33. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek:
Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Nathaniel Wright összes RPG hozzászólása (40 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. május 17. 21:17 Ugrás a poszthoz

Nyuszi


Háromszor borotválkoztam ma reggel, hogy ne tűnjek idősebbnek, mint amikor utoljára látott. Terveim szerint fodrászhoz is mentem volna, hogy olyan legyen, mint akkor, de nem volt egyetlen szabad időpont sem. A felkérés váratlanul, hirtelen, de annál felvillanyozóbban érkezett, és eszembe se jutott nemet mondani, csupán azt kérdeztem, hol és mikor. A téma mindegy volt, a lényeg az, hogy láthatom. Mit láthatom?! Csodálhatom őt. Egyetlen pillanatra sem feledtem, hiszen képe most is, mint mindig ott van, közel ahhoz, hogy bármikor láthassam. Mindenhol, úgy, hogy észre se venné senki, mennyire tökéletesen olvad bele a hétköznapokba. Egy kép a tárcám mélyén, ahova szerelmes férfi rejtve, engedelmes férfi utasításra helyezi el a nő képét. Egy kép a kandalló felett sorakozó megannyi arc között, nem kirívóan, nem központban, nem első sorban. Fontosak a részletek, a tökéletes szög. Én tudom, hogy ott van, és ölni tudnék azért, ha valaki megmozdítja, vagy csak hosszabban nézi. Csak tudnék? Nem. Érte ölnék.
- Layla Robillard.
Mosolyom és hangom egyaránt nyugodt, mintha nem lenne különleges, túl azon, hogy vannak emberek, akiket kedvelek. Mintha csak kedvelném. De nem. Ez nem kedvelés, és a vérem, a szívem, az agyam, mind tudják, hogy ő más. Hogy ő különleges. Egy Angyal. Kiút a pokolból, a sötétségből, a reménytelenségből. Szinte lassítva nézem végig, ahogy felém közeledik, az ereimben lüktető vér megzabolázatlan tempóban szalad végig testemen, szívem úgy dobog, mintha maratont futottam volna vele. Rebbennek a szőke fürtök, égi fényt vet rájuk a nap, mintha az egész lényét megvilágítaná valami magasabb hatalom, és én készen állok, hogy behódoljak neki. Vajon megijedne ekkora felelősségtől? Vajon ránehezedhet-e ekkora súly a törékeny vállakra? Vajon hol rejtegeted a szárnyaidat, te apró angyallány?
- Több a hajam, ezért kisebbnek tűnik a fejem, amitől szélesebbnek a testem.
Ez vicces? Ugye az? Szeretném, ha nevetnél, legalább egy cseppet, olyan boldog vagy? Ismered te a szomorúságot? Nem, ugye? Ha bánt valaki, bántom én is. Védelek téged, minden áron.
- Izgulsz?
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. május 17. 21:45 Ugrás a poszthoz

Nyuszi


Kiszakadok a világból, ha vele vagyok, és ahogy átölel, olyan, mintha pajzs vonódna körém. Mintha minden rossz a múltban, a jelenben, a jövőben eltűnne, apró porrá őrlődne, melyet egy szélvihar messzire fúj, szerteszét a nagyvilágban, hogy soha többé ne tudjon bántani engem. Mert Layla itt van. Bármennyire is próbálom ösztönösen távol tartani magam tőle, mégis, mindig visszatalál hozzám, mintha a sors akarná így. Mintha egymásnak teremtettek volna. Nem lenne hát egyszerű megkérdezni, hogy egymásnak vagyunk-e szerinte is teremtve? Nem lenne egyszerű meghívni vacsorára? Nem. Mert akkor minden tönkremenne. Nekem vigyáznom kell rá, és tudom, hogy mellettem nem lenne biztonságban. Hogy ártanék neki, akkor is, ha nem akarok ártani, hogy sérülne, és talán nem is értené, hogy miért. Ő véd engem, mert ő egy angyal, de mi vagyok én? Egy szörnyeteg. Sosem lehet az enyém, mert azzal elpusztítanám őt. A legdrágább kincsemet.
- Ugye tudod, hogy végig kell velem sétálnod az utcán, és büszkén vállalni, hogy ilyen jóképű és rendezett barátod van?
Ujjaimmal a fejemre mutatok, és csak a bal szememet kinyitva pillantok a lányra, aki oly vidám, mint egy tavaszi szellővel játszó nimfa. Csodálatos teremtmény, nem földi, ebben egészen biztos vagyok, hiszen emberek ilyen lényt nem képesek alkotni. Nincs benne romlottság, egy szemernyi sem.
- Megbízol? Óvatosan tedd.
Nem a képek miatt mondom, de nem akarom, hogy azt higgye, nem kell félnie. Nincs lélegző lény ezen a világon, akinek jobban kellene félnie tőlem, mint neki, akit egyetlen mozzanattal, tekintettel képes lennék elpusztítani. Ez sosem fog megtörténni, sosem történhet meg. Ennek nem szabad. Én próbálkozom távol lenni, miért akarsz hozzám közel maradni?! Fuss, te bolond, hát nem érted?! FUSS!
- Semmi sok, igazából. Néhány unalmas lánnyal, akik nem szeretnek enni volt a múlthéten egy nagyon nehéz fotózásom, két napon át szenvedtek. Képzeld, az egyiket beállítottam, és amíg fotóztam, annyira nyomta a medencéje a bőrét, vagy nem is tudom, hogy mi történt pontosan, hogy belilult. Majdnem feljelentett bántalmazásért!
Még a kezeimet is széttárom, hogy szemléltessem, én magam sem értem, hogy mégis mi a frász történt, de így esett meg az eset, ahogy mondom.
- Ezen túl most nagyon megy az esküvő biznisz, mindenki egy Nathaniel Wright képsorozatot akar. Eléggé hízelgő.
Zavartan vakarom meg a tarkóm, mert valljuk be, ez valóban az. Nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt éppen én.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. május 18. 08:36 Ugrás a poszthoz

Nyuszi


Zavart tarkóvakarásba menekülök, hogy ne tűnjön fel neki, mennyire jól esnek a szavai, mennyire mélyen elraktározom, és majd egy nap, egy pillanatban ez egy újabb mentsvár lesz. Egy olyan, amibe magam elől menekülök, egy olyan, ami eléri azt, hogy ne akarjak olyat tenni, amit korábban. Hogy ne jussanak eszembe azok a szavak, melyekkel az öngyilkosság felé sodortak. A pillanatnyi gondolatban érzem, ahogy a láthatatlan kötél a nyakam köré tekeredik, és ránt rajtam egyet. Talán ez az oka, hogy ahelyett, hogy a földet nézném, felpillantok rá, és elönt a nyugalom. Mellette minden rendben van, és érzem, hogy jólesőn mozdul a hasam, mint amikor már nem volt olyan rossz játszani Caraval.
- Helyes Nyuszi.
Vigyorodom el, egy pillanatra megengedve az a fogvillantós vigyort magamnak, ami tudom, hogy az egész ábrázatomat már-már démonszerűvé teszi, olyanná, hogy az ember nem szívesen töltene vele hosszú időt. De, egyrészt Layla-t képtelen lennék bántani - képtelen lennék? -, másrészt, tudom, hogy nem lát semmit, mert ez lehet, hogy egy fotón nem néz ki annyira rosszul, mint az emberek hiszik, de így akkor néznek ki, ha a nap a szemükbe süt, vagy erősen fúj a szél. Ösztönös reakcióként a szemet védi, megjátszottként meg próbálja elhitetni a másikkal, hogy ő egy nagyon kemény arc. Bájos.
- Anorexia. És igen, sajnos náluk fejben van a baj, és amíg nem tudják ők maguk azt mondani, hogy igen, beteg vagyok, addig esélyük sincs a gyógyulásra. Vannak, akiket mások például bezárnak kórházakba, ahol teletömik őket, de amikor kijönnek, újrakezdődik az egész, hánytatni kezdik magukat, legyengülnek, vagy ami még rosszabb, annyira összeomlanak, hogy végeznek magukkal.
Mondjuk lehet, hogy ezt nem kellett volna már felhoznom, mert az öngyilkosság nálam is érzékeny téma, de most is, mint szinte mindig, alapozóval fedtem el a nyakam, mostanra jobban sminkelve, mint az ország kétharmada, pillanatok alatt tudok olyan maszkot húzni, mely egyetlen szegmensén sem árulkodik arról, hogy volt egy rosszul kivitelezett döntésem. Nézem őt, a lányt, a nőt, az érzékeny lelket, a pozitív kisugárzást, és egyszerűen nem tudom nem szeretni. Mellette embernek érzem magam, szerethetőnek, és nem korcsnak, akit kivetett a világ. Nem annak a kisfiúnak, akit elküldött az apja, amikor segítséget kért, nem annak, akit többé nem ölelt az anyja, holott a legnagyobb szüksége lett volna rá. Mellette szeretek élni, szeretem az életet, és egy más világban, ő hozzám tartozik. Egy másik világban ő a minden, és neki én. Egy másik világban minden olyan könnyű. A pillanatnyi boldogság, mely átsuhan az arcomon, neki szól, de hiheti, hogy az ötletnek.
- Sorozat vagy portfólió?
Mindenképpen megcsinálom neki, csak neki, de tudnom kell, hogy mennyi időt töltünk együtt. Több helyszín? Több megjelenés? Sminkel és anélkül? Vagy csak simán egy stúdiófotózás? A mostani otthonom nem alkalmas rá, de megyek, ahova megy, ezzel nincs problémám.  
- Hé, ez még viccnek is rossz.
Gyengéd mosollyal, olyan óvatosan, mintha egy szekrény szélén billegő porcelánbaba lenne, nyúlok finoman az álla alá, és emelem fel a fejét úgy, hogy elveszhessek a tekintetébe. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, ez túl tökéletes, így inkább csak hagyom, hogy a csendben teljesüljön ki a pillanat.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. május 18. 10:09 Ugrás a poszthoz

Nyuszi


Hogy mi? Honnan?
Nem tudom, hogy Nyuszi honnan érzi meg ezeket a dolgokat ennyire remekül, hogy mégis hogyan találhatta ki, hogy mi van bennem, hogy mit érzek, hogy mi az, ami bennem végbemegy, nem csak miatta, hanem olyan dolgok miatt is, amikhez köze sem volt. Hogy mit váltanak ki belőlem a nők, hogy mennyire ingoványos a talaj, és hogy ő mennyire felülemelkedik mindenen. Mert egy angyal. Az angyalokat nem érheti rossz, az angyalok nem ismerik a kínt, nem szabad nekik megismerni, hiszen akkora fényük elhalványul, és az ő, Layla fénye sosem lehet kevesebb, mint ami most.
Mégis, ahogy beszél hozzám, amiket mond, amiket érint, még ha nem is kimondva, csupáncsak jól tippelve, érzem, hogy elfog a páni félelem. Ahogy az ártatlan szemekbe nézek zavarodott tekintetemmel, ott van minden benne, Cara és Mrs. Bournaby, a szüleim, Frank, a kötél, az átok, minden. Minden egyszerre rohamoz meg, és érzem, hogy összeomlok, mert ő tart engem, de nem kívánhatom tőle, hogy tartson.
- A körülmények áldozata. Ismerem ezt a hivatkozást.
Mert tudom, hogy ezzel illetnének engem, elmerülhetnék a tudatban, hogy én nem vagyok más, nem vagyok rossz, nem vagyok bűnös, csupán csak áldozat. Így volna? Áldozat volnék? Nem az én hibám. Nem én kértem. Nem én kértem? Sosem derült ki, hogy én akartam-e, hogy volt-e bármire is ráutaló magatartásom, és miért is nem tettem soha semmit ellene. Amikor az iskolában történt, apám képe rémlett fel előttem, hazug vagyok. Most is hazudok. Mert védeném Layla-t, és ha ehhez az kell, hogy bántsam, bántanám őt.
Kedélyesen mosolygok a lelkesedésén, ez az, ami tisztaságot hoz, ami fényt a lelkembe, ami elhiteti velem, hogy van bennem jóság. Hogy nem kell aszerint élnem, amit a belsőmben érzek, hogy nem kell csak rossznak lennem. Hogy lehetek jó. Nem örökre, de kicsit, amikor róla van szó. Nézem, látom, szeretem. Néz, lát, szeret? Szerethet egy angyal egy démont? Lehet beteljesült, békés? Vagy a démon az démon marad, csak meghúzódik az angyal fényében, ám mikor az nem figyel, orvul levágja szárnyait, megkínozza... megöli... megölném? Meleg vére tenyereimen, kihülő teste karjaim között. Ha nem élne, senki se tudna ártani neki. Sem én, sem más. Senki.
- Én...
Zavartan lépek hátra, kezeimet a zsebeimbe dugva, lesütött szemekkel. Majdnem, majdnem szín vallottam, végül csak pilláim alól pillantok fel rá, beszívott alsó ajkam megharapva, fejemet ingatva.
- Megvédelek.
Vagy így, vagy úgy, de valahogy biztos. Elfordulva az utolsó simításokat végzem, hallgatva a megrendelőt, hogyan is legyen. Komoly, bohókás, minden. Minden lesz.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. május 21. 13:43 Ugrás a poszthoz

Alíz


A világ nem csak rossz. A világ nem csak gonosz. Az, ami velem történik, nem mindig negatív, holott nagyon sok dolgot, ami velem történt és mások mesélnek, rossznak gondolnak, de én nem éltem meg rosszul. Úgy éltem, hogy mindez - Cara és Mrs. Bournaby - az élet részei, hogy ezek az események normálisak. Senki se mondta, hogy nem. Hiszen a játék az csak játék. Nem igaz?
De. A játék az csak játék, és bár nagyon szeretnék játszani, nem tudom, hogyan kell. Én mindig csak belekeveredtem ebbe, sosem generáltam. De játszanék. Nyuszival a leginkább. Szeretem Nyuszit, szeretnék vigyázni rá, kedves lenni vele, és szeretném, ha játszana velem. Nem tudom elképzelni őt játék közben, de talán, ha megtanítanám, akkor szeretné a játékot.
~ Szeretnie kell a játékot. ~
Aprót rándul az arcom a gondolatra, érzem, ahogy az a villanásnyi gonosz, ami felébred mindig, amikor Nyuszira és a játékra gondolok, előtör belőlem. Rossz vagyok? Rosszat teszek? A gondolat is tett? A gondolat is bűn? Sosem lennék képes bántani Nyuszit, vagy olyat tenni, amit ő nem szeretne. De akarom, hogy szeressen. Cara is akarta, hogy szeressek. Szerettem. Szeretném.
Alíz. Nézem, ahogy lassan a padhoz sétál, ahogy nem változtak a mozdulatai ennyi év után sem. Szeretem megjegyezni az emberek mozdulatait, szeretem felismerni őket, az apró kis eltéréseket, az egyediségüket. Egy fa rejtekéből nézem őt, ahogy leül, és ilyen távolságból nem hallhatja, ahogy a kamerám életre kel, és megörökítem őt várakozásában. Szép, mint mindig. Szőke haján csillan a napfény, és legyen bármilyen bágyadt a nap, a tökéletes szőke haj feltűnő, és az övé tökéletes. Kiemeli őt a tömegből. De nem várakoztatom meg, csupán pár kép, néhány érdekesebb szög, amivel emberek nem kísérleteznek és amiktől kifejezetten frászt kapnak, ha a fotós hasonlót felemleget. Elkészült alkotásaimmal büszkén lépek közelebb hozzá, mosolyom szélesedik, gondolataim agyam egy hátsó szegletébe űződnek, miközben kissé szerencsétlenül intek felé.
- Olyan vagy ezen a téren, mint egy fényhozó. Boldogsággal töltöd meg az emberek lelkét.
Ugyan nem nagy a kép, amit felé fordítok a kijelzőn, de mivel szakavatott szemről beszélünk, remélem, hogy észreveszi, mennyire különleges és gyönyörű ezen a képen.
- Nem tudod kitörölni, bűbáj védi.

Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. május 21. 14:00 Ugrás a poszthoz

Elektra


Egész nap nem ettem semmit, és igazán éhesnek csak most kezdtem el érezni magam. Néhány nap Bogolyfalván, a városban, mely eddig falu volt. Imádom a kulturális keveredést, a vékony réteget, ahol összeütközik a falusi és városi jelleg, ahol látható a fejlődés, a változás, a csoda születése.
Mostanra már azt csinálok, amit akarok, szabad vagyok, hontalan, gondtalan. Gondtalan? Nem feltétlenül, de a hang, mely olykor megszólal, most békés nyugalomban pihen. Nem gondolok rá, nem gondolok Nyuszira, mert most olyan közel vagyok hozzá, hogy szinte lebegek a tudatban, hogy bármikor elérhetem őt. Ilyenkor nem kell. Ilyenkor tudatosan nem akarok a közelében lenni, csak akkor, amikor messze van, amikor hiányzik. Még nem akarom látni őt, mert még nem tudom, hogy meddig vagyok itt.
Településarculati kézikönyv. Ugyan ez egy 2016-os rendelet, melynek hatására az akkori falu vezetősége el is készítette azt, ám városi mivoltában bekövetkezett változása arra kényszerítette a mostani tanácsot, hogy újat készítsenek. Hogyan is kerültem én ide? Egy kalandos úton, melynek végén kértem a szakmai kihívást. Nem az. Mondták sokan. Nem a te szakmád. Mondták mások, de valahogy még is. Az. Ha meg nem, hát nem érdekel, mert ez most érdekel. Valami új, valami szokatlan, valami más. Valami, ami lefoglal, ami felpezsdít, ami elmerít. Teljesen elmerültem benne, és a szállásomon csak most tűnt fel, hogy semmilyen olyan étel nincs, melyet szívesen fogyasztanék, így a gépemmel együtt útnak indulva - hiszen egy-egy jó kép mindig váratlanul érkezik - jutottam el a falatozóba. Ezen a részen még nem készítettem el a képeket, mert specifikusan szeretnék haladni. Az utcák vegyessége a legnagyobb kihívás, így azok maradnak teljesen a végére, először a hivatali épületeket veszem sorra, a különböző és mégis hasonló korszaki sajátosságokat, a muzeális és korvédelmi részleteket, a gondos restaurálási munkálatot. Pepecselek, tudom. Bővebb is lesz talán, mint kellene, ezt is tudom. De kell. Szükségem van rá. Ezt kell csinálnom, most ez fogott meg. Ráadásul ingyen és én kértem, még akkor is, ha éreztem, hogy ez a városvezetésnek nem tetszik, hátsó szándékot sejtenek benne. Értem miért, az én képeim manapság egyre magasabb árakon kelnek el, mégis, a szenvedély az szenvedély. A szállásom hát ingyen van. És ma azt hiszem, görög ételt fogyasztok.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 4. 13:02 Ugrás a poszthoz

Alíz


Képtelen lennék csupán csak egyetlen témának szentelni az életem, hiszen az élet telev van lehetőségekkel. Elég csak körbepillantanunk, és abban a pillanatban millió és egy olyan csoda van, amit örökre egy kép fogságába akarunk zárni.
Ilyen az is, ahogy Alíz vár rám. Szívem szerint bezárnám a képbe örökre, megállítanám abban az egy pillanatban, amit sikerült elkapnom. Az emberek akkor a legtökéletesebbek és a legcsodálatosabbak, amikor nem tudják, hogy figyelik őket, akkor örökítődnek meg a legkülönlegesebben az öröklétnek.
- Pedig sok mindent változtatnék.
Egy művész sosem elégedett a művével, mert ha teljesen az lenne, akkor nem akarna tovább dolgozni. Ha én egyszer egy olyan képet készítek, amiben nem látok hibát, nem látok javítandó elemet, akkor véget fog érni az életem. Hiszem, hogy az utolsó kép, amit látok, mindközül a legcsodálatosabb lesz. Álmaimban azt képzelem, hogy a kép központi eleme Nyuszi, aki csodálatos kedvességgel néz rám, szép szemeiben szerelem csillan, és én tudom, hogy otthon vagyok, hogy megérkeztem.
- Még mindig nem vagyok hajlandó egyfélét alkotni, de már egyre többen ismerik a nevem, az egyik képemet olyan sok galleonért vették meg, hogy annyit nem adtak még az összesért együtt sem.
Rendben, elismerem, ez egy kis költői túlzás volt a részemről, de arra az eladásra nagyon büszke vagyok a mai napig. Nem tudom, hogy ki volt, még sehol se jött szembe velem a képem.
- És még mindig nem telepedtem le. Na és te? Milyen az élet itt, hogy érzed magad?

Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 4. 13:44 Ugrás a poszthoz

Elektra


Csak enni szerettem volna, és nem rögtön frászt kapni, mégis, ahogy meghallom a hátam mögött felcsendülő mondatot, automatikusan összerezzenek, és azt már, hogy nem is a mondat eredeti tulajdonosa szólal meg, fel se fogom agyilag. Én csak parába vagyok állítva, és még az a szerencse, hogy a kamerám biztos fogásban van, különben bizisten, eldobnám.
Érzem, ahogy a szívem hevesebben ver, mint egy bűnbe esett gyereké, és ha valaki, én pontosan tudom, hogy milyen is az, amikor bűnbe ejtenek egy gyereket. Hogy bűnös vagyok-e, mert játszottam a játékot? Korábban azt mondtam volna, hogy nem, hiszen nem tudtam nem játszani, kényszerítettek. Ám, ahogy elmémben Cara és Nyuszi lassan eggyé olvadnak, ahogy az érzések átalakulnak, ahogy a játékszabályok módosulnak, és ahogy Nyuszi a játék része lesz, persze csak gondolatban, és én válok Cara-vá, és hogy ezt mennyire is vágyott helyességnek gondolom… azt kell, hogy mondjam, igen, én ugyanolyan bűnös vagyok. Egy rossz gyerek.
- Kicsi a világ.
Nem hittem volna, hogy a városhatár átlépésével a múltam egy szelete itt köszön majd vissza, és én azon gondolkoztam, hogy Nyuszi mennyire meglepődik majd, hogy itt vagyok, helyette őt még el sem értem, hiszen én esek egyik ámulatból a másikba. Előbb Alíz, most Elektra köszön rám, én pedig szóhoz sem jutok hirtelen. A múltunk bizonyos szakasza közös, a jelenünkben pedig számos lehetőség rejlik, ami őszinte izgalommal tölt el. Mindemellett hallottam a szerencsétlen esetről, a veszteséget ismerem, tudom, hogy mennyire megnehezíti az ember lelkét. A gyász azonban nem olyan dolog, amire évek múltán is emlékeztetni kell valakit. A gyász valami olyan, ami mindig elkísér minket, és ami mellett megtanulunk élni, elfogadjuk, nem hánytorgatjuk.
- Egyedül vagy a kislányoddal jöttél?
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 5. 19:52 Ugrás a poszthoz

Baba


"[...]mert a csókhoz szenvedély kell, birkózni a remegéssel, nem elfutni, ahogy szoktad..." Szoktad? Kérdeznélek a holnapban, ölelnélek a mában, de te, úgy illansz el, mintha nem lettél volna valóság...
Mégis tudom, hogy a lány itt volt. Táncba vitt, engedtem neki. Egy hely, ahova nem vittem egyik gépemet sem, egy esemény, amit az emlékeimen túl nem akartam megörökíteni, senkinek sem. Magamba szívva illatát, még most is érzem az áfonyát, mely leheletét hatotta át, és borsódzik a tarkóm, ha arra gondolok, hogy ő meg én. Akarom. Kell. Akarom. Muszáj. Kell.
Úgy járkálok a félhomályban, mint egy őrült, körülöttem mindenki nyugodt, ki a fűtől, ki a már megélt élvezettől. De én még nem kaptam semmit, csak ígéretet. A szemében csillant, akarta, akartam, és úgy eltűnt, mintha sosem lett volna. De volt. Valóságos volt. Az emeleti ablakból, a nekem lökődő ittas lányok ellenére elvont fél pillanat kieséssel is jól látom, ahogy a zöld csillanás elindul. Elvesztettem, de nem akarom, hogy nélküle érje a hajnal.
Sietve indulok lefelé, a tömegen átvágva, nehezen ugyan, de elérem a most már nyitott ajtót, és amíg hárman befelé, addig én kifelé sietek. Kereshetnék mást, a lányok se véletlenül jöttek nekem odafent, de ők nem érdekelnek, nekem Baba kell. Babett, de Baba. Csak rá kell nézni, olyan... ő olyan, mint Helena. Ő nem lehetett az enyém, de Babett az lesz. Még ma éjjel. Játszik velem, de nem győzhet le. Most nem jut eszembe Nyuszi, mintha nem is létezne, most csak Baba van, látom magam előtt csípője ringását, érzem az alkoholt, az áfonyát, nekem kell, akarom, ruhátlan olvadni össze. Akarom hallani, ahogy a nevem nyögi, látni akarom, hogy milyen. Csodálni a hajnali fényben meztelen testét.
- Megvagy.
Suttogom a kettőnk közötti sötét éjbe. Észrevétlen követtem őt ide, és vártam a következő lépést. Mostanra kiművelődtem az észrevétlenségből. Képes vagyok úgy fotózni, hogy sose tudja meg a másik fél. Ujjaim a hűvös láncra fognak, és most, csak itt, utolérve őt érzem, hogy mennyire hűvös van. De már nem sokáig, hiszen megvan. Kisgyerek vagyok, játszani akarok. Veled játszani, Baba.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 5. 20:35 Ugrás a poszthoz

Baba


- Elvesztettelek, de megtaláltalak.
Mi ez, ha nem bújócska? Én pedig nagyon élvezem, hiszen nem csak egy sötét sarokban megejtett gyors légyott volt. Utálnám magam érte, és utálnám őt is érte. El akarnám pusztítani, hallani akarnám könyörgését, hogy érjenek véget szenvedései, de nem vetnék véget nekik, addig nem, amíg már csak egy hajszálon függve lebeg élet és halál között. Porcelán, mit összetörhetsz. Mintha egy macska lennék, aki a határokat feszegeti, mielőtt a föld felé küldi a törhető darabot. Hallom agyam egy hátsó szegletében az ellenálló hangot, ám sokkal erősebben lüktet bennem a tettvágy. Kell. Akarom. Őt akarom. Az én Babám. Ma éjjel az enyém lesz. Nem egy sötét sarokban, hanem tisztességesen. Talán itt, a csillagok alatt.
Elszakítva tekintetem a tekintetétől, kérdésére félmosoly jelenik meg arcomon, elmélyítve a gödröcskét, melyre Mrs. Bournaby mindig azt mondta, hogy az ördög jelenléte egy angyal arcán. Akkor nem értettem, de most már értem. Bolondulásig akarni. Mindig ilyenkor jön elő, amikor valamit vagy valakit annyira akarok, hogy már nem az ésszerűség hangosabb a fejemben, hanem a vágy. Meg van írva a csillagokban? Úgy nézem őket, hosszan, mintha tudnám a választ, de nem, pusztán csak magam előtt látom őt, ahogy ajkai elnyílnak az élvezettől. Porcelánbaba. Egy kisfiú egy Babácska. Ajkai elnyílnak, hangja elakad. Él, élvez, élvezem.
- Nem.
Felelem végül nyugodtan, visszafordítva tekintetem rá, és most rajtam a sor, hogy a fogsorom megvillantva, mosolyom még jobban kiszélesedjen. Lejjebb ereszkedve, a láncokat tartva, kissé bedőlve, fogságba ejtem őt. Űzött vad, kit elkapott az a csúnya vadász, de hát ezt akartad nem? Ezt sugalltad végig, kicsilány. Egész közel hajolva még érzem, ahogy a múló áfonyaillat utoljára beleng minket, ahogy ajkaimmal ajkai közé suttogom, mit kérek. Mit kérek! Követelek:
- Téged akarlak.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 5. 22:05 Ugrás a poszthoz

Baba


Mi van, ha ez a történelem megismétlődése? Cara csak egy pontig akart engem, aztán új játszótársat talált, egy másikat, egy fiatalabbat. Én öreggé váltam. Mi van, ha eljött a pont, amikor el kell engednem Nyuszit, hogy teret adjak Babának. Szerethetek egyszerre kettőt, mérhetetlen szerelemmel? Elengedhetem Nyuszit, úgy, hogy nem volt még az enyém. Azt hiszem nem. De mi van, ha Baba kell? Vagy csak el akarom hitetni magammal, mert nem akarom Nyuszit bántani? Talán, ha ő, ha Babett engedelmesen megcselekszik mindent, ami most agyamban olyan erősen végigsuhan, hogy attól már a nadrágom feszít, akkor Nyuszi ártatlan marad? Járulékos veszteség volna? Valaki, akit azért küldtek éppen hozzám, hogy a gyönyörű ártatlanság örökké az maradjon? Vajon Babett elég? Talán csak átmeneti gyógyír. Nyuszi más, őt egyszerre emelném magasba, és gyűrném a mélybe. Nyuszi a nemezisem, a lény, aki csodás és aki egy nap elpusztít. Az őrület közel van, érzem.
~ Ne haragudj.~
Cara sosem mondta, hogy ne haragudjak, ő csak azt mondta, hogy a játék jó, ha kellemetlen is, ha nem is élvezem jó. Majd élvezni fogom. De tudtam, hogy bocsánatot kér, mielőtt combjai elváltak egymástól, és fejem közéjük nem került. Tanított, arra, hogy a játék hogyan jó, és ha Babett most nem is élvezné, megtanítanám őt, hogyan kell jól játszani. Talán nem is Nyusziról szól ez az egész, talán nem is arról, hogy összetörjön a porcelán. Látom magam előtt térdelni, látom a kislányból nővé válni. Látom a szemeiben a félelem csillanását, amitől érzem, ahogy a torkom kiszárad, ahogy ajkaimat újra kell nedvesítenem, ahogy feszít az öv, feszít az anyag. Régen éreztem már ilyet, kevés ember váltja ki, de ezek a szemek, ez a csípő. Más, mint Nyuszi, az ellentéte. Ő Cara. Pont úgy néz ki, mint amilyen Cara volt. Csak a szeme más, a szemében az a félelem csillan, ami az enyémben csillant, és az enyémbe beleköltözik a vágy, ami Cara szeméből szökkent ki. Most én tanítok. Téged, Baba.
- Miért ne jöttem volna?
Egyenesedek ki, szembe fordulva vele, arcomon azzal a mosollyal, ami eddig is volt, fejem oldalra döntve, mint a kiskutyák. Csak az a mosoly, az árulkodik, az éjszakában. Az a gödröcske, melyet az ördög csókolt arcomra, mikor nem vágyott, hanem vágyó lettem. Két ember vágyott rám, két emberre vágyok, lám.
- Mire vágysz, Babett?
Teszek egy finom lépést felé, ha futni akarna, könnyedén iramodhassak utána. Figyelem őt, a testét, a rezdüléseit. Fél, ahogy én is féltem. Tanulnia kell csak. Fotós vagyok, az emberi test ismerője. Megörökíteném őt, mindenhogyan. Fájdalommal, élvezettel, kínnal és gyönyörrel. Látom magam előtt, ahogy magán kívül van, háta ívbe hajlik, körme húsomba váj. Vágyom rá. Vágyom rád.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 5. 23:26 Ugrás a poszthoz

Baba


Élvezem, hogy nem unalmas. Élvezlek. Szeretem a játékot, mert a játék jó, ha most nem is érzed jónak, hidd el, jó. Cara mindig azt tanította, hogy tisztelni kell az irányítót, és én mindig tiszteltem. Tiszteltem Carat, tiszteltem Mrs. Bournaby-t. Ők voltak az irányítók, most én vagyok. Sokkal jobban tudom, hogy én vagyok, mint életem angyalánál valaha is sejtettem. Ő a mindenem, és Babett lehetne a kezdetem.
Mi van akkor, ha Nyuszi a megérkezés, de Babett a hozzá vezető út? Minden, mit nekem tanítottak, neki adható, hogy megtanítom őt, ezáltal jobbá teszem, és így elnyerem jutalmul Nyuszit. Hát nem egyértelmű? Azért éppen én, hogy Babett tanuljon. Ne aggódj, kisbabám, én tudom, hogyan kell tanítani, és te leszel az első, a mesterművem, a legkedvesebb alkotásom.
Ártatlan, tudom, érzem rajta. Annyira emlékeztet magamra, a kezdeti Nathanielre, hogy az talán félelmetes volna, ha nem vakulnék el a csodálattól. Csodálom Babát, mert tudom, hogy hova juthat, csodálom, mert ő az első, aki így fogott meg. Nyuszi nem így, ő másként, vele egy még kiismerhetetlen úton haladok, ő még számomra egy rejtély, és én imádom őt, imádom, hogy nem tudom, életemben milyen szerepe van, csak sejtem, hogy a legmeghatározóbb. Nyuszi a mennybe és a pokolba is juttathat, de úgy érzem, hogy utóbbi vár rám. Mert rossz gyerek vagyok.
Engem anno kényszerítettek a játékra, és vajon illik-e nekem is kényszerítenem? Én engedelmes gyermek voltam, csak egyszer kértem segítséget, de a szüleim megtagadták. Az anyám megtagadott engem, és akkor éreztem, hogy magam vagyok. Akkor kezdtem el igazán kötődni Carahoz. Akkor és nem máskor.
- Megijesztelek? Én vagy a vágyad?
Mert kérdésre kérdéssel felelt, és ez a tagadás fázisa. Most még úgy érzi, hogy nem vágyik rám. Nem úgy, ahogy később fog. Lelki szemeim előtt felrémlik, ahogy vonaglik egy utolsót, ahogy szemébe könny szökik az elégedettségtől és a boldogságtól. Ahogy tudja, mert bizony tudni foga, hogy a játék jó, sőt, a játék a legjobb dolog a világon. Csak ő még nem tapasztalta, érzem rajta, hogy még sosem játszott. Az első nem lesz kellemes, de idővel az érzés alakul. Sajnálom Baba, de először rossz lesz. De a rossz idővel, türelemmel és szorgalommal jóvá változik majd. Te nem arra születtél, hogy rosszat tapasztalj, te a jóra születtél. Te nekem születtél. Értem vagy. Nekem vagy.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 9. 17:58 Ugrás a poszthoz

Baba és a fiú


- De hát én sosem lennék képes bántani téged.
Felelem őszintén, és nem is értem, hogy honnan szedte. Egy olyan szép és finom porcelánbabát, mint amilyen Babett, senkinek se lenne szabad bántani. Én megvédeném őt, úgy, hogy sose kelljen félnie. Megvédeném a zord esőtől, meg az ijesztő meséktől. Nem hagynám, hogy bárki, akárki bántsa őt. Baba egy csodálatosan bájos lány, más, mint Nyuszi, de nem is szeretném még csak elméletben sem összehasonlítani őket, így ne is kérje senki, hogy az én Nyuszimat most előhozzam.
Nyilván, ha bárki, akárki rákötelezne, hogy válasszak, akkor Nyuszira esne a választásom, mert nekünk olyan történelmünk, olyan szoros és megmásíthatatlan kötelékünk van, mint senki mással, mélyebb talán, mint Caraval volt. Olykor eszembe jut, hogy vajon vele mi lehet, gondol-e még rám. De valószínűleg nem. Cara csak megtanított, hogyan kell játszani. Mrs. Bournaby segített jobbá válnom a játékban, de utánuk szabad kezet kaptam. Utánuk kóboroltam a világban, míg rá nem bukkantam Nyuszira. Ott és akkor, abban a pillanatban, ahogy szőke haján csillant a napfény, véget ért addigi életem. Vele minden más. Lássam minden héten kétszer vagy háromhavonta egyszer, olyan, mintha sosem lettünk volna egymástól távol, mintha egyek lennénk.
De ő most nincs itt, és Baba, eleven reszketegségében gyönyörű. Olyan, mint én akkor, amikor Cara játékra hívott, és én nem akartam játszani. Babácska, először senki sem szeretne játszani, mert a játék ijesztő, mert fáj, mert kívül esik a komfortzónádon, de észre sem veszed, és hidd el, kisbabácska, porcelánszín hercegkisasszony, térden állva könyörögsz majd, hogy játszunk, újra meg újra, és míg zihálva suttogod nevem, addig mosolyogva áldom, hogy velem vagy. Baba...
- Hüm?
Felpillantok a srácra, aki a lépésem közben szólít meg minket, és bár tovább halad, mégis, mintha Babett menni akarna vele, mintha elfelejtette volna őt. Elfelejtette?! Érzem lüktető ereimben a vágyat, hogy megbüntessem, hogy öklömmel arcában tántorodjon hátrébb, hogy kitépjem a szívet, amely darabokra töri Babát. Nyomorult. Hogy tehettél ilyet?! Üvöltenék, de mégsem teszem, csak némán nézem a kettőst, ahogy a lány szól egy fiú után. Illetlen. Vagy talán olyat feltételez Babáról, ami sosem lehet valós? Nem hiheti, hogy Babának mindegy, hogy kivel van. Felháborít, és megölném, gondolkodás nélkül pusztítanám el az emlékét is. Megteszem. De nem itt és nem most. Megteszem, később, máskor. Most csak nézem őt, és ha akarja, vigye Babát, de bánjon jól vele, mert ha megbántva néz majd rám, akkor megölöm, bár megtenném most is. De most, csak az arcát jegyzem meg. Ennyi elég is.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 10. 19:51 Ugrás a poszthoz

Elektra


- Sok mindent hall az ember.
De ha valakinek, hát neki nem kell bemutatnom a média világát. Nyilván az első számú pletykák között mindig az ismertebb alakok szerepelnek, az olyanok, akiknek nevét ismeri a világ, mint Volkov vagy Ambrózy, akik érdekes módon mind a ketten itt kötöttek ki. Vajon valóban ártatlan a tékozló fiú? Vajon változtatott a viszonyon, melyet az Angyal lánnyal folytatott az elmúlt években bármit is, hogy tanárrá lett az egykori kviddics csillag? De aztán, ha az éppen aktuális érdekességek lecsengnek, vagy nincsenek is, akkor jönnek a kollégák. Klári lánya terhes, pedig úgy hírlik a saját neméhez vonzódik, Gábor meg a főnök lányának udvarol a jobb pozícióért. Szóval amikor éppen nem volt hír senkiről, akkor egy-egy helyen a kollégákat emlegették, és rákérdeztek, hogy együtt dolgoztunk-e, én pedig amikor visszakérdeztem, hogy miért, megtudtam sok szomorú hírt. Ilyen ez a világ. De irodai pletyka mindenhol van.
- Köszönöm.
Pillantok rá zavart hálával, és élek is a lehetőséggel, elvégre még nem ismerem ezt a várost, alig pár órát töltöttem a tanulmányozásával, így jó érzés kicsit belecsempészni az ismerőst az ismeretlen közegbe. Ha már ott a pincér, kérek magamnak pirított tésztát és fafülegombás csirkét, desszertnek pedig szintén mézes diót. Az egyik legkedvesebb édességem, de egyszerre nem tudom megenni, így jelzem is, hogy olyan edényben kérem, amiben szállítható. Mértékkel bűnözök.
- Olyasmi. Szabadúszó vagyok, és én döntöm el, hogy mikor mit szeretnék fotózni.
Van, hogy hívnak, de mondhatok nemet, van, hogy én kopogtatok az ajtón, hogy ezzel vagy azzal eladjam magam. Van, hogy jön valami független, mint ez a mostani, egy új kihívás, és olyan mértékben érdekel, hogy csak erre tudok fókuszálni. Nem azt mondom, hogy na most azt mondanák, le kell fotóznom Nyuszit, ne lennék kész megtenni, de mondhatnék rá nemet is, és ugyanúgy hívnának, mert én vagyok Nathaniel Wright.
- Sosem voltam igazán a magam ura, most én döntöm el, hogy mit akarok egy-egy naptól. Ez egy érdekes, új felfedezés. Mi vonzott ebben a helyben?
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 16. 13:22 Ugrás a poszthoz

Baba és a fiú


Mi is vagyok én? Játékszer? Unaloműzés céljából magához édesgetett, nyílt szívű, reményteljes játék, aki azt hiszi, jobb, mint amivel a lány korábban játszott. Aki azt reméli, hogy most ő lesz a kedvenc. Eszköz? Hogy a másik fél rájöjjön, kell neki. Hogy az elhaladó észrevegye az egyértelműt, hogy a lány őt akarja. Hogy sosem voltam én opció neki, sosem gondolt rám úgy, mint lehetőségre. Hogy én nem vagyok más, csak egy átmenet. A fiú. Aki mindig csak egy pontig kell, egy olyan pontig, ameddig el nem veszik a varázsa. Túl idős lesz, elballag, A fiú egy ponton túl ködbe vész a másik számára, és véget ér az érdeklődés iránta. Ha nem jön a másik, hiszem, hogy nem itt és nem most érne véget ez az egész.
- Nate.
Szorítok rá a kezére én is, mert szeretem kimutatni, hogy ha nem is hiszik el, lakozik bennem is erő. Olyan erő, amit jobb nem a felszínre hozni, mert most, amikor egyetlen másodpercre tekintetem tekintetébe fúrom, érzem, ahogy a szorításomba nem csak a férfi lét tájékoztatása szorul, hanem az is, hogy könnyűszerrel képes lennék megölni. Erősebb vagyok, féktelenebb. Még ha nem is ezt gondolná rólam a páros, én tudom, hogy számomra nem jelentene kihívást a másik fél elpusztítása. A gondolatra halvány mosoly kúszik az arcomra, mert odabent, agyam egy hátsó szegletében, sok felvillanó kép után már tudom, hogyan tenném, hogyan ölném meg Bencét. Véget vetnék neki, méghozzá földöntúli gyönyörök közepette. Érzem, ahogy a testem bizseregni kezd a gondolatra. Meg akarom tenni, itt. De nem teszem, mert még nem ismerem úgy a környéket és a benne élőket, hogy bizonyossággal tudhassam, hogy nem lesznek tanúk. Nyuszi. Hosszú órák után ismét agyamba férkőzik angyal arca, és csak azért, mert tudom, hogy ő itt van, nem hagyom a vágyat az eszemen felülkerekedni. Helyette közelebb lépek Babetthez, meleg arcom a hideg arcának nyomva, beleszuszogok a fülébe. A szuszogás tudom, hogy hosszan elkíséri az embert, akaratlan is előbukkan a legváratlanabb pillanatokban. Hetekkel később alvás közben, vagy mikor éppen dolgozatot ír.
- Még látjuk egymást, Babácska.
Mert nem adom fel, eszemben sincs. Nekem ő kell. Látom magam előtt, úgy mint régóta csak egyetlen embert, és úgy néz ki most, hogy már ketten vannak, a játék egyre izgalmasabbnak tűnik. Szeretnék vele is játszani, még sosem mertem úgy játszani, ahogy mások. Ellépve biccentek egyet feléjük.
- Jó szórakozást.
Én pedig... még nem tudom, hogy hol ér az este. Talán később visszalesek még erre a bizonyos partira. De az már biztos, hogy egy kicsit hosszabban maradok a faluban. Fogalmazzunk úgy, hogy jó okom van rá.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 16. 15:02 Ugrás a poszthoz

Nyuszi


Nem csak napokig, de hetekig titkoltam ittlétem, és nem azért, mert haragszom rá, vagy azért, mert nem akarok a közelében lenni. Minden vágyam az, hogy vele legyek. Minden vágyam az, hogy érezzen engem. Nyuszi. Olykor az ablakból néztem, ahogy sétál, vagy máskor egy fán gubbasztva figyeltem órákon át, ahogy nevetve, és leomló aranyló hajával lágyan játszik a szél. Irigye vagyok mindennek, ami hozzáérhet. Irigye a szélnek, irigye a talárnak, de még a süteménynek is, mely ajkaihoz ér, ahogy harap belőle.
Nyuszi a mindenem. Az igazi, mély, örökké tartó tökéletesség. Szívem szerint egy tükörbe zárnám, ahonnan sosem szabadulhat, én viszont bármikor beléphetnék a tükörbe, ahol megalkothatnánk a világunkat. Kettőnk életét. Mert ő csak úgy lehet az enyém, hogyha tudom, nincs más opciója. Mert, valahol mélyen, félek. Félek, hogyha közel engedem magamhoz, idővel menekülni akarna tőlem, hogy sosem lenne örökké az enyém. Egy idő után hittem, hogy Cara az életem állandó szereplője lesz, de nem így történt, Cara elhagyott, és Layla is megtenné. Nem lehet másé, de nem akarom bántani, nem akarom, hogy ne éljen tovább ezen a világon, mert a világ csakis úgy lehet teljes, ha ő létezik.
Érte készen állok a halálra. Tudom, hogy abban a percben, amelyikben bántanám őt, végeznem kell magammal. A világnak rá van szüksége, nem szűnhet meg, mert ha kiveszik belőle a tökéletesség, végleg megérett a pusztulásra. De kinek hiányoznék én? Egy selejt. Egy senki. Idővel ő is, ahogy Cara is, elfelejtene, mert lenne más, olyan, akire szeretne emlékezni. Talán egy fejezet lehetnék az életében, csakhogy én sosem engedném, hogy az utolsó oldalra lapozzon. Erőszakkal tartanám a fejezet vége előtti lapon, és kikövetelném, hogy sose érjen véget a fejezet. Bántanám. Szomorú lennék, hiszen fájdalmat okoznék neki, de tőle már rég nem csak a játék kell csupán, ám nem hagyhatnám, hogy mással játsszon.
Ahogy a júniushoz képest meglehetősen hűvös délutánon a Navine lelátóján elhelyezkedve az eget kémlelem, csak remélni tudom, hogy nem ma jön el a halálom napja. Nem érzem úgy, hogy képes lennék őt bántani, de nem is láttam napok óta. Kerültem, hogy csituljanak érzéseim, de csak erősebbek lettek. Aprószemű láncra ezüst-arany cikeszt készíttettem, azonban egyik szárnyat mielőtt elküldtem volna a baglyot neki, elszedtem, és a zsebembe rejtettem. Az üzenet hozzá csak annyi: "Valakit a kviddicspályán felejtettél", és tudom, hiszen néztem őt, hogy nem rám vár, hogy a göndör hajút reméli, amikor majd elolvassa a sorokat, de remélem, hogy nem lesz szomorú, mikor nem őt, hanem helyette engem lát majd ott. "Négykor" írtam a lap hátuljára, és reménykedve, hogy felbukkan, idege-izgalommal vizslatom az eget. Imádkozom. Sosem csináltam még ilyet, és nem tudom, hogy vajon örömmel tölti-e el. Hogy én örömöt jelentek-e a számára. Talán igen. Most még.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 16. 18:05 Ugrás a poszthoz

Nyuszi


Biztos vagyok benne, hogy eljön, hiszen nem feltételez semmi rosszat sosem. Egyetlen sor mögött sem látja a valóságot, hogy a másik vágya olyan erős, hogy örökké rabul ejtené őt. Ha rá gondolok, félek magamtól. Félek az ingerektől, amiket kivált belőlem, félek attól, hogy mit tennék vele. Félek attól, hogy fájna neki, mert nem értené, hogy én így tudom őt szeretni.
Örökké. Nyuszi örökké csak az lesz, amit nem érinthetek. Mások azt hiszik, vagyis, ha tudnák, ha a fejembe látnának, azt hihetnék, hogy nem tudom, hogy veszélyes vagyok. Csakhogy, én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy amiket érzek, amikre vágyom, nem egészséges dolgok. Sosem voltam álszent, sosem forgattam a szemem és sóhajtottam, csendben hallgattam végig minden kötelező iskolai előadást arról, hogy mit jelent, ha valakit zaklatnak, mit jelent a bántalmazás, mi az egészséges felnőtt-gyerek kapcsolat, és olyanok, akik sosem élték át, elmondták, hogy mit kellene éreznie annak, aki átélte.
Sosem szólaltam meg, mert nem értettem egyet azokkal a nézőpontokkal, amiket ők hoztak elő, és tudom, hogy ha megtettem volna, akkor azonnal rámálltak volna, keresték volna a jeleket rajtam vagy a környezetemben lévőkön, hogy megtalálják a bántalmazottat, hogy megmentsenek egy ártatlan lelket. Csakhogy, én akkor már rég menthetetlen voltam. Ahogy Cara elhintette bennem a játék szeretetét, melyet én csak évekkel később értettem meg, ahogy Mrs Bournaby tanított a jelek felismerésére, ahogy a nők, akik meghatározták az életemet állandóan ledomináltak, úgy váltam én magam is szörnyeteggé. Ha pedig szörnyeteg vagy, nem akarod, hogy a jóság észrevegye azt, mert a jóság táplál téged, a lelked, a vágyad. Magadnak akarod, be akarod kebelezni, azt akarod, hogy a fénye csak téged ragyogjon be, hogy esélye se legyen másnak. Mert ő a tiéd. Nyuszi az enyém.
- Lebuktam.
Felelem mosolyogva, de odabent a páni félelem uralkodik el, hiszen valóban ezt tettem. Titokban figyeltem őt az elmúlt hetekben, vágytam rá, a testem öntudatra kelt többször is, el akartam rabolni, játszani szerettem volna vele. Nem egyszer indultam el, hogy megteszem, és nagyon kevésen múlt az, hogy most nem valamely ház pincéjének padlóján térdelek, miközben aurorok fogják rám a pálcát. Akarom őt. Állandóan. Nappal az utcán látom őt, éjjel az álmaimban látom őt. Ha felkelek magam mellett látom, a tükörbe nézve átkarol. Vacsoránál olykor szórakozottan két poharat veszek elő, mintha ott lenne. Beszélek hozzá, mintha velem akarna lenni, mintha velem lenne. Akarom. Kell. Nem csak egy képen, nem csak az elmémben. Érinteni akarom. De félek, ha megérintem, értéktelenné válik számomra, már nem fogom őt akarni, már nem fog számítani, vagy túlságosan is fog, és akkor a szörnyeteg valóban elrabolja majd. Azok, akik beszélnek róla, nem tudják mit tesz az erőszak egy kisgyerekkel, azok, akik beszélnek róla, nem tudják mit tesz az erőszak egy kamasszal, és azok, akik beszélnek róla, nem tudják mit tesz egy fiúval, ha elutasítja az anyja. Én tudom. Szörnyet teremt.
~ Szörnyeteg vagyok. ~
Mégsem látod. A jó sosem győzedelmeskedik, a filmek csak illúziók, a valóságban a rossz győz. És én győznék, éppen ezért tartom távol magam, mert most, legalábbis egyelőre, fel tudom fogni, hogy mit jelent az, hogy én képes lennék bántani is őt, hogy az enyém legyen. Óvatosan karolom át, nem akarom, hogy érezze az igazi erőt, ami bennem lakik, és az illendőnél hosszabb csókot nyomok a homlokára, akaratlan ott felejtve ajkaimat az édes,  puha bőrön.
- Megtaláltad az ajándékot?
Kérdezem szelíden. Nem az enyém, de olyan, mintha. Egy pillanat elég, hogy hetekig táplálkozzak belőle. Egy pillanat elég, hogy táplálkozzak. Nem akarom bántani, de bántani fogom.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 19. 08:26 Ugrás a poszthoz

Nyuszi



Néha azt hiszem, hogy mellette rendes emberré válhatnék. Hogy mellette, ha ő mellettem lenne, lenne esélyem arra az életre, amiben nincs kín, nincs bűntudat, nincs szenvedés. Néha azt érzem, hogy ő a kulcsa mindennek, hogy miatta létezem, hogy ő értem él, és hogy világi törvény, hogy nekünk együtt kell lennünk. Néha azt érzem, hogy ez rendben lenne így, de mindig, hogy elhiszem, hogy Nyuszi egész emberré tudna tenni, jön a hang a fejemben, mely eltántorít.
Layla egy földöntúli, angyali jelenség. Layla egy csoda. Gyönyörű, természetes, sugárzó, élettel teli. Én csak akkor élek igazán, amikor mellettem van, megváltoznak a rezgéseim, ösztönösen kihúzom magam, máshogyan látok mindent. Állítom, hogy azok a képeim a legjobbak, melyeken ő szerepel, vagy melyek elkészültekor ő is jelen volt. Minden más csak túlélés annak reményében, hogy egy nap újra láthatom. Hogyan is rombolhatnék le én magam egy olyan égi csodát, mint ő, egy olyan emberrel, mint én? Nincs jogom, nem mehetnék még csak a közelébe se. Az első illetlen gondolatnál kellett véget érnie az életemnek.
Felrémlik előttem a Roxfort, akaratlan is a mellkasomhoz érintem a kezem. A lepattanó átok miatt szétszakított bőr, a heges csíkok, melyek emlékeztetnek arra, hogy nem sikerült eddig egy kísérletem sem. A könyörgés, hogy ne mentsenek meg, mert én meg akarok halni, azt akarom, hogy véget érjen minden. Nem akartam élni, de aztán jött ő, jött a nő, és már nem tudom, hogyan kell nem életben maradni. Persze, eddig sem ment túl jól a dolog.
Halvány mosolyom mögött ugyan húzódott némi bűntudat, mert eddig rosszul éreztem magam azért, amiért utána leselkedek, ám most ez, ahogy kimondja, hogy osonhatok utána, egy csapásra elmúlik, mosolyom pedig szélesebbé válik, mivel gyakorlatilag engedélyt adott, hogy a bűnös tevékenységet folytassam. Fogalmad sincs, hogy mégis mit eresztettél ki a palackból, Nyuszikám, de köszönöm.
A testemet átjáró melegség olyan boldoggá tesz, melybe csak egy jó embernek lehet igazán része. Én, azzal, hogy idecsábítottam őt, elvettem valakitől a boldog pillanatot, de nem érdekel. Nem vagyok jó ember, nem is hiszem, hogy valaha leszek, mert amik a fejemben vannak, amik velem történtek, mások szerint elítélendőek. De nem nekem. Nekem a legkevésbé sem.
- Én.
Felelem végül játékosan, de nem akarom húzni az időt, így ahogy előre nyúlva, remegő szívvel, adrenalin lökettel a testemben a füle mögé tűrök egy tincset, finoman végigsimítva füle és arca élén, kettőnk közé helyezett tenyeremben már ott is van a kis ezüstszárny.
- Neked készíttettem, talán lehetne a kabalád a következő idényben. És olyan lenne, mintha itt lennék veled mindig. Nem tudom, hogy örülnél-e ennek.
Vajon ha többet nem látna, szeretné az ékszert? Eszébe jutnék? Talán, ha majd meghalok, akkor viseli egy ideig, majd örökre elteszi, mert emlék, és ötven év múltán, amikor ráakad, felidéz engem. Egy hazugságot. A helyzet az, hogy jobban járna így, én mégis ott tartok még, hogy magamnak akarom őt egészen. Ellopnám tündöklő fényét, hogy más ne is akarja őt. Ragaszkodom hozzá, és még nem tudok búcsúzni. Nyuszi éltet az első pillanattól, nélküle halott lennék. Még sok fénye van, még földöntúli, és én gyakorlatilag elszívom, mert kell, mert éreznem kell. Érzem, ahogy fokozatosan egyre mohóbbá válok. Akarom. Még többet akarok. Mert szeretlek, Nyuszi.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. június 20. 20:15 Ugrás a poszthoz

Elektra


- Még mindig szokatlan.
Jegyzem meg csendesen, de őszintén. Más volt, amikor láthatatlan voltam, és más most, hogy már látnak. Más úgy élni, hogy senki vagy, és sokkal kellemesebb is. Én sosem akartam igazán híres lenni, tizenhét éves koromig azt se tudtam, hogy mi akarok lenni. Addig nem ismertem mást, csak a játékot és az elhagyást, az űrt, a magányt, nem tudtam, hogy ki vagyok, bár ez utóbbira azt hiszem, még most sem sikerült teljesen rájönnöm. Talán sosem fogom megismerni magam, leginkább azért, mert nem akarom megismerni magam. A szörnyeteg csak egy kis szelete ismert előttem, annyi, hogy tudjam, egy nap, egy keserű nap, lehetőleg még mielőtt bántanám Nyuszit, véget kell vetnem az életemnek. Keserédes, de legalább felismert probléma. Én egy hiba vagyok. Bizonyosság arra, hogy Platón anno igazat mondott, és ez a világ csak egy másolata a tökéletesnek, és mivel a másolat sosem teljesen az igazi, így esnek benne hibák. születnek torz alakok, születnek gyilkosok, erőszaktevők… születnek olyan emberek, mint én. Hibák. A félszeg, kisfiús, már-már zavart mosoly, ami az arcomra ül ennek szól, a keserédes ténynek, de a velem szemben ülő inkább a kijelentésemhez társíthatja. Szokatlan a hírnév, szokatlan, hogy ismernek. Én csak egy srác voltam, mindig. Játszótárs Caranak, játszótárs Mrs. Bournaby-nak. Egy átmenet az előző után és a következő előtt. Ki tudja hány gyerekkel játszották még azt a játékot, amit velem.
- Jól áll. Az újrakezdés. Jól nézel ki.
Ez nem udvarlás, azon egyszerű oknál fogva, hogy sosem udvaroltam rendesen, nem tudom, hogyan kell csinálni. Ha megtenném, azt hiszem, Nyuszinak udvarolnék, de nem szeretném, hogy megijedjen tőlem, így inkább nem teszem. Őszinte vagyok, őszintén úgy gondolom, hogy az ismert tragédiák fényében, egy újrakezdést követően Elektra igazán jól néz ki, erős, bátor, kiegyensúlyozott, s noha még meg-megcsillan szemében a bánat, mégis boldog. Ismerem a szem szomorúságát, a magam szemében állandóan láttam. Amikor anyám nem ölelt át többé, amikor az apám hazugnak nevezett, amikor nem akartam játszani, de kellett, amikor már nem játszottak velem többet. Ismerem a szomorúságot, a rosszak is tudnak szomorúak lenni. Én a társadalom számára egy kivetett vagyok. Nem én akartam, hogy így legyen, én csak hallottam, hogy a hozzám hasonlókról amikor beszélnek, megvetően nyilatkoznak. Ha elmondanám mindazt, ami bennem van, Nyuszi undorodna tőlem. Pedig… talán… segítene beszélni róla. Talán megmenekülhetnék. De azt mondták, hogy az olyanoknak, mint én, nincs segítség. Ki kell irtani. Szusszanva pillantok fel rá, kedves, nyugodt mosolyát viszonozva.
- Csak a rádiózást csinálod, vagy belefogtál valami újba?
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. július 1. 08:35 Ugrás a poszthoz

Elektra

Bólogatok egy kicsit, mint aki egyetért, bár én nem tudom, hogy milyen az a jót, ő pedig nem tudja, hogy milyen az, hogy bennem mindig van rossz, mintha van olyan, amivel viaskodom, ami ellenáll. Én sosem vagyok igazán boldog, mert az érzéseim a vágyaim, olyan szinten letaglóznak és tesznek bűnössé, hogy számomra már nincs menekvés, már nincs mentsvár. Én már tudom, hogy az út végén a mostani kínjaimnál nagyobb, pusztítóbb és végtelenített fájdalom vár rám. De elhiszem, hogy a jót könnyebben megszokja az ember, és talán ha egyszerű lennék, akkor könnyen megszoknám a jót. Sosem leszek egoista. Nem mintha ez a tény annyival egyenlőbbé tenné a mérleget, mert elég csak rápakolni mindazt, amit Nyuszi jelent nekem, és olyan súlyként telepedne, hogy a mérleg serpenyője döngve érne földet, és soha többet nem lennék képes egyenesbe hozni.
- Mindenhez idő kell.
A megszokáshoz főleg, ezt tudja ő is, tudom én is. Sok mindent kellett megszoknom az életemben már, így tudom, hogy idővel minden beleolvad a hétköznapokba. Nem akartam játszani, de mást nem érdekelt, megszoktam, hogy a játék az életem része. Nem akartam olyan gyerek lenni, akit nem érint az édesanyja, de megszoktam, hogy nem teszi. Elmosolyodom a fintoron, nem nehéz észrevenni, akkor sem, ha nem vagy szakavatott.
- A Patronum kávé kínálata az egyik legjobb a kontinensen.
Bátran merem ezt mondani, mert már számos országban kóstoltam kávét, és ittam jó kávét is, mégis, valahogy az ottaninak felülmúlnak számomra minden várakozást. Igazán olyanok, melyeket az ember őszinte örömmel fogyaszt, és melyekhez szívesen tér vissza. Nem vagyok egy nagyon nagy kávézó, de ha már egy lelket megmenthetek a barna löttyös borzadalmaktól, már nyugodtabban térek nyugovóra.
- Nem mindig a legnívósabb cím rejti a legjobb sorokat.
Bölcs gondolat egy bölcstől, aki nem én vagyok. Nekem is úgy adták ez a tanácsot, és lássuk be, van benne igazság, nem is kevés. Mert valóban, néha jobb egy kevésbé ismert lapnál jelen lenni, de ott boldogan és szabadon alkotni, mint egy nagyobbnál, ahol rákötelezhetnek olyanra is, melynek a közelébe se szeretnél menni. Lehet, hogy az Edictum nem nagy lap, de nagyon sokat jelent az itt élőknek, és ez az igazán fontos.  
- Igazából egy új terület kipróbálása.
Vakarom meg kicsit az orrom vonalát, mert nem terveztem újság vagy ember mögé beállni, de érdekesen hangzik a felvetése. Akár össze is állhatnánk egy rövid időre, szigorúan szakmai alapon.
- Mivel a település várossá vált, szüksége van egy új települési arculati kézikönyvre, ennek az összeállítására kértem engedélyt a polgármester úrtól, aki nyitott volt a dologra, így most ennek köszönhetően lehetek itt.
Mert, hogy az egész fizetség nélküli, de mégsem, mert a szállásomat ők állják, noha az mégsem annyi, mint amennyi normál áron egy kézikönyv összeállítása lenne, de nekem tökéletes, mert pont erre a szabadságra van most szükségem. Az a bizonyos hab a tortán pedig, hogy egészen véletlenül Nyuszi is itt van.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. július 1. 08:42 Ugrás a poszthoz

Alíz


Zavartan elmosolyodva nyúlok szabad kezemmel a tarkómhoz, és pár ügyetlen mozdulattal vakarom azt meg. Hát igen, vannak dolgok, amikhez képtelen vagyok hozzászokni, ilyen az is, ha megdicsérnek. Mert tényleg remek, amit én értem el, de valahogy nem ezért csináltam, és én is csak hitetlenkedve álltam, amikor kiderült, mi is történt, meg, hogy mennyi is az annyi.
- A gyámja?
Zavaromat egy pillanat alatt felváltja a döbbent csodálkozás, mert valljuk be, az ember nagyon meg tud lepődni, ha egy vele egykorú, vagy legalábbis közel egykorú egyszercsak bejelenti, hogy gyám lesz. A terhességet is olyan furcsa néha elképzelni, pedig a saját korosztályomban a legtöbb ember már családot alapított, vagy éppen most várja az első gyereket. Vannak friss házasok és kétszer elváltak is, és vagyok én, aki kattintgatok. Van pénzem, de nincs házam, minden ingóságom egy feneketlen bőröndben pihen, és fogalmam sincs, hogyan kell annyi holmit felhalmozni, hogy abból egy egész lakást be lehessen rendezni. Bár gondolom könnyen, mert az emberek nagy többségének az ilyen dolgok könnyen mennek. Ezen kívül pedig vagyok én, ugyebár.
- Honnan jött az ötlet, hogy gyám legyél? Vagyis, ez így elég rosszul hangzik. Szóval, mi kellett hozzá, hogy ide lyukadj ki?
Ez sem hangzik sokkal jobban, de szerintem a kettőből össze tud tenni egy olyan kedves és értelmes emberi kérdést, ami amúgy a fejemben elhangzott, csak valahogy én képtelen voltam rendesen kifejteni, hogy mire gondolok. Néha nagyon nehezen mennek az emberi kifejezések, és tudom, hogy ez nem túl egészséges, főleg most nem, amikor már kell tudnom rendesen árat szabni, ha szeretnék jól keresni és szeretnék olyan életkörülményeket teremteni, amiben mondjuk Nyuszit boldoggá tehetném. Nem mintha arról valaha is szó lett volna, hogy Nyuszi szeretne velem lenni, velem játszani, de nehezen tudok bárki mást elképzelni erre a szerepre. Nyuszi tökéletes, kívánatos. Kívánatos. Sosem mondtam ki még ezt a szót, de ha eszembe jut, mindig miatta van.
- Szóval… megálmodod az emberek jövőjét? Mondjuk képes lennél az én jövőmet is megálmodni?
Tudni akarom én azt a jövőt? Tekintve, hogy az elmém számos nem helyénvaló dolgokkal van tele, hogy rendre vágyok Nyuszira, hogy közben ott a múltam, Cara és Mrs. Bournaby, a jéték, a vágyak, a munka, a halál gondolata, az élet utáni vágyódás, azt hiszem egy lehetséges jövő felvázolása már nem nagyon rendítene meg. Elvégre mit mondhat? Megölöm magam? Esélyes. Elrabolom Nyuszit és kényszerítem, hogy játsszon velem, ahogy egykor engem kényszerítettek? Meglehet. Hogy az egésznek nincs semmi értelme, és a végén egy gumifaló szobában ébredek… kérlek, csak ezt ne.
Mégis, a tudásvágytól mohón csillogó szemekkel pillantok rá, és tudni szeretném, vajon tényleg lehetséges volna-e, hogy egy esélyt kapjak, hogy tudjam, Nyuszival vagy nélküle, élve vagy holtan végzem-e.
- Örömmel.
Nyújtom ki a kezem az albumért, és a közeli padra mutatok. Ahhoz képest, hogy felnőtt vagyok, egyáltalán nem úgy foglalok helyet, mint a korombeliek, inkább, mint a tinédzserek, felhúzott lábakkal, amiken meg tudom támasztani a könyvet olyan módon, hogy a nap se zavarjon, de jól lássam a munkáit. Jobb zsebemből egy nagyítót húzok elő, amivel a számomra érdekes részleteket vehetem ki.
- Szeretem, hogy nálad hangsúlyosabb a fekete rész, mint az átlag színtelen képeken, ez lehetne a védjegyed is.
Számomra is a zongorázó lány az, ami a leginkább megfogóvá válik, hosszú percekig időzök el a képen, figyelmesen vizslatom a részleteket, egyszerűen mestermunka, nincs mit mondanom-
- Mennyit kérnél ezért a képért?
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. július 14. 13:52 Ugrás a poszthoz

Alíz


Figyelmesen hallgatom a történetét, illetve annak az esetnek a történetét, ahogy a velem közel egykorú lány egy tinédzser gyámjává vált, és akaratlan előbukkan bennem a gondolat, hogy ha ez így történt volna velem is, akkor vajon más ember lettem volna? Ha valaki meghallgat engem, meghallja a segélykérésemet, és nem eltaszít, eltilt a tulajdon anyámtól, akkor talán szeretném azt, aki vagyok? Jelenleg, bármikor, ha hosszan nézek önnönmagam szemébe, akár egy tükörben, akár egy vonat ablakában, a gonoszt látom. A vágyaim, az érzéseim taszítóak az emberek számára, veszélyesnek, undorítónak gondolnak. Undorodom magamtól, szánom a létezésem, de gyáva vagyok ahhoz, hogy megöljem a szörnyeteget, inkább osztozom vele a testen, amibe beleszülettünk mind a ketten.
Talán mindig is ott volt az, akit előhozott Cara és Mrs. Bournaby. Talán sosem voltam jó, egészen gyerekként sem, amikor az egész játék elkezdődött. Talán volt mindig valami, ami miatt nem védtek meg a felnőttek. Talán ez volt a sorsom. Azért vagyok a földön, hogy kiegyenlítsem a jók és a rosszak arányát. Bánom csak azt, hogy az én vágyam éppen a legtisztább angyal lett. Vajon, ha ő a legnagyobb jó a világunkban, akkor ez azt jelenti, hogy én vagyok a legnagyobb rossz? Mi lesz, ha elpusztítom őt akarva, akaratlan? Mert nem szándékozom bántani Nyuszit, de megeshet, hogy megtörténik.
- Szerencsés gyerek, te pedig csodálatosan helyt fogsz állni. Azt mondják, ez egy mélyről jövő dolog, és hogy csak az vállalja önként, aki igazán képes is rá.
Nem csak úgy mondom, így is érzek, mert Aliz mindig is ilyen volt. Mindig ennyire szeretetteljes, mindig ennyire segítőkész. Azt hiszem, volt időszak, amikor próbáltam úgy tekinteni rá, mint Nyuszira, de valahogy mégsem sikerült, ezért tudtam, hogy a külsőségek csupán csak apróságok, az igazi mélység az, ami a nemezisemmé teszi a lányt.
- Köszönöm.
Hálálkodok kedves hangon, apró, szégyenlős mosollyal, miközben belül ordít a pánik, hogy ne álmodjon rólam. Ne álmodjon semmit. Mert nem akarom tudni, hogy végül egy másik élő, lélegző lényt pusztítok-e el, vagy önmagamat. Nem akarom most még tudni, hogy miként ér véget a történetünk, és nem akarom azt se, hogy ismerje a múltam. Az életem mindig jellegtelennek mutattam be, de közel sem volt ez az igazság. Az a sok múltbéli esemény teljesen összeroppantott, és ennek meg is lett a következménye, a fájdalmas plusz, ami az életemet átszelte.
- Mit szólsz nyolc galleonhoz?
Tízzel indítottam volna, de úgy vélem, hogy mugli pénzben is jó pénz, hiszen közel hatvanezer egyetlen képért.
- Ha dedikálod, mehetünk feljebb is. Még az ismeretlen művész kategóriában vagy, de ha én megveszem egy képedet, és egy ügyes marketinggel rád irányítom a hangsúlyt, akkor megismerhetnek.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. július 14. 15:50 Ugrás a poszthoz

Nyuszi és Petya


Volt már olyan pillanat az életedben, hogy azt érezted: EZ AZ. Ez a tökéletes pillanat, a sorsfordító, az egyetlen, amikor igazán új fejezetet nyithatsz. Meg akartam szűnni abban a pillanatban, ahogy tekintetünk találkozott, ahogy Nyuszi ajkaira mosoly húzódott. Szinte éreztem a torkomnak szegeződő láthatatlan kést, melyet önmagam tart. Ott és abban a pillanatban, ahogy rám nézett, képes lettem volna megölni azt a Nathanielt, aki magának akarja Nyuszit, aki képes lenne ártani neki, hogy önnön boldogságát meglelje. Meg akartam ölni a gonoszt, kiűzettem volna magamból, hogy a helyét átvegye Nate, a tiszta, jóságos, egyszerű fiú, aki áhítozik a szerelmére, aki vággya, aki éltetné, aki a boldogságát keresné valóban. Csak Nate szeretnék lenni ebben a pillanatban, ahogy Nate voltam akkor is, amikor a nyakláncról leakasztottam és elrejtettem az apró ezüst szárnyat. Szeretnék egyszerű lenni, szeretnék neki megfelelni.
Hiszem, hogy egyetlen ember képes engem megmenteni, hogy mellette mintha elpárologna az, aki nélküle vagyok. Csakhogy, amikor nem vagyok vele, én akkor is rá gondolok, rá vágyok, őt kívánom. Csak máshogy. De bárhányszor a szemembe néz, ajkaim kiszáradnak, szemem megrebben, és tiszta szeretnék lenni. Méltó rá. Ajkaim papírvékonyságúvá válnak, amikor arról tesz említést, hogy régebben bántották, és érzem, ahogy a lelkembe furakodik a nem tetszés. Sosem fogom megérteni, hogy hogyan képes bárki bántani egy angyalt. Hogyan képes megtépázni a tökéletességet, megszürkíteni a ragyogást. Layla egy csoda, egy mindenen felülemelkedő, tiszta és önzetlen lélek. Nem akarom bántani őt, én sosem akarnám, hogy neki fájjon. Sosem? Most úgy érzem, de mi lesz, ha majd arrébb lép.
Kezem megindul a porcelánfehér bőr felé, szeretném megérinteni, megsimítani arcának puha bőrét. Szeretném bizonytalanul a füle mögé tűrni kósza tincseit, szeretném ajkaimmal ajkait csókolni. Szeretnék az a férfi lenni, akit egy ilyen nő mellé szántak, szeretnék a tökéletes társ lenni neki, nem érdekel, hogy mekkora kihívást is jelent az. Szeretném őt magamnak, hogy az enyém legyen. Frusztráló a levegőben megtorpanó kezem, ahogy egy, nem is, két újabb szereplő csatlakozik hozzánk, és én hirtelen érzem, ahogy a sötétség eluralkodik rajtam.
Azonban van ott más is, a féltékenység. Érzem, ahogy mélyebben beszívom a levegőt, hogy hirtelen harag gyűlik bennem a crup és gazdája iránt egyaránt, hogy nem örülök, hogy itt vannak, sőt, kifejezetten pofátlannak tartom a tényt, hogy egy beszélgetésbe belesétálnak. Szívem szerint magamhoz rántanám Layla-t, és úgy csókolnám meg, hogy ne legyen benne kétely, velem kell lennie. A hirtelen jött vágy azonban tovább is szál, mert nem akarom, hogy sebezhető legyek, és mert tudom, hogy az efféle badarságok csupán csak a romantikus vígjátékokban működnek, a valóságban megriasztanám, és különben is, tisztelem a dolog intimitását, így már-már közönyösen, talán kissé ridegen, hogy érezze az alacsonyabb növésű fiú, hogy nem feltétlenül tartom illendőnek a belépőjét viszonozom a kézfogását és a bemutatkozást.
- Nathaniel Wright.
A tekintetemben pedig, bármennyire is nem szeretném, egyértelműen üzenem neki, hogy nem örülök a jelenlétének, de nem gátolom meg, ellépve tőlük egy magasabban elhelyezkedő rész felé indulok, kezemben a lánccal. Bár úgy néz ki, mintha azzal foglalkoznék, ez egyáltalán nem így van, mert bár a szárnyat visszaillesztem, azért pilláim alatt szemmel tartom a fiút.
~ Milyen kár, hogy nem csúszós ez a lelátó. ~
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. augusztus 26. 18:20 Ugrás a poszthoz

Alíz


Abban teljesen biztos vagyok, hogy a gyerek jó helyre fog kerülni. Engem, legyek bármennyire is nem jó ember, valahogy mindig is csodás lelkek vették körül. Ilyen Nyuszi és Alíz is, akiknek olyan fényes aurájuk van, hogy mellettük elhalványul a Nap is. Nem hiszek abban, hogy valaki csak jó vagy csak rossz, szerintem mindenki, a legádázabb gyilkos is jó alappal születik, csak a kapott csomagban van sok necces tényező. Éppen ezért nem mondom azt, hogy mindig rossz voltam, sőt, életem első tizenhét évében kifejezetten jónak gondoltam magam, nem is sejtve, hogy Cara és Mrs. Bournaby miatt leszek rossz. Most pedig rossz vagyok, aki hiszi, hogy egy angyal még megmentheti a lelkét. Csak nem tudom, hogy az angyal tudja-e ezt. Egyelőre félek, hogy szárnyát szegve pusztítom el őt akaratlan.
A gyerek talán az, aki végül beteljesíti az én vágyamat, vagyis végül a jól útjára lépve megtalálja a számítási. Legalább ő? Sajnos a nagy irodalmi főhősökkel ellentétben ez engem még mindig nem vigasztal egy cseppet sem. Tudom, hogy nem illendő így gondolkozni, és valahol mélyen sajnálom is, de drukkolok nyilván, hogy nekik jó legyen.
- Szeretném tudni.
Vágom rá olyan határozottan, hogy lehet a másikban egy pillanatra pillanatra megáll az ütő, vagy talán gyanú ébred, hogy valami nem stimmel. A helyzet az, hogy nem tévedne olyan nagyot, csakhogy velem valahogy sosem stimmelt igazán semmi, már akkor sem, amikor megismert, ahhoz képest köszönöm, elég jól vagyok. De legyen akármi is a jövőm én tudni akarom. Nagyon sok mindent gondolok arról jól leszek öt év múlva, és igen eltérőek. Börtönben, mert elfeledve lényem jó részét, megölöm Nyuszit? Egy sír mélyén, mert nem feledve a jót, inkább megölöm magam, hogy neki ne árthassak? Mosollyal az arcomon, éppen felé hajolva lágy csókért, miközben ujjaimmal finoman érintem növekvő pocakját, benne a gyermekükkel? Bármelyik lehet, sorsom hamarosan egy angyal kezébe helyezem.
- Ez csak természetes.
Nem, másnak nem lenne az, de Nyuszin kívül nincs más a világon, aki annyira vegyes érzelmi tartományban lenne, mint ahogy ő van nálam. Alíz mindig jó volt velem, én is jó akarok lenni vele. Szeretném boldoggá tenni, szeretnék segíteni. Ha a sors kidobja a halált, szeretném, ha úgy mennék el, hogy adtam neki valamit.
- Egy kiállításon a belecsempészhetnélek, pár kávézó falára felkerülhetnél és néhány befolyásos embernek ajánlhatnálak. Csak igent kell mondanod.
Nekem ez nem sok idő, nem sok kör, de lehetne ez a valami. És ha ez lenne az, akkor könyörgöm, ne a börtönt dobja a kocka. Az emberek túl könnyen gyűlölik meg azt, aminek egyetlen aspektusa rossz érzést vált ki, és ha én börtönbe kerülök, akkor félek, hogy eldobná ezt az egészet.
- Benne vagy?
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. szeptember 23. 15:47 Ugrás a poszthoz

Alíz

- Egy látnok megérzései csak nem tévedhetnek.
Jegyzem meg kedvesen, kisfiús mosolyt küldve a lány felé. Tudom, hogy tényleg jó lesz benne, mert amikor együtt dolgoztunk, akkor is voltak pillanatai, amikor kedvesen anyáskodott felettem, úgy, hogy szerintem észre se vette. Szerettem az ilyen pillanatokat, mivel felismerem az anyai törődést, és szinte falom az energiáját. Én magam, annak ellenére, hogy legjobb tudomásom szerint az anyám még mindig jó egészségnek örvend, apámnak hála idejekorán megfosztódtam ettől a szeretettől, nem csoda hát, hogy minden egyes formáját maximálisan kihasználom. Próbálom magamba gyűjteni, elraktározni, lassan feldolgozni. De mivel koromnál fogva anyát már nem kereshetek magamnak, így nagy valószínűség szerint egy olyan nő mellett kellene megállapodnom, aki idősebb nálam, és kiélheti rajtam anyai energiái egy részét. Csak addig, amíg én magam fel nem növök arra a szintre, hogy már ne ezt keressem egy nőben. Nem mintha attól lenne hangos a környék, hogy megállapodnék, vagy akár csak lenne valaki az életemben, mert szó sincs ilyesmiről.
- Köszönöm, ez nagyon kedves tőled.
Tőlem pedig, hogy őt segítem, de hát erre valók a barátok, nem igaz? Azért vagyunk, hogy segítsük egymást, és ha van lehetőségünk, akkor miért is ne tennénk? Máskülönben értelem sincs. Noha mindketten önzetlenül segítenénk a másikon, van abban valami bájos, hogy éppen most jön jól egymás megsegítése. Tényleg érdekel, hogy vajon milyen jövőt jósolhat nekem a világmindenség, mit mondhat rólam az univerzum. Talán ha túl szörnyűséges, nem hiszi el a végtelenül kedves arcú nő itt mellettem, de elmeséli. Ebben reménykedem, ami azt illeti.
- Sosem tervezek, így nem nagyon tudok erre választ adni. Terveim szerint az október végi testületi ülésre már bevihetik a kész anyagot, addigra szeretném egyen tudni, és talán maradok még egy vagy két hónapot. A karácsonyt mindig máshol töltöm, más és más országban. Itt is megnézném egyszer, hogy milyen, talán kiegészíteném az akkori összeállítást, helyet hagynék pár képnek, és a jövőév januárjára datálhatnánk a végleges formába öntést. Minden a polgármester úron múlik.
Ő lehet, hogy szűkösebb határidőt szeretne, vagy nem tartja olyan fontosnak a karácsonyi időszakot, hogy képeken jelenítse meg. A következő találkozásunk alkalmával mindenképpen szóbahozom majd neki ezt az eshetőséget is. A vendégszeretetével semmiképpen sem szeretnék visszaélni, mert nem lenne illő, szívesen fizetek a szállásért, csak maradhassak hosszabban.
- Arra gondoltam, hogy csinálnék egy képes kalauzt a magyar mágusfalvakhoz. Érdekes lehet a kontraszt Kunszenilla és Bogolyfalva között, hiszen az elnéptelenedés és a túlnépesedés tökéletes ábrázolása. Illetve ott vannak a gyönyörű helyek, mint az Angyali Menedék. Nem láttam még ilyen művet és úgy vélem, hogy ez mindenkinek a hasznára válna, hátha úgy döntenek, hogy megmentik azt a szegény falut.
Az ember mindig remél, és sajnál, amikor ennyire eltűnik a világból a mágia, de most elsősorban annak örülök, hogy mi ketten összesodrodtunk úra.
- Neked van olyan terved, amivel felborítanád a világot?
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. október 17. 12:28 Ugrás a poszthoz

Nyuszi és Péter


Minden ember életében van egy olyan pillanat, ami a legcsodálatosabb és a legfélelmetesebb egyszerre. Az a pillanat, amikor mindent felteszel egy lapra, amikor úgy érzed, hogy kell egy utolsó ugrás ahhoz, hogy megkapd azt, amire egész életeben vártál. Az ugrással csak az a baj, hogy néha nem elég nagy a lendület, és a mélybe zuhansz, vagy, ami még rosszabb, jön egy Péter, aki húsos kis lábát felemelve a gyomrodba rúg, és a mélybe zuhansz.
Nagyon sokszor láttam már ezt a pillanatot a kamerán keresztül. Ahogy emberek igent mondanak egy másik emberrel kötött házasságra, ahogy egy ember felszáll egy gépre vagy vonatra azzal a szent elhatározással, hogy addigi életét hátrahagyva, új esélyt ad. Láttam, ahogy a depresszió szépen lassan felemészti az embereket, ám a végső tett előtt felszívják magukat, és láttam, ahogy rehabilitáció után egy új csillanás jelenik meg a szemekben. Láttam, de sosem éreztem, egészen addig nem, míg égi fénybe burkolva meg nem érkezett Nyuszi az életembe. Még most is fel tudom idézni hajának csillanását, hogy mennyivel volt másabb akkor a fény, mint most, amikor ezzel a nevenincs kölyökkel áll, és leírhatatlanul úgy tekint rá, ahogy rám kellene. Én vagyok a férfi, aki elköteleződne a nő mellett. Én vagyok a fiú, aki úgy határozott, hátrahagyja a múltat, és új életet kezd. Én vagyok az ember, aki az utolsó lépés előtt felszívta magát, de nem én vagyok a férfi, akinek máshogy csillan a szeme a rehabilitáció után. Én a férfi vagyok, aki zuhan, akinek nincs védőkötele, akinek nincs értelme. Én vagyok a férfi, aki a másik feljárón sétál lefelé, hogy aztán belevesszen a tájba, mielőtt az enyelgők észrevennék, hogy elment. Én vagyok a férfi, aki hitte, hogy minden kitaszított, ha elég erős, kap egy esélyt. Az én esélyem csillogó tekintettel pillant most Péterre, és bár magamnak nem mondanám ki, de tudom, hogy helyesen teszi. Mert ez a kölyök valószínűleg jó.
Kezeimet fázósan, holott egyáltalán nincs hideg, fonom össze magam előtt ahogy az erdő felé közeledek, és érzem, szinte érzem, ahogy a szememből lassan kihuny a fény, ahogy elmúlik a remény. És hogy ott voltam, hogy egyáltalán megléptem a lépést, amitől féltem, sőt rettegtem, arra csupán csak a padon hagyott apró, cikeszes nyaklánc emlékeztet, melyből több nincs és nem is lesz a világon. És noha most megtört vagyok, idő kérdése, és valami mássá változom, valaki mássá, de azt hiszem, abban nem lesz sok köszönet.


Love Love Love
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. október 18. 13:52 Ugrás a poszthoz

Alíz


- Szeretnék veled karácsonykor koccintani.
Hogy hol leszek akkor? Fogalmam sincs, életem közel harminc éve alatt sosem voltam képes kialakítani otthont, mert egyetlen helyen sem éreztem azt, hogy itthon vagyok. Az érzést ismerem, hiszen Layla mellett minduntalan elfog, ám érdekes, hogy bár ő itt van, én nem lennék itt. Elvinném innen messzire, olyan helyre, ahol szépsége csak még ragyogóbbá válik, angyal arca még látványosabban jelenik meg, és ahol annak élhet, amit szeret. Talán ha együtt vagyunk itt, még kialakul ez az érzés, és nagyon remélem, hogy lesz egy nap, amikor ezt megtapasztalhatom. Egy biztos viszont, bárhol is legyek a világban egy hét vagy egy hónap múlva, karácsonykor itt leszek, vele, és koccintunk egy pohár forralt borral.
- Köszönöm.
Mert valljuk be, az ember, akinek sosincsenek igazi tervei, elmosolyodik, sőt remél, amikor valaki mégis tud olyat mondani, hogy elkezdje kialakítani ezt az új, másoknak szinte természetes szokást, hogy számol azzal, mi lesz a következő néhány hétben, hónapban. Ilyen lehet az a bizonyos valahova tartozás érzés. Elkezdek én is valahova tartozni, nem is sejtve, hogy mi mindent hoz még nekem ez a hely.
- Nos, az enyém nemes cél, a tiéd meg valami, amire nagy szüksége lenne a világnak.
Hogy milyen is lenne az, ha egy Alíz típusú embernek nem csak szava, de döntési joga is lenne? Azt hiszem, tökéletes, mert megnyugodnánk, mert szépen szemlélnénk a világot, mert meglátnánk, hogy mi is az igazán fontos benne. Szívesen élnék egy olyan világban, amiben ő vezet minket. Sajnálom azonban, hogy ez nem rajtunk múlik.
- Lassan indulnom kell, de valamelyik nap akár együtt vacsorázhatnánk, ha van kedved. Még nem ismerem az itteni helyeket, megismerném a kedvencedet.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. november 10. 18:58 Ugrás a poszthoz

Alíz

Lassan fújom ki a levegőt, miközben az ágyon ülök. A nadrágom rajtam, cipőt is húztam már, és elfáradtam. Mintha valami nem stimmelne, érzem, hogy a heg alatt sokszor fáj valami. Mintha bennem felejtettek volna valamit. Talán a démon, aki aznap éjjel kitörni készült, most ott próbálkozna meg kitörni. Gyakran érzem, hogy viszket, hogy nyom, kipirosodik, éget, olykor fel-felszakad, vérzik. Most is, ahogy az ágyon ülök, érzem, hogy a széles és nagy kórházi ragtapasz alatt húzódik a bőröm. Nem akarok kockáztatni. Verejtékező arccal nézek az ággyal szembeni tükörbe, erőt gyűjtök ahhoz, hogy úgy nézzek ki, mint egy normális ember. Lassan állok fel, lépek oda, hogy megtöröljem az arcom, dezodorral és némi mentás illattal fedjem el a romlandóságot, mely bennem tombol. Akkor éjjel magamat is megleptem, és tudom, hogy soha többet ben akarok ilyet érezni.
Inget és mellényt húzva, végül a hűvös idő miatt sálat és kabátot is veszek, hogy aztán elinduljak. Mivel észrevettem magamon, hogy esetenként rosszabbul mozgok, mint máskor, így korábban kezdek el készülődni, hogy ne késsek. Az lenne az utolsó dolog, amit képes lennék megbocsátani magamnak. Vagyis, az utolsó előtti. Az utolsó az volna, ha Nyuszit bántanám. Ennyi év után is úgy vélem, hogy az volna a legmegbocsájthatatlanabb bűnöm. Mikor a sarkon befordulok, már van bennem akkora ritmusérzék, hogy úgy vegyem a levegőt, hogy az ne legyen feltűnő, pedig más, több kisebb, szaporább, fújtatóbb. Nem aggódom a vacsora vagy a közös hazatérés miatt, mert a nők, akkor is, ha nem a párjukkal vannak, szeretnek andalogni. Szépen, kényelmesen térünk majd meg előbb Alízhoz, majd elköszönve hozzám, saját tempómban indulok meg magamhoz. Utóbbinál amúgy sem fog már számítani. Mint egy illedelmes férfi, korábban érkezem, és a bejárattól pár lépésnyire várom őt.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. november 19. 18:23 Ugrás a poszthoz

Alíz



- Csinos nőhöz illik elegánsan öltözni.
Pillantok végig rajta, mert valljuk be, valóban nagyon csinos és szép volt ebben az összeállításban, szerencsés lesz az a férfi, akinek a szívét adja. Arra, hogy elegánsnak tart, szerényen elmosolyodom, és, mint egy zavarban lévő kisfiú, lesütöm a szemem. Nem sokszor dicsértek meg eddigi életem során, de minden alkalom nagyon különleges, mintha most, ezzel próbálnám meg kipótolni azt a szeretetet, amit az anyámnak kellett volna megadnia, ha az apám engedi. De ő nem engedte, míg anyám beletörődött ebbe. Az emlékre keserűség és maró érzet jelenik meg a testemben, a fájdalom azon a bizonyos részen összpontosul.
- Igen, nagyon kíváncsivá tettél, amikor javasoltad a helyet.
Mert valljuk be, azt hittem, vacsorázni megyünk. És igen, tudom, hogy ott áll a nevében, hogy étterem, mégis, mikor az ember rágondol, akkor nem lát mást, mint földön ülést, színes párnákat, és végtelen lehetőséget arra, hogy az emberek sötét helyeken kicsavart pózokban fekve beszélgessenek, mintha mi se volna természetesebb. Így nehezen jut el az ember agyához a tény, hogy itt lehet enni is. Sőt, ami azt illeti, magamban már azt mérlegelem, hogy le még csak leülök, de hogyan fogok felkelni úgy, hogy ne bukjak le, valami nincs rendben velem. Hogy miért nem megyek orvoshoz? Miért nem megyek vissza a rendelőbe? Mert van egy elméletem, mégpedig az, hogy egy ennyire gyenge és hasznavehetetlen szervezet nem kell majd egyetlen ördögi lénynek sem, vagyis az, amelyik belém költözött, távozik majd, sőt, talán megszűnik létezni is. Mennyire csodálatos is lenne a felszabadulás!
Örülök az asztalnak, szinte megkönnyebbülök a ténytől, hogy nem kell azon morfondíroznom, hogy mégis hogyan legyen a felemelkedés. Egy asztaltól majdhogynem könnyedén, de legalábbis megfontoltan és ezáltal feltűnésmentesen kelek majd fel.
- Én carbonarat és rosé borkoktélt. Tetszik ez a szó, borkoktél.
A második mondatot már Alíznak szánom, visszavezetre rá a tekintetem, és amikor észreveszem, hogy néz, zavartan mosolyodok el megint. Mindig zavarba jövök attól, ha az emberek látnak engem. Ezért is menekültem a gépem mögé, a fotós láthatatlan.
- Elkészültem a nagy művel. A karácsonyt még terveim szerint megvárom itt, egy külön mellékletként megjelenik még, aztán, azt hiszem, itt az ideje tovább állni.
A napjaim valóban meg lennének számlálva? Milyen ironikus is volna, ha erre utalnék, nem? Viszont, ahogy ő is tudja, úgy én is, képtelen vagyok egy helyen hosszú időt eltölteni. Sosem találtam az otthonom, és talán soha nem is fogom. Én világéletemben az elveszett gyerekek közé tartoztam inkább. Mosolyogva pillantok fel rá.
- Rólad azt hallottam, hogy a karácsonyt követő időszakban nagy meglepetés fog érni. Néhány komolyabb megkeresés és egy kiállítás. Nem tudom, hogy már megkerestek-e ezekkel kapcsolatban. Lehet, hogy lelőttem a meglepit.
Javasoltam pár embernek, hogy kérjék Alízt a következő fotózásokhoz. Ismertebb embereket, zenészeket. Kértem a Tintafolt&Pergament, hogy a könyveik illusztrációit bízzák rá. Szinte mindenki belement, így szó szerint elhalmozzák majd felkérésekkel. Ehhez pedig elég volt egy kép kifüggesztve a falon.
Nathaniel Wright
INAKTÍV



RPG hsz: 98
Összes hsz: 109
Írta: 2020. november 22. 10:18 Ugrás a poszthoz

Alíz


- Bízok az ízlésedben.
De még mennyire, hiszen, aki olyan gondosan és alaposan odafigyel a képei részletgazdagságára, mint Alíz, azzal nagy gond nem lehet az ételek terén sem. Körbe nézve pedig megállapítottam, hogy ez a hely igen ízléses. Biztos vagyok benne, hogy női és férfi kéz is munkálkodott a megfelelő kialakításban, de így lesz szép és harmonikus. Szép a szemnek.
- Magyarországon még nem ettem olasz ételt, de azt sokan mondták már, hogy más, mint Olaszországban. A kínai is teljesen más, mint odaát, de az itt jobban is ízlik.
Az itteni ízvilág a magyaroknak lett kitalálva. Én angolként, Angliában is másabb ízeket tapasztaltam, nem szerettem, de amikor lehetőségem volt, ettem Kínában is. Az egy fokkal jobb volt, de az igazi itt, Magyarországon ért, és azt hiszem, ha azt mondom, kedvelem, akkor finoman fogalmaztam, mert minimum tíz naponként fogyasztok kínait. Ezért állok úgy az olaszhoz is, hogy hátha itt még jobb, mint ott.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ma teljes egészében rád hagyatkozom.
Én pedig élvezem azt, ahogy beszél, amiket mond, a hangját. Régebben nem is sejtettem, de szeretek emberek társaságában lenni, olykor szinte szomjazom is rá, hogy legyenek körülöttem. Amikor gyerek voltam, kerültem a feltűnést, az embereket, nehogy észrevegyék, hogy valami nem stimmel velem. Mert azt tudom, hogy undorítónak és szánalmasnak tartották azt, ami nekem természetes volt, amit Cara-val és Mrs. Bournaby-val éltem át. Nem akartam senkit sem veszélybe sodorni. Most azonban, az eset óta, csak saját magamat sodorhatom veszélybe azzal, hogy valaki meglátja a szörnyeteget, mely szinte fekete szemeimben rejtőzik. A szörnyeteget, aki lehet, hogy valójában én vagyok. Talán addig szunnyadt, míg a vágyait kielégítették, és most, hogy magányos, már nem érzi jól magát. Akar valakit, egy új társat, de most úgy, hogy ő irányítson. Most ő akar a vezér lenni.
- Karácsonykor? Szívesen, de nem leszek a terhetekre? Elvégre az a család ünnepe, és te egy gyerekért felelsz. Tényleg, hogyan vagytok?
Mind a ketten elfoglaltak vagyunk, ő éppen csak magához vett egy gyereket, amikor újra találkoztunk, én szerettem volna a munkám végére érni, és nem mellesleg egy picit haldokoltam is. Nehéz egyeztetni, de szerencsére sikerült, és nagyon örülök neki, hogy itt ülünk most. Velem amúgy sem könnyű, mivel se otthonom, se terveim, igazán spontán élek, spontán emberként mozgok, vagyis velem időpontot egyeztetni, lehetetlen. Alíznak most mégis összejött és máris tervez egy következőt. Bátor lány, mit ne mondjak.
- Mindenképpen. Örülök neki, hogy most is megtaláltuk egymást.
Mert valóban így történt. Vannak kapcsolataim a világban, kevés igazán szoros, de akikkel egyszer jóba lettem, az életüket követem, és ha újra találkozunk, akkor ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Egyetlen mélyebb kapcsolatom van, Nyuszi, de vele mindig bonyolultan vagyunk, főleg miattam, gondolom. Viszont őt máshogy szeretem, mint másokat, ezért is olyan nehéz őt definiálni, vagy lehetetlen mindenki mással egy kalap alá venni. Nekem ő a nagy titkom, ami a női vonalat illeti.
- Az államok felé kacsingatok, ami az új évet illeti, aztán azt hiszem Görögország felé mozdulnék, de még minden képlékeny, hiszen ismersz. Ha jön egy szimpatikus felkérés, akkor átvariálok mindent.
Ilyen hosszan, mint itt, még sehol sem voltam, és nem is hittem, hogy leszek, hogy olyan dolgokat csinálok majd, mint az albérlet fizetése, a bevásárlás magamra és a számlák. Itt mindent megtapasztaltam, amit korábban még nem. Mennék és maradnék. Igen vegyes ez a helyzet most. De mérlegelve az elmúlt heteket, határozottan a távozás mellett vagyok. A szörnyeteg, aki bennem él, éhes, érzem, ahogy Alízra pillantok, és amikor a gondolatom elkalandozik, aprót nyomok a sebemen, hogy magamnál maradjak. Soha többet.
- Óóó... én...én...
Teljesen váratlanul ér a reakciója, az arcom egyetlen pillanat alatt vált teljesen vörösbe, ahogy ajkait érzem az arcomon, és érzem, hogy a zavar elönt, páran még felénk is fordulnak, kuncogva tesznek megjegyzést arra, hogy milyen aranyosak vagyunk együtt. Nos, valóban, Alíz igazán szép és bájos, de nem hiszem, hogy egy olyan fickót kellene kapnia, mint én. Hogy leplezzem a zavarom, az elém tett ételt mustrálom, és szinte áldásként kapom a jó étvágy köszöntését.
- A viszontlátásra.
Emelem meg a poharam, hogy koccintsak vele, majd mielőtt még a sajátomhoz nyúlnék, az övé felé lendítem a villám, és egy kicsit lopok a vacsorájából, hogy előbb azt az ízt tapasztaljam, amit ő is.
- Igazán ízletes, hmmm... nagyon finom. Kérsz?
Tolom közelebb a tányérom békeajándék gyanánt, miközben a tekintetemmel a tekintetét keresem.
- Az én terveim már napvilágot láttak, de mi a helyzet veled?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Nathaniel Wright összes RPG hozzászólása (40 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel