Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nagyon el akar tűnni. Akárhogy nézem – márpedig semmi harag nincs abban -, szinte legilimencia sem kellene ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Megértem, sokszor az a legjobb megoldás, de most semmi olyasmi nem történt, amely miatt végleg el kellene tűnnie. Vagyis, számomra biztosan nem. Ketten nem figyeltünk, nem is vagyok az az alak, aki az utcán is, egy vállkoccanás miatt üvölteni kezd, se ingerem, se kedvem nincs sosem ezekhez, időm pedig főleg. Teljesen felesleges, attól nem leszek sem több, sem kevesebb, hogy valaki idegent elküldjek a halálba, bár tény, van amikor indulatos vagyok és hangos, de ahhoz több kell. Sokkal.
Arcomra barátságos mosoly kerül, mert valóban, nem nyitnék a harag felé. A könyv gerincére vándorol tekintetem, majd vissza arra, amit látok – arcának apró szeglete, az ezüstös tincsek, ahogy omlanak, mozdulnak és ahogy csillan rajtuk a fény. Aztán ott a tintám a földön. Kár érte, de koránt sem pótolhatatlan. Óvatosságból rejtem a többi üvegcsét a táskámba, lehet eddig sem lett volna nekik rossz ott, de nem bánom. Igen, felitathatnám és elfelejthetném, de a tinta nem lenne tiszta, ha a bűbáj nem tökéletes, akkor főleg nem, de mindig kerül bele pár apró szemcse, amely miatt már nem lenne tökéletes. Megtanultam ezt a festékeimmel, megtanultam most, hogy ne cipeljem a kezembe. Ennyi. Aprót mozdul, lesandít nyilván ő is, hogy mi történt. Nem erőltetem, hogy tegye el és beszéljen velem, én is vele tartok, a cseppeket figyelem és ahogy vékony, bátortalan hangja szólal meg, úgy hümmögök. Lépek, mellé leginkább, egy irányba fordulok, mintha el akarnám kísérni a további úton, de igazából az ő szemszögét állítom be. Pár pillanat némaság, majd leguggolok és úgy nézem tovább, fejemben összekötögetve a pontokat.
- És valóban. Jó a szemed hozzá. Csillagászkodsz vagy alkotsz? – pillantok fel, így kicsit belesve a könyv mögé, de semmit sem látok. Csak, hogy piros. Felemelkedem és visszalépek oda, ahol álltam, hogy a távolság könnyítse azt a zavart és feszültséget, ami belőle árad. Kezem leengedem magam mellé, a tintát kissé beissza a föld. Nincs itt probléma.
- Ugyan, kérlek. Ne okold magad. Nincs baj, ez csak egy üveg tinta. Nem haragszom – mivel nem lát, hangomból kell meghallani, hogy nincs így. – Szeretnéd, hogy eltűntessem a foltokat? – nem moccanok, de ha kell, akkor megteszem. A magam cipőjén is van belőle, de egyelőre nem jöttem rá, mi, így még hagyom ott. Ameddig bátorságot gyűjt – más nem, a meneküléshez – addig azzal foglalom le magam. Mint valami pacateszt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Pollika nagyon a szokások embere, ez az egyik oka annak, hogy nehezen indult az itteni léte. Hiába várta izgalommal, hogy mit tartogat neki ez a hely, legbelül inkább félelmet, sőt mi több rettegést érzett az ismeretlen miatt. Szereti tudni, hogy mi az, amibe (vagy éppen ki az, akibe) kapaszkodhat, a zongorája pedig egy biztos pont volt az életében, aminek hiányát nagyon sokáig érezte. A víz alatt lévő zongorához hozzá sem mert nyúlni, sőt egyáltalán abba a helyiségbe sem mert belépni. Szereti vizet, nagyon is, a zongora pedig a mindene, de ez annyira egy abszurd kombináció, mint amikor egy sós ropogós ételre valamilyen édes zselét teszünk. Egyszerűen nem.  
- Hetekig? – Ámul, mint aki még nem hallott komoly sérülésekről. Persze sejti ő, hiszen nem teljesen buta, inkább az döbbentette le teljesen, hogy valaki annyi hetet képes kibírni a kedvenc hobbija nélkül, még ha muszájból is. – Én biztosan képtelen lennék zongora nélkül kibírni addig. – Csóválja a fejét, majd hirtelen felkapja a kezét és a behajlított csuklóján ráz kettőt-hármat. Ó, hát zongora! Témánál vannak. – TÉNYLEG! – Süvíti, talán egy kicsit hangosan is, de hát ez egy ilyen téma. A zongora megérdemli, hogy a megfelelő hangsúllyal beszéljenek róla. – Most milyen darabot tanulsz éppen? – Tudakolja széles vigyorral a képén, ujjait játékosan összedörgölve. Hiába nem rossz a méretük a testmagasságához képest, sokkal jobban örülne olyan hosszú ujjaknak, mint amiket Sárinak sikerült szereznie genetikából. Mert mindig ezt mondják, hogy ez genetika, de ez Pollit akkor sem vigasztalja meg, ő sokkal hosszabb ujjakat akar. Így nem is festi inkább a körmét, mert akkor hangsúlyosabb lesz, hogy hol az ujjai vége.
A zongora miatt elég jól kéne tudnia bánnia a virághajtogatással is, talán azért, mert szeleburdi, talán azért, mert figyelmetlen, de az ő koszorúja csak nem akar olyan szépen alakulni, mint Sárié, pedig igyekszik. Elég sokat javít rajta, hogy Eridon dizájnt kap, mert így elfedi a koszorú szabálytalanságát – legalábbis részben. – Nekem miért nem megy olyan szépen? – Sóhajt fel, ahogy kicsit durván próbálja betömködni az újabb virágot a fonatba, ám Sári felvetésére megáll egy pillanatra és felnéz a lány hajában lévő virág irányába. – Komolyan? De neked nem kell? – Kérdi döbbenten, mert erre nem számított. Panna biztosan örülne neki, de nem biztos benne, hogy ezt csak úgy illik elfogadni. – Mármint köszönöm, bocsi. – Habog a tekintetét lesütve. Mindig mondják neki, hogy elfelejt dolgokat a dolgok hevében, mint bemutatkozni, köszönni meg megköszönni dolgokat. Most nincs itt, aki figyelmeztesse, még szerencse, hogy magától is rájött.
A darázs hangosan zúgva úgy dönt, hogy a lányok előtt tornyosuló virágköteget veszi célba, mert hát… sharing is caring? Van előttük elég, van mit megosztani, nem? A darázs a piros virágokkal szimpatizál leginkább, amik az Eridon pirosát adják. Polli egy hangos nyögéssel húzódik hátrébb, a hirtelen mozdulatra pedig a rovar hirtelen mozdulatokat téve kezd körözni a lányok virágai és a koszorúk között. – Meg akar enni! – Préseli ki a fogai között magas hangon. Nagy levegőt véve próbálja magát szobornak tetetni, hátha bejön náluk is. Állítólag a maci ellen jó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Neki összességében veszedelmesnek és ijesztőnek tűnik ez a kastély az összes titkával együtt. Biztosan vannak köztük klasszak, vagy legalábbis olyanok, amiket klassznak szántak, de inkább viszolygást váltanak ki minden jó érzésű emberből, ilyen például a vízalatti zongora. Kicsit arra emlékezteti, mint amikor az idősek fiatalos kifejezéseket használnak meg direkt olyan feliratos ruhákba járnak, hogy az ifjú generációnak szimpatikusnak tűnjenek, de inkább kínos a kombináció, mint menő. Pont, mint az ananász a pizzán, vagy a paradicsomlé a gyümölcslevek között.
- Van itt kutya három fejjel? – Kérdi cincogva, tekintetével lemerevedve. Hallott már ilyen lények létezéséről, a gondolatuktól már borzongott párszor, hiszen még az egyfejű fenevadaktól is fél, nem még akkor, amikor három is van belőle. Hiszen olyan hangosak, ugrálnak és még akár haraphatnak is. A félelmének a fő oka a kerítésre ugráló, fenyegetően ugató házőrzőkkel való találkozásokra vezethető vissza, amit utcán sétáló állampolgárként már egészen fiatal korától rendszeresen megtapasztalt. – Az én képzeletemben nagy és vérengzős! – A hangjában lévő dráma fokozása érdekében karjait széttárja, amennyire csak bírja, hogy szemléltesse mennyire nagy is a nagy, hogy aztán a vérengzős résznél az arcához húzza praclijait és ujjait rémisztő karmokká formálja. Igaz, hogy inkább a szájától fél, mint a mancsától, abba az irányba még egy képen sem nézett. Általában be is csukta azzal a mozdulattal a könyvet, amikor megpillantotta a felé ágaskodó három fogsort.
- Van még valami, amiről nem meséltél, de megmutatod? De ugye nem ijesztős mind? – Sóhajtja könyörgő szemekkel Lili fülcimpájának. Megnyugtatja, hogy ilyen figyelmesek ezek a lépcsők, mert sosem érezte magát annyira biztonságban rajtuk, jobban szereti, ha stabil a lába alatt a talaj. – Szeretik a zenét? Nyugisak? Megyek! – Csapja össze a kezét. Az Eridonban mindig van valamilyen műsor, de általában az ő ízlésének túl sok a nyüzsgés, amit elég nehezen visel. Valószínű, hogy ha a levitás csapat ennyire nyugodt, akkor hasonlóan rosszul tűrnék, Polka zizegését, mint ahogy ő sem szereti, hogy ha körülötte van túl hangos, túl nagy élet. – Szerinted, ha leveszem a talárom feltűnik nekik? Kis helyen elférek, becsszó. – Magyarázza mutatóujja mögött átvetve a középső ujját. Ez majdnem olyan erős ígéret, mint a kisujj eskü, de ha kell, akkor még azt is megcsinálja. Nem fog olyan nagyra nőni, hogy feltűnjön másoknak, hogy ott van. Épp csak kikandikál a földből. Lili sem sokkal nagyobb nála, biztosan elférnek együtt.
Széles vigyorral nyugtázza Lili poénját. – Van olyan csokitok, amitől kéknek lehet lenni, mint Veruca abban a filmben? Láttad? – De utálta azt a kislányt, minden szenvedést megérdemelt szerény véleménye szerint. – Egyszer már ettem olyan rágót, amitől rózsaszín lett az egész nyelvem meg az egész fogam bent a számban! – Nem mindig megy a leányzónak az értelmes magyar mondatszerkezet, lehet ezért is szoktak nézni furcsán rá néha, amikor nagyon belejön a gondolatai kifejtésébe. Gyorsabban akarja mondani, mint ahogy nyelvtanilag összeállnak a mondatok az agyában. – De akkor miért SüTi, ha nem csak sütit eszik reggel, délben meg este? – Kérdi döntött fejjel. Azt már érti, hogy a Tibor miatt van a Ti, de az a szüleitől jöhet, biztosan az ő kedvenc csokijuk a Tibi csoki és ezt szerették volna megörökíteni a gyermekükben is. Polli is Ferencnek meg Amadeusznak akarja hívni a gyerekét. Kivéve, ha Amerikába fog költözni, mert ott Piano is lehetne a gyereke neve, azt mesélte neki a nagybátyja. – Szerintem is jobb a Boci csoki, főleg a tejcsoki, amiben nincs töltelék. Neked melyik a kedvenced? – Ízre nincs baja a töltött csokikkal sem, csak zavarja a sokféle állag meg íz keveréke, például nem érti, hogy mit keres egy nagyon édes epres dolog egy eleve édes csokiban. Nagyon nem illenek neki össze a különféle ízjellegek és textúrák.
- Ráléptek a fülére? – Ámul kezeit a szája elé kapva. Az borzasztó lehetett. – Mekkora füle van neki? Ő ilyen lógófülű kobold? – Sosem látott még olyan hosszú fülű koboldot, amikor a bankban voltak, igaz ő maga nem járt ott olyan sokszor. Eléggé lelóg nekik a fülük, biztosan létezik ilyen belőlük, mint a nyuszikból. Lehet a lógófülű koboldok nem bankban dolgoznak, mert akkor a bankrablók könnyen meg tudnák őket ragadni a fülüknél fogva és eldugni egy cilinderbe?
Ámulatát nem tudja sokáig rejtegetni, barátságosan mosolyog vissza Lilire. Szereti, hogy ilyen mosolygós, Pannán kívül senkivel nem tud ilyen nagyokat nevetni meg ennyiféle érdekes dologról elbeszélgetni. Alig várja, hogy megírja Pannának a Tölgyfában lévő színházat. Kérni is fog egy fényképezőgépet a következő bagollyal, hogy feltétlen le tudja fotózni a húgának, amiket majd Lilivel felfedeznek. Úgyis akarta már illusztrálni a családjának a zongora vízbe fojtását, mert úgy veszi ki a leveleikből, hogy nem érzik át a fájdalmat, amit érzett, amikor benyitott abba a helyiségbe. – Vannak még varázslabdáim. Meg pörgöncöm és harmónikám meg… - A meg után egy nagy levegőt vesz, amolyan visszaszívósan. Az első nap csúfolták a teremben, amikor elővette a labdáját, azóta csak a kicsivel jár. Azt mondta neki Timi néni, hogy nem mindenki értékeli ezeket, Lili mellett meg is feledkezett arról, hogy ez titok. Legalábbis egy ideig titok.
- VAN LUFID? – Visítja egy nagyot tapsolva, sőt olyannyira nem bír magával, hogy örömében ugrálni is kezd. Lejátszhatják a nagy varázslós csatát vizes lufikkal, ez mennyire klassz. – Játsszunk! Ott a sok víz! – Ujjong a szökőkútra mutatva, ahogy Lili lohol be a kincsekért. Ez lesz a legjobb napja a kastélyban, örökre! Először a muzsika meg a virágok, most meg ez. Áááá!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Zavartan harapdálta az ajkát, valahogy így már nem tűnt olyan jó ötletnek ez az egész. De nem akart kihátrálni ebből, ha már felhozta a témát. - Igazából arra gondoltam, hogy jöhetnél velünk. Csak jövünk meg megyünk, egy nap az egész - pislogott rá kissé talán félve. Ez azért elég nagy lépés lett volna, hogy hajlandó lett volna bemutatni a családjának. De azt is megértette volna, ha a göndör nem akarja ezt az egészet. Leginkább a szülei reakciójából félt. Nem attól, hogy nem engednék meg esetlegesen, hogy a fiú is velük utazzon, inkább attól, hogy mit szólnának, ha megtudnák, hogy mennyi ideje tart ez az egész. Az anyukája valamiért úgy gondolta, hogy neki kötelessége tudni mindenről, ami a kislányai életében történik, Sári viszont úgy gondolta, hogy az anyjának semmi köze a magánéletéhez, így otthon nem igazán mesélt Zsombiról, meg hogy mi van köztük pontosan.
- Ugye nem gondolod, hogy egyedül hagynálak? - Mert ebből nagyon úgy jött le az eridonosnak, hogy a meghívása úgy jött le, hogy elvárásokat támaszt, aztán Zsombi meg oldja meg ahogy akarja. - Tudod van egy élő kétnyelvű szótárad, szóval ha tényleg eljössz velem, akkor nem lesz gondod azzal, hogy megértesd magad - csóválta a fejét. Amúgy is a szerelemnyelve volt a német, biztosan nem tudta volna szó nélkül hagyni, ha a navinés kézzel-lábbal próbálta volna megértetni magát valakivel.
- Még nem tudom - válaszolt néhány másodperc késéssel. Egyáltalán nem gondolt bele, csak azt tudta, hogy mindennél jobban akarja és valahogy mindenképp megoldja majd. Itt látta jónak, hogy válasszon magának egy újabb szeletet, a feszültségoldás kajával valahogy még mindig a legjobb módszernek tűnt. Kipecázott egy szalámisat és nagyot harapott belőle, míg a fiú reakciójára vált.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Szülő. Apa és anya. Együttvéve. Hogy nevelő, édes vagy mostoha az már részlet kérdés. Akkor igen, ha egyik sincs számodra. Zsombor agya megcsavarodott a gondolatra, hogy találkoznia kell Rara szüleivel. Egy szép, egész családdal, akik mindig ott voltak egymásnak.
- Én... - nyelt egyet a fiú nehezen. - Nem tudom hogy kell velük viselkednem - nézett kétségbeeséstől csillogó szemekkel a barnára. Vannak halvány emlékei milyen volt az eset előtt az élete, de arról is inkább érzések vannak, mintsem viselkedési formák. Arról pedig nem éri meg beszámolni, milyen volt Kirillel. Pláne ahogy elváltak utoljára. Annak a dührohamnak az emléke még mindig kísérti, ahogy a tű nyomai is a bőrén. S mégis ő állt hozzá a legközelebb, hogy apjának nevezhesse.
Nagyot harapott a pizzából. Nem tudta mit tegyen. Legyen gyáva? De egyszer muszáj lesz kibújnia a nyúlüregből. Majd maximum megint megnémul, mint rég. Nem, ezt jobb lesz kiráznia a fejéből. Sóhajtott egy rövidet.
- Jól van, elmegyek - határozta el, és mielőtt meggondolta volna magát ki is mondta. - Irány Németország - bólintott is hozzá.
Látta a lány gondterhelt arcát. Odanyúlt, és megfogta bal kezét. - Majd kitalálunk valamit. Mint mindig - mosolygott rá féloldalasan. Hiszen a legnagyobb dilemmán túl vannak. Sokáig tartott, de végre sikerült mind a kettőjüknek megbékélnie a köztük lévő bizsergéssel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Összeszorult a szíve, ahogy barnái találkoztak azzal a kétségbeesett tekintettel. Határozottan nem akart ilyen érzelmeket látni a fiú arcán, de nem tudta, hogy mivel tudná enyhíteni ezt az érzést.
- Igazából sehogy. Biztos megkérdezik majd, hogy hány éves vagy, meg hogy mi akarsz lenni felnőtt korodban, de a kínos része a dolognak nekem jut majd - forgatta meg teátrálisan a szemeit, mintha csak valóban előre tudná, hogy mi vár rájuk és tényleg ez az egész neki lenne majd a legrosszabb. Nem félt attól, hogy a szülei esetleg olyan kérdéseket tennének fel, amikkel zavarba hozhatják Zsombort. Annyi empátia volt bennük azért, hogyha Sári végre hajlandó volt néhány szót szólni a göndörről és elmondta, hogy mik a kerülendő témák akkor azt nem hozták szóba csak azért is. De persze erről nem tervezett szólni a fiúnak, szerette volna azt a látszatot kelteni, hogy igazából nem lesz semmi baj, a szülei alapvetően is ilyen lazán veszik ezt az egész fiú ügyet.
Ha nem lett volna köztük az asztal gondolkodás nélkül ugrott volna a nyakába. Láthatóan fényévekkel jobb kedve lett, áthajolva a doboz felett cuppanós puszit nyomott Zsombi arcára. - Te vagy a legjobb - könyvelte el hangosan is vidám vigyorral. Így már azért az étel is jobban esett, mint néhány perccel azelőtt.
- Így van, mindent megoldunk - bólintott miközben összekulcsolta ujjaikat. Aztán jobb ötlete támadt, minek üljenek az asztal két felén, ha egymás mellett is elférnek? Ügyes mozdulatokkal mászott el az asztal mellett, hogy aztán lehuppanjon a fiú baljára. Felmosolygott rá, majd ismét magához vette a mutatványhoz a dobozra helyezett félig megrágott szeletét, hogy újra beleharaphasson. Igen, határozottan így félig a fiúra tehénkedve volt a legkényelmesebb enni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Polka nem olyan jól olvasott, mint amennyire sok évfolyamtársa az, inkább akkor nézett bele ifjúsági regényekbe, amikor a nagyszüleinél töltöttek hosszabb időt. Náluk sajnos egy kis eldugott poros udvar van, nem az a mesebeli falusi nagymama a meseszép kertjével, ahová a városi unokák kiszabadulhatnak őrjöngeni meg sikítozni a 80 éves szomszédok legnagyobb örömére.
Jobban belegondolva még nem is járt az iskolai könyvtárban, mindössze csak egyszer, amikor az érkezése után kivette a még hiányzó tankönyveket, amiket nem tudott beszerezni a könyvesboltban. Otthon csak az utóbbi időben kezdett el készülni az iskolai tanmenet mentén, emiatt volt egy kis nehézsége az elején.
- Aranybarna. – Ismétli huncut vigyorral különösen kiemelve az arany szót. Menő dolog, ha valakinek a hajában benne van az arany szó. A tejfelszőke is jól hangzik, de az arany előkelőbb, mint egy doboz tejfel. Polli szemében a joghurt előkelőbb helyet foglal el, mint a tejföl, de valamiért joghurtszőke haj nem létezik. Döbbenten veszi észre, hogy Betti keze a hajához közelít. Ahogy hozzáér kissé összerándul, mintha kirázta volna a hideg – kicsit egyébként tényleg átfut rajta a hideg ilyenkor. Szerencsére a levitás lány nem akar sokáig a hajában turkálni, így viszonylag könnyen átlép a dolgon, bár egy kicsit szorong még utána. Nagyon nem szereti, ha a hajához érnek, Pannának tűri el egyedül. Gyerekkorában sosem tudta megfésülni az anyukája, az is csoda, hogy egy évben egyszer engedi levágni a haját.
– Zöld. – Feleli kicsit zavarodottan. Sosem gondolta volna, hogy kék a szeme, bár néhányan már mondták. – Lehet a fény miatt tűnik kéknek. De zöld. Legalábbis szerintem. – Teszi hozzá halkan. Picit fél a szeméről beszélni, mert sokszor volt már régebben olyan, hogy az a kérés érkezett felé, hogy nézzen a szemükbe a pontosabb szemszín megállapítása érdekében. Az pedig egy még határozottabb nem, mint a hajfogdosás.
Már egészen sikerült beleélnie magát, hogy a fejében lévő titkos hódoló leírás alapján Bettinek sikerült beazonosítania az ismerősi köréből a fiút. Persze ez az egész csak feltételezésen alapul, hiszen még az is lehet, hogy Polli is látta valahol ezt az illetőt a kastélyban és automatikusan vele azonosította. Mindenesetre csak egy ilyen régivágású fiúból tudja kinézni, hogy ebben a stílusban próbálja meg elnyerni kedvese szívét. Legalábbis a filmekben valahogy így volt. – Úúú, az de ciki lenne. Nem csodálnám, ha nem merné bevallani akkor. – Mosolyog, mely fintorba hajlik át. Van olyan, aki a jóval idősebb nőkben meg pasikban utazik, de őt ez borzongással tölti el. Meg úgy az egész párkapcsolat dolog, egyszerűbb viháncolni rajta. A lényeg, hogy bárkik is állnak a levél mögött, pontosan ugyanúgy kerüljön vissza, ahogy találták. – Menni fog szerintem, köszi. – Vigyorog, már még több nyelvet kilógatva. Mindenféle látással kapcsolatos tudását be kell vetnie, hogy a papír az eredeti állapotába kerüljön vissza, de végül is sikerül bepréselnie a korlátnak ugyanarra a részére, ahol találta azt.
A lányok még néhány percig beszélgetnek, amikor megjelenik egy fiú, aki lelombozódik a levél látványától. Láthatóan arra számított, hogy már nem találja ott. Hasonlóan festett, mint ahogy elképzelte, de sokkal kevésbé tűnt régi vágásúnak, sokkal inkább egy eminens diáknak, most is a talárja volt rajta, tökéletesre vasalva, a haja inkább hajlik a feketébe, mint a barnába és szemüveget sem visel. Polli már látta ezt a fiút korábban, egyszer cikizte egy csapat rellonos ebéd közben, de nem értette, hogy mit mondtak neki. Az ismeretlen fiú szomorúan piszkálja ki a papírt a helyéről és magába roskadva ül azon a helyen, ahol Polka felfedezte a lapot.
A két lány egy lopott pillantást váltva, szavak nélkül dönt úgy, hogy jobb lesz a távozás mezejére lépniük. Polli picit sajnálja a srácot, elvégre ő maga is tudja milyen cikizettnek lenni. Szegény Hódoló, csak szeretetre vágyott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A stégen törökülésben húzza össze magát bűnbánóan, hogy nem készült elemózsiával a kis barátainak. A kacsák annyira belejöttek a jóba, hogy elvárás lett az etetés annyiszor, ahányszor erre jár. Ez elég furcsa Pollinak, mert ő a legtöbb állatot mindig is messziről szerette csodálni, több közülük pedig félelemmel tölti el, általában a mérete, a hangja vagy a vészesen vicsorgó fogai miatt. Tisztában van vele, hogy ezek a kis lapos csőrök is tudnak ám csípni, főleg a nem túl távolban úszó hattyúké, akik nagyon agresszíven tudják védeni a fiókáikat. Persze nekik is szívesen ad enni, ha van mit, de tőlük már csak a méretük miatt is tart egy kicsit.
Valószínűleg nem esne jól neki, amit hápognak a közelében reklamáló madarak, ha értene kacsául. – De nyár van, nincs itt elég kaja? – Teszi szét értetlenül a kezét, majd mutat körbe a festői tájon. Nem is tudja, hogy a természetben miket esznek a kacsák, mert nekik nincsenek pékeik, hogy megsüssék nekik a teljes kiőrlésű zsömikét meg kukoricát főzzenek. Télen még csak-csak megértené, hogy arra vetemednek, hogy kolduljanak, de az évnek ezen szakában szerinte illene találniuk valamit – még ha nem is tudja pontosan, hogy mit, mert ahhoz túlzottan városi kislány.
Ha már kislány, először észre sem vette a halk léptek közeledtét, olyan halk neszt keltett a stégen az apró test közeledte, Polka pedig éppen el volt foglalva azzal, hogy a kacsákat oktassa a megfelelő táplálkozás fontosságáról. – Óóó, szia! – Köszön vigyorogva kihúzva magát. Ügyelve arra, hogy ne nézzen a csöppnyi jövevény szemébe finoman megvizsgálja őt. Nagyon szereti a gyerekeket, ha nem kezdenek el sikítani meg bőgni ok nélkül. Általában mindig nagyon könnyen megtalálja velük a közös hangot, Pannával sincs köztük soha semmilyen kommunikációs nehézség, pedig 5 év van Polli javára. – Sajnos csak a morzsikat szórtam ki a táskámból nekik. – Sóhajtja fejet csóválva. Már nagyon sajnálja, hogy nincs nála mindig egy heti hideg élelem. – Én iiis, a múltkor az egyik kijött a partra, amikor meglátott. Ott! – Hadarja ujjait hullámoztatva, amit csak addig hagy abba, hogy az említett helyre mutasson. Az Eridonban nem mindenki értékeli a kacsás beszámolóit, de neki nagyon jól szokott esni, hogy a klubhelyiségben esténként beszámoljon arról, hogy milyen élmények érték a faluban. – Amúgy nem régen jöttem rá, hogy szeretem őket. – Csacsogja, ahogy a közelben lebegő madarak felé pillant. – Tudtad, hogy a barna a lány a zöld meg a fiú? – Ezt ő nem olyan régen tudta meg, egészen megdöbbent azon, hogy nem két külön fajta madárról van szó. Hallott róla, hogy nem mindig egyforma a fiú meg a lány állat, de ekkora különbségre nem számított. Maga sem gondolt bele, hogy hogyan képzelte el, nem úgy, mint azokat a sellő babákat, hogy ha vízbe tesszük az uszonyukat, akkor kékre vagy rózsaszínre színeződik, viszont kétségtelenül egyszerűbb lenne azoknál a madaraknál, ahol nagyon egyforma a fiú meg a lány.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Komoly arccal bólogatott, hogy bizony bizony olyan hosszú ideig. Amit muszáj, azt ugye muszáj, ha nincs vita, akkor nincs vita. De értette, hogy miért ilyen fontos számára a hangszer. Mindenkinek kellett az életébe valaki vagy valami amibe kapaszkodhatott. Neki ott volt Blanka és a tánc, amihez nem kellettek különösebben nagy előkészületek, így ebben szerencsére nem igazán volt korlátozva.
- Schumannt - válaszol szájhúzogatva. Valahogy ő meg Schumann sosem voltak jó barátok, de volt, amibe nem volt beleszólása és ilyen volt például a zeneiskolai tananyag. Ez is hozzásegítette ahhoz a döntéshez, hogy ott hagyja a fenébe az egész iskolát. Szerette, nehezen hozta meg a döntést, de szüksége volt egy kis változásra és úgy érezte, hogy jól döntött, mikor elhatározta, hogy ez lesz az utolsó éve az ódon falak között. - Na és te? - Biztos volt benne, hogy Pollika legalább ugyanolyan szinten, ha nem még sokkal jobban játszik nála, hiába a rövidebb ujjacskákat. Az, hogy nem volt akkora keze mint Sárinak nem jelentette azt, hogy nem lehetett sokkal jobb zenész, mint ő. Minden csak az ügyességen és az elhivatottságon múlt.
- A tiéd is nagyon szép, még szebb, mint az enyém - nyugtatta mosolyogva. Lehet, hogy ebben nem értettek egyet, de Sári attól még úgy gondolta, hogy valóban van olyan szép a kislányé is, mint az övé. - Nekem úgysem állna olyan jól - vonta meg vállait egy percre sem hagyva abba a munkát. Persze, ezt nem egészen így gondolta, mert határozottan úgy érezte, hogy neki is épp olyan jól állt volna, mint Polkának. De a nagyobb jóért hajlandó volt lemondani erről.
- Ne aggódj, nem bánt, csak ne tegyél nagy hirtelen mozdulatokat - figyelmeztette somolyogva. Nem félt, úgy tűnt, a kis sárga csíkos rovar nem akarja megtámadni őket, az meg nem zavarta, ha a közelben döngicsélt kedvére.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Bármilyen kérdés, amit neki szegeztek rossz volt. Akkor is ha csak a nevét kérdezték, és akkor is, mikor a szüleiről. Mert az ártatlannak vélt dolgok mögött is lehet olyan tartalom, mely majd kétségekbe sodorja. Az a csavaros elme, mely már többször megviccelte tulajdonosát újra megteheti. Azonban... nem félhet ezektől élete végéig, és ezt ő is tökéletesen tudta. Az, hogy Rarában megbízott, és közel engedte magához, már egy út volt a cél felé. A teljes gyógyulás felé. Most itt állt a következő döntés előtt, és jól kellett választania.
Amint meglátta a lány arcán végighúzódó mosolyt, érezte, hogy jól tette. Megvárta, míg a lány jól mellékucorodik, közben ő is nekidőlt a falnak, hogy kifelé fordulva a lány hátát a mellkasához érinthesse. Felülről átkarolta, és egy puszit nyomott a feje búbjára.
- Majd ha elmegyünk, megmutathatod a kedvenc helyeid. Úgy se voltam még soha ott - vetette fel Zsombor, mintha csak egy hétvégi kirándulásról beszélnének. Azonban kicsit félt, hogy újra egyedül marad. Mert Rarának fontos volt az iskola. És ő is azt akarta, hogy bekerüljön.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Mialatt a diákság elrendezte ügyes-bajos dolgait, és ki-ki hova kipakolt, az egyik ágyra én is lerakodtam a holmimat, ügyelve rá, hogy lehetőleg ne legyek feszélyezően közel senkihez se, elvégre ugye csak a tanár voltam, a felnőtt, aki "úgyse érti". Hiába emlékeztettem magam, hogy alig pár évvel vagyok csak idősebb náluk, valahogy így éreztem helyesnek.
Élelmiszerekről gondoskodott a tulaj, nem volt más tennivaló, mint megfőzni azt ebédre. Kimit el is rángattam segítségül, de szívesen vettem, ha bárki más beszállt, bár túl sok tennivalót nem hagytam, elvégre egy-két kés pálcám intésére már javában aprított magától is.
Közben egy másik intésemre a varázsvesszővel kirajzolódott a levegőbe pár szó, és a végén lévő írásjelnek hála kérdéssé is formálódtak:

Mivel természetesen tudtam, hogy nem minden jelenlévő tanulja a tárgyamat, így nem is feltétlen tudja a választ, amint elkaptam egy-két pillantást, megköszörültem a torkom.
- Időnként váratlanul fogok ezt-azt kérdezni, és akinek van ötlete, nyugodtan jöjjön bármikor oda hozzám, és válaszoljon. De akár írásban is megteheti, ha úgy szívesebben tenné. Ó! És tippelni is ér, ha esetleg valaki nem tanult róla még egy mukkot sem. Rossz válasz nincs!
Adtam egy kis gondolkodnivalót, közben készült az ebéd is, és amint az elfogyasztásán is túlvagyunk, felkerekedünk és megnézzük magunknak azt az öreg házat a szomszédban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Néha elgondolkodik azon, hogy más hobbit is fel kéne vennie, mint a zene meg a húga züllesztése, de igazából semmi nem jut eszébe, amiben olyan különlegesen jó lenne. Az énekhangja – legalábbis szerinte- nem olyan túl jó, hallja, a hallása miatt pontosan képes kihallani, hogy hol hamis, ez pedig nagyon zavarja. Persze fejlődhetne ebben, minden lehetősége megvan rá, hiszen ahogy a zongora, szolfézs meg összhangzattan tanárhoz elviszik a szülei, illetve ki is jártak hozzá, főleg akkor, amikor kisebb volt. Azt jobban szerette gyerekként, hogy ha kijöttek hozzájuk, mert otthon sokkal szabadabban érezte magát, mint egy idegen lakásában, ahol a szülei mindig rászóltak, hogy nem illik ezt, nem illik azt. – Ó… melyiket? Az a-moll zongoraversenyből? – Azt nem tudja soha megjegyezni, hogy melyik rész micsoda. Franciául kezdett tanulni, mert gyerekként nagyon szeretett egy Ravel darabot, de hamar elunta. A szülei évek óta emlegetik az angolt, a zongora miatt több értelme lenne az olasznak, a vége pedig az, hogy nem törődik ilyenekkel, pedig lehet kéne. – Én a Vágtát szeretném nagyon tudni végre, de még mindig nem megy úgy, ahogy kéne. – Biggyeszti le a száját, különösen a kéne szónál. Csalódottan pislog le a kezeire, amikre olyan sokáig büszke volt, aztán ahogy gyarapodott a tudása, úgy kezdtek neki csalódást okozni. – Annyira szeretem azt a darabot, zongora szólóban is meg zenekarral. – Gyerekkorában ez az operarészlet volt az egyik legnagyobb kedvence, rengeteget ugrált rá, sőt, amikor mondták neki, hogy vágta meg lovak, akkor a kis játéklovacskáján próbálta meg követni azt a szélsebes tempót, ami ebben a műben van. Egyszer el is esett és csúnyán felhorzsolta a könyökét. – Ideje lenne már megnőni bizonyos helyeken. – Motyogja továbbra is lefelé pislogva a levegőben zongorázó kezecskékre. Mások ebben a korban nyaktól kicsivel lefelé kívánják ezt, ő csak dementor ujjakat szeretne.
- Komolyan úgy gondolod? – Kérdi fejét félre biccentve. Tűnődve Sári koszorúja mellé helyezi a magáét, hangosan hümmögve hasonlítgatja a kettőt. Tényleg javított rajta ez az Eridon dizánj, de neki még mindig hiányzik valami. – Szerinted az a kicsi fehér jól kitöltené a réseket? – Mutat a koszorújával a kezében az előttük elterülő virágrakásra. – Te teszel még bele valamit? – Tudakolja mutatóujjával játékosan körözve a nagy sárga virág porzóinak és sziromleveleinek határán. Kellemesen puha érzetet keltenek ujjbegyén az apró kis porzók, ahogy elhúzza ujjacskáját, jól láthatóan sárgállik a pollen az ujja hegyén, amit egy halvány félmosollyal mutat Sárinak, majd belekeni a bal kézfejébe, így most már mind a két kezét megfogta. – Szerintem jól állna, vedd fel! – Kérleli kissé gyermeteg hangon, pont úgy, ahogyan Pannával szoktak könyörögni valamiért. Ő maga is a fejébe nyomja a saját koszorúját. – Nincs tükrünk. – Tükör híján egymás véleményére kell hagyatkozniuk, esetleg megkérdezhetik valamelyik iskolatársukat, úgyis kezd egyre zsibongósabbá válni a rét ezen a szép napon.
- De nagyon közel van, biztosan fenyeget! – Nyüszíti sírós hangon, ahogy próbálja visszafogni a kezeit, amik önálló életre kelnének a félelemtől. – Ugye nem az a baja, hogy elvettük a virágait? – Elvégre az ilyen állatkák porozzák be a virágokat, tekinthetik a saját gyermeküknek az összes virágot. A berregő bestia úgy dönt, hogy megtesz néhány kört Polli körül, aki tovább hisztizik, kezével erőből belemarkol a talárjába, nehogy véletlenül még jobban magára haragítsa a rovart.    

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Úgy néz ki, ma másnak is szüksége van arra, hogy csend legyen körülötte és nyugalom. Mert az első pillanatban látszik Babett arcán, hogy neki valami nem jó, főleg nem az, hogy még meg is jelent egy prefektus, akiben úgy gondolja, egy kiadós büntetőmunka ígérete is érkezett. Pedig nagyobbat ma nem tévedhet már, egy fikarcnyi pillanatra sem bukkan fel benne a gondolat, még akkor se tette volna, ha mondjuk egy diák a falat festi falloszokkal tele épp a szomszéd folyosón, ma nem akar kötelezettségeket, ma nem akar semmit sem, csak a srác lenni, akiben kétely van, aki kicsit nincs jó kedvében és aki csak pihenni szeretne, sétálni egy nagyot ha már „legálisan” teheti, eltolni pár cigit és majd aludni menni. Nem sokat van a kastélyban éjjelente, múltkor nem egyedül sétált és veszett el, mert akkor sem voltak szabályosak, inkább figyeltek egymásra, mint a kastély rendjére. Nem kesereg, elvégre semminek nem lett vége, csak egyszerűen most ilyen. Kicsit ez, kicsit az. Nem tökéletes, sosem volt az, de most lóg kicsit az orra. Majd megjavul, ellenben itt van most és a lány arcát nézve, szegény már a végrendeletét fogalmazza tán. Nem kell, komolyan, teljesen ártalmatlan, kócos és kissé talán ő is hasonló vonásokat cipel a mai estén.
- Jaj, igen, szia – elmaradt, mert meglepődött, hogy nem lesz egyedül, de nem bánkódik, lehet a társaság legalább arra sarkallja, hogy ne gondoljon semmi hülyeségre és rosszra. Úgy lesz a nyerő, nincs annak a veszélye, hogy tényleg megzuhan. Apró mosolyt húz ajkaira végül.
- Ne, nem kell magyarázkodnod, most nem vagyok prefektus – tényleg nincs nála jelvény, vagyis van, de a zsebe mélyén, az öngyújtó mellett, mert ma nincs jelentősége annak, hogy mit képviselne. Nem akar semmit, közelebb lépked és fellélegzik, az éjjeli levegő mindig csodás. Lehet még jár egyet és ebben sétál haza, igaz a kapu zárva, de az ösvényen bármikor eltalál a faluba és félni sem fél. Többször már nem falhatják fel, nem?
- Köszi – már tűzi is az ajkai közé, majd rásandít, amint elhangzik a kérdés. Nem szokott ennek örülni, de aztán rájön, ő is így kezdte. Lopott szálak, slukkok, titokban, híd alatt, fák takarásában, sutyiban, majd minden más. Nem szent ő sem, de nem is akarja elrontani. Mérlegel kicsit, majd előszedi a dobozát. Hogy miért? Mert míg mérlegelt, nézte őt, nézte, hogy hogyan válaszol, sóhajt, arca nyúzottsága. Ilyenkor sokan részegre isszák magukat, hát egy szál még talán jobb. Bocs, bárki. – Egye fene – csak ne ő szoktassa rá. A dobozt csak leteszi elérhető helyre, majd rá is gyújt, az öngyújtót is felé tartja, hiszen miért is lenne nála. Egy nagyobb adag füstöt fúj ki, miközben letelepszik és kényelmesen fordul fel.
- Hé, hé, mondom, nem vagyok ma prefektus – tartja fel a kezét, mintha esküdne. – Nekem is, már pár napja, szóval abszolút megértem, hogy nem akkor szeretnél itt ücsörögni, amikor az egész kastély hangos és zsibog. Csak nyugodtan, erre mostanság nem jön más – reméli, hogy tényleg nem retteg tovább, mosolyog is, majd szív és fúj. Hogyne kellene. Talán nem is gondolta a lány, hogy kicsit hasonló cipőben vannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ha tinédzserek lennének, akkor már a pályán fetrengenének és csókolóznának, gondolja Jules, mivel nem először próbálja az éjszakai kosarazást. Erik gyakran elkísérte és, bár nyílt terepen sohasem léptek át komolyabb határokat, azért csináltak már ezt-azt. Éppen ezért finoman beszívja alsó ajkát, ezzel egyidejűleg rá is harap nyelvére, nehogy valami meggondolatlanság csússzon ki száján.
- Te kamaszként se törtél be sehová - játékosan nyelvet ölt, majd egy gyors csel kíséretében már be is dobja első kosarát, hogy utána Sándor felé fordulva elégedett mosollyal arcán jelezze, hogy ő következik. Még szerencse, hogy a férfi is így látja és bizonyítani készül. A mellette elhaladó alak után fordul és most, hogy végre észrevétlenül megteheti, tekintete kedvenc felügyelőjének fenekére vándorol, hogy elismerően konstatálhassa: jó bőr. Ami azt illeti, eddig megfigyelte már a csodaszép szempárt, a markáns arcélt, a csókolózásra minden bizonnyal tökéletesen alkalmas ajkakat, no meg a kisportolt testet. A lökhárítóra sajnos ezidáig nem volt lehetősége, mivel jó eséllyel az ember nem két farpofával beszélget.
A megjegyzésre óvatosan szélesedik ki az arcán nyugvó görbe, hisz láthatóan nem véletlenül jegyzi meg. Mi tagadás, kimondottan jó lábai vannak, melyeket ezidáig a magassarkú hangsúlyozott ki, most viszont, hogy teljes mértékben talajmentén van, mintha mi sem változott volna.
Szótlanul figyeli a manővert, mely szemei elé tárul, amikor pedig Sanyi a palánkon lógva követi le a labda csúfolódó mozgását, muszáj ráharapnia ajkára. Nem nevetheti ki, hiszen nem tehet róla, hogy nem profi, meg hát Jules sem úgy kezdte, hogy egyből csont nélkül dobálgatott. Ettől függetlenül végül kibuggyan belőle és, miközben összekanalazza a labdát, meg is indul a férfi felé. - Az erő nem minden. Fontos a szög és a célzás. Mivel ezt a játékot bizonyos értelemben lukra játsszák, így ésszel és ügyességgel nyerhetsz - ha leszáll végre hozzá, akkor kedvesen fogja meg alkarját és csúsztatja végig rajta kezét, hogy végül magával húzza a zóna vonalához. Amikor odaérnek, irányba állítja és megáll mellette, úgy folytatja a magyarázatot.
- Kicsit rogyaszd a lábad, így fogsz elrugaszkodni. Az egyik kezedben, amelyiket ügyesebbnek érzed, fogd a labdát, a másikkal pedig tartsd meg, valahogy így - mutatja az alaptartást, majd a férfi kezébe nyomja a labdát és odalép hozzá, hogy segítsen neki. Bár e pillanat lehetne most abszolút meghitt és bensőséges, a finom, célzott érintéseken és a köztük vibráló feszültségen túl érezhetően tanító jellegű. Amikor segít felvenni az alapállást, akkor tengerkék íriszeit a férfiéba fúrja és újból elmosolyodik. - Most pedig nincs más dolgod, mint elrugaszkodni és bedobni - mondandója végeztével, mintha hezitálna, nem lép azonnal hátrébb, kínzóan sokáig marad ilyen közelségben, mielőtt úgy döntene, hogy hagyja a másikat érvényesülni. Pont addig marad Sándor személyes terében, hogy még ne legyen zavaró, de amikor eltávolodik, már érezze a hiányát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

LAU
a nyári szünetben Stijenában (Krk, Horvátország) | #thisviewGIF



Nem, nem kentem be magam. Ahogy visszanézek a lányra a habok meg kutyusom mellől, ez eszembe is jut. Mármint eszemben volt különben is, viszont most majdnem odaszólnék, hogy megkérjem, naptejezzen be. Viszont ehhez túl messze van, kiabálni meg nem akarok; meg ráébredek, nem fog elszaladni sehova a tégellyel, nem seprűverseny ez. Egyelőre tehát csak figyelem Herceget. Aztán felnevetek Benito vízbe vetődésén. Erre kutyusom fülei is megemelkednek az eddigi lehunyasztottság után és még farkat is csóvál, érdeklődve fürkészve, mit csinál a csodacica.
Sóhajtok egyet és bólogatok párat, eltekintve a horizonton, majd körbe körülöttünk. Csodálatos, tényleg. Ám nem hagyom abba a gyönyörködést, hiszen barátnőm beveti magát a hullámokba. Mosolyogva, elvarázsolt tekintettel figyelem, lassan pislogva. Becsukom aztán nyitva felejtett számat és nyelek egyet, továbbra is a parton álldigálva pitbullommal. Picit végigpillantok Laun, ahogy nem sokkal később vizesen lesimuló hajú, cseppekkel borított valójában felénk indul. Aztán csak figyelmesen hallgatom, mit mond.
- Hát megnézhetjük, mit szól ahhoz, ha nem hullámzik - húzom fel vállaimat, lenézve állatkámra, bár őszintén, nem hiszem, hogy ezzel lenne a gond. Szerintem úgy egészében nem hozza lázba a csobbanás. Ettől még nyilván megér egy próbát. Főleg, hogy nekiáll csóválva nyüsszögni, mikor a sárkányleopárd hívja őt. Vigyorogva nézem őket én is. Hihetetlen édes Benito!
- Esetleg... öm... - kezdek neki nyökögni valamit, visszalesve picit a plédünk felé. - Bekennél még előbb, kérlek? - mutatok is oda hüvelykujjammal a vállam mellett az előbb megvillantott naptej felé. Röhej mondjuk, hogy már megint elfelejtettem utánanézni valami jó kis napvédelmi bűbájnak, pedig tuti van valami klassz, amit magam is el tudok intézni és nem szükséges kiráncigálnom szegény lányt a vízből, aki végre már belevethette magát a tengerbe, ami annyira az ő közege. - Meg neked is kell még a hátadat, nem? - teszem hozzá a másik fontosat.
Miközben így beszélgetünk meg latolgatunk, gyakorta elpillantok a többi strandoló felé. Főleg családok vannak itt. Néhányak egyenesen felverték mágikus sátraikat és a szülők annak enyhéből figyelik a gyerkőcöket, akik a legkülönfélébb játékokat űzik: ki-ki élvezi, ahogy a felnőttek varázslattal kavarják nekik a vizet, hogy ők pöröghessenek benne vagy éppen emelgetik őket a hullámokkal; mások bemártják Tengergömb karikájukat, hogy aztán buborékot fújjanak a vízből és vagy csak nézzék, merre száll, vagy versenyezzenek is, ki tud nagyobbat; közben távolabb a parton egy hatalmas homokvár készül, kagylókkal díszítve. Az egyik apuka éppen szórja rá a bűbájokat, hogy egybe maradjon az építmény.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ha tinédzserek lennénk, akkor Jules rám sem nézne. Vézna, kedvtelen kölyök voltam, aki maximum azért került a sportpályára, mert oda rángatták az erősebbek, hogy egy elmés megjegyzése miatt jól megverjék. Azonban most nem ez a helyzet, és ahogyan a nő beharapja ajkait az egyre erősebbnek ható lámpafényben, kellemes bizsergés szalad végig testemen. Mindennek köszönhetően majdnem félrepattogtatom a labdát, ám szerencsére időben reagálok rá, így nem kerülök még kellemetlenebb helyzetbe. Tehát, itt is volt a válasz arra, hogy meglett férfi létemre, miért is küzdök ennyi komplexussal; egészen húszas éveim végig nem foglalkoztam a testemmel, hanem csak és kizárólag az elmémmel nyűgöztem le… saját magamat leginkább. S mikor a tanári után már az auror szakon tanultam, akkor kezdtem el eljárni az edzőterembe, és tettem szert erre a formára, amire – hazudnék, ha mást állítanék – igencsak büszke vagyok. Azonban ez a test sokszor még mindig a vékonyka srác lelkét tartja fogságban – többek között ezért is nagyon nehéz elhinni azt, hogy Jules eljött velem ide, és komolyan szóba áll velem. A kettőnk között egyre csak kibontakozó kémia hol az én elmémmel játszik, hol partneremével; erről a lopott pillantások árulkodnak leginkább.
A megjegyzésre csak sármos mosolyom a válasz, miközben fejemet csóválom, s máris nekiindulok a kosárpalánknak. Amit már ugye tudunk, hogyan végződik, így néhány másodperc elteltével szomorkás lajhárként lógok még egy kicsit a palánkon, amíg egy apróbb reccsenést nem hallok. Így el is engedem a gyűrűt vastag ujjaim szorításából. A padlón halk puffanással érkezem, kissé rogyasztva térdeimet, majd Julesre nézek. Ismét az az ajak harapás. A hideg éles kis körmeivel simítja végig hátamat, amire láthatóan megrázkódik felsőtestem, és egy nagyot sóhajtva indulok meg a nő irányába. – Azt vettem észre – kuncogok basszusomon, az erőre irányuló szavakra reagálva. Tarkómhoz emelem bal kezemet, és barna hajkoronám alját tépem meg kissé egy kelletlen sóhaj mellett. – Értem – bólogatok Jules tanácsaira. – Akkor már csak a technikát kell elsajátítani – mondom játékos hangnemben, hiszen mindannyian tudjuk, hogy esetemben ez nem is annyira egyszerű. Nagy vagyok, nehéz könnyedén és gyorsan mozogni. Éppen folytatnám is a mondandómat, amikor Jules kedvesen alkaromra fog. Így látványosan bennem marad a mondat, és szemeimet viszont-fúrom övéibe, hogy engedelmesen követhessem, miközben mögötte lépkedve a csinos, ringó derékra csúsznak zöldjeim. Szervezetem belső amfetaminja azonnal dolgozni kezd, és érzem, ahogyan eluralkodik rajtam a szaporább szívdobogás. Ám mielőtt még teljesen eltemetne ez a kellemes eufória, megállunk. Megállunk egymás mellett, s halkan hümmögve csinálok mindent, amit Jules mutat. – Így? – rogyasztok mamlasz óriásként, miközben ujjaim szorításába veszem a labdát is. Ekkor jelenik meg mellettem a nő, amire ismét megdobban a szívem, s érzem, ahogyan benn-bennakad a lélegzetem. Finom ujjai az én erősebb bőrrétegemhez érnek, és már nem tudok csak a labdára koncentrálni. Folytatom a hümmögést, majd lágyan elmosolyodok.
– Mindenkit így tanítasz? – hajolok kicsit közelebb, szokatlan incselkedéssel. S közben mélyen, gyermekmód reménykedve abban, hogy ez valami különlegesebb, mint általában volna. Ekkor látom a hezitálást a távolodást illetően, amire pupilláim kitágulnak, és egészen sokáig nem engedem a kék íriszeket. Végül fájdalmas sóhaj hagyja el széles ajkaimat, ahogyan megérzem az arrébb húzódást, s ezzel együtt a parfümillat távolodását is. – Elrugaszkodni és dobni – ismétlem. – Wish me luck – kacsintok játékosan, majd az instrukciókat szigorúan betarva kísérlem meg az újabb dobást, ami… betalál. Nem csont nélkül, egy pillanatra megijedhetünk, hogy kipattan, de végül átbújik a gyűrűn. – Ez az! Jules... sikerült – bokszolok a levegőbe, majd egy gyors pördüléssel Jules felé fordulok, kissé meghajlítom derekamat, és két hatalmas kezemmel a nő derekára fogok, hogy a magasba emelhessem, akár egy pihekönnyű pillangót; természetesen nem árt, ha megkapaszkodik vállamban. Julest a magasban tartva vigyorgok csillogó zöld lélektükreimmel, majd kissé lejjebb engedve akad meg bennem a levegő, miközben nagyot nyelek. – Sikerült – mondom boldogan suttogva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem akart goromba vagy sértő lenni, de mit tehetett volna? Az i-re a pontot az az apró reccsenés tette fel, ami végül arra ösztökélte a férfit, hogy elengedje a szerencsétlen karikát. Igen, mondjuk ki, kinevette, de még ez is inkább volt aranyos, semmint gúnyos vagy bántó. Nem ismeri még tökéletesen, de abban biztos, hogy annak idején rengeteg sebet szerzett, ezeket pedig sem feltépni, sem szaporítani nem akarja.
- Ne aggódj, ha egyszer ráérzel, onnantól könnyű lesz - ha valaki nem tudná, miről beszélnek, ezután a diskurzus után minden bizonnyal valami szexuálisan túlfűtött, erotikus, mindent elsöprő aktusra asszociálnia, amit épp megalapoznak. De nem, valójában ez csak a játékról szól, bár ki tudja, idővel, ha minden jól alakul, talán oda is eljutnak, hogy a húsnak húsnak feszüljön annak teljes, meztelen valójában. Na de hagyjuk most ezt, figyelmünket irányítsuk vissza hőseinkre. Ahogy ujjai végigsiklanak a karján, úgy érzi, mintha áramütés érné, azt viszont nem tudja, hogy eközben mire gondolhat Sándor, merthogy igencsak szótlanná vált.
- Igen, valahogy így - mosolyogva áll vele szembe, hogy aztán segítsen a labda helyes tartásában is, hisz a jó dobáshoz elengedhetetlen az erő és szög tökéletes együttese. Jules is éveken keresztül tökéletesítette híres három pontos dobásait, melyben nem igen akadt ellenfele. Nyilván számára is voltak gyengébb pozíciók, amik nem feküdtek neki, de nem lehetett már akkor sem mindenben profi. - Nem. Másokkal szigorúbb vagyok - sejtelmes, némiképp kacér görbére ívelnek ajkai, mielőtt úgy döntene, hogy megszakítja a szemkontaktust és engedi kibontakozni Sanyit. Keresztbe fonja karjait, ahogy a labda repülni kezd a cél felé és szinte visszafojtja lélegzetét, ahogy először megpattan. Tudja, hogy jónak kell lennie, látszik, mégis legalább annyira, ha nem jobban izgul az eredményért, mint partnere. Amikor végre valahára átesik a karikán és az azon lógó háló megrezzen, akkor a férfival egy időben emeli a magasba mindkét kezét.
Szívesen szólna, de nem marad lehetősége, mert Sanyi egyik pillanatról a másikra már a magasba is emeli, ő pedig ösztönösen sikkant egy aprót, hogy kezeit automatikusan az erős vállakra tegye és megkapaszkodjon bennük. Mosolya levakarhatatlan és nevetése is egyértelműsíti, hogy ez egy boldog pillanat, csakhogy utána... Utána úgy maradnak, a világ nem forog tovább, íriszeik pedig mélyen egymásba kapcsolódnak. Köszönhetően annak, hogy lejjebb engedik, a férfi lehelete megcirógatja arcélét, hogy egy apró, szinte jelentéktelen simítással nyakát is érje, Jules pedig, noha mindig tudja, mit kell tennie, most hirtelen elbizonytalanodik. Vágyik arra, hogy megcsókolhassa, de nem tudja, korai-e.
Mégis, ha valaki, akkor ő mindig a bevállalósabb típus volt, így jobb kezével támaszkodik, míg balja a barna fürtökbe vándorol és közelebb hajol. Pillái félárbocra ereszkednek, s csupán pár, apró, ám túlontúl jelentőségteljes milliméter választja el őket egymástól. Szíve majd kiugrik a helyéből, ám a döntést már meghozta. Nem törődve a következményekkel, hallgatva megérzésére megszünteti a kettejük között lévő távolságot és ajkát a férfiéra tapasztja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kezünkkel a magasban ünneplünk mindketten néhány pillanat erejéig. Csak Jules és én. Örömittasan mosolygok; fehér fogsoromat teljességében megmutatva a gyűrűnek, miközben gondolatban be is mutatok neki, hogy „ezt neked, sikerült”. Noha egyértelmű, hogy nem csupán az én érdemem a találat, mégis valamiféle büszkeség járja át a testemet, elvégre egyértelműen bizonyítani akartam Julesnak. Az másodlagossá válik, hogy segítséget kellett kérnem tőle ehhez. Így alakultak ezek a percek a ma este legszebbjeivé. A mérhetetlen boldogságlöketnek köszönhetően megpördülve fordulok a nő felé, aki majdhogynem olyan mértékű izgatottságot tud maga mögött, mint én, amikor megláttam, hogy talán kipattanhat a labda. De nem tette, így méretes tenyereim férfias erővel, s ugyanolyan finomsággal fognak a vékony derékra. Hüvelykujjam hasfalát támasztja, míg hosszú ujjaim fennmaradt része a derék hátsó részét érintik. Mintha érzékeim felerősödtek volna érzem még jobban Jules parfümjét, ami saját illatával párosul, szinte megbódít. Emellett a finom anyag érintése az, ami kissé elveszi az eszemet. Azonban egy dolgot nem tudunk; hogyan is kell viselkednem ezen a randevún. Ha egy jelentéktelen randi lenne egy ismeretlen nővel, akkor azt mondanám, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálok, mert nem érdekel. Csakhogy Jules társasága nem ezek közé tartozik. Hallom csilingelőn sikolyát, ahogyan a magasba emelem, amire még jobban szélesednek ajkaim. Közben követem tekintetemmel az ő arcát díszítő görbét, amire mosolyom megigézett fajtáját veszi elő lelkem egyik titkos fiókjából, és őszinte csodálattal figyelem, ahogyan vállaimra fog gyengéd ujjaival.
Lefelé engedem őt, mélyet lehelek a levegőbe, s figyelem, ahogyan tekintete visszavándorol az enyémbe. Ebben a pillanatban dől el az, hogy nem gondolkodok a helyzet koraiságán, vagy azon, hogy ez később hogyan fog lecsapódni kapcsolatunkra. Egyszerűen ösztönösen ezt szeretném. Eddig nem értünk egymáshoz, csak vágyódtam. Tudni akartam, de nem volt rá lehetőség. S most, hogy ebben a boldogság hurrikánban hirtelen úgy döntöttem a magasba emelem őt, majd előzőleg ujjait éreztem karomon, tudtam; ez nem csak a képzeletem szüleménye. Ez a vonzódás él és virul.
Jules balja elindul felém, és jólesően sóhajtva hunyom le szemeimet, miközben érzem tincseimmel való játékát a néma csendben. Lassan leengedem, éppen annyira, hogy lábujjai földet érhessenek. Kábán nyitom fel szemeimet, és látom, ahogyan a nő arca egyre csak közeledik felém. Amikor már csak az a bizonyos pár, apró, ám túlontúl jelentőségteljes milliméter választ el bennünket, szívem kihagy néhány ütemet. Számat érzelmektől bódultan nyitom meg, majd a pillanat töredéke alatt érzem meg finom puha ajkait az enyémen. Az enyémek megfeszülnek, ösztönszerűn eresztem derekát, hogy most már azt hátulról ölelhessem át. Aztán egy pillanatra elszakadunk egymástól. Leheletem szaggatottan csapódik Jules pilláin, miközben mellkasom egyre meg-megemelkedik. S amikor már azt hihetné, hogy valami rosszat tett, szenvedélyesen ajkaira fordulok, hogy folytathassuk, amit lágyan elkezdtünk az imént. Nem elég. Jobb karommal a derekán, balommal arca felé kúszva csókolom őt ismét. Ám karom mégsem kúszik fel teljesen az arcig, nyaka aljánál megállítom.
Nem vagyok a szavak embere, beszéljenek most tetteim. Nem ellenzem a helyzetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Horvátország, Krk sziget
Stijena varázslófalu| a nyári szünetben
x | o
 

Nem csak a látványa csodálatos a tengernek, ezt igen hamar megállapítom. Nem érzem különösebben hidegnek, de ugye az én érzékelésem egy kicsit másképp működik, mint a legtöbb emberé. Nem bírom a nagy meleget, így ami nekik hideg víz, az nekem kellemesen langyos. Szóval lehet, hogy majd a fiú hűvösebbnek fogja érzékelni a habokat. De majd kiderül, ha becsobban ő is. Ahhoz viszont a kutyussal kell valamire jutni. Így egy rövidke megmártózás után kifelé is veszem az irányt. Szépen lassan sétálgatok ki, hatalmas mosollyal az arcomon, élvezve, ahogy a víz lecsurog rajtam, eszemben sincs megszárítani magamat.
- Rendben – felelem bólintva, noha érzékelem a bizonytalanságot a barátom szavaiban. Valószínűbb, hogy nem amiatt nem akaródzik bejönnie a szürkeségnek. De talán a csodacica jelenléte segít ebben, hiszen jó példával jár elől, megmutatja, hogy a víz nem félelmetes, hanem nagyon mulatságos, és remekül el tudnának bohóckodni benne. Fokozatosan kezdem el lecsitítani a hullámokat, vagyis hát elterelni őket, ám félbehagyom a műveletet, amikor Thomas ismét megszólal. Leplezetlen kíváncsisággal nézek rá, majd egy o-t formálnak az ajkaim mielőtt gyors bólogatásba kezdenék.
- Boldogan! – vágom rá körülbelül olyan arccal, mintha éppen az imént kaptam volna meg életem legeslegeslegeslegjobb ajándékát. Aztán meghökkenve pislogjak párat, a mosolyom szégyellősé válik és zavarodottan sütöm le a szememet. Ezt nem pont így kellett volna mondanom, hiába ez felel meg a legjobban a valóságnak. Naná, hogy bekenem, persze, természetesen, azonnal, máris … ezek akármelyike jó lett volna. Vagy egy szimpla igen.
– Szóval … aha … igen – igen, az én hátamat is be kell –  érkezik a makogó válasz a másik kérdésre is, meg talán még az előzőre is finomított változatban.
Kitrappolok a vízből és egyenesen a cuccaink felé indulok, arra koncentrálva, hogy ne essek el a nagy semmiben. Na meg persze arra, hogy megszárítsam magam mire odaérek, legalább ez a kis mutatvány elvonja a figyelmemet, meg segít megnyugodni.
Boldogan. Édes Istenem, ilyet is csak én tudok kinyögni.
- Én kezdem, jó? – mutatom fel a flakont, amit a ruháim alól vadásztam elő. Nem raktam vissza a táskába, mert tuti, hogy akkor megint hosszú percekig keresgélhettem volna, de csak úgy kinn hagyni sem akartam. A figyelmemet ekkor egy hatalmas nagy buborék vonja magára, ami összetapadt egy másikkal, majd egy harmadikkal, így az egész kezd egy hatalmas nagy átlátszó kukacformára emlékeztetni. Sajnos lerí rólam, hogy nekem ez mennyire újdonság, ahogy a profi homokvár is különlegességnek számít.
- Ezeket nekem is meg kell tanulnom! Ilyet miért nem tanítanak a suliban? Meg honnan lehet olyan izét beszerezni, amiből a nagy buborék lesz? Odahaza nem láttam ilyet, pedig nagyon klassz. Vajon még milyenek vannak? – lelkendezek ámuldozva hadarva a fejemmel az éppen szóban forgó dolgok felé biccentve. Rámutatni nem merek, azt azért nem illik. Hihetetlenül izgalmas egy ilyen varázslatos nyaralás!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bolond lenne, ha nem hagyná, hogy a pillanat magával ragadja. Az egyik percben az őket letaglózó örömujjongás uralkodik felettük, míg a következőben, ahogy a monstrumnak ható test megáll és a hozzá képest törékeny, vékony alakot tartja, hirtelen lelassul az idő. Ezer és egy forgatókönyv következhetne akkor, amikor a férfi lejjebb ereszti, majd ahogy lábujjai a talajt érik. Elléphetne, összeszedhetné a kosárlabdát, de Jules sohasem volt ilyen. Érzi a belülről jövő késztetést, azt az elsöprő erőt, mely végigszáguld testén s folyamatosan Sándor felé löki. Nem rámenős, szereti, ha az erősebbik nem kezdeményez, de e pillanatban, az eddig tapasztaltak és jelenlegi helyzetük alapján tudja és érzi, hogy most övé a labda.
Ujjai finoman, szinte ráérősen siklanak a barna fürtök közé, alig észrevehetően masszírozván a tarkó és fej hátsó részét, miközben határozottan, mégis kínzóan lassan hajol közelebb. A szíve valahol útközben feladta és már nem követ ritmust: szabálytalanul dübörögve pumpálja ereibe a vért és az adrenalint, melyek megadják a végső lökést.
Ahogy ajkuk találkozik, villámcsapásként éri a pillanat, s noha lehunyja szemét, Sándor oly gyorsan válik el tőle, hogy még csak kiélvezni sincs ideje. Tán elrontott volna valamit? Ezt kérdezné koponyájának egy eldugott rejtekében suttogó hang, de mielőtt még a gondolatokat szavakká formálhatná, pilláin csapódik a forró lehelet és ismét összeforrnak, de ez most egészen más. Nincs benne semmi várakozó puhatolózás, mint az övében, mely egyértelműen azt kérdezte: szabad? Nem, ez teljesen egyértelműen közli: akarom. Ő pedig mámorittasan enged a férfinak, kezével ösztönösen markol bele a sötét tincsekbe, miközben jobbja kettejük közé, a férfi mellkasára siklik és finoman belekapaszkodik az ingbe. Egy dolog biztos: már akkor, mikor a tanoda könyvelése felett görnyedtek három napon keresztül, már akkor volt valami köztük. A rend szeretete, a munkamorál, a szemlélet. Aztán szép lassan, közel sem egyik pillanatról a másikra eljutottak idáig, s bár fejtegethetné, miféle út is kellett ahhoz, hogy éjszaka, illegálisan csókolózzanak egy kosárlabda pálya közepén, de képtelen másra koncentrálni, mint Sándor ajkaira. Nem marad más, csak az érzés, a perzselő, forró érzés, hogy aztán elválva tőle szinte jéghideg fuvallatként simítsa végig száját a köztük lévő távolság.
Nem lép el tőle, eszében sincs, csak annyi helyet hagy maguk között, hogy kényelmesen fel tudjon nézni az ő felügyelőjére. Ajka lassan húzódik mosolyra, miközben ujjai könnyeden játszanak a puha hajvégekkel. Mondana bármit, de lássuk be, még a szava is elállt. Ennek örömére balja elindul, hogy a fül alatt csúsztassa tenyerét a markáns arcélre és hüvelykjével megcirógassa Sándort. Nincs a mozdulatsorban sietség: ráérős, gondoskodó és figyelmes, csillogó íriszei mégis arról árulkodnak, hogy tudná ezt még folytatni naphosszat - vagy akár többet is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Ha kitisztul, azt legalább tudni fogja, ha ide legközelebb benyit, nem vesz levegőt és majd ha látja, hogy nincs lila köd, meg akármi, aztán levegőt venni, mert még egy kör telitüdős szipuzás lehet rontana a renoméján és azt hinnék, direkt műveli. Persze, most jót érez, mint egy adag jó zöld kábé, olyan a hatása, talán a kislányon jobban kiüt, a nagyvad, nagy marha szervezetét kevésbé sokkolja le és ülteti egy hasonló érzetbe, mint mikor a koli tetején ücsörögve elpöfögtettek egy közöscigit, akitől mindenki boldog volt és körbe-körbe táncolt valami idétlen mosogépzenére. Furcsa, de most nem is húsz éves, nem is készül ilyesmire, a pöttyöm mellett valamennyire tartja magát, még ha trabantlámpa pupillái mögött színes a világ, kellemes és olyan puha, mint az egyik exe plüsspárnája, amit szeretett simogatni és beledörgölni az arcát. Hogy akármennyi göröngy van és volt a lelkén, most azok apró kavicsokként legurultak egy nagy dombon, amin ő is legurult és csak röhög rajta. Igen, hangosan, miközben túrja a retket a cipőjével.
- Nekem olyan nincs! – tiltakozik rögtön. Nincs pálca, csak ha tör egy ágat, és azzal hadonászik, de csak szemeket tudna kibökni. Azt meg inkább nem. Szóval, hogy is van? Vár ő, érdeklődve figyeli amit művel, állát támasztja, mintha valami tudományos dolog lenne, aztán csettint nyelvével, mintha rájött volna a válaszra. – Á, mágia! Bravó, briliáns – tapsikol is mellé, tényleg szereti nézni a mágiát, most intenzív, szinte látja a mana-csápokat dolgozni, mint valami hálás kispolip, amely csápjaival rendezkedik láthatatlan és végül ő is úgy mosolyog büszkén, mint a kicsilány. Megrázza a fejét a képzeletre, hunyorog kicsit, majd végül rá. Ügyes volt, megint tapsol, majd felpillant a polcra. Rendes esetben üvöltve mászna ki innen, hogy ne, még egyszer ne, de most elnyúlik az üveg alakja, hullámzik, ahogy megremeg és szinte látja leesni. De nem, nem rúg a polcba, hogy megtörténjen. Egyelőre minden oké.
- Náhh, a kecske helyett lehetne simán más. Bármi. Nem tudom – mi kéne neki? Egy rakás kiscica? Őz? Valami aranyos vagy ijesztő? Az élesebb színek és élek épp elegek. Gumi-érzetű karja, amit lazán lógat le maga mellett, a falnak dőlve sóhajt nagyokat és kedve lenne most mulatni. Ha tart még ez később is, lehet megoldja.
- Ahha. Tökre nekem adtak egy jelvényt. Érted, én nem is vagyok rendes diák – kezd el magyarázni, még mutogat is mellé. – Mindig otrombán beszélek, mert tróger vagyok. De kaptam egy kicseszett jelvényt, mert úgy vélik, hogy a vérfarkastól mindenki majd összeszarja magát. De nem érdekel, vágod? Csináljanak amit akarnak, hát nem vagyok én nevelő baszki – ereszti el magát, észre se veszi, mit és hogyan magyaráz. Nem kéne betépni, Belián és akkor nem kotyognál olyat, amelyet más esetben a föld alá ásnál. Olyan szinten röhögi ki a belső hangot és gondolatot, hogy az már szinte kényelmetlen. Hol érdekli, mit magyaráz, sehol sem. Olyan jó volt kimondani! Olyan könnyű és… és más! Kell még ilyen, kell a könnyedség, a túl könnyű lélek. Csessze meg, ez valami csodálatos. Átöleli az érzés és ringatni kezdi, most kell a hippizene végül.
- Nem látok én semmit, csak a színeket és a hangokat – még dúdol is valamit, fogalma sincs mit, de kecskét akkor sem lát, ha most valaki elverné miatta. Nem érdeklik a kecskék, amikor minden olyan szépen és könnyen gördül ki ajkai közül. Dúdolgat, a pöttömre néz, aki lehet a gyereke is lehetne, ha korán kezdi? Vagy nem, nem, de a húga, meg ilyenek. Pici. Nem szoktak vele nagyon kicsik lógni, tuti a legtöbb tényleg fél tőle, mert magas, borostás, prefektus, meg úristenittjön és csúnyán néz. Pedig csak hunyorog, gondolkodik, nincs jó napja. Fene tudja.
- Nem becéznek amúgy. Nem szoktak – valahogy ennek tényleg nincs olyan formája, vagy nem emlékszik. – Beli, asszem’. A Lián olyan izé, lányos – mert attól messze áll, sőt, hiába akartak talán szülei azt, de nem, ők azt akarták, legyen egészséges. Mindegy is. – Aha, át. Csak rohadtul fáj – mintha panaszkodni akarna, de nem, mert megszokta, annyira néha nem is fáj már, mint amilyennek fintorba forduló arca mutatja. A kérdésre néz rá megint, hümmög és nézegeti. Hát jó kérdés.
- Ööö… animágus alak. Egy pici madár aki vidáman repked? Egy kiscica? Valamelyik? – ne hát jótól kérdezi! A mugli ilyenekbe nem gondol bele, mert nos, minek. Ad ő tanácsot szívesen, de mágiából fel van mentve, papíron is, szóval, érdemtelen. Tudja mi az az animágus, egy életre megtanulta, szóval ebből nem kell korrepetálás. Azt is tudja, hogy saját maga még jóindulattal sincs a közelében – míg a mágus tehetséges, ügyes és képesség, addig az ő állapota inkább betegség és kór. Szóval, ja. De most a fene sem fogja lelombozni ezt a jókedvet!
- Ha itt – mutogat saját homlokára, nagy gonddal kocogtatva a bőrét – felnő hozzá. Mindegy a 14, ha a 24 éves közben olyan, mint a hatéves. Itt kell felnőni, aztán minden csak szám. Gyereknek fognak, mert ilyenek. A világ ilyen, mert picinek lát. De egy-két év, beéred és már senki nem fog. Azt hiszem. Anyám húsz évesen is annak kezelt, az is voltam. Egy idióta, de a fenét se érdekli – legyint. Link volt, felelőtlen és nem volt kész az önálló életre. A mosógép gombjait se tudta kezelni, a rántottáját simán leégette, aztán tessék, megette a farkas és megtanult mindent, mosni, főzni, felmosni, minden vacakot.
- Miért vagy te más? Vagy épp ők? – hunyorog felé, ahogy kiszaggatja magát a képzeletből, ahol épp tényleg rántottát csinál. Gyomra kordul, már ennek az éhenkórász, de lehet nem kéne, mert lehet hányni fog a végén. Az első vicces alkalma után is pocsékul volt, lehet most is az lesz. Lehet az lenne a legjobb, ha alszik egyet, itt a földön, maximum valaki belerúg, de nem, van most társasága. Nem szabad.
- Citrooom. Az. Vagy ananász. Vagy nem tudom. Olyan fura. Mióta van íze a levegőnek? – mert szaga szokott lenni, főleg egy koleszos kanszobának, de abba bele se akar menni. Amúgy meg természetes. Mindegy. Most nincs szag, illat van csak. Meg ízek. – A kecske szerintem nem jön sehova. Lehet csak izé, itt őrzi a nyugalmat – van valami kos a rellonban, aki valami ilyet csinál. Lehet rá céloz? Megint körbenéz, de nem lát semmit. Elneveti magát, ahogy észleli, hogy láthatatlan kecskét keres. Komolyan. Mi lesz ma még? Énekel? Nem kéne.
- Ööö… detoxikálnak – nem részeg, szóval ki tudja mondani. – Vagyis ezt aaaa vacak gőzt kezelnék ki. Ami amúgy tökre el fog múlni, de nem tudom mikor. Megy hogyan. Nekem mondjuk tök jó, bizseregnek a lábujjaim – széles vigyorral dönti a fejét a falnak megint, bár enni enne, de nem akar gyengélkedőre menni már. Most van talán a tetején?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Egyik pillanatról a másikra ömlik be hirtelen a világ. És mégis olyan, mintha minden csak tompán jutna el hozzám. Mert ez nem igazi világ, ez valami más, ez csak egy steril burok, ahova benyomtak, mert... tulajdonképpen nem tudom, hogy miért is. Csak felvillanó halvány emlékeim vannak egy mindent beterítő feketés-kékes masszáról.
Lassú mozdulataimat gyakori szisszenések és nyögések kísérik és minden kis apró súródás olyan, mintha sajtreszelővel simogatnák a bőrömet ott, ahol bármi hozzáér. De végül csak eljutok odáig, hogy pár pislogás után rá, arra a másikra fókuszáljak. És nem, nem képzelődtem, tényleg itt van. Valamit morgok, ami esetleg egy ‘köszönöm, neked is!’-ként is értelmezhető, vagy akár egy ‘nahúzzafrancba’ is lehet. Ki tudja.
- Aha.. kösz. Remélem még mérgező is - megforgatom a szemeimet, ahogy egy fintorral a növényre pillantok, aztán vissza a srácra. (Merlinre, csak eszembe jutna a neve, de tutira nem fog.) Szögezzük le, hogy ebben a helyzetben részemről ez a gesztus a hála hatalmas megnyilvánulásának is tekinthető. Minden flegma és undorítóan közömbös hangnem ellenére is. Viszont ezúttal már veszem arra is a fáradtságot, hogy kicsit körbenézzek, így az a roppant elmés megállapítás is elhagyja ajkaimat, hogy nem a gyengélkedőn vagyunk.
- Akurvaéletbe - csúszik ki a számon első reakcióként az (egyébként meglehetősen tapintatosan és finoman közölt) állításra. - Azt hiszem sosem volt még ilyen durva másnapom - a szám akaratlanul is vigyorra húzódik és még egy kicsit fel is nevetnék, ha nem fulladna grimaszba a próbálkozás, mert fogalmazzunk úgy, hogy a hasizmaim még annyira nem díjazzák ezeket a próbálkozásokat. Megpróbálom magam feltornászni, hogy ne kelljen fekvő helyzetből felbámulnom, és ahogy magam elé emelem a kezeimet, azok megdermednek a mozdulat közben. Éreztem eddig is, hogy fáj, hogy olyan, mintha a bőrt hirtelen lerántották volna rólam, de azt nem gondoltam, hogy ennyire láthatóan fekete sebeket találok.
- Nem segítenél egy kicsit? - pillantok rá, remélve, hogy legalább ha már hozott egy teljesen haszontalan növényt, akkor most segítsen felülnöm, mert cseszettül idegesít, hogy így kell beszélgetnem. (Már amennyiben ezt hívhatjuk annak.) Szóval segítséggel vagy anélkül, de előbb-utóbb csak elérem, hogy egy kicsit feljebb támasszam a hátam, és azt leszámítva, hogy megszédülök a büdös kenőcsöktől, egészen tűrhető így a világ.
- Szóval miért kell neked megnézni, hogy hogy vagyok? Annyira részeg voltam, hogy azt állítottam, hogy járunk? - kerekednek el a szemeim először, hogy aztán felhorkanjak és gyorsan folytassam is. - Vagy... csak nem te is ott voltál? - hát gratulálok Mikecz Emese, ideje kinyitni a szemed, és észrevenni, hogy nem minden büdös kenőcsöt rád kentek!
- Nem tudom, hogy egyelőre engednek-e bármit is inni, pedig ölni tudnék egy kávéért, azt hiszem - nyögök fel lebiggyesztve ajkaimat. Mivel sikeresen a hasamat is telibe találta ez a cucc, fogalmam sincs, hogy most így ihatok-e bármit is. Mert úgy tűnik ezzel nem nagyon törődtek eddig. Itt akár éhen is halhatok kéremszépen! Micsoda egy hely...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jules puhatolózó ajkai megadják a kellő löketet ahhoz, hogy előbújjon belőlem az a fajta szenvedély, amit már oly’ régen nem adtam meg senkinek. Az ismerkedő rész után beállt csendben nem sokáig húzom az időt; a lágy csókok édessége teljesen megrészegít. Még akkor is, ha egy pillanatra úgy is tűnt, valami nincsen rendben. Zilálva cikáznak zöldjeim a nő lélektükrei között, amikben azonnal meglátom az értetlenséget. Elgondolkodásom jeleként nyelvem jelenik meg ajkaimon, majd aprón beharapom azokat, s ezt követően, a bennem lakozó, minden létező érzelemmel fordulok Jules ajkaira. A szívem össze-vissza ver. Hol kimelegedek, hol pedig a hideg szalad végig hátamon. Szenvedélyem pedig nem marad viszonzatlan. Ahogyan erősebben érzem a tincseim közé gabalyodott ujjakat, lágyan belemosolygok a még mindig túlfűtött csókunkba. Ez ugyan csak egy pillanatig uralkodik rajtam, de egyértelmű jele annak, hogy őrülten élvezem a kialakult helyzetet. A kosárpálya csendjében csupán kettőnk szuszogását lehet hallani, illetve a csókcsata hangjai verődnek vissza a bizonyára meglepett falakról. Ki gondolta volna? Harmincöt évesen belógok egy sportcentrumba, aminek a kosárlabdapályáján történik meg az, amiről már olyan régóta fantáziálok. Nincsen ebben titok; Jules az első pillanattól több volt a szememben, mint az iskola gazdasági igazgatója. Csak – mint minden mást – ezt is elnyomtam magamban, hiszen ez milyen következményekkel járhat egyáltalán? Gondoltam volna ebbe még néhány perccel ezelőtt, azonban most, hogy teljesen átadtam magam az érzésnek, meg sem fordul a fejemben. Nincsen előzmény és következmény; csak a most van. Mi vagyunk.
Jules ujjai ingembe markolnak, így elengedem a nyaka alatti részt, és ráfogok a mellkasomon tartott kézfejre. Eközben jobbom finom óvatossággal indul meg a derékon. Egészen a nő csípőjéig, amire lágyan rámarkolok, miközben a csók lassulni kezd. Arca valamivel távolabb kerül tőlem, s én komolyan, őszinte vágyódással veszem továbbra is szaggatottan a levegőt. Tekintetét nem vagyok hajlandó engedni; látni akarom, hogy mit gondol, mi jár a fejében. Szóljon, vagy csak adjon egy jelet, hogy merre tovább. Mert én tudom, hogy mit akarok. Őt.
Elmosolyodik. Én továbbra sem engedem meg magamnak ezt a görbét; túlságosan kíváncsi vagyok. S habár a mosoly gyönyörű, hatalmasat kell nyelnem. Magától értetődő immáron, hogy elnyomott érzelmeim gaz játékának estem áldozatául. Akkor szakítom csak el tekintetemet Julesétól, amikor megérzem arcélemen az ujjait. Mélyet szippantok a levegőből, majd szaggatottan kifújom azt, szinte belebújok a finom tenyérbe, szemeimet is lehunyom egy pillanatra. A lassú mozdulat szinte kínoz, arcomra epekedőn fájdalmas grimasz ül ki, s szemeimet ugyanilyen kínnal nyitom fel, hogy szempárom újfent találkozhasson a kékekkel. A gondoskodó, figyelmes üzenetre, amit a szemek sugároznak görcsbe rándul a gyomrom. Nem emlékszem, hogy valaha kaptam-e ilyen jellegű viszonyulást akárkitől is. Nyelek egyet. Jobb kezem még mindig a csípőn pihen, ám balommal kettőt simítok mellkasomhoz szorított kézfején, majd a nyak felé indulok, hogy az ott lévő zipzárhoz érjenek ujjbegyeim. Közénk tekintek, végül hirtelen felemelem fejemet, és továbbra sem engedem el a kék íriszeket. Most én kérdezek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Sankó
rendez-vous | love my style
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem először érzi ezt. A különbség pusztán annyi, hogy az akkori hévhez valamiféle rossz előérzet is társult, ami persze később beigazolódott, most viszont, ahogy Sanyival csókolóznak, még csak hasonlót sem vél felfedezni. Ezt vehetné egy jelnek, mely elrepíti őket a holtomiglan-holtodiglanig, csakhogy ő nem az az ábrándozó, rózsaszín ködös kislány. Pontosan jól tudja, hogy egyrészt a férfiakat halálra rémíti az elköteleződés gondolata - egyelőre jobbára őt is -, no meg túl korainak érzi, hogy igyon a medve bőrére. Éppen ezért nem is gondolkodik a holnapon, átengedi magát a pillanatnyi szenvedélynek és a férfi karjaiba burkolózik. Azt kívánja, bárcsak ne érne véget, mégis ő húzódik el.
Noha fogyasztottak alkoholt, egyáltalán nem érzi, hogy az a fejébe szállt volna és annak hatására cselekedne. Mi több, kimondottan józannak hat, ahogy tenyere az arcélre simul és lágyan cirógatja meg. Idejét sem tudja, mikor volt utoljára ennyire meghitten közel valakihez és végre nem érzi helytelennek. Tekintetük találkozásakor felismeri ugyanazt a szenvedélyt és vágyat, ami benne örvénylik, ettől pedig egy nem várt hatás alá kerül. A csípőjére markoló ujjak, a kézfején nyugvó kéz, a még mindig szapora pulzus arra ösztökéli, hogy tovább menjen. Itt azonban már az ő betyárbecsülete mondja azt, hogy nem hajlandó aranytálcán kínálni magát és rámászni partnerére, ám épp csak megfogalmazódik benne mindez, mikor az eddig kézfejét melegítő bal a cipzárjához ér, a kérdés pedig ott feszül kettejük között.
Hirtelen fogalma sincs, mit kellene éreznie, akaratlanul is elmosolyodik, ebben a görbében pedig benne van a kacér vágy és a vakmerőség is. Elvégre mégis csak egy kosárpálya közepén vannak! Lehámozza a fémről az erős ujjakat, hogy kihátráljon az ölelésből és kényelmesen hátat fordítva meginduljon a lelátók felé. Alsó ajkát beharapja, ahogy lassan, ringó csípővel távolodik, s amikor Sanyi már azt hinné, hogy túl messzire ment és mindennek vége, a beállt csendet kettéhasítja a cipzár hangja. A ruha enged feszességéből, s egyik pillanatról a másikra előbukkannak meztelen vállai, melyek felett átnéz vágytól csillogó kékjeivel. Továbbra sem áll meg, épp ellenkezőleg, mikor íriszeik találkoznak, nemes egyszerűséggel leveti magáról a selymes anyagot, ami így a pályán landol, s így már látni engedi a királykék, csipkés franciát, s szőke tincsein is átsejlik hasonlóan lukacsos melltartója. Amikor végre a lelátókhoz ér, könnyeden fordul meg, hogy mutatóujjával hívogatón csalogassa maga után Sándort. Még az is lehet, hogy nyelve finoman, érzékien siklik végig alsó és felső ajkán, hogy aztán előbbit ismételten beszívja. Azért fel kell tennem a kérdést: tudjátok, hogy milyen fába vágtátok a fejszéteket?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szabályszegésre adtam a fejem már akkor, amikor Jules az étteremben incselkedni kezdett velem. S ez a csipkelődés vezetett rá arra, hogy eljöjjek erre a helyre, és megmutassam a nőnek, hogy nem csak egy nyakkendős felügyelő vagyok, hanem egy ember, egy férfi, aki igencsak kíváncsi rá. Megtudtam már róla ezt-azt, egészen sok időt töltöttünk már együtt a hónapok alatt – mással nem is voltam hajlandó sokszor ebédelni; ha Jules nem csatlakozott, akkor egyedül voltam. És ma este is egyedül lennék a Holdfény utcában, ha ő nem lenne. Ha nem húzná mindig az agyamat a jókedélyű nevetésével és oroszlán bajuszom sem bírná már a provokáló húzogatások nélkül. Nem vagyunk álmodozók, s ugyan Julesról nyilatkozni nem tudok ebben a témában, de én magam ettől függetlenül millió elfojtott szenvedéllyel vagyok tele, amit ő hozott ki belőlem. Senki más. A testi vágy egy dolog; az máskor is megjelent egészen más helyzetekben, másokkal, de olyat már az ég tudja mikor éreztem, hogy a test a lélekkel találkozna. A bor mintha soha nem lett volna távozik, azonban a részegségem oka most nem más, mint Jules ajkai, szemei és lehelete. A csók lecsengése után beharapom ajkaimat, és azokra egy vágyódó férfi grimasza kerül. Minden megszűnt körülöttünk, a visszhangzó terem pedig olyan, mintha mindig körbevett volna bennünket. Nem tartok most a kihágástól, attól, hogy esetleg rossz helyen vagyunk. Mert akármennyire is furcsán hangzik ez egy kosárpályáról; a lehető legjobb helyen vagyunk most. Távol az iskolától, ahol ez a jelenet nem történhetett volna meg. Távol a posztjainktól, amik megkívánnának egy bizonyos professzionalitást. Ezen a helyen viszont két ember vagyunk, egy nő és egy férfi, akik vágyódása tátongó hézagot vág az egyre forrósodó levegőbe. A helyzet akkor válik újra kissé hűvösebbé, amikor a zipzárhoz érnek ujjaim. Látom a hezitálást a kék szempárban, amire választ várva, kissé bambán nyílnak meg ajkaim. Nem szeretnék mondani semmit sem, mégis olyan, mintha szólni akarnék. Ekkor kisiklik ujjaim közül. Az eddig csípőm tartott kezem egy ideig megfagy a levegőben, és figyelem, ahogyan Jules távolodni kezd tőlem. Értetlen vagyok. Mégis kíváncsi. Leeresztem karjaimat, zsebre dugom őket, majd fejemet oldalra döntve figyelem a történéseket. A lassan ringó, formás csípő látványára hűvös forróság szalad végig egész testemen. Elrontottam volna?
A padlóra tekintek, és jobb kezemet elővéve zsebemből nyúlok tarkómhoz, hogy gondolataimat összeszedve vakarjam meg azt, amikor meghallom a zipzár hangját. Mint egy éhes eb gazdájának hívó szavára, úgy emelem fel hirtelen kreolszín arcomat Jules irányába. Minden lelassul. Látom, ahogyan a ruha elhagyja a felsőtestet, megjelennek a vállak, a mellkas, a csipkébe öltöztetett keblek, majd a has vonalán cikáznak végig zöldjeim, hogy végig száguldjak az alsó testen, combokon, harisnyán… végül a földre hullott ruhára tekintek. Mélyet sóhajtok, nagyot nyelek. És a következőkben jelenthetem ki, hogy hivatalosan is elvesztettem az eszem. A hívogató ujjakra nekiiramodok. Majd, amikor Jules előtt találom magam, azonnal a nő hajába túrok egyik kezemmel, másikkal derekán zongorázva falom az ajkait ajkaimmal. Hátrálni késztetem őt, amíg el nem érünk a lelátó első sorához. Megfordítom, hogy én tudjak leülni a padra, s közben el sem szakadunk egymástól. Szembe velem ültetem őt az ölembe, miközben elkezdem kigombolni az ingemet. Ha egy pillanatra is szünetel a csók, akkor sem engedem el tekintetét; kínzóan követem végig minden pillantását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

- Amúgy kösz a tippet a sonkával, anyud imádta – vigyorgok Natie-ra, miközben előttem ugrándozva sétálunk az előkészítő felé. Hát egyelőre azt beszéltük meg, hogy Nadia nem mondja még el a lányának, hogy él az apja és itt van, csak néha találkozgassunk és ismerkedjünk. Belementem, mert szerintem sem kéne túl nagy sokkot okozni szegénynek, mert belőle kinézem, hogy azt követelné, hogy házasodjunk össze azonnal. – Tudtam! A matricákat meg köszi, Zétény bácsi – vigyorog, mint a tejbetök, fagyival a kezében. Tudom, nem kéne egyből kényeztetni, de hát elég akaratos a kiscsaj, és így le tudtam rázni a hisztijét, amíg odaérünk az előkészítőhöz.
- Bácsi a füled mögött a kispolc, Natie néni - nyújtok nyelvet, amire vadul vihogni kezd, és összekeni a száját a fagyival. – Ó, most ennyivel kevesebb – biggyeszti le az ajkait hirtelen, de aztán elvigyorodik. – Nem vagyok néni, de ha még egyszer ezt mondod, megmondalak anyunak – fenyegetőzik, én meg csak vigyorgok rá. – Oké, de akkor többet nem hozhatlak el – vonok vállat látszólagos nemtörődömséggel, és akkor én is megkapom a bosszús nyelvnyújtásomat. Az is, hogy én hozom, egy véletlennek köszönhető. A mama nem ért rá, nincs otthon, Nadia pedig ma korán ment a suliba, így kapóra jöttem, és ismerkedhetek a kis piszokkal. Imádom amúgy, szerintem minden fiút bokán rúg, aki csúnyán néz csak rá.
- És ki tanít téged Natie? Szereted? – kérdezem, hogy egy kicsit képbe legyek. Egy kis szünet jön, mert a lányom éppen nagy harcba van a fagyigombócokkal, a nyelvével vív harcot ellenük és nyerésre áll. – Sarah néni, nagyon szeretem! Bemutassalak neki? – néz rám furán, gőzöm sincs, hogy mi jár a kis fejébe. – Mondjuk szerintem anyu sokkal szebb nála – mondja végül, én meg egy kicsit piszkálni akarom az édes lányomat, hogy mire is akart ezzel kilyukadni. – Azért megnézem, de anyukád tényleg nagyon csinos – ezzel mondtam is valamit, meg nem is, és láthatóan nem annyira tetszik neki a válasz. A fagyi végül megadja magát, épp akkor, amikor megérkezünk az előkészítőhöz.
- Letörölgetem, oké? Kapnék a fejemre, ha visszajutna az infó, hogy fagyiztatlak – mondom neki, és előveszek egy zsepit és letörölgetem róla a fagyit. Szerencsére alig marad rajta, azt vízzel kéne, de már nem érünk rá. Végül benyitok és Natie kitépi a kezemből magát és rohanni kezd a terme felé.
- Sarah néni, Sarah néni megjöttem! - nyit be és már megy is, pedig biztosan cipőt kéne váltania, meg ilyenek. Nálam van a kis zsákja, amit összekészített neki Nadia, szóval kénytelen vagyok megnézni Sarah nénit, aki szép nő lehet.
- Helló, itt a kislány cucca, hová tehetem? - köszönök a háttal álló Sarah felé, aki éppen Natie-val beszélget. Hátulról jó, maradjunk annyiban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Vigyázz magadra, te lány. Te is ilyen sajtkukac vagy? – rezzenek össze az „au”-jára. Rájár a rúd – szó szerint – a lányra, de majd valahogy kikecmergünk ebből a különös helyzetből. Vagy inkább rohadjanak meg a többiek helyzetből, és nézzék háttal az ingyen mozit. Mivel nem nagyon van más lehetőségünk azon kívül, hogy kiengedjenek, drasztikus megoldást kell választani.
- Jó, remélem nem csak minket tör össze – sóhajtok, és kikeresem a ládát, ha lehet keresésnek mondani azt, ami másfél méteres közeledben van. Sikerül megtalálni és kinyitni. – Igen - helyeselek, bár nem tudom, hogy Lilire támadt-e már valaha gurkó, mert akkor nem hiszem, hogy ilyen lelkes lenne.
- Oké, akkor mondom a tervet. Egy sisak mindenképp kell, de inkább kettő, a gurkók szeszélyesek. Te mindenképpen a hátam mögött leszel, mert ennyit tehetek érted, hogy inkább engem csapkodjon meg a vas. Szóóóval – állok meg egy pillanatra, amíg összeszedem a gondolataimat – az ajtó közepéhez állunk, kiengedem a gurkót és én rántani fogom a kellő időben a kezed, hogy merre kell ugrani. Nem gondolkozol, csak csinálod, oké? És bocs, ha parancsolgatósnak tűnik, de eléggé ideges vagyok, és jó lenne, ha nem törnénk össze – közben ha megvan a felszerelés oké. Aztán behelyezkedek, majd nagyon lassan megfordulok és adok egy puszit Lilinek. -  Szerencsepuszi – magyarázom, mert amúgy nem az arcára akartam, de nem használom ki a helyzetet. Aztán visszafordulok éskiengedem a gurkót egy rúgással, ami elindul felfelé, mindent felborogatva, aztán ránk fordul. Sokkal hamarabb rántom el magunkat jobbra, mint, ahogy elképzelem, hogy odaérne, a szűk hely „neki” kedvez. Reménykedem, hogy az ajtó törik, vagy ha már mi is, akkor kiszakadunk vele együtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Ő egy nagyon kedves srácnak tűnik. Vagyis nagyon kedves srácnak hallom a hangja alapján, mert ugye az arcát a könyvön keresztül aligha látom. Inkább elfoglalom magam a pacák tanulmányozásával, hogy rögtön kimondjam azt, ami először az eszembe jut. Egyetlen csillagképet ismerünk Teóval, és az a Sárkány, ami gondolkodás nélkül hagyja el számat is. És még nem is vagyok pontos sem, mert Teó csak ismerte. Alsó ajkamra harapok, hogy ne engedjek utat a rám törni készülő szomorúságnak, mert sem az idő, sem a hely, sem a szituáció nem alkalmas arra, hogy magamba zuhanjak. Fel kell zárkóznom az évfolyamtársaimhoz, kellene barátokat is szereznem, de ezek mind nehézkes dolgok, hogyha egy egyszerű csillagképről az engem ért veszteségek jutnak eszembe. Döntöttem, és tartanom kell magam ahhoz, hogyha előrefelé szeretnék haladni az életben.
Óvatosan rázom meg a fejemet a kérdésre, pár másodperc erejéig találkozik pillantásunk, de nekem éppen elég ahhoz, hogy fülem végéig ismét elpiruljak. Alsó ajkamba harapok, nagyot szusszanva, borzalmasan lassan veszem el arcom elől a könyvet, de fejemet továbbra is lehajtva tartom. Egy mélyebb levegőt veszek, majd hátizsákomat lököm előre, hogy belecsúsztathassam a könyvet. Kicsit még szöszmötölök, mintha nem férne bele rendesen, de csak időt szeretnék nyerni magamnak. Már-már kellemetlenné alakulna, amikor behúzom a cipzárt, és felpillantok a srácra. Magasabb nálam, minimum egy fejjel, az arca mérhetetlen kedvességről árulkodik, én meg megint elpirulok, amikor eszembe jut, hogy eltörtem a tintatartóját.
- Vesz-veszek neked másikat - sütöm le tekintetem, mert bármennyire is nem gond neki, és ezt is érzem ki hangjából, akkor sem hagyhatom csak így a helyzetet. - Ne! Kérlek... ne - kapom fel fejemet rögtön. Kékjeim csillogni kezdenek, ahogy elkapom a srác tekintetét, aki csak határozottságot láthat benne. Nem szeretném, ha a foltok eltűnnének, sőt... - Megköszönném, hogyha megbűvölnéd, hogy maradjon rajta örökre. Ná-nálam nincs pálca - sütöm le tekintetem megint, és ahogy egy ezüst tincs esik előre tűröm hátra azonnal. Alsó ajkamba harapok. Egy olyan emlék, amit soha nem szeretnék elfelejteni, még ha fáj is rá gondolnom. De vidámak voltunk olyankor mindig. Mindig, amikor egymás mellett feküdtünk, és az összes csillagkép a Sárkány volt. Mindig, amikor próbáltuk kitalálni, hogy mi a többi. De a mindig véget ért és nincs többet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke