Ezt húztam ma fel

Mácsai Zója

Bizalmatlanul zsebre csúsztatja a kezeit. Különben semmi köze sincs ehhez a nőhöz, így lényegében, miért is foglalkozik vele? Más sem hiányzik neki igazán, mint hogy  lehányják a ruháját (ó, azok a régi szép idők!), vagy még rosszabb, valaki picsogását kelljen hallgatnia.
Miért nem fordult inkább vissza? Ha bedobott volna egy ártalmatlan felest, talán össze sem futnak. de az ilyesmi elkerülhetetlen.
 - Fel fogsz fázni - figyelmezteti óvatosan erre az apróságra, mintha az apja lenne, miközben lassan elindul utána. Nagy baj így végtére is nem lehet belőle, követi, amíg a nő a falak közé nem ér, aztán, ha bármi történik vele, valaki majdcsak gondoskodik róla. Már nem tartozik a felelősségi körébe, nem úgy, mint kinn az utcán. Sajnos, aki egyszer auror lett, az a szabadidejében is az marad.
 - Én is madár. Galamb. Lecsinálhatnám a szobrokat.
Szórakozottan megvonja a vállát, ilyenen sosem gondolkodott, bár szórakoztató.
Biztosan valami menőt kellett volna mondania. Dwayne azonban egyáltalán nem menő.

Szellemidézés- csapó 1.0 - A bagázs
2013.05.06. 23:45

A díszes társaság már reggel óta lázban égett. Érezni lehetett az izgalom illatát úton-útfélen, pusmogtak fotelről kanapéra, kanapéról fotelre, hogy vajon kit sikerül ma itt megidézni? Egyáltalán sikerül majd? Ki is vezeti ezt a szeánszot? Mit kell majd csinálni? Az a körbeállós dolog, ahol megfogják egymás kezét és kántálnak? Vagy gyertyát égetnek? De azt a muglik csinálják. Ők akkor hogyan is idézik meg a holtakat? Nekromágia? Az kicsit nagy falat lenne még ennyi kölyöknek.
Sokan sokféle elmélettel álltak elő. Ő maga arra szavaz, hogy gyertyákat fognak gyújtani és kántálnak egy sort, aztán vagy kiugrasztanak valakit hideg sírágyából a borzalmas kornyikálással, vagy nem. Éjjel fél tizenkettőre mindannyian begyűltek a bejárati csarnokba, s mit ne mondjon, összegyűltek azért páran, ahogy elnézi. Ő felkészítette Nunut (akit Csontváry Kunigundaként mutatott be a többieknek a bejárati csarnokban), hogy akkor most jön és kész, mert ő részéről retteg a gonosz kísértetektől és az agyevő zombiktól, amikkel Lindgrenék fia, Holger riogatta még régebben. Haragudott is, mikor kiderült, hogy az egész csak egy hülye film szüleménye és nincs agyevő zombi egy szál sem a világon, legfeljebb inferus, ami ugyanúgy megöl, de a rossz érzése a zombikkal kapcsolatban megmaradt.
-Nunu, ha valami előugrik, én visítani fogok.- nyöszörgi már most a csoportban haladva unokahúgával és főleg annak suttogva ezeket a szavakat, miközben Alex a másik oldalán gördül velük meg a többiekkel egyetemben.
-Alex... Biztos nem jönnek elő agyevő zombik? Ha meglátok egyet is én.... sírni fogok!- ez a legborzasztóbb fegyvere: a sírás. Ha elkapod Runa Blackwood sírógörcsét, egy életre kiszáradnak a könnycsatornáid! Azért persze haladnak is és háromnegyed tizenkettőre elérik a puszta, síri csöndbe burkolózó temetőt. Mintha még valami kis ködféle is kezdene fodrozódni... vagy csak a szemei készülnek fel az esetleges könnyzuhanyra? Nem tudja eldönteni, csak vacog-kocog előre mind a harminckét foga, miközben az unokahúga, Csontváry Kunigunda, alias Nunu lazán cseverészik Alexszel, pontosabban Alex van most soron a szóáradat megidézésében, ahogy hallja.

Szellemidézés?
mindenki (nemes egyszerűséggel úgy vettük, hogy jöttök velünk:D)

Szellemidézés

Mikor annakidején Alex pedzegette, hogy lesz majd egy szellemidézés, én botor módon igent mondtam rá. Persze feltételeim azért voltak, jobban mondva csak egy, mégpedig az, hogy neki kell megvédenie. Ezt a feltételt teljesen komolyan gondoltam már akkor is, így amikor elindulunk, a fiú mögé helyezkedem. A többiek halkan beszélgetnek a közelemben, de én csak távoli zúgásként érzékelem őket. A kezem kicsit remeg, de próbálom leplezni és, ha bárki rám néz, az arcomon mosolyt lát, ami bár talán egy cseppet idegesnek tűnhet, de ez a legtöbb, amit képes vagyok kipréselni magamból.
Közben megérkezünk a temetőhöz, ami nem hat rám különösebben, elvégre nem a temetőkkel van bajom, hanem az ijesztgetéssel és a szellemekkel. Épp ezért félek a szeánsztól, aminek keretében mind a kettőre igen nagy esély van. Az egyetlen dolog, ami megakadályoz abban, hogy hátat fordítsak az egésznek és az ágyamig meg se álljak az, az, hogy bízom a többiekben. Nem hiszem, hogy örömüket lelnék a megijesztésemben, valamint Alex megígérte, hogy megvéd és benne mindenkinél jobban megbízom.
Így hát követem a többieket és közben a szellemidézésen is eltöprengek: Vajon sikerülni fog egyáltalán? És, ha megidézünk egy szellemet, akkor mit fogunk vele csinálni? Mondjuk én valószínűleg semmit, mert amint meglátom világgá rohanok, elájulok vagy szívrohamot kapok. Esetleg ebben a sorrendben.
Sajnos a temetői világítás nem olyan, mint a mesékben: hol van, hol nincs. Ez egyszerűen csak nincs, vagyis kénytelenek leszünk megelégedni a Hold fényével, ami ugyebár nincs is. Elvégre a Hold nem világít csak a Nap fényét veri vissza. Ezek az okos(kodó) gondoltok megnyugtatnak egy kicsit, de azért nem teljesen. Bal kezemmel lefogom a jobbat, mert úgy tűnik számomra, hogy az jobban remeg, majd csendben követem a többieket.

---

VB karácsonyi ajándékkereső
2018. december 23.

Szellemidézés, buh.

Épeszű ember nem mond ilyet, de én kifejezetten rajongtam a temetőkért világ életemben.  Morbidnak hangzik, de szeretem a hangulatát, a mécsesek fényét, a virágok illatát, meg hogy az embereknek utólag eszükbe jut, hogy szeretniük kellett volna egymást. Mindig nézelődtem a parcellák hosszú sorain, olvasva a fejfákat, melyen nevek és emlékező szavak díszelegtek, s melyekről meg lehetett állapítani, hogy nem csupán a természet, de az emlékezet is a felejtés mély árkába kényszerítette a bent lakót.
Ezen indokokból kifolyólag határtalan izgalom lett úrrá rajtam a temetőlátogatás miatt, alig vártam a hétfő estét. Tudtam, hogy Alex kis csapatot verbuvál össze még a kastélyban, úgyhogy velük tartottam a temetőig vezető úton. Abigélt hiányoltam a csapatból, de tudom, hogy fél a sötétben, ezért meg is értettem otthon maradását.
Már eltelt egy hét, mióta együtt töltöttem napjaimat újdonsült pajtásommal, a világutáló macskával, így tehát úgy döntöttem, viszem őt is a sötét udvarba, gondoltam mi sem lehet ideálisabb környezet ennek a szegénynek.  Reméltem, hogy Alex nem bánja, de ha rám szól, mert zavar a hadműveletben, természetesen visszahozom. Talán útközben nevet is találunk neki.
Meglepően simán ment a kijutás a kastélyból, valóban nem találkoztunk senkivel, aki rossz szemmel nézte volna ténykedésünket. Nem szerettem volna, ha valaki szabotálja az izgalmasnak tűnő esti programot. A részleteket még nem ismertem teljesen, és a szellemidézéssel kapcsolatban is voltak fenntartásaim, de összességében ki nem maradtam volna a buliból.
Elég melegen felöltöztem a nagy éjszakába, utólag nem is bántam meg, érezve a szél erős lökéseit.
Alex szórakoztatott az út egy részéig, emelkedett beszélgetést folytattunk a túlvilágról, meg arról, mi lehet a halál után, de részletekben nem bocsátkoztam, majd talán később. Előregurult Alex a másik két lányhoz, akiket még nem ismertem, de feltett szándékom volt bemutatkozni nekik az éjszaka folyamán, de egyelőre egyedül zártam a sort, kísérve a többieket. Eszembe jutott, hogy nem félek a sötétben, pedig milyen türelmes és kitartó, mégis elég egy gyertya, vagy egy csillag az égen, hogy kioltsa minden erejét.
Felzárkóztam a többiekhez, nem volt szándékomban elcsatangolni ezzel az állattal a kezemben, aki egész nyugalmasan viseli a kézben cipelést. Még nem ismerem annyira, hogy tudjam, beszari-e vagy sem, de ez remek alkalom arra, hogy kiderüljön.
A többiek beszélgetését még mindig nem hallgattam figyelemmel, pálcámmal azonban gyújtottam egy Lumos-t, de aztán rám kalimpáltak, hogy elrontom a mókát, ezért el is tettem, teljesen igazuk van.
Kíváncsian várom, kit és mint fogunk megidézni, mindenesetre az adrenalint már éreztem végigfutni ereimben.

Szellemidézés
Éjszaka indultam vissza a kastélyba. Már a takarodó is régen elmúlt, de egyszerűen nem tudtam visszamenni. Azért mentem el, mert éjszaka nem tartózkodnak túl sokan a társaim közül lent és kicsit barátkozhattam magammal is. És az új hajszínemmel. Sokan megjegyezték, hogy ez a sok szín hajban nem illik együtt össze és már elegem lett. Hirtelen úgy döntöttem, hogy befestem vöröses szőkére. Azzal biztos nem lesz senkinek baja. Átlagos, nincs benne semmi különleges. Csak az az egy baj volt, hogy én éreztem magam furcsának vele. Talán kendőd húzok a fejemre.
Lassan haladtam felfelé. Ha valaki észreveszi, hogy itt kószálok éjszaka tuti kinyír. Vagy beköp. Vagy röhög a hajamon. A temető felé igyekeztem. Nem féltem egyáltalán, mivel az ilyen hátborzongató történetek sosem hoztak izgalomba. Szép lassan mentem, mikor susmogást hallottam. Felsikoltottam, a kelleténél kicsit hangosabban, tehát biztosan meghallottak. Elkezdtem rohanni a kastély felé, de váratlanul megtorpantam. Nem tudom kik ezek. Nem látok semmit a vak sötétben. Mi van, ha ők is félnek a szidástól? Megfordultam és gyorsan rohanni kezdtem feléjük, miközben azt kiabáltam, hogy nem szólok senkinek, hogy itt vannak, ha ők sem szólnak arról, hogy én itt vagyok. Szerintem nem hallottak. Volt egy lejtősebb rész és túl gyorsan kezdtem el szaladni. Elvesztettem az irányításomat a testem felett, aminek az lett az eredménye, hogy elcsúsztam egy kövön és arccal a lábuk elé estem. Az orrom elkezdett vérezni. A könnyeimmel küszködtem és becsuktam a szemem, hogy ne lássak belőlük semmit. Talán úgy kevésbé ciki a jelentem, ami már amúgy is menthetetlen, ha nem nézek rá az arcukra. Egy elsős üvöltözik, aztán lezúg a hegyről és betöri az orrát. Parádé. Rájöttem, hogy a hajam lehet, hogy csillog a hold fényében, tehát fekete pulcsimmal eltakartam a fejem. Ezt lehet, hogy védekező mozdulatnak vették, ezért gyorsan úgy tettem, mintha csak a fejemet vakarnám. Nagy bátorságot gyűjtöttem és kinyitottam a szemem. Ültem a földön, mint egy óvodás. Alacsonyabbnak éreztem magam, mint amilyen valójában vagyok. Picinek és esetlennek. Mondani akartam, hogy bocsi a bénázásért, vagy rendben vagyok, de csak egy mondat fért ki a torkomon.
- Nem mondom el senkinek, ha ti sem. -

Szellemidézés

Szellemidézés

Alig érünk be a temetőbe, mikor valahonnan sikoltást hoz felénk a szél. Ijedtemben hatalmasat ugrok és még közelebb húzódom Alexhez és a többiekhez. Félősen tekintek körbe, de úgy tűnik, hogy még senkit nem ettek meg a Runa által emlegetett zombik, sőt még egy nyitott sírgödörbe sem esett bele senki. Továbbindulunk, de nem sokkal később kiabálást hallok, egyre közelebbről. Felhívnám rá a többiek figyelmét is, hátha ők nem hallották, de ekkor egy lány - feltehetően a sikoly gazdája - elénk zuhan, nem is akárhogy.
Előveszek egy zsebkendőt és a vérző orrú lány kezébe nyomom, majd barátságosan összeborzolom a haját, hogy megnyugodjon. Persze a vérzés megállítására lenne megfelelő varázsige és, ha nem lennék ennyire betojva, biztosan eszembe is jutna. Talán majd valaki kisegít.
- Ne aggódj! Hallgatunk, mint a sír... - oh, hogy ez egy temetőben állva inkább fárasztó, mint vicces? Azt hiszem igazán elnézhető, elvégre a félelmem átvette a humorérzékem helyét. Segítek a lánynak felállni és elhívom velünk a szellemidézésre, közben bocsánatkérően pislogok Alexre, elvégre ez az ő bulija. Hogy a sötétben a fiú ebből mennyit lát, azt nem tudom, viszont lassan odaérünk a helyszínre, ahol végre találkozunk Alex titokzatos ismerősével, aki egy rövid magyarázat után önkénteseket kér maga mellé.
Nem tudom miért van ez, de a kényesebb vagy mások számára talán nem éppen csábító dolgokat szeretem magamra vállalni. Na, jó, a szeretem nem éppen megfelelő szó, inkább úgy mondanám, hogy kényszert érzek rá, hogy ne okozzak másoknak kellemetlenséget és, ha megmenthetem őket az ilyen helyzetektől, akkor azt megteszem.
De most akad egy kis problémám ezzel a helyzettel. A véradással semmi bajom nincs, viszont a szellemidézés része nagyon nem tetszik. Igazából az se vonz, hogy beálljak a kör közepére, onnan még elmenekülni is nehezebb. Miért is jöttem el? Hát, mert Alex elhívott és mert kiszökni a többiekkel éjszaka jó mókának tűnt, még akkor is, ha esetleg szellemek is vannak a dologban. De itt állva, már nem érzem annyira szórakoztatónak a dolgot.
Tehát gyorsan jelentkezem a négy egyelőre betöltetlen hely egyikére, mielőtt még meggondolhatnám magam. Mondjuk a véradás nagyon gyanús: miért kell a vérünk? És miért ilyen sok különböző embertől? Nem lenne jobb, ha csak egy valaki véreztetné ki magát? Na, nem mintha értenék hozzá. Kérdéseimet magamban tartva figyeltem kísérőnk tevékenységét, majd mikor nyújtja, elveszem tőle a tűket és kihúzok egyet a csomagból. Ez után tovább adom a következő jelentkezőnek a hegyes tárgyakat, szerzek egy gyertyát és a pentagramma egyik csúcsához lépek, majd a bemutató alapján én is megszúrom az ujjam a tűvel és örülök neki, hogy nem vagyok vérzékeny. Hagyom, hogy egy vércsepp lehulljon az ujjamról, majd várom, hogy a többi csúcsot is elfoglalják.

Szellem(es társaság)idézés

 Hát, erre nem számított. Szokásosan arra készült, hogy mint minden éjjel, vagyis majdnem minden éjjel, elindul a szokásos körjáratára. Nem számított semmire, egy ideje nem fogott szabályszegőt sem, nyugodt estének néz elébe. Vagyis nézett volna, ha nem keresik fel. Alex kérése, miszerint egy ideig tartsa távol a prefektustársait onnan, ahol majd a kis csoport éjjel vonulni fog, nem tűnt nagy dolognak. Beleegyezve készült fel végül, nem remélte azonban, hogy tényleg el kell majd kergetnie többieket. Kicsit se lenne feltűnő, de hát, ez van. A kérés az kérés.
Mint a hű katona, már idő előtt a megbeszélt helyen strázsált és figyelt. Csak egy, alsóbb éves prefit kellett terelgetnie, azzal a mesével, hogy az egyik távoli szárnyban vélhetőleg a háztársai enyelegnek, és ezzel kész is volt minden. Nem sokat kellett várnia, hiszen érkezett a kis csapat, meglepve őt azzal, mennyien is gyűltek össze. De nem aggódott, sőt, maga is csatlakozott hozzájuk, hiszen ígéretesnek tűnt a dolog. A sor végén kullogott, csendben, menet közben hátra, illetve körbe-körbe tekintgetett, hogy biztosan nem követik-e őket, vagy nem leselkedik valahol valaki. De semmi ilyenre utaló nyomot nem látott, hallott, úgy néz ki, az akciója, még kevés erőfeszítéssel is sikert aratott. Örült neki, hiszen fogalma sem volt arról, hogy hogyan magyarázná meg a dolgot, hogy ennyien bóklásznak vele az éjjel közepén, a büntetőmunka kifogása kicsit erős lenne egy ekkora csapatnak. Lapoz inkább, nem agyal, nem izgul ilyeneken, hiszen már nemsokára odaérnek a célhoz, utána már csak a visszajutással kell majd törődniük. Na az lesz még egy szép menet. Lesz ami lesz.
Egy számára ismeretlen arc vette kezébe a dolgokat, amint célt értek. Bizonyára ő érti jól a dolgot a legjobban, így, neki mindegy is végül, ki az aki "irányít". A tömeghez csatlakozva áll meg a lányok mögött, hiszen senki elől nem akarja elvenni a kilátást, és figyel. A srác szavaira bólintva veszi tudomásul a dolgokat. Nagyjából ő is ennyit tudott - éljenek a horrorfilmek és könyvek -, de azért, biztos van olyan dolog, amiről eddig nem tudott. Puff neki, máris előjött egy dolog, amit nem várt volna. A vér dolga neki eddig csak sátánista és egyéb sötét dolgok kapcsán jutott volna eszébe, de akkor, úgy néz ki, ide is el kell. Sóhajtott egyet csak, végigtekintett a többieken, majd kilépett mögülük.
- Na, feláldozom magam én is. - lépkedett a sráchoz, vérét ajánlva ezzel a dologhoz. Nemigen tudta, ez ténylegesen mire kell, meg, hogy jó ötlet-e, de egye kukac, legyen így. Ha valami nagy galiba üt be, a futás még mindig nagyszerű fegyvere.
- Mire is kell a vér pontosan? - kérdezte meg azért, hiszen eléggé fúrta az oldalát a dolog. Azt már nem tette hozzá, hogy mik fordulnak meg a fejében a sok film, könyv ismerete után, egyes dolgok már túl morbidak, de aztán ki tudja, mennyire lesznek azok. Ezeket félresöpörve nyújtja kezét, hogy ejtse meg rajta a szúrást, vagy legalább eszközt adjon hozzá. Sajnos nem hord kést vagy bicskát magánál ilyen helyzetekre. Mindenesetre, ez a dolog, igencsak érdekesnek tűnik eddig. Na, nemsokára elválik, milyen vizekre is eveznek végül.

Szellemidézés
mindenki

Napközben kis izgalom lett úrrá rajtam, amikor eszembe jutott, hogy mit is tervezett Alex mára. Maga a dolog érdekelt, hogy vajon sikerül-e, kit idézünk meg, meg hogy milyen lesz. És hogy egyáltalán kijutunk-e, vagy egy prefi megállít és visszafordít. Azt hallottam, hogy Botond elvileg elintézi, hogy ne találkozzunk mással, de mi van, ha ez nem sikerül.  
Pár perces késéssel értem a megbeszélt helyre, de a többiek még ott voltak, szerencsére így nem kell őket keresve bejárnom az egész temetőt. A sor végén ballagtam, a gondolataimba merülve. Filmekből már láttam, hogyan is működik a szellemidézés, de igazából még nem volt benne részem.
Mivel út közben nem találkoztunk prefikkel, ez a kételyem elmúlt. Innen már sokkal egyszerűbb lesz minden.
A temetőben Aileen szavára nekem is feltűnt, hogy valaki sikítozik, de azt gondoltam, hogy csak szórakozik valaki. Aztán egy lány gurult oda hozzánk. Az útjára felnézve elhúztam a számat, biztos fájhatott neki. Megkérdeztem, hogy minden oké-e, aztán tovább indultunk.
Egy fiú jelent meg előttünk, gondolom ő Alex barátja, aki majd vezeti a szellemidézésünket. Rövid ismertetőjére bólintottam egyet, aztán a vérfeláldozós résznél elmosolyodtam. Nem tudom, ez minek kell, de voltak elképzeléseim, amik tetszettek. Botond után én is előrébb léptem, hogy feláldozzak egy csepp vért. Elvettem egy tűnt, és pontosan leutánozva a "nagyfőnököt" egy vércseppet hullattam a hozzám közeli csúcsba.
Botond kérdésére felé fordítom a fejem, aztán mivel engem is érdekelt a dolog, az ismeretlen felé fordultam.

Rooben

*Miután elmengy a pincérnő, csak ülök és nézem a sok embert, akik mind a barátaikkal jöttek ide. Figyelem azt hogy mindannyian jókat nevetgélnek, s közben bele gondolok abba, hogy még nincs egy barátom sem. Igaz, hogy mindenki kedves és segítőkész, és segítettek ha szükségem volt valamire, viszont még soha nem sikerült senkivel tartós kapcsolatot kialakítanom. Nemsokára egy srác ül le elém. Mivel nem ismerem, így nem beszélek vele, sőt szinte rá se nézek, inkább ki nézek az ablakon, és figyelem a kint elhaladó embereket. Látok egy kislányt is, ki nem lehet több nyolc évesnél. Az anyjával mengy éppen valahova, ám mikor a cukrászda elé érnek elkezdi rángatni az anyja kezét- gondolom édességet akar enni, s elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy én is ilyen gyerek voltam, mindig be akartam menni a helyi cukrászdába, a szülővárosomban. Pár percen belül meglátom a pincérnőt, aki az asztalok között kicsit ügyetlenül halad, kezében a tálcával amin a nagy fagyikehely van. Nem is volt addig baj, míg ide nem ért hozzánk, de akkor megbotlik valamiben, és kiesik a kezéből a tálca és a kehely pont az asztalunkra esik, beborítva az asztalt fagyival és tejszínhabbal. Még az én blúzom is tejszínhabos lett. ~Tessék, pont ma kellett felvennem a kedvenc blúzom!*gondolom, s elkezdem letörölni, mire az előttem ülő srác néhány zsebkendőt ad kölcsön, majd felsegíti a pincérnőt is. Ekkor veszem csak észre hogy az egész cukrászda minket néz, mire én elpirulok. Próbálok nem figyelni a minket néző tömegre, akik meg egy darabig még néznek minket, majd újra egymással beszélgetnek. Nagyban tisztítom le a blúzom, mire a srác megszólal. Elmondja a nevét, Rooben Netuddki, s megkérdezi az enyémet is.
-Az én nevem Keiko. Keiko Sama. Örvendek a találkozásnak. Bár jobb helyzetben is találkozhattunk volna.*Felelem egy halk kacaj kíséretében.
Jön egy másik pincérnő, láthatóan idősebb és tapasztaltabb, mint az előző, aki mosolyogva ezt mondja: -Nagyon sajnálom társam ügyetlenségéből adódó kis problémát, de mindjárt hozunk egy másik fagylaltkelyhet.
-Rendben, köszönöm. *Válaszolok, és nézem ahogy elmegy a pincérnő, és mellette jön el egy másik aki hozza a fagyikelyhet. Leteszi elém az asztalra, majd odafordul a sráchoz, vagyis Roobenhez, és megkérdezi tőle kér-e valamit.

Szellemes móka

Szellemek és félelem


Fázósan húzom magamon össze a kabátomat. Ma lesz szellemidézés. Őszintén szólva elég szkeptikus vagyok a dologgal kapcsolatban, de leginkább iszonyatosan félek. Mire számíthatok? Ez kérdés kavargott a fejemben. Mázli, hogy Alex megígérte, hogy lesz a testőröm, ha baj lesz. Sötétben baktatok az úton a temető felé. Késésben vagyok, hiszen túl sokáig tétováztam, hogy jöjjek-e vagy nem.  Furcsa hangok hallatszódnak, mindenütt. Hátborzongató! A máskor oly barátságos fák, most komorságba borultak é hajladoznak. Borzalmas árnyékok vesznek körül, de mindig igyekszem meggyőzni magam, hogy mindenre van logikus magyarázat. Bár, amire most készülünk, az ellent mond a természet törvényeinek. Minden téren! A távolban pár ember körvonalai rajzolódnak ki. De, árnyékuk torz. Utálom a sötétet. Én olyan vagyok, mint a virágok, a napra kibújnak, a sötétben meghalnak. Ekkor valami megcsapja a vállam. Ez már túl sok. Sikítva rohanom végig az utat, ahol már a többiek körül állnak egy sírkövet. Majd reszketve elbújok Alex széke mögött. Reszketek, mint a nyárfalevél, a fogaim össze-össze koccannak. Mire vettek rá engem ezek az őrültek? Otthon kellett volna maradnom, a biztonságot nyújtó Rainbowban. Ekkor meglátom, a vért. Páran cseppentenek valami számomra ismeretlen dologra. Kevésen múlik, hogy el ne ájuljak, de azt már a büszkeségem sem engedné. Az arcom, mint a meszelt a fal, az idegeim pedig majd szétrobbannak.
-Sziasztok!-Szóltam, miután magamhoz tértem a kezdeti sokkhatás alól. Hófehérkére mosolyogtam, majd, miután kellő bátorságot gyűjtöttem, kisomfordáltam Alex széke mögül és odaálltam Runa mellé. Csak én félek ennyire? Ők nem látják az árnyakat? Nem érzik a szellőt, amely minden egyes fuvallatával megborzongat?...

Ábel

Mary
április 20. szombat kora délután

A lány bámulatosan hamar alkalmazkodik Keith sodró lendületéhez, és legalább akkora vehemenciával vág bele a játékba, mint a fiú. Keith teljesen feloldódik a játékban, úgyhogy egyelőre egyáltalán nem gondolkozik azon, hogy mekkora szerencséje van ezzel a találkozással, noha kétségkívül Mary jelenléte az, ami most arra biztatja, hogy körbe-körbe rohangáljon egy kalózt üldözve, mezítláb, bottal, mint holmi falusi gyerkőc, vagy mint egy megkergült művészlélek. Ízlés kérdése. Az, hogy mindez vajon Mary érdemére válik-e, vitatott. Talán meg kéne kérdezni azokat a szülőket, akik elborzadt arccal hívják magukhoz a gyerekeket, mikor azok be akarnak csatlakozni a páros mókájába.  
- Váhháháháhá! - Közli tartalmas mondanivalóját közvetlenül azelőtt, hogy lesújt a hatalmas kardjával. Az ocsmány kalóz ügyesen ugrik el a csapás elől, és felveszi a harcot lovagunk ellen, aki híres párbajozó lévén szívesen megy bele az új szabályokba.  
- Véged van, Black Bart! - Azt tervezi, hogy csak megsebesíti, egy ilyen vérengző őrült ugyanis nyilvános akasztást érdemel. Tökéletesen "szabályszerű" támadásokat indít, ahogy az udvarban tanulta; főleg a hasi és a lábi részt célozza, és mindig visszarántja a karját, hogy időben védekezhessen - köréjük pedig e sorsfordító, kemény harc közben mindenféle polgárok gyűlnek elszórtan, de néhány ház ablakából is figyelik a nagy csatát, olykor bekiabálás hallatszik.
Pedig a harc nagyon kiegyenlített. Keith úgy ugrál, pörög, forog ide-oda, mint valami megveszett mókus, de talán jobban kifárad a nevetésben, amit ha akarna se tudna megfékezni. Kétségkívül eszelősen, vagy mondjuk úgy, hogy kreatívan oldja meg a közelharcos jelenetet; felugrik a lépcsőkre, a házak falára, drámaian a polgárok elé ugrik, mint aki védelmezni próbálja őket, (ez természetesen nagy népszerűségnek örvend) de egyszer még a porban is megfordul, hogy kitérjen egy, természetszerűen becstelen támadás elől. Ki tudja, ő talán gyorsabb egy kicsit, de már szinte érzi magán a sérülésekből kicsorduló vért. Mindenre fel van készülve, ha Black Bart futni akar ő is elindul, sajnos aggasztóan közel vannak már a parthoz, ahol rengeteg hajó várja büszkén, hogy kihajózhasson a nagy kékségre.

Aileen

Épp jó napom volt. De tényleg, szinte szivárványt hánytam mindenkire, aki szembeérkezett velem a faluban, de hangsúlyozom, csak szinte. Reggel a kedvenc pólómat vettem fel, és kivételesen a zoknijaim után sem kellett fél órát kutakodni, és ezek még csak a kezdeti sikerek voltak. Persze semmi nagy dologra nem kell gondolni, ilyen apróságokon múlik a boldogság, nálam legalábbis.
Úgy határoztam, hogy ennek az idilli napnak az örömére eszem valami édességet is, szóval lemásztam a faluba, hiszen volt időm bőven. Nem siettem túlzottan. Komótosan sétáltam be a cukrászdába, és még ennél is ráérősebben indultam kiválasztani, mit szeretnék enni - vesztemre. Lesből támadva egy ismerősnek tetsző lány leöntötte a lábamat egy egyelőre beanozosíthatatlan cuccal. Pár másodperc múltán megsejtem, hogy tea lehetett újkorában, ugyanis addigra az agyamig eljut a kamillaillat, meg az ital hőmérséklete.
 - Jujjujjujjuj, ez meleg - állapítottam meg, eleinte fel sem fogva, hogy merénylőm bocsánatot kért. Miután elmúlt a kezdeti sokk, csak akkor pillantottam rá. Kicsit zavarba jöttem a nagyjából korombeli, csinos lány láttán, aki eléggé megszeppent a baleset miatt. Legalábbis sejtettem, hogy baleset lehet a dolog nyitja, bár sosem lehet tudni.
 - Semmi... semmi baj - igyekeztem megnyugtatni. Tényleg nem éreztem haragot, ezt talán a jókedvem tette, és reméltem, hogy a lány nem érzi magát nagyon kellemetlenül miattam. - Nekem sem ugrik be - tettem hozzá a fejemet csóválva, halvány mosoly kíséretében. Azt hittem, a párbeszéd itt le is záródik, de meglepetésemre a támadó nem hagyja annyiban a dolgot, és felajánlja, hogy meghív valamire. Kicsit kínosan érzem magam, hogy már készülök belemenni az ajánlatba, mégsem kéne kihasználni egy ember lelkiismeretfurdalását, de nem is akartam elutasítani a kedves ajánlatot.
 - Hát... oké - adtam be a derekam, és rámosolyogtam a lányra. - Köszi szépen.

Keith

Reggel, mikor kimászott az ágyból, nem is remélte, hogy ilyen jó napnak nézhet elébe. Menekülés közben is vigyorok, néha hátra-hátra tekint. A fiú, vagyis lovag viszont meglepi kicsit, mikor előtte terem, no de ez nem lehet probléma egy vérbeli kalóz számára, igaz-e?
- Csak szeretnéd! - rikkantja, hogy aztán saját fegyverével kivédje a lovag csapásait. Bár nem csak védekezik, támad ám rendesen, próbálva használni pár kalózos filmekben látott taktikát - persze arra ügyel, hogy ténylegesen ne okozzon fájdalmat a fiúnak. Nem venné a szívére, ha újdonsült játszópajtijának miatta esne komolyabb baja, akkor se, ha Uff-bácsi seperc alatt kikúrálja. Na meg haragot sem akar, szívesen játszana még egy darabig, akár máskor is. Képzelete bekapcsol, szinte tényleg látja a házakat, azt a falut, amibe beleképzelik magukat, a rémült polgárokat - bár azoknak a szülők is vígan elmennének.
Pár pillanatig elnézi az ugráló fiút, de úgy dönt, belemegy a játék következő fázisába. Utána ugrál, úgy téve, mintha el akarná kapni, néha egy-két támadással fűszerezve a dolgot. Amikor aztán a lovag az egyik polgár elé veti magát, így kicsit messzebb kerülve tőle, így kiált:
- Sosem kaphatod el Black Bartot! Hahahaha! - hallatszik a végén egy jóízű, vérfagyasztó kacaj - mi tagadás, ha valamihez, ehhez ért a Navinés -, és a lovagnak hátát mutatva iszkol fel egy ház tetejére. Lehet nem jó ötlet, ami a gyerekek szemszögét illeti, de onnét ugrik tovább egy két férfi által cipelt pallóra - mi esetünkben a hintát jelenti -, s arról leugorva iszkol befele a dzsungelbe. Ésszerűbb lenne a hajó felé menekülni, pontosabban ténylegesen menekülni. Merthogy ez nem igazi menekülés, csak egy csel. Egy csel, hogy maga után csalja azt a bolond lovagot, ki van olyan őrült, hogy kiálljon Black Bart ellen. Értékeli ugyan a bátorságot, de mégsem hagyhatja itt ezt a rühes kutyát büntetlenül, lecke mentesen. Az nem rá vallana.

Runa


Varázslatos napsütés fogad minket, mikor kilépünk a kastélyból és elindulunk a kisállat kereskedés felé. Jól esik, hogy az oldalamon Runa sétálgat. Mosoly terül szét az arcomon, dal melengeti a szívem. Hirtelen észreveszem a szóban forgó boltot.  Kicsi és mikor belépünk, mindketten hátra ugrunk. Az én számat egy sikkantás is elhagyja. Hamarosan feljajdulok, ugyanis sikeresen belerúgtam az egyik ketrecbe. Jó lesz ez így.
-Vajon, milyen veszélyek leselkednek még ránk?-Kérdeztem suttogva Rutól. Nem gondoltam volna, hogy egy vásárlás ilyen veszélyekkel járhat! Körbenézek a boltban. Rengeteg fajt-lényt látok, de engem csak a baglyok érdekelnek. Egyik barna csúnyán rám ijeszt. Hát, biztos, hogy téged nem veszlek meg. Egyszer csak a sok-sok bagoly között feltűnik egy. Az igazi. Egy gyönyörű vakítóan fehér hóbagoly.
-Szia!-Köszönök a ki állatnak. Erre a barátságosan elkezdi csipkedni a kezem. Benyúlok a kalitkába és megsimogatom puha tollazatát. Mintha bársonyt simogatnék. Gyönyörű és puha. Elő pillantásra beleszerettem.
-Nézd Runa!-Kiálltok.
-Mit szólsz? Hedvignek fogom hívni!-Remélem tetszeni fog neki. Hedvig boldogan csivitelt jelezve, hogy tetszik neki a név. Oda megyek é kifizetem baglyot, majd kiengedem a kalitkából, aki azonnal a vállamra repül, és a nyakamhoz dörgöli a fejét. Imádom!
-Ru, te találtál, olyat, ami tetszik neked?-Kérdezem, miközben a lelkemben boldogság árad szét...

Mary

A porból felpattanva néhány őszinte pislogással adózik Black Bart tökéletesre sikerült sátáni kacajának, ami tudatosítja benne, hogy Élete Ellenségével áll szemben. A legtisztább és a legbüszkébb érzésekkel harcol a Király nevében, készen feláldozni életét a nemes célért, ennélfogva gondolkodás nélkül rohan utána a sűrű erdőbe, maguk mögött hagyva a meghökkent, éljenző polgárokat.
Itt csak ketten vannak.  
Keith pontosan tudja, hogy mindez csapda, de ez a legcsekélyebb félelemre se elég ok, ha ha valaki igazán átszellemült. A fák kerülgetése és az elszánt koncentrálás még a nevetést is elfeledteti vele, ellenben határtalan örömet és a vadászösztön előretörésével fokozódó izgalmat érez, mikor egyre közelebb és közelebb kerül Black Barthoz. Az agya ezalatt bedobozolta, lekötözte és elraktározta a reggeli vad élményeket a pince legsötétebb sarkába, olyan mélyre, ahol már képlékeny a határ, teljesen kikerült a Tudatából, félig pedig már a Tudatalattiban lóg. Most pedig itt van a burjánzó erdő kellős közepén, ő a Lovag, előtte pedig a világ leggonoszabb embere rohan lélekszakadva, fegyverrel a kezében. Most gyerek. És ki tudja hol van az a reggeli  meggyötört fiatal, bizonyosan nem is érdekel senkit, mert ő sokkal veszélyesebb, szomorúbb és vadabb, mint ez a rohangáló gyerek itt. Most ő a múlt, a gyermek pedig a jelen, aki a valóságot hitványan a múltnak dobja, mert a múlttal soha nem foglalkozik, ellenben folyamatosan igyekszik jelenné tenni a játékot.  
Zsupsz.
Keith jó magasra ugorva kinyújtja karját egy ág felé, hogy némi plusz lendületet kérjen tőle, mert Black Bart bizony itt van tőle alig egy méterre.
Durr.
És ugrik. Szétvetett karral, lobogó hajjal, nagy vigyorral, egyenesen Black Bart felé. Ha minden jól megy, egyenesen rajta fog talajt, és jól meghempergeti a porban. Természetesen az érkezésnél egy jó eridonoshoz illően nem vágja rá mind a 60 kilóját, és még a kezét is előreteszi, hogy finomítsa a várt puffanást. És tényleg, tényleg, őszintén reménykedik a trükk sikerében, különben Black Bart első sorból láthatja, ahogy lovagunk szó szerint pofára esik. Az fáj. Szerencsére jó esélyei vannak, pusztán csak amiatt, hogy még az őrült kalózok is ritkán számítanak arra, hogy egy lovag sutba dobja az összes méltóságát, és Tarzan módjára hátulról leteperi őket.      

Keith

Szalad-szalad, egyre beljebb a rengetegbe. Magában mosolyog, mert egyre inkább élvezi az egészet, s lassan azt is feledi, hogy csak játszanak. Bár még nem teljesen, megvan még valóságtudata, eddig is megvolt, meg lesz ez után is, de fennáll a lehetőség, hogy ezt a játékot a későbbiekben kicsit komolyabban fogja venni, mint eddig. Mi tagadás, régen nem érezte magát ilyen szabadnak, és nem volt már rég ilyen felszabadult. Jó ötlet volt a játszótérre keveredni, annyi szent. Végre megint gyerek lehet, és úgy szórakozhat, mint a kicsik, ez pedig nagyon jó érzés, mi lendületet ad. Lendületet a futáshoz, a folyamatos energiatermeléshez. Mind e mellett pedig örül, hogy összetalálkozott Keithel, s ugyan akkor csodálkozik is, hogy vannak még olyan tizenévesek, akik nem tartják dedósnak az ilyenfajta mókázást. Ez külön örömöt okoz a lánynak.
Néha-néha háta mögé pillant, hogy azért azzal legyen tisztában, mennyire jár közel a lovag. Sajnos, ezt nem ejti meg elég sűrűn, így csak hallhatja az egyre közeledő, sűrű léptek zaját. Szedi a lábát, ahogy tudja, igyekszik fokozatosan egyre gyorsabban haladni, de félő, hogyha még ennél is gyorsabban fog szaladni, a minimális lassítástól is orra bukik - és onnantól akármilyen gyorsan is kászálódik fel a földről, és rohan tovább, már halott ügy az egész. A lovag már túlontúl közel jár, és...
...nos, közelebb, mint remélte. Kardját még időben dobta el, és tette maga elé karjait, ezzel tompítva az esést. Nem mintha baj lett volna, ha nem megy, hisz jól bírja a fájdalmat, meg erős is. Elvégre egy kalóz legyen erős! De a reflex az reflex, az ember ha akar sem tud tenni ellene. Ő legalábbis nem tud, nem mintha olyannyira akarna.
- Nem kaphatod el Black Bartot, Black Bart elkaphatatlan, fiú, ezt jól jegyezd meg! - mondja, mihelyt feleszmél meglepetéséből, majd eltolva magát a földtől hátára kényszeríti a lovagot, majd legördül róla, hogy gyorsan arrébb guruljon, felpattanjon, s kardját elkapva elszaladjon. Ha a lovag nem kapcsol még idejében, nem láthatja, ahogy Bart egy fa mögé futva mászik föl rá, hogy aztán ha a lovag közelebb ér leugorjon, és lendületből köré csavarja azt, hogy kis időt nyerjen a menekülésre, és egy fa - egy játszótéren álló jó nagy fa - lombjai között bújjon el, míg ki nem gondolja, mi legyen a következő lépés.

Letti <3
2 napja 3 fele

* Néhány hete derült ki, hogy a középső lánya végül mégsem Lengyelországban folytatja tanulmányait. Ennek egyrészt örül, hiszen nagyon hiányoznak neki az ikrek, pedig már 20 évesek, másrészt pedig aggódik döntés mögött megbújó ok miatt. Hihetetlen, hogy így elszállt az idő. Amikor idekerült a lányok még csak 12 évesek lehetettek, ma pedig már kész nők. Mikor ő ennyi idős volt, mint az ikrek éppen Angliában dolgozott az egyik rezervátumban, ott szerencsére mesterképzés nélkül, más módszerekkel el tudta végezni, amit mindig szeretett volna. Erre manapság is van lehetőség, de a későbbi tanulmányok megkönnyítése érdekében érdemes belefogni a mesterképzésbe. Ott nagyon jó alapokat kaphatnak a későbbi iskoláikhoz a diákok, ráadásul nyernek plusz 1-2 évet a megfeszített tanulás és munka előtt.
Lettinek valamiért erős honvágya támadt, maga sem érti, hogy miért pont most, amikor már lassan elvégzi az egész iskolát. Attól tart, hogy ennél több áll a hazaköltözés hátterében, mondjuk valaki megbántotta, vagy egy fiúban csalódott. Remélhetőleg nem Vivien zavarta el több 100 kilométerre, mert akkor kapni fog a fejére, azt hétszentség. A levelében arra kérte az anyját, hogy intézze el, hogy a Levitába kerüljön, ezen is nagyon meglepődött. Úgy tudta, hogy szereti a Navinét, ráadásul ott van Zoé és Zora, akiket 13-14 éves kora óta ismer, most is tartják a kapcsolatot valamilyen szinten. Ez a menekülés és lényegében új élet kezdés nagyon megrémíti.  Nagyon bízik benne, hogy nem történt semmi Lettivel, vagy ha mégis, akkor azt el fogja neki árulni. Bagolyban nem mesélt túl sokat, úgyhogy most fogja kifaggatni, amennyire lehetséges. Nem akarja megrémíteni azzal, hogy letámadja a kérdéseivel, de anyaként természetes, hogy aggódik. A volt férjével amúgy sem beszélnek sokat gyereknevelési kérdésekben. Ha minden igaz Dávid is tudja, hogy Letti hazaköltözik, de azt nem tudja, hogy a férfi megint elkezdte-e a Beuxbatons-nal nyúzni a leányzót.  
Riri még nem tud róla, hogy a nővére ma megérkezik a kastélyba, szerették volna, hogy meglepetés legyen neki, így most az egyik tanár vigyáz rá, míg az anyukája kimegy Bogolyfalvára.
Még ideje sem volt átöltözni tanítás után, gyorsan elrohant a legkisebb gyermekéért a faluba, majd megebédeltek. A kislány szeret sokáig időzni a Nagyteremben, nem sürgethette nagyon, mert különben gyanút fogott volna. Miután végeztek az ebéddel elkísérte a kollégájához, majd rohant is vissza a faluba az állomásra. Kint az idő eléggé esőre áll, de remélhetőleg megússzák azt, hogy rájuk szakadjon az ég. Az állomásra érve egyből a vágányok felé siet, majd némán megáll. Néhány perc múlva itt kell lennie a vonatnak, remélhetőleg nem fog késni, mert a szürke fellegek nem ígérnek sok jót.*

Anyu <3



ruha

Kat

Az idő varázslatosan szép; érzik, hogy közeleg a nyár, ha nem éppen már a nyakukba liheg. Mi lesz még itt augusztusban, ha már most ilyen szép időt tudhatnak magukénak? A kastélyból fürge léptekkel távoznak, bár neki minduntalan az utat kell bámulnia, másképp félő, hogy orra bukik. Nagyon ügyetlen, képes a saját lábában is elesni, ha arról van szó. Közben azért csendesen mosolyog magában belül, hogy Kat megkérte, jöjjön vele. Ez most úgy melengeti a kicsi szívét, jóleső érzéssel tölti el. Talán mégis lesz egy rakat barátja, ahogy az az idegesítő Claire mondta, mielőtt eljött ide? Akkor igyekezett nem meghallani egyetlen szavát sem a kígyónak, ezt mégsem tudta kizárni az agyából. Talán igaza lesz, de akkor sem fogja megköszönni neki!
Nemsokára feltűnik a bolt, pontosabban Kat észreveszi, ő meg bámul erre, bámul arra, de csak akkor szökik szemeibe a kirakat és vele a cégér is, mikor már előtte állnak. Tüzetesen elolvassa a feliratot, aztán követi be Kat-et, ám hirtelen a semmiből a lány hátraugrik, még sikkant is, hát több sem kell neki, ő is visít egyet és hátraesik egyenest neki az ajtónak. Nagyot koppan a feje, ő meg jó hangosan jajdul egyet nyomatékképpen, hogy fájt. Pár pillanatba beletelik, mire összekaparja magát úgy ahogy és feláll, hogy körbe is nézhessen, ne csak a padló mintázatával és állagával kerüljön közelebbi, joviális viszonyba.
-Nem tudom, de ha rám ugrik valami, én versenyt visítok velük.- nyöszörgi kissé könnyes szemmel, miközben még mindig a fejét masszírozza. Elkezd ő is nézelődni a különböző nemű és fajtájú állatsereglet körében és bizony talál néhány számára roppant érdekes lényt, viszont akadnak olyanok is, amiket bottal sem piszkálna meg, de valószínűleg azok sem őt, olyan rondán néznek egymással farkasszemet.
-Hm?- Kat hangja arra engedi következtetni, hogy itt most valaki megütötte a főnyereményt.... vagy Kat talált valami ritka ronda bestiát és azzal akarja „elkápráztatni” őt. Bár nem, utóbbit kizárja azonnal, amint a hóbagolyra esik a tekintete. Az láthatóan első pillantásra rokonszenvezni kezdett újdonsült barátnőjével. Kuncog egy sort a madár sunyi-lapos pillogására, a névre pedig még bólogat is. Illik illik, s mintha ismerősen is csengene valahonnan. Honnan is? Ja igen! Az anyjának volt egy könyve, amit egyszer végigpörgetett (azaz olvasott, csak a sebesség ugye...), a címe pedig „Európai mágusiskolák összehasonlító értékelése” . Ott írtak először a Roxfortról, a négy házról, négy alapítóról és abból az egyiket szinte biztosra meri venni, hogy Hollóháti Hedvignek hívták. Innen jönne a név? Hmmm, ki tudja, de nem is firtatja különösebben.
-Gyönyörű és ritka. A hóbagoly a tajgaövnél északabbra él, ott költ, így errefelé igazi ritkaságként van számon tartva. Csodálatos madár.- igazi áhítattal viseltet a szép, fehér tollas jószág iránt, amíg rajta legel a szeme, aztán mégis csak elkapja a tekintetét és folytatja a mustrát, míg Kat leszámolja a bagolyért a kért árat. Hogy ő talált-e valamit? Előbb csak a fejét rázza meg, aztán válaszol is.
-Nem hiszem. Leginkább csak fújtatunk egymásra. Például azzal a macskával, ott.- mutat egy foltos, fekete-vörös példányra, aki bizonyára egy vörös és egy fekete cica nászából láthatta meg a napvilágot, másképpen nem hasonlítana ennyire egy epres Fitness szeletre.
-Vettél neki bagolycsemegét is?- fordul ismét Kathez és annak újdonsült kis barátjához, akit ezek szerint hívhat most már Hedvignek, ha minden igaz.

Ábel

Keresztanyu *-*
Időpont: 2013. Május 11. 13:00

---

Végre tavasz van, és el lehet hagyni a téli nagykabátot, meg a többi meleg holmit. Egy pólóban, rövidnadrágban, és cipőben vágtam neki az útnak, ahova menni készülünk. Na meg a kontaktlencsék is bent vannak, mert még nem zárkózom be a szobába tanulni. Néhány Eridonos srác elhívott, hogy nézzünk le a faluba. Kaptam az alkalmon, mert kíváncsi vagyok a helyre. Biztosan az a hely is tele van varázslattal.
Az úton végig arról beszéltek a többiek, hogy mit fognak megmutatni nekem, meg, hogy hova érdemes mindig bemennem. Igyekeztem minden információt megjegyezni, és nem összekeverni a fejemben a képzeletbeli listámat. Még a végén bemegyek egy olyan helyre, ami a tiltó listán van, és lesz nekem ne mulass!
Elsőnek, egy csárdába térünk be, hogy igyunk vajsört. Furcsálltam, hiszen soha nem ittam még, de nem kell ezen csodálkozni. A varázsvilágban, számomra minden ismeretlen, és új dolog. Nagyon finom ital, meg kell hagyni. Sokat fogok venni, amikor lehetőségem lesz rá. A következő hely, ahova mentünk, egy cukrászda volt. Itt mindenféle édesség és sütemény volt. Próbáltam olyat választani, amiben se mogyoró, se eper nem volt megtalálható, de magamtól nem találtam ilyen fajta süteményt. A kedves néni viszont segített a problémámon, és máris kaptam egy szelet nyalánkságot, amiben nincs benne allergiaesélyes hozzávaló. Miután ezt is befaltuk, a többiek azt javasolták, hogy nézzük meg a tavat. Mosolyogva követtem őket odáig. A megérkezés pillanatában, a többiek elszeleltek, én pedig magamra maradtam. Azt mondták, hogy mennek bújócskázni, nem fognak itt hagyni. Valami azt súgta, hogy nem kell kételkednem a szavukban, mégis csak Eridonos diákok, nem pedig vérmániás Rellonosok. Még a gondolattól is kirázott a hideg. A kis tavacska széléhez sétáltam, leültem a gyepre, és belenyúltam a vízbe. Kellemes, nem pedig olyan hideg, hogy még a csontom is átfagy, ha belenyúlok. Mosolyogva néztem hol a tóra, hol pedig a játszó évfolyamtársaimra. Talán később én is csatlakozom hozzájuk.

Aileen

A teás nadrág problémája engem is elég élénken foglalkoztatott, de szerencsére a dolog meg lett oldva a jótékony pincérlány tettrekészsége miatt. Elkellett rajta gondolkoznom, vajon mit tehettem, ami miatt kapok egy ingyen italt, és mégcsak nem is teától tocsogva kell elfogyasztanom. Égi adomány. Amikor a lány felkiált, miszerint udvariatlan, érdeklődve felkapom a fejem. Az udvariatlanág fogalmát nálam egészen más meríti ki, kiváncsi vagyok, mit talált ki a szőke a saját rovására. Sosem értettem, az emberek miért tartják udvariatlanságnak, ha nem mutatkoznak be, és most sem világosodtam meg, legalábbis ezt illetően, de legalább nem kellett szőkének becéznem magamban Aileent.
 -Minden becézési formára... - ismétlem mosolyogva. - Mit szólnál az... Alikához?
Természetesen sokkal debilebb becenevet is kitalálhattam volna neki, de nem akartam kínozni, hiszen épp az imént hívott meg egy italra, meg hát nem is ismerem annyira, hogy tudjam, hogy reagálna egy hasonló esetre.
 - Én Kormos Ábel Oberon vagyok - mondtam, szinte élvezettel kimondva a harmadik nevem. Mindig szórakoztatott, amikor az emberek elképedtek, meghallva, hogy Oberonnak hívnak, nehéz volt komoly képet vágni hozzá. Kiskoromban volt rá példa, hogy egy óvónéni azt hitte, szórakozom vele, mert előttem aznap egy gyerek büdös parasztként mutatkozott be neki. A tekintetem a füzetre vándorol, amit eláztatott, és egy pillanatra lelkiismeretfurdalásom támad. Elvégre az én nadrágom megszáradt, de... megálljt parancsoltam a gondolataimnak. Elvégre miért is ne lehetne ugyan úgy megszárítani a füzetet is? Felidéztem a varázsigét, amit a pincér mondott, és reméltem, nem vallok kudarcot vele Aileen előtt, az azért mégiscsak kínos volna. Előhúztam a pálcám, és suhintottam a jegyzetfüzet felé. Az szinte hihetetlen módon azonnal megszáradt. Nem tudtam, hogy a ceruzavonáok sértetlenek lesznek-e, de ahogy megnéztem a rajzot, úgy tűnt, vissza tudtam fordítani a folyamatot, amin én lepődtem meg a legjobban. A rajz nem volt csúnya.
 - Gyakran rajzolgatsz? - kérdeztem Ali pasát mosolyogva.

Buhuhúúúú


Bizony szükség is van egy prefektusra, mint alapemberre. Ki tudja, kikbe szaladnak majd az úton. Tanárba esetleg (Múltkor az önismeret tanárnőbe botlottak majdnem a Vigadó freskónál Alexszel, mikor kidekorálták a férfiak arcát, a röhögős férfiakét, akik szemtelenkedtek), vagy mumusba (azok szekrényben tanyáznak és elintézhetőek, Runa drága!) , vagy egy kopogószellembe  (itt van egyáltalán kopogószellem?)   ? Négyesben indultak el: Alex, Leen, ő és még egy lány( Ágota). A csarnokig le is értek épségben, ott felszedte Nunut maga mellé, s most itt vannak a temető felé baktatva, ő reszket, mint a nyárfalevél, Nunu elvan magának, Alexnek pedig a legjobb, mert szó szerint kereket oldhat, ha forrósodik a helyzet. Na jó, ez csúnya vicc volt, de tényleg hamarabb menekülhet a srác, ha előjönnek a vad kísértetek.
-Tudod Alex, én nem tudok vadászni.- jegyzi meg vacogva, miközben tovább rángatja maga után a kedves rokont, ha már elhozta, azaz inkább kiudvarolta tőle, hogy jöjjön. De végre megérkeznek ehhez a hátborzongató helyhez. Végre! Úgy tűnik, nem csak ő ódzkodik az egésztől, hanem a többiek közül is elegen, de legalább egységben az erő. Végül is ezért merte betenni ide a lábát, mert sokan lesznek és megvédik majd egymást (vagy nem). Na meg itt egy macsek is mintha, annál a leányzónál, akinek a nevét még nem tudja, de majd kideríti. A macsek ugye tud karmolni. Hasznos állat!
Hirtelen sikoltás üti meg valószínűleg mindannyiuk fülét, ő meg olyat ugrik mellé, bele  egyenesen Nununak a nyakába, hogy még szinte reccsen az a nyakszirt. Szegény Nunu rondán is néz most rá, de nem számít, mert megijedt na és még jó, hogy nem visította ő is el magát szépen. Valamit kiabál is az előző sikoltozó, de nem érti, mit és már valahogy nem is akarja az agya befogadni az információt, annyira bepánikolt. Na de most végre eléjük zuhan az illető visongó, s nemsokára még arra is rájöhetnek, hogy lányról van szó.
-Én nem mondom. Ígérem.- esküdözik ő feltartott kezekkel Varzela felé, mert mi van, ha Varzela szellem és másképp megöli őket? Vagy belőlük is szellemet csinál? Borzasztó lenne. Nem, nincs ideje tovább ezzel foglalkozni, mert pukkanás hallatszik a semmiből, amire röviden már tényleg visít egyet, de nem ugrál. Hol ezt csinálja, hol azt. Megint egy hím. Rendben, gyűlnek. Legalább lesz ki mögé bebújni, ha jönnek a holt lelkek! Elvégre Alex mögé meg rá nem fér be mindenki. Nem? Akkor meg ki kell használni a nadrágszámot, ami van. Az új fiú rögtön magyarázni kezd és nem is bonyolult dolgokat (közben vonulnak is a mutogatott placc felé), megérti ő szépen ától zéig, amit kell, főleg, hogy elfogadja tényként, amit elhablatyol. Sosem foglalkozott a szellemekkel, hogyan lesznek, kikből lesznek, így még meglepetés sem tudja érni igazán. Aztán nemsokára előkerülnek a kellékek: gyertyák, valami por, amiből pentagramma lesz, végül egy fonográf, ami rejtély, mire kellhet (elaltatni a kísérteteket?).  
És elhangzik, amit nem akarna hallani: vért kell adni. Négyüknek. Remek. Rá sajnos ne számítsanak. Nem komálja a vért, bár nem ájul el tőle, az övére senki ne pályázzon. Bezzeg Leen, Boti és még egy fiú (Eric) tök bátrak, mert önként feláldozzák magukat magyarázós Pistával együtt, hogy a pentagramma öt csúcsába álljanak be Vörös Keresztet játszani és gyertyázni Ja igen, ők is gyertyáznak, persze, mert a macskás lánytól (Ágota) átvettek ők is egy-egy szál gyertyát, ha minden igaz és ők mennek a kör közepére. Bár Alexnél ez kérdéses. Ő megint csak... gurul. De azzal felbontaná a pentagrammot? Na jó, akkor hogy is van ez, Hősvezér Fiú? Előadta itt a dumát a szellemekről, akkor erre is találjon szépen megoldást, mert ő Alex nélkül aligha megy bárhová is. Márpedig Alex a kerekesszéke nélkül nem mozdul sehová. Na most... Tessék áthidalni a gondot!
Miközben ezen agyal, betoppan a képbe Kat is még éppen időben. Valószínűleg az ő sikítását hallotta pár másodperce, mert megint összerezzent, bár most CSAK összerezzent ugye. Attól még kimeredt szemekkel néz maga mögé, amint a lány feltűnik mellette és Alex mellett, azaz Alex széke mögött egész pontosan, csak ugye Alex közte és Leen között helyezkedik el, azaz helyezkedett, mert Leen beállt a pentagramma egyik hegyéhez.
-Szia!- a hangja cincogós neki is és csak tippelni tudja, hogy az is szerint lesznek még vékony hangú emberkék, akik majd betojnak a félelemtől, míg ez véget nem ér. Már lassan mindenütt hangokat hall és árnyakat kezd látni. Azért visszamosolyog Katre és, ha lehet, a másik kezével, ami nem foglalt, megfogja a lány csuklóját. Na ekkor érezni, mennyire remeg ő is ettől az egész műsortól. Túl hatásos már a vérrel meg a fekete gyertyákkal, meg a körrel. Azért elszánja még magát és kinyitja a száját a pasi (Arnold felé):
-Azért egyvalami legyen tiszta. Alex nélkül én nem megyek semmilyen jel közepébe.- ezt valamiért fontosnak érezte jó hangosan és dühös-szilárdan leszögezni, közben meg egyenest a srácra meredni kipirult arccal-amiből a sötétségben megint csak semmi sem látszik.

Gergőőőőőőőőőőőő


Az élet, unalmas, ha nincs kivel megosztanod. Több hónapra eltűnni, és magadba zárkózni a legjobb dolog, amit ilyenkor tehetsz. Nem foglalkozni semmivel és senkivel csak önmagaddal. Egy könyv társaságában, ami lefoglal. Néhány ceruzával és egy vázlatfüzettel annak ellenére, hogy szörnyen rajzolsz. Az élet zajlik tovább. Összetört szívek, új szerelmek és néhány ismerős új rangot szerez a suliban, aminek örülsz, mert lehet, hogy protekciód van ez által néhány ügyben (ne reménykedj). Én is így tettem. Eltűntem a világ elől és élveztem. Csak néha jártam ki fél órás sétákra, de akkor is szinte menekültem a diákok elől, akik szembe jöttek velem. Nem volt kellemes érzés. Amirát sem láttam több hétig, és Emmát se. Elszigetelődtem az emberektől, de jó érzés volt attól függetlenül, hogy Amira szörnyen hiányzik. Írnom kéne neki, hogy jól vagyok. Bár az is igaz, hogy ő sem keresett egyszer se. Lényegtelen. Eltávolodtunk egymástól, így nem meglepő, hogy nem keresett. Szerintem azt hiszi, hogy meghaltam, ami -, hogy őszinte legyek – nincs messze az igazságtól. Egy fekete csőnaci, egy egyszerű póló és egy nagyon lenge kis kardigán a mai öltözékem. Szerintem egy kocsmába pont ideális. Nem fogok nyakkendőt húzni egy putriba.
Az odafele utam alapból vicces volt. Nem egyszer akartam összeesni annyira el voltak gémberedve a végtagjaim. Körül belül az út feléig botladoztam, de végül megszoktam, hogy újra használom a testem fizikai értelemben is. Amint a kívánt helyre értem, lassítás nélkül berobbantam a helyiségbe, ami néhány szúrós tekintete vonzott maga után. Leültem és gondolkoztam, hogy mivel kezdjek. Egyelőre egy kis nosztalgia lesz az biztos. Szerintem egy vajsör elég lesz. Ha mázlis vagyok ma és később lesz társaságom, akkor ráérek durvábbakat rendelni. Egyelőre elég egy vajsörnek nevező szörpi.
Egy aranyos lány battyogott felém hulla fáradtan tollal és papírral a kezében. Rám emelte fáradt tekintetét és egy mosolyt küldött felém. A mosoly hamis volt. Sablonmosoly. Vajon minden vendég felé ilyen tekintetet küld? A szemében talán félelem villant? Nem tudom. Aztán rájöttem. A lány nem rám mosolyog így, hanem egy mögöttem lévő illetőre. Épp csak annyira fordultam hátra, hogy megnézzem magamnak az illetőt. Egy 30 éveinek közepén járó férfi fordította el pont a tekintetét a pincérnőről. A lányon megkönnyebbülés látszott. Egy kicsit magabiztosabb léptekkel ért oda hozzám. Szemem rá emeltem, és belenéztem mélykék szemébe. A lány elpirult és elfordította tekintetét. Halovány mosoly játszott ajkain. Egy bíztató mosollyal néztem rá addig, amíg felém nem fordult ismét. Szólásra nyitotta a száját, és remegve nyögte ki a szavakat.
- H-hozhatok valamit? – a toll a papír fölött lebegett várakozóan. Szinte éreztem a mögöttem ülő férfi tekintetét magamon. Ismét egy mosolyt villantottam a lányra, majd válaszoltam.
- Egyelőre csak egy vajsört kérek. Köszönöm – a lány csak bólintott, majd sietős léptekkel egyedül hagyott ismét. Körül néztem és a pillantásom a bejárati ajtón akadt meg. Vártam, hátha van akkora mázlim, hogy egy ismerős arc toppan be és nem kell egyedül innom. 5 perc után meguntam és elkezdtem pásztázni a bárpultot, és türelmetlenül kopogtattam az ujjaimmal az asztalon. A lány lassan hozta a sört, nehogy kiboruljon akár egy kicsi is. Amikor odaért nem nézett rám csak letette elém az italt, és elment. Óvatosan utána suttogtam egy „Köszönöm” félét. A lány csak hátra nézett, elmosolyodott és ment tovább a dolgára. Belekortyoltam az italomba és vártam a csodára egymagamban.