Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Kisnyuszim Ha szerelmes vagy, márpedig az vagy, bármit képes vagy megtenni a szeretett nőért. Bármit, olyat is, ami őrültség, mégis, képtelenség, hogy ne történjen meg. Így én is megteszek mindent, amit csak meg lehet tenni. Sosem gondoltam magamra úgy, mint nagy szervező, sem úgy, mint szerencsés ember, de aztán jött ő, és az életem megváltozott. Vele, érte, képes vagyok jó lenni. Érte megéri, miatta el tudom nyomni azt, aki olyan sok bűnös gondolatot ébresztett bennem, és bár vágyom rá, jobban, mint bármire az életben, jobban, mint Cara-ra, miután elvált tőlem, mégis képes vagyok várni. Legalábbis, ha nagyon sokszor mondom, akkor képes vagyok. Mert képes vagyok, ugye? Néha már magam sem tudom, nem vagyok teljesen biztos benne. Felkutatva minden ismeretséget és lehetőséget, megpróbáltam egy igazi elvarázsolt világot varázsolni neki. A múltkori észrevétele, mely szerint kedvem sincs megcsókolni olyan mélyen belém ivódott, hogy azóta mást sem tettem, mint bizonyítottam a szerelmem. Hol egy rózsával, hol meglepetésből - nem, nem féltékenységből -, megnézett edzéseken, hol csak úgy, apró üzenetekkel. Most is egy apró üzenetet küldve biztosítottam róla, hogy gyönyörű, és ha kedve van, esetleg, velem vacsorázhatna a csónakháznál. Talán kicsit klisés jó pár elem, de férfi aggyal nagyon korlátoltak a lehetőségek. Mégis, megpróbáltam kihozni a legtöbbet belőle, hogy még ne legyen ízléstelen. A karácsonyi fényeket kibérelve, a közeli fákat körbetekertem velük, így, amikor a nap alábukik, lassan meggyúlnak majd. Cseresznyefák, gyönyörűen, rózsaszínen keretezik az újrafestett, sötétbarna házikót, amit igen, én festettem újra cserébe azért, hogy ez a hely most csak a miénk lehessen. Éjjeli csónakázás is lehetséges, a csónakot is feldíszítettem. Főztem, minden étel és ital bent van a házba, természetesen odafigyeltem mindenféle diétára és kalóriabevitelre, ami a sport miatt elmaradhatatlan, mégis, finom ételeket készítettem. Emellett pedig a menhelyről elhoztam az összes nyuszit, akik most a fűben ugrálnak, a nyakörvük pedig az életüket óvja. Nem szöknek és nem fúlnak vízbe. Már jó. Szeretném, ha érezné, hogy fontos nekem, hogy törődök vele, hogy szeretném boldognak látni. Már csak abban reménykedhetek, hogy eljön, és ha igen, akkor úgy érzi, hogy jól választott, amikor mellettem döntött.
|
|
|
|
Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Kisnyuszim Van egy apró különbség a férfiak és a mi Nathanielünk között. Ő emlékszik. Mindenre. Jó, nem mindenre, de mindenre, ami Layla. Vele kapcsolatban olyan, mint a nők azzal, hogy mit csinált a férfi nem egy díszes példánya. Azt nem tudják, hogy mit ebédeltek, na de, hogy mit mondott a Feri három éve májusban este hat óra harmincnyolc perckor, arra tisztán. Ez amúgy a nőknél természetes, míg szegény Nathaniel Alexander Wright-nál betegségként aposztrofálták volna, már amennyiben valaki, valaha is foglalkozott volna vele, hogy megfigyelje szerencsétlen kölyköt. Valószínűleg amennyire jámbor a lelke, annyira fogadta volna el a segítséget, hogy egy nap ne legyen ő maga a megtestesült démoni gonoszság, de... ez nem történt meg, és éppen ezért ki tudja, hogy mi minden történhet még... - A legjobbat érdemled. Nem mozdulok, amíg nem szeretné, amíg a kis szőrös állat fontosabb neki, bár tény és való hogy egy pillanatra a féltékenység dühe fellobbant, és azt kívánta, hogy roppantsak egyet a nyúl nyakán, hogy már ne állhasson az utunkba. Azonban mégsem tettem, nem szabad, hiszen Layla szereti őket, éppen ezért vannak itt. Nem csak ő, hanem vagy húsz másik társa is, akiket kedvtelésből vettek, majd a menhelyen kötöttek ki. Nézem őt, szememben az esti félhományban jótékony takarásában csillan meg a vágy, ahogy végigpillantok rajta, akaratlan is megnyalom ajkaimat. Kívánatos, szeretem ezt a színt rajta, szeretem, ahogy az anyag rásimul a testére, ahogy idomait felfedi. Szőke tincsei édesen omlanak vállára, hátára, és bennem lassan fel-felébredni látszik a szunnyadó vágy. Akarom őt, évek óta, és most, hogy az enyém, a boldogságom földöntúli, ám nem teljes, és ezt minden férfi megértheti tizennégy és száznégy év között. De nem akarom elriasztani, a múltkor is megrettent, amitől bűntudatom lett, pedig annyira szeretnék játszani vele, megismertetni vele a játékot, érezni a testét a testemen, látni őt meztelen, vétlen... aprót rázom a fejem, az elém táruló kép túl sok, és helyét átveszi a féltékenység, hiszen láttam, hogy néz másokra. Akkor is láttam, amikor ő azt hitte, hogy nem látom. És ezt nem sokáig fogom eltűrni. - Van kedved játszani?
|
|
|
|
Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Kisnyuszim Ellenkezni szeretnék. Nem én vagyok neki, ő van nekem. Ha ő ne lenne, ki tudja már, hogy hol lennék. Volt pillanat, amikor nem volt visszatartó erő, amikor Péter befurakodott közénk, és én Babát akartam. Nem úgy, ahogy Nyuszit, ő nem, Babát úgy akartam, ahogy nekem kellemes, nála eszemben sem volt várni, udvariasnak lenni. A szerencse, és az az ostoba kölyök mentettem meg, semmi más. Layla más, ő az angyal, akit azért küldtek, mert imáim végre meghallgatásra találtak. Ő a menekvés, a mentsvár, az ölelés, mely ha elég hosszan tart, kiűzi belőlem a gonoszt. Amikor ő van, nincs más, akkor csak ő van, és amikor távol van, akkor sem érzem, hogy ne lenne. Mindig velem van. Képei gondosan elrejtve az életteremben, megbújnak más képek között, ám bárhol is éltem a világban, mindig velem voltak, mindig pontosan ugyanoda tettem vissza őket. Mert ott volt a helyük, ahogy neki is ott van a helye, ahol most van, benne az életemben. Édes csókját szeretném elmélyíteni, szeretném szenvedéllyel csókolni, de mintha nem lenne rá képes, mintha nem szenvedéllyel szeretne. Ugyan, ez ostobaság, csak még nagyon tapasztalatlan ezen a téren, a múltkor is megrezzent, nem akarom elijeszteni. Ki tudja, meddig leszek még képes várni, de nem akarom bántani, őt nem, sem akarva, sem akaratlan, mégis, ahogy érzem, hogy a testem éled, ahogy belefeledkeznék, ő úgy libben el, nézve a tájat, mindent, ami miatta van. Miatta, hogy legyen olyan, hogy miattunk. - Arra gondoltam, hogy az egyik nyuszit megtarthatnád, vagyis mi, együtt. Közösen gondoskodhatnánk róla. Nálad lakna, de elhozhatnád magaddal, amikor találkozunk, vagy lehet néha nálam is, ahogy, akár te is. A lakásban, amit kibéreltem, van egy vendégszoba. Elsősorban a nyúlnak, de ez most egy teljesen mellékes tény. Apró lépések. Alhatnánk együtt, hiszen, hónapok óta egy párt alkotunk, nincs férfi, aki ennyit várna egy nőre. Hónapokat? Egy kicsit talán kedvesen bántam a szavakkal. - Nem kell azonnal válaszolnod, de az egyik nyuszin van egy kulcs, ami a lakásom ajtaját nyitja. Lassan közelebb lépek hozzá, félresimítva a haját apró csókot lehelek a nyakszirtjébe, mielőtt nyakába óvatosan egy láncot akasztanék. - Ma van egy éve annak, hogy először csókolóztunk. Annak, hogy azt mondjuk, egy pár vagyunk, még kell pár hét, de a csók az egy évvel ezelőtt történt. Mondtam, hogy nagyon kedvesen bánok a szavakkal. Hónapok... egy év.
|
|
|
|
Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Kisnyuszim - Igen és igen és... igen. NEM. A harmadik az határozottan egy nem lenne, és talán érződik is azon az igenen, ahogy annyira nem igen, mint a másik kettő. Mert igen, fogadjunk örökbe egy nyuszit, és igen van egy lakás, amit kibéreltem, és igen, van benne vendégszoba, de nem, nem neki. Viszont tudom, hogy egy év után már az is csoda, hogy nem a panzióban lakom, hanem van egy hely, ahol ugyan még semmi sincs, mert még nem rendezkedtem be, de otthonnak lehet nevezni. Utoljára gyerekkoromban volt otthonom. Azt követte a Roxfort, majd mindenemet belepakoltam egy tértágított bőröndbe, amivel a világot jártam. Egyetlen bőrönd, ennyi az életem, de Layla mellett képes lennék letelepedni, képes lennék azt mondani, hogy otthonom van, mert én mindig ott éreztem magam otthon, ahol ő van. - Lenne, de most még nincs benne semmi, csak egy konyhabútor, meg egy matrac, amin alszok. Segíthetnél kiválasztani a bútorokat. Nekem elég. Van, ahol főzni tudok, működnek a csapok, a fürdőszoba teljesen fel van újítva, és van egy meglepően kényelmes matracom, amin alhatok. Kell több? Nem. Viszont onnantól, hogy az ember életében nő van, és márpedig az én életemben egy ifjú hölgy igencsak benne van, tudom, hogy muszáj leszek beáldozni arra, hogy jól is érezze magát nálam. Anyagilag bármit megadhatok neki, mivel szinte sosem költöttem semmire. Ételt vettem, utaztattam magam, ha az adott szerződésben nem volt. A szállásom többnyire mások fizették, és itt is egy ideig ingyen volt, de a munkát elvégeztem, indulni viszont nem akarok. Most nem, tőle el... képtelen lennék rá. Olykor el-elutazom az országon belül, de mostanság csak saját szórakozásra fényképezek, mint akinek már nincs miért tartalékolni. Őrült gondolat a halandóség, amikor éppen állandóságra törekvő gondolatok vannak az emberben. - Valahogy? Kérdezek vissza, hangomba némi pajkosság hevül, ahogy közelebb lép. Bárcsak, ugyebár, de nem tartom valószínűnek, hogy egy nyelvet beszélnénk ezen a téren. Már szinte számolom magamban a másodperceket, nagyjából tudom, hogy mikor szokta megszakítani a csókot, talán éppen ezért is lep meg, hogy ahelyett, hogy elhúzódna, még közelebb jön, és nem szakít meg semmit. Az agyam egyből átkapcsol, jobbom a derekára csúszik, míg a ballal a gyönyörű szín haját simítom hátra. Finoman húzom közelebb, hogy érezzem, ahogy a teste a testemhez simul. A fények, melyek eddig lágyan pislákoltak, most hirtelen vállnak ragyogóvá, miközben halk zene kezd szólni. Tökéletes pillanat, olyan, amibe az ember szeretne beleragadni. De mint tudjuk, az élet ennél sokkal, de sokkal kegyetlenebb. Ajkaim elvállnak ajkaitól, finom csókot lehelek a homlokára. - Mit szeretnél csinálni?
|
|
|
|
Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Layla Utazgatok. Voltak munkáim, végig dolgoztam. Az első volt csak előre megbeszélt, csak két nap lett volna, és mehettem volna haza. Haza. Én. Valaki, akinek sosem volt igazán otthona, akinek sosem volt igazán senkije, most használja ezt a szót. Van egy hely, ahol lakom, ahol a dolgaim nem csak egy feneketlen bőröndből veszem ki, hanem, ahol körülvesznek. Képek a falon, illatok, Layla. Az utolsó pillanat van előttem, az utolsó tekintete, ahogy rám pillant, mielőtt kilép az ajtón. Amikor dolgozom, nem foglalkozom vele, de amikor nem, állandóan az a tekintet van előttem. Szerettem volna tökéletes lenni, de az, ami vele történt, csak azt mutatja, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy nekem legyen otthonom, legyen családom. Egy pillanatig, mielőtt én magam is kiléptem volna az ajtón, arra gondoltam, hogy összecsomagolok, hogy a bőröntbe mindent visszapakolok, és elfogadom a kudarcot, ami végig ott lebegett a levegőben. Layla nem keresett, én időt hagytam neki, hogy átgondolja mindazt, amit hallott, hiszen, amit mondtam neki, életem legsötétebb pillanatai, mind igazak voltak, és képtelen lettem volna úgy leélni egy életet vele, hogy ne mondjam el neki, csak, azt hiszem, máshogy szerettem volna. Boldog nyugalomban, úgy, hogy átölel, hogy velem van, hogy velem marad. Nem maradt. Nem jön vissza. Nem látom többet. Az utolsó néhány órával ezelőtt szakadt meg, amikor besétálva megláttam, ahogy éppen előkészítik. Az utóbbi napokban nem számított, hogy kit és hol és hogyan fotózok, olyan képeket is készítenem kellett, melyeket korábban soha, de jól esett dolgozni, máshol lenni, mást csinálni. Olyan volt minden, mint régen. Hamarosan visszatérek, hiszen nincs Bogolyfalván maradásom. És akkor itt van ő, az ok. Én pedig képtelen vagyok jól teljesíteni, pedig nem szoktam hibázni, de, akárhogy próbálkozom, nem megy. Nehezemre esik instruálni, hozzászólni. Szusszanva nézem őt, miközben megkapjuk a magunkét, majd, ahogy vége, elfordulok, és némán kezdem el szétszedni és elcsomagolni a holmimat. - Én se voltam a legjobb, túl sokat vállaltam be mostanában. Túl merev voltál, esetleg, ha holnap olyan beállásokkal próbálkoznánk, mint a négy évvel ezelőtti párizsi fotózás, akkor működhet úgy is, hogy nem tudsz elengedni a közelemben. Pár óra alatt meglennénk. Én viszont szeretném hinni, hogy a fotózás az egyetlen opció. Nem jött vissza, így bármennyire szeretnék mást is megbeszélni, a tény, hogy egy másik országban találkozunk, véletlenül, azt mutatja, hogy nincs mit megbeszélnünk. Fotós és alanya. Ennyi és nem több.
|
|
|
|
Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Layla #végjáték
Vigyázz! Ebben a hozzászólásban olyan szavak és képi leírások jelennek meg, mely megzavarhatja a nyugodt teaszürcsölést, illetve a békés lelki világokat. Szeretnéd mégis látni, mit alkottam? Szeretném
Bocsáss meg. Csak nézlek, de már nem látlak téged, bármennyire is vágytam szavaidra, arra, hogy hangod, lelked öleljen, nyugtasson, hogy ne érezzem magam egyedül, hogy elhiggyem, az vagyok, mint te nekem, a Világ, édes cirógatás helyett pofont, sőt, tovább megyek, tőrdöfést kapok tőled, semmi mást. Érzem, ahogy a fájdalom a húsomba mar, belé mélyeszti karmai, ahogy minden szavad sebembe hulló sóvá változik. Hogy vagy erre képes?! Angyal vagy, vagy talán sosem voltál az, mindig is ördögi voltál, de én nem akartam látni, nem akartam tudni, hogy mi is vagy, mert én csak téged akartalak. Mit számít, hogy angyal vagy ördög? Nem érdekelt, míg csak az enyém. Az enyém. Péteré. Owené. Ki tudja, kié. Hiszen, ha ilyen könnyedén vetsz véget, vajon akartad-e erősen tartani valaha is. - Olyan vagy, mint ők. Suttogom magam elé, eltorzult képpel, undorodva. Akarom, hogy hallja, hogy lássa. Akarom, hogy érzékelje, mennyire megvetem most, mennyire csalódtam benne. Ennyi volt hát, nem lettem más, mint egy megunt, untig kihasznált játék, törött szívű Keljfel Jancsi. Korábban adományoztak, kézről kézre jártam, emberről emberre. Az anyám, Cara, Mrs Bournaby… bennük legalább annyi emberség volt, hogy épen megőrizték lényem egy részét a következőnek, nem hitegettek, nem kívántak nekem fájdalmat. Layla szemétre vetett. Barátok. Legyünk barátok. Mit is jelent ez? Nézd végig Nathaniel, ahogy más ölel, más csókol, más szeret. Örökítsd meg a pillanatot, ahogy társ leszek, ahogy anyává válok, ahogy élek. Mással, hiszen te magad nem érdemled ezt. Már nem látlak. Agyam tompa, zsibbadt állapotban kong, miközben érzem, ahogy a szörnyeteg, melyet az Angyal tartott kalickában, tudatomat nyaldossa. Mérgező nyála cseppen, vörösre és feketére festve mindent, mit eddig védett. Érted éltem, miattad létezhettem. Nathaniel Alexander Wright itt és most, ebben a pillanatban szűnik meg végleg, és ahogy üveges tekintete fénytelen, szinte halott feketébe vált, egy másik történet kezdődik. Olyan, amire senki se volt igazán felkészülve. Milyen kár. Érzem, ahogy ujjaim megfeszülnek, ahogy a bőröm alatt minden görcsös merevvé válik, ahogy egyre zsibbad, majd szúr, és végül pulzál. Már nem akarok ellenállni neki, már nem akarok jó lenni. Most nem akarok én lenni az, aki hátramarad, még akkor is, ha tudom, Őt hagyom ott, és még akkor is, ha tudom, hogy én nem megyek tovább. Magamban már tudom, hogy hogyan is fog mindez végződni, hogy merre visznek majd lábaim, de valami más lett, valami, ami miatt már nem akarom, hogy ő tovább haladjon. Azt akarom, hogy a földön feküdjön, hogy szenvedjen, ahogy engem szenvedtetett. - Sosem voltam jó neked. Szólalok meg hideg - keserűn, ám nem érdekel a válasza, nem érdekel, hogy mit akar mondani, mert nem tud szólalni. Itt és most, nincs Nate, nincs a fiú, akinek a világot jelentette Layla Robillard mosolya. Már nincs. Az, aki itt van, a szörnyeteg, ujjait a másik torkára fogva, erősen kényszeríti őt maradásra, akkor is, ha fullad, akkor is, ha sápad, nem ereszt. Ujjai markolják a vékony nyakat, miközben a pillekönnyű testet egyre hátrébb és hátrébb taszítja, neki a falnak. Nem menekülhet. - Nem érdemelsz kedvességet. Nem leszek a barátod. De megkapsz most mindent, amit nem adtam meg neked. A hangja is más, a lehelete is, nincs jelen. Az, aki érte volt, meghalt, a lélek, amit a lány éltetett, elhagyta a testet, azonban a szörnyeteg még nem lakott jól. Egy lélek nem elég. Falni akar, elvenni mindent. Izmok feszülnek a férfiú ruhája alatt, ahogy tépi, szaggadja a lány ruhájáté. Látni akarja, meztelen. Látni úgy, ahogy senki még. Ahogy kiszabadulnak a mellei, fájdalmasan szorít rájuk, és ajkaival, fogával erősen követeli a csókot, tépi az ajkakat. Nincs kegyelem. Volt egy pillanat, volt egy pont, ahol minden elveszett.
|
|
|
|
Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Layla #élvezd
Vigyázz! Ebben a hozzászólásban olyan szavak és képi leírások jelennek meg, mely megzavarhatja a nyugodt teaszürcsölést, illetve a békés lelki világokat. Szeretnéd mégis látni, mit alkottam? Szeretném
E sorokat olvasva, nyilván sokan éreznek szánalmat, az egyik, a másik, vagy talán mind a két fél iránt. Sokan érezhetik azt, hogy olyan kicsin múlott. De vajon, tényleg olyan kevésen múlt ez? Én nem hinném. Az elvakult rajongás, a beteges vágy, a sérült lélek, a féltékenység, az elnyomás. Mert rengeteg mindent elnyomott mind a két fél. Nem azok, akik most itt vannak, a tettes és az áldozat, hanem azok, akik az utolsó veszekedés előtt voltak. Mert Nathaniel szíve akkor mérgeződött meg, Kitárta a szívét, segítségért nyúlt, és arra vágyott, hogy az Angyal átölelje, hogy megvigasztalja azt az elveszett kisgyereket, aki fél a sötétben. Nem így tett, hiszen túl nagy, túl súlyos volt a csomag. A helyzet az, hogy Layla reálisan cselekedett, időt kért, és most, amikor megpróbálta helyrehozni, a rossz szóhasználat miatt elpattant valami, és ennek következtében most egy idegen tesz örök kárt valakiben, akinek annyi volt a hibája, hogy valós reakciót adott egy helyzetben. És az, aki vagy ami Nathaniel lett, nem kegyelmez. A textildarabok szétfoszlanak a lány testén, darabok hullnak a földre, makacs anyagok vájnak a lány bőrébe, miközben a másik követeli, hogy adja meg magát az anyag. A különösen makacs alsószegély védeni akarja a kapálózó lányt, mind a kettő annyira feldühíti, hogy gondolkodás nélkül vágja pofon szerencsétlent, olyan erővel, hogy esetünkben szó szerint a fal adhatja a másikat. Layla törékeny, hiába a sport, az a valaki, aki fogva tartja sokkal erősebb nála, sokkal nagyobb nála, sokkal vadabb nála. Nem fog megmenekülni, ez már nyilvánvaló, hiszen, ahogy a lány felső teste szabaddá válik, úgy indul a férfi lejjebb, vérük egymás ajkán keveredik, majd vékony csíkokban-foltokban lepik el a lány bőrét is, melyek csakhamar alvadnak majd, húzva bőrét. Megbélyegzi. Fogaival kíméletlen ostromot indít a hófehér szépség ellen, harap, fájdalmas, helyenként sebes nyomokat hagyva rajta. Jobb alkarjával a torkát tartja szorosan a falnak nyomva, míg baljával altestét próbálja minél jobban megszabadítani a ruháktól, és amikor végre sikerül, felpillant rá tekintetét a lány tekintetébe mélyesztve, ördögi mosolyra húzva ajkait. Türelmesen megvárja, hogy Layla ránézzen, és ha érzi tekintetét, saját ujjaiból kettőt ajkai közé vesz, megnedvesít, és közelebb lép hozzá. - Élvezni fogod. A testednek nem tudsz parancsolni. Ezeket a szavakat mondta neki anno Cara, és most ezeket mondja ő, a szörnyeteg is, aki élvezi, hogy pirosló arcú áldozata alig pár pillant múltán, akaratán kívül fog pihegni. Mert Nate nem lenne feltétlenül rossz szerető, és talán egy nap jó társ lett volna, jó férj, jó apa, de ahhoz az kellett volna, hogy a kommunikáció működjön, hogy a kinyújtott kéz ujjakra leljen. Ha mindez meglett volna, akkor talán jó lett volna. Így azonban, ezt már sosem tudjuk meg. Visszafordíthatatlan az összeomlás, ahogy - ha kell - a lány combjait térdével szétfeszítve, megnedvesített ujjait a lány csiklójára simítva, előbb finoman ingerelni kezdi, majd szép fokozatosan válik intenzívvé, mert azt akarja, hogy Layla élvezze. Mert azt akarja, hogy a jövőben bármikor, bárki, legyen férfi vagy nő, izgatni kezdi, eszébe jusson az, amikor először élvezte azt, hogy más érinti meg. Mert azt akarja a vadállat, aki feltört, hogy ne csak a fájdalomban, hanem az élvezetben is őt lássa, rá emlékezzen.
|
|
|
|
Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Layla #Benned
Vigyázz! Ebben a hozzászólásban olyan szavak és képi leírások jelennek meg, mely megzavarhatja a nyugodt teaszürcsölést, illetve a békés lelki világokat. Szeretnéd mégis látni, mit alkottam? Szeretném
Minden mozzanat valós. Minden érintés, minden foggal, ujjakkal követelt testi rebbenés valódi. De nem Nate teszi, ő jelen pillanatban ugyanúgy sikít, küzd, és próbálkozik visszaszerezni az irányítást, mint Layla, azonban, ahogy a lány, úgy ő sem elég erős. Nate jelen pillanatban haldoklik. Megfojtja őt a szörnyeteg, akit oly sok évig sikerült elnyomnia, és akit egyre csak tápláltak a nők, akik eltaszították. Bárcsak az, akit a világon a legjobban szeretett, akiről tudta, hogy szeretné sérülten is, valóban szerette volna. Úgy vélem, akkor ez az egész eset elkerülhető lett volna, de van abban valami, hogy a döntéseink határoznak meg. Layla pedig döntött. Ahogy teste megremeg a kéjtől, ahogy akaratlan reagál, agya tévesen érzékeli a helyzetet, és az ingerlés egyre jobban célt ér, úgy lesz a szörny egyre magabiztosabb, és úgy érzi, mit érzi, tudja, hogy ezzel egy örök életre tartó traumát okoz majd. És élvezi. Most már nem csak ő szenved a világban, most társat alkot magának, egy másik lényt, akinek szíve és lelke összetört, akinek világa összeomlott. Az érintés. Nathaniel Alexander Wright első összeomlása és a szörny születése akkor történt, amikor édesanyja nem ért hozzá többé, amikor nem ölelte, nem szerette már. Amikor a nő, aki a világa volt, magához vonta, cirógatta húgait, de őt nem. És éppen az érintés az, amire Nate mindig figyelt. Kerülte az emberekkel, mégis, közel engedte Layla-t, míg a szörnyeteg az Angyalt éppen ezzel, éppen az érintéssel pusztítja el. - Minden kéjben, minden vágyban, mindig ott leszek veled. Suttogja a hang a lány fülébe, amikor érzi, hogy teste ernyedni kezd. Nem lesz ez így jó, nem akarja, hogy ne emlékezzen. Kezeivel átöleli a lányt, és a helyzethez képest igen finoman, már-már védőn helyezi a földre. A mozdulat ismerős lehet, ezzel a gyengédséggel Nate bánt vele, aki egyfajta Istennőként tekintett Layla-ra, azonban, ahogy a lány teste a földön van, megint változik a mozdulatsor, sietősen, mielőtt még eléggé magához térne a másik szabadítja ki férfiasságát, és elé térdelve ellentmondást nem tűrően, sőt, talán kissé fájdalmas vadsággal rántja szét a lány combjait, és ahogy néhány másodperccel később, nem törődve azzal, hogy szűz, hogy ártatlan, hogy szereti, teljesen belé mélyeszti magát, gondolkodás és finomkodás nélkül. Jóleső nyögéssel konstatálja elmélyedését, és fokozatosság nélkül, azonnal heves mozdulatokba kezd. Gyönyörrel az arcán, figyelve azt, hogy a másik szenved-e. Nem titok, hogy egy másik szörnyeteg teremtésén fáradozik. Layla nem lett Nate társa, de vajon az, akit a szörnyeteg kreál, lehet-e? A kérdéssel nem foglalkozik, most csak arra törekszik, hogy saját élvezetét feljebb korbácsolja a másik reakciója. Szenvedjen, szülessen újjá. Jobb keze ujjai mellére szorítanak, erősen, kegyetlenül, gondoskodva arról, hogy meredező bimbója külön figyelmet kapjon, ahogy hüvelykujjával simítja, míg a bal masszívan tartja a lány arcát és nézi, egyre csak nézi azt az érzelmi világot, ami végigfut a lányon. Van-e ennél szebb látvány?
|
|
|
|
Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Layla #ébredés
Vigyázz! Ebben a hozzászólásban olyan szavak és képi leírások jelennek meg, mely megzavarhatja a nyugodt teaszürcsölést, illetve a békés lelki világokat. Szeretnéd mégis látni, mit alkottam? Szeretném
Bárcsak megérintené, bárcsak felfogná, mit is tesz éppen. Habár… vajon, ha felfogná, segítene? Én nem hiszem. Ezen a ponton már nem. Alig pár pillanattal ezelőtt végleg elvett valamit, amit sosem kaphat vissza a lány: Az ártatlanságát. Nem, itt nem csak Layla szüzességére gondolok, hanem arra a tisztaságra, arra a fényes aurára, ami átjárta őt. Layla azon kevesek egyike, akiket csakis a tiszta szóval lehet illetni. Akik lelke ép, mosolya lelket öltő, kedvesek a világ minden emberével. Akik a jót látják, még akkor is, ha az ember sérült, rossz. Akik valóban képesek olyan mély érzelmekre, mint amelyeket ő tanúsított Nate iránt. És bárcsak, ó igen, bárcsak képes lett volna az ifjú Wright arra, hogy legyőzze a szörnyeteget, hogy megmentse a hercegnőt és vele együtt a herceget is. De, mint a mellékelt ábra jól mutatja, a mesék azért vannak, hogy elmismásolják a szörnyű felnőttkort. A szörny pedig nevet, mélyen, legbelül, ahogy egy elveszett fiú könyörög egy halálra ítélt tiszta lélek életéért, a szörny hahotázik. Az emberek gyengék, a szívük jó, az eszük kevés. Nem értik, hogy az erősebb marad életben. És itt gyors és fájdalmas lökések egymásutánja megy végbe, anélkül, hogy akárcsak egy szemernyi tekintettel lenne a vérző lányra. Mert övé lett az élvezetben, most övé lesz a nyomorúságban is. Mindig vele akar lenni, a tudatába fészkelni magát, és nem engedni, sosem elfeledtetni magát. A gyors tempó, ami már így is egy kész kínzás, mostanra eszeveszetté fajul, alig pár lökés, de olyan egymásutánban, hogy azt még olyan ember se élvezné, aki teljes beleegyezéssel vonódott bele az aktusba, és aki nedvességével segíti azt. Ez a pár azonban tartogat még valamit, a tényt, hogy eddig bírta csupán, testében az évek óta fokozódó vágy gyors elélvezést eredményez, képtelen elnyújtani, hosszan szenvedtetni a lányt. Pedig akarja, egyértelműen tovább akarta volna, hiszen a felmorajló hörgés nem elégedett, sőt, érződik, bár ezt Layla alig ha érezheti, hogy ő maga még tovább akarta, de nem volt rá képes. Kirobban belőle, olyan hevesen, olyan váratlanul, hogy attól az eddig oly kemény férfi teste egészen összegörnyed, és fájdalmasan, mint akit belülről éget a pokol, görnyed össze, és terül el Layla mellett. Teste vonaglik, fájdalomtól üvölt. Ha most valaki látná, azt hihetné, hogy egy gyermek, aki anyját hívja. Talán így is van, hiszen az érthetetlen hangok között, mintha a “mama” többször is elhangozna. Teste fájdalma nem szimultán, valódi fájdalomtól rándul az arca, a teste, és hosszú pillanatokig tart, míg végül képes kinyitni szemeit, az elváló pillákon könny gyűlik, tekintete homályos, zavarodott, lágy. Furcsát lát, lehunyja szemeit, kivár. Az álom, melyet álmodik, rossz álom, olyan álom, melyet sosem akar átélni. Olyan álom, melyből fel akar ébredni. Olyan álom, melyről tudja, hogy mit jelent. A szörnyeteg éhezik, Laylat akarja. Nem kaphatja meg, nem adja át neki, őt nem. Távol kell maradnia a lánytól, hogy ne bánthassa. Útra kell kelnie, messzi tájra menni, ahová a lány nem követheti. Afrikába. Fáj a hasam. Csukott szememen át is érzem, hogy könnyekkel teli. Érzem a kemény padlót, biztos leestem az ágyról, miközben álmodtam. Fáradt vagyok, elgyötört, de elszánt. El kell mennem, itt kell hagynom mindent. Meg kell védenem őt. Meg kell védenem. - Nyuszi. Suttogom csendesen. Még nem tisztult ki a világ, még nem érzékelem, még kell az a bizonyos pár perc. El kell engednem őt. Messzire kell mennem. Afrika, igen, Afrika tökéletes lesz. Milyen szépen csillanna a nap a haján…
|
|
|
|
Nathaniel Wright INAKTÍV
RPG hsz: 98 Összes hsz: 109
|
Layla #Levegőt!
Vigyázz! Ebben a hozzászólásban olyan szavak és képi leírások jelennek meg, mely megzavarhatja a nyugodt teaszürcsölést, illetve a békés lelki világokat. Szeretnéd mégis látni, mit alkottam? Szeretném
Búcsúznom kell kedvesem, mert a történetem itt véget ér. Sosem tudhatod, hogy egy ember milyen múlttal érkezik életedbe, és sosem ítélheted el azért, ami vele történt. Mert minden éremnek két oldala van, minden történetet két fél mesél el hitelesen. Vannak emberek, akik hangosan kiáltanak hazugságokat, és olyanok is, akik némán zárják ajkuk mögé az igazságot. Ha traumát élsz át, ha igazán átéled azt, ritkán beszélsz róla azonnal. Napok, hetek, hónapok, évek, de olykor egy élet is eltelik, mire szólni mersz. Talán sosem mondod ki, magaddal viszed a sírba, talán találsz valakit, akinek a kezébe helyeznéd egész életed. Nem csak a jelent, nem csak a jövőt, hanem a múltat is. Minden történet más, minden ember más. Ha hasonló dolog történik veletek, szívetek és lelketek másként dolgozza fel. Én, Nathaniel Alexander Wright, több, mint húsz évet vártam rád, Layla Robillard. Húsz évig vártam rád, és bár régóta ismerlek és szeretlek, csak most, amikor egészen biztosan tudom, hogy nélküled nem élhetek, akkor döntöttem úgy, hogy elmondom neked. Elmesélem életem történetét. Nyögve fordulok a hátamra, lassan nyitom ki, majd csukom a le a szemeimet. Nem reggel van, alkonyodik. A színek nagyon hasonlóak tudnak lenni, ám a reggelben mindig benne van a finom lágyság, az észrevétlennek tetsző selymesség. Az alkony nem ilyen. Az alkony tele van a nap terhes gondolataival, fáradtsággal, fülledtséggel. Nem szoktam napközben aludni, de amióta elrohantál, már nem érdekel semmi. Szükségem van rád, te vagy az egyetlen dolog az életben, ami segít embernek maradnom. Te vagy az egyetlen, és bár most messze készülök menni, ember fogok maradni, ígérem, azért, mert csak így maradhat tiszta mindaz, amit irántad érzek. Tudom, hogy sokan azt gondolnák, ha a fejembe látnának, hogy megszállott vagyok, de erről szó sincs. Te vagy a menedék, az otthon. Ahogy rám pillantasz, közelebb ülsz, ahogy durcásan jegyzed meg, hogy téged nem csókolt meg senki. Ahogy elmélyíted ajkaink táncát, ahogy szeretsz. Emlékszel még arra, hogy milyen nagyon készültem a vacsorára? Annyira féltem, hogy elrontok bármit is, hogy végül éppen azt nem adtam meg neked, amit szerettél volna. Nem lehetek én Layla. Nem lehetek én az az ember, aki mindezt megadja neked. Nekem szükségem van rád, de te nem ragadhatsz le nálam. Neked élned kell, szárnyallnod, és olyan ember mellett boldognak lenned, aki egész. Én sosem leszek az, lássuk be, róhatok ekkora terhet rád. Én nem… képtelen vagyok bántani. - Sosem bántanálak. Suttogom magam elé, ahogy szemeimet eltakarom, hiszen az alkonyi ég egyre bántóbban férkőzik a tudatomba. Ébreszt. Érzem, ahogy orrom közelébe ér a karom, hogy azon vér van, friss és olyan is, mely már alvadni kezdett, érzem, húzza a bőröm. Ilyen nagyot estem volna? Lehetetlen. Kezdek magamhoz térni, lassan megébredek. Ismeretlen a mennyezet, ismeretlen a fal, az ablak, melyen bevilágít a nap. Minden ismeretlen, mégis ismerős. Jártam itt, és te is itt voltál, de nem értem, hogy mit keresek még itt. Sosem fájt még ennyire semmim, és sosem éreztem mégis ennyire kellemesen magam. Mintha valami eltűnt volna belőlem, mintha távozott volna. Részeg vagyok? Felülve azonnal fejembe hasít a hirtelen jött fájdalom. Nyögve nyomom szemeimbe tenyerem élét. Nem szokásom inni, hiszen félek attól, hogy ha megteszem, elveszítem önmagam. Nem akarom, hogy azt lássák, akit elnyomni próbálok mindig. Nem láthatják, de még inkább, nem tapasztalhatják. Megdörzsölöm szemeimet, lassan oldalra pillantok, és érzem, ahogy a gombóc a torkomban teljesen elszorítja azt. Fuldoklom, mégsem teszek semmit. - Nem. Nem. Nem. Mit tettél?! Mit?! Riadt hangon indulok meg, mégsem érintelek meg, mert nem érinthetlek meg. Sosem féltem még annyira, mint most, sosem remegett még úgy a hangom, mint most. Mit tett? Mit tette? Nem Laylahoz szólok, ez egyértelmű, mintha egy harmadik alakhoz beszélnék. A fulladás szapora lélegzést követ, hajamba túrok, fejbőrömet kaparom. Érzem, ahogy testem remeg, ahogy a könnyek a szemembe szöknek, majd kitörnek. A nevedet ismétlem kedvesem, olyan sokszor, hogy szinte beleszédülök. Keservesen sírok afölött, amit én műveltem, könnyeim sebeidbe hullnak, de nem gyógyíthatom be őket. Nem én voltam, nem voltam ott. Én nem. Hát nem érted? Ezért kellett volna elmennem. Nem. Sosem lett volna szabad a közeledbe mennem. Én láttam az angyalt, az első pillanatban láttam, és tudtam, hogy a szörnyeteg, aki bennem van, vágyni kezd rá, olyan mérgezőn, hogy azzal megöli őt. Nem haltál meg, de tudom, hogy megöltem benned egy olyan részt, ami tökéletessé tett, elvettem a lényed, elvettem a lányt, akit mindennél jobban szerettem. Nap, mint nap azért harcoltam, hogy sose kaphasson meg, de képtelen voltam ellenállni annak, hogy az enyém se legyél. Mert te voltál a minden. Mert te voltál az egyetlen ember a világon, aki a világommá válhatott. Én pedig megöltem benned a jóságot, az ártatlanságot. Neked, Nyuszi, neked sosem lett volna szabad szenvedned. Sosem lett volna szabad ezt megélned. Sírok, mintha holttested mellett térdelnék, sírok, mert tudom, hogy gyilkossá váltam. Megöltelek. Nem tudom mennyi telik el így, hogy másodpercek vagy percek is, mire megmozdulok. Nem ujjaim vállad fölé siklanak, de megállnak a levegőben, nem érintelek, soha többé nem érinthetlek. Elvettek tőlem, meggyaláztak, de aki tette, attól nem szabadulhatok. Bennem él, mérgez, mert engem is megmérgeztek. Az évek során született, az elnyomásból táplálkozott, és kitört, de miért éppen most? Miért veled? Nem állíthatom meg… nem? De. Véget vethetek ennek. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, ahogy megértem az egészet. Van egy mód, egyetlen mód, ahogy az egésznek véget vethetek. Soha többet nem érhet hozzád, megmenthetem azt, ami benned még meggyógyulhat. Nem adhatom vissza lelked tökéletes tisztaságát, fényességét, de megtehetem, hogy meggátolom, hogy bármikor máskor hozzád érjen. Nem fog többé bántani, ígérem. Nem félek. Határozottan kelek fel, lépek el melletted. Nem nézek rád, nem vagyok képes, nem akarom, nem tudok, ha látnálak, ha még egyszer rád néznék, képtelen lennék megtenni. El kell mennem, messze kell lennem tőled, nem maradhatok melletted, mert ha megteszem, ő megint bántani fog. El fog nyomni engem, és nem tudlak majd megmenteni. Most kell megtennem. Elpillantok, a nap utolsó sugarai még meg-megreszketnek az üvegablakon, vérvörösre színezve a világunkat. A bűn ott úszik a falakon, ott a lelkünkben. Bűnös vagyok, hiszen megígértem, hogy megvédelek, bűnös vagy, mert Angyalként az égben kellett volna maradnod. A Földön nem létezhetünk egyszerre ketten. Nem lehet, hogy te és én egyszerre lélegezzünk, legyünk egy helyiségben, vagy a világ két, ellentétes pontján. Ne gondold, Layla, hogy gyáva vagyok, hogy azért menekülök, mert nem tudok ezzel szembenézni. Egy nap, amikor már megengeded majd, hogy a gondolataidba férkőzzek, engedd elhinni, hogy azért tettem, mert szerettelek, mert védeni akartalak. Egy nap, Layla, engedd, hogy láthatatlan szeresselek. Talán látlak még, másként, máshol. Talán meglátsz majd másban. Egy villanásra. Amikor már nem gyűlölsz. Megpróbáltam ember lenni, de elbuktam. Elveszítettem egy harcot, amiben te vagy az áldozat. Nem gyógyíthatlak, de megmenthetlek. Ahogy a nap alábukik, ahogy utolsó fényével elvakít, úgy indulok el az úton, az utolsón, amit meg kell tennem, annak érdekében, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Ujjaim között szorítom a kamerát, az egyetlen tárgyat, amit jobban védtem, mint az életem, vagy mint téged. Az egyetlen dolog volt, amit sosem engedtem el, és amit sosem fogok. A lépteim gyorsulnak minden lábemeléssel, és csak remélni merem, hogy nem mozdítod a fejed, hogy nem látod azt, ahogy fellépek egy apró dobogóra, és ellökve magam átzuhanok az ablaküvegen. Még érzékelem, ahogy lenyomódik a gomb az ujjaim alatt, egy utolsó fénykép, búcsú az élettől, búcsú a bűnbeeséstől. Érezlek magam körül, védő, ölelő karod, ahogy átölel, ahogy ujjaid hajamba simítanak. Érezlek, meleg tested oltalmaz, nem félek. Karjaid között sosem féltem. Istennő vagy, Angyal vagy, a Jóság vagy maga. Én veled leszek mindig, és talán lesz egy nap… talán lesz, de nem reménykedem.
|
|
|
|