségig az időt, de még nem akart menni, pedig már kezében tartotta, amiért jött. De az égvilágon semmi sem jutott eszébe, hiszen mi mondanivalójuk maradt így, ismeretlenként?*
- Megtenné...d-*nyelt egyet,*- hogy beütöd ezeket a gépbe? Eszembe jutott még valami.-*Reménykedik, hogy kérésében a másik nem talál semmi furcsát, s ha annak megfelelően hátat fordít, táskájába túrva az előzőhöz hasonló cetlit halász elő, meg a kedvenc ceruzáját, hogy az egyik polcot használva a következő szavakat firkantsa rá, pont helyett valamilyen tengeri csiga házát kanyarítva az idézet végére.
Ha az ember lassan végigsimítja a saját füle mögött meglapuló hajszálakat, fejében a hamarosan homokká őrlődő apró kavicsokat magukkal görgető hullámok finom zaját hallja <(( @
A papír másik oldalára csak két szó kapar:
Egy újabb illúziót kihasználva csempészi a papírt a miatta félbehagyott könyv utolsó oldalára észrevétlenül, miközben fizet, majd úgy távozik, ahogy érkezett - gyorsan és csendesen.

Milan

- Aha. El.
Bólintok neki, még mindig ugyanazzal a hangszínnel. Magasan, és cincogva. Csak állok kukán, mígnem picit megnyugszom. Veszek is egy nagy levegőt, majd nekiállok megint gondolkodni. Amikor felém lép, én nem mozdulok semerre, de ez csak azért van így, mert a lábaim még nem engedelmeskednének.
Megpróbál segíteni, hogy miért is akartam vele összefutni. Egy picit én is visszagondolok, és már be is ugrik.
- De mégis emlékszem.
Fejtem ki egy mondattal, most már viszonylag felszabadultan, és én is egy lépéssel közelebb lépek felé.
Az ajkam beharapom egy picit, nem tudom, hogy álljak neki, és inkább egyelőre a könyvekről fogunk társalogni. Nézzük csak. Bűbájtan, meg SVK. Hümmögök egy sort, derekamra teszem a kezem, és elindulok egy sor felé.
- Gyere!
Intek a fejemmel is, és két sorral arrébbig terelem magunkat. Megnézek pár címet, meg az ujjammal is keresgélek, csak mert úgy precízebb, és jobb, majd lekapok egy kötetet.
- Áhá! Ezt kerestem. Én mondjuk csak elsős vagyok, de imádom a bűbájtant. Utóbbiért nem igen vagyok oda, így abban nem segíthetek, de ezzel talán.
Odanyújtom felé a könyvet, egy széles mosoly kíséretében, és máris nekiállok róla csevegni.
- Bár nem mondtad, hogy mi is érdekli benne, de ez ínyenc falat. Két részből áll. Első felében van néhány összehasonlítás, és részletesebb leírás, amivel jobban meg lehet érteni a tudományt, és a pálcát is. Én nagyon szeretem, otthon nekem is megvan. A második felében pedig van néhány különleges bűbáj is.
Nem hagyom abba a sok- sok beszédet, de hát ilyen vagyok. Főleg azért, mert már tényleg felszabadultam. Remélem, hogy így legalább meghálálhatom...
- Óóó, jut eszembe, talán így valamelyest megköszönhetem a khm..
Lehajtom a fejem, mert közben tiszta piros lesz, és nem is tudok mit mondani, vagy mit nem mondani. Remélem, nem nekem kell folytatni a beszélgetést, vagy csak valamit, mert akkor nem fogunk semerre sem haladni. Hát igen. Beszéd, és szégyenlősség. Nem a legjobb kombináció.

Milan

Ha könyvekről van szó, akkor mindig jól jövök. Főként, ha bármiféle bűbájtanos dologról van szó, avagy átváltoztatástanról. Mindkettőt szeretem, és mindkettőbe beleásom magam, aminek most itt van az eredménye. Tudok segíteni. Mikor odaadom a fiúnak a könyvet, ő meg megköszöni, meg ilyenek, csak lehajtom a pirosló orcámat...
- Igazán nincs mit. Remélem, ő is értékelni fogja.
Teljesen 100%-ban őszinte a mondatom, azt nem szeretném kommentálni sem, hogy átérzem, milyen pálca nélkül boldogulni. Nem könnyű, és ezt kénytelen vagyok magam is belátni. De ezt sem vagyok hajlandó elárulni.
Helyette inkább lassan kezdek rátérni a "lényegre", hiszen mégiscsak egy zölddel van dolgom, akik általában nem a türelmükről híresek. Ennek viszont meg is van az eredménye, ami után kénytelen vagyok bevallani, hogy...
- Nem is vagy akkora sárkány, mint amilyennek tűnsz.
És ez vehető szó szerint is, meg átvitt értelemben is, döntse el, mit akar belőle kiszűrni.
Megint fel merek nézni, annak ellenére, hogy az arcom még mindig pirosacska, a fentiek tükrében talán még érthető is, aztán elkezdek ám gondolkodni is, mert én olyan vagyok, és végre befejezem a nem régen elkezdett mondatomat is, most már plusz pír nélkül, bátrabban.
- Szóval köszönöm szépen...
Ekkor valami szöget üt a fejemben...
- Hogy is hívnak?
Nekiállok vakarni a fejem, és keresztbe tenni a kezem, hozzá meg az "elfelejtettem" arcomat mutatom, elég vicces látvány lehet, de egyszerűen fogalmam sincs, hogy hogy tudnék bármit is megköszöni, vagy kérdezni tőle, ha még a nevét sem tudom. Na mindegy. Addig viszont, míg nem tudom, hogy is hívják, felesleges lenne bármit is tennem, köszönhetően a nevelésemnek, meg anyának, aki megtanította a helyes viselkedést.

Yari

Milan

"Igazán nem tesz semmit a dolog."
Mondanám, de helyette beszél a megint kipiruló pofikám, és a kézlegyintésem, szóval inkább csendben maradok. Kis idő múlva pedig már elő is jön belőlem, hogy mit is akartam mondani, ami jó, hiszen annál kevesebb időre "erőszakolom" magamra szegény fiút. Bár ahogy halad az óra nagymutatója, kezdem úgy érezni, hogy nem is kell annyira, hiszen magától feloldódik kicsit.
Én is ezt teszem, bár a következő pillanatban picit meg is bánom. Én nem úgy gondoltam, hogy annak szánom, hogy nem is akkora sárkány. De itt valami nem stimmel.
- Én nem tudom, ki az apád.
Rázom meg picit a fejem, és csukom be megint a szám, mert kezd egyre érdekesebb lenni a dolog. Még egy ember, akit valószínűleg másnak hiszek, mint aki. Nem először fordulna elő...
Bár, ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy mégiscsak van rokoni szál közte, meg... Na mindegy, most nem ez a lényeg. Megköszönni jöttem azt, amit, szóval kijönnek ám belőlem azok a szavak is. Nehezen, de kibírom mindenféle jelenet nélkül, már ami a saját kellemetlen helyzetemről szól, és utat engedek neki is. Bár sejtem, hogy mit fog mondani, azért adok egy esélyt, mielőtt letorkollom, bár utólag be kell látnom, hogy igazam volt, amire megint csak mosolyogni tudok. A válaszkérdésem pedig kész is van.
- És honnan tudod, hogy nálam jó kezekben van?
Elvégre nem is ismer, és én sem őt. Ennek ellenére még mindig vidámabban megköszönöm a kis ékszert, vagyis megköszönném, ha nem lenne egy csöppnyi akadálya. A fejem tényleg viccesen nézhet ki, bár én nem annak szántam. Ezt is csak abból szűröm le, ahogy ő viselkedik.
Aztán szöget üt a fejemben valami. Vagyis több minden is.
- Nem is vagy egyáltalán sárkány. Még akkor sem, ha a szigorú bácsi az apud. Amúgy meg...., te figyi!
Jut eszembe valami, bár kicsit későn, de azért mégis. Pluszban így még a családi háttérről sem kell dumcsizni, ami inkább nekem kényelmetlen. Neki kétlem.
- Honnan tudod az én nevem? Még nem is mondtam.
Tényleg nem értem a dolgot, de hát biztos valakitől meghallotta, vagy valami. Na de akkor most mégis sárkány, csak én nem látom? Fura egy emberke, de egyben vicces is. Bár megszeppenek a következő meghíváson, azért torokköszörülés után sikerül kinyökögnöm pár szót.
- Lehet, de nem büntetésként akartad adni, ugye? Mert én nem ismerlek, csak most tudtam meg a neved. Amikor a bálról elrohantál, csak a kezembe nyomtad a dobozkát, bemutatkozás nélkül. Nekem pedig csak annyit sikerült kinyomozni, hogy... hát...
Nem is tudom, folytassam-e, avagy sem. Azért bántó nem akarok lenni.
- ... szóval csak a vezetékneved tudtam meg, a keresztnevedről nem tudtam. De a cukrászdába mehetünk. Imádom a sütiket, legyen sós, vagy cukros, vagy kicsi, vagy nagy. Csak habos ne legyen. Azt nem szeretem.
Nevetem el magam egy picit, mert ekkora fura alak is csak én lehetek. Hangulathullámzás, meg ilyesmi...
- Mit szólnál, ha a következő hétvégén ugranánk le? Utána segítenem kell már Holden bácsinak is, mert megígértem, és hamarosan vizsgák vannak. Arra is kéne tanulni majd.
Tökéletesen vágom a fát. Magam alatt legalábbis, így hozzám méltó módon a kezemmel a homlokomra csapok, ott hagyom a tenyerem, így csóválom picit a buksim, és magamban szidom magamat, hogy már megint hogy lehetek ilyen hangulatromboló. A tanulás csak nekem szórakozás, másnak nem biztos.
Szépen lassan emelem el a kezem, és megpróbálok még valamit menteni.
- Mivel ekkora egoista vagyok, azt hiszem, hogy a nap kiválasztását rád bízom, és őszintén mondom, hogy bármikor lehet, szóval az ezelőtti mondatom felejtsd is el.
Gyenge mentés tőlem, de hát én még pici vagyok a nagyon sok komolysághoz, és az ilyenekhez. Ez még új, hogy vannak ismerőseim, meg barátkozom, és hasonlók, de majd talán lassan belejövök...

Kristóf

Ádám

Az áthelyezési kérelem sikerült, délután be is költözhetett az újonnan megvett lakásába, ahova már be is bútorozott. Bár igaz, egy kicsit elhamarkodott döntés volt azonnal itt lakást venni, de végül szerencséje volt, hogy megkapta itt az állást, bár a Bizottság többi tagja nem nézte jó szemmel. Így is eléggé a bögyükben van, mert a protekciója miatt ilyen fiatalon bekerült közéjük, de sebaj. Kristófot nem igazán érdekli, a munkáját rendesen és becsületesen végzi, úgyhogy ők sem köthetnek bele. Mivel aztán inkább csak átutazóban volt a faluban, nem ismeri annyira, gondolta, este tesz egy sétát, hogy legalább a boltokat felfedezze, ahonnan a félkész, vagy a kész ételeket be tudja rendelni. Sajnos az idő nem éppen úgy gondolta, hogy ő majd bármerre is bámészkodni fog, késődélután csúnyán beborult az ég, úgyhogy a kinti, elegáns, hosszú kabátjához egy fekete esernyőt is hozzá csapott. Az akció, miszerint találjon éttermet, sikeresnek bizonyult, viszont mire odaért, azok már bezártak, úgyhogy a minőséget nem tudta kideríteni. Most ezekben a besötétült órákban, az eső eleredtével bandukol, hogy szétnézzen még egy kicsit a környéken, aztán hazainduljon készülődni a másnapjára. Ahogy félig zsebre tett kézzel trappol a pocsolyákban, dulakodás hangjait véli felfedezni, amit egy vállvonással lerendez. ~ Biztosan csak a helyi vandálok. Korán kezdik az ivászatot. ~ Ahogy sétál tovább, elhalad egy sikátor mellett, a hangok felerősödnek. Kristóf oldalra pillant és két férfit lát, az egyik éppen egy kisfiú torkát markolássza, amíg az tehetetlenül a falnak nyomva próbál kiszabadulni. A társának a dolga persze a fedezés lenne, mivel amint meglátja a befelé bámészkodó esernyős alakot, elrettentő képet próbál vágni, s a pálcáját mereszti felé. Simfel erre egy kicsit meglepődik, aztán visszafordítja a fejét, tovább megy, mintha nem látott volna semmit. Arca komolyra vált, amint eltűnik a két férfi szeme elől, a közeli bokor aljából felmarkol egy kis sáros földet. ~ Gyereket, mi? ~ Maga mellé ejti esernyőjét, jól megtapicskolja a cuppogó golyót, majd két lépés alatt a sikátor szájánál terem, eldobja azt és tarkón is találja azt az alakot, aki a szegény kisfiút szorongatta. Erre nem számítva a két alak hátranéz, mire Kristóf sáros mancsaiban már a pálcája vigyorog helyette is.
- Nem vagyok szakértő, de szerintem ti eltévesztettétek a házszámot. Everte Static! - Kiálltja, mielőtt a két férfi feleszmélne helyzetükre. Az egyik, nevezetesen az, aki az őrszem volt, most a levegőben perdül egyet és orrával fogja meg a macskaköveket.
- Te is kérsz? - Néz most a másikra. - Egy szempillantás alatt aurorokkal lesz itt tele minden, ha most nem tűntök el. A srácot nyilván keresni fogják a szülei, tudjátok ti, mennyit kapnak manapság gyermekek bántalmazásáért...? Tünés! - rivall rá az álldogálóra, aki kis habozás után összeszedi társát és elrohan. Kristóf utánuk néz egy darabig, amíg biztos lesz benne, hogy eltűntek, aztán a kis srácra néz, lehajol és felsegíti, ha szükséges.
- Megsérültél? Bocs, hogy csak most értem ide. - Mosolyog bátorítóan az ismeretlen fiúcskára.

Kristóf