Zoé


Reggel, anyu sipítozását hallgattam, hogy most már ideje lennem visszamenni a suliba. De nekem annyira nem volt kedvem újra Magyarországra utazni. Aztán nem is tudom mikor sikerült rávennem magam, hogy összepakolom a cuccaimat és folytatom ahol abba hagytam.
Hamar mindent bevágtam az utazómba és már mentem is a vonatra. Imádkoztam, hogy elérjem, nem volt hangulatom ott ücsörögni nem tudom mennyi időt és várni, hogy jöjjön egy másik vonat. Szerencsém volt mert késett negyed órát így simán elértem. Mind ez után már csak a vonat zötykölődését hallgattam és gondolkoztam. Valamiért görcs volt a gyomromba, de, hogy miért azt nem tudtam megmagyarázni magamnak. Aztán, amikor megláttam a falut beugrott valakinek a képe és most már tudtam, hogy miért is izgultam annyira egész úton. Nem igazán akartam a szeme elé kerülni, nem akartam magyarázkodni miért mentem el meg minden.
Ezzel a gondolatmenettel sétáltam fel a kastélyba. Láthatatlanul bementem a Rellonba és megnéztem a fiúk hálókörletében, hogy még mindig meg van a helyem az egyik szobába. De nem volt meg. Igazából meg sem lepődtem, mert ennyi kihagyás után csoda lett volna, ha fent tartják a helyemet. Nem nagyon foglalkoztam vele leraktam a gólyalakba a cuccaimat és már mentem is. Fogalmam sem volt arról, hogy merre megyek csak úgy sétálgattam. Azt tudtam, hogy valami nyugis helyet kerestem, ahol még jobban összetudom szedni a gondolataimat. El akartam tervezni, hogy mit mondok majd Neki.
Hát meg is találtam a legalkalmasabb helyszínt, az Erkélyt. Igaz volt ott egy lány, de nem foglalkoztam vele. Nekitámaszkodtam a korlátnak és figyeltem a tájat. Volt pár alkalom, amikor hátranéztem, hogy mit csinál a mögöttem ücsörgő lány. Voltak pillanatok, amikor elmosolyodtam aztán meguntam, hogy csak állok és nézem így előhúztam a zsebemből egy papírzsepit, odaléptem elé és felé nyújtottam.
- Tessék, ezzel megtörölheted nyugodtan nálam van még pár darab. -orrhangon, kedvesen ajánlottam fel neki a segítséget, közben pedig lestem, hogy éppen mit szeretne csinálni.

Zoé


Vicces volt nézni, ahogy a fotelba próbálja törölni a kezét és utána nézni az arcát, amikor észre veszi a zsepit. Legszívesebben nevettem volna, mint egy barom de nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érezte magát. De én aztán egy percig sem zavartattam magam. Kérdezés nélkül megfogtam magam és leültem vele szembe. Persze csak az után, hogy kivette a kezemből a pzs-t. Aztán kezdtem magam furán érezni, mert elég sokáig bámulta az arcomat. Az is megfordult a fejemben, hogy talán van valami rajtam, vagy, hogy egy takonycsepp lóg ki az orromból, de aztán megnyugodtam, amikor végre megszólalt.
Nem az a mindennapi kérdés volt, meg is lepett vele, de nekem a reakcióm csak egy mosoly volt. Még vártam egy kicsit a válasszal, mert éreztem, hogy még hozzá fog fűzni valamit. Közben kifújtam az orromat, hogy ne legyen az az elviselhetetlen csend köztünk. Aztán, amikor elkezdett magyarázkodni, felnevettem. Véletlen volt, teljesen akaratom ellenére cselekedtem. Köhögéssel abba is hagytam a röhögést.
- Bocs. -nyögtem ki a rövid szavacskát, és közben a tarkómat vakartam. Persze a kérdésére még mindig nem mondtam semmit, igazából nem is akartam semmit sem mondani. De végig hallgatva a mentegetőzést rávettem magam, hogy azért még is csak illene valamit kinyögnöm neki.
- Nem értelek félre, nyugodtan lerajzolhatsz. -ezzel a válasszal még magamat is megleptem. Nem igazán volt kedvem ülő szoborrá változni egy ismeretlen kedvéért. Ráadásul volt sokkal jobb elfoglaltságom is, de még is valamiért igent mondtam neki.
Törökülésbe helyezkedtem, kihúztam a hátam.
- Elfordítsam a fejem? -nem értettem egyáltalán a rajzoláshoz. Nálam ez a tevékenység a pálcikaember rajzolásban kimerül. Ezért is akartam ráhagyni az egészet, meg mondja mit hogyan csináljak hisz csak egy portréról volt szó.

Zoé


A meglepett arckifejezéséből rögtön tudtam, hogy nem erre számított. Hát igen sokan mondták, hogy nem vagyok épelméjű, de legalább azt csinálom, amihez kedvem vagy amivel éppen segítek másoknak. Az utóbbi annyira nem volt hozzám nőve, de ha jó kedvem van, akkor azt csinál velem az ember, amit akar kenyérre kenhető vagyok.
A futó mosolyát pont láttam és visszamosolyogtam. Érdeklődve figyeltem minden mozdulatát, persze közben kiegyenesedtem próbáltam rákészülni, hogy még egy darabig itt ücsörgök némán megmerevedve. Miközben én beállítottam magam meg minden a szemem sarkából figyeltem, mit csinál éppen. Nem tehettem róla én is elmosolyodtam, de hamar visszafordultam és komoly arcot vágtam.
Pont elkezdett fájni a hátam, amikor a Művésznő újra megszólalt. Nagy jó esett le a szívemről, és tényleg megkönnyebbültem, még az arcomon is látszódhatott, hogy nem olyan feszesek a vonásaim.
Megmozgattam kicsit a vállamat majd ugyan azt az ülőpozíciót felvettem, mint a pózolás előtt volt. Mondanom sem kellett, hogy sokkal kényelmesebb volt úgy, mint kiegyenesedve.
- Oh, pedig épp most akartam bemutatni neked egy tökélete tornagyakorlatot. -mondtam a mostanában olyan jól megszokott orrhangomon és közben szélesen elmosolyodtam. Természetesen az egészet viccnek szántam. Oldani akartam a hangulatot. Persze a bólintás, hogy megértettem nem maradt el de azért jó volt ellőni azt a hülye poént.
A mese szóra felkaptam a fejemet.
Mesélni? Én mesélni? Mit?
Ez a három rövid kérdés járt a fejemben. Elszoktam én már ettől, nyár óta csak otthon voltam és a régről ismert barátaimmal lógtam. Komolyan elgondolkoztam, aztán nem jutott semmi az eszembe úgyhogy, hagytam az egészet veszni hagyni. Majd úgy is mondok valamit, ha nagyon muszáj.
Orrfújás közben figyeltem az apró rezzenéseket arcán. Engem egyáltalán nem zavart, hogy ő néz engem. Igazából már hozzá voltam szokva.
- Maradok a névtelen modelled inkább.Téged, hogy hívnak? -visszakacsintottam majd elvigyorodtam, miközben a koszos papírzsebit visszaraktam a zsebembe.
- Mondd csak, miért ez a hideg hely vonzott téged ide? Mármint, miért pont itt rajzolsz? -kérdeztem tőle halál nyugodt hangon és közben a cipőmet fürkésztem, majd pár másodperces koszelemzés után felnéztem rá és próbáltam felvenni a szemkontaktust.

Zoé


Hümmentettem egyet és közben el is mosolyodtam. Megnyugodtam, hogy nevetett az ócska poénomon, de nem tartott sokáig a nevetése, mert elkezdett nagyon odafigyelni a munkájára. Mindig is lenyűgöztek az olyan emberek, akik képesek voltak részletesen rajzolni. Aztán lehet, hogy csak én vagyok az ilyen idegbeteg ember, aki csak egy pálcikaembert tud megrajzolni. Ki tudja?
A kérdésére nem válaszoltam szóban, helyett bólintottam egy igennel. A tekintetünk egymásba akadt és pont elbambultam volna, amikor ő visszafordította a szemeit a lapra. Picit megráztam a fejemet pislogtam egy nagyot és elkezdtem szipogni. Pont, amikor elkezdtem keresni magamnak egy használható papírzsepit, akkor szólalt meg újra.
- Zoé, hm ezt megjegyzem magamnak, de akkor is maradsz Művésznő. -egy félmosolyt eleresztettem felé majd a talált kincsemet gyorsan el is használom. Arról közben meg is feledkeztem, hogy megkérdezte a nevemet. Az arcával voltam leginkább elfoglalva. Le szerettem volna olvasni valamit róla, de egyszerűen nem ment. A szemeim követték az övéit és komolyan mondom elkezdtem szédülni. - Nem kell annyira sietni, nem fogok elszaladni. -kacsintottam egyet és akkor ugrott be, hogy a nevemet még mindig nem mondtam. - Amúgy Maximilian vagyok, de csak Max. -elvigyorodtam és utána a föld felé néztem. Igazából csak egy pillanatra akartam felnézni, hogy megnézzem a kérdésemre mi a reakciója, de ekkor a várva várt válasz helyett egy radírt kaptam.
- Szeretek igen. -először értetlenül néztem rá, de utána vállat vontam és elkezdtem szórakozni a radírral. Persze, ahogy kérte megismételtem az előbbi felnézős mozdulatsoromat, de sokkal lassabban, hogy legyen ideje lerajzolni. Na jó azért olyan lassan nem ment, de még sem voltam olyan gyors. Végül is mostanra már megváltozott a hangulatom, örültem neki, hogy itt maradtam.
Láttam rajta, hogy kezd felengedni és ez nagyon tetszett. Legalább elkönyvelhettem magamba azt, hogy megint tettem valami jót és a karma nem fog megint megtalálni.
Végre a válaszomat is megkaptam. Érdekesnek tűnt, amit mondott, nem tudom miért, de az volt. Legtöbbször pedig nem szoktak az ilyen dolgok érdekelni.
- Megkérdezhetem, min vesztetek össze az ikertesóddal? -tettem fel kicsit rekedtes hangon a kérdésemet. Utána rögtön krákogtam egyet, hogy kitisztuljon a torkom és már is jobb volt. - Ne haragudj, csak megfáztam. -megint megvakartam a tarkómat és csukott szemmel mosolyogtam rá, aztán persze vissza koncentráltam a radírra. Feszegettem, nyomogattam, mindent csináltam vele. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy óvódás, aki nem látott még radírt.

Zoé


- Oh hidd el te már az vagy. Vagyis az én szememben mindenképpen az vagy. -nem akartam semmi félreérthetőt mondani neki, de ez az igazság és, ami a szívemen az a számon alapon élek.
Elmosolyodok, amikor elkezd énekelni. Élveztem ezt az idilli hangulatot, de volt egy olyan fura érzésem, hogy lesz valami, ami majd elrontja. Bevallom egész délután el tudtam volna hallgatni Zoét és ahogy figyeltem a hangjára sok gondolat újra előtámadt. Lehunytam a szemem miután bemutatkoztam aztán kitámasztottam kezeimmel magamat és hátradöntöttem pár másodpercre a fejemet. Csak akkor hajtom vissza kobakomat, amikor a nevemen szólít.
- Ahogy szeretnél úgy hívsz. -újra kacsintottam rá és tüsszentettem egyet közvetlen utána. Kiengedtem a bent maradt levegőmet, megráztam a fejemet egy használt papírzsepit vettem elő és a jól megszokott orrfújást hajtottam végre. Közben azért figyeltem Zoéra, nem akartam lemaradni, mert az elég nagy gáz lenne. Még a végén azt hinné, hogy unom magam és azért nem figyelek rá.
- Igen tudom milyen. Nekem is van egy iker tesóm, de mi kétpetéjűek vagyunk. -a szemeim felcsillantak, amikor ezt mondtam. Már Mirával is régen találkoztam, pedig voltak nálunk már nem is tudom melyik palijával. De hát az már mikor volt.
- De most már az a lényeg, hogy lenyugodtál. -szélesen elvigyorodok utána meg heherészek egyet aztán újra a radírral kezdtem el foglalkozni. Tényleg nagyon lekötött. Elgondolkoztam magamról, hogy néha úgy viselkedek, mint egy pihent agyú idióta, néha meg mint egy agresszív beteg állat. De most kifejezettem egyiknek sem mondanám el. Na, jó talán a pihent agyú felé hajoltam, de még sem abban az állapotomban voltam.
Jót mosolyogtam, amikor közölte velem a hangos témát. Még fel is néztem rá és pont elcsíptem azt a pillanatot, amikor beleharapott az alsó ajkába. Igazán aranyos volt úgy, de nem gondoltam semmi rosszra.
- Nem gond, legalább nem az a feszült némaság van köztünk. -egy biztató mosolyt küldtem felé aztán meglepetten vettem észre, hogy közelebb ült hozzám. Annyira zavarba nem hozott, de azért még is egy picit igen.
- Te vagy az első, aki ezt mondja. Neked az arcod árul el sok mindent. -közöltem vele nyugodtan, ha már ő is így megtette velem. Hozzá azért mellékeltem egy csipetnyi félmosolyt.
- Majd ha kész van mindenképpen látni szeretném. Mostanában csak pálcikaemberes képeket láttam. -felnevettem és a radírt a levegőbe dobtam és utána elkaptam. Ezt háromszor ha megismételtem, aztán nyugodtan újra kitámasztottam magamat kezeimmel.

Zoé



Nem akartam tovább fűzni a gondolatomat így egy biccentéssel elintéztem és tovább nyomogattam a radírt. Néha azért felpillantottam és legutóbb, amikor ezt csináltam pont elkaptam a tekintetét az enyémmel. Elmosolyodtam majd visszatértem a gumi piszkálásához.
Az ez utáni megjegyzésére sem mondtam semmit sem. Persze örültem annak, amit mondott de nem éreztem annak szükségét, hogy mondjak rá bármit is.
Mind ez után újra koncentrált és én meg csak figyeltem. Annyira elbambultam, hogy azt sem vettem észre, hogy már nem dúdol. Érdeklődve figyeltem, ahogy dolgozik. Nem tudom miért, de nagyon megfogott magával a személyiségével. Talán még irigyeltem is egy kicsit, hogy neki van valami értelmes elfoglaltsága, amivel le tudja kötni magát, nekem meg nincs. De hát ez ilyen.
- Húgom van Amirának hívják és nem tényleg nem hasonlítunk egymásra. Vannak vonások amik igen, de úgy teljesen nem és nem is bánom. -nevettem el magamat a végén. Nem sok embernek meséltem arról, hogy mi Mirával ikrek vagyunk, mert általában már tudták, amikor elkezdtek velem szóba elegyedni. Ezért is volt egy kicsit fura kimondani ezeket. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez, de jó volt, élveztem.
Halkan kacagtam, amikor elkezdett magyarázni. Aranyos volt úgy, hogy próbált mind a kettőre odafigyelni.
A megszokás kedvéért most sem volt olyan sokáig csend köztünk, hogy eltudjak merülni a gondolataimba. Az első kérdésére bólintással válaszoltam, hogy igen. A másodikra meg még várnia kellett. Nem olyan sokáig, de néztem az arcát, hogy valamit tudjak majd neki mondani.
- A szemöldököd formája sok mindent elárul ám. Leginkább azzal árulod el, hogy milyen a hangulatod. -mivel nem tudtam konkrétat mondani ezért elárultam neki, hogy leginkább mi árulja el. Ezt persze általánosságba értettem, mert a legtöbb ember gyengéje a szemöldöke.
Nyeltem egy nagyot, miután mondtam neki a pálcikaemberes dolgot. Nem akartam, hogy magára vegye, vagy valami ehhez hasonló.
- Oké, rendben van. - nem tudtam mást mondani lehet, hogy frappánsabb válaszra  várt, de jelenleg csak ennyire futotta. Fülem farkam visszahúztam és már türelmetlenül vártam, hogy végezzen és láthassam a rajzát. Kíváncsi voltam, hogy , hogy rajzol.  Abban már biztos voltam, hogy jól hisz nem kérdezett volna meg, hogy lerajzolhat e.
Nem telt bele sok időbe és elkezdte megfordítani a rajzos füzetét. Amikor megláttam a rajzokat valami elvarázsolt. Széles vigyor ült ki az arcomra.
- Hát ez gyönyörű, de tényleg. Nagyon szépen rajzolsz. -sokáig méregettem a rajzot és egyre jobban tetszett. Legszívesebben le sem vettem volna róla a szemeimet, de még is megtettem és Zoéra emeltem őket. - Köszönöm. -mondtam és közben becsuktam a szemeimet úgy mosolyogtam rá.

Öcsi! ^^

Egész délelőtt sétáltam vagy kocogtam a kastély körül. Annyira elszoktam az emberektől, hogy szinte már beszélgetni sem tudok senkivel egy normális mondatot sem. Mondjuk nem meglepő, hogy elszoktam tőlük. Az emberek többsége untat és nem tudok velük miről beszélni. Olyan primitív néhány ember, hogy örülhet, hogy egyáltalán még létezik, vagy, hogy szóba állnak egyáltalán vele. Nos… én is ilyen primitív ember vagyok, ugyanis direkt kerülöm az embereket. Inkább vagyok egyedül, mint társaságban. Ha az ember társaságban van, akkor logikusan következik, hogy beszélgetnie kell olyan személyekkel is, akikkel lehet, hogy nem akar. Ezért vagyok elutasító és rideg. Általában ez be szokott jönni, hiszen az emberek nem küzdenek sok mindenért. Legalábbis nem az a kitartó faj vagyunk.  Amint van valami kibúvó a nehéz feladatok alól rögtön kapva-kapunk a lehetőségen és már ott sem vagyunk. Nos, igen. Ezek vagyunk, mi emberek. És, hogy őszinte legyek szeretek ember lenni, annak ellenére, hogy nem kedvelem a fajunkat még jó, hogy létezem.
Még egy kört lefutottam a kastély körül, majd levegő után kapkodva beestem a szobámba. Egy gyors zuhany és átöltözés után elindultam ismét kifelé. A célom pontos volt. Tudtam, hogy egy kis vajsörre van szükségem, és ehhez a legalkalmasabb hely a Mátra Máguscsárda. Egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig azt a pólót vettem fel, amit az ágyamon találtam, és viszonylag hordható állapotban volt. Lassan sétáltam a kastély kapujától le a faluba. Kapucnimat felhúztam a fejemre, evvel üzenve az embereknek, hogy nem szeretnék beszélgetni senkivel. Kezeimet a hideg ellen a zsebeim mélyére süllyesztettem és komótosan sétálgattam a cél felé.
A csárda előtt megtorpantam. Egy számomra idegen kisfiú állt az ajtóban és ide oda pillantgatott. Kereshetett valakit, de nem hiszem, hogy megtalálta, mert akkor nem lenne ennyire csalódott - talán - a tekintete. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, de kénytelen voltam szóba elegyedni a fiúval, ha beakartam jutni a csárdába. Mögé léptem és a legkedvesebb mosolyomat felvéve megkocogtattam a vállát.
- Ne haragudj, de arrébb tudnál menni, hogy beférjek? - egy nagyon hamis mosoly tűnt fel a szám szegletében, majd jobban megnéztem magamnak a kis srácot. A tekintet őszinte a mosolyával együtt. Túl fiatal. Szerencsére ő még nem tapasztalta meg az emberek kegyetlen oldalát. Legalábbis, ahogy elnézem ilyesmiről lehet szó.
Besurranok a kis krapek mellett és leülök egy üres asztalhoz. Visszapillantok a bejárathoz, ahol a fiú még mindig ott áll. Ismét végig mértem, majd odaintettem magamhoz, hogyha gondolja csatlakozhat hozzám. Meglepő, hogy ilyen tettre vetemedek, de megfordult a fejemben a gondolat néhányszor, hogy újra szocializálódnom kéne. És nem csak kéne..., hanem kell is. Az ember társas lény. Én se bírom ki sokáig társaság nélkül, nemde?

Öcsi! ^^

Tél. Az az évszak, amit az emberek azért szeretnek, mert hó van és a táj egyszerűen fantasztikusan néz ki. Ahogy a fák ágai leborulnak előtted a hó súlya alatt, és a madarak nem csiripelnek egyszerűen leírhatatlan érzés. Minden alszik, és várják, hogy újra születhessenek, és mindent elölről kezdhessenek. Bárcsak az emberi élet is ilyen egyszerű lenne. Az ember csak lefekszik és újra éled. Új bőr, új szervek és ami a legfontosabb új életet kezdhetek. Olyan könnyű lenne, ha az ember életét úgy lehetne állítgatni, mint a mugliknál a DVD-n azokkal a gombokkal. Hogy megállítás, kilépés vagy indítás. Sokkal egyszerűbb lenne. De ugye ez vele a gond, hogy egyszerű. Ami egyszerű az általában nem jó, mert akkor az embereknek nincs mibe belekötniük. És meg vannak lepődve néhányan, hogy miért utálom az embereket. Nem akarok velük közeli kapcsolatba kerülni, mert félő, hogy olyan leszek, mint ők. Egy a sok közül. Az lenne a legborzasztóbb dolog. Semmi különbség közted vagy köztem, minden ember ugyan olyan lenne. Nincsenek viták, csipkelődések mindenki tökéletes. És amikor minden tökéletes akkor lesz a legnagyobb káosz. De ha az ember jobban bele gondol, akkor a káosz az nem is olyan rossz. Na, de álljunk meg egy pillanatra. Hogy kerültem a káoszhoz az időjárásról? Na, mindegy… szóval a lényeg az, hogy majdnem minden embert megvetek, aki nem szimpatikus.
Ahogy a kis csávó arrébb ment rögtön leültem az első üres asztalhoz. A körülöttem lévő emberek szúrós szemmel méregettek, hogy mit keresek itt ilyen fiatalon, de mázlimra a másik srác jobban lekötötte őket. Még mázli, hogy nincs közük hozzá. A fiú még mindig az ajtóban állt. Könnyen lehet, hogy valamelyik izomagyú tirpák kiszúrja magának és baj lesz. Nekem meg semmi kedvem egy idegen fiú miatt összeveretni magam. De miért is tenném? Hiszen épp’ ez a lényeg, hogy számomra idegen. Mondjuk az is igaz, hogy annyira talán én sem vagyok kőszívű, hogy végig nézzem, ahogy péppé verik. Na de a jelen. Magamhoz intem a fiút, aki rögtön el is indul felém. Hát nem egy tétovázós típus az biztos. Lehet, hogy nők terén is ilyen? Majd meglátjuk, mert, ahogy hallom elég beszédes típus. Nos… akkor vágjunk bele.
- Nem csoda, hogy annak érezted magad. Itt az emberek többsége szúrós szemmel néz rád – egy gonosz vigyor jelenik meg az arcomon. – Igazából itt se kéne lenned. Hány éves lehetsz? Tizenkettő? – nem nézek a fiúra. Annyit beszél, hogy az szinte már rekord. De hát az én saram. Én hívtam ide, hogy csatlakozzon hozzám, most vállalnom kell a következményeit.
- Beszélj nyugodtan. Addig legalább nekem nem kell – minden szót halkan mondok. Az ember nem mondhat egy kocsmában semmit hangosan. Még a végén egy gyökér azt hiszi, hogy neki szól és ahelyett, hogy gondolkodna, rögtön cselekszik. Durr! Egy pofon. Arra eszmélek fel, hogy a fiú keze várakozóan lebeg előttem. Semmi kedvem nem volt ehhez, de mint mondtam: „Az én saram.”
- Maximilian Loveguard vagyok. Szia – tétováztam, hogy elmondjam-e neki a nevemet, de végül úgy döntöttem, hogy miért ne? Kezemet is felé nyújtottam, majd miután kezet ráztunk vissza csúsztattam az ölembe, és vártam a csodára, hogy végre kiszolgáljanak.

Gergőőőőőőőőőőőő


Az élet, unalmas, ha nincs kivel megosztanod. Több hónapra eltűnni, és magadba zárkózni a legjobb dolog, amit ilyenkor tehetsz. Nem foglalkozni semmivel és senkivel csak önmagaddal. Egy könyv társaságában, ami lefoglal. Néhány ceruzával és egy vázlatfüzettel annak ellenére, hogy szörnyen rajzolsz. Az élet zajlik tovább. Összetört szívek, új szerelmek és néhány ismerős új rangot szerez a suliban, aminek örülsz, mert lehet, hogy protekciód van ez által néhány ügyben (ne reménykedj). Én is így tettem. Eltűntem a világ elől és élveztem. Csak néha jártam ki fél órás sétákra, de akkor is szinte menekültem a diákok elől, akik szembe jöttek velem. Nem volt kellemes érzés. Amirát sem láttam több hétig, és Emmát se. Elszigetelődtem az emberektől, de jó érzés volt attól függetlenül, hogy Amira szörnyen hiányzik. Írnom kéne neki, hogy jól vagyok. Bár az is igaz, hogy ő sem keresett egyszer se. Lényegtelen. Eltávolodtunk egymástól, így nem meglepő, hogy nem keresett. Szerintem azt hiszi, hogy meghaltam, ami -, hogy őszinte legyek – nincs messze az igazságtól. Egy fekete csőnaci, egy egyszerű póló és egy nagyon lenge kis kardigán a mai öltözékem. Szerintem egy kocsmába pont ideális. Nem fogok nyakkendőt húzni egy putriba.
Az odafele utam alapból vicces volt. Nem egyszer akartam összeesni annyira el voltak gémberedve a végtagjaim. Körül belül az út feléig botladoztam, de végül megszoktam, hogy újra használom a testem fizikai értelemben is. Amint a kívánt helyre értem, lassítás nélkül berobbantam a helyiségbe, ami néhány szúrós tekintete vonzott maga után. Leültem és gondolkoztam, hogy mivel kezdjek. Egyelőre egy kis nosztalgia lesz az biztos. Szerintem egy vajsör elég lesz. Ha mázlis vagyok ma és később lesz társaságom, akkor ráérek durvábbakat rendelni. Egyelőre elég egy vajsörnek nevező szörpi.
Egy aranyos lány battyogott felém hulla fáradtan tollal és papírral a kezében. Rám emelte fáradt tekintetét és egy mosolyt küldött felém. A mosoly hamis volt. Sablonmosoly. Vajon minden vendég felé ilyen tekintetet küld? A szemében talán félelem villant? Nem tudom. Aztán rájöttem. A lány nem rám mosolyog így, hanem egy mögöttem lévő illetőre. Épp csak annyira fordultam hátra, hogy megnézzem magamnak az illetőt. Egy 30 éveinek közepén járó férfi fordította el pont a tekintetét a pincérnőről. A lányon megkönnyebbülés látszott. Egy kicsit magabiztosabb léptekkel ért oda hozzám. Szemem rá emeltem, és belenéztem mélykék szemébe. A lány elpirult és elfordította tekintetét. Halovány mosoly játszott ajkain. Egy bíztató mosollyal néztem rá addig, amíg felém nem fordult ismét. Szólásra nyitotta a száját, és remegve nyögte ki a szavakat.
- H-hozhatok valamit? – a toll a papír fölött lebegett várakozóan. Szinte éreztem a mögöttem ülő férfi tekintetét magamon. Ismét egy mosolyt villantottam a lányra, majd válaszoltam.
- Egyelőre csak egy vajsört kérek. Köszönöm – a lány csak bólintott, majd sietős léptekkel egyedül hagyott ismét. Körül néztem és a pillantásom a bejárati ajtón akadt meg. Vártam, hátha van akkora mázlim, hogy egy ismerős arc toppan be és nem kell egyedül innom. 5 perc után meguntam és elkezdtem pásztázni a bárpultot, és türelmetlenül kopogtattam az ujjaimmal az asztalon. A lány lassan hozta a sört, nehogy kiboruljon akár egy kicsi is. Amikor odaért nem nézett rám csak letette elém az italt, és elment. Óvatosan utána suttogtam egy „Köszönöm” félét. A lány csak hátra nézett, elmosolyodott és ment tovább a dolgára. Belekortyoltam az italomba és vártam a csodára egymagamban.

Gergőőőőőőőőőőőő

A hely érdekes módon nem volt zsúfoltságig tele. Az emberek többsége otthon volt – gondolom – és a családjával vacsoráztak vagy éppen társasjátékoztak. Elfelejtettem volna valamilyen ünnepet, hogy csak az izomagyú debilek vannak ezen a helyen? Egy este több fiatalnak kéne itt lennie. Mondjuk, én se vagyok normális, hogy egyedül jöttem. Minimum el kellett volna magammal hoznom Leo-t, hogy ne unatkozzak. A söröm nem nagyon akart fogyni. Túlságosan el voltam foglalva hely pásztázásával, így gyorsan meghúztam. Vissza kéne térnem, és megint igazi alkoholistának kellene lennem. Az elszigeteltség után be kell rúgni, nem? De! Meg van a ma esti program is még csak egy ismerős arc kéne, hogy ne egyedül, szánalmasan egyedül rúgjak be. Társaságban sokkal jobb muri.
Ismét az ajtót pásztáztam várva, hogy felbukkan valaki, akivel meg tudom osztani az asztalomat. Megint hiába. Elfordultam és elkezdtem keresni az aranyos kis pincér lányt, hogy odahívjam magamhoz fizetés céljából. Éppen megláttam, amikor egy fiú huppant le elém. Tágra nyílt szemekkel vizslattam az előttem ülőt, aki nem zavartatta magát rögtön megjegyezte az elég gyenge italt a kezeim között. Sanda pillantást vetettem a fiúra. Mintha ismerős lenne valahonnan, de nem ugrott be honnan. Egy gonosz vigyort villantottam felé, hátradőltem a székemen, kezemet a szék támlájára raktam fejem mellett. A srác szemébe néztem, majd megszólaltam.
- Nem vagy te túl fiatal, hogy idegenekhez üljél le beszélgetni? Na meg persze az iváshoz se vagy túl idős – mértem végig még egyszer. Túl életvidám volt az arca, így biztos vagyok benne, hogy nem lehet több 14 évesnél. Minél jobban néztem annál ismerősebb volt. Aztán hirtelen beugrott! Ugyan itt találkoztam vele még nagyon régen.  A nevét már elfelejtettem, de szimpatikus kiscsávó, és ahogy látom eléggé bevállalós is. Nincs röghöz kötve, hiszen itt van. Akkor valószínűnek tartom, hogy elengedték. Gyorsan magamhoz hívtam a pincér lányt, aki rögtön elindult felénk.
- 1 üveg tequilát kérek és két feles poharat – a lány nem kérdezett semmit csak felírta mit kértünk és már ott sem volt. Gyors pillantást vetettem a szembe ülő fiúra, akinek kisfiús mosolya levakarhatatlan volt. Remélem, bírja a piát, mert nem fogom haza vinni ilyen állapotban. Kénytelen lesz nálam aludni akkor. Vagy csak bevetődünk egy hotelbe és akkor mindkettőnknek jó. A lány kihozta a kért piát és már ki is bontottam. Töltöttem mindkét pohárba majd az egyiket a fiú elé löktem.
- Mennyire bírod a piát? – egy mosolyt villantottam felé. Semmi rosszindulat nem volt most bennem. Tényleg érdekelt, mert akkor úgy adok neki néhány kört. Nem akarom, hogy teljesen kiüsse magát. Az rám és rá nézve sem lenne túl kecsegtető.

Gergőőő & Amira

Ha valaki meglát engem itt Gergővel, szörnyen nagyot fogok kapni. Ha Ney megtudja, hogy velem ivott a nevelt fia, nekem végem. Remélem, nem fogja annyira kiütni magát, hogy ne tudja kicsoda. Füst szaga terjengett a helyiségben és felfordult tőle a gyomrom. Nem azért, mert nem bírom a cigit, hanem azért, mert amióta Gergő itt van csak Ney arca lebeg a szemem előtt. Lehet nem jó ötlet ez az egész? De ahogy elnézem a srácnak is és nekem is kell egy kis kikapcsolódás. Néhány körtől semmi bajunk nem lesz. És az nekem sem fog ártani. Szóval Amira, ha megtudja ezt - ami nem fog megtörténni - akkor nem leszek annyira lecseszve.
Újabb kört töltöttem az előttem ülőnek, miközben hallgattam beszámolóját miszerint mi már találkoztunk. Még jobban végig mértem és már a neve is beugrott. Gergő. Múltkor is ugyan itt találkoztunk, csak nem ennél az asztalnál. És valami megváltozott benne mióta utoljára láttam. Talán hosszabb lett a haja, de nem hiszem, hogy külsőleg változott volna annyira. Persze, arra is, de szerintem maga a srác változott meg. A személyisége. Nem tudom. Most valahogy olyan fura. Enyhén megráztam a fejemet és kikergettem belőle ezeket a gondolatokat. Felnéztem a fiúra, aki csak mosolyogva válaszolt nekem.
- Igen-igen – bólogattam. – Már emlékszem rád. Ilyen sok mindent tudsz rólam? Ez fura… – egy halovány mosoly jelent meg szám szegletében akaratlanul testvérem neve hallatán. – Nem tűntem el! Csak egy ideig elszigetelődtem az emberektől – válaszoltam neki nyugodtan, de mire észbe kaptam ő már válaszolt a másik kérdésemre is.
- Azért érdekelhetne. Mégis csak Janey a nevelőanyád – sanda pillantást vetettem a srácra a mondatom végén. Hogy én mekkorát fogok kapni, ha kiderül, hogy Gergő ivott. Főleg, hogy velem. Amira, de még Janey is meg fog ölni. Na nem baj. Igaza van Gergőnek! Egyszer vagyunk fiatalok, így élvezni kell az élet apró örömeit. Mint például az alkohol, bódító hatását, amit okozni tud. Felpillantottam a falra lógatott órára. Hosszú éjszakánk lesz. Úgy érzem nem szabad sokat innom, különben nem tudok majd mit kezdeni semmit, se magammal, se Gergővel. És azért Gergő biztonsága fontos, már csak Ney miatt is.
- Majd most. Remek! – egy mosolyt erőltettem magamra, majd felemelem a poharamat. Rá nézek Gergőre és vigyorogva figyelem, ahogy vizsgálgatja a poharat. Ez így tényleg vicces lesz. Gergővel egyszerre húztam le a felest. Grimasz nélkül folyt le torkomon az ital, és láttam Gergő arcán, hogy neki egy kis erőfeszítésbe kerül, hogy ne folyjanak ki a könnyei. Majd megszokja. Remélem.
Szemem sarkából egy alakot láttam a hátam mögé suhanni, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, amíg egy hegyes és kemény tárgy nem ütközött a nyakamnak. Oldalra pillantottam, mire megszólalt az illető. Egy hatalmas, gonosz vigyor terült szét az arcomon és felfelé fordítottam fejemet. Amira állt mögöttem, az én hugicám. De régen láttam.
Kezemmel ellöktem pálcáját a nyakamtól és kihúztam a magam mellett lévő széket. A mosoly levakarhatatlan volt. Amira dühe rám jótékony hatással volt. Tudom, hogy bajban vagyok, de akkor is öröm látni, hogy Mira dühös.
- Ugyan Amira! Feleslegesen izgulsz – forgattam meg a szemeimet, majd húgom következő mondatára felkaptam a fejem. – Ti ismeritek egymást? Ó, hisz’ ez nagyszerű! Akkor nem fáradozok a bemutatással! – villantottam mosolyt mindkettőre, majd figyelmem ismét húgomra terelődött. – Drága, húgom ülj le mellénk. Neked is jut bőven – mutattam az üvegre, majd Gergőre néztem, remélve, hogy ő sem bánja testvérem csatlakozását.

Kiva kisasszony
augusztus

Az ember azt gondolná, hogyha már végzett a vizsgáival és mindegyiket sikeresen megírta, akkor oldódik egy kicsit a feszültség. Hát ez sajnos nem így van. Fáradtság gyötrő hulláma fut végig a testemen és megborzongok a hatására. Délután 4 lehet az idő, amikor a szobámat becélozva egyenesen az ágyamra zuhanok ruhástul mindenestül, és azonnal elnyom a mély álom.
Lomhán kinyitom a szemem, és meglepetten tapasztalom, hogy már kezd sötétedni. Megnézem az időt és önnön magammal megtelve nyugtázom, hogy 3 órát aludtam. Feltápászkodom és ledobom magamról a piszkos pólót, valamint nadrágot. Hosszú fekete gatyám és fekete pólóm tökéletes kombináció egy kis sétára, főleg, hogy hamarosan úgy is besötétedik. Morcosan kiléptem az ajtón és avval a lendülettel nekem ütközött valami vagy valaki. Dühösen lenéztem és egy barna szempár nézett vissza rám. Visszatántorodott és elmotyogott valami bocsánatkérés félét. Nem foglalkoztam vele csak legyintettem egyet és lassú léptekkel elindultam kifelé a kastélyból. A folyosókon baktatva jöttem rá arra, hogy mennyire nem vagyok tisztában a diákokkal. Eddig körülbelül 10 ment el mellettem és abból 10-et nem ismertem. Beszélnem kell valakivel, aki tudja, hogy mi a fészkes fene folyik ebben az iskolában, hogy ilyen sok ismeretlen pofa van. Egy pillanatra megálltam és szemöldök ráncolva meredtem magam elé. Nem történik semmi a suliba. Én vagyok a ludas, hiszen már majdnem másfél hónapja nem dugtam ki az orromat a szobámból. Bármilyen hihetetlen tanultam, hisz’ én is el akarok érni valamit az életben, és ez csak a vizsgákon keresztül megy. Így próbálkozok.
Jól fog esni egy kis friss levegő az elzárkózottság után. Soha nem kötötte le különösebben semmi a figyelmemet, ami a természetben van, de egy kis friss levegő nem árt, hiszen én is emberből vagyok. Tudom, nem látszik. Túl jól nézek ki az átlagemberekhez képest, pedig egy vagyok közülük. Ugye milyen hihetetlen?!
Amint kilépek a kastély félhomályából, már javában nyugszik le a Nap. Gyönyörű semmi kétség, de nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet. Célom pontos és most már lassú léptekkel közeledek felé. A tó körül látszólag nincs senki, így becélzom az egyik terebélyesebb lombú fát. Lassan közeledek a kiszemelt fa felé, amikor egy gatya néz vissza rám a földről nem sokkal tőle pedig egy táska. Még egyszer körül nézek és – gondolom – a táska és a rövidnadrág tulajdonosa bukkan fel a víz alól. Egy lány hosszú hajjal és pólóban? Mi a fene? A mai kölköknél az a divat, hogy pólóban fürdenek? Na várjunk! Hiszen én is gyerek vagyok! Erre később még visszatérünk! Egy gonosz vigyor terül szét az arcomon leguggolok és felveszem a földről a gatyát.
- Nem akarod kölcsön adni, szépségem? – nézek rá a lányra. – Szerintem nekem jobban állna, mint neked - a gonosz vigyor levakarhatatlan az arcomról. Úgy néz ki nem lesz olyan unalmas ez az este, mint azt gondoltam volna. Elégedetten nézek az előttem lévő lányra és várom a reakcióját.

Kiva kisasszony

A nap kellemesen süt és élvezem, ahogy simogatja a tarkómat. Lágy szellő simogatja a fák lombját és borzolja össze az én tökéletesen álló hajamat. A mai napi tervem egyszerű volt. Kijövök egy kicsit sétálni és kiszellőztetni a fejem erre nem összefutok egy nem éppen jó kedvű lánnyal? Csak én lehetek akkora mázlista, hogy egy pszichopata csaj talál rám. Vagy éppen én őrá? Ezt majd később eldöntöm.
Az a nadrág tényleg nagyon jól állna nekem. Bár nekem mi nem állna jól? Ebbe nem szeretnék belemenni. A lány hirtelen kapja ki a kezemből a ruhadarabot a válasza után. A gonosz vigyor még mindig ott virít az arcomon és egyszerűen nem tudom letörölni. Az, hogy látom, ahogy egy másik embernek nincs éppen jó kedve, olyan boldogsággal tölt el engem, mintha most kaptam volna egy 6 emeletes csoki tortát a tetején jó sok M&M-szel. Sanda pillantással méregetem a lányt. Hosszú haja vizesen lóg le a hátára. Meg kell hagyni szemrevaló egy teremtés, de ha mindig ilyen mogorva, akkor bizony ez a társalgás már halálra van ítélve. A mondatára pár perc fáziskéséssel reagálok. Rá nézek és egy 32-es vigyort lövellek az illető felé.
- Ezt lehet inkább tőle kéne megkérdezned, nem gondolod? – a vigyor lefagy az arcomról és komoly tekintettel nézek rá a lányra. Szúrós pillantása nem tudja elkerülni a figyelmemet. Próbálok én is hidegen viselkedni vele, de ma valahogy olyan jó napom van, hogy megkímélem ezt a szerencsétlen kis ártatlant a gonoszabbik énemtől.
A lány kicsit oldalvást fordul és elkezdi kicsavarni a vizet a pólójából. Érzem, ahogy a hideg cseppek a gatyámon keresztül hozzáérnek meleg bőrömhöz. Kellemes bizsergés fut végig a testemen és megborzongok. Egy mosolyt villantok a lány felé és hallgatom a kérdéseit.
- Zoknim az van, köszi. Nem élek a lehetőséggel, hogy a tiedet vegyem el – elnézek a lány mellett és a tavat kezdem fürkészni. – Nem mellesleg pedig az, hogy én mi járatban vagyok erre, az én dolgom – a tekintetemet visszafordítom a lány felé, de nem állapodik meg a pillantásom rajta. A másik irányba nézek és elkezdek keresni egy másik szimpatikus fát. Rögtön találok is egyet, aminek hatalmas törzse és lombja van. A lányra nézek, gonoszan vigyorgok egyet felé és már ott sem vagyok. Öles léptekkel a fa tövébe ülök behunyom a szemem és kizárom a külvilágot.

Kiva kisasszony

A nap kellemesen süt és én minden apró sugarát élvezem, ami áthatol a fa sűrű lobján. A szemem csukva van, hisz’ én mindig is azt az elvet vallottam, hogy csukott szemmel jobban tudsz figyelni a környezetedre. Kinyitom a szemem. A madarak csiripelnek, és lassan vonulnak vissza menedéket nyújtó fészkeikbe. Bárcsak madár lennék. Sokkal könnyebb lenne az életem. Mindenhová akkor mennék, amikor akarnék és a repülés okozta öröm az égig emelne. Tudom-tudom. Varászló vagyok, van seprűm. A baj csak az, hogy egy tárgyon repülni nem ugyanolyan, mint az, hogy magadtól akkor repülsz, amikor csak akarsz. Szemeimet ismét becsukom, hogy jobban tudjam élvezni a nap utolsó sugarait az arcomon. A vicces az egészben az, hogy hiába lennék madár, és szabadulnék meg, most rögtön az életemtől nagyon sokan hiányoznának.
Szemeimet kinyitom és felpillantok a fa sűrű lombjára. Éppen egy madárka röppen fel az egyik ágról és továbbáll. Lefelé viszem a tekintetemet, és megpillantom azt a lányt, akivel aligha 5 percet beszélgettem. Elindul felém, de mielőtt ideérne, megtorpan, majd minden elegancia nélkül rám esik. Meglepetésemben nem tudok mit tenni vagy esetleg mondani. Tágra nyílt szemekkel nézem a lányt és nem tudom mire vélni ezt a helyzetet. A csaj rám mosolyog és egy bocsi félét motyog. Legnagyobb meglepetésemre nem feláll és/vagy távozik, hanem mellkasomba fúrja vizes fejét, és megölel. Mégis mi a fészkes fene történt a csajjal? Megbolondult talán? A víz teszi?
Óvatosan lefejem magamról a kezeit és gyengéden eltolom magamtól. A gonosz mosoly a szám szegletében egyre nagyobb, amikor a felismerés belém hasít. Áhá! Lehet, hogy Cupido, drágánk erre járt?  Nem tudom biztosan, de egy halk kuncogást megengedek magamnak. Ez a helyzet elég fura fordulatot vett. Rá nézek a lányra, majd gunyorosan elmosolyodom.
- Minden rendben? – emelem fel ujjaimmal az állánál fogva a fejét. Meg sem várva a válaszát feltápászkodom, leporolom a gatyám hátsó részét és elindulok a tó felé. Ha már a csaj eljött onnan én is kihasználom, hogy felmelegedett egy kicsit a víz. Amint odaértem alsógatyára vetkőzöm, és egy fejessel landolok a vízben. Kiemelkedem és hajamat megrázom, mint egy vizes kutya. A nap már majdnem teljesen lement, csak pár sugár küzd még az estével. Be kell vallanom. Gyönyörű látványt nyújt.

Kiva drága

Egyáltalán nem siettem, hogy őszinte legyek. Nem tudom, hogy ez miatt most szégyelljem-e a pofámat, avagy sem, de akkor sem siettem. Nem volt miért. A sok elsős élvezi a bulit miközben én, mint végzős mit élvezzek? Azt, hogy mestertanonc képzésre kell mennem? Fantasztikus lesz. Komolyan. Alig várom, hogy a még több tanulnivalótól megint ne tudjak csinálni semmit. Na de kanyarodjunk vissza az eredeti témához. A karácsonyi bál annyira hidegen hagy, hogy még a szomszédos országok is befagytak, de a húgom miatt kell elmennem. Nem beszéltem vele. Nem tudom, mi van vele, de ha a megérzésem nem csal, akkor tuti, hogy táncolni fog a bálon, mint végzős. Hogy megmutassa, hogy ő igenis tud táncolni. Velem ellentétben. A sármomhoz nem tartozik az, hogy jól tudjak mozogni a táncparketten. Örülök, hogyha a saját lábamba nem esek el.
Ehhez a bulihoz most sajnos nem elég a fekete csőfarmer és egy fekete póló. Ide ütősebb és „elegánsabb” kell. Szerintük elegáns, szerintem meg akarnak ölni. Nyakkendő. Nem tartom valószínűnek, hogy átgondolták volna azt, hogy ez a diákok körében milyen népszerű. Oké, azért mert én kifejezetten utálom, még lehet, vannak olyan nyomik, akik szeretik. De benne van a nevükben, hogy nyomik, szóval nem aggódom. Magamra kaptam a fekete nadrágot, hozzá a fehér inget zakóval és egy vörös nyakkendővel. Akármennyire is utálom ezt a szettet, nagyon jól nézek ki benne. Mondjuk miben nem? De ne terelődjünk el ismét a témától. Késésben vagyok, szóval szednem kéne a lábam. Persze a mondatban ott van, hogy kéne. Hah!
Lassú léptekkel indultam el a helyszín felé. Körülöttem izgatott elsősök és másodikosok, unatkozó harmadikosok és negyedikesek szaladgáltak. A végzősök közül már mindenki a helyszínen lenne? Csak nem. Annyira nem lehetet késésben, bár nem különösebben izgat, hiszen én nem táncolok. Semmi féleképpen nem.
Túl hamar értem oda a Nagyteremhez. Beléptem, majd egy gyors körülnézés után - ahol megállapítottam, hogy minden buli díszítése szinte majdnem ugyanolyan - elindultam valami innivaló után kutatni. Fájó szívvel nyugtáztam, hogy olyan, amit jelenleg az én szervezetem megkövetelne sajnos nincs. Oldalra pillantottam és egy mosoly kíséretében odamentem a lányhoz. Vörös ruhája volt, pont ment a nyakkendőmhöz. Micsoda véletlen! Gyönyörű volt. Beálltam mellé, majd egy kedves – tényleg kedves – mosoly kíséretében megszólítottam.
- Nem találkoztunk mi már valahol? – tényleg ismerős volt az arca, de fogalmam sem volt honnan. Ennyire szenilis lennék? Elég ijesztő, hogy ilyen fiatalon – és helyesen – már kihagy a memóriám. És, hogy pont Őrá ne emlékezzek! Szégyen gyalázat!
- Mellesleg bejön a ruhád – végig néztem még egyszer a lányon és egy biccentéssel nyugtáztam, hogy tényleg jól néz ki a választott példányban. – Főleg a színe – rávigyorogtam, majd kényelembe helyeztem magam egy ülőalkalmatosságon és újra körbe pillantottam. A hely ezalatt a tíz perc alatt sem változott semmit. Pechemre.

Kiva drága

A teremben egyre nőtt a tömeg, aminek a nagy részét elsősök és másodikosok tették ki. Kezdett nyomasztani a hatalmas ember sereg, de próbáltam elterelni a gondolataimat méghozzá avval, hogy egy nem kicsit gyönyörű lány áll éppen az én társaságomban. Mondjuk nem meglepő, hogy az én társaságomban, hiszen elég rám nézni, de ettől most vonatkoztassunk el.
Az emberek többsége csak ült és nézett ki bután a fejéből. Voltak néhány mázlisták, akik megtalálták a párjukat, azok éppen felelőtlen boldogságban táncolnak a kiválasztottal. Nekem nincs ekkora mázlim. Bár ha jobban belegondolok nem is kell mázli. Hiszen itt van egy lány mellettem, aki annyira ismerős, hogy az már fáj, de sajnos nem emlékszem rá. Mi ennek az oka? Meghülyültem volna? Lehetséges.
- Hogy nem emlékszem rád? – a lány vagy zavarban van, amit kétlek, mert elég magabiztos a kisugárzása, vagy szimplán nincs kedve beszélgetni. Remélem az előbbi, mert olyan aranyos, ha egy lány zavarban van, de főleg akkor, ha miattam. Egy gúnyos mosoly kúszik végig ajkaimon, miközben megnézem a lány arcát. Kék szem, fekete hosszú haj. Gyönyörű arcvonások és kecses ajkak. Nem tudom kinek a kiválasztottja ez a lány, de az biztos, hogy egy nagy mázlista. Szemem sarkából látom, hogy a lány testtartása megváltozik. Nemtörődömből merev lesz a semmiből. Vajon bejött valaki, akinek nem kellett volna? A bejárat felé pillantok, de senki olyat nem láttam, aki ide nézett volna és ellenségesnek tűnt. Visszanézek a lányra, aki kimérten megszólal a felé intézett bókom által. Ha a lány így fog viselkedni vicces esténk lesz.
- Én mindig ilyen jól nézek ki – féloldalasan rá mosolygok. – Kivétel az öltöny. Azt ne számíts bele az összképbe, mert utálom – a lány merengően figyel és nem értem az okát. Talán én is ismerős vagyok neki? De honnan?