Ádám

Furcsa, hogy már az első itt töltött napján miféle vandálokba ütközik az ember. Ártatlan gyerekeket bántalmaznak, ki tudja miért. Annyi biztos, hogy a srác nem szolgált rá, úgyhogy mint valami furcsa hős jelenik meg a színen a férfi, s üldözi el a két gonosztevőt. A srác egy kicsit sokkos állapotban lehet, bár az, hogy sír, jó jelnek bizonyul. Aztán a fiúcska ellöki magát a faltól, és egyenesen Kristóf karjaiban landol, aki átkarolja, hogy megnyugtassa, s éreztesse vele; már nem eshet bántódása. Hall valami kis köszönetféleséget, amit igazán nem tud mire vélni, mivel ezt bárki megtette volna, aki erre jár. Vagyis reméli, hogy bárki, és nem ilyenekkel van tele ez a falu.
- Ugyan már. - Dünnyögi mosolyogva és megpaskolja a fiú fejét, mire észreveszi, hogy ezt a még mindig sáros kezével tette. Megszeppenve ereszti le, igyekszik inkább a fiú szemeit keresni, s közben reménykedik, hogy ő ezt nem érzékelte. Mondjuk ezt valószínűleg meglőheti, mert azért mindenki érzi, ha a saját haját hirtelen sárral kenik be, de a zuhogó eső miatt... A kis srác megszólal, kicsit furcsán beszél, ám ezt betudja annak a rémületnek, amint az imént átélt.
- Én pedig Kristóf vagyok, örülök, hogy találkoztunk. Bár egy kicsit sajnálom, hogy így... Most már nem lesz baj, ne aggódj. Az ilyen alakok nem mernek visszajönni. - Az eső egyébként nem kíméli őt sem, a nagy izgalomban most veszi csak észre, hogy kezd elázni. No meg Ádám is csurom vizes már, ezt érzi is a fiú ruhájából, mikor ismét átöleli. Ő nem fél a megfázástól, legalább betegszabira tudja kiírni magát a munkahelyén, addig pedig otthon lustálkodhat. Meg felgyújthatja a lakást, mert még egy teát sem tud rendesen megfőzni, és már nem az anyjával él, aki ezt megcsinálja helyette. Jó, mégsem lenne jó buli megfázni. Egy gyereknek meg annál inkább nem, az ő szervezetük gyengébb is, nem kéne ilyenekkel leterhelni. Óvatosan felsegíti Ádámot, közben figyelve arra, hogy a fiú biztonságban érezze magát a karjai között.
- Merrefelé laksz? A szüleid már biztosan aggódnak miattad, gyere, hazakísérlek. Na, ne pityeregj, katona dolog. Mit szólnak majd a lányok, ha így meglátnak az utcán? - Vigyorog rá, bár sejtése szerint az első reakciók biztosan meglepődést generálnának az elázott, sáros férfiúkkal szemben. Ha Ádám hagyja, elindulnak szép lassan kifelé a sikátorból, hogy legalább ennek a helyszínnek az emlékét is távol tartsa tőle. Út közben felveszi az elejtett esernyőjét, amit nevetve összecsuk, mondván, hogy úgy is mindegy, ennél jobban nem fognak elázni.
- Gyere, énekeljünk addig valamit! Ismered az Ének az esőben-t? Az most pont ide illik. Vagy dudorásszunk. Lá lá lálálálá... - Továbbra is vigyorog, nevet, néha játékosan megforgatja szabad kezében az esernyőjét, míg a másikkal átöleli Misit.

Kristóf

Talán hatalmas pelyhekben hullott a hó, s terítette be a falu utcáit fehér paplannal. Talán esett, mintha dézsából öntenék, hogy aztán mindenki nyakig sárosan rohanjon hazáig. Talán sütött nap, az emberek mellkasa pedig nehezen emelkedett, s ajkuk talán szárazon kapkodok a forró levegő után, ami aztán talán végigégette torkukat. Persze az is lehet, hogy az átlagosnál valamivel átlagosabb nap volt, és a szürke hétköznapok képét csak elmém formálja szélsőségessé, hogy legalább valamilyen legyen. És minden nap és minden óra, s ezeknek az ezrelékei is képesek megváltoztatni a képet, a környezetet és bármit. Egy a közös csak; minden emlékben a hátát látom, ahogy távolodik, a hangomat hallom, ahogy könyörög, és a szívemet, amit darabjaira hullik szét, az emberek hangját, ahogy arról kérdezgetnek, minden rendben van-e, s én azt mondom; igen. Persze dehogy, semmi sem volt rendben, hiszen az utcán térdeltem, és ő elment.
De egyre jobb lett. Első nap még vártam. Vártam, hogy egy doboz csokoládéval és a kedvenc Keats idézetemmel vár rám a szobám ajtajában. Vártam, hogy egy hét elteltével küld egy levelet, két hét múlva már csak egy rövid üzenetet reméltem, egy hónap múlva pedig már csak a csöndes sóvárgás maradt, s mire eljutottam a felismerésig; soha nem jön vissza hozzám, addigra már egészen meg is szoktam a létezés sivárságát, az arcszeszének illata már nem simogatta érzékeimet csalókán, s nem érintettem meg minden férfi vállát örömmel, akinek zakója akárcsak színben megközelítette az övét. Kikapartam a bőröm alól, kimostam a hajamból, nem csókoltam le ajkai emlékét minden pohár széléről, amiről tudtam, hogy nála volt.
Felejteni vágytam, átadtam magam mindennek és ezzel a semminek, a napokból hetek, abból hónapok, majd évek lettek. Hosszú évek, egyre fakuló emlékekkel arról, hogy hogyan simítottam puha bőröm a reggeli borostájához játékosan, hogy rám keljen fel, miután velem aludt el, és... hazudtam magamnak nagyon sokat. Rengeteget, és mikor már a tükörbe sem tudtam nézni, akkor betemetkeztem a könyvekbe, hogy még csak gondolkoznom se kelljen semmiről, nemhogy valamiről.  Álmomban sem reméltem, és a pokolban sem kívántam volna, hogy pont itt találjon meg, hogy itt zavarjon meg, ahol a legundorítóbb tőle, ahova eddig nem férkőzött be, de megtett és én utáltam érte.
És imádom, hogy meg kellett találnia, hogy ahova bújtam, ott is meg kellett lelnie, hogy lássa és érezze, hogy mi lettem miatta, mi lettem általa. Hogy elmondjam neki, mennyire gyűlölöm, hogy valaha szerettem, hogy két szemében a hiányát lássam annak, ami volt. Annak, ami lehettem volna mellette.
Az, akinek megremeg a gyomra érintésének legapróbb ígéretére is. Aki sóhajtva szívja mélyre illatát minden alkalommal, ha közel kerül. Aki ajkait úgy kell visszafogja, hogy ne könyörögjön csókért mindent pillanatban.  
Az lettem, aki segít felállni, ha elbotlik, aki riadta húzza vissza kezét, ahogy teheti, aki egy lépést hátrál, ha csak a közelébe ér. Aki lehajtja fejét, hogy szomorkás hangon szólaljon meg.
- Tudod, ha ez három éve és kilenc hónapja történik, akkor talán elhiszem, hogy egyáltalán tervezted, hogy találkozunk megint. Így viszont - nyelek egyet, nyelvem végigfuttatom alsó ajkamon - azt sem hiszem el, hogy nem lenne neked is kellemesebb, ha most megfognád magad és kimennél az ajtón, amelyiken bejöttél.

Lilith


Remegő kézzel húzza meg egy fa sötét vonalát. Fest. Szép, finom vonalakkal kialakított képet készít, precízen, óvakodva emeli az ecsetet el a laptól, majd vonja vissza oda, ahonnan elvette. Kicsit ódzkodik a következő ágas-bogas résztől, fél, hogy elrontja. Nem hibázhat, neki ezt most meg kell festenie, meg kell csinálnia, mert most ezen múlik minden. Ha nem tudja átadni, ami most ott, bent van, akkor darabokra hullik. Az írás már nem segít, a beszéd sosem volt jó gyógyulási módszer, már csak ez maradt neki. Szerencsére a teaházban még egyszer sem szóltak rá furcsa szokása miatt, miszerint minden egyes hétvégén felkel reggel igencsak korán, bejön, kér egy jázminos zöldteát, elkezd festeni, s késő délután abbahagyja, fizet, majd távozik. Igaz, ha szóltak volna, akkor se igazán érdekelné, mert ha úgy nézzük, akkor ő bizony egy fogyasztó vendég. Nem bontja a rendet, nem zavar senkit, csak ül a legelhagyatottabb sarokban és a rajzlap felé hajolva alkot. Időnként megáll, szemrevételezi a művet, iszik pár kortyot, belemártja az ecsetet a festékbe és folytatja. Nincsen más teendője igazából, nincsenek céljai, nincsenek álmai, legszívesebben eltöltené az életét a lap, az ecset, a festék társaságában, legalább ők nem hazudnak. Édes triumvirátusukban sosem csalódott még, s mindig őszinte lehetett velük, soha nem nevette ki egyikük sem.  Ujja köré csavarta őket egytől egyig, pár édes szó, néhány csábos pillantás, azok a mélykék szemek.  Örök szerelmüknek sosem szakadhat vége, mert semmiért egészen típusú önzőségén lehetetlen lenne rést találni, nemhogy lyukat. Gyertek emberek, gyertek, ti csodás borzalmak, gyertek, mert nem sokáig tehetitek. Nem sokáig szörnyülködhettek egy őszinte ember borús vallomásain.


Leteszi az ecsetet, korábban, mint szokta, ledobja az asztalra amivel tartozik, percek alatt összepakol és hang nélkül kilép a teázóból, aminek egyébként már a neve is kihozza a sodrából. Kevés állatot nem tud elviselni a közelében, az egyik ilyen a pillangó. Gyorsak, indokolatlanul szépek, olyan típusú lények, akiket képes órákon keresztül bámulni, anélkül, hogy egy kicsit is többet tudna meg róluk.  Olyan gondtalanok, annyira gyönyörűek, ez a kettő okozza azt is, hogy rendkívül megközelíthetetlenek.  Egyszer vadászott magának egy pillangót, belerakta egy befőttesüvegbe. Mire hazaért volna, megdöglött. Érthetetlen.

Pillegyilkos

Még nincs nagyon késő - amióta itt van, sikerült alkalmazkodnia az időeltolódáshoz, ami számos problémát megspórolt számára, jobban eligazodik és megtanulta a legtöbb bolt nyitvatartását is. Ám a környezete változatlanul idegen. Mégis, van ebben a kívülállóságban valami kellemes, újra és újra rácsodálkozni az itteniekre, meg arra is, hányféle nép, nemzetiség, nyelv vegyül egy ilyen apró helyen. Ez ismerős volt - otthon, a szigeten is ez a tarkaságot szerette, hogy minden rokon, legyen az bármily távoli is, hazatérése alkalmával szívesen osztotta meg tapasztalatait, élményeit, magával hozott idegen szólamokat, illatokat, ízeket, tárgyakat... Talán ezért is élvezte annyira, hogy jelenleg nincs más dolga, mint felfedezni magának ezt az oly' barbának hitt nyelvet, vad tájat és furcsa embereket. Mert különös volt ez a tél, ami még a sokak által átkozott enyhesége miatt is sokszor bizonyult hidegebbnek, mint amihez szokott; és azok is, akiket az utcán, boltokban megfigyelt. Ezek csábították főleg, ha elhagyta parányi bérelt lakását, bár most csak sétára vágyott, pusztán a mozgás miatt. A hidegben szorosan összehúzta magán meleg, hosszú kabátját és még orrát is vastag sálja mögé rejtette és gondolataiba temetkezett, lassan sétálva, mintha minden lépést megfontolna. Egész megjelenése könnyed eleganciát sugárzott - apró termetét egyenes tartása ellensúlyozta, gyermeki, porcelánbabáéhoz hasonlatos arcát mozdulatai. Halkan dúdolt, egyikét azoknak a daloknak, amik otthon ragadtak rá, miközben szavakon tallózott, amiket megtanult. Mert minél többet tudott és értett, annál inkább vonzotta ez a gazdag nyelv, ami egészen máshogy fejezte ki magát, máshogy volt szép. Tetszett neki a zenéje, a ritmusa, a kifejezőképessége - pille, pillanat, illanó, szikra, csillag, sóhaj és megannyi különös, titokzatos másik. Az egyik kedvence az 'sötétség' - az elsők között volt, amit kikeresett, és szerette suttogó, mély, határozott csengését. Mert ilyen a sötét - barátságosan elrejti a fény elől, nem kell mindenét elfednie, eltörli a távolságokat és a felszín csalóka különbségeit.
Az egyik közeli épületből kilépő szakítja ki gondolataiból, mert a kihalt utcán az egyetlen mozgó, élő pont most, hangos léptekkel. Szórakozást kínál - az emberekkel annyi mindent lehet kezdeni, mégis, jobb, ha előbb csak figyeli kicsit. Nem néz felé - minek is? - de árnyékát követi, ahogy megindul a kövezeten és attól függően, melyik irányt választja, vagy mögötte lemaradva sétál, vagy nem sokkal később megfordul, hogy ne kerüljön ki a körből, amiben még eléri.

Alegria

Úgy kezdett neki a délutánnak, hogy rengeteget fog tanulni a vizsgákra, tekintve, hogy egyelőre semmilyen tárgyból nem ment még át. Persze, ami késik, az a MÁV, úgyhogy kénytelen-kelletlen megmondta Keithnek, hogy kivételesen találja fel egyedül magát. Ám nem telt el fél óra kedvenc barátja távozásától kezdve, s máris azon kezdett agyalni, vajon a szőkeség hol és mivel múlatja az idejét. Vagy fél perces bűntudatban fetrengés után kijelentette magának: a tanárok sem akarhatják, hogy magányában megőrüljön, hiszen akkor pláne nem tudna semmiből levizsgázni.
Félrehajította a kezében tartott, megrágott – köszönet illeti érte Wowbaggert – könyvet, s hamarjában belefúrta magát a szekrénybe. No, mi lesz ma a móka tárgya? – merült fel a legfontosabb kérdés. Lelkesen kereste az ihletet adó ruhadarabokat, míg végül kezébe került egy fekete kalap. Tökéletes! Fél perc alatt körvonalazódott a nap további forgatókönyve, s máris előbányászta az összes fekete ruhadarabját: harisnya, szoknya, pulóver, hosszú kabát, napszemüveg, kalap.
Aztán eltelt tíz perc, Leonie pedig már lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel járja Bagolykő Fő utcáját, és kalapja alól lesi első áldozatát. Ő most itt a maffia nagyasszonya éppen, vagy ki tudja, mit szeretne előadni, de azt nagyon. Hamar rá is lel a megfelelő alanyra, egy nála alig nagyobb, békésnek tűnő leányzóra. Összekapja magát, és odalopózik hozzá, majd finoman hozzásimulva, halkan megszólal.
-Követtek? – utoljára vagy egy éve látott krimit a nagymamája cseppet sem modern tv-jén, de valahogy így szokták fű alatt rendezni a bizniszt, nem? Valahogy azok az arcok mindig olyan menőnek tűntek ilyen szövegek mellett.
-Elhoztam a szajrét, itt van a kabátomban. Még mindig áll az üzlet? – Megpaskolja a kabátja oldalát, ahol valóban rejteget valamit, de kár volna ilyen hamar lelőni a poént. Helyette inkább finoman megpróbálja szerencsétlen áldozatát betuszkolni egy kisebb beugróba, ahol takarásban lehetnek. Ha mázlija van, nem kap rögtön egy szép kis rontást az arcába.

Leonie
ruha

Hát én rájöttem, hogy nagyon nem szimpatizálok a vizsgaidőszakkal. Otthon ez nem ilyen volt... Az alap, hogy a vizsgáim megvoltak, persze, de más kereteken belül, nem így leosztva, nem kellett ide-oda mennem, mert mind máshol volt, és így külön tanulni rá. Akkor folyamatosan tanultam, fel sem tűnt... Így meg fura, hogy élek is, és ezt vissza kell iktatni. De ezzel jár, úgyhogy mosolygósan, orral neki!
Ja, de nekem van munkám! Tehát, hogy reggel korán kelek, az nem a tanulás iránti mély elhivatottságomat jelképezi, hanem, hogy megyek le a faluba. Jó dolog bejárónőnek lenni. Takarítani nem nehéz, csak ahhoz kell egy kis fantázia, hogy minden nap kitaláljam mit főzzek. Annyi szerencsém van, hogy Kristóf nem válogat, és csakis neki kell, nem egy nagyobb családra. És akkor azt sem szabad elfelejteni, hogy délelőtt. Imádom a munkám!
De mikor végzek, akkor csak a faluban bolyongok, már mikor nincs más dolgom, de most nagyon elvagyok magamba, és csak nézelődök, vagy lehajtott fejjel bámulom a kavicsokat magam előtt, ahogy a Fő utczán sétálok.
Nagyon belemerülhetek a gondolataimba, mert szívütésként ér, amikor azt veszem észre, hogy egy valószínűleg ember szorosan mellettem, elég titokzatosan megszólal. "Követtek?" Aztaleborult... De aztán még folytatja is. Mibe keveredtem én? Éppen mondanám, ami rögtön eszembe jut, és akkor még egy fekete lyukba is berángat... Csodás!
- Figyelj... Szerintem összekeversz mással..
Kikerekedett szemekkel és jó erős akcentussal szólalok meg. Félelem az nincs bennem, csak a megilletődöttség... Nem tudom mit bizniszel a kiscsaj, de valakivel nagyon összetévesztett.

Alegria

Már az haladás, hogy az ismeretlen lány nem próbálta meg ledugni a torkán a pálcáját ijedtében. Vállon is veregetné magát érte, de akkor oda lenne a helyzet bájos varázsa. Nem mellesleg jelöltetné magát a következő Oscarra a hiteles alakításért. Hmm… hiteles. Talán nem a legmegfelelőbb szó arra, amit éppen csinál. Főleg úgy, hogy a kalap karimája egyfolytában a szemébe lóg, és alig lát tőle valamit.
-Most szórakozol? – kérdezi fojtott hangon. Mivel úgyis sarokba szorította, tesz Alegria felé még egy lépést, hogy egészen belemászhasson az arcába. Tulajdonképpen állandóan ezt csinálja az emberekkel, de azon alkalmakkor egészen mást próbál közvetíteni. Olyanokat, hogy béke, szeretet, add oda a csokidat, stb… most meg. Most meg próbál roppant kemény lenni, bár a szemüvegét nem meri levenni, mert ugye mindenki azt mondja, hogy a szem a lélek tükre, szóval szemeinek furcsa állásából azonnal ki lehetne következtetni, mennyire nem gondolja komolyan ezt az egészet.
-Talán berezeltél? – mekkora mázli, hogy a levitás alig magasabb nála. Valahogy kevésbé lenne hiteles a szituáció, ha egy sámlira kellene állnia ahhoz, hogy egy szintre kerüljenek.
-A Főnöknek ez nem fog tetszeni – csóválja a fejét, miközben nagyot sóhajt. Leginkább azért, hogy leplezze előtörni készülő jókedvét. Újból megpaskolja kabátja oldalát, s folytatja a lelki terrort. Vagyis csak szeretné, de az is benne van a pakliban, hogy a hölgyemény már rég rájött, hogy csak szórakozik vele.
-Minden nálam van, amit kértél. Tudod, mekkora kockázatot vállaltunk ezért? – lehajtja a fejét, s vár pár másodpercet, majd újra felpillant, s elkezdi kigombolgatni kabátját. No, most ugrik a majom a vízbe, s talán kevésbé lenne mókás a szituáció, ha nem kezdene el bénázni már a második gombnál.
-Azt ugye tudod, hogy ezt nem fogod megúszni? Ki fog Téged nyírni a Főnök, ha megtudja, hogy visszamondtad az üzletet. Fene… kigombolnád ezt nekem? – nyújtja felé a kabátját, végképp megtörve a játék varázsát. Vagy legalábbis igen komikus helyzetet teremt mindösszesen fél másodperc alatt.
-Szóóóval… hol is tartottunk? – vonja össze a szemöldökét, bár ez úgysem látszik a szemüveg-kalap kombó alatt.

Leonie

Ez nem épp az a helyzet, amit úgy reggel elképzeltem, mikor azon gondolkoztam, mit is fogok munka után csinálni. Nem.. ezt a nap egyetlen részére sem képzeltem még el. Egy kicsit túlzásnak is tűnik, nem ijesztő.. csak frusztráló. Majdhogynem.. nevetséges.
- Ééén?! Dehogy!
Talán szarkazmus is érezhető a hangomban, de én ezt most inkább burkolt felháborodásnak terveztem, majdnem nevetve. Az egy dolog, hogy a képembe mászik, na de akkor játsszunk. Van egy furcsa érzésem, és nem tudom mi is lesz a végkifejlet, de jó mókának tűnik.
- Nem félek én...
Karjaimat mellkasom előtt összefonom, és hangomban némi él, meg az a majdhogynem lekezelő tekintet. Egyre természetesebb, hogy itt sóhajtozik nekem, és elmagyarázza azért, hogy mennyi nem örül annak, hogy visszaléptem. Ja! És ez nekem rossz! Mert bizony a Főnök.. hát a Főnök nem örül. Ez borzasztó. De tényleg. Komolyan, mélyen megérint. Nem is tudom hogyan voltam én erre képes, visszamondani egy megbízást. Egy üzletből visszalépni! Hát én nem vagyok normális!
- Öhm... Persze!
Nem, már nem tud meglepni. Elkezdi itt titokzatosan és még a rejtélyességét a dolognak megőrizve kigombolni a kabátját, és az a legszebb talán, hogy engem kér meg, hogy csináljam.. Khm.. nem hiszem, hogy talpon tudna maradni ez a lány a maffiában. Szóval, picit sunyi féloldalas mosollyal azért segítek neki.
- A Főnök megöl, ott. De.. tényleg megvan, amit kértem?
Nem tudom, erre mit fog lépni, de valahol annak örülnék, ha biztosítana afelől, hogy megszerezte.. a még én sem tudom mit. És talán az sem zavarna, ha kiesne a szerepéből, de tényleg nem rajtam áll...

Alegria

Kicsi a bors, de egy nagyobb dózistól simán megfulladsz. Leonienál pont ugyanez a helyzet. Ha a maffiába bekerülne, valószínűleg a saját bandája nyírná ki őt fél óra elteltével. Meg hát… próbáljunk már elképzelni egy olyat, amiben ez a kis vörös manóképződmény is benne van. Mivel seftelnének azok; plüssökkel és pónikkal? Mamuszmaffia. Ez az ő világa.
-Még nem félsz! De majd fogsz! – ördögi vigyorra húzza a száját. – Ha eljön hozzád Kampókéz, biztosan pelenkára kell váltanod! Egyébként tudok neked hozni egy nagyobb pelenkaszállítmányt is, ha szükséged van rá – jelenti be nagyon komolyan bólogatva hozzá. Tényleg kezdenek átváltani valami groteszk komédiába. De legalább már látja a lányon a hajlandóságot a játékra. Ez haladásnak számít, főleg azért, mert ha mondjuk egy rellonost kapott volna ki magának, az lehet, hogy most fellógatta volna valahova madáretetőnek. Alegria viszont nagyon kis aranyos, még a kabátját is segíti kigombolni, amitől a kis hölgyemény még egy boldog mosolyt is megereszt. Persze csak egy fél pillanatra, mert nem szabad kiesni a szerepből.
-Ja, igen-igen, a Főnök megöl – a következő kérdésre elvigyorodik, majdhogynem körbeéri a fejét a szája. Szépen lassan belenyúl a kabátjába, és elkezd a belső zsebében turkálni.
-Ezt már szeretem. Végre a lényegre tértünk! Persze, hogy nálam van, amit kértél. Megmutatom, de csak akkor adom oda, ha cserébe megkapom, amit megbeszéltünk – dobpergés, majd végre előhúzza a kincset, amiről egészen eddig magyarázott. Az pedig nem más, mint egy nyaklánc, s ezt meg is lóbálja a lány orra előtt.
-Ez volna az! – valójában apukájától szerezte be az ékszert, s a benne lévő kő bájitallal van átitatva. Bármilyen illatot képes magába szívni, s utána órákig körbevonja vele a viselőjét. Hátránya talán, ha a konyhában jár vele az ember, később mindenki megpróbálhatja megenni. De ki ne szeretne egész nap tavaszi szellő illatot árasztani?
-Esetleg köthetünk egy másik üzletet – veti fel az ötletet, s ismét meglóbálja a lány orra előtt a medált. – Mit tudsz felajánlani azért, hogy kimentselek a Főnöknél?

Leonie

Hogy végre átugrottuk a Főnök megöl részeket, jöhet az, hogy egy kicsit hajlandó vagyok játszani, mert hajt az a kíváncsi énem. Bizony érdekel, mit reagál, ha megyek bele a játékba, hogy mi lesz ennek a vége, mit tudunk kihozni a helyzetből. Mert nem épp egy szokványos dolog, azt már elsőre el tudtam dönteni...
Van egy ilyen hátulütője is a dolognak, hogy ha megkapja, amit megbeszéltünk. Hát annyira nem vagyok ebben benne, hogy amit megbeszéltünk tudjam is mi legyen, improvizálni kellene, de előbb sokkal inkább érdekel, hogy mit vesz előtt. Pillatatokon belül pedig megtudhatom, hogy egy nyaklánc. Sima, vagy tud valamit? Még rejtély.
Aztán még egy üzlet. Automatikus félmosoly jelenik meg arcomon, de miért, azt nem tudom, csak a hatás kedvéért, hogy kellően titokzatos legyek.
- Hát.. nem bántalak.. és kapsz egy kis extrát..
Aha, szép elképzelés.. Csak jöjjön hirtelen ötlet, az mit is tartalmaz, de ha nem kérdez rá, lesz időm kitalálni. Meg hát nem is biztos, hogy belemegy..
- De nem.. félek a Főnök... hm.. től.
Keresem a szavakat, vagyis jelen esetben a ragokat, és ez egy darabig még biztosan fennmarad, mert folyékonyan még nem tudok beszélni, nemhogy pontosan.
Nem azt mondom, hogy kell nekem az a medál, de még mindig halál kíváncsi vagyok, és szinte biztos, hogy ha esetleg nem menne itt bele ebbe a még én sem tudom mibe..  nevezzük mondjuk rákontrázásnak, akkor én nem fogok megijedni, hogy valaki kinyír, van jön az a Kampókéz. Tényleg tök vicces az egész, de nem nézem ki belőle, hogy megoldaná még egy kicsit továbbvinni a történetet..

Nicol

Habár már pár hónapja itt élek Bogolyfalván, eddig csak a kirakatban gyönyörködhettem kintről. Na nem mintha nem lett volna néha időm rá, de akkor meg lusta érzések uralkodtak el rajtam. Habár mondhatni, talán mindenkinél így van, hogy ha új helyre költözik akkor az első hónapokban el kell intéznie mindent ami  az "új" életéhez igenis szükséges. Ezek után persze nem az volt az első dolgom, hogy a gyűjteménybe egy újabb darabokat szerezzek, vagy csak ellátogassak és eltöltsek pár relaxáló órát itt egy könyv társaságában.
Most mégis, ahogyan eljött a tavasz, én is úgy véltem az egyik szabadnapomon betérek, végre körbepillantok.
A polcnál állva érintettem meg a sok színes kötésű könyvek közül a szerencsés kiválasztott gerincét. Varázslatos receptek. Tökéletes, egy kicsit amúgy is szeretnék kitörni a mugli ételek fogságából. Na mintha nem lenne elégé finom a legtöbb,  csak most szeretnék valami olyat kipróbálni ami az otthoni fogásokra emlékeztetnek. Anya nagyon finoman főzött mindig is, leginkább azt hiányoltam amikor kint voltam. A svédeknél a konyha egészen más. Gondolataimban máris elképzeltem a legújabb ínycsiklandó finomságokat.... na nem mintha túlontúl válogatós lennék. Elég sokáig képes vagyok ugyan azt enni. Ezt akkor is bizonyítottam amikor a sajtostésztákat ettem nap, mint nap. Persze.... nagyon finom volt, az tény. Erre a gondolatra hirtelen csak azt vettem észre magamon, hogy elmosolyodtam. Valahogyan az étellel együtt egyfajta nosztalgia lett úrrá rajtam, így egy kis sóhajjal toltam vissza a már előzőleg kiválasztott gyűjteményi darabot s álltam tovább. Csak pár lépést tettem meg a következő polcig ahol ismételten tovább nézelődtem, ám ezzel ez az érzés nem múlt el. Nem úgy, mintha csak úgy egyszerűen ki lehetne törölni. Vagy ki akarnám. Bármennyire fájdalmas a vége, éppolyan boldog az eleje és a közepe. Felesleges lenne ezt az egészet úgy beállítanom, mintha meg sem történt volna. Viszont az igaz, hogy ahogyan az idő telik, úgy legalább minden más is kicsit gyengébb lesz. Már nem fáj annyira a szívem mintha kiszakították volna, már nincs meg az a pillanat, mintha levegő nélkül kellene élnem tovább, sőt ....

Haru

Nicol

Nem számítottam arra, hogy nekem jönnek, sem ennek következményére, amint a könyv a földön landol egy morajosabb koppanással. Abban a pillanatban nem is magam miatt aggódtam, lendületesen hajoltam le, hogy felvegyem, majd leporoljam, s meggyőződjek abban, hogy semmi baja nem lett. Éppen csak a kezembe akadt a baleset előtt. Nem akartam semmi rosszat. Ezeknek a könyveknek nagy része elég idős... szinte már kincsnek számít. Hiszen ki tudja, hány generáción ment át, míg ide nem került? Az egészbe belegondolni olyan, mintha egy idő után valami örvény szippantana magába. Főleg ha ezt nem egy könyvvel, hanem minddel próbálnád végig vezetni.
Mikor már a kezemben fogtam, hallottam meg a gázolóm hangját. Eddig észre sem vettem, persze tudtam, hogy az egész véletlen volt, elvégre nem hiszem, hogy bárki direkt csinálna ilyet. Sokan nem ismernek itt, régebben pedig nem voltam olyan feltűnő - talán a répa színű hajamon kívül - amit megjegyezhettek volna. Csendes Navinés. Legfőképpen.
A hang gazdája, egy nagyon szép, szőke hajú nő volt, egészen egyedi szemekkel. Ahhoz meg egy még érdekesebb pillantás tartozott. Legalábbis ez volt, amit először észrevettem rajta. A mosoly, vagy legalábbis annak induló szösszenet viszont elérte nálam, hogy én is valami hasonlót engedjek meg magamnak. Habár egy szó hirtelen futott át az elmémben a nővel kapcsolatban, mégsem tudtam pontosan kifejezni... mintha a nyelvem hegyén lenne, ám végül képtelen vagyok rendesen szavakba önteni. Nem úgy, mint ezekben a könyvekben! A szókincs, a terjedelmes, mégis nagyrészt gyönyörű, esetlegesen drámai, csavaros fogalmazások csak megbabonázhatják az olvasót. - Kivétel ha egy enyhén sötétebb tónust választunk- Bár az jelenleg nem került elő nálam ezzel kapcsolatban.
- Nincs semmi baj. Véletlen volt.
Azzal jelzésszerűen leporoltam magam két vonással, mialatt a polc felé fordulva vissza illesztettem a helyére a művelődés eme tárgyát. Most sokkal biztonságosabb az neki.
Csak ezután emeltem vissza rá világos kék szemeim. Nyugodt voltam, habár sejtettem, hogy ugyan az mehet át végig a gondolatain a nőnek, mint sokaknak. Ez persze természetes....
Egy ekkora faluban lényegében mindenki ismer mindenkit. Én elégé kitűnők, mint idegen. Amint felhúzta az orrát, megkönnyítettem a dolgát s rábólintottam a szavaira. Valóban.
- Még a télen költöztem le, itt vállaltam munkát. Haru vagyok, örülök a találkozásnak.
Nyújtottam felé a kezemet, egy kis kedvességgel a mosolyért. Mégse legyek undok vagy bunkó... hiszen ha itt élek ezentúl, akkor legalább egy kicsit legyek meg a szomszédokkal is. Még ha időnként nehezebb nyíltnak lenni. Mondjuk, talán ebben most segített ez a kis incidens is. Megtört egy kis falat. Ha ez nem történt volna, lehetséges, hogy elmegyünk egymás mellett.

Haru

Kilt úr

 Még van pár nap évnyitóig, a nyár utolsó meleg napjai ezek, a levegőben már az őszi avar illata árad, sorra veszi be a házak közé, s az én szívembe is magát a komor barna bánat. A csend ami egész nyáron táram volt most még erősebben körülölel. Előző este érkeztem vissza a Kastélyba és ma elindultam, hogy pár könyvet beszerezzek, amikben hiányt szenvedek.
 Utam komótos léptekkel teszem, ruhám hollófekete, cipő, szoknya és blúz, hozzá mell alatti fűző, csak a vadság kedvéért. Hajam fonatból tekert kontyban tarkómra tűzve viselem, szemüvegem a nap sugarától sötéten ül orromon. Belépve a könyvekkel zsúfolásig pakolt boltba a zárt térhez hozzá kell még szoknom. Pár pillanat után odalépek az eladóhoz és megérdeklődöm merre találom a Gemmológiával foglalkozó köteteket. A hölgy irányt mutat én pedig elindulok mélyen a helység hátuljába.
 Böngészek, kezemre halmozok vagy öt-hat írást és azokkal balanszírozok kifelé, hogy fizessek, amikor egy bohó diák, ismereten, elsős fajta hirtelen kilép elém és meglök. A lendület engem nem, de a könyvhalmot leborítja amit hordoztam. Nagy csattanás, pergő lapok hangja hallik, és én csak magamban szitkozódom nagyot. Leguggolok és elkezdem felszedegetni a könyveimet, a gyermeket keresem szememmel, de az már eliszkolt, s árkon bokron túl jár.

Artemisia Rubya Tanárnő

Kellemes idő volt, bár lassan itt az évnyitó, gondoltam ideje lenne beszerezni a szükséges könyveket, elvégre kíváncsi vagyok mit veszünk a tanévben. Az időjáráshoz illően, kényelmes cipőt, farmernadrágot és piros kockás inget vettem fel. Haladtam a könyvesbolt irányába, belül nagy izgalom fogott el. Ennek köszönhetően kicsit megszaporáztam lépteim, és kis híján megbotlottam egy macskában, mely nem tehetett róla, hogy a lábam alá került. Megijedt szerencsétlen pára, így kötelességemnek éreztem megnyugtatni szegényt. Megálltam majd óvatosan közeledtem felé, majd mikor elértem, megsimogattam. Hangos dorombolással jelezte, hogy már nem haragszik. Ettől lelkem megnyugodott, bár magamat átkoztam, hogy minek ez a rohanás? Ha hamarabb érek a boltba, akkor se tudom hamarabb átolvasni az anyagokat.
Folytattam hát utamat, majd a bolt bejáratánál mély levegőt véve, beléptem. Agyam felmondta a szolgálatot és csak a lábaim vittek előre, azt vettem észre, hogy egy diák egy tanárt véletlen meglökött és leestek a könyvei. Ezt éles csattanás jelezte, meg hallottam ahogy a papírok repkednek a levegőben, végül azok is földet érnek. Láttam, hogy épp szedi a könyveit, odaléptem hozzá.
- Szép napot! Engedje meg, hogy segítsek összeszedni a könyveit! - Azzal lehajoltam és össze szedtem a könyveket, rájuk téve a lapokat. Felálltam, majd átnyújtottam a halmot. - Sok elsős azt hiszi, ha gyorsan fut, akkor hamarabb odaér. De közben nem is figyeli a környezetét. - Aztán észbe kaptam, hogy be sem mutatkoztam. - Oh! Elnézést, a faragatlanságomért, be sem mutatkoztam. Kilt Zoltán vagyok. - Mondtam mosolyogva.

Kilt úr

 Egy ifjú toppan elém a semmiből és kapkodja fel villámnál gyorsabban a könyveimet. Miközben lehetőséget kér, hogy segíthessen és szólni sem tudok, pislogok kettőt és már volt-nincs szertehullott kötetkupac. Mind a kezében van és nyújtja őket felém. Átveszem a szakirodalmat miközben csak egy halvány mosolyra futja megjegyzésére. Nincs jó kedvem, nem tudok még annyira sem kedves lenni mint szoktam, ami úgy szólván alapjában véve is morózus természetemből fakad. Amíg ez átjárja agyam tekervényeit a fiú bemutatkozik, a neve ismerős, de talán csak Zoli miatt, ó a fene vigye már megint eszembe ötlött az az átkozott levél. Gyorsan elterelem gondolataimat és viszonzom az illendő üdvözlést.

- Artemisia Rubya, örvendek. Ön is vásárolni jött, vagy csak azért ugrott be, hogy egy ügyetlen professzornő segítségére siessen lovagként?

 Kérdezem és közben megindulok a boltos nő felé, asztalára teszem a könyvet és míg a hölgy azokat beblokkolja és fizetek várom az ifjoncot. Ilyenkor szoktak megszeppenni és elinalni, mert ugye azért az a felnőtt aki őket egyenrangúként kezeli elég szokatlan, bár lehet, hogy csak én vagyok e témában tudatlan. Mindig így bántam a környezetemben élő gyermekekkel, a betegeimmel sem úgy beszéltem egykor, hogy ők alacsonyabb rangúak nálam és ezért sokszor meg is kaptam, hogy lealacsonyítom a Gyógyítók rendjét. Nem érdekelt, mert a visszajelzések mást mutattak, míg utánam a gyógyulni vágyók kutattak, pedig csak segéd gyógyító voltam, addig a neves öntelt kollégáimat messze elkerülték.  

Artemisia Rubya Tanárnő

- Örvendek! Mondhatjuk, hogy mindkettő. – Mondtam, miközben elkísértem az eladónőhöz, közben arcomról derű sugárzott. – Gondoltam megnézem, beszerezhetőek-e az új tankönyvek. Ha esetleg nem, átbogarászom, milyen könnyű olvasmányt kínál ez a bolt. Ugyan Professzornő! Nem vagyok lovag. – Szerénykedtem. – Csupán kötelességemnek éreztem segíteni.
Hirtelen rám tört egy emlék. Mugli szülők gyermekének lenni nem könnyű. Főleg mikor megtudják, hogy egy szem gyermekük varázserővel bír. Sokáig ez a fiatal sem tudott róla. Élte szokott mugli hétköznapjait.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy állok egyhelyben, faképpel bámulok a messzeségbe.
Volt, hogy megtettem ugyanezt tükör előtt. Rémisztő lehetek ilyenkor.
Magamban kicsit dühös lettem, mert a mai fiatalság (persze vannak kivételek) sajnos igen nagymértékben változott. Nem magam hibáztattam ezért, de szívem legmélyén tettem volna ellene. Az, hogy egy elsős diáktársam fellök egy Professzornőt, de még ha úgy nézem, hogy csak szimplán egy hölgy az áldozata a fellökésnek is, fel tudott bőszíteni.
- Sajnálom a diáktársam nevében is, hogy ez az incidens történt önnel. – Ennél tehettem volna többet is, úgy éreztem, de hirtelen nem tudtam túllépni a diák cselekedetén. Jól meg is feledkeztem eredeti célomról, így míg a Tanárnőt vártam, körbenéztem.  Jó sok könyv van itt. Mindig is szerettem a könyveket. A barátaim nem szeretnek olvasni, sokszor könyvmolynak tartottak, de engem ez roppantmód nem zavart. Sőt, ilyenkor mindig felüdített egy remek könyv. Azután a szívem fájdult bele, a képzelőerőmnek köszönhetően szinte mindig teljes mértékben át tudtam élni az adott könyv világát.
Visszaráztam magam a valóságba, ott álltam a könyvesboltban, vigyorogva, mint a jól lakott napközis. Valahogy idegen volt számomra ez a vigyor, amit inkább vicsorgásnak éreztem. Inkább természetes, bár nem a legszebb, de annál őszintébb mosolyomat vettem elő.
- Ha megengedi, segítek vinni a könyveit! – Nyúltam készséggel a könyvekért. Nehogy már egy ilyen kedves hölgy cipekedjen, mikor jelen van egy segítség. Gondolom, sokaknak jól esne, ha akadna legalább egyetlen ember a Földön, aki szívesen segít másoknak, önzetlenül. Valamiért azt éreztem, hogy a segítség az, ami miatt a világon vagyok.
Elkomorodtam. Ha nem, akkor miért? Tépelődtem magamban. Igyekeztem belső vívódásom a lehető legkevésbé mutatni, sőt inkább rejteni.
Remek, megint rám tör, az, ami korábban is. Ráadásul most az okozója nem is jómagam vagyok, hanem egy diáktársam. Lehet, el kellene mennem ezzel a problémával orvoshoz. De egyelőre még nem. Még bírom tartani magam. Addig meg nincs gond.

Kilt úr

 Korához képest nagyon választékosan beszél ez a fiú, gondolom magamban, ahogy hallgatom hozzám intézett szavait. Elkísér a pultig, ahol az eladónő szakszerűen beblokkolja és csomagolja is a köteteket, melyeket kifizetek. eközben Kilt úr körbenéz és látom elmereng, néha jó is az ha megmártózunk emlékeink hűsvízű tavában.
 Elnézést kér azért, hogy egy társa fellökött az imént, ez számomra furcsa, de persze jól esik. Elgondolkozom vajon melyik ház tagja lehet. Rellonos talán, mert bár illedelmes valami végtelen elszántság bujkál a hangjában, Ombozi úr az aki beugrik róla. De nem, azt hiszem mégsem a Sárkányok gyermeke, inkább az enyéim közül való lesz mégis. Ezt bizonyítja az is, hogy felajánlja elkísér és cipeli könyveim, Szfinx a lelkem, immár nem vitás, igazi Levitás.

- Köszönöm. Akkor indulhatunk is vissza a Kastélyba, egyenesen a házvezető helyettesi laktérbe. Közben pedig elárulhatja mitől lett hirtelen ilyen zaklatott?

 Kérdezem, mert tekintetében furcsa fényt láttam csillanni és minden rezdülése ezt sugallja számomra. Mintha marcangolná magát mélyen legbelül és nem értem az okát, hiszen nemesen cselekedett, hogy segítségemre sietett és most málhásomként cipeli terhemet. Becsületére válik mert elég nehezek azok a fránya köves könyvek, pedig csak papírok nem malachitlapok.

- Ha azért aggódik, hogy segít és ez nem válik javára, ne tegye. Az önfeláldozás képessége áldás. A gyógyításhoz kötődők egyik mértékadó jellemvonása.

 Nem kell semmilyen különleges adottság, hogy sejtsem valami a pillanat töredéke alatt változott meg benne és mivel szeretek tisztán látni ilyen ügyekben ezért érdeklődtem nyíltan arról, ami foglalkoztat vele kapcsolatban, s nem titkolt célom kizökkenteni is egyeben az előbbi nyílt rákérdezéssel és utóbbi mondataimmal.

(Bocsánat a késésért)
Nicol

A kérdésnél egy kis mosolyt engedtem meg. Nem kellet gondolkodnom a válaszon, hiszen lényegében most nem találta el egyet sem a pontok közül.
- Egyik sem. Csupán nem ez volt az amit kerestem. De ha félteném is, az nem miattad van. Sokkal inkább nem szeretném útban hagyni, ha már így alakult.
Babonás.... nem, nem vagyok babonás. Vagy csak nem tudok róla. Nem is igazán figyeltem eddig ezekre, így ezen sem volt még okom elgondolkodni. Szerencsésnek, sőt balszerencsésnek is mondhattam magam bizonyos esetekben. Első igaz volt a "túlélésre", hiszen voltak már olyan helyzetek, hogy történhettek volna velem balesetek, és éppen annyira voltam balszerencsés a szerelmi ügyekben, mint amennyire mázlista a másikban. Ezt viszont nem babonának vettem fel. Se nem átoknak! Még az kellene....
Látom, hogy ő is elgondolkodott. Már mint. Talán nem is a válaszomon, hanem a saját kérdésén, ami után ismételten egy mosolyt kapok. Ekkor, abban a szent minutumban képet, formát ölt az amit eddig nem tudtam szóba önteni. Az első szavam bizony az lett volna rá, hogy a megjelenése arisztokratikus, de amint hátradobta a haját egy sejtelem vette át ennek a szónak a helyét. "Véla". Különlegesek a maguk nemében. Találkoztam már egyel-egyel Svédországban míg kint éltem. Habár a találkozások nagyja megmaradt tényleg csak annak. Összefutottunk időnként a boltban, vagy az irodában. Esetleg az iskolában. Igen.. bizonyosan az. De persze...ne ítéljünk külsőről.
Kicsit megdöntöttem a fejem. Ha ez igaz is, mit sem változtat. Marad magyarázatnak arra, ahogyan kinéz. Az embert amúgy sem a külseje oka folytán hanem cselekedetei után ítélik meg. Legalábbis számomra így lenne ésszerű. Persze ebben a világban ez sokszor nem úgy működik.
- Régebben ide jártam az iskolába, és úgy véltem a nagyváros után jobb lenne most egy kis csendes zúg.
Mellesleg falun nőttem fel, kellemes emlékeim vannak erről a helyről és reményeim szerint csak itt nem találkoztam volna valakivel. Utóbbiról azonban azóta kiderült, hogy hibásnak vélt gondolat volt.
Kérdései alapján csak néztem, majd megdöntöttem kicsit a fejem. Átmenetileg lemondtam arról, hogy tovább kutassak a könyvek kincsei között. Inkább átadom magam ennek a beszélgetésnek. Lényegében, igyekeznem kell egy kicsit változni, és valamivel újra olyan lenni, mint régen. Ha más nem akkor az emberi kapcsolatokkal szemben.
- Úgy kérdezted ezt Nicol, mintha nem szeretnél itt lakni.
Engedtem meg most én is egy mosolyt.

Artemisia Rubya Tanárnő

- Rendben. De csak Ön után, ugyanis arra sem nagyon ismerem a járást. Nem sűrűn jutok oda, hogy bebarangoljam ezt a hatalmas kastélyt. – Elindulunk, bár én kicsit lemaradok, mert egyik könyv eléggé labilisan állt, kis híján le is esett volna, ha nem tartok ellene.
Kiérünk a tiszta levegőre, mely a benti légkör után, szinte felüdülés, sőt a kedélyállapotomnak is kedves a friss levegő, máris jobban érzem magam, ekkor hirtelen komor képpel nézek a Professzor asszonyra. – Nos, nem is tudom egyszerűen kifejezni, mi okozta zaklatottságom. Elnézést kérem, ha ezzel megijesztettem. Tudja, lehet kívül erősnek és nyugodtnak látszom, addig belül vad háború dúl bennem. –
Nagyot nyelek. Elvégre ezt a belső kavalkádot, mely bennem folytonosan kavarog és hol a jó nyer, hol a rossz énem kerekedik felül, nos, ezt még senkivel sem osztottam meg. Eddig a pillanatig.  – Az a helyzet velem, hogy igyekszem mindenben a pozitív dolgokat észrevenni, de van, amikor sajnos nem sikerül és lehangolt vagyok, rosszabb esetekben mély depresszióba süllyedek. – Nagyot sóhajtok. Eddig könnyen ment. Csak a könnyek ne menjenek. Legalább addig, amíg egymagam nem maradok. Megköszörülöm a torkom. -  Melyik házvezető helyetteshez van szerencsém? – Kérdezem mosolyogva, bár egy gombóccal csatát vívok, mely a torkomba fészkelte be magát. – Áldás az önfeláldozás? – Ismét elgondolkodok. – Mindenesetre nem sok diáktársam lenne képes ilyesmire. – Majd az orrom alá dörmögöm – A felnőttek között se sok akad.
Normál hangerővel folytatom. – Gyógyítás? Ezen nem is agyaltam még. De sajnos ezzel kapcsolatos tárgyat sem vettem fel, azt hiszem. Ön mit tanít? – Sandán a könyvekre nézek, de momentán azt tudom csak megállapítani rajtuk, hogy vaskosak és állásukból ítélve bizony szakkönyvek lehetnek.
Ha szabad lenne a kezem, most tuti, hogy homlokon csapnám magam. Annyit fecsegtem, hogy szegény Tanárnőt alig hagytam szóhoz jutni. – Jaj, röstellem magam. Csak csacsogok és magába fojtom a szót. – Mondtam mindezt őszinte mosoly kíséretében. – Nem állt szándékomban untatni magammal! De, van egy remek ötletem Tanárnő! Mit szólna hozzá, ha kihívnám Tender Tanár úr kölcsönvett botjaival egy párbajra! Elfogadja?Figyelem a Tanárnő reakcióját.

Haru

Ohh, mennyire ismerem ezt a nézést! Minden ember arcára kiül, amikor rájön, miért is vagyok olyan, amilyen. Egy ideig hagyom, hadd bámuljon, hiszen végtére is ez a vélák éltető eleme. Én is imádom, ha néznek, attól különlegesnek és felsőbbrendűnek érzem magamat, nem tehettem róla, ezzel azzal járt, ami vagyok. Legyen nő, férfi, vagy gyerek, teljesen mindegy volt, csak nézzenek. Nem mintha otthon nem kaptam volna elég figyelmet, de Nate már a hosszú évek alatt már egészen hozzászokott.
- Ezek szerint ismerősnek kellene, hogy legyél.
Elgondolkodva csücsörítek, miközben ismét végignézek rajta. Hát igen, nem sok tapintat szorult belém. Se névről, se arcról nem ugrott be, hogy tulajdonképpen ki is ez a nő. Pedig úgy sejtettem nagyjából egy idősek lehetünk. A suliban sem foglalkoztam túl sokat az emberekkel, főleg nem lányokkal. Nem szándékoztam faragatlan lenni vele, távol állt tőlem az, hogy lenézzem, vagy leszóljam, de valahogy mégis csak így fordult a kocka. Megköszörültem a torkomat és inkább próbáltam kedvesen mosolyodni, nem akartam elüldözni, ritka az, akivel tényleg normálisan (viszonylag) lehet beszélgetni.
- Hol éltél eddig?
Tényleg irigység csengene a hangomban? Nem, az nem lehet. De a nagyváros szó mindig megmozgat bennem valamit. Kettős érzéssel állok ehhez a dologhoz, hiszen ide tartozunk, itt nőttünk fel és később ide bújtunk el, aztán ment minden, mint a karikacsapás. Sokszor mozdultunk ki, de mégsem annyiszor mint azt egyébként igényeltük volna, de a munka idekötött.
- Szeretek itt lenni, ne értsd félre, ez az otthonom. Egyszerűen csak, tudod, ez a falu kicsi, mindenki ismer mindenkit, és nem könnyű a polgármester feleségének lenni.
Nem akarom rázúdítani a tipikus dumát, hogy milyen nehéz kirakatfeleségnek lenni, mert felesleges hiszti volna. Ezt a kört már lefutottam párszor, így csak felszegtem a fejemet és kihúztam magamat, már amennyire tőlem telt. Nem akartam nyavalyogni, az annyira nem én lennék, pláne nem egy idegennek.

Kristóf

Olyan szép napom volt ma. Tavasz van, a virágok nyílnak, és süt a nap. Vagyis csal sütött, mert nemrég bújt el, helyét pedig a sok pici csillag vette át. Ja és a Hold. És hogy mivel töltöttem a napot? Hát boldogságot, és cukiságot hoztam az emberek életébe. A délután nagy részét a faluban töltöttem, számtalan rajzommal, és karperecemmel, amit csak azért csináltam, hogy másoknak adjam ajándékba. Csak valamiért ezt egyesek nem nézték jó szemmel, és furán is néztek rám. De nem értem, hogy miért. Pedig ez olyan cuki dolog szerintem. Lehet, hogy nem szeretik a cuki dolgokat. Na hát akkor ezer sürgősen változtatni kell. Persze a kicsik, mármint a gyerekek - akik amúgy olyan kis zabálnivaló cukiságok - szó nélkül elfogadták. És olyan aranyosak voltak. Mosolyogtak, és megköszönték, és jaj... Nagyon édik.
De eltelt a délután is, én pedig a maradék rajzomból ragasztok ki néhányat a boltokra, és padokra, hogy aki meglátja, annak jó kedve legyen. Ja, és hogy mi van a rajzokon? Hát Bogolyfalva egyes részei boldog, és cuki emberekkel. Még a csárda általában részeg látogatói is olyan aranyosak lettek. A kezemben azzal a néhány lappal, és karpereccel szökdécselek végig a Fő utcza macskaköves útján, és magamban még dúdolgatok is, nem is nézek igazán a lábam elé. És ekkor valaminek, pontosabban valakinek kimegyek, az ütközés hatására pedig elesem, és beverem a popsim. Jaj, ez fájt. És a rajzok? Jaj ne, azokat elejtettem, a saját gyártmányú ékszerekkel együtt. Jaj. Magamban dünnyögve, négykézláb szedem össze a szétszóródott lapokat, nem is figyelve arra a valakire, akinek nekimentem.

Keiko


Napok óta nem találkozott Haruval, ami elég kellemetlenül érintette a kis lelkét. Pedig naphosszat járkált a függönytelen ablakok előtt, hátha megpillantja, mikor jön haza a másik házba a lány, de semmi. Amikor otthonról elindult abban a reményben, hogy majd megmentheti álmai nőjét, mint valami barna hajú herceg diófa pálcával, de akkor látta, hogy a narancs hajú óvónőnél ég a villany, a függönyök pedig be vannak húzva. Kristóf kicsit szomorkás hangulatban baktat az utcákon zsebre tett kezekkel, közben pedig azon töri a fejét, mivel is veheti le úgy a lábáról a nőt, hogy az azonnal megbocsásson neki. A gyümölcskosárral már próbálkozott, pitét sütni jobb, ha nem áll neki, mert ha a tűzoltóság kopogtat be Haruhoz azzal, hogy ég az ikerház másik oldala és inkább hagyja el a lakást, nem fog a helyzetén javítani. A férfi megvakarja a tarkóját, közben pedig nagyokat sóhajtozik. Valamivel pedig muszáj lesz előállnia, hiszen az, hogy Haru ilyen közel van hozzá, mégis mennyire távol, egyszerűen megőrjíti. Amíg gondolkodik, a szeme elé húzza a sötét kalapját, s nem is veszi ezért észre, hogy valakinek nekimegy... vagyis inkább együtt mentek egymásba. A vékonyka leányzó hátsóra vágódik a macskaköves úton, ő pedig azonnal a kis hölgy után kap.
- Jaj, ne haragudj... nem figyeltem. Nem esett bajod? - Nyújtja a kezét mosolyt varázsolva arcára, hogy felsegítse a lánykát. Valami ugyan mintha nem stimmelne ezen a diáklányon, de ő nem igazán veszi észre, inkább, miután sikerül talpra állítani a másikat, leguggol, hogy segítsen összeszedni a földre hullott papírhalmokat.
- Bocsáss meg, egy kicsit a gondolataimba mélyedtem. Mik ezek a rajzok? - Pillant meglepetten a furcsa ábrákra, mielőtt átnyújtaná a kezében lévő lapokat.

Kristóf


 Eddig nem is vettem észre, hogy a falu lakói, főként a felnőttek milyen komorak, és egyáltalán nem cukik. Pedig a gyerekek még olyan nagyon kis zabálnivaló csöppségek. Bezzeg az idősek... Ha én is ilyen leszek, akkor inkább nem akarok felnőni, hanem fiatal, és cuki akarok maradni. És nem tudom, hogy miként segítsek szegény felnőtteken, hogy ismét aranyosak, és cukik legyenek, ugyanis nem engedik, hogy megpusziljam őket. Pedig ez lenne az egyetlen mód a bajukra, a komorságra. Jaj, már tudom! Hát persze, hogy lehetek ilyen kis butus, hogy erre nem gondoltam. Van ugye a többségnek gyereke, akik nagy valószínűséggel napi rendszerességgel puszilják meg a drága anyucit, és apucit. Szóval tehát a terv egyszerű: a picik még sokkal fogékonyabbak egy puszira, így ők cukik lesznek - nem mintha már amúgy sem lennének azok - és szépen átadják a kórt a szülőknek. És akkor az egész falu rózsaszínben fog pompázni. Milyen szép.
Erre a gondolatra még nagyobb mosoly ül ki az arcomra, mint eredetileg volt, s ekkor jön nekem - egy én megyek neki? - a férfinak. Milyen rendes! Felsegít, de teljesen feleslegesen, mert utána egyből vissza is térek négykézlábra, hogy a lapokat össze szedjem, amiben szintén segít. Milyen aranyos!
- Ezeket én rajzoltam - vigyorogva nézek fel a férfira. - Én rajzoltam, hogy a falulakóknak egy kis boldogságot vigyek az életükbe. De mindenki olyan komor, és egyhangú. És olyan furán néztek. De te ugye megérted? - nézek rá cukin, nagy bociszemekkel. - Elfogadsz egyet? Látom, hogy nincs túl jó kedved, ettől biztos kicsit jobban leszel - próbálok komoly arcot vágni, de ez nem nagyon akaródzik, inkább olyan cukin tudatlan kifejezés ül ki az arcomra.
- Mi a baj? - kérdem, mert látom rajta, hogy nem valami boldog, ezen viszont változtatni kell, mert ez nem jó. Nagyon nem jó.

Keiko



A leányzót sikerül felsegíteni, de rögtön mindketten négykézlábra térnek vissza, hogy felvehessék a szétszóródott lapokat. Kristóf rá-rá pillant néhányra, mielőtt visszaadná és szóvá is teszi a furcsa, színes alkotásokat. A húzott szemű lány válaszol, elmeséli, hogy ő rajzolna, no meg azt is megosztja a férfival, hogy miért. Kristóf elmosolyodik, majd nevetni kezd a magyarázaton.
- Vagy úgy, milyen igazad is van. - Ő is észrevette már, a felnőttek többsége olyan egyhangú és annyira görcsösen ragaszkodik a monoton kis életéhez, hogy elképesztő. Pláne a Minisztériumban, az a sok aktakukac... itt, a kirendeltségben sem más, mint Budapesten. Elveszi az egyik rajzocskát és vigyorogva megköszöni. Az ismeretlen, valószínűleg Mágustanodás lány viszont átlát a szitán, szóvá is teszi, hogy valami nem stimmel vele. Simfel elhúzza a száját, ezzel egy zavart mosolyt erőltetve arcára, s megvakarja a tarkóját. Hihetetlen, hogy mennyi éles szemű diák jár ebbe az iskolába.
- Hát igen... - De elmondja-e vajon ennek a vadidegen diáknak, hogy az a baja, hogy álmai nője ott lakik mellette, és az még csak szóba se áll vele? Hogy hagyta annak idején elveszni ezt a kapcsolatot Edward miatt, és hogy azóta is bánja már a régi döntését? Nem, nem néz ki ez a lány 16 évesnél többnek, nem tudhatja, mi fán terem az ilyen fájdalom. És különben is, olyan aranyos, kár lenne az ő problémáival nyaggatnia.
- Ó, hát semmi. Nincs már ilyenkor nyitva a cukrászda, pedig valami édesre vágytam. Erre beléd botlottam, a sors keze. Hogy hívnak? - Egy cseppet sem zavarja, hogy a lány letegezte, végül is nem lehet köztük akkora korkülönbség, csak mennyi? 10 év? Ismét felsegíti a lánykát, most már összeszedve az összes rajzocskát, kezében a sajátjával, s a kezét nyújtja bemutatkozásként.
- Az én nevem Simfel Kristóf, örvendek a találkozásnak. Nem a Bagolykőbe jársz? Mit keresel itt lent ilyenkor?

Kristóf

Igazat ad nekem. Nem is vártam mást, hisz igazam van. A felnőttek olyan buták néha, hogy ilyen komoran viselkednek, és nem élvezik az élet szép, vidám és rózsaszín oldalát, és csak úgy elhaladnak az apró, de annál szebb pillanatok mellett. És ez nagyon nem jó. Pedig annyi szép dolog vesz minket körül, amiket amúgy régen, mikor még nem találkoztam Tündérmókussal. Azóta én is mindent szebbnek, rózsaszínebbnek látom. És ezt mindenkinek így kéne látnia. És mégsem.
- Hát az tényleg szomorú dolog. Én voltam ma ott, és adtam is nekik egy ilyen rajzot, és a kedves pincér néninek még karperecet is adtam - vigyorgok a férfira. Igazából nem is néni volt, mert alig pár évvel lehet csak nálam idősebb az a lány, aki hozta nekem azt a nagyon cukros, nagyon rózsaszín sütit, amit egyből be is faltam.
- Én Keiko vagyok - mosolygok végig a férfira, aki szintén bemutatkozik, s megtudom a nevét. Simfel. Milyen aranyos neve van. Tudom, hogy ez a családneve, de nekem ez jobban tetszik, mint a keresztneve, Kristófot amúgy is láttam már sokat, és ők is mind olyan komorak voltak. De ő nem, annyira.
- De, oda járok. Most vagyok harmadikos - Vigyorgok továbbra is, s ez a vigyor percről percre egyre nagyobb lesz. Hogy mit keresek itt? Hm... Ez egy jó kérdés. Mit keresek itt? Ja, már tudom. Épp visszafelé tartok a kastélyba. Igen mozgalmas napom volt, és már kezdek fáradni, pedig még szívesen maradnék itt kint. - Hát... Egész délután itt voltam, és épp visszafelé tartok. De... Lehet, hogy még egy kis ideig maradok, hátha találkozok diákkal, mert ilyenkor már nem igazán szabadna kint lenni. És képzeld, prefektus vagyok, viszont még nem találkoztam szabálytalankodó diákkal. Ugye milyen cukik, hogy nem rosszalkodnak? - és ezt most teljes komolysággal mondom, és olyan naivan, mint még soha. Tényleg aranyosak, hogy betartják a szabályokat. Legalább több időm van arra, hogy a cukiságommal örömet hozzak az emberek szürke, egyhangú napjába.

Nicol

Felvontam kicsit a szemöldököm a hanghordozásán, s az ahhoz járó pillantáson, amivel nézett. Nem kellet hozzá sok ész, hogy levegyem azt, miként sorolt éppen be, de igyekeztem nem túlságosan felvenni, hiszen lehetséges, hogy a gőg e kis részlege csupán megszokásból maradt vele az idegenekkel szemben. Azért nem hibáztathattam, hogy nem emlékezett rám. Lényegében én sem emlékszem ő rá, pedig valószínűleg jóval szembetűnőbb lehetett már akkor is.
- Kellene, de nem lenne meglepő, ha nem lennék. Azt hiszem, más körökben mozogtunk.
Igen, ez valószínűleg így volt. Nekem legalábbis nem volt konkrét köröm. Voltak barátaim, ismerőseim itt is, ott is, éppen emiatt érdekes emlékeim is. Művész sráctól kezdve a Cupido által okozott dobosig....vagy a Rellonos miatt, aki habár lényegében mindig kihozott a sodromból, mégis, ha véletlenül is, de megmentett a lovagpáncélok maratonja elől. Ott volt Viko, az eperlány, ott volt Edward...
Arcomon átvonulhatott egy enyhe letargia, düh, de elég hamar tovább engedtem. Mindez nagyon régen volt, nyomokat hagyott, még a mai napig is, de most nem volt jelentősége. Ezeknek mind nem volt.
- Stockholmban, egy jó pár évig. De Budapesten is szállingóztam amíg ide nem kerültem.
Egyik nagyvárosból a másikba. A szülőfalumba nem akartam visszamenni... Így jöttem ide, amint megláttam a meghirdetett állás lehetőséget.
Észrevettem rajta, hogy valami aggasztja, de nem igazán véltem helyesnek, ha rákérdezek. Lényegében, még mindig idegen vagyok. De igen, azt hiszem, a hellyel kapcsolatos az egész.
- Régóta élsz itt?
Próbáltam egy kicsit enyhíteni ezt az érzést, ami a levegőben volt, s akkor beütött a dolog. A polgármester felesége? Jól van, Haru... A legjobb ember talált meg elsőnek.... Így kell elkezdeni a szocializálódást...
Így már valamivel érthetőbb az, ami benne volt Nicolban... És igen, ahogyan most felszegte a fejét, s ahogyan pillantott, ismételten érvénybe lépett az első gondolatom. Halk sóhajjal emeltem világos szemeimet rá.
- Ezt elhiszem. Sokkal több dolog nyomja a vállad, mint általában.
Azzal egy hirtelen ötlettől vezérelve oldalra pillantottam. A helyiségben a közelünkben most senki nem volt, ahhoz képest, hogy amikor bejöttem tele volt, ez kissé meglepett, de most csak nyugodt helyzetet adott a folytatáshoz. Talán nem kell arra figyelnie minden pillanatban, mit mondhat, mikor és hol...
- És, mivel pihen vagy szórakozik egy magas rangú feleség? Mert azt mindenkinek kell.
Azzal halvány mosoly kúszott az arcomra.

Alegria

Értetlenül pislog az ismeretlen lányra. Hé, álljunk csak meg egy pillanatra, hiszen itt ő a fenyegető keménylegény! Ő az, aki kedvezményeket tehet, és egyedül neki megengedett ebben a szituációban, hogy kegyességet mutasson, és megígérje, nem bántja Alegriát. Ehhez képest a helyzet igencsak kezd visszájára fordulni. Még meg is örül a kis extrának, és izgatottan összecsapja tenyereit.
-Milyen extrát? Megkaphatom most? – nagyon nem megy neki ez, vagy csak a akcentusos hölgyemény űzi az ipart remekül, amiért minden második percben képes Leonie-t kibillenteni a szerepéből. Vagy próbáljuk őt elképzelni, mennyire vicces maffiatag lehetne belőle ilyen temperamentummal. Esetleg fel kéne keresnie egy rellonost, akinek megvannak a megfelelő kapcsolatai, és ki kéne próbálnia magát élesben. Vajon van ott valami felvételiszerűség? Hiszen akkor ideje lesz összekapnia magát.
-Nehogy azt hidd ám, hogy akármivel meg tudsz venni. Minimum egy jetiszőrkabátot kell ajánlanod, de úgy látom, az éppen nincs nálad – szomorúságot tettetve meglóbálja a lány orra előtt a nyakláncot.
-Ajajj… jajj. Ez így sehogy sem lesz jó, tudod-e? Esetleeeeg, ha azt mondanád, hogy elviszel, és veszel nekem egy nagy adag süteményt, aztán pedig beülünk a csárdába, és reggelig isszuk a málnalevet, miközben befonod a hajam, és kifested a körmeimet szép színesre, aztán pedig másnap hazaviszel, és nálad alhatok, mert nem akarok egyedül visszamenni a padlásra, akkor még beszélgethetünk az üzletről – vigyorogva megvonogatja a vállát. Valójában így is, úgy is odaadná az ékszert, mert szeret elajándékozgatni a cuccait. Kivéve persze, ha azokat Keeftől kapta. Merthogy Keef... mert... csak! Még azt sem nézi jó szemmel, ha a srác másnak adogatja el a gyűrűit, és nem neki.
-Merre laksz? - jobb előre tudni, hol fogja tölteni az éjszakát. Például az egy fantasztikus ajánlat volna, ha Alegria bevinné őt egy másik házba. Hiszen van nagy fekete kalapja, jól az arcába húzná, és biztosan senki nem ismerné fel!