Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

- Nem, nincs külön, pont olyan életet élünk, mint a muglik. Autót vezetünk, használunk áramot, mobilt.
Valahogy sosem merült fel, hogy olyan helyre költözzünk, ahol csak mágusok laknak, vagy legalábbis van külön mágusnegyed. Úgy neveltek minket, hogy mind a két világban tökéletesen megálljuk a helyünket, tudjunk érvényesülni. Sokat járunk például különböző szálláshelyekre, furcsa lenne, ha rettegnénk a liftben. Őszintén szólva, ma már nem tudom elképzelni, hogy például életem végéig Bogolyfalván lakjak. Én szeretem Szentendrét, mert gyönyörű hely, szívesen élnék ott, miközben átjárok mondjuk barátokhoz. De ez még a jövő zenéje, hiszen még csak negyedéves vagyok.
- Igen, ott van Tatán az aurorképző, a bátyám ott tanult, és gyakran meglátogattuk. Persze akkor még nagyon kicsi voltam, mert ő jóval idősebb nálam, de igen. Annyira a várost nem ismerem, mert inkább csak Ádámmal voltunk.
Azt nem mesélem el, hogy egy egész hetet bőgtem otthon azért, mert a bátyám elmenet és véleményem szerint soha többet nem jön vissza, hogy elhagyott, és elvették tőlem. Szent meggyőződésem volt, hogy rosszul érzi magát, hogy csúnyán bánnak vele, hogy az egész nem szól másról, csak arról, hogy megkínozzák őt. Látnom kellett, hogy tudjam, jól van. Szokták mondani, hogy a gyerekek vagy nagyon anyásak vagy nagyon apásak. Ami engem illet, én nagyon Ádámos voltam mindig is. Nagyon szerettem a testvéremet, az első pillanattól kapcsolat volt közöttünk, aztán előbb az akadémia vitte el, utána pedig Vivienne. Meg kellett tanulnom nélküle élni, elfogadni, hogy felnőtt.
- Szereti. Az elején nem szerette a gondolatot, de az aranyvérűek, már azok, akiket tényleg aranyvérűnek nevelnek, tudják a kötelességüket. Lehetünk szerelmesek másokba, de ha nem olyan, aki megfelel, akkor el kell engednünk. Ádám megszerette Vivit, szóval neki szerencséje volt, és Ricsinek is, mert ő olyan lányt szeret, aki beleillik a kritériumokba, habár éppen megint szakítottak.
Fel is háborított, hogy arra kell hazaérnem, hogy Ricsi és Lili megint nem tudnak viselkedni, és megint van valami, ami miatt szétmentek. Nem igazán értem a szerelmet, mármint ők szerelemből civakodnak, de nem értem, hogy ha szeretsz valakit, akkor hogyan lehet civakodni. Egyszerű, életem ezen pontján még nem találkoztam Lucas Deightonnal. Később minden értelmet nyer, egyelőre azonban csak annyi látszik ebből, hogy néha zavartan megforgatom az ujjamon a fogadalomgyűrűmet.
- Szerintem már nem fognak elválni, de nem is baj azt hiszem, mármint, örültem volna neki, ha nem veszítem el a testvéremet, de megértem, hogy neki most már felnőtt dolgokat kell csinálni. Kell, hogy házas legyen és családja legyen. Jobb most, mintha nagyapóvá válva tenné ezt.
Szerintem nem idős még, harminchárom éves, de azért már szívesen babáznék, és alig várom, hogy vagy ők vagy Ricsiék bejelentsék, hogy jön a baba, de akár Eszter is beelőzhet azzal, hogy hirtelen bemutat egy férfit, mint a párját és közli, hogy terhes. De szerintem most sokkal erősebb benne a tudat, hogy aurorrá váljon.
- Akkor te abban vagy egyedi, hogy rövid ujjal zongorázol. Úttörő vagy, aki bebizonyítja, hogy rövid ujjakkal is van esély csodás hangok pontos játszására. Egy nap pedig én leszek az, aki az egyik előadásodon izgatottan súgom oda a mellettem ülőnek, hogy, együtt voltunk diákok és nagyon büszke vagyok rád.
Én hiszen, ha kell helyette is, hogy képes rá, ezen ne múljon. Szeretem hinni, hogy minden embernek van valami különleges küldetése az életben. Nem nagy, csak különleges. Például megülni a legvadabb lovat vagy társsá válni egy olyan ember mellett, aki önértékelési problémákkal küzdve úgy véli, számára nincs kivel boldognak lenni. Nem kell mindig hatalmas dolgot véghezvinni, egy kis aprósággal lehet sokkal nagyobb csodát is elérni, mint valami hatalmassal.
- Igen, rellonos. Szerintem ez inkább a családnevem miatt van, inkább illek a navinébe, de szeretem a Rellont, szeretem az ottani légkört, az embereket, a házvezetőimet. Olyan normális ott mindenki.
Szeretem, amikor megbortánkoznak, hogy rellonos vagyok, mert tudom, hogy se a kinézetem, se a viselkedésem nem utal arra, hogy rellonosnak kellene lennem. De ezt dobta a sámánbot, ahogy mondani szokás. Én nem bánom egy kicsit sem. Lehettem volna magántanuló, de eszemben sem volt. Fel akartam nőni, és ahhoz az az első lépés, hogy vannak szobatársaim, napirendem, amihez tartom magam, és ami csak egy kicsit tér el a normálistól. Haladok, szépen lassan, de haladok.
- Nem, nem félek. Szeretnél megismerkedni velük?
Biztos vagyok benne, hogy el lehetne intézni valahogy, hogy megmutassuk Pollinak, mi mennyire jófejek vagyunk igazából. Legalábbis szerintem nagyon rendben van a Rellon, még nekem is, aki nagyon nem tud barátkozni, nagyon nehezen találja meg a hangot másokkal.  
- Mert egy segg. Azt hiszi, hogy ő a legszebb és legtökéletesebb ember a világon, hogy minden fiú őt akarja és, hogy bármit megtehet, mert ő a valaki itt. Pedig ez nem igaz. Szerintem eléggé rosszul nevelték, beképzeltté, de amíg valaki le nem töri a szarvát, addig ilyen lesz.
A trágyagránátra elégedetten hümmögök egyet, eléggé jó gondolat, de túl gyorsan hat és túl brutális, ha már bosszú, akkor álljunk bosszút mindenkiért. Ha már büntetőmunka, akkor kapjak olyanért büntetőmunkát, amivel másoknak segítettem. És egy gonosz lány kiiktatása éppen ilyen.
- Tetszik a trágyagránát, de abból nem tanulna. Mi lenne, ha mi azt csinálnánk vele, amit ő is csinál másokkal? Nem szép, ahogy viselkedik, de ha ő az áldozat, akkor megtapasztalja, hogy miért rossz az, amit csinál. Aztán megdobáljuk trágyagránáttal. Mit szólsz?
Mondjuk ezért nem biztos, hogy bármelyik házvezetőtől buksi simit kapok, de ezt most engedjük el, én éppen beilleszkedek.
- Nem nagyon érdekel, hogy mit csinálnak, én szeretnék veled lenni, de ehhez az kell, hogy visszaforduljunk. Szóval, visszajössz velem a suliba?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Törekszem arra, hogy minél többet megtudjak a településről, és arra, hogy a város jövendőbeli első asszonyaként feltárjam azokat az apró hiányosságokat, amiken én is tudok segíteni. Mert tudom, hogy a férjem elsősorban a nagy dolgokra kell, hogy koncentráljon, azokkal zargatják meg azok az idős hölgyek, akikkel én is összetalálkoztam. Tudom, hogy polgármesterként nagy a nyomás rajta, hogy nem pont egy kerítés lefestése vagy egy idős asszony ebédjének kiszállítása szerepel a listája élén. Ezek olyan dolgok, amiket én is el tudok látni, amivel hozzá tudok járulni ahhoz, hogy megszilárdítsam a pozíciójában. Szeretnék hasznos lenni, és szeretném, ha Konrád, mikor rám tekint, azt érezze, hogy jól döntött, amikor igent mondott rám, hogy büszke arra a nőre, aki a társa, akit a nyilvánosságnak prezentál, aki mellett álomra hajtja a fejét és akit alkalmasnak tart arra, hogy egy nap majd gyermeket szül neki.
- Hogy megfelelően el tudja látni a közfeladatokat, legyen az ügyintézés, kultúra, oktatás. Könnyen és jól megközelíthető legyen többféle módon is. Megfelelően legyen kialakítva a mindennapi élethez, a boltok által az élet minden területe biztosítva legyen.
Ez mondjuk kicsit száraz így talán, ezért egy szelíd mosoly keretében kicsit pontosítok azon, hogy mi is kell ahhoz, hogy egy település, még ha nem is olyan nagy lélekszámú, várossá váljon.
- Kell egy alapfokú és egy középfokú oktatási intézmény ezek a Shanes és a Bagolykő, aztán kell közbiztonság, a mugliknál rendőrök, tűzoltók, nálunk ugye az aurorok és a minisztérium egyes ágai. Aztán az egészségügyi ellátás, ami itt egy nagyon szép rendelő, ami ha jól tudom fele arányban magánkézben van.
Olvastam, hogy Willam Payne az örökségéből építette a rendelőt, és mint az intézmény vezetője félig a tulajdonosa is, míg félig az önkormányzat tartja fent az intézményt. De lehet, hogy másabb arányok vannak, ezt majd feltétlenül meg kell kérdeznem. Az biztos, hogy fontos volt, hogy közfinanszírozott egészségügyi szakellátás legyen és itta a gyerekorvostól a szülészen át az idősgondozóig minden van.
- Ezenkívül kell ugye még a tanuszoda vagy többcélú sportcsarnok. Utóbbi van a művelődési házban, de én úgy hallottam, hogy terveznek uszodát is építeni.
Viszont előbb – gondolom én legalábbis – a már meglévő projektek lezására kellett, hogy megtörténjen, mert valljuk be, ha mindenhol kalapálnak, akkor eléggé felháborodik a nép, így is tudom, hogy az új utca se tetszett mindenkinek, de ha minden utcában van ötven ház és mindegyikben csak egy ember lakik, az is ötven fő, de ha már ketten az ötszáz és van olyan, ahol heten is, mert sok gyerek van vagy több generáció él együtt. Jobb akkor szellősebben lenni, nem?
- Tényleg? Hát ez fantasztikus!
Csillogó szemekkel pillantok le rá, a hangomból is kiérzékelődik, hogy mennyire felélénkültem a ténytől, hogy egy eridonossal találkoztam. Nagyon szerettem a házam, a házvezetőimet, az életet az Eridonban.
- Én sem vagyok olyan túlzottan főnix kifelé, de szerintem a jellememben sok van a pirosakból. Szeretek kiállni másokért, nagyon hamar lelkessé válok, szeretek aktívan részt venni, szerepet vállalni, szeretek menetelni előre és megoldani a felmerülő problémákat. Viszont emellett eléggé csendes vagyok, szeretek egyedül lenni, élvezni a csendet. Nem az a fajta vagyok, aki a másik arcába nyomja magát, hanem az, aki teret enged. Azt hiszem, ha nem az Eridonba kerültem volna, akkor a Levitába.
Meglepő, hogy egy bizonyítottan magas intelligenciával megáldott ember, aki ráadásul ennek köszönhetően nagyon rossz a tényleges kapcsolatteremtésben, éppen a főnixek házába kerül elszállásolásra, de én egy kicsit se bántam, mert sokat segített abban, hogy rájöjjek, a hátrányaim mindig hátrányok lesznek, de képes vagyok arra, hogy leküzdve őket előnyömmé váljanak, ha csak rövid ideig is. Így esett meg az, hogy a lány, aki szereti a csendet és a magányt egy olyan ember felesége lesz, akit árgus szemekkel figyelnek. Ez aztán az igazi kihívás.
- Nincs azzal baj, ha nem vagy odavaló, a bot nem csak azért oszt be egy házba, mert oda illesz, hanem azért is, hogy felfedezd magadban, miért is vagy ott, hogy fejlődjön a jellemed. Amúgy is, nem kötelező a saját házadból barátkozni csak, nekem is volt például rellonos és navinés barátnőm is, sőt, levitás is.
Mondjuk én nem sok vizet zavartam, kicsit ott voltam mindenhol, de akkor sem sértődött meg senki, ha nem hallottak rólam pár napig. Én szerettem minden pillanatát annak, amit az iskolában töltöttem. A kocsmában megegyezhetünk, még ha nagy kocsmás lennék, akkor se vinnék egy kislányt oda. Tudom, hogy vannak szülők, akik nem gondolják, hogy ez rossz, pedig az. Nem szabad ilyet csinálni egy gyerekkel.
- Lehet, hogy ők is kísértetekké válnak és elmennek máshova kísérteni.
Ez így aranyosan is hangozna, ha az ember nem gondolna bele, hogy ahhoz előbb meg kell halniuk. Amúgy nem szeretnék lélekromboló lenni, de a legtöbb mese ilyen, csak gyerekként az ember nem érti még, hogy mi történik. A Disney pedig sokat javít rajtuk, bár én szeretem az eredeti történeteket is.
- Nem, ez egy biztonságos hely, és szerintem egyre biztonságosabb lesz.
Mosolygok rá biztatóan, miközben a táskámhoz nyúlok és kenyeret veszek elő belőle, nem sok, pár szelet csak, de a zacskót a lány felé nyújtom, hogy akár etethetünk szárnyasokat is.
- Vannak barátaid az iskolában?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Eszméletlenül boldog volt, mikor kiderült, hogy minden megvan ahhoz, hogy saját elemi állata legyen. A szülei is beleegyeztek, Weöres tanárnő is támogatta, így teljes lázban égett. Kutatott, olvasott, felkészült, hogy a lehető legjobb fogadtatásban legyen része a kis jövevénynek. Hamar összecsiszolódtak, Flynn már hallgatott a nevére, a gyere és a maradj parancsokra, a kíváncsiságát azonban nem tudta visszafogni, így néha napján megesett, hogy elcsámborgott gazdája mellől világot látni. Egyik ilyen alkalommal Sári épp lázasan gyakorolt, mikor Flynn unalmában meglépett mellőle. Hiába indult azonnal a keresésére végig kellett kergetnie az egész kastélyon, mire megérezte azt a jellegzetes füst szagot, amivel az elmúlt hetekben többször találkozott. Úgy rontott be a lélek szoba ajtaján, mintha az élete múlna rajta és mikor meglátta a füstölő pokrócot, a kicsit kétségbeesettnek tűnő lányt és a kanapén ártatlan őzike tekintettel ücsörgő sárkányrókát hirtelen azt sem tudta, hogy kínjában sírjon vagy nevessen.
- Ne haragudj, még sokat kell tanulnia - pislogott bűnbánóan előbb a még mindig füstölő pokrócra, majd a lányra. Egy aprócska kézmozdulattal megszüntette a pokrócot emésztő lángocskát, majd finoman megdorgálta az első ránézésre talán plüssállatnak látszó kedvencét, aki látszólag értette, hogy most rosszat csinált és ezért gazdája haragszik rá. Flynn hogy kiengesztelje dörgölőzött, megpróbált az ölébe mászni és elkövetett mindent, hogy éreztesse a lánnyal hogy sajnálja és szereti őt - épp úgy viselkedett, mint egy közönséges házimacska. - Egyébként nem bánt, ne félj. Én Sári vagyok, ő pedig Flynn - mutatta be párosukat, mert nem rémlett neki a lány. Meg hamár ilyen kedves módon tönkre tette esetlegesen az egyik kedvenc pokrócát illendőnek tűnt legalább bemutatkozni. Szerencsére még nem volt rutinja benne, mert ha az állat tönkre is tett valamit az az esetek többségében a lányé volt és nem másé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Abban teljesen biztos vagyok, hogy a gyerek jó helyre fog kerülni. Engem, legyek bármennyire is nem jó ember, valahogy mindig is csodás lelkek vették körül. Ilyen Nyuszi és Alíz is, akiknek olyan fényes aurájuk van, hogy mellettük elhalványul a Nap is. Nem hiszek abban, hogy valaki csak jó vagy csak rossz, szerintem mindenki, a legádázabb gyilkos is jó alappal születik, csak a kapott csomagban van sok necces tényező. Éppen ezért nem mondom azt, hogy mindig rossz voltam, sőt, életem első tizenhét évében kifejezetten jónak gondoltam magam, nem is sejtve, hogy Cara és Mrs. Bournaby miatt leszek rossz. Most pedig rossz vagyok, aki hiszi, hogy egy angyal még megmentheti a lelkét. Csak nem tudom, hogy az angyal tudja-e ezt. Egyelőre félek, hogy szárnyát szegve pusztítom el őt akaratlan.
A gyerek talán az, aki végül beteljesíti az én vágyamat, vagyis végül a jól útjára lépve megtalálja a számítási. Legalább ő? Sajnos a nagy irodalmi főhősökkel ellentétben ez engem még mindig nem vigasztal egy cseppet sem. Tudom, hogy nem illendő így gondolkozni, és valahol mélyen sajnálom is, de drukkolok nyilván, hogy nekik jó legyen.
- Szeretném tudni.
Vágom rá olyan határozottan, hogy lehet a másikban egy pillanatra pillanatra megáll az ütő, vagy talán gyanú ébred, hogy valami nem stimmel. A helyzet az, hogy nem tévedne olyan nagyot, csakhogy velem valahogy sosem stimmelt igazán semmi, már akkor sem, amikor megismert, ahhoz képest köszönöm, elég jól vagyok. De legyen akármi is a jövőm én tudni akarom. Nagyon sok mindent gondolok arról jól leszek öt év múlva, és igen eltérőek. Börtönben, mert elfeledve lényem jó részét, megölöm Nyuszit? Egy sír mélyén, mert nem feledve a jót, inkább megölöm magam, hogy neki ne árthassak? Mosollyal az arcomon, éppen felé hajolva lágy csókért, miközben ujjaimmal finoman érintem növekvő pocakját, benne a gyermekükkel? Bármelyik lehet, sorsom hamarosan egy angyal kezébe helyezem.
- Ez csak természetes.
Nem, másnak nem lenne az, de Nyuszin kívül nincs más a világon, aki annyira vegyes érzelmi tartományban lenne, mint ahogy ő van nálam. Alíz mindig jó volt velem, én is jó akarok lenni vele. Szeretném boldoggá tenni, szeretnék segíteni. Ha a sors kidobja a halált, szeretném, ha úgy mennék el, hogy adtam neki valamit.
- Egy kiállításon a belecsempészhetnélek, pár kávézó falára felkerülhetnél és néhány befolyásos embernek ajánlhatnálak. Csak igent kell mondanod.
Nekem ez nem sok idő, nem sok kör, de lehetne ez a valami. És ha ez lenne az, akkor könyörgöm, ne a börtönt dobja a kocka. Az emberek túl könnyen gyűlölik meg azt, aminek egyetlen aspektusa rossz érzést vált ki, és ha én börtönbe kerülök, akkor félek, hogy eldobná ezt az egészet.
- Benne vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Úgy festhettem, mint egy őrült. Az ijedtségtől talán még a fejem színe is más árnyalatot öltött időközben, amikor egy nálam - nem sokkal - idősebb lány jelent meg az ajtóban. Azonnal megkönnyebültem, hogy valaki itt van nekem segíteni, és talán azt is tudja micsoda a plüss bigyó. Őket elnézve egyértelmű volt, hogy egymáshoz tartoznak.
- Semmi gond - igazítottam a hajamon zavartan. A lány nagyon szép volt (még szabadidő ruhában is), és első pillantásra biztos voltam benne, hogy népszerű a suliban.
 Ahogy a kis álaltka megmozdult mellettem összerezentem. Nagy szemekkel figyeltem mit csinál, és ő épp ugyan olyan nagy szemekkel figyelt. - Semmi gond - ismételtem magamat. - Nagyon aranyos. - értem hozzá óvatosan az állathoz. Reméltem nem gond, hogy megsimogatom, de miután azt mondta a lány, hogy nem bánt nem bírtam ki.
- Én Róza vagyok, vagy Rózi, vagy Lia, mert, hogy Amélia a középső nevem. - beszéltem össze vissza. - Igazából néhány hete vagyok itt, és szinte mindenki máshogy hív. - magyaráztam meg a furcsa bemutatkozásom okát. - Megkérdezhetem, milyen állatka? - mosolyogtam a lányra, de csak egy pillanatra, mert az aranyos teremtés újra elrabolta a pillantásomat. Ahogy elnézegettem, nem is gondolnám, hogy ilyen kis piromániás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Az aggodalmat váltotta fel pillanatokra a mérhetetlen düh. Számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen helyen ennyire haszontalan legyen mindenki, még egy kérdés erejéig is. De nem menekülök. Ahogy lassan megnyugszom és meglátom az ágyban feküdni, összetörve, bekötözve, fáradtan és elesetten, ismét visszatér az aggodalom marcangoló érzése a szívembe, a testembe egyaránt. Testemből válik ki a lelkem, ahogy végig mérem pillanatok alatt a helyzetet. Gondolkodás nélkül termek ott, hogyha máshogy nem is, akkor a jelenlétemmel tudjam segíteni az egészet, és tudom, Merlinre, mennyire tudom, hogyha a véla kell, akkor megkapja. Ha vágyja a vélát, aki segíthet neki, akkor tálcán nyújtom neki csak azért, hogy elvegyem a lelkének és testének is fájdalmát, ha szükséges, akkor örökre. Mert képes lennék mostantól életem végéig nyitva hagyni a kapukat, hogy a véla legyek, hogyha ezzel megkönnyítem neki az egészet. Mindent meg szeretnék neki könnyíteni, miközben kezét szorongatom, lágyan csókolom meg homlokát, és létezem mellette. Mert egyelőre nincs más dolgom, mint csak létezni csupán. Érzem, ahogy visszahúzódik a csóktól, lehetek önző, lehet ez csak magam miatt kell, de akkor is homlokán hagyom, majd távolodom el tőle és ülök le a székre, ami ágya mellett van. A riadtság veszik ki tekintetéből, ahogy lassan realizálja a külvilágot, a valóságot magát, mosolyogva és türelmesen, megnyugtató kisugárzással várom, ahogy megtörténik. Lepillantok kezére, amely karomra szorít rá, óvatosan rázom meg fejemet, kezemmel nyomom vissza az ágyra. Meg ne próbálja.
Ráncolom szemöldökömet, miközben körbepillantok a kórteremben vizet keresve. Vagy bármi ihatót. Nagyot szusszanok. - Pillanat és jövök - simítom meg utoljára kézfejét, majd felállok és indulok el ismét kifelé. A kezdetleges kedvességemnek nyoma sincs, amint valaki elsuhanna előttem kapom el karját és közlöm mit szeretnék. A lány bólint, majd eltűnik a látóteremből, így megkönnyebbülve sétálok vissza Beliánhoz. Ismét a székre ülök, kezét zárom az enyémek közé, kékjeimben csillog az őszinte aggodalom egyfolytában.
- Mindjárt jönnek - már mindenki tudja, hogy micsoda. Az egész iskola előtt vallott színt az Edictum, hogy Helvey Belián vérfarkas. Ehhez a számhoz nekem nem volt közöm, nem tudtam semmiről, amíg a sugdolózások, a rám vetett csodálattal teli pillantásokba sajnálat kezdett vegyülni. Végül megtudtam és hitetlen álltam az egész előtt. Megtámadták. Megvédte. Megsérült. A félelem ütötte fel fejét bennem azonnal, térdem rogyott meg a hír feldolgozása után közvetlen, a falnak támaszkodva ült ki minden arcomra. Féltem. Félek, hogy elveszítem. Erősebben szorítok rá kezére, míg az egyikkel elengedem, hogy arcára simítsam azt. - Azt hittem, elvesztelek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Görcsösen tördelem ujjaimat, szemeimmel olyannyira fixírozom a padlót, hogy tekintetem bármelyik pillanatban lyukat égethet a kastély kőpadlójába. Nem követtem el semmi hibát, arcom mégis ég a szégyentől, füleim a tövükig pirosodnak feketének ható sötétbarna fürtjeim alatt.  Felemelem kezem, hogy kopogásra bírjam ujjaim, ám hamar ismét testem mellé esnek vissza karjaim. Azért jöttem, hogy segítséget kérjek, hisz… beteg vagyok. Mi mással magyarázná az ember, hogy fiú, férfi létére női ruhákba bújik? Én… beteg… vagyok…
Összeroskadok, térdeim a kemény kövön csattannak, ahogy szemeimből is lassan az eddig tartogatott könnyek kezdenek el záporozni. Az a sok bántalmazás, amit az elmúlt hónapok során kaptam, most mind egyszerre kerítenek hatalmukba. Nincs senki a közelemben, hisz a kastély ebédidőben elég kihalt szokott lenni. Nekem is most ott lenne a nagyteremben a helyem a többiek mellett, de egyszerűen nem tudok bemenni oda. Nem merek. Mi van, ha ott, mindenki előtt kezdenek el engem megalázni? Úgy gondolom, ennél rosszabb nagyon nem lehet, de ki tudja. Bármi megtörténhet már mostanság.
Szemeim a mellettem heverő táskámra vetődnek, melyből kikandikál az a barna loknis paróka, amit legutóbb viseltem. Jóllehet minden lányos dolgomat jól elrejtettem, mégis ez az egy darab túlságosan is sokat jelent nekem ahhoz, hogy csak úgy megszabaduljak tőle. Óvatosan kihúzom a tárolóból, miután körülnéztem, valóban egyedül térdelek a folyosón. Mellkasomhoz szorítom, szemeimet becsukom. Vizualizálok, ez mindig segíteni szokott, ha egy kis bátorságra van szükségem. Most pedig elég sok kell, hogy bemerjek kopogni azon az ajtón. Magamba szívom a virágillatú parfümöt, amelyet ez magából áraszt. Muszáj meglépnem ezt. Valakinek beszélnem kell erről, egy embernek, aki esetleg tanácsot is tud adni, hogy ilyenkor mitévő legyek. Mindemellett pedig meg akarom tudni, tényleg beteg vagyok e.
Felkelek hát, lábaim az idegtől remegni kezdenek. Először, mint újszülött indulok el, néha meg-megbicsakolva, mígnem ismét a bejárat elé kerülök. Felemelem öklöm, hosszú pillanatokig csak bámulom a kezem és az ajtó közti területet, mígnem közelebb emelem azt, s halkan, bátortalanul kopogni kezdek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Születése óta ismerem Pollikát, apukáink jó barátok, így a két családot elég sokszor eresztették össze ahhoz, hogy a két Palotás lányt úgy szeressem meg, mint a saját két kicsi hugicám. Különösen izgultam érte, mikor kiderült, hogy a szülei megengedték neki, hogy ő is beköltözzünk a csodás falak közé. Félszemem igyekeztem mindig rajtatartani, de mindenhova nem ér el a kezem, ezért Jankát is ráállítottam, mint egy amolyan személyes őrangyal a messzeségből. Ha már úgyis egy évfolyamra járnak ennyit igazán megtehet a kedvenc testvérének ugye. De én is kivettem ám a részem, ha szünetben volt egy kis időm megkérdeztem hogy van, meg röpködtek felé az aggódó vagy kevésbé aggódó leveleim ha épp úgy alakult. Most meg gondoltam meglepem egy sütivel megünnepelendő az évvégét. Tudom, hogy nem volt neki egyszerű a beilleszkedés de úgy gondolom, most már azért talált magának barátokat is és minden szuper.
- Tudod már milyet szeretnél? - kérdezem a pöttöm lánytól, aki még mellettem is egész aprónak tűnik. Pedig én sem vagyok valami nagy ám. Szerencsénk, hogy nincsenek nagyon sokan, tudom, hogy a tömeget nem szereti annyira. De elég szellősen ülnek itt-ott az emberek, kész csoda egyébként. Bár gondolom a felnőttek dolgoznak, a diákok meg tanulnak a hátralevő vizsgáikra, vagy lehet csak szimplán senkinek nincs kedve sütizni. Megvárom, míg választ, majd a sajátommal együtt leadom a rendelés és nekiállok hogy megtaláljam az ideális helyet magam mellett terelgetve Pollit is. Az hiányozna, hogy elvesszen és megijedjen és ki tudja mi történjen vele. Felelősséggel tartozom érte, megígértem, hogy vigyázok rá, innentől kezdve úgyis kell lennie. Különben sem szeretném, hogy csalódjon bennem. Azt hiszem az egyikünk lelki békéjének sem tenne jót. Van egy szabad box elég jó helyen, kíváncsian pillantva a kislányra várom, hogy megmondja tetszik-e neki az ötlet, vagy keressünk más helyet. Nekem mindegy, hova ülünk igazából, ez most úgyis az ő délutánja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Hihetetlenül örültem, mikor Karola igent mondott arra, hogy néha összeüljünk zenélni kicsit. Elképesztő öröm volt találni valakit, aki elég jól énekel ahhoz, hogy azt mondjam, hogy vele szívesen dolgoznék együtt. Mert a zene számomra olyan valami, amit szeretek csak az arra érdemesekkel megosztani. Mármint bárkinek szívesen játszom, de az hogy együtt zenéljek valakivel nagy dolog. Nem ez lesz az első közös próbánk, én mégis minden egyes alkalommal olyan ideges vagyok, mintha be kéne mennem vizsgázni úgy, hogy tudom, hogy semmit sem tudok. Bár egyébként semmi okom idegeskedésre, mert annyira egy hullámhosszon vagyunk, hogy két-három próba után gyakorlatilag kivégzünk egy-egy dalt. Ez a profizmus kérem szépen.  
Korábban jöttem, szeretem ha van egy kis időm egyedül is gyakorolni, főleg, hogy ebben a tanévben ez lesz az első közös összeülésünk. Remélem a szünetben nem felejtett sokat és szorgosan gyakorolt, bár ha nem akkor sincs nagy baj, csak kicsit többet kell majd beénekelnünk, mint amúgy szoktunk. Nem mindenki olyan zenebuzi mint én, hogy agyba-főbe a hangszereit nyúzza és gyakorlatilag egy pillant nincs amikor nem ezen kattog. Nem is értem, mit keresek még itt. Kész csoda, hogy nem vágtak ki egy óráról sem, amikor a transzformációs láncok helyett épp egy értelmes rímet próbáltam összekaparni ami napok óta nem hagyott aludni. De olyan is volt, hogy bájitaltanon rossz irányba kevertem a főzetem mert épp dudorásztam ahelyett, hogy a professzora figyeltem volna. Mondom, maga vagyok a két lábon járó szerencse ilyen szempontból.
A mai alkalomra magammal hoztam hőn szeretett gitáromat, Marikát. Tudom, nem vagyok még elég fura, de minden hangszeremet elnevezem. Ettől sokkal erősebb lesz a személyes kötődés a hangszer és tulajdonosa között, és egészen más lesz a hangzása is. De tényleg. Szóval mindkét gitáromnak és a hegedűmnek is van neve. Sőt, titokban az otthoni zongoránkat is elneveztem, de persze senki más nem hívja a nevén, csak én. Na de semmi baj. Nem tudják mi a jó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Hogy most aztán valóban nem érdekli ki milyen, mennyire akarja látni, ő jött, ha kell, ha nem és ezzel nem tudott nagyon kezdeni senki semmit, főleg nem a lány, mert magánál sem volt, amikor beült ide. De ha ébren lett volna se nagyon hagyott volna tiltakozási lehetőséget. Tud ő makacs is lenni ám.
- Pedig akkor nem lenne ennyire rideg ez a hely. Hátha ez a virág ellensúlyozza kissé – vagy nem, mert olyan ez, mint pohár vízzel lakástüzet oltani, igazából nagyon random ötlet volt és feleannyira sem komoly, de legalább elérte azt, amit. Nem kapott sokkot, hogy hol van, mi van vele, elterelte a figyelmét és így annyira talán nem volt rossz ébredés. A sajátja, amikor megtörtént, horrorisztikusnak tűnt, össze-vissza volt kötözve, fájt ha levegőt vett és pánikrohamot kapott, annyira, hogy le is szedálták hamar. A lány jobban bírja. Gondolataiból kimászva hallgatja és húzza el a száját, már rég nem a hányásra, hanem arra, amit körbeír. Nem, nem nézett ki kellemesnek sem, hát még érezni… Havi szinten megvan a hasonló, amikor belül tekeredik és rendeződik minden, azonban aki nem szenved ilyennel, azoknak ez tragikus élmény. Sőt. Megérti a szavakat és szusszan egyet.
- Eghen. De itt pikk-pakk valamennyire ledarálnak ebből az érzésből, utána megint marad a hányás – mintha ez vidám téma lenne, de mégsem, csak feszültségoldás. Fájhat, nem látta ő sem annyira, csak amennyit a pánik alatt össze tudott szedni és elég is volt. Még mindig rázza a hideg a látványra és tudja, nem is fogja elfelejteni sokáig. Talán sosem.
- Ugyan, semmiség – ejti vissza karjait, ahogy leül, miután segített neki. Ismeri a mozdulatokat, már abból, hogy őt hányszor ültették így fel, nem nehéz megjegyezni, hogy hova nem kell nyúlni és hol a legbiztosabb a fogás vagy épp kényelmes a párna. Milyen jó, ha az embert egy gyakorlott látogatja meg random, nemde? Mondjuk, erről fogalma sincs, de nem is fontos.
- Egy kicsit, de inkább ijesztő. Mármint hallani, beérni és… megállt a ketyegő, kicsit – bólint, hogy csúnya, majd miután volt ereje, akkor rohant el segítségért, mert neki nincs mágia, amivel bármit tudott volna tenni. – Áhh, kutya bajom. De sajnos nem fogok tudni zongorázni – mutatja a kezeit, hogy neki jobban arra ment, itt-ott került rá még a kenőcsből, de részben a feltartott karokon látni, ahogy odaért, odakapott, vagy bármi. – Ami nem is baj, sosem tudtam – engedi le azokat és visszadől. – Engem inkább a sokk miatt is hoztak ide, abból kaptam többet – még ha érzi is a nyugalmat, amit legurítottak a torkán. Nincs semmi gond ezzel, örül, hogy tudott segíteni, még ha ezzel is, ha nem ér oda, ki tudja, mi történik, meddig megy el a dolog. Inkább… nem gondol ebbe bele.
- Rossz főzet, a fene se ismerte fel – se szagra, se látványra nem volt már semmi használható, csak olyan, amivel a tömeget lehetne kínozni és irtani. – Valahol elcsúszott kicsit és ja… hát harapott. Sajnálom. Inkább ne így lenne – mármint az, hogy beszélnek. Közben feláll és bólogatva veszi azt, hogy mi kell a kávéba. Feltartja az ujját, hogy pillanat, majd már el is tűnik. Hamar intézkedik, magának is szerez még egy adagot, mert a kávéból sosem elég, majd kis idő multán tér vissza hozzá, kezeiben a fekete nedűkkel.
- Gyors voltam? – szinte az oldala is szúr, annyira, ahogy visszasétál és felé nyújtja azt, amit neki ízesített be. – Remélem így értetted a kicsi tejet. De legalább ez hasznosabb, mint a cserepem – bök a fejével a virág felé. Jó na, gesztus volt csupán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Itt van és eljött. Ahogy felfogja azt, mi az igazi és mi nem, rájön, hogy Ő igenis az, nem csak képzeli, nem vált át valami torz képpé vagy villanó szempárrá, esetleg nőnek ki belőle faágak és válik az erdő részévé. Fura és képlékeny még minden, ahogy lassan a riadalom eltűnése után, csendben pislog fel rá. Szeretne felugrani, a nyakába kapaszkodni vagy csak bújni, hogy igen, ez történt, most szüksége van kicsit az ölelő karokra. Mosolyogni, megcsókolni, bármit tenni, de a pislogáson és enyhén elnyílt ajkain kívül semmire sem képes egyelőre. Be-bevillannak még a foltok, a folyosóról beszűrődő fények furán táncolnak és rájön, hogy szédeleg. Reméli, nem most fog a takaróra hányni, még csak az kéne, hogy aztán végképp nyomorultnak állítsa be magát. Ajkai érintésének emléke él még homlokán, egy nagyobb szusszal érezte meg a parfümillatot, azt, ami jellegzetesen öleli körbe folyamatosan és ezek összessége rántja végül fel a felszínre. Itt van, eljött és akkor, tudja is, mi történt.
Fel szeretne ülni, de ahogy visszanyomja, úgy nyög fel, fájdalmasan. Fáj a háta, ott zsibog nagyon, vélhetően karmolás vagy más lehet ott, nincs tisztában minden részlettel, csak, hogy nem akar feküdni, vagy így nem. Nem engedi el egyelőre a karját, mintha attól tartana, ha megteszi, visszaalszik és nem kel mostanság fel. És akkor már nem lesz itt.
- Jó… persze – miért is lenne itt víz? Se egy váza virággal, hát lássa lelkét bárki, most azt is bevedelné. Ajkait nedvesíti be, ahogy távozik, úgy fog az ágy oldalára és húzza magát legalább oldalfekvésbe. Felszusszan, ahogy a nyomás lemegy hátáról, ahogy lüktet egyelőre, de jobb. – Bassza meg… - ehhez is mennyi erő kellet. Rég érezte magát ennyire gyengének és kiütve. Ennyire semmisnek. Minden hónap necces, mindegyik más, de még a Zinával történtek se gyűrték meg ennyire. Ez megint a startmező, csak már nem fertőződik semerre, nem kínozza láz, csak a fájdalom és a tompaság. Sok idő telt el, vagy csak pár óra? Ahogy kicsit, épphogy feljebb tornázza magát, mert nem bír mozdulatlan maradni hirtelen, úgy próbál számolni. Képtelen rá.
Ujjai között érzi kezét ismét, és ráfog, rászorongat. Ajkain halovány, álmos mosoly, mintha csak felkelt volna éjjel. Jönnek, annyit bőven kibír.
- Mondtad nekik… hogy vödörrel hozzanak? – mert talán még az is kevés lesz, mint aki a sivatagban járt volna egész nap. Neki fogalma sincs, hogy honnan tudta meg, hogy mikor és mi van az iskolában. Semmiről, csak mióta felkelt itt és beájult ismét. Tudni akarja? Túl tompa hozzá, még kell egy kis idő.
- Nincs olyan szerencséd – próbál kissé nevetni is, de belejajdul, így inkább felhagy vele, erősebben szorongat az ujjaira és kissé még fátyolos tekintetével keresi meg az őt figyelő kékeket. – Holnapra kutya bajom. Nem akartam… rád ijeszteni. De örülök, hogy itt vagy – a tenyeréhez dörgöli kissé arcát, hogy tökéletesen simuljon bele. Sokkal nyugodtabb így.
- Mennyit tudsz..? – egy hosszas szünet után kérdezi meg, miért hitt ilyesmit. Elveszíteni. Igen, benne volt, de győzött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Örülök, hogy így látja, és tudom, hogy ahogy én gondolkozom, az sem helytelen. Most azonban új fejezet kezdődik a számomra egy olyan életben, ahol már ketten leszünk. Ketten. A férjem és én. A férjem, akit egyetlen képen láttam csupán, de az a két valahogy megfogott. A kép alapján úgy éreztem, hogy ő tényleg lehetne a társam. Furcsa nem? Egész életünk során rengeteg ember vesz minket körül. Sokan az iskolaéveink alatt jönnek szembe, és nekem mégsem volt senki, még csak addig sem, hogy megérintsen. Nem találtam senkiben annyi kihívást, annyi szenvedélyt, amire azt gondoltam volna, hogy partnerré válhatna velem. Aztán jött egy kép, egy tekintet, egy markáns áll, és hirtelen reménykedni kezdtem benne, hogy mikor házasságot ajánlanak neki, ő is igent mond majd. Az igen okozta öröm pedig leírhatatlan. Vágyom, hogy láthassam, de félek, hogy anyám elrettentő példa lenne a számára, így a tökéletes tervem már elő is állt, álnéven jelentkeztem be hozzá, egy anagrammával, amit talán felismer, talán nem, de reményeim szerint valóban vele, és nem egy megbízott alkalmazottal találkozom pár nap múlva. Addig is, ismerkedem a várossal, aminek életében, remélem, tényleg szerepet játszhatok majd.
- Egyik különc megtalálta a másikat.
Válaszolom mosolyogva, hiszen, ha valaki, akkor ez az fiú megérti, hogy milyen is nekem. Én sokáig próbálkoztam, és hobbimként fel tudom mutatni a festést, illetve azt, hogy megtanultam hangszeren játszani, de összességében nem vagyok tehetséges művész, és talán sosem leszek. Nem bánom, félreértés ne essék, sokkal jobban vonz a gondolat, hogy bájitalokat készítsek és patikát nyissak, mint az, hogy ott feszengjek a kiállított képeim között, amiket mindenféle alakok mustrálnak. Nem, ahhoz nincs egy minimális türelmem sem, és a gondolat maga is megrémít. Na persze akkor mit mondjak arra, hogy ha valóban Daróczy Konrád felesége leszek, akkor mennyire kerülök majd kirakatba, hiszen azon a kedves, de alamuszi idős nénik már most kiszúrtak maguknak, hiszen többször láttak már a faluban ólálkodni, de tudják, hogy nem vagyok idevalósi. Nem csodálkoznék azon, ha ők előbb tudnák, hogy a polgármester házastársa kívánok lenni, mint ő maga.
- Nagyon eltérő lelkek. Brigi állandóan megfelel, a tökéletes gyerek, míg Odett a folyton lázadó, önfejű. Olyan sok galibát okozott már a családi összejöveteleken!
Hangom nem pirongtató, sőt, ami azt illeti, kihallatszik belőle a mosolygás is. Odett tényleg nagyon fafejű és makacs, nagyon lázadó, de sokkal változatosabb élete van, mint amit én magam szeretnék. Ellenben jó hallgatni, jó elképzelni az eseményeket, mintha ott lettem volna, de eszemben sincs olyan életet élni, mint ő. Nem hibáztatom, hiszen egész kisgyermek kora óta kötöttségek között élt, amihez egy lázadó szellem képtelen hozzászokni. Aztán, ahogy lehetősége volt, kitört, aminek meg lett az eredménye, de még így is, szerintem jó életet él. Szeretem, hogy vannak társai, hogy megtalálja a számításokat az életében. Ez örömmel tölt el, és már csak abban reménykedem, hogy egy nap a húga irányába is megenyhül. Nekem három nővérem van, mi mindig jó testvérek voltunk, illetve, azt hiszem, semlegesek. Mindenki a maga világában élt, majd a szüleink választása szerint házasodott és költözött el otthonról, hogy új életet alakítson ki.
- Köszönöm, de ez még titok, szóval kérem, maradjon is az. Csak egy picit még, mert vele még nem találkoztam, de egy csapat idős néni már letámadott.
Az örömtől, hogy megoszthattam valakivel a jöttöm valódi célját, nagyon boldog lettem, de szeretném, ha ők még nem tudnák meg. Egyelőre sikerült eltitkolnom, de semmit sem szeretnék a véletlenre bízni. Először Konrád, aztán mindenki más is. Arra, hogy nem gond-e a tegeződés, kuncogni kezdek, zavart mosolyom a kezem mögé rejtve, és finoman megingatva a fejem, egyáltalán nem baj. Közben rendelhetünk és a vérmeggy mellé egy túrós házirétest is kérek, mert szeretem a házias ízeket.
- Arra gondoltam, hogy ha van rá igény, akkor nyitnék patikát a településen. Láttam, hogy volt korábban, de bezárt. Nem tudom, hogy a házasságom mellett mennyire lesz lehetőségem rá, először a férjemmel kell ezt megbeszélnem. De mit gondolsz, szerinted lenne rá igény?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ahogy a kérdés lobban fel bennem ismét, sötétül el tekintetem, miközben visszatérek hozzá, s mellételepszem. Minden szavam őszinte és igaz, valóban szörnyűségek keringtek a fejemben, ahogy előadták mi történt, ahogy megtudtam az egészet, és bár nem látok a takaró alá, de nincs is rá szükségem. Él. Ennél fontosabb nincs, csak egyszerűen érdekelne, hogy mégis milyen áron és kiért? Ki volt az, akiért ezt megérte bevállalni, ki volt az, akiért ekkora kockázatot vállalt, és aki miatt - közvetetten ugyan -, de idekerült? Érdekel, tudni akarom, és meg is fogom tudni, mert ebből nem engedek, de úgy érzem, ennek nem itt van most a helye. Igyekszem visszanyerni mimikám fölött az uralmat, de talán így is sokkal tovább árnyalta sötétség kékjeimet, mint kellett volna. Lehet mindketten jobban járnánk, ha nem tudnám meg. Lehet nincs szükségem arra, hogy tudjam, mert a kényelmetlen érzés kerít hatalmába ismét. Féltékeny lennék, amiért megmentette? Elképzelhető. Mert mégis miért tette? Miért nem értem? Miért nem velem?
Egy vérszegény mosolyt küldök felé a kérdésre, csak megrázom a fejemet lehunyt szemekkel. Nem itt van ennek az ideje. Felül kell kerekednem az érzelmeimen, elhatározni magam, és örülni annak, amiért van lehetőségem megfogni a kezét, látni az arcát és élvezni a hangját, ami fáradtságról árulkodik, de legyen így. Napokat eltöltök mellette, amíg képes lesz kijönni innen, amíg azt nem mondják, hogy minden rendben és távozhat. Itt leszek vele, mellette, mert itt akarok lenni. Hiszen életben van, a történet kissé túlzóan drámai előadásának ellenére.
- Nem szeretnék ilyen szerencsét - arcára vezetem tekintetem, ahogy feljajdul. Aggodalom csillan bennük, lankadni sem akar, hiába a megnyugtatónak szánt szavak. Nekem kellene hasonlóakat mondanom, nem igaz? Nekem kellene megnyugtatnom őt. - Maradok is, ameddig szükséges. Nélküled sehova nem megyek innen, nem számít mikor jön el annak a napja, hogy kiengedjenek - végre őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy beledől tenyerembe. Hüvelykujjammal simogatom fel s le arcát, mosolyogva, amiért itt van.
- Amennyit elmondtak - ingatom fejemet kicsit előre-hátra, mielőtt folytatnám. - Vérfarkas támadott meg egy lányt, akit megmentettél. Túlélte - halvány, mégis büszke mosolyt küldök neki. Lehetek bármennyire féltékeny, zavarhat bármennyire a tény, attól még megmentette azt a lányt, amire igenis illik büszkének lenni. Óvatosan szorítok rá ujjaira, kissé felemelkedve a székről hajolok hozzá közelebb, hogy ajkaiba suttoghassam szavaimat. - Hős vagy - lehelek lágy csókot végül azokra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem sokszor szoktam így kinézni, itt legalábbis nem. Általában mindig full sminkben, gondosan összeválogatott ruhatárral, tíz-tizenkét centis tűsarkakon szaladgálva szoktam megjelenni. Elmaradhatatlan vörös rúzzsal, cicaszemekkel. A mai nap azonban más. Ma van a semmihez sincs kedvem nap, amikor sima egyszerű, fekete edzőruhában, smink nélkül, lazán összefogott hajjal verem szét éppen a boxzsákot. Ez alól a semmi sincs rajtam alól kivételt képez a műszempillám, de hát azt nem tudom csak úgy lekapni, alig négy napja rakattam újra, szóval egyelőre még önmagában is nagyon öltöztet és már nem is tudom, hogy hogyan nézek ki nélkülük, olyan régóta vannak.
Az biztos, hogy így évekkel fiatalabbnak nézek ki, mint akkor, amikor órákig készülök, de jó hír a világnak, hogy egyáltalán nem annyira szörnyű, mint azt néha én gondolom. Egyrészt, mert azért van egy olyan bőrápolási rutinom, hogy ne öregedjen meg a bőröm a sok kenceficétől - márkahűen csak Apáthy és Vajda termékeket használva - másrészt meg Damyan évek óta lát így, és vagy bivaly erős a szíve, vagy nem tartja elviselhetetlennek a látványt. Szóval talán Belián is képes lesz elviselni így. Helyzeti előny nála, hogy valamennyire már ő is tapasztalta a természetes-Odett megjelenésemet.
Ideges vagyok, sok minden történt az utóbbi időben, ami miatt ideges lehetek, de a leginkább az, hogy érzem, ahogy fogy a területem, és egy farkas nagyon rosszul viseli ezt az érzést. Abba már beletörődtem, hogy Henrik kénye-kedve szerint fenyegethet Damyan-nal, tudva, hogy ha őt felhozza, visszavonulót fogok fújni, de most ez a támadás, az, hogy ki fognak hallgatni, az, hogy gyanúsítottak vagyunk, az, hogy elválaszthatnak minket egymástól, az, hogy egyikünk tehetett ilyesmit. Az a tény, hogy én tehettem ilyesmit. Tehettem? Senkinek se mertem mondani, hogy nem a farkasölőt szedem, hogy Dante kísérleti bájitalait fogyasztom, hogy hol jobban, hol kevésbé emlékszem, hogy arról az estéről egyáltalán nincsenek emlékeim. Vérmes vagyok, vérmesebb, mint a többiek, de vágyat a gyilkolással kapcsolatban csak olyan emberek iránt éreztem, akiket ismerek, és akik megérdemlik. És nem, egy Myra kaliberű emberért nem kockáztatném a szabadságomat, nem vagyok idióta. Akkor miért bántanék egy full ismeretlent? A válasz egyértelmű, ugyanazért, amiért azt a valamit is bántottam az erdőben, hogy védjem Zinát és Beliánt. De most... Belián ott volt. Ha én tettem, őt védtem? Ha nem, akkor mi történt? Én voltam? Ha nem, hogyan védhetem meg magam? Ez nem egy olyan eset, amikor bárki tudnak nekem segíteni.
Elveszíthetek mindent, mert nem emlékszem, mert nem tudom megvédeni magam. Elveszíthetem Damyan-t. Már nem is emlékszem arra az életre, amiben ő nem volt jelen. Az éneklést. Azt a minimális szabadságot, ami itt megjár. Zinát és Beliánt. Mindent. Minden gondolattal egyre jobban ütöm a zsákot, és érzem, ahogy a könnyeim a felszínre törnek. Utálom, ha gyenge vagyok, utálom, ha kétségbeesett. Utálom, ha az emberek azt látják, ami ilyenkor van, és most Belián emberibbnek láthat, mint valaha, ahogy felpillantok rá. Vele ellentétben én nem tudok mosolyogni, pedig örülök, hogy jól vagy, hogy életben van, hogy akár más, akár én, de nem ártottunk neki. Gondolkodás nélkül szaladok oda hozzá, és ölelem szorosan magamhoz, hogy érezzem az illatát, a bőrét, a kusza tincseket. Rendben van, hogy nincs semmi baja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Ezzel a macskával az élet soha nem unalmas. Másfél éve van nálam, de még mindig meg tud lepni, mikor a létező leglehetetlenebb helyekről a leglehetetlenebb időkben a leglehetetlenebb tárgyakkal szökik meg. Most például lenyúlta a kedvenc ananászos zoknim egyik felét, meg a rózsaszín-kék csíkosnak a másik felét és elinalt, mielőtt elvehettem volna tőle. Már a fél kastélyon végigkergettem, de túl gyors és túl kicsit és biztos vagyok benne, hogy ismer olyan rejtekutakat, amiket én nem. Vagy teleportál, más magyarázat nincs arra, hogy egyszer látom aztán eltűnik a szemem elől. Démoni egy macska, tudom, de hát az az aranyszívem ugye. Nem tudom nem szeretni egyszerűen, még ha néha az agyamra is megy. Kifulladva állok meg egy sarkon, muszáj kicsit pihennem, mert különben a gyengélkedőn ébredek legközelebb. Sajnos már korántsem vagyok olyan fitt, mint fénykoromban valamikor, a kinézet megmaradt, az erő elszállt. Hát így múlik el a világ dicsősége.
Befordulok a sarkon és látom, amint egy fekete farok eltűnik jobb felé. Ez a kis szemét fogadjunk csak arra várt, hogy ismét üldözőbe vegyem. De még ha nem foglalkoznék vele érteném is, hogy miért akarja ilyenekkel felhívni magára a figyelmet. De egy rossz szava nem lehet, mert én igyekszem a lehető legtöbbet törődni vele. De persze mikor játszanák vele sosem érdekli, csak a legalkalmatlanabb időpontokban képes ilyenekre.
- Matiiiiild, Matild az Isten ba... Ó, szia! - Hirtelen szakad bennem a káromkodás, mikor meglátom a háztársamat a folyosóm. - Nem láttál véletlenül errefelé egy koromfekete ördögi tekintetű macskát két színes-nyálas zoknival a szájában? - érdeklődöm meg barátságosan. Hátha tud segíteni, mert én már végképp elvesztettem szem elől a szőrgombócot. Több szem többet lát, ha nem látta is hátha segít megkeresni. Tudom, hogy még nem beszéltünk nagyon sokat, de általában macskakeresésre mindenkit be lehet fogni. Sajnos a tapasztalat beszél belőlem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Javasolt látogatás, amit, annak idején, noha nem vele és nem itt, de megtagadott. Van az emberben egy ösztönös félelem és tartózkodás a pszichológusoktól, mert mintha az ember lelkébe, fejébe látnának, minden mágia nélkül. Elég csak az, hogy megnézi, hogyan ülsz, hogyan és mit válaszolsz, csendben beszélni kezd és rájössz, basszus, igaza van. És megint. Ettől pedig pánikszerűen menekülne az ember, mert na, ezek el voltak rejtve, vagy fel se ismerte és megijedt tőle. Amikor először szóba jött, beszélgetett is vele több ízben egy, hogy fel tudja dolgozni, miután az összeomlásból úgy-ahogy kimászott. Nem volt kellemes, magába zárkózott és nem fogadta el, hogy valaki segíteni akar, még ha kötelességből is. Idegen volt, nem az ő világából, ne akarja elérni, se megérteni. Talán hiba volt, nagy hiba, mert akkor nem menekült volna el a világ elől, nem sínylődött volna évekig a semmiben és tért vissza egy csonka, sérült lélekként. Hogy most micsoda? Minden kicsit. Minden új volt, rémisztő, de egyben fel-fel is dobta, felvillanyozta. Sok kapcsolatot alakított ki, mindenfélét és kapott segítséget is, abból is sok fajtát. Ki hogyan. Megtanult együtt élni valakivel és nem magát helyezni előre, megtanult gondoskodni vagy csak közel engedni és amolyan átvitt értelemben családként kezelni, megtanult mélyen és intenzíven szeretni, szerelmes lenni, veszíteni, győzni. Valami azonban mégis kusza, a félelmei, a pánik, a rémálmok, a rossz része, amelyet a támadás és ez az egész a felszínre lökött. Igen, eltemette kicsit a jóval mindazt, ami ide hozta és amiért elfogadta az ispotályban kapott javallatot. Noha, nagyon nehezen és nagyon nem remél tőle semmit, de mindent megtesz, hogy a minisztérium is lássa, nem veszélyes. Még csak az kéne, hogy emiatt is valamit alkossanak, és bár fognak, de rosszabb legyen, mint lehetne. Már talán akkor kellett volna, mikor azon a téli teliholdon Zinával kapott össze. Vagy mikor ideérkezett. Mégis, mindenre most, a második felvonás után kezd időt adni és kezdi felismerni. Valami változik, ő is, mindene is.
Miután rendbejött fizikailag, felkereste őt egy időpont reményében és meg is kapta. Nem mondott sokat, az annak a része, ami majd most jön, ahogy közeledik az ajtó felé. Oldalán lazán lóg a táska, beletett pár papírt, a régiekből is, amikor bekerült a világba és mi történt a fejében, hátha kíváncsi rá, fogalma sincs, hogy működik ez, kellenek-e „leletek” arról, mi volt eddig vele. Káosz. Bensője kavarog, hogy mégis jó-e ez, ne forduljon-e vissza? Fogalma sincs. Végül, majdnem csak lenyomja a kilincset, azt szorongatva jön rá, hogy ide nem illik csak úgy benyitni. El is engedi, majd kopog hármat, hogy jelezze, itt van.
- Öhm, Belián vagyok – maga se tudja miért beszéli bele ezt az ajtóba, de már mindegy. Izgul. Nem is kicsit és talán fél is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Most nem olyan élesek az érzékei, de így is valahogy érzékeli azt, amely beárnyékolja Mihail tekintetét. A helyzetéhez adódó naivságból gondolja, hogy csak az aggodalom, semmi több, vagy hallucinál, nem jegyzi meg, csak csendesen figyeli, majd azután is, ahogy visszaér és leülve csend telepszik kicsit közéjük. Mióta lehetett itt vajon? Mert amint felébredt, már itt volt, lehet, hogy órák óta ül a széken és vár, csak várt arra, hogy megmoccanjon. Picit ráncolja a homlokát, mert lehet, hogy amikor valami alakot látott a fergetegbe, akkor őt látta, ahogy ott ül és létezik, nem valami rémképet? Ez a rossz ebben, ezért gyűlöli, mert ritka nehéz utána gondolkodni. Jobb, ha nem is teszi. Egy hangos sóhajjal engedi ki az egészet és akkor él a pillanatnak.
Az apró mosolyt és a fejrázást követi, de mintha megint kicsit lelassulna a világ. Nem érzi nehéznek szemhéjait, mégsem egyszerű teljesen tisztának tűnni. Ujjaival piszkálja meg a másikét, simítgatja, lassú, kényelmes mozdulatok, hogy csak érezze tapintása alatt a másik bőrét, annak melegét, simaságát. Hogy csak érezzen. Az most jobban megy, mint a fejében történő dolgok. Rá akar szólni, hogy ne nézzen így rá, nem kell, minden jól lesz, de nem tudja kimondani. Nem tudja, mikor tud kiszállni innen, vagy, hogy milyen lesz mentálisan ezt túlélni. Most jó, mert az ég tudja mit adtak be neki, de később csak önmaga lesz, ezer gondolattal. Mégis, széles és boldog mosoly húzódik ajkaira, csillogó tekintetét emeli vissza rá, megint próbálkozna felülni, de sokkal jobb az, ahogy arcát cirógatja, miközben tenyerébe fekteti azt.
- Az nagyon jó lenne… lesz. Nagyon jó – most végre van valami ereje a hangnak, talán az öröm festi meg őket. – Nem szeretnék egyedül lenni – megint nem. Még ha sokkal jobb is a helyzet, túl hasonló és egyelőre nem tudja kezelni, vagy csak hagyni, hogy elmúljon. De ezekről nem is tudna jelenleg okosakat beszélni. Hagyja inkább őt, hangját hallani, most már nem is olyan távolról. A nyelvét rágcsálja közben, érezheti, ha még fogja a kezét, hogy ujjai kicsit megremegnek ugyan, de aztán abba is marad. Lehunyt szemekkel szusszan egy nagyot. Megmentette és túlélte. Kicsit sokk, kicsit… minden.
- Te jó ég… - valami megmagyarázhatatlan fut át rajta. Mindene libabőrös lesz, minden tagja bele is sajdul, miközben arcán az eddigi feszült vonások ellágyulnak. Sűrűn pislog, mint aki menten könnyeket eresztene, de csak szeme sarkában ülnek. Valakit megmentett. Ő. A szörnyeteg. Ismét közeledik felé, még mindig kicsit ámulatban van, de nem húzódik most vissza, aprót és halkan nevet arra, hogy hősnek nevezi. Talán zavarba jött és tagadja is.
- Ugyan már – motyogja, ahogy elengedi kezét és vállára vezetve ujjait, kicsit félig-meddig ölelésbe vonva viszonozza a csókot, hogy egy szusszanással később ő maga adja a következőt, elidőzve a másik ajkain, igazán közel érezve. Ki akar mászni innen, hazamenni, ott bedőlni az ágyba, behúzni maga mellé és csak létezni. Aprót szorít vállára miközben elhúzódik kissé.
- Pedig azt hittem elcsesztem. Mindent – lehet sok dolgot így is, de mit számít. Most jelenleg semmit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Énekelni mindig is szerettem, de soha nem volt közönségem, mindig csak elvonulva, magányosan tanulgattam a kedvenceimet, mintha attól féltem volna, hogy nem elég jó a hangom. Aztán egy alkalommal, teljesen véletlenül rám köszönt Marci és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem vele közösen zenélni. Akkor nagyon meglepett, de mivel nagyon szerettem énekelni, nem kellett túl hosszan győzködnie, hogy igent mondjak. Már az első néhány próba alatt sikerült összehangolódnunk, így megmaradt a kis csapatunk.
A szünet persze vágott egy kis éket közénk, már ami a zenei próbákat illeti, nem volt alkalmunk egy ideig próbálni, meg egyébként is történt pár dolog, ami elterelte a gondolataimat. Most viszont, alig pár napja sikerült leegyeztetnünk egy újabb próbát, éppen ehhez készülődtem a szobámban.
Felkaptam néhány kottát, amit annak idején a fiútól kaptam, a kulacsomat is megtöltöttem vízzel, s még a tükör előtt gyorsan ellenőriztem, hogy nem-e vagyok túl kócos. Az voltam, így sietve megfésülködtem, s csak ezután indultam a megbeszélt találka helyre, ahonnét már kiszűrődött a kellemes gitárjáték.
Nem szokásom hallgatózni, de egy pillanat erejéig megtorpantam az ajtónál, s hallgattam, ahogy Marci játssza ezt a romantikus számot. Olyan kellemes hangja volt, hogy azonnal libabőrös lettem, ráadásul a szöveg miatt még el is érzékenyültem. Mostanában ez gyakran megtörtént velem, de most nem sírni jöttem, hanem énekelni. Emiatt kitöröltem ujjaimmal a könnycseppeket szemem sarkából, s mosolyogva léptem be a fiúhoz, magam mögött behajtva az ajtót.
- Szia Marci! Ezer éve nem láttalak! - kedves mosollyal lépdeltem oda hozzá, és le is telepedtem mellé. - Annyira szép ez a szám, mi ez? Meg kéne tanulnunk. Egyébként mi újság? Hogyan telt a szünet?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Amikor senki sincs a rendelőben, az ajtó átengedi a hangokat - ami kiváltképp mókás, ha szabadabb napokon tevés-vevés közben denszelek végig az irodán - ma azonban legfeljebb egy-egy fiók záródása hallatszik ki. Távollétem alatt felhalmozódott a papírmunka, mert bár az ülések javát megtartottam, majd' minden szabadidőmet a tengeren túl töltöttem. Igyekszem utolérni magam, egyik jelentést a másik után diktálva le a pennának, rendszerezve a mappákat, egészen amíg egy fura, súlyos puffanás nem vonja magára a figyelmem. Akár egy fülelő szarvas, megdermedek és lélegzet-visszafojtva hallgatózom, nehogy megriasszam azt, aki a váróban motoz. Mert apró, valahogy szívfacsaró neszek kúsznak be hozzám, s bármilyen nehéz, várakozom, gondolatban bátorítva az ismeretlent.
Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy ijesztő. De már itt vagy, egészen a küszöbig jöttél, csak egy egészen kicsi kell, egy utolsó lépés. Képes vagy rá, hiszen idáig elküzdötted magad. Itt vagyok. Érted vagyok itt. Engedd, hogy segítsek, hogy elkapjalak, hogy megtartsalak! Bátor vagy, csak még egy kicsit szedd össze magad!
A kilincset szuggerálom, ugrásra készen, s ahogy - egészen halkan - koppan a fa, szinte azonnal suhanok, hogy nyissam az ajtót. A könnyes szemek látványa, ami fogad, belém markol. Hányszor, de hányszor láttam ezt az elkínzott, csontig hatoló fáradtságot, ezt a félelmet és zavart.*
- Szia,-*egészen halkan és puhán üdvözlöm, kezem nyújtva felé  nem is annyira kézfogásra, sokkal inkább kapaszkodóképp, leereszkedve, hogy arcunk egy magasságba kerüljön.*- Gyere be, ülj le egy kicsit. Nem kell beszélned, ha nem akarsz,-*mentem fel azonnal, mert annyira sápadt, mozdulatai riadtak és erőtlenek. A legfontosabb, hogy megnyugodhasson, pihenhessen, akár csak egy órácskát, s a szoba egyetérteni látszik velem, ahogy átalakul, őt hívogatva beljebb.

//A rendelő olyan környezetté változik, amire az adott pillanatban a leginkább szükséged van; formáld hát kedvedre.//

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tekintete rebben Alfredre, ahogy a szavai, mint lassú vízfolyam, elérik és kismosnak elméjéből minden más gondolatot egy teljes pillanatra. Önkéntelen mosoly suhan át az arván, de szinte azonnal veszi vissza az uralmat a mélyen barázdált homlok, a koncentrációtól előreugró állkapocs és a vékony vonallá préselt ajkak. Ha nem temetkezne épp a munkába teljes erőbedobással, talán folytatná a mgkezdett gondolatmenetet, bontogatná a hit és a tudomány lágy, művészi kapcsolatát. Hogy a hite az, az önmagába és az esetleges felsőbb hatalmakba vetett hite az, ami a szakmájában minduntalan előre viszi. Hogy a tudást, amit sikerült elsajátítania és folyamatosan fejlesztenie, egyszerűen képtelen lenne kreatívan és körültekintően hazsnálni az előbbiek közreműködése nélkül. Egyszerűen el kell hinnie, hogy Odin meglátott valamit benük, valami csodálatosat és leginkább emberit, ami miatt rájuk bízta eme kimeríthetetlen eszköztárat, amivel akár életekről és halálokról dönthet és csupán egyetlen egy tollvonásába kerül.
Mert míg a pálcás mágiákat felügyelni tudják a Minisztérium emberei, képesek szankciókkal súlytani azokat, akik elkapatják magukat és magukról megfeledkezve kilépnek emberi mivoltukból és Odinnal, valamint egyéb, már-már isteni erővel rendelkező egyéneknek titutálják magukat egy-egy kósza pillanatra, a rúnamágiát lekövetni közel lehetetlen. Persze, próbálkoznak kordában tartani a Sebihez hasonló, tehetséges rúnavetőket, de a heti és havi jelentéseken és a rendszertelen időközönként felbukkanó aurorok ellenőrzésén kívül vajmi kevés a lehetőség az egyensúly betartatására. Mert ahogy a mellékelt ábra is mutatja, az írott és iratlan szabályokat és törvényeket egyesek szemrebbenés nélkül képesek áthágni. Vajon...
Mikor teste ismét fáradtan ernyed el, ahogy az energia vérpezsdítő hulláma a semmibe vész belőle, kékjei ismét Alfredre vándorolnak. A gondolat úgy rágja a határmezsgyén, mint fát a szú. Vajon ugyanerre képes lenne ez a férfi is? A férfi, akiért képesek a végletekig elmenni az emberei? A férfi, akinek émelyítő, mégis kékjeit vonzó tekintete nem kínált mást számára, mint a hamis színektől mentes igazságot? Hományosan, mégis fekete-fehéren nyújtotta felé tálcán a válaszokat a fel nem tett kérdésekre egyaránt. Mégis... hiába látja ugyanígy a világot, vággya az elképzelhetetlen színek halmazát, amik talán képesek lennének kevésbé végletesen, reménykeltőbben lefesti az életet.
- Ne! - hangja halk, mégis képes betölteni az iroda távoli zugait is. Erősebben markol a pálcájára, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy belenyúljon a munkájába és tönkretegye mindazt, amit még érdemben el sem kezdett. Viszont a gondolatok nyomasztó sokasága a kiáltásával együtt veszik a semmibe, hogy teljes egészében átadja a helyet a feladata összes nüansznyi részletének.
A másodpercek mind egy-egy örökkévalóságnak tűnnek, egy örök körforgás, ahol az elemi fáradtság melankolikus érzése váltakozik az adrenalin adta édes és egyszerre oly bűnös erővel. Nem hall mást, csak a fülében doboló szapora szívverését, ami energialöketenként fenyeget azzal, hogy kiszabadul mellkasának fogságából. Karjának csupasz felületét karistolja a karosszék puha karfája, mintha minden apró érintés a triplájára erősödött volna. Tekintete észrevétlenül siklik A kezére, ami alig egy pillanatra tűnik el Alfred tenyerének érintése alatt, mégis kínzóan lassúnak és mélységesnek tűnik a parányi gesztus. Vajon képes lennél-e Alfred?
Egy utolsót rándul testének majd' minden izma, majd egy mély, reszketeg sóhajjal engedi útjára az utolsó hullámot, ami után végre nem marad más, mint nyugodt, tükörsima és mindenekelőtt, szabad terület. Fáradt, elégedett mosoly jelenik meg az arcán, ahogy a pálcáját leengedve dől hátra egy percre.
- Az ilyesfajta sejtések aggodalomra, félelemre adhatnak okot, amit ebben a helyzetben nem engedhettem meg magamnak, mert könnyen vakmerő és oktalan döntésekre sarkalhatják az embert. Nyugodt ember vagyok, de egy ilyen rendkívüli munka igen erős koncentrációt igényel, ezért rendkívüli döntésekre van szükség. - közli kimérten, lehunyt szemekkel, egy kis időt hagyva magának, hogy gondolataira ismét határozott nyugalmat erőltessen. Lassan teszi le a pálcáját végül maga mellé az asztalra és emeli el a már lefertőtlenített pengét róla.
- Vállaltam és megcsinálom, Alfred. Nem hagyom, hogy egy élet az én kezem alatt hunyjon ki. - Jelentőségteljesen pillant oldalra rá, arcán ismét eltökéltség játszik.
Vajon te képes vagy áthágni az írott és iratlan törvényeket, Alfred?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Különös időszak lesz ez, talán vészterhes is, saccolni nem lenne képes egy fikarcnyit sem arra, hogy mi történik majd ezek után. Eddig minden békés és csendes, eddig nem történt úgymond semmi, de ki tudja, holnap mit hoznak fel, holnap mit mondanak ki. És tényleg az volt eddig a legnagyobb gondja, félelme, hogy mit gondolnak róla egy iskolában, egy közösségben, ki hogy néz rá, most pedig ott lebeg felettük az, hogy olyan ítéletet hoznak, amelytől minden megváltozik. Nem akar gondolni rá, makacsuk próbál naiv lenni és azt hinni, hogy csak segíteni szeretnének, mert bár ő megmentett valakit, attól még ugyan az, ami előtte is volt, amely mindig is lesz, az ő szemükben nem nőtt semerre. Valahol érzi, hogy nem csak szimpatizánsokkal van tele az a hely, ahol döntenek. Valahol érzi, hogy a jó véget másra tartogatja az élet.
Változott eddig is, csak lassan, most azonban gyorsabbá vált a folyamat. Sok dolgot enged és sokat ölel magához, sokat gondolkodik, de most a jobb irányba. Tudja, már tudja, hogy mit és hol rontott el, valamelyest, csakhogy azoknak már késő bánat, elébe lehet most menni talán, vagy sem, most mindenbe kapaszkodik, hogy ne váljon fuldoklóvá. Nem akart galibát, nem is ő irányított teljesen, vagyis nem az a fele, aki most a terem felé haladva és abba belépve hallja meg a jellegzetes püfölő hangot. Kiadja a gőzt, talán neki is ezt kellene tenni. Évek óta nem járt ilyen helyen, csak futkározik, azt sem túl sűrűn. Az elhízással szerencséje van, a sajgó tagokkal néha nem, a fölös energiákra pedig jó a futás, meg más is, de egyiket sem lehet állandóan művelni, mikor milyen okból. Mindegy is, hiszen nem edzeni jött, hanem látni Odettet, az már más, ha beáll hozzá, hogy együtt adják ki, de az még messze. Most csak… látni szeretne és örülni, vagy beszélni, mert beszélni vele mindig valami olyasmi, amely átmozgatja odabent. Mélyre mászik, tudja a gondolatait szinte a nő, amelytől mégsem ijed meg annyira, mint szokott. Először igen, először nagyon fura és kellemetlen volt, azonban, mióta többször ejtettek sétát az erdőben, beszéltek és csak lépkedtek egymás mellett, mára valami mentsvár és béke helye az, ahol megtörténik. Fogalma sincs, hogy ma mit fog mondani, valahogy annyira nincs felkészülve rá, mint hitte, azonban ahogy beljebb lépdel, ahogy ténylegesen látja a zsákkal hadakozni, elszállnak az aggályai. Legalább ebben a tekintetben, a többit csak hanyagul félretolja. Talán nem tudja jól átgondolni a helyzetet, látni mindenkiét, pedig nem verdesi a mellkasát, hogy ő a hős. Valahogy nem tudja elhinni.
Egy pillanat alatt terem ott, ahogy elbambult miután beszélt, úgy érzi, ahogy máris öleli. Arca csillan, elsőre fel sem fogja a könnyeket, csak hagyja, hogy átölelje, saját karjai fonódnak Odett köré, fúrja fejét, mindenét hozzá, mintha nem lenne távolság és tarja, mintha attól félne, a földre zuhanna. Hátát kezdi lágy simításokkal érinteni, ahogy talán hosszú percek, akár órák telnek így, de nem engedi el, akkor sem, amikor megszólal, bőrébe dörmögi a szavakat.
- Bocsáss meg, hogy nem jöttem előbb – mert kellett volna, illett volna. Lehet késő, de nem tudni mire. Érzi, szinte kitapintja a belőle áradó feszültséget, még a könnyek sem kellenének hozzá. Van valami, tompa érzék, ami mostanság néha fel-feltör benne. De nagyon halovány és minden bizonnyal valamelyik lötty hatása.
- És sajnálom – most már nem mosolyog, de belül igen, hogy itt lehet. Sajnálja, hogy emiatt történnek majd a dolgok, hogy veszély állt fenn, hogy… Minden, miközben fogalma sincs. – Hiányoztál – halk és szerény, mintha évek teltek volna el, nem napok, órák. Sóhajt egyet, kicsit talán reszketeg, de biztos. Biztosan áll itt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem tudom mit kellene mondanom vagy tennem. Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben összefüggéstelenül. Egyszer a féltékenység erősödik fel bennem olyan szintre, hogy azonnal megkeresném a lányt, akiért ezt tette, a következő pillanatban pedig az aggodalom marcangoló érzése kerít hatalmába, és semmi más nem számít, csak annyi, hogy jól legyen. Ne csak a teste, a lelke is. Ugyanazt a Beliánt szeretném visszakapni, aki előtte volt. Nem vagyok hajlandó elfogadni annak a lehetőségét, hogy esetleg megváltozik a történtek hatására. Tudni akarom, hogy minden ugyanolyan marad. Hogy szavaimtól és olykor-olykor, amikor észreveszi, akkor pillantásomtól jön zavarba bárhol és bármikor. Vajon egy ilyen erőteljes érzelmi hullámvasút és megerőltető fizikai megterhelés után, valóban lehet minden ugyanolyan? Ha ugyanazt a mosolyt, őszinte tekintetet látom majd, mögötte is megmarad minden? Rengeteg kérdés, ami ismét csak odavezet vissza, hogy egy idegenért képes lett volna feláldozni magát. Önző módon hagyott itt volna engem, mit sem törődve azzal, hogy én mit szeretnék, vagy nekem mi lenne a jó. Mégis miért nem törődött vele? Könnyedén sétált bele a helyzetbe, hogy ugyan végül győztesen jöjjön ki belőle, de mégis ott volt a halovány esélye annak, hogy soha többet nem sétál. Sehova. Nemhogy a karjaimba. Azzal kellene foglalkoznom, hogy de most itt van, igaz? Miért sérelmezem azt ennyire, ami már megtörtént, miért érdekel ennyire? Mert nem értem tette. Nyomós érv ez eléggé, senki nem róhatja fel nekem a kétségeimet, mikor így és ilyen módon kitárulkoztam Belián előtt, aki képes lett volna feláldozni magát egy idegenért. Én meg...?
- Nem maradsz egyedül. Nem leszel egyedül - mert nincs itt az ideje a rohamaimnak a fejemben. Le kell őket győznöm, koncentrálni a fontosra és a jóra, hogy ne emészthessen fel az, ami már megtörtént, s amin aligha tudnék változtatni már. Szaggatottan szívom be a levegőt, ugyanolyan szaggatottan engedem ki, mielőtt ránéznék.
- Hé... - lágyul el rögtön tekintetem. Arcára simítom másik kezemet is, kissé feljebb emelkedvén simítom végig hüvelykujjammal szemének környékét. Töretlen mosolygok rá, bátorítóan igyekszem simítani végig a puha bőrfelületet, hogy érezze ujjaimon keresztül a támogatást, amit nyújtani tudok és szeretnék is neki. Motyogását és hitetlen szavait szakítom meg a lágy csókkal, amit neki címzek, mert egyszerűen muszáj éreznem a puha ajkakat a sajátjaimon. Muszáj éreznem őt. Kezének engedelmeskedve hajolok közelebb, egyik kezemet veszem el arcáról, hogy párnáján támaszkodhassak meg, így viszonozva azt a csókot is, amelyet ő kezdeményez. Somolyogva, elégedetten szusszanva egy aprót, lehunyt szemekkel válok el tőle végül.
- Semmit nem csesztél el - döntöm homlokomat óvatosan az övének. - Csússz arrébb - suttogom ajkaiba szavaimat, csak remélhetem, hogy képes pár centit odébb csúszni, hogy kényelmesen befekhessek mellé és csak öleljem magamhoz. Erre van szüksége.
Erre van szükségem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Elmosolyodik a kifejezésére. Különc. Eszébe sem jutott ez a szó mostanáig, főleg nem magára. Sok névvel illette azt, ami sikerült, bolond, megnyomorodott, szenvedő, majd épp boldog, de szorongó, de különcnek mégsem. Lehet valóban az lett belőle? Előtte volt egy srác, aki nem akarta felfalni a világot és igazából semmit sem akart. A pillanatnak élt, heves volt és meggondolatlan, mindenbe csak fejest ugrott és ami csak elé került, azt habzsolta. Egy olyan ember volt, aki nem tervezett előre, nem élt kötelezettségekkel sem, mert fiatal volt és elhitte, a világ minden ideje elég arra, hogy kipróbáljon bármit, ami csak tetszik neki. Sokszor volt részeg, vagy épp más miatt bódult, szeretett és mulatott, félvállról vette a tanulást, mindent kicsit. Nem hallgatott azokra a szavakra, amikért most minden pénzét, értékét odaadná. Elmúlt, tanult és változott, most pedig akkor lesz a különc, aki mágiamentesen, de boldogul, aki rejtegeti valódi mivoltát, aki el akarja hitetni a világgal, hogy csak egy srác a sok közül, de mégsem az. Sosem lesz.
- Lehetséges, hogy meg. Tetszik a gondolat – jó, nem olyan könnyen emészt meg ilyesmiket, de igyekszik. Nem szeretné elijeszteni, örül, hogy nem a mogorva pillanatában találta meg és akkor biztos, hogy nem lenne kedve vele egy helyen létezni. Semmit sem tud a másikról, ahogy fordítva is igaz ez, de minden ismerkedés ilyen, megint bedől a nagy számok törvényének, hogy eddig csak jót hozott. Hátha a különc is.
Meg tudja érteni azt is, ahogy a családi vonal máshogy és máshol ütött ki, hiszen ő is eltért tőle. Egész életében azt látta, a vonatokat, vonaton utazott, aludt, azzal kelt és feküdt, és míg kisfiú volt, lelkesedett, anyja karján ülve integetett még a tehervagonnal is, utána pedig elmúlt a láz, mert jött más. Autók, motor, amiből még mindig szeretne majd egyet, egyszer, ahogy autót is, de ez csak kósza álom már csupán; a bulik, a lányok, a fővárosi élet. Elkopott időközben az, hogy ő mozdonyfülkében akar ücsörögni, vagy jelezgetni, vagy bármit, mégis, közel lett volna, ha nem cseszi el a mérnöki gondolatait. Akkor nem volt nagy tragédia, most, utólag jön rá, mennyi év ment feleslegbe, és mennyire tett rá akkor. Sose kérdezte, hogy a mágiával lehet-e időt utazni, viszont azt tudja, hogy annak akkor is törvényei vannak, ha valami változna, nem lenne itt, így, úgy, amivel kezd megbékélni – az emberi részével, a másik még várat magára.
- Amúgy is, a művészet relatív. Kinek a zene, kinek valami ehető, kinek egy jó palackozott bájital – von vállat, hogy lehet mégsem esett messzire, csak épp az eszköz más, amivel kifejezi. Annyi elvont dolog van már a világban, hogy talán fel se tűnne, ha ennek is lenne piaca, úgymond. De ahogy folytatja és akikről beszél, mosoly húzódik az arcára. El tudja képzelni az egész jelenetet, azt, amit mond, előtte van és bár nem ismeri olyan régóta, évekre visszamenőleg őket, hamar megérezte ő is azt, mennyire eltérnek.
- El tudom képzelni, mennyit. Nekem egyikükkel sincs gondom, sőt – emlékszik vissza, hogy Brigi hogyan ismerte fel a tüneteit, Odett pedig milyen furcsa módon robbant be az életébe. Azok a szóviccek, még most is fájnak neki, sosem fog elmúlni. – Bár velem nem volt galibája, jól kijövünk. Örülök, hogy már az én életem része is – kicsit örömködik, ha már enged magának ennyit, de hamar észrevéve magát, lesüti a szemeit, mint aki illetlenséget mondott. Nem tette hozzá, hogy miért is van ez a nagy megértés, közelség, a saját maga kínját még mindig ügyesen kerüli ki, főleg, ha nem róla van szó. Van egy kapocs, amit el sem lehetne engedni és nem is akar, és bár Brigivel sincs rosszban, inkább ne szálljon be ebbe, mert a kórságot még mindig nem kívánja senkinek sem.
- Számíthat a bizalomra, persze, persze – bólogat azonnal, hogy nem fog fecsegni, nem az a fajta, így is véletlen jött elő tán, az ilyen bejelentéseknek azonban mindig van egy menete, aminek nem egy apró kis lakos a felelőse. – A nénikkel vigyázni kell, bizton állítom, hogy mind gondolatolvasó és ha valami történik, megjelennek. Lehet, mire kimegyünk… - int a fejével az ajtó felé, hogy talán már ott fognak ülni a padon és arról beszélnek, hogy a fura srác az utca végéről az idegen nővel sétálgat. Mókás lenne. Beáll ő is rendelni, bök rá a rétesre maga is, de a meggyesre is, lesz rögtön kettő, nem baj, ennyi van nála, nem élősködik, csak nagyétkű.
- Patikát? Szerintem baromira – bólogat. Neki tuti, főleg, ha bogyós mugli gyógyszereket is árulna, de amúgy bármit. Egy patika mindig kell. – Van rendelő, de nem minden kínnal kell odáig menni. Én szerintem jól jöhet, ahogy egyre többen jönnek ide, talán ha nem is lesz úgy idő, de lesz segéd is, meg diákok, akik ezt tanulják. Szóóóval, szerintem azt a beszélgetést bőven megéri – közben egy ablaktól kicsit távol, de nem a sarokban pihenő asztal felé lépked. – Itt jó? – áll meg és pillant felé, majd ha minden rendben, le is telepszik, megvárva, míg csatlakozik hozzá. – Ahm, akkor gondolom, ez ilyen… előre eldöntött házasság dolog? Nem akarok vájkálni csak… hát én sose találkoztam ilyennel – nem olyan közegből jött, a családban mindenki szerelemből tette, mert hát, ők az átlagemberek voltak, mindig is. Fura, mint a filmekben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem volt ideje még belegondolni semmibe, sem a következményekbe, sem abba hogy mit okozott, akárkiben. Nem volt magánál, de most már nem engedi, hogy ennyire kiüssék, fájjon, amennyire csak lehet, de ez a tehetetlenség fejben és mindenhogy, megőrjíti. Mindig is hisztis, ha sokáig kell feküdnie, pedig nincs semmihez ereje, de elméje tiltakozik. Felkel, sétál, majd szidja magát, hogy miért tette, de mintha nem akarna nyugodni. Most akar, fog is, csak fejben nem, szüksége lesz a gondolatokra, hogy összerakja a képet, amely a fejében kavarog több darabban, melynek egy része csak hallucináció, a másik része pedig talán maga a valóság. Ridegen és véresen.
- Azt se tudom milyen nap van… - jegyzi meg hangosan, leginkább magának, mintha kicsit megint elveszne fejben, pedig figyel. Figyeli őt, figyel minden rezdülést, még ha most ő kicsit labilis és érthetetlen vonalon mozog. Örül és kicsit talán mégis fél, hiszen először mutatkozik így, ennyire leverve és az ember ezt a felét nem szívesen mutatja, hát, még ő. Sápadt arca, a sebek, a kötések hada, a megszokottól jóval eltérő, kifacsart mivolta életében talán először merül fel benne úgy, hogy valakinek nem tetszik. Mintha amúgy most ez számítana és badarság az egész, de mi van azzal, ha kiábrándító látvány? Vagy csak túl sok aggodalmat szül. vagy elég lenne mindent elengedni, abban a pillanatban, amint kiejti a szavait. Még mindig örömittas tekintettel figyeli, issza be azt, hogy nem, nem lesz. Nincs egyedül.
- Köszönöm – rebegi, mert nem is ő lenne, ha nem köszön meg mindent, amit csak lehet. Indokolt is, hiszen amint keresztülment, mindig kicsit átrendezi az értékeket. De ismét ott az érzés, az a sóhaj, az egész. Nyel egy nagyot végül, mielőtt megszólal. – Nincs más? Nincs… baj? – mert  neki pihenni kellene, mégsem tud most teljesen. És ez így van rendjén, mielőtt megint elveszik a szavak miatt, emészti és rágja át azokat, mert most róla van szó, de nem akarja teljesen magára terelni. Nem tud önző lenni, ebben sem. Állát emeli meg kicsit végül, ahogy ujjaival simítja arcát, szemeit lehunyva burkolja magát az érintés okozta kellemes borzongásba, ajkai ízlelésébe. Még, hogy hős. Nem, ezt valahogy nem tudja magában olyan helyre tenni, mint akármi mást. Inkább tagad, neveti ki saját magát, mert bár zavaros és hézagos minden arról, ami akkor történt, az biztos; nem hősként tette. Nem is teljesen ő. Erre, nos, erre nehezen van magyarázat, ki és mit döntött, mert hivatalosan, egyek. Ujjaival kapaszkodik a felső anyagába, ahogy ismét rá pillantva keresi a szavakat.
- Nem? Az nem én lennék. Valami mindig van – nem a keserűség, inkább az szól belőle, ami ő, ahogy bénázik, ahogy az élet néha kiszúr vele. Bólint párat csak, ahogy meghallja mit kér tőle. Elengedi, csak addig, míg mind a két kezére támaszkodva felnyomja magát és hátrébb csusszan. Ajkait szorítja össze, meg se nyikkan, mert minek is jajgasson, végül pedig lassan, óvatosnak próbálkozva teszi le magát az ágyra.
- Látod? Holnap már szaladok – fáradt mosollyal nyúl ki felé, ha nem is olyan kényelmes, mint otthon, de így közel lesz. Miért nem jutott eszébe? Pedig szinte már zavarta, hogy a szék milyen távol van és oda ült le. – Most, hogy láttad a farkaslét minden árnyoldalát… - húzza el végül a száját, miközben várja, hogy elhelyezkedve közelebb lehessen. Nem kívánja ezt még egyszer átélni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

- Nem véletlenül nem járok túl gyakran nagyzenekaros koncertekre - ingatta a fejét kicsit talán lemondóan. Ha nagyzeneakari feldolgozásra vagy művekre volt kíváncsi akkor ott volt neki a YouTube, ahol bármikor túlzott halláskárosodás nélkül részesedhetett az élményben. Személyesen leginkább a szóló koncerteket, vagy maximum a kvartetteteket, kamarazenekarokat kedvelte. Egy megfelelő akusztikájú teremben utánozhatatlanul jól szóltak. - De elhiszem, hogy nagyon jó volt. - A fülvédős részt mintha meg sem hallotta volna, úgy engedte el a füle mellett. Mit számított az, ha az élmény maga pozitív volt? A körülmények már igazán mindegyek voltak.
- Hidd el, hogy idővel tényleg jobb lesz. - Mást nem igazán tudott mondani, legalábbis olyat nem, ami nem vette volna el a kedvét teljesen a folytatástól. Mert persze ott volt a lehetőség, hogy egy millimétert sem fognak nőni a kis ujjacskái, ugyanakkor ha reménykedett még mindig jobb volt, mintha feladta volna az egészet, mert Sári telebeszélte butaságokkal a fejét. Ráért még csalódni. - Egyébként szerintem nem éri meg ilyenekkel kísérletezni. - Beleavatkozni a természet rendjébe nem tűnt túl ideális megoldásnak. Ő a saját bőrén, vagyis izmain tapasztalta, hogy mi történik akkor, ha túlfeszítik azt, amit nem kéne.
- Köszönöm! - Olyan édesen mosolygott Pollira, mint ahogy a kislány is rá. Kicsit zavarba jött, mert nem igazán volt képben a svéd ünnepekkel, pedig úgy tűnt, igazán illene ismernie ezt az eseményt, ha már a kislány is jobban képben volt mint ő. Felkeltette a kíváncsiságát, így fontolóra vette, hogy esetleg a későbbiek folyamán utána néz majd.
Valamit tennie kellett, mert úgy tűnt, a barátnője és a méhecske közötti indulatok kezdenek elszabadulni. néhány ügyes csapkodó mozdulattal ügyelve arra, hogy Pollikát még véletlenül se üsse meg elhajtotta a bogarat tőle. Azzal azonban nem számolt, hogy a kis sárgacsíkos fullánkja az ujjába fúródik ijedtében. Néhány másodpercre leblokkolt, azt sem tudta mit csináljon. Aztán elért az agyáig az éles fájdalom és kétségbeesetten kezdett pislogni a kislányra, hátha okosabb mint ő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ha két világ között mozogsz úgy, mint gyors folyású folyó a medrében, akkor a sziklákat és a vízbe dobott egyéb objektumokat olyan játszi könnyedséggel kerülöd ki, ahogy én leszek kockázatelemzőből bártulajdonos. A sötétség és a fényesség párhuzama, amikor egyik nem létezhet a másik nélkül, mikor az egyik kiegészíti a másikat. Tökéletes párhuzam a két világ között, a két énem között, akik úgy élnek egymás mellett, mióta az eszemet tudom, hogy már elképzelhetetlenek egymás nélkül. Az éles ellentét az, amely csodálatossá varázsolja a bennem tomboló tűzzel vegyített nyugalmat. Különös kapcsolat ez kettejük között, amit senki más nem érthet, de olykor-olykor előfordulhat, hogy az egyik visszahúzódik, míg a másik átlép a határvonalat, előretör és nem ad más lehetőséget. Mi szokott előrelépni? A tűz. Ahogy most is csak tolja kijjebb és kijjebb a határvonat, amit meghúztam neki, azzal, ahogy a nő reagál. Vállát vonogatja nekem, legszívesebben tarkójánál fogva kényszeríteném térde magam előtt, hogy tudja; a szavakkal és a testbeszéddel is okosan kell bánni, különben minden elveszhet.
- Természetesen nem várom el, hogy bárki is ugyanazon nézeteket vallja, mint én. Álszent lenne ráerőltetni valakire azt, amivel nem ért egyet - mosolyodom el óvatosan, féloldalasan, de kékjeimet le nem veszem a pultosról, aki aprót biccentve felém teszi elénk a poharakat. Szégyellősen pillantok oldalra, amikor érzékelem, hogy elveszi a nő a poharát a pultról, majd pillantásomat a pultra vezetvén mosolyodom el és bólintok egyet. Kissé remegő ujjakkal nyúlok a pohárért, aminek hidegsége azonnal kitisztítja elmémet. Aprót kortyolok én is, a pulton halkan koppan a kristálypohár, miközben oldalvást fordulva emelem tekintetem a nőre, akinek szavai szúrják bele a tőrt újra és újra a szívembe. Szemüvegem mögött kerekednek ki szemeim, ajkaim elnyílnak egymástól.
- Hogy... én... micsoda? - sütöm le tekintetemet azonnal a földre, miközben a tűz lépegeti át a határt folyamatosan. Kitartóan. - Nem én vagyok a tulaj, én csak dolgozom neki... kockázatelemző vagyok eredetileg - hangom remeg meg, miközben a szavak elhagyják számat, és mint szégyellős tini nem merek felpillantani a nőre, aki a vesztem lehet. Legalábbis ő ezt hiszi magáról, de egyelőre nem törjük le a szarvát, éppen játékos kedvemben vagyok, mert; mindkettő én vagyok, kedvesem. Húzz párhuzamot, vonatkoztass el, és láss bele többet, mint amit engedni láttat, hogy mégse láss semmit végül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ilián
Le Rouge et le Noir
Vannak pillanatok amik nem olyan rosszak. Pillanatok, amikor elfelejti mi történt, amikor épp egy a szokásosnál is mélyebb álomból ébred, és egy pillanatig elhiszi, hogy magától, saját akaratából mozdulatlan. Mint amikor az ébresztőóra csörgése előtt ébredsz, és érzed, hogy lassan meg fog szólalni, de most még jó, nem kell menni, nem kell készülni, még a szemet sem kell kinyitni... A rémálom akkor kezdődik el amikor tudatosul, hogy nem a madarak hanem az őt életben tartó gépek csipogását hallja, és az oly természetesen jönni akaró sóhaj bent reked, a szemek nem nyílnak ki, a kéz nem tud felemelkedni, hogy kitörölje az álmot a szemzugokból.
Aztán ott vannak azok a percek amikor magánál is van, és nincs is egyedül, illatokat érez, amik túlmutatnak azon a fertőtlenítőszagon, melyhez orra már amúgy is kezd hozzászokni. Makacsul nem akar hozzászokni. Hallja a lélegzetvételeket, és találgathat vajon ki ült oda mellé - de amíg nem tesz valamit, nem sóhajt, mozdul meg, vagy sodorja a lány felé jellegzetes illatát egy enyhe szélmozgás a hang bárkihez társulhat. Na és akkor ott a kérdés, vajon ki ez? Ilián, aki vigyázni jött rá? Egy nővér, aki... bár nem, ők nem ülnének le nem? Mi van, ha egy vadidegen? Ha a támadója? Vajon mit érezne a bátyja, ha tudná, hogy néha halálra rémíti a magatehetetlenül fekvő Sonját csupán azzal, hogy ott ül mellette némán? De most beszél vele, hozzá, most nem azért remeg belül mert azon gondolkodik mi baj történhetne, hanem azért, mert egy összetört, magába roskadt vallomást kell némán végighallgatnia. Anélkül, hogy segíthetne. Bár kérdés, hogy van-e olyan állapotban, hogy mások megsegítése miatt aggódjon...
DE MIKOR LESZ AZ? Legszívesebben sikítana. Mikor nyithatom ki a szemem? Mikor emelhetem fel a tenyerem? Mikor foghatok rá az ujjaidra? Mikor ölelhetlek meg? Mikor ülhetek fel az ágyban? Mikor simíthatom el arcomból a kósza hajtincseket? Mikor vakarhatom meg a karomon a szúnyogcsípést? Mikor köszönhetek jó reggelttel? Mikor kérhetek egy pohár vizet az infúzió helyett? Mikor köszönhetem meg, hogy itt voltál, hogy itt vagy mellettem? Mikor mehetek haza? Mikor derül ki, hogy elkaptam-e a kórt? Mikor mondják azt, hogy csak egy rossz álom volt az egész? Mikor lesz minden olyan újra, mint ezelőtt volt? Mikor ébreszt fel valaki?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minden gondolatára akaratlan mosoly kerül fel ajkaimra, amint érzékelem őket a agyamban. Mintha én járkálnék vendégünk fejében látok és hallok mindent, félő, ebből a helyzetből nem én fogok kijönni vesztesként, de hiszen tudta, nem? Tudhatta, hogy aki elém kerül, annak valamit az asztalra kell tennie ahhoz, hogy ne érezzem; az időmet vesztegetik. Egyelőre ezt érzem, nehezményezem, és mindennek tetejében üt meg olyan hangot az előttem álló, amitől csak a kényszer jön rám, hogy vérző testrészekkel térdeljen előttem, miközben felrepedt ajkai közül esik ki a szó, hogy sajnálom, tekintetében látnám meg a könyörgés csodálatos csillogását. A kérdés csupán annyi, hogy ez elég lenne-e, mindezek után? Elég lenne a bocsánatkérése és a megbánása azért, amit mondott és ahogy azt tette, miközben valaki ezért már réges-régen lógna a mellettünk lévő szobában.
Azzal egy időben mozdul, ahogy én felkelek asztalom mögül. Könnyedén döntöm csípőmet az asztalnak, karjaimat fonom keresztbe magam előtt, miközben nézem a komótos mozdulatokat, ahogy az igencsak lenge felső kerül le róla. Majd az érintés. Felső ajkamat húzom fel, vicsorgás szerű hang hagyja el ajkaimat, az undor ül ki arcomra, ahogy ujjai szánkáznak lejjebb és lejjebb testemen. Nem engedem el hamis magabiztosságtól tükröződő tekintetét, megerőltetve magamat kerítek egy óvatos mosolyt ajkaimra, ahogy közelebb hajol és minden egyes szavát olyannyira hallgatok, félek, beszakad a dobhártyám. Halkan nevetek fel, mielőtt én mozdulnék, hogy kissé közelebb hajolva vendégemhez, ő értse tökéletesen szavaimat.
- Ezzel... - hangom mély baritonja tölti be a szobát, simogatja Delacroix dobhártyáját és kelt félelmet az ajtó előtt álló újoncban egyszerre. Összhang. - Annyit vagy képes elérni nálam, hogy elveszítsem a türelmemet - kezem hirtelen mozdulattal csúszik tarkójára, hogy egy erőteljes és határozott mozdulattal húzzam magamhoz közelebb. - Mondd ki mit szeretnél Delacroix, mert az lehet az utolsó esélyed arra, hogy ne lógassalak fel. Még megmentheted önmagadat - forró leheletem engedi el végül, ahogy kezem is visszacsúszik a másikba, így ismét keresztbe font karokkal állok előtte. - Ne húzzuk egymás idejét - fél karral nyúlok hátra magam mögé, hogy poharamat tarthassam ujjaim között, amiből aprót kortyolok is. Időpocsékolás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

- Az nem kifejezés – szusszantok egy nagyot, mert nem, nem szeretnék én megégni, vagy épp a hajam pörkölni le, mert bár van rá mágia, de iszonyú büdös és kellemetlen dolog. Minden gyerek megkapta, hogy nem szabad játszani a tűzzel, én pedig betartom, betartanám, csak éppen most eléggé szívok vele, meg az élet is megszívat. Jó, volt már rosszabb is, nyugtatom magam mindig, ha valami nem sikerül, de a hirtelen okozta sokkhatás sosem jó. Sőt mi több, elsöpri minden nyugis gondolatom.
- Én igyekszem – kicsit mégis elkeseredett a hangom. – De már nem tudom mire „kapcsol” be. Meg sok a hülye, akik felhúznak kicsit és akkor… sikerül. Nem tudom, pontosan mi hozza ki, ha nyugodt vagyok, ha nem – rázom meg lágyan a fejem mellé. – Igen, de azt mondják nincs bajom. Trükkös valami, ami majd elmúlik. Azt mondták, vigyázzak és kaptam egy tégely kenőcsöt azért, hogy ha mégis megégetném magam, akkor kezeljem azzal – tehát, lényegében kicsit a nesze semmi, mégis azért valamit segítettünk elv lép életbe. Ez van, ennek is örülhetek, hogy nem valami kóros nyavalya ütött ki rajtam és mehetek tovább, rosszabb helyre, esetleg megint vizsgálatokra, amiből kicsit elegem is volt már egy életre. Tudom, hogy nem könnyű így, de abban biztosak ott is, hogy el fog múlni, amint az a vacak minta is.
- Igen, mindig firkálok a kezemre, főleg jegyzeteket – viszont azok se másztak le róla, vagy a virágok, akármi miatt lett mondjuk zöld a kezem, mint valami pázsit. A szavaira elgondolkodva ráncolom a homlokom, gondolkodom, majd most az egyszer, nem is hagy annyira cserben az eszem, mint hittem.
- Ó, hogy… ó – pislogok magam elé, mint aki most kapta volna meg élete felfedezését, sőt mi több, felrázták valamiből. – Volt valami… találtam, ott volt a padon. Olyan szép mintája volt, gondoltam óra végén leadom a tanárnak, hogy valaki elhagyta. Aztán mire feleszméltem, már a kezemben volt és azzal írtam, rajzoltam. De a jegyzeteim normálisak, szóval, nem értem – pislogok kicsit rá, hogy mégis mi lehet ebben az összefüggés, akkor a papíron is lenne nyoma, tutira. Annyira nem értek én ezekhez, mint szeretnék. Mármint, szeretem a bűbájokat, meg a bájolt tárgyakat, de ilyen komoly dolgot sosem tettem össze.
- Lehet elszúrtam és most valaki szívat?