Jóestét mindenkinek!~
Hogy telt a nap?

Ehh..ahh..szia! Jó éjt!
*Meglepődik ,majd arrébb tolja a férfit.*
Egész kellemes eddig, mit keresel itt Kristóf ?

Szia neked is. ^^

Pedig reméltem ,hogy csak téves információk elegye csöppent hozzám miszerint te is itt vagy.....
*Sóhaj*
Szia Matilda! Ahh....köszönöm. ;u;
Biztos van valami varázslat,hogy hasonló lehessen...nekem véletlenül lett ilyen. ^^

Kislányként nem hallgattam édesanyámra ,mint a legtöbb eleven gyermek   , aztán pedig bele estem valahogyan a kísérleti bájital keverékeibe. Aztán puff.... azóta ha át is festem ledobja..nagyon hamar.
De szerintem a te hajszíned is szép, és nem olyan kirívó.

Szia Blanka :3

Lehetséges, sőt biztos. Azt nem tudom, nem igazán jártam még kint meccsen, de egyszer kipróbálnám.

Most nehogy megsértődj Kristóf.......csak meglepett a dolog.

Szia! Jó éjt és vigyázz magadra!

Valami komolyra ? Nem tudom.... eddig úgy képzeltem kicsit elzárkózom a közös programoktól egy ideig...de majd megbeszéljük....

........ Remélem ez csak valami vicc....
Azt tudtam, hogy a háznak van másik része...lévén, hogy ikerház, de....
Ha ez komoly akkor nem vicces!

Kíváncsi voltam hogyan reagálsz.
Na mindegy...azért ha valami kell ,szólj és ne gyújtsd magadra (s ezzel rám is) a házat ha lehetséges.

Kristóf

A délutáni műszak egyik kellemetlen hozzátartozója, hogy aránylag későn ér haza, illetve, hogy sokkal nehezebb elindulnia, mintha reggel a megszokott ritmusban tenné a dolgát.
Halk sóhajjal pillant az égre, mialatt elgondolkodott az elmúlt napon. Már ha csak azt számba veszi, hogy most nem volt semmilyen probléma, esetlegesen gyermeki kajacsata, vagy csínyek áradata, akkor valóban egészen kellemesnek lehetett mondani. Na nem mintha bármikor is baja lett volna a gyerekekkel. Nagyon szerette őket, persze igyekezett megtartani azt a távolságot ami ahhoz kell, hogy a fegyelem megmaradjon. Hosszú idő után találta meg igazán azt, hogy a gyerekekkel jobban meg tud lenni, mint esetlegesen a vele egykorúakkal. Na nem mintha bármi baja lenne a saját, vagy idősebb, fiatalabb generációval, egyszerűen egy ideje nem túl nyitott másokkal szemben. A gyerekekkel szemben viszont semmilyen távolságot nem kell tartani. Nem kell félni attól, hogy mást látnak, mint amit mutat. Gondolatai emiatt teljesen szerteágaztak, mialatt a túródesszertjét majszolta. Mindig is nagyon szerette, szinte gyermeki boldogsággal "falta" azokon a napokon, amikor megtehette. Éppen befejezte s a közterületi szemetesbe dobta a kisebb édesség csomagolását, amikor nevetés ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét az ismerős hangra, s arra indult meg, mialatt a következő mozdulattal igazgatta vissza a táskája a vállán. Amint egyre közelebb ért, minden lépésnél, mindegyik lépés végén, a csendben meghallotta a saját szívdobbanását. Nem értette, miért lett feszült, mintha bármi titka is lett volna....
Ám, csak ahogyan egyre közelebb ért, tudatosult benne, hogy a múltja nem engedi el leginkább..... Megtorpant döbbenten. Kék szemei nagyra tágultak s csak nézték a férfit, aki éppen egy öt éves gyermek szintjén vijjogott a hintán. A ruhája, kinézete és viselkedése elégé ellentétes volt, így pedig még zavartabb az egész szituáció. .... Nem tud ettől megszabadulni.....Miért nem ?
A következő pillanatban hirtelen lendületből fordult meg, majd ment tovább előre. Nem akart még közelebb kerülni a játszótérhez, sőt, leginkább szerette volna elkerülni azt, aki éppen saját tulajdonának tekinti. Nem akart vele még találkozni. Nem csak mert túl sok kérdés fogalmazódott meg benne, hanem mert nem tudta, hogy éppen miként tudna reagálni a másik kérdéseire - már ha lennének- vagy cselekedeteire. Az is lehet, hogy észre sem veszi, vagy nem emlékszik rá. Ez ebben a pillanatban hihetőbb, s maga az emberi elme - vagy női elme- másik zavaros oldala, hogy maga a célszemély sem éppen tudja eldönteni, ennek a lehetőségnek örülne, vagy sem.
Arcát elfordította, táskáját vissza húzta a vállára s szinte abba kapaszkodott, mintha csak abból kérne egy kis erőt a következő percekhez. Nem kell sok...csak egy kicsit tovább megy. A férfi játszik - na persze, hogy játszik... - nem fogja észrevenni. Narancssárga, hosszú haja kiengedve újra és újra dőlt hátának, mialatt talán ő dramatizálta túl, de még térdig érő, világos szoknyájában is azt érezte, mintha ólomból lennének a lábai.
- Nem sok...csak egy kicsi....
Motyogta azzal, egy pillanatra apró kis fény villant a fejében s jobb kezével a pálcájára fonta ujjait. Egy kis orra esés nem ártana neki, de végül nem tette meg.

Kristóf

A hangra megtorpant s maga elé nézett. Apró sóhajjal, mialatt lehunyta a szemei rázta kicsit meg a fejét. Éppen csak annyira, hogy a másiknak még ne tűnjön fel. Vajon miért nem sikerült úgy meglépnie, hogy nem veszi észre? Miért kell ez mindkettejüknek?
Amint újra előre nézet kék szemeivel, most a távot pásztázták. Lehetnének többen is az utcán, csak úgy elvegyülne egy picit .... Ezt meg tudná tenni egy városban, de itt, egy falun nem biztos, hogy túlságosan hatásos lenne. A másodperc tizedben átfutott két megoldás is a fejében, végül a nyugodt kérdésre egy nyugodt választ adott. Nem ismerte fel.....talán, vagy csak megint a szokásos heppjeit vette fel.
- Köszönöm, de inkább hazamennék.
Nem mert megfordulni, pedig nagyon is jól tudta, hogy ez illetlenség. Az anyja ezekre megtanította, volt ,hogy órákig képes volt az asszony ott ülni az asztalnál, hogy a lánya végre megjegyezze ezeket az "apróságokat".  Most valószínűleg azt vágná a fejéhez, hogy "Erre tanítottalak, te lány?"  vagy, "Egy nő viselkedjen mindig helyén! Ha sértett is ne alacsonyodjon le!" . Bármennyire is jutottak eszébe ezek az anyai tanácsok...nem segítettek. Egyáltalán nem, mivel nem is ide tartoztak. Ha megfordult a férfi felismeri, ha felismeri akkor biztosan beszélnie kell vele. Abból meg nem tudja mit várhat. Arról nem is beszélve, hogy az a nőszemély nagyon is kedvelte ezt a marhát! Igaz a főztjét már nem.... de annyit nem találkoztak, hogy ezt jobban ki is vesézzék.
Két legyintéssel hessegette el a fejénél a levegőt. Vagy legalábbis ennek tűnt, míg ő ezeket az össze-vissza gyűjtött foszlányokat tüntette véglegesen el. A sok heves különböző érzés, gondolat után végül megdöntötte egy parányit a fejét s felé fordult. No persze nem teljesen, épp csak egy kicsit. Jönnek az udvarias körök.
- Nahát..Szia Simfel. Remélem,hogy jól vagy. - Már amennyire szükséges. - Nem rég költöztél erre ? - Miért pont ide ? Nem elég nagy Magyarország?
Amint a válaszokat megkapta, ha a férfi megtette, bólintott rá s ismét magához vette a szót.
- Ha nem bánod, szeretnék hazamenni. - Jobb helyzetben. Nem tudom eldönteni, hogyha most elvigyorodsz akkor aranyosnak találnálak, ami felér jelenleg a halállal, vagy éppen megszületne ismételten az a késztetés, hogy képen vágjalak....
Elmosolyodott de nem mondta ki a szavakat. Inkább. De....még él benne a sértettség, azért amit nem értett meg a másikkal szemben, s amit azért is ítélt kellemetlennek, mert tudta, hogy ő sem igazságos a másikkal szemben.
Nehéz...nagyon nehéz.

Nicol

Habár már pár hónapja itt élek Bogolyfalván, eddig csak a kirakatban gyönyörködhettem kintről. Na nem mintha nem lett volna néha időm rá, de akkor meg lusta érzések uralkodtak el rajtam. Habár mondhatni, talán mindenkinél így van, hogy ha új helyre költözik akkor az első hónapokban el kell intéznie mindent ami  az "új" életéhez igenis szükséges. Ezek után persze nem az volt az első dolgom, hogy a gyűjteménybe egy újabb darabokat szerezzek, vagy csak ellátogassak és eltöltsek pár relaxáló órát itt egy könyv társaságában.
Most mégis, ahogyan eljött a tavasz, én is úgy véltem az egyik szabadnapomon betérek, végre körbepillantok.
A polcnál állva érintettem meg a sok színes kötésű könyvek közül a szerencsés kiválasztott gerincét. Varázslatos receptek. Tökéletes, egy kicsit amúgy is szeretnék kitörni a mugli ételek fogságából. Na mintha nem lenne elégé finom a legtöbb,  csak most szeretnék valami olyat kipróbálni ami az otthoni fogásokra emlékeztetnek. Anya nagyon finoman főzött mindig is, leginkább azt hiányoltam amikor kint voltam. A svédeknél a konyha egészen más. Gondolataimban máris elképzeltem a legújabb ínycsiklandó finomságokat.... na nem mintha túlontúl válogatós lennék. Elég sokáig képes vagyok ugyan azt enni. Ezt akkor is bizonyítottam amikor a sajtostésztákat ettem nap, mint nap. Persze.... nagyon finom volt, az tény. Erre a gondolatra hirtelen csak azt vettem észre magamon, hogy elmosolyodtam. Valahogyan az étellel együtt egyfajta nosztalgia lett úrrá rajtam, így egy kis sóhajjal toltam vissza a már előzőleg kiválasztott gyűjteményi darabot s álltam tovább. Csak pár lépést tettem meg a következő polcig ahol ismételten tovább nézelődtem, ám ezzel ez az érzés nem múlt el. Nem úgy, mintha csak úgy egyszerűen ki lehetne törölni. Vagy ki akarnám. Bármennyire fájdalmas a vége, éppolyan boldog az eleje és a közepe. Felesleges lenne ezt az egészet úgy beállítanom, mintha meg sem történt volna. Viszont az igaz, hogy ahogyan az idő telik, úgy legalább minden más is kicsit gyengébb lesz. Már nem fáj annyira a szívem mintha kiszakították volna, már nincs meg az a pillanat, mintha levegő nélkül kellene élnem tovább, sőt ....

Nicol

Nem számítottam arra, hogy nekem jönnek, sem ennek következményére, amint a könyv a földön landol egy morajosabb koppanással. Abban a pillanatban nem is magam miatt aggódtam, lendületesen hajoltam le, hogy felvegyem, majd leporoljam, s meggyőződjek abban, hogy semmi baja nem lett. Éppen csak a kezembe akadt a baleset előtt. Nem akartam semmi rosszat. Ezeknek a könyveknek nagy része elég idős... szinte már kincsnek számít. Hiszen ki tudja, hány generáción ment át, míg ide nem került? Az egészbe belegondolni olyan, mintha egy idő után valami örvény szippantana magába. Főleg ha ezt nem egy könyvvel, hanem minddel próbálnád végig vezetni.
Mikor már a kezemben fogtam, hallottam meg a gázolóm hangját. Eddig észre sem vettem, persze tudtam, hogy az egész véletlen volt, elvégre nem hiszem, hogy bárki direkt csinálna ilyet. Sokan nem ismernek itt, régebben pedig nem voltam olyan feltűnő - talán a répa színű hajamon kívül - amit megjegyezhettek volna. Csendes Navinés. Legfőképpen.
A hang gazdája, egy nagyon szép, szőke hajú nő volt, egészen egyedi szemekkel. Ahhoz meg egy még érdekesebb pillantás tartozott. Legalábbis ez volt, amit először észrevettem rajta. A mosoly, vagy legalábbis annak induló szösszenet viszont elérte nálam, hogy én is valami hasonlót engedjek meg magamnak. Habár egy szó hirtelen futott át az elmémben a nővel kapcsolatban, mégsem tudtam pontosan kifejezni... mintha a nyelvem hegyén lenne, ám végül képtelen vagyok rendesen szavakba önteni. Nem úgy, mint ezekben a könyvekben! A szókincs, a terjedelmes, mégis nagyrészt gyönyörű, esetlegesen drámai, csavaros fogalmazások csak megbabonázhatják az olvasót. - Kivétel ha egy enyhén sötétebb tónust választunk- Bár az jelenleg nem került elő nálam ezzel kapcsolatban.
- Nincs semmi baj. Véletlen volt.
Azzal jelzésszerűen leporoltam magam két vonással, mialatt a polc felé fordulva vissza illesztettem a helyére a művelődés eme tárgyát. Most sokkal biztonságosabb az neki.
Csak ezután emeltem vissza rá világos kék szemeim. Nyugodt voltam, habár sejtettem, hogy ugyan az mehet át végig a gondolatain a nőnek, mint sokaknak. Ez persze természetes....
Egy ekkora faluban lényegében mindenki ismer mindenkit. Én elégé kitűnők, mint idegen. Amint felhúzta az orrát, megkönnyítettem a dolgát s rábólintottam a szavaira. Valóban.
- Még a télen költöztem le, itt vállaltam munkát. Haru vagyok, örülök a találkozásnak.
Nyújtottam felé a kezemet, egy kis kedvességgel a mosolyért. Mégse legyek undok vagy bunkó... hiszen ha itt élek ezentúl, akkor legalább egy kicsit legyek meg a szomszédokkal is. Még ha időnként nehezebb nyíltnak lenni. Mondjuk, talán ebben most segített ez a kis incidens is. Megtört egy kis falat. Ha ez nem történt volna, lehetséges, hogy elmegyünk egymás mellett.

(Bocsánat a késésért)
Nicol

A kérdésnél egy kis mosolyt engedtem meg. Nem kellet gondolkodnom a válaszon, hiszen lényegében most nem találta el egyet sem a pontok közül.
- Egyik sem. Csupán nem ez volt az amit kerestem. De ha félteném is, az nem miattad van. Sokkal inkább nem szeretném útban hagyni, ha már így alakult.
Babonás.... nem, nem vagyok babonás. Vagy csak nem tudok róla. Nem is igazán figyeltem eddig ezekre, így ezen sem volt még okom elgondolkodni. Szerencsésnek, sőt balszerencsésnek is mondhattam magam bizonyos esetekben. Első igaz volt a "túlélésre", hiszen voltak már olyan helyzetek, hogy történhettek volna velem balesetek, és éppen annyira voltam balszerencsés a szerelmi ügyekben, mint amennyire mázlista a másikban. Ezt viszont nem babonának vettem fel. Se nem átoknak! Még az kellene....
Látom, hogy ő is elgondolkodott. Már mint. Talán nem is a válaszomon, hanem a saját kérdésén, ami után ismételten egy mosolyt kapok. Ekkor, abban a szent minutumban képet, formát ölt az amit eddig nem tudtam szóba önteni. Az első szavam bizony az lett volna rá, hogy a megjelenése arisztokratikus, de amint hátradobta a haját egy sejtelem vette át ennek a szónak a helyét. "Véla". Különlegesek a maguk nemében. Találkoztam már egyel-egyel Svédországban míg kint éltem. Habár a találkozások nagyja megmaradt tényleg csak annak. Összefutottunk időnként a boltban, vagy az irodában. Esetleg az iskolában. Igen.. bizonyosan az. De persze...ne ítéljünk külsőről.
Kicsit megdöntöttem a fejem. Ha ez igaz is, mit sem változtat. Marad magyarázatnak arra, ahogyan kinéz. Az embert amúgy sem a külseje oka folytán hanem cselekedetei után ítélik meg. Legalábbis számomra így lenne ésszerű. Persze ebben a világban ez sokszor nem úgy működik.
- Régebben ide jártam az iskolába, és úgy véltem a nagyváros után jobb lenne most egy kis csendes zúg.
Mellesleg falun nőttem fel, kellemes emlékeim vannak erről a helyről és reményeim szerint csak itt nem találkoztam volna valakivel. Utóbbiról azonban azóta kiderült, hogy hibásnak vélt gondolat volt.
Kérdései alapján csak néztem, majd megdöntöttem kicsit a fejem. Átmenetileg lemondtam arról, hogy tovább kutassak a könyvek kincsei között. Inkább átadom magam ennek a beszélgetésnek. Lényegében, igyekeznem kell egy kicsit változni, és valamivel újra olyan lenni, mint régen. Ha más nem akkor az emberi kapcsolatokkal szemben.
- Úgy kérdezted ezt Nicol, mintha nem szeretnél itt lakni.
Engedtem meg most én is egy mosolyt.

Nicol

Felvontam kicsit a szemöldököm a hanghordozásán, s az ahhoz járó pillantáson, amivel nézett. Nem kellet hozzá sok ész, hogy levegyem azt, miként sorolt éppen be, de igyekeztem nem túlságosan felvenni, hiszen lehetséges, hogy a gőg e kis részlege csupán megszokásból maradt vele az idegenekkel szemben. Azért nem hibáztathattam, hogy nem emlékezett rám. Lényegében én sem emlékszem ő rá, pedig valószínűleg jóval szembetűnőbb lehetett már akkor is.
- Kellene, de nem lenne meglepő, ha nem lennék. Azt hiszem, más körökben mozogtunk.
Igen, ez valószínűleg így volt. Nekem legalábbis nem volt konkrét köröm. Voltak barátaim, ismerőseim itt is, ott is, éppen emiatt érdekes emlékeim is. Művész sráctól kezdve a Cupido által okozott dobosig....vagy a Rellonos miatt, aki habár lényegében mindig kihozott a sodromból, mégis, ha véletlenül is, de megmentett a lovagpáncélok maratonja elől. Ott volt Viko, az eperlány, ott volt Edward...
Arcomon átvonulhatott egy enyhe letargia, düh, de elég hamar tovább engedtem. Mindez nagyon régen volt, nyomokat hagyott, még a mai napig is, de most nem volt jelentősége. Ezeknek mind nem volt.
- Stockholmban, egy jó pár évig. De Budapesten is szállingóztam amíg ide nem kerültem.
Egyik nagyvárosból a másikba. A szülőfalumba nem akartam visszamenni... Így jöttem ide, amint megláttam a meghirdetett állás lehetőséget.
Észrevettem rajta, hogy valami aggasztja, de nem igazán véltem helyesnek, ha rákérdezek. Lényegében, még mindig idegen vagyok. De igen, azt hiszem, a hellyel kapcsolatos az egész.
- Régóta élsz itt?
Próbáltam egy kicsit enyhíteni ezt az érzést, ami a levegőben volt, s akkor beütött a dolog. A polgármester felesége? Jól van, Haru... A legjobb ember talált meg elsőnek.... Így kell elkezdeni a szocializálódást...
Így már valamivel érthetőbb az, ami benne volt Nicolban... És igen, ahogyan most felszegte a fejét, s ahogyan pillantott, ismételten érvénybe lépett az első gondolatom. Halk sóhajjal emeltem világos szemeimet rá.
- Ezt elhiszem. Sokkal több dolog nyomja a vállad, mint általában.
Azzal egy hirtelen ötlettől vezérelve oldalra pillantottam. A helyiségben a közelünkben most senki nem volt, ahhoz képest, hogy amikor bejöttem tele volt, ez kissé meglepett, de most csak nyugodt helyzetet adott a folytatáshoz. Talán nem kell arra figyelnie minden pillanatban, mit mondhat, mikor és hol...
- És, mivel pihen vagy szórakozik egy magas rangú feleség? Mert azt mindenkinek kell.
Azzal halvány mosoly kúszott az arcomra.

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakása előtt

Ha valaki azt mondja neki még pár hete, hogy hamarosan ismételten újra láthatja átmenetileg elhagyott otthonát, akkor értetlenül nézett volna rá s letagadta volna ezt a feltételezést. Hiszen nem véletlenül hagyta el Svédországot, habár olyan nyomos indoka nem volt, mint előtte Magyarországgal kapcsolatban. Egyszerűen csak hiányzott neki a családja. Persze voltak itt barátai... meg minden, de mégis. Hiányzott neki valami nagyon.
S most mégis itt volt. Megint Stockholmban. Még csak tegnap este érkezett a nagy európai városba. Shanes-el megbeszélte előtte, így tudott maga helyet beugrasztani egy másik munkaerőt az óvodába, de tudta, hogy ezért még sokkal tartozik a főnökének. Előző éjszaka már lepakolt a lakásába... nem tervezte azt, hogy sokáig maradna. Csak pár napig, amíg elintézi azt, amiért jött. Ezért sem ment be egy ideje Vikohoz az ispotályba, így is, amikor először bement hozzá s megtudta miért itatta annyira az egereket a barátnője, eldöntötte, hogy utána jár a dolgoknak. Egy kis kutakodás eprecske noteszében, egy kis nyomozás a régi barátok segítségével itt kint s előbb-utóbb megszerezte ennek a fickónak a címét, sőt azzal együtt azt is, hogy igazából ki is. Kvidicses csillag... Ezen már meg sem lepődött, ha a barátnőjére gondolt, de ettől függetlenül parányi lámpa villogott a fejében, attól tartva, hogy talán jobban őrzik, mint valami fontosabb embert. Talán azonban nem kell neki is 'kém csillaggá' válnia ,hogy a közelébe jusson. Most itt állt az épület előtt s csak nézte. Még egy utolsó pillantás a cetlire, amire a címet firkantotta, még egy utolsó mély levegővétel és bemehet.
Az egész utat tegnap este kipihente, de ma mialatt ide fele tartott elégé sikerült ismételten felhúznia magát. Legalábbis kellően ahhoz, hogy úgy vélje, az igazat megmondhatja a másiknak, amiért az azt tette amit! Na... Nem mintha Haru túl sokat tudott volna az előzményekről, de Vikot látva nem lehetett olyan, ami okozhatta azt, hogy ez a friss csillag éppenséggel egy Kati nevezetű hölgyeménnyel kellemes lepedő akrobata mozdulatokat hajtson végbe, míg az eredeti párja az akrobaták hímnemű tagjának éppenséggel távol volt. Tudta milyen fájdalmas az ilyen, első kézből tudta milyen érzés azon az oldalon lenni ahol az eprecske volt éppen, talán ezért is vette komolyabban fel a dolgokat, s ezért is égett egyre jobban benne a tűz. Hát igen... valószínűleg elégé sikeresen idegesítette magát fel, mindegy egyes lépcsőfokkal egyre jobban, ahogyan a kijelölt helyig eljutott.
Az ajtó előtt még megtorpant... szerencséjére senki nem őrizte. Ennyivel kevesebb gond...
Pár pillanatig elgondolkodott azon, hogy mit is fog mondani ennek a Yarnak. Valami olyasmit talán, hogy?
„ Hoztam egy üzenetet valakitől, akit magad mögött hagytál szavak nélkül?” Nem jó. Viko nem is tudja, hogy itt van.... akkor " Hello! Még emlékszel egy Vikohino Thaihasy nevű lányra?" Egy fokkal jobb.... Na, még törje a fejét egy kicsit.....
Bekopogott s várt. Bármiféle gondolatban állapodott meg mialatt várt, valahogyan az egész hirtelen törlődött az elméjéből, ahogyan az ajtó kinyílt s megmutatta vélhetően a lakás gazdáját. Haru, mint valami begőzölt vadállat ütött. A jobb horgasa gyönyörű volt, talán célt is talált. Bele sem gondolt, hogy netalán egy beszélgetést nem így kellene kezdenie, egyszerűen annyira benne volt a bosszú a barátnője miatt, hogy magától mozgott a keze.
Azonban ezután egy pillanatra meg is fordult a saját tengelye körül. Ha elérte az áldozatát az ütéssel, akkor érezhetően sajogni kezdtek az ujjai, így a másik kezének ujjait fonta rájuk, mialatt ajkába harapva szinte pingvintáncnak nevezhető koreográfiába kezdett. Épp hogy a könnycsepp nem gördült ki a szemeiből, ám ahelyett csak felszisszent az éles fájdalomra, ami nem akart múlni. Miből van ennek az alaknak az arca? Betonból?

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakása előtt

Amint véget ért az különleges kis show játéka, megfordult. Habár még javában fájt neki az előző, de igyekezett vissza fogni magát. Hiszen.... valamilyen szinten, vér nélküli vendetára jött ilyen messzire. Ahogy megfordult, még kicsit fájlalva az ujjait, egy pálcával nézet farkasszemet. Ezen már annyira nem lepődött meg, ahogyan a szavain sem. Igen... valahogyan így képzelte. Kihúzta magát, íves szemöldöke most lejjebb csúszott, ezzel is valamennyire elszánt arcot formálva a gazdájának. A másik valóban, még csak nem is sejtette, hogy miért történt ez az  egész? Egyik kezét a derekára fonta, mialatt másik kezével lassan nyúlt a pálcájáért a biztonság kedvéért. Nem félt a férfitól, alapjáraton nem harcolni jött ide..... csak így alakult.
- Haru Smith vagyok, Vikohino Thaihasy barátnője, talán még emlékszel rá, ha az elmúlt esték nem felejtették el veled.
Nem köntörfalazott. Nem lett volna értelme. Egy ilyen dolgot nem lehet szépen, finoman megbeszélni, ha a tárgyalók éppenséggel nem is ismerik egymást.
- Az előzőért nem kérek bocsánatot, habár nem így terveztem, még mindig úgy gondolom, hogy megérdemelted. Viszont szeretnék a barátnőmről, s erről az ügyről beszélni veled. Amit meg valószínűleg, tekintve arra, hogy friss csillag vagy, nem a szomszédok előtt kellene megbeszélni. Így, nem érdekel, ha rám hívod a rendőröket, de.... szeretném, ha előtte bent beszélhetnénk erről. Úgy vélem Viko ennyit megérdemel.....
Figyelte a férfi reakcióját, abból, ahogyan válaszol erre, vagy ahogyan érinti, már lehet következtetni, hogy legalább bánja e azt a dolgot.
- Mellesleg, arra is tudok válaszolni, hogy miért nem ő maga jött. De tekintve a pletykákat rólad s a másik nőről.... nem túl meglepő lenne, ha a mostaninál különbözőbb indoka lett volna erre.
Megjegyzést tett Katira. Nem ismerte, így nem akart a személye ellen lenni, se ismeretség nélkül olyat mondani, ami talán nem állná meg a helyét a valóságban, mégis azzal, hogy ez megtörtént, nem is érez különösebb késztetést arra, hogy megismerje a harmadik félt. A pletykák említésénél jelenleg füllentett... habár nem tudta, hogy igazából valóban beszéltek már erről a hármasról. Az utazás miatt nem olvasott friss újságot.

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakásában

Észre sem vette, hogy azonnal tegezni kezdte a férfit, ténylegesen annyira erős volt az előbbiekben a köd a fejében, hogy most, ahogyan tisztult egészen más gondolatok kezdték átvenni a helyét. A másik kissé ellenségessé vált, amit nem vett túlságosan meglepőnek. Bár maga, Haru meglepődött azon, ahogyan ő maga viselkedett. Az a mély szeretett amit az eprecske iránt érzett, elhozta ilyen messzire, s olyan dolgokat tett meg, úgy beszél egy számára idegen emberrel szemben, amit alapjáraton nem engedett volna meg magának. Tudta, hogy a barátnője, valószínűleg nem úgy fogja értékelni a cselekedeteit, ahogyan szeretné, de abban is biztos volt, hogy valamilyen szinten, megérti mit, miért tett, tesz még most is. Nem volt elég gyors, így a végén félbe is hagyja a mozdulatot. Elég volt rá egy figyelmeztetés… azért nem akar kikötni a végén valamilyen mágus klinikán - jobbik esetben - ,hiszen itt a férfi volt a sértett, mivel Haru kezdte a ‘vitájukat’. Felemelte a kezeit, mintha megadta volna magát, azzal a kérésnek megfelelően inkább előre emelte. Hát legyen.. Ha ez az ára annak, hogy  beszéljenek, akkor legyen. Halk sóhajt engedett meg… valóban nem a legjobb képet mutatta magáról… tény ami tény. Hol volt most, a régi kis, kedves Navinés lány?
- Mint látod megtettem, nekem sincs szükségem átokra, vagy hasonlókra.
A kis jövevény meglepte, de az még inkább, ahogyan a gazdáját vigyázta. Mint valami őrző-védő kutya.. Madár és gyík  hibrid  csomagolásba burkolva. Nem félt  sárkányoktól, s habár ez maga még egy kisebb példány volt, nem szerette volna össze akasztani a bajszát a házi kedvenccel.
- Nem diktálni szerettem volna, inkább csak tanácsot kívántam adni…. és igazad van, talán nem tőlem kellet volna megkapnod.. De, mint mondtam Viko nem jöhetett el, s az állapotában egy ideig nem is mehet még külföldre.
Szégyenkezne? Egy kis ideig csak nézte a férfit, ahogyan az elindult befelé. Levonta a kezeit a saját teste mellé s elgondolkodott azon amit mondott. Jó… lehet tényleg nem örül majd ennek Viko… de pár év múltán, majd nevetnek rajta…. Már aki. Lehet tényleg messzire ment, sőt nem lehet biztos. De tényleg nem bírta kihagyni…. Nem tervezte, mozgott a keze. Ritka dolog…. Ritka valóban. Lehet régebben, még a sulis évek alatt jól jött volna néha, amikor Hakuron éppenséggel nem hagyta. Akkoriban persze ez nem volt meg…
Beljebb lépet, a pálcáját pedig engedelmesen helyezte el a szekrényre. Abban biztos volt, hogy Yar tartja a szavát. Különben Viko nem nézett volna felé. Szóval attól nem tartott, hogy bántaná, ha rendesen viselkedik. Az ajtót becsukta maga mögött, s úgy lépett tovább a fotelekig. Uh … mint valami kihallgatás… persze most elvileg ő van az előnyösebb részen. Habár úgy tűnt a kis bőrgombóc ezt nem így vélte. Haru nem tudta nem észrevenni, hogy az állat, szinte minden apró mozdulatát figyelte.
- Azt hiszem éhes… nem lenne kellemes, ha belém harapna....
A vádaskodásokra felkapta fejét, kicsit elhúzta a száját.
- Ha vádaskodás lenne, nem hoznám fel ennyire meggyőzően. Első kézből kaptam a híreket, sejtheted, hogy nem túl kellemes azzal találkoznod, hogy a barátnőd az első pillanatban boldogan ecseteli milyen szerencsés, majd amint eszébe jut a kellemetlen részlet is a szeretet másikról, azonmód zokogni kezd.
Tette karba kezeit, komolyan nézte a másikat, határozottan.
- Viko szenved, nem csak az igazságtól ami közted és a harmadik között történt, de attól is amire pontosan nem emlékszik. Magát ostorozza és nem jöhet el Bogolyfalváról, így én jöttem el. Szeretnék enyhülést vinni a szívének. Ha vannak barátaid, pontosan megértheted, hogy ez mit jelent nekem. Nem a legjobb módon üdvözöltelek ez tény… de most nem magam miatt ülök itt, veled szemben.
Dőlt hátra a fotelban, kitámasztva egyik kezével a fejét. Világos kék szemeivel hosszan nézte a másikat, próbált rájönni dolgokra.

Nicol

- Azt hiszem, mindenkinek vannak hasonlóan kellemes emlékei.
Fűzőm hozzá a kérdéshez az egyszerű választ. Nem mintha sokat szeretettem volna beszélni róluk, főleg nem egy, azért még idegen előtt. Meg hát, azt sem hiszem, hogy a nőt valóban jobban érdekelné. Így nem is volt szükség arra, hogy elhúzzam…vagy számára üres fecsegéssel traktáljam. Ettől függetlenül észrevettem, hogy az irónia mennyire megjelenik azon a finom vonású arcon. Érthető, az iskolai emlékek már csak ilyenek. Egy kisebb darab az életből. Ha lehet így fogalmazni.
- Nem olyan meglepő. Sokaknak túl nagy a nyüzsgés, egyes részeken pedig még elviselhetetlenebb. De vannak olyan részei is amiket nagyon is lehet szeretni. Nem mondom, hogy nem örülök annak, hogy most itt vagyok, de azért szerettem ott is élni. Persze, ez mind ízlés és megszokás kérdése.
Tovább vittem a történetet. Ha nem Budapest akkor más.. Talán egy másik nagyobb város hazánkban. Debrecen? Székesfehérvár? Győr? Melyik lehet elég jó?
- Megkérdezhetem, hogy honnan jöttél? Mert, ha Budapestet nem szereted, akkor bizonyosan más lehet az a hely.
Talán én hoztam fel olyan témát, amit nem kellet volna, mert Nicol válaszai, vagy kisebb megjegyzései, mindig változatosak, ugyan akkor elégé egy érzelemből jönnek.. Vagy csak én érzem így. Ugyan akkor, igyekszem nem túlságosan magaménak tudni ezeket, ha így is vannak, hiszen, ha valóban teljesen így gondolná, akkor most nem beszélne velem. Nagyon könnyen, gyorsan le lehetne zárni ezt a beszélgetést. De mindketten próbálkozunk, úgy hiszem…. Nekem mindenképpen jót tesz.. Valamilyen úton-módon.
Cipők.. ruhák…. Hallottam már olyanokról akiknek valóban ezek adják a legfontosabb nyugalmat…. Megérthetném.... Habár mindig is más típus voltam. Egy kis zavart vigyor féleséget engedek meg a másik felé, hiszen ő a legkomolyabb tekintetével néz felém. Nem akarom neki tenni a szépet, nem akarok olyat mondani, vagy tenni ami nem lenne igaz, csak, hogy elnyerjek valamit vele szemben. Nem ilyen vagyok, messze álljon ez tőlem. Ugyan akkor igazából megbántani sem szeretném, éppen ezért próbálok minden egyes mondatott annyira ízlelgetni, hogy a megfelelő keretek között tudjak rá válaszolni a saját mércém szerint. Amint elneveti magát, egy kis terhet vesz le a vállamról. Ohh csak viccelt! Remek…sokkal jobb fordulat! Maga  téma pedig…tökéletes.
A mosolyom őszintébbé válik, a lurkó említésnél pedig azzal együtt szélesebbé is.
- Valóban? Gratulálok! Bizonyosan nagyon szép, és jó gyermek. Eleven gyermek? Vagy inkább a nyugodt típus? Értem, akkor valóban le tudod kötni magad. Ez kellemes, maga a régiség bolt is itt van a faluban, igaz? Azt hiszem még nem jutottam el odáig.
Érdeklődőm, nyugodtan továbbra is. Maga a téma sokkal jobb irányba halad, mint remélhettem volna. Éppen ezért nekem sem kell túlságosan megfontolnom mit, hogyan mondok, nehogy megsértsem vele a másikat. A kérdéseinél kicsit feljebb vonom a vállaimat, amiket nem sokkal később le is engedek.
- Igen, most úgy tűnik egy jó ideig itt fogok élni. Az óvodában kezdtem dolgozni, szeretném újra építeni itt az életem, a gyerekekkel pedig ez nagyon is jó. Teljesen elfoglalnak… hát azt nem tudom, hogy végleges e… ez sok mindentől függ. Jelenleg, szingliként talán azt mondhatnám igen, de sosem lehet tudni.

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakásában

Egy kis ideig világos szempárja rászegeződik a háziállatra, ami koránt sem olyan gyakori, mint ahogyan itt, ebben a pillanatban tűnik. A kis sárkány úgy viselkedik, mintha mindennapos lenne a jelenléte, mintha mondjuk egy papagáj ülne azon a helyen, ahol most éppen ő. Csakhamar inkább elvonja a szemeit az állatról. Van valami fontosabb, amit jobban hangoztatnia kellene, az meg valamennyire szintén megnyugtatja, hogy nem lesz ma éppenséggel eledel. Na… nem mintha komolyan mondta volna. Nem mintha nem tudna ártani az a kis sárkány, ha nem akarna, inkább csak nem lenne idő rá… bár….
Szeme sarkából az ajtó felé pillantott. A pálcája nélkül valamivel nagyobb esélye lenne a sárkánynak. Mondjuk, ebben a pillanatban, azt sem tudta, hogy éppen ez miért jutott eszébe. A kósza gondolat hamar tovaszállt, ismételten utat engedve azoknak a törekvéseknek, amelyek az eredeti terv szerint kellet volna, hogy teret foglaljanak a nő elméjében. Gondolatai azonban, apró szeszélyessége miatt elkalandoztak. Hiszen azok csak is az övéi lehettek, így néha nem is kellett nagy erő ahhoz, hogy kordában tartsa őket. Most viszont minden erejét arra koncentrálta lényegében, hogy csakis a célja lebegjen a lelki szemei előtt. Nem maga miatt volt itt, így még fontosabbá vált ez az egész.
Szavai végén, mielőtt egy újabb levegővétellel folytathatta volna, a férfi megszólalt. Ekkor inkább becsukta ajkait, ráemelve hosszan a szemeit. Figyeli Yar reakcióit, minden egyes rezdülését, mialatt azt az egy szót kiejtette a száján. Próbálja megérteni, vajon mi is játszódik le a másikban, s azzal együtt mit adhat tovább majd az eprecskének, ha oda jutnak. Hamarosan ismételten átvette a vezetői szerepet a csacsogásban. A helyzet nem úgy állt, mintha maga a “vádlott” túlságosan akart volna bármit is cáfolni, vagy továbbra is mentséget emelni magáért. A lelke üdvösségéért. Aztán mégis ismételten váltanak a kommunikáció ezen vonalán. Immáron inkább kérdések következnek Harunak. A végzett diák azt kéri, hogy ő adjon tanácsot …. Pont ő? Hiszen, ő maga is a másik oldalt gyarapította… fogalma sem volt sosem, hogy vajon mi játszódhat ilyenkor le a másik elmében. Vagyis… egyszer… egyszer, egy jó pár évvel azután, hogy vele történt meg hasonló, az ő bűnöse elmondta ő mit érzet. A fájdalom legalább olyan erős volt, mint a másiké… s egyfajta szégyenérzettel párosult, ami még érdekesebb szimbiózisban jelent meg a jelenlévő személyiségében. Kissé leemelte a pillantását a gondolatok súlyára. Az érzelmek, mindig rettenetes fájdalmat tudnak okozni, éppen annyit, mint amennyi örömöt… de az emberek…sőt maguk a varázslattal élők is gyakorta csak az előbbire képesek pontosan emlékezni. Ez olyan ”átok”, amely talán az emberiség genetikájába ivódott az évek alatt amiket eddig eltöltöttek. Az pedig nem volt kevés. Lassan emelte fel a fejét, mialatt megrázta azt.
- Nem kérek semmit… köszönöm.
Hangja most kivételesen sokkal nyugodtabb volt, mint az előzőekben. Úgy tűnt gondolatai, emlékei ugyanúgy elrabolták azt a dühöt és határozott fellépését, amit eddig adott. Na… nem mintha nem lenne még most is határozott, de mélyebben átnyálazta a dolgot. Jobb kezén lévő ujjait ajkához emelte, mialatt elmélkedett.
- Azt várom tőled, hogy légy őszinte. Tudom, hogy az a legnehezebb ebben a pillanatban, nem hogy mással, de magaddal szemben is… vagy legalábbis sejtem. De azt szeretném, ha szembenéznél Vikoval és őszintén elmondanád neki a dolgokat. Amíg ez nem történik meg, te sem fogsz a láncaidtól szabadulni, ő pedig gyötrelmesen önsanyargatásba kezd, lévén biztosan az ő hibája volt.
Kezét elvonta maga elől, kék pillantását pedig felvonta, a másikéba fúrva.
- Ez lesz a legfájdalmasabb pillanat mindkettőtök számára, de hamarabb gyógyul, mintha csak elmenekülnétek az igazság elől. Akkor évekbe is telne, mire teljesen meg tudnátok bocsátani magatoknak. Én így vélem… bizonyosan boldog lennél azzal, akit akarsz, ha nem Vikot… de árnyként lebegne a fejed felett a múlt. Ha úgy döntesz…nem szólhatok bele, viszont szeretném elvárni, hogy ezt a lépést tedd meg a barátnőmért… azért a személyért, akit elvileg te szerettél.
Az elvileg azért került szájából előadásra, mivel számára furcsa volt, hogy valaki ilyen hamar váltson. Szinte egyik napról a másikra, ami megkérdőjelezheti a másik érzéseit. Habár maga Yar fiatal volt… könnyű ezekben az években összetéveszteni bizonyos dolgokat. Sőt… időnként később is előfordul.
Egy pillanatra megállította a gondolatait, mert csak észrevette, hogy megint úgy kezeli a dolgokat, úgy állítja be, mintha ő már vén csoroszlya lenne. Vén kisasszony talán.. A régi idők szerint.. De a másik azért nem!

Nicol

Oxford... bár arra fele sosem jártam, így teljesen érthetővé válik számomra, hogy miért furcsállja ezeket. Ahogyan a tíz évet említi, elgondolkodom egy pillanatra. Hiába az a sok év... Én is töltöttem kint Stockholmban hosszú időket, éveket, mégis valami haza húzott. Éppen ezért az idő nem olyan számottevő. Bizonyára megszoktatja az emberrel, hogy éppen hol van, mit tehet, mégsem feledteti el vele a többi dolgot. Igen... talán én is ezért jöttem haza. Megfordul a fejemben, hogy gondolataimat megosszam e, ezzel kapcsolatban, de végül mégsem terhelem le ezzel beszélgető partneremet. Így az egészet leredukálom, csupán egy bólintással s egy apró mondattal.
- Az otthon nem csak ott van, ahol éppen élünk.
Figyelmemet most az köti le, ahogyan látom Nicol is egyre jobban megnyílik a közös témától, attól a szeretettől amely mélyen benne van a fia iránt. A csodálat, rajongás amit szinte le tudok olvasni a mozdulataiból, reakcióiból. Ez természetes anyai megnyilvánulás, ami azt hiszen ösztönös a legtöbbeknél.
- Akkor lehet egyszer megkeresem...- Azzal felkaptama  fejem. Tényleg? Mennyi is lehet pontosan az idő? - Érthető.... időnként észre sem venni, milyen gyorsan múlnak el a percek.
Pillantok szét, hátha találok valamerre egy órát, ám az csak elkerüli a figyelmemet.
- Sokan ezt gondolják, de azért más amikor velük vagy. - Kivétel amikor éppen kaja csatát hirdetnek és neked kell ezt megfékezned. Már magára a gondolatra is elmosolyodtam... Habár vissza gondolva, sokkal viccesebb, a múltkor nem örültem ennek annyira.
- Nem vagyok semmi jó elrontója, de nem keresem még. Nem ez volt az első pont, amit szeretnék elérni azzal, hogy vissza jöttem ide.
Vontam meg a vállam, s ez igaz is. Nem emiatt jöttem vissza, de ha megjelenne, és el tudná érni, hogy bízzak benne, aminél öszintén bevallom, hogy egy ideje nem vagyok egy könnyű eset. Akkor beadnám a derekam, de az sem könnyíti meg a helyzetett, hogy a múltam egy jelentős személye a szomszédomban lakik.
Eszembe jut, mélázásomból amit Nicol mondott előzőleg. Kedves mosollyal nyújtok felé kezet.
- Örülök, hogy megismertelek Nicol. Ha menned kell, természetesen nem tartalak fel, ugyan akkor remélem még találkozunk.

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakásában


Szavai után csendben hallgatja a férfi válaszát. Minden pillanatban egyre jobban figyelte meg annak mozdulatait, ami erősen árulkodott a férfi zavaráról, kusza érzéseiről, pontosan úgy, ahogyan azt igyekezett szóba önteni. Jelen pillanatban annyi biztossá vált Harunak, hogy nem lesz egy újabb Shakespeare, s nem fog a szójátékaival imponálni egy jó ideig senkinek sem. Ugyan akkor, ezzel az egésszel, szépen lassan kezdte Yar azt elérni a fiatal nőnél, hogy elhiggye azt, amit a másik mond. Ennyire jó színész nem lehet. A karfára emelte bal kezét, s ugyan abban a pillanatban kitámasztotta a homlokánál a fejét. Szemöldöke finom ívben adta a világ tudtára, hogy nem csak mélyen elgondolkodik az elhangzottakon, de aggasztja is valamennyire. Ez érthető is volt, lényegében ezért jött Európa másik szegletébe.
- Más a magyarázkodás, és más, amikor őszintén elmondod, amit érzel. A kettő között a távolság leheletnyi, de érezhető.
Világoskék szemeit lassan emelte fel Yar felé. Hosszan nézte, mielőtt folytatta volna a mondandóját.
- Nem mondom, hogy nem önző dolog, de nem ritka, hogy valaki ilyen helyzetbe kerül. Viszont mielőtt bármit tettél volna…át kellet volna gondolnod.. vagy megpróbálni. De nem beszélek neked erről, mert nem ismerem a körülmények egyes zömét, s nem akarok csak úgy beszélni.
Emelte szét kezeit, mialatt kihúzta magát, hogy egyenes háttal üljön. Mindenki eljut egyszer arra a gondolatra, hogy talán egy harmadik is fontos lehet a számára…. Egy emberöltő alatt legalábbis biztosan megesik. Ő maga túl volt ezen, de nem kapkodott el semmit, sőt, egy-egy kellemetlenebb gondolat miatt már a bűntudata az égbe kiáltott. A végén, hiába volt mégis jó, nem nyert, mint általában a mesékben a főszereplő a végén. Igaz, azt is hozzá lehet tenni, hogy reményei szerint nem ez volt a vég.
Feláll, majd távozik. Nem meglepő, nem éppen kellemes maga a beszélgetés. Ismételten azon kapja magát, hogy a kis bőrgyík őt méregeti. Most így, hogy lecsillapodtak a kedélyek, s ezt mélyen Haru is kezdte egyre jobban érezni, megengedett egy kis mosolyt az állat felé. Nem mintha nem látott volna ezelőtt sárkányt, de ilyen kicsinek, mint háziállat, mindig meglepte a dolog.
Kék szemeivel az üvegpoharat kémleli, ahogyan most ott áll a tálcán, egy ugyan olyannal együtt. Nem, semmiképpen nem szívtelen. Viko nem tévedett, amikor úgy gondolta, hogy a szívét valaki olyannak adja, mint választottja, csak talán nem ismerte elégé, hogy tudja ő, és a másik is, hogy ez másképp is alakulhat.
- Köszönöm.
A megjegyzésre, miszerint ő értékes barát, azonmód felkapja tekintetét a másikra. Ismételten egy kis mosolyt csal az arcára ez az egész, immár másodjára, persze nem azért, mert éppen bókot kapott. Egyszerűen a helyzet, olyan furcsa volt így, hogy megkövetelte, emellett, nem tehetett mást sem. Kedves gesztust kapott, vélhetőleg őszintét, ő sem olyan savanyú, hogy ezt azért ne értékelje, vagy köszönje meg.
- A barátok ott vannak, amikor kell. Nem csak a jóban, hanem a rosszban is…. Még ha késnek is időnként.
Az ajánlatot komolyabban fontolóra veszi. Jó lenne tudni mindent, hogy könnyebben segíthessen barátnőjén, viszont ez amolyan láthatatlan súly is lenne, ami a vállaira rakódna szépen lassan, s egy idő után már nem tudná, miként foglalkozzon vele. Hiszen, más életében ennyire mélyen turkálni nem illendő, még engedéllyel sem. Ő is hátradől, lassan karba fonja fehéres kezeit.
- Annyit tudok, hogy Viko balesetet szenvedett akkor, amikor utoljára találkoztatok. Ez a saját kis hibája volt, természetesen nem direkt, éppen ezért sincs most itt.
Önt tiszta vizet a pohárba, ahogyan mondani szokás.
- Annyit tudok, hogy talán valamin össze veszhettetek…aztán, hogy megtudta tőled, hogy megcsaltad … - itt elgondolkodott hogyan vehetné szájára a harmadik felet- egy bizonyos Katival. Másról nem tudok. Vagy nem emlékszik, vagy nem szerette volna az orromra kötni, azonban, ezekből az információkból sejtheted miért jelentem meg így… úgy.
Kicsit előrehajolt.
- A kérdésem csupán annyi, hogy mi volt a veszekedésetekben olyan súlyú, hogy utána ne azon kapd magad, hogy megjavítod, ami elromlott, hanem máshol keresel vigaszt bármilyen formában? Más nem lenne, ha megteszed, amire kértelek, és beszélsz vele, akkor nincs más, amit kérhetnék.

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakásában

Átgondolni... Ez a szó, amit kivett a srác mondatai közül elégé megütötte a fejét. Nem csak azért, mert jelenleg ő rá is illet... hanem úgy alapjáraton. Bár... már éppen csak egy kevéssé sajgott az ökle..mégis, hogy már lenyugodott, döbbent csak rá, hogy valóban eltúlozta a dolgot. Nem így kellet volna... Most már nem változtathat ezen...s nem is kell.
Persze az egész nem tükröződött jelenleg az arcán, szinte csak egy gyors minutumban járatta végig elméjének különböző szegleteiben, mialatt igyekezett inkább a másikra koncentrálni.
A kérdései, amelyeket igyekezett határozottan kínálni a másik felé, úgy tűnt célt is értek, s valóban megnyitja a másik száját. Bármit is fog hallani Haru...elsődlegesen a barátnője miatt van itt. Ám ha tudja az igazságot, akkor úgy tudd állni az egészhez, hogy, ha nem is teljesen, de részben segíthesse az eperlányt. Amióta ott volt..... hiába lépett néha előre, ha lelkileg mindig utána vissza tett két lépést. A narancs nem akarta ezt látni, mert fájdalmas volt szembesülnie azzal ami ismételten megtörtént... Még ha nem is ugyanúgy, mint régebben. Szemeivel hosszan nézett a másikra,s míg várta, hogy ténylegesen formát alkosson szavaival az elmúlt eseményekről, rájött, hogy Yar jóval nagyobb nála. Elmondhatóan erősebb is, így nem lett volna meglepő, ha nem úgy alakul az egész, ahogy történt. Ahogyan erre, egyre jobban, minden egyes másodperccel rájött, zavart mosoly hagyta el ajkát. Szembesült azzal, hogy nem csak szerencséje volt, hanem egyenesen mázlija.
Ajkához emelte jobb kezét, mialatt halk köhintéssel tüntette el a mosolyt, s reménykedett abban, hogy az egész szinte észrevétlen maradt. Kissé megdöntött fejjel hallgatja az elejét, bár nem teljesen azt kapja amire számít. A védőbeszéd, sokkal inkább azzal kezdődik, hogy ő maga rontott el valamit...... Valóban, ha belegondol, akkor az információk elégé hiányosan jutottak hozzá. Két szipogás, könnyáradat közül szedte csak össze egészen azt, amit később próbált egybe ragasztani. Így valóban lehettek apró lyukak, félreértések. Éppen ezért nem kérdezett, s nem is tett semmilyen mozdulatot afelé, hogy közbe kívánna szólni.
Aztán hirtelen az egész rázúdult, néha olyan apró információ részletekkel is, amikre úgy igazán nem volt kíváncsi.... bár szerencséjére Yar ezt még időben észrevette, így maradt csak annyi, amennyit fel is tudott dolgozni. A végén, kék szemei lepetten mérték fel az előtte lévőt, majd dörzsölgetni kezdte az orrnyergét.
Az ő története sem volt könnyű dolog....de így..ez....
Mielőtt bármilyen reakciót is tehetett volna, lehunyt szemmel intett, hogy egy kis időt kér. Át kellet gondolnia, hogy mégis mit mondhatna. Mit mondjon? Egyáltalán, hogy tehetne itt bármennyire is pontot valaminek a végére? Nem is neki kellene ezt megtennie.... nem.. nem teljesen ezt akarta.
- Tudod, még mindig úgy gondolom, hogy ezt át kellene beszélnetek. Mindkét lánnyal... az, hogy elbújsz csak időt ad, de nem segít.
Próbált rápillantani nyugodtabban, halkan sóhajtva figyelte, hogy a másik letört, mint a bögre füle.
- Megígéred... hogy rövid időn belül beszélsz Vikoval?
Azt, hogy azzal a lánnyal beszélsz e...nem rám tartozik. A harmadik sosincs kellemes fényben, akkor sem, ha nem is teljesen tehet a dolgokról.
- Szeretném, ha megtennéd. Magatok miatt.
Nézett rá komolyan.

aBálint

Kivételes szabadnapját végre arra használhatta, hogy valami, számára érdekesebbet tegyen, mint amit azt mostanság szokott. Bár, kivételt tehet a múltkori találkozó. Haru még mindig elmosolyodik azon, ahogyan az eperlány meglátogatta. Ahogyan tarthattak egy lányos napot, s azt, hogy aznap egyiküknek sem kellet gondolkodni bármi máson. A boldogság, mégsem csak ennyiben merült ki. Új, kis lakótársa mindenben fényt hozott a napjaiban...... Elmerülve a gondolataiban kavargatta a már megrendelt teáját. Felpillantott kissé, körbe pásztázta világos kék szemeit a bennlévőkön. Nem tudta pontosan, hogy ki is fog érkezni, ám ha a művészet egyik ágáról lenne szó, márpedig valamilyen szinten mégis csak kapcsolódik erősen hozzá, örömmel segít benne. Modellt állni.... Régebben örömmel kerülte az ilyen helyzeteket. Inkább szeretett a rajztábla másik oldalán lenni, dolgozni, és elvegyülni.
- Talán előveszem valamikor az eszközeimet.
Abba hagyta a forró ital kevergetését, figyelte, ahogyan az alapjáraton kellemesen meleg időben, szinte észrevétlenül bukkannak fel az aprócska gőzfelhők. Előrébb hajolt, teljesen elfeledkezve egy pillanatra arról, hogy vár valakire, illetve ,hogy nyilvános helyen van. Na...nem mintha tabu téma lett volna az, hogy valaki közelebbről figyeli ezeket a kissé átlátszó dolgokat, bár tény, hogy talán mégis vonzotta akaratlanul is a figyelmet, a nem megszokott cselekedet. Bár...varázsvilágban, minden elmegy. Nem igaz?

Kristóf
Pestseholse

Maga sem tudta első pillanatban, amikor átlépett Pestseholse kapuján, hogy mégis minek jött ide. Ahogyan az idő telt s egyre beljebb találta magát, pedig ez az érzés, csak erősödött.
Mellékesen, legalább megtudta, hol nézzen olyan szer után, amely a kerti törpék ellen lenne jó, még ha most nem is vásárolt be belőle. Az elmúlt időszakban, valamiért, pár felütötte a fejét a férfival közös kertjükben, de persze, ez a hím nem éppen az, akit úgy tűnik érdekelne a dolog. Nem mintha Haru egy jó ideje látta volna... a hosszú csend után, azt már észrevette, hogy szomszédja hazatért, de ezzel egyidejűleg minden nap elkerülték egymást. .... Nem mintha érdekelné...... csak azért kissé aggódott. Hallva a pletykákat, ő elégé reálisan eltudta hinni, hogy a másik lenne az a személy, akit éppen elbocsátottak nemrégen a kirendeltségtől. Pont emiatt...bármennyit is beszélt Vikoval ezelőtt Kristófról, ismerte a férfit, s tudta, hogy valószínűleg maga alatt van, talán nem mutatja de.....
A gondolat menetét végül mégsem tudta lezárni, mert megtorpant hirtelen, ahogyan világos pillantása egy ismerős pontot vélt felfedezni az egyik közeli fogadó előtt. Finom vonású arcán egy kis gúnyos vigyor jelent meg, amit azután azonban megpróbált lefagyasztani.
- Még, hogy maga alatt van? Túlságosan naiv feltételezés volt a részemről....
Azzal tovább indult a kissé macskaköves úton, mialatt a zacskó mélyére rejtette a Vikonak szánt tárgyat. Nem mintha örömmel szerezte volna be, de a barátnője éppen dolgozott, így elvállalta a dolgot. Talán nem kellet volna....
Vett egy nagy, mély sóhajt. Lépéseit siettetve haladt, teljes nyugalommal az ismerős alak felé, ám mielőtt az észrevehette volna, oldalról lépet mellé s kezdte nézni, nagy, őszinte figyelemmel azt amit, feltehetőleg a másik.
- Minden egyes galleon sokat ér a helyzetedben, én nem pazarolnám el a helyedben, mikor van egy házrészed.
Jelentette ki, és csak utána emelte kék pillantását a nála vagy másfél-két fejjel magasabb férfira. Arca most komolyabb volt. Az előző aggodalom tova szállt róla, bár maga sem tudta, hogy ennek örülnie kellene, vagy sem. Összevonta a szemöldökét.
- Minek vagy itt ezen a helyen?

Kristóf
Pestseholse

Kristóf válasza után, teljesen biztos lett abban, hogy a pletykák, valóban igazak, s valóban ezt a személyt foglalták magukba. Mialatt figyelte egy pillanatra szinte megfeledkezett erről, s csak a következő körre hozta vissza a formáját. Habár, "örülhetne", hogy feltételezései helyesek voltak, egy ilyen témájú dologban, inkább azt kívánta, bár tévedett volna. Volt valami, ami mindig kizökkentette az adott viselkedéséből, így néha, csak utólagosan döbbent rá, hogy lehet abban a pillanatban máshogy kellet volna tovább vezetnie az interakciót.
Kristóf válaszára, csak apró sóhajt adott ki magából, mialatt rosszallóan végig nézett a kocsma címerén. Úgy tűnik, van amiben a férfi nem javult, még pár év elteltével sem. Elvonta róla a kutató szemeit.
- Rendben, menjünk be, meghívlak valamire.
Vonta fel a fejét, a következő pillanatban pedig már az ajtó túloldalán találta magát, a dohos félhomály és zömök férfiak és nők körében. Igyekezett nem figyelmet biztosítani a számukra, s egy kellemesebbnek tűnő asztalhoz ment, ami az ablak mellett volt. Nem sietett, hiszen így is biztosítania akarta magát, hogy a másik valóban vele tart, ha már ő meghívja valamire. Haru sem tudta pontosan mi oka lehetett, talán csak szerette volna valamivel kompenzálni azt amit Kristóf hangjából vélt felfedezni. A lényegen úgysem változtatott ez. Nem volt közük egymáshoz, s míg a férfi házába gyakorta érkezett valaki, addig ő ezt mellőzte. Leült majd maga mellé tette a zacskót. Egy újabb levegővétellel adta át a figyelmét a másiknak, jelezvén, hogy meghallgatja, ha éppen szeretné kibeszélni a problémáit.
- Előre szólok, hogy az árban azért ne túlozz. Ez kedves gesztus, nem pedig jutalom, vagy valami hasonló. Nem mellesleg, inkább én adok neked valamit, minthogy a maradék pénzed ebben a helyzetben elköltsd ilyesmikre..... szomorú lenne, ha odáig jutnál, hogy a belső, extra negyedbe kellene járnod.
Bökött ki az ablakon, a jól ismert helyszín felé, amit Haru igyekezett elkerülni, minden csepp vérével.

Kristóf
Pestseholse

Habár megértette, hogy a férfi talán a hangulatot próbálta oldani, azzal ,hogy őt "anyának" hívta, jelenleg mégsem találta olyan viccesnek a dolgot, így nem is mutatott semmilyen reakciót erre a próbálkozásra. Az is megfordult a fejében, egy pillanatra, hogy talán ő gondolja túl a dolgot, de valamiért mégis más volt az érzése ezzel szemben. Arra ahogyan Kristóf mégis krákogni kezd, majd hirtelen tereli a témát, akaratlanul is rápillantott kissé lepetten. Csak találgatott, és kijelentett, de úgy tűnt túlságosan beletalált a dolog közepébe. Mialatt kék szemeivel most ő pásztázta a másikat, rájött, hogy fogalma sincs, ebben a pillanatban, hogyan kellene ezt lereagálnia. Így a következő pillanatban, inkább egy apró, zavart mosollyal a szája szegletében emelte el pillantását róla, s tette vissza a kinti környezetre. A mosoly remek álca volt, de jelenleg nem fűződött az eredeti jelentéséhez. Egy dologban volt biztos, hogy nem akarta taglalni ezt a dolgot.... inkább kellemetlen lenne számára, mint érdekfeszítő. "Amúgy sincs hozzá semmi közöm."
- Erre több választ is adhatnék.... "kezdjük azzal, hogy szomszédok vagyunk" ,de az igazság az, hogy egy olyan kis településen, mint Bogolyfalva, hamar terjed a pletyka, még az Óvodában is.
Engedett meg egy kis cinikus mosolyt maga elé.
- Habár rád gondoltam.... az előbb csak tippeltem. Te erősítetted meg, a tényt a válaszoddal.
Emelte végül vissza a pillantását a férfira, hosszan. Az újabb faggatásnál, érezte, hogy próbálkozik valami olyan fogót keresni rajta, amivel érzelmileg sarokba szoríthatja, ha már ő akaratlanul is fényt derített Kristóf egy-egy "piszkosabb" tevékenységére. Ez a valami, pedig mélyen, talán kicsit szórakoztatta. Felemelte a zacskót, majd megmutatta a tartalmát neki.
- Sárkányféreg-genny. Viko kérte, hogy vegyem meg, mert szüksége van rá, de nem volt ideje eljönni ide érte. Most ,hogy újabb teendői vannak, nem is csodálom. Mivel amúgy is erre felé volt dolgom, eljöttem. Mellékesen, megérdeklődtem, mit is tehetnénk a kerti törpjeinkel akik néha-néha felbukkannak. Nem tudom te mennyire akarod, de én nem szeretném, hogy az egyik nap csak úgy jókedvéből megharapja a lábujjam valamelyikét.
Azzal vissza tette a vásárolt terméket a zacskóba. Felállt, majd megveregette a másik vállát, míg kiment, hogy leadja a rendelést a pultnál. Majd ott fizetett is érte.

Kristóf
Pestseholse

- Micsoda? Dehogyis, az kellene még! Hogy őszinte legyek, még én sem tudom, hogy pontosan miért rúgtak ki. A pletyka csak azt tartalmazta, hogy kirúgtak valakit. A többi igazából jött magától.
Sóhajtott hirtelen fel, a férfi kiakadásán. A reakció miatt, nem egészen merte megtudakolni, hogy valójában mi is volt az-az indok, amiért meg kellet válnia a munkájától.
- Amúgy sem biztos, hogy a gyerekeknek azt kellene tanítanunk, hogy "Nézzétek, azt a bácsit! Rossz fát tett a tűzre és most padlóra küldték." Csak akkor lenne érdemes, ha megértenék az indokokat is, de, nekik most inkább az a fontos, hogy játszva tanuljanak. A többire még bőven lesz idejük az életben.
Kristóf reakcióján, akaratlanul is nosztalgikus mosoly ült meg az arcán, ahogyan vissza húzta a vásárolt terméket. Nagyon is jól tudta, hogy az irtózik ezektől, bár Haru maga sem értette sokszor, hogy a férfi, hogyan teheti ezt egy-egy doboztól, vagy annak tartalmától, míg pár élősködő hidegen hagyja teljesen. A legtöbb embernél...azért ez fordítva szokott lenni.
A kisebb csend, talán a gondolatok rendezésére van, így ő is megpróbál úgy tenni, mint aki, nem igazán hallotta az előző sorokat. Jelenleg azért hívta be a férfit, hogy egy kicsit lelket öntsön belé..vagy gatyába rázza, ahogyan jobban tetszik. Nem úgy váltak el annak idején, ahogyan kellet volna, és ezért nagyon, nagyon sokáig utálta. Mert kár lenne tagadni, hogy volt olyan időszak, mikor a pokol legsötétebb bugyraiba juttatta volna, már csak a gondolataival is. Ám ezek az idő elteltével enyhültek, az akkori dolgok, pedig változtak, ahogyan a nő nézetei is ezekkel szemben. Mindketten hibáztak... Haru azt nem tudta elfogadni, ahogyan mégis véget ért. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra. Kissé megdöntötte a fejét, hogy az előkerült gondolatokat eloszlassa, hiszen az egész most csak azért jutott eszébe, mert ki akarta fejezni, bármi is volt, nem lesznek sosem idegenek. S éppen ezért, azt nem akarja, hogy előtte tegye magát taccsra ez az állat.
- Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam.
Kommentálta a férfi válaszát a kerti törpékkel kapcsolatban. Bár hangja nem volt szigorú, sokkal inkább kellemes. Legalább megtudta Haru, hogy az ok, amiért annyira szeretnek ott megtelepedni, maga a férfi..... Nem kellene ezen meglepődnie.
Szemöldökét felfelé vonta, halván mosollyal maga elé, mialatt várta az italokat. Nem sok minden változott .... legalábbis a másik személyiségét illetően. Szóval, jobban oda kell majd figyelnie, hogy mégis milyen bájos lényeket édesget magukhoz. Bármit még ő sem viselne el.
Amint megkapta a rendelését, vissza lépegetett, majd ugyan úgy elfoglalta az ablak melletti ülésen a helyét, mint ezelőtt pár perccel. A korsót letette a férfi elé, majd maga elé is a saját kívánságát. Kezdte érezni, hogy ha lassan valamelyikük ...talán egy témát nem hoz fel, a csend kissé kínossá válhat, így egy korty bátorság után, felsóhajtott s belekezdett.
- Sokat voltál mostanság távol....gondolom a munka miatt. Most..hogy viszont megváltozott a helyzet...mit tervezel?

Kristóf
Pestseholse

Az első kérdést figyelmen kívül hagyta, mivel nem is igazán jutott el a tudatáig. Hiszen, sokkal többet nem tudott, mint amit elmondott a férfinak. Azonban, arra már reagált, akaratlanul is, amikor a kis gyermekek kerültek szóba, s ezzel együtt az ő vizelési problémáik.
- Oviban azért már próbáljuk ezt elkerülni, de néha természetesen előfordul. Nem, mintha ennyi idősen te vagy én nem pisiltünk volna be.
Azzal egy pillanatra el is gondolkodott azon amit mondott. Megrázta a fejét mosollyal, maga a téma elkerülhetetlenné tette, hogy ne adjon hasonló mimikát.
- Tévedtem, én nem pisiltem már be ennyi idősen.
Az ital egy kissé felfrissíti, vagy legalább is elvonja a figyelmét arról, ami igazán zavarja. Ugyanakkor...ez sem volt sikeres teljesen. Megtörte a kellemetlen csendet ami lassan, de biztosan kezdet rájuk telepedni, s csak akkor folytatódott, talán jobb mederbe a beszélgetés, amikor a férfi válaszolt. Elgondolkodott a szavain..., hogy mégis mit tehetne, miért, hogy segíthetne úgy, hogy Kristóf még ne értse félre. Nem, mintha esélyt látna arra ,hogy félreértse, mikor nyilvánvalóan másképp áll a helyzet. És persze, ez meg már nem tartozott rá. Ugyanakkor milyen ember lehet az, aki hagyja a másikat, így eltévelyedni.
- Ne aggódj. Kell egy kis idő, de fogsz találni munkát. Addig meg segítek a részletekben, ha már eddig eljutottál a házban, szomorú lenne ha végig kellene nézned ahogyan elveszíted.
Vékony ujjaival körkörös mozdulatokat tett a pohár szélén, mialatt beszélt, tekintete meg közben a nedűt figyelte hosszan,mintha az érdekesebb lenne, mint a társasága. Persze, egyszerűen ezt találta ebben a pillanatban a legmegfelelőbbnek, mialatt társalgott Kristóffal.
A kérdésre azonban mégis ráemelte kék szemeit, így meglátta annak kivételesen komoly ábrázolását is.
- Sok a munka általában, de élvezem, egészen más, mint amit előtte csináltam.
Emelte fel kissé a fejét, majd vissza pillantott a szokásos pontra, de a kis mosoly ott maradt az arcának szegletében.
- Először azt hittem furcsa lesz itthon, de rájöttem, hogy sok mindent hagytam hátra régebben. Honvágyam volt. Most meg! Időnként meglátogatom anyuékat, Vikoval is többet tudok találkozni, kiderült van egy rokonom most a közelben. Elkezdtem építeni az életemet egy tiszta lappal.....és a sors fintora, hogy te kerültél a szomszédomba. Erre mondják, hogy semmi sem lehet tökéletes, igaz?
Most először, mióta találkozott régi jegyesével, nevetett fel a jelenlétében. Nem szándékozta sértésnek adni a szavait a másik felé, de, időnként tényleg kissé komikusnak vélte a helyzetet. Tragikomikumnak... ha más szavaival akart élni. Mégis jobbnak vélte mellette lakni, mint egy olyan idegen mellett, akivel talán csak harcolnia kellene. Nem adott neki különösebb okot, csak kényelmes volt a dolog.

Hornyák Gábor

A kabátot kicsit összehúzta magán, mialatt minden egyes lépésével közelebb és közelebb került ahhoz, hogy feltehetőleg elkerülje a tömeget, ebben az időpontban. Végeztével mindennel, elmondhatta, hogy úgy tűnt, egy elég kellemes nap állt mögötte - eddig- habár nem akarta ezt elkiabálni. A munka rendben ment, a kertben egy komisz törp sem akadt a lábára támadni csupa kedvtelésből, s most megtalálta azokat a papírokat, könyveket is amiket kereset. Igaz, talán az egyetlen, apró, szinte borsószemű mérgelődés ebben a szokatlanul kellemes napban, hogy sosem lehet tudni, hogy öltözzön fel reggel az ember. A korai órákban megfagy, nap közben megsül, késő délután felé pedig hol ez, hol az váltja egymást.
- Globális felmelegedés...mi?
Motyogta maga elé, azzal egy kellemes dallam futott át az elméjének kis gramofonján. pont egy olyan vidám sláger, amit nem rég egy sorozatban hallott többször is feltűnni - és itthon nem is nagyon ismert szerzemény - de mindenképpen a kisebb, ugrálósabb ritmusai segítették abban, hogy öntudatlanul is kedvesebb mosollyal nézzen maga elé, meg a csőlátásában élő lényekre. A ráadása természetesen az a kellemes, melengető érzés ami ilyenkor általában az embereket átjárta. Főként a nőket. Haru a nem dicsőbb oldaláról ezt nem tudta volna kinyilatkozni. Habár ha arra a nagy gyerekre gondolt akivel egy ideig együtt élt, jelen esetben elképzelhetővé tette ezt a tényt a másik oldalon is.
- Mondjuk azt is ki kell jelenteni, hogy a kedves sajtos makaróni, ha nem lenne, ki kellene találni.
Kis mosolya mögé megbújt egy sóhaj, azzal megbúvó, sőt, inkább terelő gondolataiból a reflex zökkentette ki, mert az utca, szinte közepén, a saját tengelye körül tett egy teljes fordulatot. Ez persze annak a szeszélyes fruskának is volt köszönhető aki, mint valami faltörő kos, csak előre hajtott. A narancsos hajú nő ismét felsóhajtott, ám mos megkönnyebbülve, midőn sem ő maga, sem pedig a könyvei nem sérültek, s maga a fordulat sem hagyott maga után semmilyen nyomot. Megnyugodott, mivel kivédte az aznapi balsorsot. Annyira, hogy mialatt lendületből lépett tovább, nem vette észre az apró - feltehetőleg víz- foltot a járdán s egyenesen belelépet.
Hirtelen csak azt érezte, hogy a talaj kissé másképp áll, mint ahogy szokott, majd mialatt ő csak valami - aránylag keménynek - neki esett, a könyvei "porba" hulltak.

Hornyák Gábor

Halkan,  sziszegő hangot hallat egy kicsit a koccanás miatt maga elé, majd két kezével igyekszik magát függőlegesbe vonni ismételten, két lábbon.  Még nem nézte meg, kinek is okozott kellemetlenséget, egyenlőre magában könyvelte el, hogy ez biztosan csak a slusszpoén volt lassan a nap végére, lévén semmi sem lehet tökéletes.
- Sajnálom.....
Rázta meg a fejét kényelmetlenül, de egészen az idegen kérdéséig, nem emelte fel világos szemeit a másikra. Az érdeklődésre azonban felkapta, enyhe, zavart mosollyal, hiszen közben a cipőjét emelte ki a pocsolya maradékából. Persze ,hogy megtalálta... ki más ha nem ő....
- Persze, sajnálom, megcsúsztam.
Gratulálok Haru, valószínűleg pontosan tudja, hiszen a hátán kötöttél ki.
Azzal pillantása lassan követi a másikét s ekkor jutnak eszébe a könyvei. A látványra, előre felsikkant egy kisebbet, pedig még nem is tudta pontosan, hogy lett e bajuk.
- Hagyja csak, hagyja csak, majd felveszem!
Hadarta, ám ekkor már lassan a kezében tudhatta mindet, sértetlenül. A férfi mondandójára elmosolyodott.
- Azt nem tudom pontosan most milyen tanárok vannak ott, de régebben is voltak olyanok akik elől szívesen tértünk ki ha megjelent a folyosón. Még szerencse, hogy most én vagyok hasonló helyzetben, csak kicsit kisebb közönséggel.
Engedett meg egy kis sóhajt, de a mosoly nem tűnt el. A kacsintásra biccentett, halkan felnevetve.
- Akkor örülhetek, hogy már nem vagyok abban a kiváltságban ,hogy annak a szigorú tanárnak legyek a diákja.
Megrázta a fejét, s magához húzta a könyveket, hogy most már mindenképpen biztonságos kezekbe kerüljenek. A férfi magasabb volt nála - ami persze nem volt meglepő - szerencséjére, pedig nem is annak a fajtának tűnt, aki egy ilyen óvatlan dologért meglincseli, vagy leharapja a fejét. Fél kezét szabaddá tette ,majd úgy nyújtotta jobbját az idegen felé.
- Haru Smith vagyok, örvendek. Jól gondolom, hogy a legszigorúbb tanárhoz van szerencsém?