Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Füzetemet a térdemre csapom, a ceruzát a kezembe kapom, majd bőszen kémlelni kezdem a területet. Azt hinné az ember, hogyha már Tanulószobáról beszélünk, akkor egy csomó szorgoskodó diákkal fog majd találkozni az ember, akik mind tökéletes kroki alapanyagot szolgáltatnak majd egy olyan art nerdnek, mint amilyen én is vagyok. Ehhez képest a hely szinte kong az ürességtől, esküszöm félek attól, hogy levegőt vegyek, nehogy valaki meghallja. Mert igen, attól, hogy a hely mondhatni üres, még így is megtalálható egy-két kósza lélek. Kopogtatok egy párat a ceruzával a papíron, de gyorsan visszavonulót fújok, nehogy rám szóljanak a kellemetlenkedésemért. Odahaza bizonyára legalább melegebb éghajlatra küldtek volna el ezért az idegesítő szokásomért, de most nem Japánban vagyunk, talán az emberek is engedékenyebbek.
Meg is lepődöm, mikor a harmadik ember sem figyel fel arra, hogy én mély koncentrációba merülten próbálom megörökíteni minden egyes vonását. Még a nyelvemet is kidugom és úgy kerekítem, akárcsak az arcvonalát a papíron. Már épp végeznék is az ő képével, mikor a lány rám néz. Tekintetéből sugárzik az értetlenség, majd az gyorsan átcsap undorba, ahogy felkapva könyveit kiviharzik a teremből. Én mindezt egy hatalmas mosollyal az arcomon vészelem túl, s bár lehet hogy ő ezt gúnyolásnak fogja fel, én egyáltalán nem annak szántam. Egyszerűen csak ha zavarban vagyok, akkor bambám mosolygok, ennyi.
Az ajtó hangosan csapódik utána, én pedig ott maradok egy befejezetlen portréval. Jó, tudom, hogy csak pár perces szösszenetnek szántam ezt, amolyan gyakorlásnak, mégis az a buta perfektcionizmus egyszerűen nem akar békén hagyni. Ezért is érzem úgy, hogy mikor újra felpillantok és szemeim megállnak egy fiún, muszáj lesz őt úgy visszaadnom, ahogy látom. Sőt, még annál jobban! Arca érdekes szerkezete rögtön megfog. Újra kezembe kapom hát a ceruzát, majd bőszen vázlatolni kezdek. Azonban ma mintha nem lennék formában, egyszerűen nem akar úgy sikerülni, mint azt én elgondolom. Így hát bősz bámulásba kezdem ismét hogy jó megfigyelőként beszívjak minden egyes kis részletet, amit csak szem képes.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű menet egy külföldi, teljesen idegen országban új életet kezdeni úgy, hogy az ember fia ráadásul siket is, de valamelyest ide út még reménykedtem benne, hogy ebből valami jó is kisülhet. Nem vagyok egy negatív személyiség, általában keresem mindenben a jót, de ez a helyzet egyelőre egy cseppet reménytelennek tűnik. Lehet csak azért, mert nagyon hosszú és fárasztó hetem volt, ami megviselte a kicsi szívemet, ki tudja. Ezért próbálok minden kis dologba kapaszkodni, amibe csak tudok. Ez abból áll, hogy minél több időt töltök el Won Jae-val, rajzolok amennyit csak tudok és felveszem az összes tantárgyat, ami egy kicsit is élvezetesnek tűnik. Így kerültem be ma is a Káros Szenvedélyek Ismerete órára, ahol hiába volt fordító varázs, ennek ellenére is csak pislogtam, akár csak a manapság fellelhető poloskák, amikor valaki beszél hozzájuk. De tényleg, annyit értek ezekhez a dolgokhoz, mint kábé az ittlévők nagy rész a jeleléshez. Azaz semmit.
Kiveszem hónom alá csapott tankönyvemet, majd mereven bámulni kezdem a borítót. A baj az, hogy minden eszembe jut, csak az nem, aminek kellene. A fejemben már komplett képregényt rajzolok, bandaharcos cigarettákkal akik a drogokkal folytatnak vérre menő párbajt, miközben mindezt musical szerűen dalba öntve tárják az olvasó elé. Több se kell nekem, lehuppanok a fal mentén a földre, majd előkapom a vázlatfüzetem és thumbnail-szerűen levázolom a blázok mozdulatait, ahogy a kábítószerek arcait is. Belemerülve feledkezek meg az egész világról, mikor is törökülésbe húzott, azonban egyik lábam egy kicsit kilógó részén valaki vagy valami megbotlik. Felpillantok skicceim fölül és azon nyomban eláraszt az állatkából áradó mérhetetlen cukiság. Egy kacsa sikeresen nekem rohant, és ahogy észreveszi, hogy én is észrevettem őt, rögtön megszeppenve tovább is áll.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Kifejezetten érdekes, arcszerkezet van a fiúnak. Rajzoltam már mindenféle embert, tényleg a művészetin még akttal is kacérkodom, de valahogy ő nem megy. Mióta elkezdtem róla a krokit, már harmadjára fogom a kezembe a radírt, hogy aztán gyors mozdulatokkal tüntessem el eddigi munkám gyümölcsét. Na akkor még egyszer! Újra ceruzát ragadok és nyelvemet is kidugva ajkaim közül próbálkozok megörökíteni az orrát. Mert igen, valami azzal nincs rendben. Mármint nem a srác valódi nózijával, hanem azzal ami a papíron volt. Túlságosan görbe volt, és akárhogy is nézem, a való életben nincs neki benne olyan kampó. Már-már úgy ügyeskedek, hogy rá se nézek a modellre, sikerült úgy ahogy beszívnom arcának minden egyes görbülését. Azonban amikor ismét felpillantok, látom hogy a fiú már felém van fordulva, és nagyon morcos képet vág, miközben valamit mond. Hallani ugye nem hallom és sajnos ilyen távolságból a szájról olvasás sem megy, úgyhogy csak pislogok rá értetlenül, fejemet oldalra döntve, ismét bugyuta mosolyt varázsolva arcomra. Csak totojázni tudok, hogy vajon mit is szeretne tőlem, így végső elkeseredésembe úgy döntök, hogy megmutatom neki, min is ügyeskedtem eddig.
Felpattanok székemről, majd kikerülve a köztünk elhelyezkedő székeket, csökkentem a fennálló teret. Helyet foglalok az egyik ülőalkalmatosságon, majd az asztalra, a fiú elé helyezem a füzetemet, aztán újabb széles mosolyt varázsolok arcomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Szemeimet erősen dörzsölve mászok le a Levita tornyából, vállamon már a jól megszokott és szinte ikonikussá vált vászontáskával, melyben ott lapul az elengedhetetlen vázlatfüzetem, mely' a kapcsolódási pontot szolgáltatja számomra a világhoz. A nyuszis mamuszom minden egyes kanyarban hangosan nyikorog a kastély kőpadlóján, ahogy folyosóról folyosóra rovom a köröket. Egyesek talán túl femininnek gondolnának egy tizenhat éves fiúhoz képest, azonban szerintem semmi rossz sincs abban, ha az ember egy kicsit szereti a rózsaszínt, meg a cuki dolgokat. Ahonnan jöttem, ott sem voltak engedékenyek azzal kapcsolatban, ha egy kicsit jobban hasonlítottál az ellenkező nemre, de mintha egy icipicit mégis elnézőbbek lettek volna. Lehet csak azért, mert Fukuoka amúgy is egy minden kultúrával megfűszerezett város, ahol ha az ember színes hajjal vagy pirszingekkel megy végig az utcán, akkor az az emberek tömeges áramlásától úgy sem fog látszani, hisz elveszik, akárcsak hangya a ködben. Ugye jól mondtam? Nem értem még én ezekhez a magyar szólás és közmondásokhoz.
Épp jókor érkezek meg a Konyhába, ugyanis ahogy befordulok az ajtón, a hasam hangos korgásba kezd. Jómagam ugyan a hangot magát nem hallom, azonban az ekkor bekövetkező gyomorfájdalmat azon nyomban érezni kezdem. Csak ügyetlenül megvakarom a fejem, majd jó gyerekhez méltóan meghajolok a rellonos leányka előtt. Leveszem a szatyrot a vállamról, majd bőszen turkálni kezdek benne, mígnem kezeim közé akad a füzetem, amit rögtön elő is kapok, hogy aztán gyors kézmozdulatokkal lefirkáljam azt a néhány szót, ami az agyamba ötlött.
- Mi csinálni ma? - Mutatom fel a papírhalmazt, de már rakom is le, hogy a lány válla felül ki tudja kukucskálni és megleshessem a már előkészített terepet.    

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Odaállok a lány háta mögé, majd kikukucskálok válla felett, hogy lássam, mi is készül éppen. Nem esik nehezemre, pedig ázsiai genetikám miatt elég alacsony növésű vagyok, azonban a lány még nálam is pöttömebb. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjam el magam ezen a tényen. Ha sok önbizalommal rendelkező egyén lennék, akkor talán még a buksiját is megsimogatnám, de sajnos vagy nem, az élet ezzel sem áldott meg. Így csak állok, alsó ajkamat beszívva, pilláimmal sűrűn pislogva és várom a következő utasításokat. Kicsit igaz hátrébb lépek, hogy ne legyek a másik személyes terében, mikor az megfordul, hogy ismét hozzám beszéljen. Bizonyára kellemes hangja lehet, legalább is én így képzelem el. Nem ismerem még a sztereotípiákat, hogy csak úgy elítéljek valakit, amiért valamelyik ház tagja. Számomra egyenlő mindenki. Az pedig, hogy Carly egyáltalán nem sieti el, amit mond, már épp elég imponáló tényező számomra, hogy kedveljem a másikat. Nagyon megkönnyebbíti a helyzetemet, mert így szépen és komótosan olvashatom le a szavakat az ajkairól, miközben kapok arra is elegendő időt, hogy az agyamban értelmezni tudjam a magyar nyelv szépségeit.
- Az lenni micsoda? - Döntöm oldalra a fejemet, kezemben bőszen szorongatva a jegyzet és vázlatfüzetemet. Sok minden beszivárgott már Japánba, amik amúgy az európai kultúra részét képezik, de erről a "Milánói" nevezetű étekről még sosem hallottam. Na jó, hallani lehet sikerült róla, de kóstolni ezer százalék, hogy nem volt még lehetőségem. Imádom a külföldi ízeket, szóval biztos vagyok benne, hogy ez is ízleni fog. Egyik kedvencem például a hamburger, ami szinte minden hétvégén a menün volt, annyira imádta a család. Vajon azt is csinálunk majd? Jaj, alig bírok magammal, nagyon izgatott vagyok! Végre egyedül - oké, még mindig egy másik diákkal, de már szülő nélkül - főzök!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Csak nagyokat pislogok, mikor a lány végül úgy dönt, hogy lekucorodik mellém a földre, majd a füzetemet elvéve elkezd abba irkálni. Én persze hagyom, hisz nem vagyok egy vérmes vadállat, aki harap azért, ha hozzányúlnak a cuccához. Jó, egy kicsit mérges tudok lenni, ha a dolgaimat piszkálják, de most jelenleg nem érzem azt a feltörekvő irigységgel fűszerezett érzést, mint ami ilyenkor szokott kialakulni a gyomromban. Csak sodródom tovább az árral, miközben igyekszem, hogy ki tudjam olvasni a lány remegő írását. Biztos nagyon aggódhat azért a kacsáért, ha így ki van borulva. Nem is merek belegondolni, velem mi lenne, ha Beri egyik nap csak úgy eltűnne a szobámból. Bizonyára én is ugyanazt csinálnám, mint a sárga prefektus, és keresném ég és föld. Most hogy így eszembe jut, az előbb nem egy szárnyas rohant neki a lábamnak? Mint mikor a rajzfilmekben az ember fele felett kigyúl az a bizonyos villanykörte, egy csapásra megvilágosodom. Felpattanok ültemből, majd mutogatni kezdek abba az irányba, amerre a jószág futott, közben még talán toporgok is egy kicsit. Azonban én hiába vagyok ilyen hiperaktív, a másik mintha nem érteni meg, mit akarok. Felmutatom mutatóujjam, aztán lehajolok a füzetért és bőszen körmölni kezdek. A ceruza füstöl, nyelvem pedig minden egyes betű kanyarintásánál ki-kikandikál számból.
- Látni állat! Menni arra - rajzolok még egy hatalmas nyilat is abba az irányba, amerre a kis szárnyas elszaladt. Bocsánat, nagyon izgatott lettem! Végre segíthetek valakinek anélkül, hogy az csúnyán ellökne magától. Itt az én időm!
Megfogom Dana kezét, felsegítem a kőről, majd a lánnyal a nyomomban sietős léptekkel elindulok jobbra, annak a folyosónak az irányába, ahol a tollas eltűnt.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Izgatottság bugyog fel belsőmben, ahogy a lány vállán áttekintve lebámulok az asztalra helyezett hozzávalókra. Kezeim izzadni kezdenek, ahogy eljut agyamig a tudat, hogy én bizony itt főzni fogok, méghozzá egyedül.  Jól lehet van társaságom, így teljesen nem vagyok magányos, mégis a lány szavaiból kiszűrve, valamit majd a procedúra során egyedül kell majd elvégeznem. Odahaza sokat ügyködtem a konyhába, hisz sokszor akadt olyan, hogy édesanyám késő estig dolgozott, nekem pedig ennem kellett valamit. Persze ilyenkor csak bedugtam a rizsfőzőt aztán csináltam egy kis onigirit, szóval semmi komoly dolgot nem készítettem, ha sütés-főzésről beszélünk. Pláne nem fogtam még hozzá soha ehhez a makaróninak elnevezett étekhez. Csendben pislogok, ahogy ügyelek arra, hogy minden szót leolvassak majd azokat a fejemben értelmezni is tudjam. Bár úgy látszik nagyon izgatott a kis kalandunk miatt, ezt onnan gondolom, hogy legnagyobb balszerencsémre hadarni kezd a lány. Egy ideig sikerül leolvasnom a szavakat ajkairól, de a darált hús után minden egy maszlaggá válik.
Így hát nem tudván, hogy mi legyen a következő lépésem, csak mosolygok a másikra, mikor is az végre befejezi előző monológját, majd ismét felém fordul s ezúttal sokkal nyugodtabb tónusban tárja elém leendő feladataimat.
- Csinálni tészta – jutok végül a konklúzióra, amit egy hatalmas mosollyal írok le a füzetembe ismét. Ha így folytatom, nagyon gyorsan be fog telni a kicsike, az biztos. Fogom, és elejtem a kis füzetet három számmal nagyobb pulóverem zsebébe, majd a tészta keresésére indulok. Nem telik belé sok, mire meg is találom a kis zacskós köretnek valót, aztán pedig csak állok és egyik kezemben a metéltel, teljesen összezavarodottan. Carly azt mondta, hogy főzzem meg, de vajon hogyan? Ehhez kellene még edény és víz is, nem? Így hát leteszem a zacskót, majd újabb beszerző körutam alkalmával összegyűjtöm a még hiányzó dolgokat. Végül felteszem a vizet, majd újfent a lány felé fordulok, hogy elüssem azt az időt, ameddig a víz felforr.
- Te szeretni milánói? Lenni finom? – gondoltam elüthetnénk az időt valamivel, ameddig a  elkészül aminek kell, szóval előkapom ismét a kis kommunikációs szerkezetemet, majd írni kezdek belé, hogy aztán felmutassam a lánynak, miközben abban reménykedek, hogy el tudja olvasni az írásomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Bevetem az összes erőmet, hogy olvasni tudjak az ajkairól, de a távolság és a magyar nyelvtan értetlensége miatt ez egyelőre veszett ügy. Jól lehet már egy pár hete az országban tartózkodóm, senkiből sem lett nyelvész ennyi idő alatt, pláne nem úgy, hogy szóban egyáltalán nem gyakorolja az adott tárgyat. Én pedig abszolút nem beszélek egy szót sem magyarul. Csak írok. Mégis mikor kihúzom a srác és a lány melletti széket, hirtelen úgy érzem, hogy az összes szó belém fagyott. A fejem hátulja eszméletlenül zsibbad, a gyomromban a gombóc pedig hatalmas szaltókat hány. Egy szóval rettenetesen félni kezdek, mikor remegő kezeim eleresztik a füzetet, majd a srác elé helyezik azt. Persze attól még mosolygok, mert miért ne, plusz eddig egy szavát sem értettem még, így miről is tudnék vele kommunikálni, nem? Nyugi Dai, attól még hogy egy kicsit para, nem biztos, hogy rossz ember. Gondolj csak Akihikora. Ő is az a tipikus rossz fiú volt, mégis a Mahoutokoroban ő lett a legjobb barátod, nem? Mi van, ha a fiú is egy Aki a szíve mélyén? A szőkeség imádta anno a rajzaimat, talán neki is tetszeni fognak.
Félénken pislogok fel pilláim közül Denisre, aki végül visszatolja elém a kis könyvecskét. Tanulmányozom egy pár pillanatig vonásait, de érdekes mód semmi fenyegetőt nem olvasok ki belőlük. Talán egy kicsit távolságtartást, de abszolút nem rosszindulatot. Huh, oké, legalább a fejem nem lesz lekapva. Ez már egy jó jel.
- Ő? Rajzolni ő? – firkantom a füzetbe a szavakat olyan kicsavart pózban, hogy nyomban megfájdul a karom. Ismét Denis elé kerül a papírtömeg, majd sietősen mutogatni kezdek arra a két rövidke tőmondatra, amelyek helyet kaptak benne, majd ahogy ezt a tevékenységemet befejezem, ujjaim a a rövid barna hajúra terelődnek, aki épp mellette olvas. Sajnálom, de másképp nem fogok tudni beszélgetni veled, ellenben nagyon szívesen lerajzolnám a társaságodat is.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nézem ahogy a gőz pörgettyűként száll fel a vízben rotyogó tésztából. Ujjaimat az üst fölé tartom és játszadozni kezdek a levegőtömeggel. Kis köröket járok le, néha mintha csak egy bűbájt próbálnék ki pörgetem meg őket a leglehetetlenebb pozícióban, ám a pára melegsége és nedvessége miatt ujjbegyeim hamar úgy kezdenek el kinézni, mintha már egy órája vízben áztatnám őket, így hamar abbahagyom. Azért elraktározom a látványt a fejemben, hisz kifejezetten szép látvány volt ahogy végtagjaimat beborította a gőz. Elég megnyerő munkásosztálynak való gőzgép plakát lenne belőle, az biztos. Bár nálam talán csak egy újabb felvetődő festmény ötlet lesz, ki tudja. Zsebre dugom mancsaimat, majd visszafordulok a lányhoz. Igen, megint elkalandoztam, de nálam megesik az ilyen. Anya szerint a kreativitás tehet róla, hogy az miatt képes vagyok olyan dolgokat is észrevenni, ami másoknak totál természetes avagy egyáltalán nem mozgatja meg a fantáziájukat. Azonban nekem minden olyan, mintha most látnám először. Hálás vagyok azért, hogy legalább ha hallani nem is, de látni látok valamennyit, így próbálok annyi mindent befogadni, amennyit csak tudok. Hátha egyszer már nem lesz rá alkalmam. Ki tudja, az élet nagyon kiszámíthatatlan. Most itt főzök Carly-val, de lehet, hogy a következő pillanatban belebeg ide egy sárkány vagy kitör a zombiapokalipszis. Ezért nagyon fontos, hogy mindent figyeljünk meg, amíg tehetjük. Bár most eléggé ellent mondom a szavaimnak, hisz Carly-ra már egy ideje nem figyelek. Látom, hogy mozognak ajkai, de a szavak valahogy nem formálódnak mondattá az agyamban. Olyan lehet ez, mint mikor valaki csak a zajt hallja, de a valódi beszédet nem.
- Ano... - írom le az "izét" japánul, de gyorsan kapcsolok, hogy rossz nyelv, így már firkantom is át, hogy rendezetlen magyarságommal újabb fázis íródjon be a füzetembe - Szeretni főzni. Főzni sok. Segíteni anyukának. Én lenni sokat egyedül, lenni muszáj főzni - úgy koncentrálok a szavakra, hogy ujjbegyeim elfehérednek a ceruza fogásától, nyelvem pedig minden egyes kanyarított betűnél ki-kikandikál ajkaim közül. Valóban, sokat főztem otthon, s még ha nem is lett a legjobb, anya mindig örült annak, hogy valamilyen meleg étel várta amint hazaért a hosszú és fárasztó műszakjából. Sosem fogom elfelejteni azt a kedves mosolyt, ami ilyenkor arcára kiült. Sajnálom, hogy csak Budanekeresden találtunk megfizethető lakást, így ezt - a bentlakásosság miatt - a szokásomat már csak szünetekben kamatoztathatom újra.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Most hogy átgondolom a helyzetet, egész vicces kis kalamajkába keveredtem. Bár kicsit sem vagyok annyira menő, mint mondjuk egy filmszereplő vagy egy képregény szuperhőse, sőt, minden bizonnyal úgy nézhetek most ki inkább, mint egy idióta, ahogy kezeimmel gyors gesztikulálásba kezdek, toporgok, és még némán ordibálok is a lánynak. Semmi különös. Csak egy átlagos nap a varázslónak avanzsált Nakahara Dai életében. Mondjuk kinek mi a normális. Mások macskát tartanak, ez a lány meg egy kacsát a szobájában. Jó az, én nem ítélek el semmit és senkit. Ha ő sárga hápogót akar, akkor azt fog kapni. Most. Megragadom Dana karját, majd abba az irányba kezdek futni, amerre a jószág futott. Kábé olyanok lehetünk, mint a biztonsági őrök egy nagy bevásárlóközpontban, ahogy minden egyes kis szegletet átszkennelünk tekintetünkkel, hátha a folyosó repedéseiben megleljük a hajtóvadászat tárgyát. Jól lehet jó magam is eléggé szétszórt személyiség vagyok, most mégis mintha megtáltosodtam volna Dana mellett. Tekintetemből komolyság sugárzik, egy apró fény pislákol benne, mely’ akár egy szikra úgy gyullad fel, mikor a lány biztató mosollyal megküldött mondata elér hozzám. Még szép, hogy segítek! Milyen ember lennék én, ha csak úgy futni hagynék egy ilyen lehetőséget? Otthon Japánban nagyon jelentéktelen egy ember voltam, jó szerén félrelöktek a többiek. Most viszont megváltoztathatok mindent. Bebizonyíthatom, hogy igenis érek annyit, mint mindenki más és hogy én is képes vagyok nagy dolgokat véghezvinni. Lehet, hogy egy kacsa megkeresése még nem az, de mindent először kicsiben kell elkezdeni. Vázlat nélkül a rajzod sem lesz tökéletes.
Füzetem hiányában csak bólintok egyet Dana megjegyzésére, majd hagyom magam tovább húzni. Tudom, nem vagyok valami használható ember, de ha mást nem is, legalább lelki támaszt tudok adni a lánynak. Az is valami, nem?
Megtorpanok, majdhogynem visszarántom a kis szöszit. Elengedem kezét, aztán lehajolok a földre, hogy felvegyek egy apró kis sárga pihét, mely’ tökéletes jelként szolgál számunkra. Ha ez itt van, akkor az azt jelenti, hogy Hápi sem lehet messze. Olyan ez, mint a Jancsi és Juliska; csak követni kell a jeleket. Felemelem a tollat, aztán a lány kezébe adom, majd biztatóan rámosolygok.
- Nem lesz itt semmi baj, megfogjuk találni - sugárzik tekintetemből, ahogy ismét megfogva a másik kezét, ezúttal jobbra kezdek el futni, nyomomban a sárgasággal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Teljesen meg is felejtkezem arról, hogy a tésztát felraktam főni, s ha Carolyne nem pillant rá az általa patronált húsra, én sem veszem észre, hogy a lábasomból a víz lávaként bugyog ki. Ijedten kapok fejemhez, hirtelen felindulásból pedig még a fazék fülét is megfogom. Abban igazat mondtam, hogy sokat főztem a közelmúltban, azonban azt az aprócska részletet elfelejtettem megemlíteni, hogy abszolúte katasztrófa vagyok ezen a téren. Leégetett ételek, tönkrement lábasok és még sok szép más van a repertoáromban, melyeket talán a lány is megcsodálhat nemsokára.
Fájdalmasan szisszenek fel, nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy rájöjjön az ember, hogy rosszat cselekedtem. Ám ekkor már késő, az ujjaimba nyilalló fájdalom hatol, én pedig amilyen gyorsan csak tudom, ellököm magamtól, ami a kezeim közt van. Ugyan az edény nem borul ki, de sikerül épp annyira eltaszítanom, hogy a tűzről lekerüljön. Így a metélt megmenekül. Persze attól még a kezem fáj, akármennyi ideig is tartom a hideg víz alá. Bár a fájdalom alábbhagyott, a kellemetlen találkozásnak így is megmarad a nyoma, vörös ujjaimon. Na most aztán szépen bemutatkoztam Carly-nak. Annyi szerencsém azonban akad a mai napban, hogy még képes vagyok leolvasni a az utolsó kérdést a szájáról.
- Lenni nővér, Junko. Én szeretni ő nagyon. Anyuka lenni, apuka nem, így csinálni sok minden együtt - fogom még ép ujjacskáim közé a ceruzát, miközben sérült bal kezemet a pulóverem ujjába rejtem. Majd később meglátogatom vele a Gyógyítót.
- Ikerbáty? - Szemeim felcsillannak, ahogy elhajolok a pultra helyezett könyvecskémtől. Mindig is szerettem volna egy olyan tesót, aki úgy néz ki, mint én. Bár persze itt annak a veszélye is fennáll, hogy esetleg ő is azzal a hibával születik, mint én, ezt pedig senkinek nem kívánnám. Lehetne arra gondolni, hogy legalább akkor lenne valaki, aki megértene, de nem, nem szeretném senkitől sem elvenni a hallás örömét.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Sokszor megesik az, hogy túlságosan beleélem magam egy-egy helyzetbe és olyankor lehetek akármilyen tisztelettudó, szigorú ázsiai anyával felnőtt gyerek, ha egyszer a fantáziám mást sugall belém. Már rég elkezdem a fiú húgáról a vázlatot, mikor az arcának apró részleteit kidolgozva, egyszeriben a papír sarkára terelődik a figyelmem. "Meg ne próbáld" - áll határozott betűkkel könyvecskémben, melynek hatására, szó szerint még farpofáim is összeszorulnak,olyannyira hogy onnan se ki, se be nem mehet semmi. Akármilyen jó barátok is voltunk Akival, azt nem szabad elfelejtenem, hogy ez a srác bizony nem ő, és ráadásul fogalmam sincs arról, mi mindenre is képes. Persze eddigre már rég megtörtént a baj, Denis szúrós tekintete majdhogynem lyukat fúr a koponyámba, ahogy remegő kezeimmel végül leteszem a ceruzát, majd felkapom a radíromat, hogy amilyen gyorsan megteremtettem Lorin portréját, olyan gyorsan el is tüntessem annak minden maradványát. Ezután pedig csak ülök a széken, orromat lógatva, miközben ostorozom magam, amiért engedtem a csábításnak, mielőtt arra engedélyt kaphattam volna. Talán a kevés szociális élet teszi, hogy ilyen helyzetekben egyszeriben nem tudom, mi is a helyes megoldás. Pláne egy totálisan idegen országban, ahol hiába kezdek el hajbókolni, maximum csak egy kérdő pillantást kapok válaszul. Félek újra felemelni tekintetemet a tett színhelyére, azaz a lapra, ám mikor végre elég erőd gyűjtök hozzá, pillantásom megakad egy újonnan odakerült mondaton. Kicsit elmosolyodom, ahogy a harsány betűkre nézek, majd én is felkapom ceruzámat, hogy némi nézelődés után ismét nekifogjak annak a problémás testrésznek.
- Nagyon sajnálni - firkantom rajzom mellé két vonalhúzás közben és még egy szomorú szmájlit is rajzolok, hogy valahogy átadjam annak az érzését, hogy tényleg nem szerettem volna semmilyen konfliktusba keveredni vagy ilyesmi.
- Amúgy tudni olvasni száj - intézem ismét mondatomat a srác felé, saját kacifántos karaktereim furcsán kontrasztosan mutatnak a másikéi mellett. Eddigre már kezd valami orrhoz hasonlító dolog kialakulni a rajz-Denis arcán, ami jobban hasonlít gazdájára. Tudom, hogy sokat kell még tanulnom, de épp ezért csinálom amit, hogy a gyakorlás által jobb legyek. A rajzolás az életem, így nagyon örültem annak, hogy ideérkezésemkor felvételt nyertem a művészeti suliba is. Oké, hogy a két iskolába járás miatt nem tölthetem csak művészkedéssel az időmet, de amennyit csak tudok, próbálok ezzel foglalkozni. Ez miatt pedig senki sem lehet rám mérges, ugye? Oh, csak mondd, hogy nem fog megenni Denis!  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Elkerekedett szemekkel csodálom az udvart színes fényekkel beterítő tűzijátékot. Szám halkan formál egy "WoW"-ot, ahogy a fény hullócsillagként robban szét, majd kis sugarakban végül elenyészik. Csodálatos látvány. Kár hogy nincs kivel megosztanom. Anyukám végül haza utazott Junkohoz, nekem meg kiadta parancsba, hogy maradjak a kastélyban és szocializálódjak egy kicsit. Fura, mert eddig minden karácsonyt együtt töltöttünk, most mégis kilométerek és kontinensek fognak minket elválasztani. Hiányzik a családom. Az a sok-sok boldog perc, amit velük tölthetnék, anya ünnepi vacsorája, a japán új évi fesztiválok. Lemaradok Aya első szülinapjáról is. Remélem legalább a csomagomat megkapják. A félretett pénzemből összedobtam egy boldog új évet pakkot, ami egyrészt a rajzaimmal és a Bogolyfalva adta lehetőségektől mérten vett ajándékokból áll. Bárcsak láthatnám az arcukat, mikor kibontják.
Összébb húzom magamon fenyő zöld kabátom, ahogy a hideg északi szél behatol az alá, megcsípve érzékeny bőrömet. Felszisszenek, majd tüsszentek egyet. Valószínűleg megfázhattam mikor a mai nap folyamán egy nagydarab felsőbb éves megfürdetett a hóban. Nem tudtam mit tenni, hát tűrtem a megaláztatást. Odahaza is piszkáltak a betegségem miatt, de ott ott volt nekem a nővérem, aki megvédett. Itt viszont teljesen egyedül vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Fáradtan, a megszokott bő, pasztell szerelésemben battyogok le a Levita körletből. Mostanság túlságosan is begubóztam, ami pedig nem valami szerencsés. Barátokat vagy legalább is ismerősöket kellene szereznem, hogy ne úgy járjak, mint odahaza Japánban. Nem szeretnék megint a siket, fura nerd lenni, akivel senki sem foglalkozik.
A folyosók a kései órához mérten meglepően élettel teliek. Jogos, hisz nemsokára takarodó, gondolom, még elintézik a diákok az egyéb ügyes bajos dolgaikat. Legalább nekik van céljuk, nem úgy, mint nekem. Volt egy elképzelésem, hogy mit fogok ma csinálni, aztán nem lett belőle semmi. Csak punnyadtam egész nap, kihasználva a szombat adta lehetőségeket. Azaz a végre nyugodt alvást. Úgyhogy igen, fogalmam sincs, hogyan fogok ma aludni, tekintve, hogy egész nap azt csináltam.
Befordulok egy újabb sarkon, majd elcsoszogok a társalgó mellett. Aztán megtorpanok, majd hátrálni kezdek, mígnem farkasszemet nézek a helyiség ajtójával. Már egy ideje rontom a kastély levegőjét, mégsem voltam még sosem ebben a teremben. Így hát lenyomom a kilincset, majd ügyelve arra, hogy a hónom alá szorított füzet ki ne essen, kinyitom az ajtót.  Odabenn rögtön hanyatt vág a helyiség tágassága és az a csomó kék, amivel el van látva. Na meg az elmaradhatatlan kandalló, amiben most is ropog a tűz. Előre sétálok, majd helyet foglalok az az előtt elterülő kanapén. Látom, nem vagyok egyedül, így mielőtt felcsapnám a vázlatfüzetem, hogy készítsek egy gyors sketchet a szobáról, még küldök neki egy biztató mosolyt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Még épphogy csak belekezdek a belső tér papírra vetésének, de már látom, hogy ez nem fog menni. Mindig is volt ami gyengébben ment nekem, s ezek közül egyik a perspektíva e területen való megmutatása volt. Vagy az is lehet, hogy csak fáradt vagyok. Vonalaim egyáltalán nem egyenesek, inkább hasonlítanak egy tekergő kígyóhoz, ahogy ki-kikandikálnak a papírról. Lemondóan sóhajtok egyet, miközben műveleteim során kidugott nyelvem visszahúzom a számba. Olyannyira hozzászoktam ehhez a hóbortomhoz, hogy már észre sem veszem, ha a testrészem indokolatlan módon kinn van a számból. Tudom, nem a leggusztább látvány, de most mit tudnánk vele kezdeni?  
Mikor a fiú elkezd hozzám beszélni, először nem szánok neki sok figyelmet. Mivel siket vagyok és a hallókészülékem nem hordom, így nem veszem észre, ha valaki hozzám beszél, csak akkor, ha arra én is figyelek. És mivel most a rajzolással voltam elkeveredve, így szegény kicsit el lett hanyagolva. Csak akkor eszmélek fel, mikor a kanapé azon részét próbálom a füzetembe varázsolni, ahol ő is ül. Elkapok néhány szót az ajkairól, ami arra enged következtetni, hogy valami bemutatkozásféle zajhatott le nemrég. Igaz akkor már rámosolyogtam, mikor beléptem a terembe, de most hogy leplezzem hanyagságom, még egyszer megteszem. Gondolhattam volna, hogy csevegésbe fog kezdeni, elvégre is ez egy másik ország, itt nem olyan mogorva mindenki, mint a Mahoutokoróban. Csak nyugalom, Dai. Nem lesz semmi baj.
- Szia! Lenni Nakahara Daisuke, de mindenki szólít Dai – azzal, ahogy lefirkantottam neki a szavakat, feltartom az imént még a rajzokkal teli füzetemet, hogy el tudja olvasni kacskaringós és mellékesen elég helytelen nyelvtannal megtűzdelt mondataimat. Hiába vagyok már vagy egy fél éve a kastélyban, a magyar nem a legkönnyebb nyelv a világon, még így se, hogy elvileg a japán és ez sokban hasonlít egymásra. Ha engem kérdeztek, szerintem még így is bonyolult. Bele se akarok gondolni, hogy egy olyan embernek milyen nehéz lehet, aki nem ismeri, mondjuk az ékezetes hangokat. Szerencsétlenek.
- Lenni kellemes – jegyzem még meg egy apró kis aláfirkantásban, aztán meg csak ülök a popsimon, köztünk a füzettel, kezeimet szorosan a fenekem alá szorítva, miközben előre-hátra dülöngélek. Nem tudom, hogy ilyenkor mit szokás csinálni. Általában nem szoktak csak úgy megszólítani, főleg nem kedves szavakkal. A bántásokhoz már úgy ahogy hozzá vagyok szokva, de ha valaki gyengéden bánik velem… na az, egy teljesen új világ számomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Akármennyire is barátságos és vidám a természetem, valójában nem vagyok egy társasági ember. A legtöbb szituációban, ahol emberek is vannak, legszívesebben elhánynám magam az idegességtől és ekkor még nem vettük számításba a tömeg erejét. Ennél csak az a rosszabb, mikor egy idegennel vagy kettesben egy szobában. Pont úgy, ahogy most is. Jaj.
Mosolygós tekintetem a fiúra emelem, és még épp sikerül elkapnom mondatainak utolsó hányadát. Pislogok egy párat bambán, hogy sikerüljön feldolgoznom a magyar adta nehézségeim árán a mondandójának lényegét, majd én is megteszem azt, amit ő. Bemutatkozok. Kezemben a ceruza megremeg, tenyerem izzadni kezd a nem kért figyelemtől. Gyomromban már épp kezd kialakulni az a már oly’ jól ismert csomó, mikor megszólal és nyugtatni kezd. Mondjuk, nem sokat segít, hisz egy vadállatot is babusgathatsz, az attól még harapni fog. Na, mindegy. Kedves tőle.
Bőszen bólogatni kezdek a válaszára, mi szerint ismerkedni jött ide. Nagyon kis aranyos, az már más tészta, hogy nekem kifejezetten nem ez volt a tervem, de ha így alakult, akkor egy cseppet sem bánom. Felpattanok, majd hódolva régi elhagyhatatlan japán illemszabályaimnak, meghajolok előtte. Nem olyan mélyen, mint egy tanárnál vagy felsőbb személynél szokás, de azért nem is olyan alacsonyan, hogy sértésnek vehesse. Átlagosan.  
- Lenni harmadikos, de ebben az évben jönni. Eddig tanulni Japán – magam felé fordítom a füzetet, majd tanulmányozni kezdem, hogy jól írtam e le minden szót. A ragozással még mindig bajaim vannak, de azt kiszúrom, hogy az utolsó frázis hibás. – Japánban – húzom át az egyszerű Japán szócskát, majd írom felé a helyes megfelelőjét. Mégis csak ragad rám valami az órák alatt. Lehet, ha nem csak rajzolgatnék, akkor még többet is értenék nem csak a varázsvilághoz, de magához a nyelvhez is.
- És te? Lenni elsős? – Teszek fel én is egy kérdést, persze csak írva, hogy valamivel oldjam a feszültséget. Lehet, csak beleképzelem, sőt biztos is, de mintha kicsit feszültebb lenne a légkör. Ilyen az én szerencsém, egyszer próbálok barátkozni, akkor sem megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Idegességemben forgatni kezdem ujjaim között a ceruzát. Ide-oda billegetem, furcsa maszatokat teremtve a kezem alatt megbúvó papírra. Lábaim szorosan egymás mellett terülnek el a kanapé puha anyagában, testtartásom egyenes és merev. Még a hülye is láthatja rajtam, mennyire nem érzem magam kényelmesen. Nem tehetek róla, ha annyi piszkáláson és iskolai bántalmazáson esel keresztül, mint ahogy azt én is tettem, akkor elveszted az emberekbe vetett hitedet. Ennél fogva pedig szorongani kezdesz mindennemű emberi közeledéstől. Megértem, hogy a fiú csak jót akar, meg hogy ő is barátokat szeretne, csakúgy, ahogy én is, mégis számomra ez nagyon nehéz.
- Lenni aranyvérű? Azta! – Csillannak meg a szemeim a szóra, amint tudatosul bennem az a sok-sok elmondott dolog, amik az elmúlt pár másodpercben hagyták el a másik száját. Jómagam félvér családból származom, sőt egy elég különlegesből, hisz édesapám volt a família varázslója, ő meg ugye elég hirtelen hagyott el minket, bármilyen szó vagy tanács nélkül. Szóval egészen a Mahoutokoróig nagyon nem is tudtam, hogy milyen lehetőségek állnak előttem. Ahogy leolvastam a szájáról, Ian sem. Bár gondolom még mindig egyszerűbb úgy, hogy valamennyire sejted, hogy mágikus képességekkel rendelkezel. Nem úgy, mint én. A nővéremhez hasonlóan jómagam is kviblinek hittem, ahogy anya is. Ezért nem is nagyon fordított arra időt, hogy elmagyarázza a varázsvilág létezését. Meg aztán ki hitte volna el, azok után, hogy egy teljesen mugli környezetben nevelkedik fel.
- Én jönni Japán. Járni Mahoutokoro, de lenni nagyon kevés pénz és nevelkedni szegény körülmények közt, így keresni új otthon. Magyarország. Sokáig hinni magam kvibli, de amúgy lenni félvér – a ceruza csak úgy füstöl a kezeim között, ahogy az fenti mondatokat a papírra varázsolom. Érdekes, hogy eddig Ian még nem kérdezett rá, hogy a kommunikációnak miért e változatát használom. Úgy összességében ez az egész iskola érdekes, hisz ha jól számolom, október óta, amikor érkeztem, talán jó, ha egy ember tette fel nekem ezt a kérdést. Ez pedig nagyon is szép húzás, hogy nem kell magam feltárni olyan személyek előtt, akiket nem is ismerek. Persze a tanáraim tudnak a hiányosságaimról, de az más. Ők a tanerő tagjai.
Arcomra félénk, halvány mosoly kerül, ahogy szépe lassan, de kezdek feloldódni. Ezt köszönhetjük az engem átjáró melegségnek, ami a kandallóból árad, meg annak is, hogy a fiú elég jó társaság.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Kezdek már kicsit megnyugodni, hírül sem vagyok olyan stresszes, mint amikor a fiú megszólított. Ezt annak is köszönhetjük, hogy beszélgetésünk során sok olyan dolog kiderül, ami mindkettőnkben megvan. Ha pedig tudsz a másikról valami olyat, ami hozzád is köthető, akkor kicsit már közelebb érzed magadhoz az illetőt, ergo a feszültséged is csökken. Vagyis nálam ez így szokott lenni. Mondjuk, az még mindig nem nyugtat, hogy aranyvérű. Jó, megértem, hogy mugliként éltek, de akkor is. Az tiszta vérűek, mind bunkók voltak velem, és nem meglepő módon ők voltak azok is, akik odahaza bántalmaztak. A vécébe nyomott fej és az összekötött cipőfűző már-már a mindennapjaimmá vált.
- Igen! Lenni kicsit szigorú, de csak akkor, ha nem ebben nevelkedni fel. Én már megszokni – bólogatok bőszen kultúrámról való véleményére. Valóban, azt mondják sokan, hogy az is elég, ha egy ázsiai anyával nősz fel, nemhogy még egy ugyanolyan komoly elvárásokkal teli országban, amilyen Japán is. De ahogy Iannek is írtam, mivel én ebben nevelkedtem fel, nekem ez a normális. Persze furcsának találtam, hogy mikor ebbe az iskolába kerültem, mennyire nyitott volt minden. Számomra a kijárási tilalom és a többi apró kis szabály, ami az évfolyamtársaimnak maga volt a pokol, csak egyszerű kis kompromisszumok voltak egy jobb élet reményében. Így hát nem is ellenkezem a rendszer ellen.
- Lenni nagyon igazad – helyeselek bőszen a kis monológjára. Jómagam is úgy gondolom, hogy a vér nem minden, hogy attól, hogy aranyvérű vagy, még nem kell egy bunkó parasztnak lenned, aki lenéz minden más háttérrel rendelkező embert. Bárcsak más is így látná, mint Ian. Tudok már itt is egy pár olyan alsó vagy felsőévest, aki túl pökhendi, csak a vérminősége miatt.
- Anya lenni mugli, a nővérem pedig kvibli. Sokáig hinni rólam is azt, hogy varázstalan – osztom meg a családi hátterem többi részletét a fiúval. – Szóval igen, szeretni ott élni. És te? Neked lenni milyen nem tudni arról, hogy lenni varázsló?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Most már sokkal vidámabban bólogatok mondandójára. Tényleg van bennünk közös, s lehet, kicsit szigorúnak tűnik elsős létére a fiú, mégis jó társaság. Benne jelen van az az érettség, ami nekem tizenhat évesen sem adatott meg, s ez jó, mivel így legalább kiegészítjük egymást. Több, kevesebb sikerrel. Persze én nem nagyon tudok hozzászólni dolgaihoz, legtöbbször csak próbálkozom valami okosat írni.
- Engem bántani sokszor. Lenni Mahoutokoro kemény, társak lenni kegyetlen, azért mert nem hallani – írom le a szavakat, majd kezdek el füleimre mutogatni. Általában nem szeretem felhozni a témát, főleg nem a lelki trauma miatt, ami kialakult bennem, s eredményezett számomra nem csak rémálmokat, de igen komoly szintű szorongást, hogy évekig pszichológushoz kellett járnom. Meg persze a siket témát is kerülöm, elég rendesen ebből kifolyólag. A beszédről már lemondtam, mert egyszerűen nem merek megszólalni, nehogy az is egy új okot adjon az emberek számára, hogy piszkálhassanak. Elég kegyetlen egy világban élünk, ezt még naivitásom ellenére is belátom.
- Mint… - akad el egy pillanatra a ceruza a kezemben, ahogy Ian mosolygós arcát nézem. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki szimpatikusnak talál. Túl abszurd, túl hihetetlen számomra. – Én? – Végül mégis leírom a bűvös kérdőjeles szót, aztán meg csak percekig forgatom ujjaim között a grafitot, számat beharapva a zavartságtól. Füleim égnek a fejembe tódult vértől, lábaimat keresztezem egymáson, karjaimat védekezőn magam mellé szorítom, hogy kisebbnek látszódjak a külvilág számára.
Mégis mi jó bennem? Miért akar Ian pont velem lógni? Semmi különleges sincs rajtam se a személyiségemben, csak egy nyomi wannabe artist vagyok, akinek abszolút még magánélete sincs. Mások ilyen idősen sokkal érettebb, sokkal világot jártabb és sokkalta, de sokkalta menőbbek, mint én. Pont olyanok, mint amilyen a fiú is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

A szavak még így leírva is égetnek. Félek attól a szótól, hogy siket, attól hogy az miket von maga után. Nem arról beszélek, hogy zavarna, hogy nem hallok. Nem, ahhoz már rég hozzászoktam. Ami valóban bántja belsőmet, az mások reakciója. Hisz az nem jó, ha bántanak, de azt is szeretném elkerülni, hogy sajnáljanak. Otthon éppen elégszer megkapom, hogy nem engednek saját utamra, mert túlságosan féltenek. Ami szép meg minden, de mikor már lassan tizenhét éves leszel, akkor egy kicsit sok.
- Kö… - megint elakad a ceruza a kezemben, másodpercekig csak bámulok a már majdnem betelt papírra, mígnem lapozok egyet, és lefirkantom japánul és magyarul is a köszönömöt. Aztán bőszen elkezdek mutogatni rá, hogy valóban nagyon hálás vagyok, nézd még az anyanyelvemen is leírtam neked, hogy mennyire nagyra tartalak. Mert így van. Piszok mód hálás vagyok a fiúnak, amiért ő nem olyan, mint a legtöbb srác ismerősöm odahaza és sajnos itt a kastélyban is. Nem, ő kedves, és törődő, noha picit számomra merev. Szó se essen róla, én vagyok az antiszociálisság mintadiákja, szóval pont nekem nincs jogom beleszólni abba, hogy milyen valaki. Mégis, egy tizennégy éves fiúcskának nagyon érett viselkedés ez. Csak baja ne essen miatta. Könyörgöm.
- Valóban. Kár, hogy más nem így látja – forgatom meg még egyszer az íróeszközt, miután a papírra kerültek a szavak. Aztán szemem felcsillan, mikor ismét a fiúra tekintek. Nagyon is szép, szinte már helyes ebből a szögből, nekem meg úgy is gyakorolnom kell a félalakos rajzok produkálását. Szóval üsse kő!
- Lerajzolhatni? Lenni nagyon fotogén – teszem még ezt is mellé, nehogy tolakodásnak vegye ajánlatom. A világért sem szeretném elrontani a kialakult hangulatot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Automatikusan hajolok át az asztalon, s bár mindketten jól tudjuk, a gesztusomnak valójában értelme nincs, hisz nem hallhatom őt, azért néha napján mégis csak jó úgy viselkedni, mint egy átlagos tinédzser. Aztán persze gyorsan felfogom, hogy amit teszek az butaság és így csak saját dolgom nehezítem meg a szájról olvasásban, szóval visszaereszkedem a székbe.
- Aki Gerdával volt? – Pislogok el oldalra gondolkodón egy röpke pillanatra, majd őzikeszemeimet ismét fixálom a lányon. Általában jó megfigyelő vagyok, hisz az esetek többségében a háttérben megbúvó alak vagyok, aki inkább elraktároz minden kis apró részletet magában, mintsem hogy kilépjen a sötétségből. Azonban most nem vagyok biztos abban, amit mondok. Azon a napon nagyon sok minden történt, én pedig nagyon megszeppentem a váratlan helyzetektől. Már az is nagy meglepetés volt, hogy egyáltalán Babu elhívott. Gerdát megjegyeztem, de Ilián… Ő más tészta. Jó, persze úgy megmaradt az emlékeimben, mint a férfi, akiről a legjobb barátom álmodozott nekem, de az arca és a megjelenése valahogy nem fogott meg.
- Bízhatsz bennem – bólogatok bíztatóan a lányra, miközben ingem hosszú ujját a markomba gyűröm. Mániám ez, talán ezért is hordok jó pár számmal nagyobb ruhákat, mint a méretem. Na meg persze azért is, mert a rokonaim mind testesebbek, mint én, pénzünk pedig új darabokra nemigen akad.
Túlságosan együtt érző személy vagyok, és hajlamos vagyok még a másik gesztusait is átvenni, így most is, ahogy háztársam beharapja alsóajkát, én követve a példáját és sajátomat kezdem el majszolgatni. Az lehet, hogy az én életem relatíve átlagosnak, majdhogynem unalmasnak tűnhet néhány embernek, hisz én nélkülözöm az efféle érzelmeket az életemből, többféle okból is. Persze attól nem vetek meg érte senkit. Sőt igazából semmiért sem. Esetemben csak szóbeszéd, hogy az ázsiaiak nagyon szigorúak szoktak lenni.
- Hozzá? – Döntöm oldalra a fejem és pislogok nagyokat, hisz valóban, elsőre nem esik le, hogy kiről beszél. – Ivetthez? De… ő nem a kastélyban lakik? – Igen, a kis aranyos Dai kicsit talán túlságosan is naiv ilyen téren. Mert tényleg nem értem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Görcsösen tördelem ujjaimat, szemeimmel olyannyira fixírozom a padlót, hogy tekintetem bármelyik pillanatban lyukat égethet a kastély kőpadlójába. Nem követtem el semmi hibát, arcom mégis ég a szégyentől, füleim a tövükig pirosodnak feketének ható sötétbarna fürtjeim alatt.  Felemelem kezem, hogy kopogásra bírjam ujjaim, ám hamar ismét testem mellé esnek vissza karjaim. Azért jöttem, hogy segítséget kérjek, hisz… beteg vagyok. Mi mással magyarázná az ember, hogy fiú, férfi létére női ruhákba bújik? Én… beteg… vagyok…
Összeroskadok, térdeim a kemény kövön csattannak, ahogy szemeimből is lassan az eddig tartogatott könnyek kezdenek el záporozni. Az a sok bántalmazás, amit az elmúlt hónapok során kaptam, most mind egyszerre kerítenek hatalmukba. Nincs senki a közelemben, hisz a kastély ebédidőben elég kihalt szokott lenni. Nekem is most ott lenne a nagyteremben a helyem a többiek mellett, de egyszerűen nem tudok bemenni oda. Nem merek. Mi van, ha ott, mindenki előtt kezdenek el engem megalázni? Úgy gondolom, ennél rosszabb nagyon nem lehet, de ki tudja. Bármi megtörténhet már mostanság.
Szemeim a mellettem heverő táskámra vetődnek, melyből kikandikál az a barna loknis paróka, amit legutóbb viseltem. Jóllehet minden lányos dolgomat jól elrejtettem, mégis ez az egy darab túlságosan is sokat jelent nekem ahhoz, hogy csak úgy megszabaduljak tőle. Óvatosan kihúzom a tárolóból, miután körülnéztem, valóban egyedül térdelek a folyosón. Mellkasomhoz szorítom, szemeimet becsukom. Vizualizálok, ez mindig segíteni szokott, ha egy kis bátorságra van szükségem. Most pedig elég sok kell, hogy bemerjek kopogni azon az ajtón. Magamba szívom a virágillatú parfümöt, amelyet ez magából áraszt. Muszáj meglépnem ezt. Valakinek beszélnem kell erről, egy embernek, aki esetleg tanácsot is tud adni, hogy ilyenkor mitévő legyek. Mindemellett pedig meg akarom tudni, tényleg beteg vagyok e.
Felkelek hát, lábaim az idegtől remegni kezdenek. Először, mint újszülött indulok el, néha meg-megbicsakolva, mígnem ismét a bejárat elé kerülök. Felemelem öklöm, hosszú pillanatokig csak bámulom a kezem és az ajtó közti területet, mígnem közelebb emelem azt, s halkan, bátortalanul kopogni kezdek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Számat rágcsálgatva nézek bele Babett szemeibe. Tudom, érzem, hogy majd’ szétveti a szégyen és az idegesség egyvelege, így mikor visszacsüccsenek a székembe, óvatosan a lány kezére teszem a sajátom. Általában elég zárkózott személy vagyok, de a lánynak nagyon sok mindent köszönhetek, így hát itt az ideje, hogy én is törlesszek valamivel. Csak bátorítóan megpaskolom, nem kell itt semmire gondolni, mégis úgy hiszem, ez a kis ártatlan gesztus elég lesz ahhoz, hogy elkezdje a történetét.
Nagyon koncentrálok, hogy rendesen le tudjak olvasni minden szót a szájáról, mivel néha hajlamos lesz a hadarásra. Ez is mutatja, hogy nincs minden rendben, hisz az a Babett, akit a legjobb barátomnak mondhatok, figyelne arra, hogy ne legyenek kommunikációs nehézségeink. Mégsem tudok mérges lenni rá. Egyszerűen nem ez az én feladatom jelenleg, hanem a támogatás. Azért jöttünk ma ide. Valami tanácsot kellene neki adnom, tudom, azonban én sosem voltam a barátkozós, főleg nem a párkapcsolatot kereső típus. Sokszor már kezdem azt hinni, hogy valami baj van velem, hisz nemhogy nőre, de még férfiakra sem tudok igazán ránézni úgy. Azt elismerem, ha valaki szép, de az is csak úgy jön, hogy igazán vászonra vetném a vonalait, nem pedig afféle szexuális vonzalomként. Nálam ez valahogy hiányos. Attól persze megértem, vagyis próbálkozom mások megértésével. Tapasztalat hiányában nem sokat tudok Babettnek sem segíteni, de talán az, hogy itt vagyok és meghallgatom, már elég.
Mégsem értem valahogy a szituációt, bármennyire is koncentrálok. Addig eljutok fejben, hogy iszogattak, de hogy utána ki kihez ment, na az már zavaros. Első tippem Ivett, de amint leolvasom, ez bizony helytelen volt.
- Oh… - kezd a fejemben tisztázódni a helyzet, mutatóujjammal az államat simogatom. – Ooooooh – koppan végül állam, mikor barátnőm kiejti Ilián nevét a száján. Szóval… Vagyis…. Babett? Szemeim összeszűkölődnek egy kicsit, ahogy próbálom vizualizálni a férfi alakját magam előtt, gyorsan sikerül is, amit egy bólintással konstatálok.
- És… elmentél a lakására? Társasozni? – Csillannak fel szemeim az ártatlan kérdéstől, bármilyen hátsószándék nélküli, tiszta gondolatra. Valóban hiszem, hogy az emberek játszani mennek a másikhoz. Vagyis én azt csinálnám és mivel általában mindenki magából indul ki.
- Szóval activity volt? Vagy Twister? – Lovallom bele magam még jobban a helyzetbe, újra, ezúttal már bátrabban fogva meg Babett kezeit. – Semmi baj, az activity nagyon mókás tud lenni – bólogatok boldogan, mivel valóban örülök a lánynak. Ha tudnám, hogy amit tettek, annak semmi köze a játékhoz…