Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Tudnivalók

Az előkészítő kisiskolás diákjai
2024. tavasz/nyár tanév

I. osztály
A csoport
Osztályfőnök: Fülöp Máté

• Atoll Sára Lujza
• Hegedűs Kristóf Elek
• Koronás Márk
• Pethő Bianka Babett
• Pinty Kincső Csenge

B csoport
Osztályfőnök: Fülöp Máté

• Álmosi Dóra Marica
• Pinty Eszter Barbara
• Péter Máté
• Sasvári Árpád
• Zed Milo

II. osztály
A csoport
Osztályfőnök: Helvey Belián Balázs

• Éliás Nimród
• Galambos Patrícia Júlia
• Galambos Kiara Fanni
• Hugonai Marcell
• Jakab Zsuzsanna
• Kocsis Ilona
• Ráczhalmi Benjámin
• Ráczhalmi Borbála
• Róth Szófia
• Szente Károly Benedek
• Szentmihályi Kristóf András

B csoport
Osztályfőnök: Helvey Belián Balázs

• Csethő Gabriella Márta
• Fekete-Király Gyula
• Kerekes Liliána
• Kovács Piroska
• Marcali Péter
• Székelyfői Lujza
• Tantos Bence Benedek
• Viczyán R. Imola

III. osztály
A csoport
Osztályfőnök: Bontovich Márton

• Alice Warren
• Balogh Ibolya
• Herczigh Imolda
• Jacob Fournier
• Kelemen-Révay Anna Otília
• Kovács Kitti
• Mészáros Levente
• Oláh Flórián Balázs
• Sofie Lindholm
• Vargha Benedek
• Vargha Zsuzsanna
• Váradi Luca


B csoport
Osztályfőnök: Bontovich Márton

• Erdős Máté
• Erdős Milla
• Farkas Daniella
• Joy Lyanna Payne
• Keserű Teodor
• Laney Autumn West
• Liliane Millard
• Nyári Soma
• Ráczhalmi Panka
• Szabó Lilla
• Váradi Petra

IV. osztály
A csoport
Osztályfőnök: Bánki Barnabás

• Ania Bojarska
• Cinegés Szimonetta
• Cody William Payne
• David H. Leightwell
• Fejes Eszter
• Illés Luca Izabella
• Jakab Izabella
• Kállai Lénárd
• Keserű Kornél
• Kovács Kamilla
• Mihálovics Georgina
• Theodor Owens-Graves
• Vizsnyiczky Jácint Stefan
• Weimaár Bíborka Janka
• Samuel Winter West

B csoport
Osztályfőnök: Bánki Barnabás

• Czettner Bence Szilveszter
• Estely Kornél Jácint
• Győrffy Gábor András
• Herczigh Jusztina
• Lasch-Drávecz Larina
• Lasch-Drávecz Lotti
• Lasch-Drávecz Panka
• Lasch-Drávecz Panna
• Lynn Owens-Graves
• Mikola Milán
• Mikola Miriam
• Péterffy Kamilla

*A dőlt betűvel jelzett személyek már be vannak regisztrálva; vagy létező, illetve valaha létezettek rokonai, így ha közülük érdekelne valaki, mint leendő multikarakter, kérd a Navigátorok segítségét egyeztetéshez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Tudnivalók

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

KAROLA
délután az erdőszélen | x



Hazafele tartok, mint mindig, most is kerülővel. Szeretek új útvonalakon elérni a hivatalhoz, ahol az a kandalló található, amin át otthon teremhetek. Viszont ezen sétám alkalmával szépen elkap az eső. Elfintorodom, mikor lezúdul rám, ám előkapom pálcám és egy varázslat révén áttetsző ernyőt képzek magam fölé, pálcám az ernyő nyele. Beleborzolok nedves hajamba és nézelődöm, megálljak-e valahol kicsit, kivárni, hogy alább hagyjon. Azonban itt az erdő mellett sehol semmi, csak fák. Azokról meg köztudott, hogy nem ajánlatos viharban alájuk állni. Inkább megyek tovább és nemsokára egy kétsgégbeesett hangra leszek figyelmes. Legalábbis nem hinném, hogy a szél süvítene így. Elindulok az irányába és egyre tisztábbá válik, hogy ez segélykérés. Nemsokára már egyes szavakat is kiveszek.
- Itt vagyok - közlöm rögtön, ahogy észreveszem a sárban heverő lányt. Ismerős, de nem tudom a nevét. Levitás uniformist visel és szerintem elsős lehet. Nem mintha jelen helyzetben számítana, ki ő. Amint sietek felé, rájövök, a faháznál vagyunk. Onnan esett volna le? Amint nála vagyok, féltérdre ereszkedem, fölénk tartva az esernyőt.
- Mi... mi történt? - kérdezem ezt, pedig igazából elsőként az érdekel, mi baja van. Csak furának éreztem volna ezt nekiszegezni. Azt meg idétlenség lett volna megtudakolni, jól van-e. Egyértelműen nincs jól. Remélem, elmondja nekem, mit tehetek érte, miért van a földön, miért hívott segítséget. Végignézek rajta, mivel azonban nem vagyok se gyógyító és túl jó megfigyelő sem, nem tudom megállapítani a gondot. Várom inkább válaszát, addig meg se próbálom őt felhúzni innen meg semmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Mondtam, hogy  óvatos voltam. Most is az vagyok, tökre körülnéztem a zebrán - mert ebből áll az óvatosság. Nem eszel fagyit hidegben, fájós torokra és nem lépsz az útra anélkül, hogy nem nézel körbe.
Erélyes. Nem tudom, honnan jött ez a jelző neki, de nem hallottam még senki szájából, főleg nem magamra. Meg folyton az az öv jut eszembe róla, olyanom nincsen. De az azt hiszem, nem is egészen ez a szó... fontos ez most egyáltalán?
- Ijesztő, igen. Én nem vagyok ilyen nagy vallomásos lány... - bólogattam nagyokat, de lehet, hogy nem kellett volna. Kicsit szédültem, de nem volt annyira vészes.
Nem szerettem a kifejezést, ami kiült az arcára, olyan furcsán nézett rám, én meg csak szerettem volna, ha nem vesz ennyire komolytalanul, mikor nagyon fontos dolgokról adok éppen elő. Mert ocsmány cipő ide vagy oda, attól még csodás ember, akinek van egy olyan aurája, ami bevonzza az embereket.
- Damien, én nem vagyok biztonságban. Minden este más férfit kísérgetni rendezvényekre, vagy egy nős férfi szeretőjének lenni szerinted biztonság? - tört ki belőlem a hisztérikus nevetés, mielőtt végigsimítottam volna az arcán. - Nem hiszem, erre születni kell.
Csak bámultam a szemeibe, kicsit még az ajkaim is lebiggyedtek, ahogy próbáltam magam összerakni. Mármint, persze, egy időben mániám volt, hogy Szultána leszek, valaki nyolcadik felesége és soha életemben nem kell majd dolgoznom. Még ezt is megtehetem... csak belegondolni, hogy hét nővel kell osztozz a figyelmen... elkeserítő.
Nem tudom, hogy történt az egész, csak az biztos, hogy az ujjai a hajamban voltak, miközben tolt a folyosón, én meg borzasztó kínosan éreztem magam, a gyomrom tartalmát nem is említve. Az is kínosan érezte magát, morgott össze-vissza.
- Úgy sajnálom, ne haragudj, sajnálom - motyogtam, miközben a szám a kardigánom ujjába töröltem. Mármint, komolyan, ennek már úgyis mindegy volt. A fürdőbe érve ki is bújtam a kardigánból, össze is gyűrtem gombócba, meg az inget is kissé remegő kézzel, de elkezdtem legombolni, megtörölve megint az arcom a tenyerem élével, hogy eltüntessem a meleg cseppeket róla. Még a szám is beleremegett. Inkább ki is bújtam belőle, ledobva azt is, aztán a nacim után nyúltam, csak szipogtam egyet. - Ha lehajolok kikötni a cipőm, szerintem megint idehányok. Megtennéd, hogy...?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Kedvelem. Jaj Arie, tényleg egy nagy barom vagy, és nem normális, és egy hülyegyerek. Komolyan megint Denis hangján hallom a gondolataimat, bár amiket ő most mondana, azt inkább nem mondanám ki, mert nem lennének tisztességesek egy ilyen csodálatos nővel szemben, mint amilyen a velem szemben álló. Biztos vagyok benne, hogy Brightmore már rég befűzte volna, és széjjelszedte volna, ami nem a hölgy hibája, hanem a fiú mágikus képessége. Komolyan, néha csak nézek, hogy milyen hódításai vannak. Azért én sem panaszkodhatok, de ő mindent visz. Mindent is. Van néhány ámulatba ejtő pillanat és numera, amiből még a mai napig nem tértem teljesen észhez, és csak szájtátva tudok rá nézni, hogy ezt mégis hogyan intézte, mert az tény, hogy elintézte, és lett is eredménye, én meg csak állok, mint egy rendes hülye, hogy vaó, öcsém, ez szép teljesítmény.  
Nem azt mondom, hogy olyan akarok lenni, mint ő, mert nem. Eszemben sincs. Egyelőre szeretnék eljutni oda, hogy egy kis életélvezet után legyen ott mellettem az a bizonyos valaki, akivel le akarom élni az életet, és ő tisztességes legyen. Ne olyan, mint amilyen Denisnek jutott, hogy felcsináltatja magát mással, és én leszek a közutálat tárgya, mert azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó felnevelni egy gyereket, aki nem az enyém. Ilyen kapcsolatra nincs szükségem. Csak azt sajnálom, hogy a fiú igazán szerelmes volt a nőbe, és kész lett volna élete sok rossz szokását levetkőzni. Más nem pótolhatja az ilyen szerelmet igazán, akkor sem, ha szerelmet érez, mert látva a szomorúságot a harmadik fél szemében, akit szintén szerelemmel szeret, tudom, hogy nem lehetséges. A nagy igazi, mindig a nagy igazi marad, csinálj bármit. Nekem lehet, hogy Ophelia volt, de remélem, hogy nem, mert nem akarok én lenni Catherine ebben a trióban, nem akarok türelmesen és áldozatkészen belesétálni a fásultságba. Nem mondom, hogy Ophelia és én barátok leszünk, de nem gyűlölöm őt, egy kicsit sem. Csak most még fáj bármit is tenni.
- Akkor csak valahogy nem vettük észre egymást.
Állapítom meg bölcsen, mert ebben biztos vagyok. Nem fog kiderülni, hogy évekig csak néztük egymást, hogy igazából kapcsolatban voltunk, sem az, hogy hoppácska, még most is házasok vagyunk. Egyszerre osztottak be minket, más-más házakba, és talán időnként volt egy-egy órai közös csapatmunka, de nem maradt meg rendesen. A szüzességem elvesztése egy levitás lányhoz köthető, és ezen túl nem is volt semmi más ilyesmi az életemben, amíg a Bagolykő diákja voltam. Nem tartoztam a menők közé, inkább a stréberekhez.
- Szívesen.
Felelem vidáman, mert tényleg remek ötlet, hogy elmenjünk hozzá, és inkább ott folytassuk a beszélgetést. Kezemet kitárva engedem, hogy elinduljon, de mellette haladok, épp csak annyi teret engedve, hogy irányíthasson, és közben, ha már diákok is együtt voltunk, megpróbálok közös pontot találni. Közös pontok mindig vannak: Felgund, Durrfarkú szurcsók nevelés, kaja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Sokszor megkérdezik, hogy ennyi idősen miért nem vagyok még házas, és hát komolyan mondom, ez az este lenne a tökéletes alkalom, hogy ehhez készítsek egy fotómontázst. Hogy miért? Mert bár Márkot nézem, olykor óhatatlanul is rátéved a tekintetem Nadine arcára, és bármennyire is gyönyörűnek tartom, mert annak tartom a csillogó szemeivel, széles, telt ajkaival, ilyenkor elkezdek félni tőle. Mert pont úgy néz rám, ahogy csak három kötőjel öt év házasság után szeretném, hogy rám nézzen. Tudjátok, amikor már elszállt a rózsaszín köd, a kockák a hasamon kicsit inkább sörtartályra kezdenek emlékeztetni, és ő leszid, mert nem tudom a mosogatóig elvinni a tányérom, és különben is, mit képzelek én magamról, hogy két gyerek után harmadszor is teherbe ejtettem, hihetetlen, hogy nem tudok figyelni. Igen, uraim, ez a tekintet, pont az a tekintet, amiről mind tudjuk, hogy el fog jönni, amikor az a méregdrága, de szerintünk felesleges gyűrűt kiválasztjuk, vagy amikor már hatodik hete esszük a vajaskenyeret, de volt egy jó napunk, ahol minden haverunk szétitta az agyát. Igen, teljesen pozitívan állok a házasság intézményéhez, tényleg.
Szóval megkapom az asszonyi "nincs a sárcokkal ivás hétvégén, mert anyámhoz megyünk" pillantást a nőtől, akit még csak meg se kaptam, és engedelmesen mosolyodok el, mint egy jó férj. Az biztos, hogy Nadine erős személyiség, jaj lesz nekem, ha nem figyelek oda. Azért valljuk meg, nagyon élvezem a helyzetet, hogy bosszanthatom, mert persze, én sem szeretném fél reggel hallgatni, hogyan áradozik Márk, de valljuk be, inkább reggel, még kómásan, mint most, amikor láthatóan a BJH-m éppen spiccesből kezd átmenni ittasba. Nem kellene neki az, hogy a karrierje és a feje teljesen roncs legyen, szóval eltűröm a tekintetét, és megvédem a becsületét, hogy aztán térden állva ismerje el, hogy mennyire nagy mázlija van velem. Huh, oké, ezt elképzeltem, és most szépen át is terelődök arra, hogy mennyire impozáns az a csillár ott fent, a filmekben az ilyenek zuhannak le és nyomják agyon a szereplőket. Oké, rossz terelés, de ezzel egyidejűleg ösztönösen a nőt is arrébb terelem.
- Ó, köszönöm, fürödtem.
Felelem neki teljesen nyugodtan, de aztán pimasz mosoly húzódik az arcomra, és még a nyelvem hegyét is kicsit kidugom. Gonoszkodós vagyok na, mert nekem mindig ilyen az illatom, de örülök, hogy a sok-sok rozé a rejtett adottságaimat is felszínre hozza. Elindulok vele kifelé, ujjai ujjaim közé siklanak, mert szétnyitom a sajátjaimat, és rájuk szorítva, nyugodt tempóban haladok kifelé vele oda-odabiccentve embereknek.
- Ugye tudod, hogy ezután nem fogjuk tudni letagadni, hogy a viszonyunk nem csak szakmai?
Suttogok a fülébe úgy, hogy a meleg leheletem megborzongásra késztesse. Egy aljas szemétláda vagyok, semmi több. De nem állok meg vele, egy csendesebb részre viszem, hogy tényleg kitisztuljon a feje. Azért vannak nekem is korlátaim, nyilván nem fogom kihasználni. A zakómat levéve, finoman a vállára terítem, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem fog eldőlni, de azért közel maradok, hogy elkapjam, ha kell.
- Szóval olcsón betudsz rúgni. Ezt a férfiak szokták értékelni.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Gondolom azok, akik általában itt vannak, értik a takarodó fogalmát. Pontosabban én is értem, csak valahogy elfelejtem. Otthon, ha éhes vagyok, kimegyek a szobámból, le a konyhába, és eszek. Itt viszont vannak szabályok, amiket esküszöm, hogy akaratomon kívül rúgok fel. Tényleg. Semmi szándékosság nincs a történetben, csak valahogy így sikerül.
Most is, mikor Laura, Thomas Laurája belép rájövök, hogy megint áthágtam egy szabályt. Tiszta rendbontó leszek itt a végén, és bár ez engem szórakoztat, tudom, hogy nem igazán helyes. Nem kellene szabályt áthágnom, és nem is szabályosan csinálom.
- Szia Laura!
Köszönök vissza mosolyogva, és azon tűnődöm, hogy talán nem kellene megemlítenem, hogy kilógtam, és amúgy meg kellene büntetnie. Lehet, hogy csak beszélgetünk egy jót, megismerjük egymást, elvégre Thomas mind a kettőnknek nagyon fontos, aztán eszek közben, ő is eszik, és elsétálunk aludni. Túl szép lenne tudom, és Jason mindig azt mondja, hogy "Csiperke, minden rosszban van valami jó." Igaza is van, mert ha most megbüntet, akkor is beszélgetünk és eszek. Végre éhes vagyok, ez a kedvenc részem.
- Igen, nagyon. Sajnos mindenki elutazott, így leadtak a kastélyba megőrzésre.
Mondjuk lehet, hogy szerencsésebb lett volna, ha Willéknél vagyok, vagy bármi, mert így most egyre inkább azt érzem, hogy lesz ennek még büntetés a végén, és eléggé azon kattog az agyam, hogy a Thomastól kapott büntit se csináltam meg, sőt, hogy nem is emlékszem arra, milyen bünti volt.
- Biztos, hogy nem vagy éhes? Egy csomó ételt hoztak nekem, szívesen adok.
Ajánlom fel, mert tényleg rengeteg, de az igazság az, hogy a rengeteg kaját én simán meg is tudom enni. Borzalmas vagyok, tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Mikhail
Random délelőtt ✦ NesszaFit

Reménykedve nyitottam be a lélekszobába, hátha most nem találok itt diákokat. Nem mintha ne szeretném őket - nem véletlenül lettem tanár -, de amire most készülünk, jobb ha nem a szemtanúik. Nekem persze ingyen reklám lenne, de nem ismerem Mikhailt; a képzeletének pedig nem szeretnék határt szabni.
Egyébként vártam már ezt a találkozót, eleve én kerestem fel a férfit, ahogy megtudtam, hogy szintén illúziómágus. Mióta nem dolgozok a színházban nem találkoztam hasonló képességhasználóval, és be kell ismernem, hiányzik. De nem vagyok én sem ennyire egyszerű, természetesen furdalt a kíváncsiság. Hol lehetnek a határai? Mennyire messzire képes elmenni, mennyire részletes? Reményeim szerint ezekre mind választ fogok kapni.
Talán túlizgultam, így korábban is érkeztem a megbeszéltnél, de addig csak nyugisan helyet foglaltam és... vártam. Jobbat nem tudtam, a telefonomba bújva pörgettem az insta feedemet. Ahogy nyílt az ajtó persze a készüléket a kanapéra dobtam, és felpattantam onnan.
- Hali - köszöntem rá, bár a szokásos hevesség helyett visszafogottabban adtam elő. A hajamat inkább hátrasimítottam, egy pillanatra az ajkamba haraptam. Na akkor most jött el a pillanat, hogy összeszedjem magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Aznap csend volt; régóta először esett úgy, hogy a valóság egymaga vett körül. Csupaszon és hangtalan, fürdetlen bámult rám mindenhonnan. Fáradt bútorok, üres képkeretek meg az étel, ami az asztalon várt, és amire már nem emlékszem, ki főzte nekem, mind rám meredtek, mintha választ vártak volna tőlem, pedig a kérdést sem értettem. A torkomon szinte csak motozni mert a szűkös levegő, éreztem, hogy lefelé tart, azt is, hogy hideg, azt is, hogy csíp, hogy mar.
Mert féltem. Mostanra sok minden elhomályosult már. Vannak elsárgult, foltos, fakó képek, amikért hiába nyújtózom, azok olyan mélyre süllyedtek idebent, a fejem sötétjében, hogy tudom, sohasem érhetem el őket. De az érzésre, hogy mennyire féltem, tisztán emlékszem. Egyedül voltam, vagy ha nem, (...) ha tudom, hogy nem vagyok egyedül, sem éreztem volna másként. Egyedül voltam, mint ahogy egyedül vagyunk halálunk előtt, és az olyan szerencsétlen őrültek, mint én is vagyok, nos, mi egyedül vagyunk életünk legjavában is.
Nehéz életet kaptál, kisfiam, mondta mindig édesanyám, és azzal a fénnyel nézett a szemembe, amivel rám nem nézett soha más. Nehéz életet kaptál kisfiam, mondta, amit nem te választottál, (...). Mégis... ki kérne magának olyan életet, ahol a színek dallamokban, a versek kéretlenül és a valóság csak ritkán kopogtat be ajtaján? Olyan ritkán, hogy egy idő után már képtelenség azt felismerni.
Földbegyökerezett lábakkal álltam ott, az ajtótól alig néhány méterre. Hiányzott valami. Úgy éreztem, nem vagyok önmagam. Mintha a kulcsom vagy a pálcám hagytam volna el, reszketni kezdett a kezem, mozdulni sem mertem. Bocsánat, apa, bocsánat, hogy rossz voltam, kérlek, bocsáss meg nekem azért, hogy ismét szégyent hoztam a családra, pedig hidd el, bekötöttem a cipőfűzőm, és az ingem sem hagytam félregomboltan, kérlek, ne haragudj rám, de a pálcám... a legfontosabb, tudom, Rémi, Rémi, egyszer még a zsebemben volt, aztán meg, Rémi, Rémi... szeretsz még engem, ugye, apa? Szeretsz még, ugye? Nem sírok, csak... annyira sajnálom! Rémi, Rémi, (...)
...testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok, fáj a nappal ezer ugráló szine; fáj, hogy annyian megszólítanak, de azért senki se simogatná meg homlokomat. Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál, és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb. Fehér galambok alszanak álmaimban: nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket! Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok, milyen irigy és hazug és civakodó. Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is, ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon. Sírok, – és szavaim halottan hullanak lábaimhoz. Sírok, – és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet...
(...)
Körbenézve aztán megértettem: nem a pálcám hagytam el, de még csak a kulcsomat sem. A baj az a borzasztó, távoli csend volt, ami úgy beférkőzött a fejembe; se hangok, se ábránd, egy vers se köszönt reám, se anyám hangja, se Ethané, még madárkáét sem láttam. Elvesztem. Mert a valóság bár fényes volt, engem mégis zord ismeretlenként várt, akivel durcás gyerekként nem akartam egy asztalhoz ülni. Akit nem akartam az életemben tudni, akitől többé nem kívántam simogatást, szeretetet és kedvességet kapni. Hiányzott a körhinta, az állandó szédülés, a föld felett lebegés, hiányzott Rémi, a saját valóságom, a biztonságom és állandóságom. Nekem én voltam állandó.
Arra sem emlékszem pontosan, miért, mikor vagy hogyan kerültem abba a partmenti, stéghez kötött csónakba, közel az éjtakarta, addigra már nyugvó vízhez. Ott voltam az ég alatt, egyszál magam, szinte mozdulatlan feküdtem a csónak rosszul lecsiszolt deszkadarabkáin, fejem alatt a gyűrött kabátommal, és közben arra gondoltam, mert erre tisztán emlékszem, hogy aznap csend volt. De még milyen csend! Félelmetes, borzasztó csend, ami menekvésre késztetett, és amitől a halál torkában éreztem magam.
Magam alatt a halállal bámultam a sötét, aligha csillagos eget, és arra gondoltam, meghalok, ha nem szólal meg a csönd, ami ruhám alá szökött, átitatódott színtelen bőrömön, és előle mélyre bújtak bennem a hangok. A csönd uralta a testem és uralta az elmém.
Azután megszólalt. A csend verset szavalt nekem, és én elmosolyodtam, majd sírni kezdtem, akár egy kisfiú. A könnyek a szememet áztatták, a nedves fátyol elhomályosította azt a pár sárgán ragyogó csillagot odafent a fekete égen, majd oldalt, az orcáimon folytak végig, és szipogva tettem jobb kezem kockás ingbe bugyolált mellkasomra, ami alatt úgy, de úgy dobogott a kis szívem.
- Ha tehetséges zongorista lennék - szólaltam meg rekedten, mintegy válaszul a csöndemet megtörő versnek - vagy értenék a hegedű nyelvén, én folyton csak hősökről szőnék dallamot. Lent, a Balaton mélyén, elítélteknek játszanék, míg úgy nem zokognának, mint most én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nagyot ásítok, ahogy befordulok egy újabb folyosón. Normális esetben nem lennék álmos, azonban ez a járőrözés olyan dögunalmas, hogy még egy olyasfajta éjjeli baglyot, mint én, képes a totális KO szintre űzni. Megtörölgetem szemeimet, majd összébb húzom a rajtam lévő köntöst. Jó prefektus talárban jár pásztorkodni, én háló neműben nyomom. Örüljenek, hogy legalább ezt is felhúztam, ha lehetne, tuti itt is pucéron rohangálnék össze-vissza lóbálva a lompost.
Mikor már azt hiszem, itt sem találok semmit, hirtelen megüti valami a fülem. Ügyes, akárki is legyen, de az én eszemen nem fog tudni túljárni. Lehet, sőt biztos is, hogy egy hülye picsának látszódom, azonban van elég sütnivaló a fejemben és bár nem értem még mindig, miért lettem prefektus, az érzékeim kiéleződtek, mióta megkaptam a jelvényt. Így hát fogom magam, és ahogy meghallom a felém közeledő lépteket, elbújok az egyik kanyarban, reménykedve, hogy az alak nem erre tart. Várok néhány percet, a lépések egyre hangosabbá válnak, majd megállnak. Eltelik néhány másodperc, mire az alak foglya magát, majd tovább indul egészen a Tanulószoba irányáig. Nekem sem kell több, amint megbizonyosodom, hogy nincs tudtában, hogy én is jelen vagyok, fogom magam, majd utána indulok. Követem egészen a teremig, majd megvárom, hogy belépjen. A másodpercek cikáznak, én pedig belépek a terembe. Igyekszem, hogy ne csapjak nagy zajt, ahogy becsukom mögöttem az ajtót. Szerencsére nem esik le a srácnak, hogy valaki más is van idebenn, így elég egyszerűen eljutok ahhoz a fotelhez, ahol ő ül. Kihasználom, mikor előregörnyed, hogy jobban belemerüljön a könyvbe, én pedig azzal a mozdulattal hajolok előre, hogy fejem az ő feje mellé kerüljön.
- Nocsak-nocsak. Bűbájtan? Elég nagy szívás – lebiggyesztem ajkaimat, amit ő is megcsodálhat, ha megfordul. Nem ismerem a Wayne csávót, aki tanítja a tantárgyat, de bizonyára nem lehet valami engedékeny professzor, ha ez a gyerek még az éjszaka közepén is a könyveit bújja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Ajkaim önkéntelen húzódnak mosolyra hangodra. Mintha már nem volnék egyedül, mintha már lenne, aki megért. Mintha léteznél...
Össze kellene rezzennem? Mindenképpen. Félnem kellene? Talán. A szívemnek gyorsabban kellene vernie? Határozottan. Mégsem történik semmi. Nem félek a hangtól, nem kezdek el forgolódni, nem kezdek el sikítva szaladni. Nem érzek még csak késztetést sem. A hang a fejemben van? Egy ideje már a társas magány minden szempontjának megfelelek, és azt hiszem a depresszióm is kezd újra kialakulni. Sokan legyintenek erre, hogy nem más, csak tinihiszti, de nem, ez nem az. A fásultság, a levertség, a szürkeség mind a depresszió kapujában veszteglő, engem régóta váró ismerősök. Hajlamos vagyok rá, alkatilag, a gyógyszereim mellékhatásaként is fel van tüntetve, és valljuk be, az sem segít sokat, hogy nincs akinek tudnék erről beszélni.
Harsány emberek között élek, akik egészséges emberként kezelnek, hogy megkíméljenek, hogy elkerüljék az esetleges összeomlásomat, lefoglalnak, amiért hálásnak kéne lennem, tudom, én azonban csak még jobban süllyedek lefelé. Senkinek sem tűnik fel, hogy kívül maradok, hogy csak ülök, hogy bár benne vagyok a beszélgetésben, mégsem mondok semmit. Olyan, mintha elmém fogja lennék, és koponyám alatt üvölteném a tényt, hogy haldoklom. Senki sem vesz engem komolyan, mert erős vagyok, láthatóan, mert túléltem, láthatóan, és mert szerintük a statisztika nem más, csak egy feltételezés. Nem mindenkire igaz, hiszen nem minden szőke buta, de vannak azért olyanok, akikre ez igaz, általános tény, hogy minden pletykának van alapja. És ha valaki, akkor én magam érzem azt, hogy milyen, amikor a világ lassan homályba borul.
Lehunyt szemmel hallgatom hangod, és esek szerelembe zengését illetően. Nem létezel, tudom, én találtalak csupán ki, elmém egy hátsó, rejtett zugából léptél ki, és váltál agyamban valóssá. Nem látlak a szememmel, nem érezlek az orrommal, nem ízlellek az ajkaimmal, nem tapintalak ujjaimmal. Bármennyire is vágyom rád, nem tudom elképzelni, hogy milyen is vagy, hogy milyennek képzellek el. Nem tudok hozzád arcot kötni, mert hangod már önmagában túl különleges nekem.
- Az első mesét hat évesen találtam ki, egy jóságos sárkányról, akit a kinézete miatt üldöznek. Félelmetesnek gondolnak, pedig csak fél. Nagyon fél a fájdalomtól. A sárkányt a királylány megvédte, amiért apja kitagadta, és ezért elmenekült, hogy a világot bejárják együtt.
Életem egy hosszú szakaszán, csak az ablakon bámultam kifelé, én voltam a sárkány, és anya a királylány. Aztán később rájöttem, hogy a betegségem a sárkány, én vagyok a királylány, és a szüleim is félnek tőlem. A világ aggódva figyelt, és várt, kitartóan, hogy hírül vihessék, a buta királylány sorsa beteljesült, felfalta őt a sárkány, de az átok miatt a megevett királylánnyal együtt a sárkány is megsemmisült, a nép pedig felszabadult. Talán a sárkány túlzottan szereti a királylányt? Nem. Ha szeretné, már magával vitte volna. Már vége lenne. Halálvágyam van? Igen.
Néhány hete megismertem egy új fogalmat, megtapasztaltam milyen irigynek lenni. Irigyelni az életet, irigyelni azt, hogy valaki bármit megtehet. Irigy vagy azokra, akiknek van élete, irigy azokra, akiknek már elmúlt. Sosem voltam irigy, most mégis, ezt érzem. Mozdulni akarok, vagy erre, vagy arra. De mivel rólam van szó, én csak egy felé mozdulhatok. El kellene engednie a világnak.
- Citera lennék, ujjaid alatt. Keserű és szerelmes, bánatos és reményteli. A hangom a lelkedbe hatol, és nem enged el. Ott vagyok álmodban, és ott az ébrenlétben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

- Akkor ez egy olyan terv - bólintottam is még kettőt rá, hogy végül vegyük úgy, nem kötekedek többet a semmin. Eddig se akartam, csak kicsit hitetlenül álltam dolgokhoz. Máshoz voltam szoktatva, mást láttam egész életemben a kísérgetésről, a kitartásról és a ragaszkodásról is. Talán csak Dávidtól nem.
Ha ilyesmi történne. Ráncoltam is az arcom, ahogy csak sikerül, igazából önálló életet élt és eltekintettem más irányba, hogy el is engedjem ezt az egészet. Nem olyan régen még az sem volt egyértelmű, hogy egyáltalán bárhova elmenjünk, együtt. Nem hiszem hogy mert engem ne szeretne vagy velem lenni, azt se, hogy ezt szégyellné. Csak valahogy nem láttam a csillámtengerben mosolyogni magam előtt. Tudom, hogy nem mindig kedvelek hétköznapi dolgokat, így sosem hibáztattam senkit. Tudom, hogy Bubunak is lelkileg megterhelő volt az az egy darab ékszerexpo, amire el kellett kísérjen, mert 14 év alatt csak felnőtt családtaggal engedtek be. Ez is tök hülyeség.
- Deb.. - folytattam volna, de csak a tenyerébe sikerült, én meg kitolva a nyelvem meg is nyaltam, fémes, undi helyeket taperál. - Nem terveztem. De a következő máshol lesz - figyelmeztettem a nyelvem is kitolva, érezze mire is gondolok, mintha ezzel sokra mennék, de tudja, hogy megteszem. Egy kis kóstolás nekem aztán. Ennek ellenére nem akartam részletekbe menni, csak közöltem a tényeket, amit kimondatlanul is tudunk mind. Nem mintha én meg ő ne lennénk egyértelműek nekik... Celnek "szomszédai" voltunk. Hónapokig. Mondjuk ez nem jelent mindent, de érti ezt akinek kell. - Oh, nem, erről szó sincs. Éppen hogy nem fogok - már felkelni, vigyorodtam is el, hogy még riszálva is kicsit lépdeljek tovább elégedetten. Ha kell, nem felejtek, ez egy nagy előnyöm. Sok minden befér a fejembe, ha a saját céljaim éppen szükségesnek ítélik meg. Most pedig nagyon is ez volt a véleményem. Akkor is, ha Dávid szerint ez egy káosz. Ezt nem rest hetek óta hozzám vágni, de szerintem csak a tetkó miatt sír rajtam, amit neki kellett felírni, pedig megígérte, hogy sosem. Meg törött szívet se. Azt nem is kértem, olyat sosem szeretnék megélni többet. Porlevest sem.
- Nehezen megoldhatóak, nem lehet kimenni róla, pedig egy ekkora helyen biztos jól jön közben a szünet, vagy elugrani enni valamerre - mert ugye nekem mi más jutna elsőre eszembe? Nem mintha ne lenne gyorscsomag a táskámba, ami Gabe-en lifeg. Mert ő nem hozza a cuccom, úgy pakoljak. - Nem azt mondom, hogy lassan felhívnának téged Bencéék beteg vagy-e két egymás utáni szabadnappal, de... - mutogattam az ujjacskáimmal, viszont csak széles mosollyal néztem rá egy puszi után és szedtem is a lábaim, hogy akkor essünk neki a helynek.
- Azt bízd rám mikor és hol és mit - bólogattam is magam elé, majd elhúztam az A sor felé. - Be, mert kiegészítős jegyet vettem, nem a csóró néniset, ahol semmit nem lehet - pillogtam a néni felé, majd vissza rá. - Van hozzá csomagmegőrzőnk, adnak kulcsot a karszalaghoz.
És így is lett. Ez a sor rövidebb is volt, mint a többi, nem költenek eleget  a jó dolgokra itt. Aztán kikerestem a kis elvett térképen mi is a helyzet. Ez lesz az...
- A kvarcoknál kezdünk - mutattam is rá a kis térképre, aztán a kezébe nyomtam a sajátom és húz... vontatni kezdtem. Leginkább. Kicsi vagyok, de agresszív, mikor nem férek el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Érdekes, hogy egy gyönyörű szép erdő hogyan tudott egyik pillanatról a másikra életem egyik legrémisztőbb terepévé válni. Míg korábban zöldes-sárgás faleveleket, csivitelő madarakat, s aranysárga napsugarakat láttam, a következő másodpercben már nyoma sem volt a szépségnek. Helyét átvette a zord időjárás szülte nyirkos sötétség.
Míg a biztonságot rejtő, emberi kéz által épített falak közül olykor élvezettel fürkésztem az égből lecsapó Zeusz haragját, kint tartózkodva a szabad ég alatt ez nem csak, hogy veszélyesnek tűnt, de félelmetes volt.
Minden dörrenésnél összerezzentem, s mivel nem tudtam lábra állni, attól féltem, hogy valami komoly bajom is eshet egy ilyen viharban.
- Segítség - újra felkiáltottam, bár már kezdtem úgy érezni, hogy mindhiába, úgy sincs még egy olyan ostoba lélek, mint én, aki minden tiltás ellenére ilyen időben járja az erdőket.
El voltam keseredve, ruhámat már eláztatta az eső, amikor egyszer csak meghallottam egy nagyon is emberi hangot. Olyan tisztán hallatszott, mintha a közelemben lenne, próbáltam megfordulni, hogy lássam, ki lehet az, de amint egy kicsit is mozdítottam a lábamon, abba újra belenyilallt a fájdalom.
Ekkor termett mellettem féltérdre ereszkedve az ismerős vonásokkal megáldott srác, kinek azonnal kiszúrtam prefektusi plecsnijét. Már csak ez hiányzott. Nem is tudtam, hogy örüljek-e az érkezésének, ugyanis félő volt, hogy ezután a kis kaland után majd kapok egy büntetést, vagy még annál is rosszabbat, netán kicsapnak az iskolából. Csak azért, mert meghoztam egy rossz döntést.
Megtörölve kézfejemmel a könny áztatta szemeimet - nem, mintha ezzel sokat értem volna a szakadó esőben - felpillantottam a barna szempárra.
- Megcsúsztam a létrán, és elestem és azt hiszem, hogy kificamodott a bokám, de az is lehet, hogy eltört...nagyon fáj - nyögtem keserves arckifejezéssel, ekkor azonban ismét lecsapott egy villám, ezúttal olyan közelségben, hogy a dörrenéssel együtt egy közepesebb méretű faág is a földre hullott a közelünkben.
- Merlinre! - ijedten kaptam el a prefektus karját, s azonnal közelebb is húzódtam hozzá, mintha ő jelenthetne menedéket ebben a szörnyű időben. - Mit csináljunk? - szégyelltem, hogy így féltem, de tanácstalan voltam, ő pedig idősebbnek tűnt, biztosan tudta, hogy mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kiprovokálja, a létével is, ha elismeri ezt, ha nem. Az egész ebből indul, ez minden alapja, azt hiszem ezért működünk ilyen jól, ezért tartunk itt, ezért kaptam azt a gyűrűt, ezért itt érzem a dinget és emiatt engedem meg magamnak, hogy csak úgy az aurájában ténferegjek és tegyem, ami eszembe jut. Mint akinek nincs következményre lehetősége. Pedig van, tudom, buta nem vagyok, a látszat ellenére se. Csak bámulok a szemeibe, ahogy maga felé fordít... és kinevetem. Túl természetesen jön, pedig tudom, hogy komolyan gondolja, ismerem már annyira, hogy szereti, ha úgy működik minden, ahogy az az elképzelései szerint le van festve. Mikor sikerül nagyon komolyan visszanéznem rá csak adok egy puszit az állára, még oda is motyogva neki.
- Ne? - néztem rá, de aztán a csók elterelt, még magamtól is, nem még a világból. Szeretem, jobban, mint hittem, vagy bárki, és ez nem nyilvánul meg annyiban, hogy itt vagyok és szórakoztatom, vagy abban, hogy nő vagyok ő meg férfi. Ez valahogy ezeken túl mutat. Mondjuk úgy az első - a találkozásunk nem véve - alkalommal már eléggé bemutatkoztam, nem volt zsákbamacska, mégsem érte be senki annyival.
- Nem lesz. Pont, semmi küldetés és munka, ez így lesz és kész - közöltem nagyon határozottan, ígéret inkább mint cél. Azoktól eltérhet az ember, módosulhatnak, olykor változtatni is kell. Az ígéret már más tészta, ahhoz tartod magad, főleg, ha fontos, akkor mindenen át azt tartod szem előtt. Én biztosan. Meg amúgy a lányok is, erről eleget folyik a szó, ha kell, ha nem.
- Kéééépzelem. Rosszabb...? - nem mintha eljutnék a kérdésig, közbevágva se, mert már meg is tudom a választ rá. Sóhajtanom is kell egyet, ahogy a tekintetem a cicákra siklik, egyikről a másikra. Valahol, mélyen, de rosszul érzem magam kicsit azért, amit így rá hoztam, közben pedig büszke is vagyok magamra. Ki érti ezt? - Itt vagy, szóval ha akartak se tudtak ártani neked - vigyorogtam el még oda is bújva kicsit, ahogy az ölébe simultam és odaemeltem az egyik új kislányt.
- Nem, dehogy. Ne foglalkozz vele, még meg kell szoknom ezt-azt - vontam kicsit a vállamon, de csak lendültem tovább, mintha muszáj lenne csipognom. - Naaagyon uuuundorító. Igen, tudod, eddig Dáviddal laktam, aztán az első hónapokat még kihúzhattam egyedül, de most már lennének szobatársaim - forgattam is a szemeim látványosan.
- Igen, plusz órák, nehogy valaki segghülye maradjon és megbukjon. A skippelésben elég jó vagyok, azt hittem ez már feltűnt. De ez itt már komoly, a túl sok hiányzás után jár a dádá meg a kimaradsz egy körből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

éjjeli őrjárat

Vannak olyanok, akik élvezik azt élvezik a prefektusságban, hogy mászkálnak rendbontókra vadászva és azokat jól megbüntetik. Nos, az éjszakai mászkálást én is élvezem, azt hogy úgy látják, hogy példamutatóan viselkedem – szerintem ugyan nem, de engem nem kérdezett anno senki se erről – hát azt is. Na de a büntetés kiszabást már nem igazán. Sőt, én annak örülök ha nem találok senkit se a rám bízott helyeken. Most pechem van. És igen, így gondolom, hogy nekem van pechem, nem pedig szegény Annienek, aki csak enni szeretne. Gondolom én, végül is mi másért lenne a konyhában.
Visszamosolygok rá, bár egy kicsit furcsán hat ez nekem most. Nem kellene itt lennie, és ezt vagy nem tudja, vagy nem foglalkozik vele. Vagy nem tudom, tényleg nem tudom mire vélni azt, hogy rám mosolyog. Mindegy, majd kiderül, ha rátérek a kevésbé kellemes részére a dolognak. Terveim szerint ezt meg is tenném, rögtön azután, hogy válaszol a kijelentésemre, ám a szavai meghökkentenek.
- Megőrzésre? Hogyhogy? Nem lehetsz otthon egyedül? – árasztom el kérdésekkel majd bocsánatkérővé válik az arckifejezésem. Semmi közöm hozzá igazából, nem is értem, miért kérdezgetek én ennyit. De ha már mindenképpen kérdezni akarok, akkor meg miért ezeket? – Öhm, ez hogy függ össze azzal hogy úgy meg van terítve előtted, mintha hetek óta nem ettél volna?
Megrázom a fejemet, amikor felajánlja a sok ételt. Te jó ég, dehogy tudnék én ilyenkor enni! Jó, ez nem igaz mert tudnék, nyilván. Sőt, szoktam is tudni enni ilyenkor. Filmezés, vagy olvasás közbe vagy valami. De nem úgy, hogy hamarosan már az ágyamba leszek, és főleg nem valamiféle menüsort. Valami kis sima, egyszerűt, például ropit azt már inkább. Vagy popcornt, gumicukrot, pizzát, uh, kezdek rosszul lenni a kaja gondolatától is.
- Igazából pont mielőtt bejöttem volna fogyott el az utolsó falat a nagy zacskónyi mogyorós csókból, úgyhogy tele vagyok. Viszont … inni azt tudnék. Te kérsz esetleg valamit? – oké, ez lehet hogy fura, hiszen meg kellene büntetnem, ehelyett arról érdeklődöm, hogy nem szomjas-e esetleg. Szép kis prefektus vagyok, tudom. Az egyik manó már száguld is felém egy sárgadinnyés limonádéval, míg egy másik Annie válaszára vár. Belekortyolok az italomba, majd intek egyet a rengeteg étel felé, hogy csak rajta, lásson hozzá nyugodtan. Ráérek, ráérünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Theon
Én

Van abban valami szép, hogy egy prefektussal járok tilosban. Mondjuk még nem hozta fel, hogy ez számára probléma lenne, se akkor amikor megbeszéltük ezt a kis kiruccanást, se most, mikor találkoztunk. Nem zavartatom tehát magamat én sem, szavainak megfelelően fordulok be jobbra a könyvespolcok közé. Nem úgy nézek azért körbe mint aki sosem járt még itt, nincs az arcomon gyermeki csodálkozás, se óriási bizonytalanság. Lassú, ruganyos léptekkel szédelgek át a soron, a köteteket vizslatva, pálcámból derengő fény komolyan csillan meg arcomon. Mikor lehajolok jobb oldalra megvizsgálni közelebbről egy borítót, kiengedett hajam mögül úgy szűrődik át a fehér fény, ahogy egy sűrűn benőtt erdő aljnövényzetébe a telihold fénye. Oda, ahol Theon áll kísértetiesen imbolygó árnyak vetülnek, hozzám viszont nem hallatszik el motyogásának lényege, csak néhány halk hangocska. Épp csak annyi amiből felmerül bennem, hogy esetleg hozzám szólt, értelmet nem hallok a duruzsolás mögé.
- Hm? - kérdezek vissza felé pillantva. Jobb kezemmel fülem mögé söprök egy tincset, arcom úgy fordítom felé, bőröm nappal megszokott meleg árnyalatát bántóan sápadtra festi a pálcafény. Lehet, hogy lenne olyan testvérem aki most reflexből dorgálna meg, hogy nem illik így visszakérdezni, de valószínüleg arra is csak egy újabb, értetlen "hm?" lenne a válaszom.
Ha válaszol bármit is, felegyenesedek, hiszen a kis közjáték elég arra, hogy ráeszméljek, ahol az árvácskák ültetése külön szekciókat foglal el, valószínűleg nem találom meg az elemi mágiával foglalkozó köteteket. Ha nem zökkent ki lehet, hogy reggelig olvasgatnám a gerinceket, és nagyon megörülnék ha mondjuk tavirózsára vagy vízililiomra bukkannék, de ezzel megmentette derekamat a hosszas görnyedéstől. Na nem mintha olyan öreg lennék, ez csak a nagyoktól ellesett szófordulat. Szívesen, hogy kikotyogom a titkaitokat.
- Te mit keresel? - kérdezek rá előbb erre, majd arra is ami tényleg érdekel jelen pillanatban. - Tudod merre lehetnek az elemi mágiás részek?
Ha valamit, akkor a dupla tagadást nem tudtam megszokni az évek alatt, így hacsak néha nem figyelmeztetem magam, általában nem is használom. Minek? Olyan bonyolulttá tesz mindent. Halvány mosollyal lépdelek vissza felé válaszra várva, egész testtartásomból sugárzik a nyugalom, nem sietek sehová.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Persze, hogy meg volt benne alapból! Még jó, most csak erőteljesebbé vált az érzés. De érzi ő is azt a kapcsolatot, ebben biztos vagyok. Csak idő kell, míg rátalál, ráérez. És nála nyilván teljesen más, mint nálam volt. Eszembe jut viszont valami, amire lehet, hogy lehetne építeni eleve. De buta vagyok, hogy nem ezzel kezdtem kapásból! Egyelőre azonban csak figyelem a lányt meg a vizet nem szólalok meg megint, nem akarok zavarni.
Elmosolyodom viszont azon, ahogy ráköszön. Aranyos, nekem sosem jutott eszembe így megszólítani az elemem. Nem éreztem szükségét. Ó, na rászánja magát, hogy tegyen valamit, szuper. Érdeklődve figyelem a mutatványt, bár nem annyira a szememmel, sokkal inkább érzékeléssel. Érzem a vízmolekulákat, a reakcióikat. Ekkor Edith óvatosan felteszi a kérdést, hogy mi zajlik körülötte, én pedig elmosolyodom. Ó nem, ilyet nem játszunk.
- Nézd meg magad – mondom neki kedvesen. Nem kellene félnie attól, hogy esetleg semmi sem történik. Teljesen normális dolog, gyakorolni kell. Benne van a képesség, ezt világosan érzem én is, a prof is, a víz is.
- Mennyire vagy most nyugodt? Tudod, az fontos, biztos elmondta milliószor a prof, hogy relaxáció meg miegymás. És … bocsi, hogy ezt kérdezem … de … milyen körülmények között jött elő a képességed? Esőt idéztél, vagy cunamit, vagy érted … mit csinált a víz először?
Most már meg merem kérdezni, bár nem szokás erről faggatni a másik elemist. Negatív élmények fűződnek általában ehhez, vagyis az váltja ki. De lehet, hogy jó támpont lenne, ha arra koncentrálna, ahogy a víz először megjelent neki. És azt a viselkedését megfogni. Én ezért próbáltam először megidézni a cseppeket a tenyeremben, mert nekem az ujjaimon jelent meg először, mintha esett volna. Azt is képzeltem el mindig, hogy vizes, nyirkos lesz a tenyerem az esőtől, vagy attól hogy vízbe nyúlkálok.  Edithnél viszont nem biztos, hogy működne. Ó és a másik fontos dolog:
- Az elemis lényed nagyon sokat tud ám segíteni koncentrálni is meg minden, eleinte nem árt magad mellett tartanod, amikor gyakorolgatni szeretnél. Utána meg úgyse tudod lerázni magadról sok esetben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Ha valaki azt hitte, hogy majd idén már nem lesznek problémáim a mágiatörivel, hisz már a kezdetektől itt vagyok, tévedett. Nagyon nagyot. Pont ugyanannyira nem élem az egészet, mint tavaly. Sőt, talán picit jobban. Hosszú, órákba nyúló, unalmas órák, tele évszámokkal meg jelentéktelen emberek jelentéktelen tetteivel. Ráadásul már az első két hét után iratnak is velünk egy röpdogát a héten. Jó lenne ha tanulnék rá kicsit, lévén, hogy az órákon való figyelés nem sikerült eddig. Guess what, éppenséggel nem ezt teszem. Szerintem nem is én lennék, ha nem halogatnám az egészet az óra előtti utolsó szünetig. De hát mit tudnék tenni? A kastélyban való mászkálás és semmit, de még annál is kevesebbet tevés sokkal, de sokkal izgalmasabbnak tűnik. Ne ítélkezz, amíg nem próbáltad!
Körülbelül úgy késő délután felé tévedek be a második emeleti társalgóba, egyenesen a nagyteremből jőve. Alig lézengenek itt páran, a legtöbben még mindig vacsoráznak, itt még csak azok pihengetnek akik ugyanolyan gyorsan betömték magukba a cuccot, mint én. A küszöbön betoppanva lepacsizok egy évfolyamtársammal; még múlt évben lettünk jóba, mikor tanítottam neki valami nagyon egyszerű trükköt amivel jól lehet csajozni. Nem akarok hencegni, de azóta már többször láttam ugyanazon lány társaságában, ez nem lehet véletlen. Az eredmények magukért beszélnek. Hölgyek, urak, ha társkeresési tanácsra van szükségetek tudjátok hol találtok.
Nemsokkal utánam jelenik meg egy elsős levitás lányka, és egy sarki asztal előtti fotelben foglal helyet egy könyv társaságában. Jól ismerem már Karolát. Az évnyitón összefutottunk, meg aztán többször is segítettem neki tájékozódni kastélyon belül. Hirtelen ötlettől vezérelve lépek oda mellé és csapok le az előtte lévő asztalra egy pakli kártyát, olyan erővel, hogy ha nem látott mikor jöttem, jó eséllyel összerezzenjen hirtelen.
- Nagyon szép estét Karola - foglalok helyet a vele szemben lévő fotelben szélesen vigyorogva. - Van egy gyűrűd kölcsön? Kisujj eskü visszaadom - teszem fel a minden bizonnyal cseppet sem várt kérdést. Szokásom random hülyeségekkel fárasztani az embereket, de ez most más. Csak úgy ég bennem a kreativitás, úgyis megígértem már, hogy egyszer mutatok egy bűvésztrükköt neki is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Laura
Én

A várt visszaigazolást nem kapom meg, így lemondó sóhajjal nyitom ki szemeimet. A víz háborítatlanul feszül tenyerem alatt, és bár igyekeztem számítani erre is, nem mondhatnám hogy jó érzés beigazolódni látni gyanúmat. Picit rosszul érint az is, hogy más is látott bakizásom közepette, hiszen még ha ismerem, és ismer ő is... Mit gondolhat most vajon rólam?
Csalódottan húzom vissza kezemet és rejtem el újra ölemben, úgy pillantok féloldalasan a másik lányra. Igyekezve elnyomni magamban a sikertelenség érzését, inkább szavaira koncentrálok. Lassan bólogatok, kicsit el is merengek mielőtt válaszolnék. Amikor megpróbáltam, nyugodt voltam... Legalábbis azt hiszem. De most? Most már kevésbé, ha egészen őszinte akarok lenni.
- Nyugodt vagyok - mondom ki végül az egyszerű verziót, részben azért is csúszik ki a kis füllentés, mert az bánt hogy ő látott, ezt viszont nem szívesen fogalmaznám meg. Arcomon mindenesetre nem suhan át árnyék, olyan őszinte szemekkel nézek rá, amilyenekkel csak tudok. Egy kis simlizés belefér.
Szememmel megkeresem a helyet ahol nagyjából lehettem a Candyland utáni estén, de nappali fényben nem ugyanúgy fest a táj, így csak körülbelül tudok arrafelé bökni mutatóujjammal.
- Ott lebegtem, azután valamiféle mágikus növény lehúzott a víz alá. Amikor már azt hittem, hogy - itt nyelnem kell egyet, ezt nem tudom anélkül felidézni hogy ne érintene meg - megfulladok, segített felszínre kerülni.
Egy pillanatnyi szünetet tartok ismét, ezúttal inkább azért mert nem tudom pontosan megmondani mi hogy történt, az egész helyzet zavaros, blőr, sokáig teljes fehér köd ült az agyamon miután kisegítettek onnan. Enyhén megrázom a fejem, ezzel űzve el a képeket is, melyek eszembe jutnak.
- Nem tudom mit csinált - bököm ki végül, majd csak sorolom azt amit biztosan tudok. - Valahogy eltűnt rólam a növény, ez lehettem én is, lehetett a víz is. Valahogyan a felszínre kerültem, ugyanígy fogalmam sincs. Igazából ami tuti ehhez köthető, az az, hogy hát... Tudtam lélegezni. A víz alatt.
De ó, ha most arra kér, hogy ezt próbáljam ki, én... Én... Nem. Azt hiszem nem tudnám így hirtelen teljes lelki nyugalommal csak úgy megpróbálni letüdőzni a vizet.
Az első találkozás kitárgyalása után a lényekre tér át. Nem tehetek róla, de felháborodottan fújom fel magam.
- Megnyalta Maxwellt! - árulkodok ebilenemre, akinek amúgy bírnia kéne a békámat, elvégre ő maga is ebihal vagy mi, de... Fene érti, mindenesetre Max tök idegesen kuruttyolt utána nekem, és nem mert a párnámon kívül máshol elaludni, szóval jelenleg kicsit morci vagyok Iridisre, annyira, hogy nem is tudom hol kódorog. Remélem nem Max terráriumának üvegét kocogtatja... Nagyon, nagyon remélem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Csak később, mikor a hang újra megszólalt, én csak akkor ébredtem rá arra, hogy az előbb az nem a saját csöndem hangja volt. Nem az enyém és nem az édesanyámé. Az a hang, ami megtörvén a hosszú csendet fölszabadított önnön kínom, a néma valóság súlya alól, idegen volt. Bár a szemeimen még sűrű könny egyensúlyozott, és forrón csurgott végig szeplős arcomon, bár még kába voltam, és még a sötét eget néztem, bár a szívem még mindig szaporán vert, a valóm már tudta: nem vagyok egyedül. És ez borzasztóbbnak hatott az egyedüllétnél is.
Kezeimmel arcomhoz kaptam; nyirkos tenyereimet olyan erővel szorítottam bőrömhöz, hogy az vörösből sárgába hajló nyomot hagyott maga után, és számat nagyra tátva szűkölni kezdtem. Éreztem, hogy kezeim alól lefolyik egy-egy könnycsepp, és rúgkapálni akartam, de a lábaim kővé dermedtek, és mint jelentéktelen cementeszsákok vártak a csónak végében. Nem tudom, kiabáltam-e, hogy ordítottam-e tenyereim rejtekében, a világban, ahol a sötétség elnyelt minden hangot, de a szám nyitva volt, és a fogaimat mélyen húsomban éreztem.
Sok hangot ismertem, sok létezett bennem és körülöttem is. A fülsiketítő néma csendnél minden jobb volt. Mégis, a partról jövő idegen hang felismerése rémisztően hatott rám. Nem akarom bántani, kúszott a fejembe az első őrjítő gondolat, épp mikor elfogyott a levegőm, és a szűkölésem alábbhagyott. Legyen ő akárki is, én nem akarom bántani.
A kezemet még sokáig tartottam úgy, mozdulatlan az arcomhoz tapasztva, és abban bíztam, hogy mikor leengedem a karomat, az éjszaka nappali fényre vált, az ablakon szűrődik be, és én nem csónakban ringatózom, hanem az ágyban fekszem majd, rémálomból ébredvén, izzadtságtól összetapadt hajammal a homlokomban, egyes egyedül. És írni fogok Miss Ackroydnak, ígérem, suttogtam sósízű bőrömbe, írok neki még akkor, első dolgom lesz pergament és pennát ragadni, és írok neki, kérek egy időpontot, mert beszélgetnünk kell, mielőbb beszélnünk kell.
Aztán megmozdultam. Többé nem szorítottam arcom elé a kezeimet, és a számat is összébb zártam. Nem csuktam be teljesen, ajkaim között szabadon járt a késő esti hűvös levegő, éreztem a víz illatát ízzé válni a nyelvemen, és éreztem a stég korhadt fadeszkáinak dohszagát is. Végül kinyitottam a szememet, amit már nem takart fátyol, amit nem homályosított többé érzékeny lenyomat, és pont ahogy vártam, az áhított nappal helyett az éjszakai égbolt nézett le rám, mint árva fiára. Azt hiszem, segített volna, ha képes rá. Lenyúlt volna értem felhőkarjával, és átölelve hideg testem kiemelt volna koporsócsónakomból, hogy felszabadítson e világ poklából.
Lehet, hogy sírni akartam, mint egy súlyos depresszióban szenvedő, a társadalomból kitaszított, meg nem értett alak, de az érzés, hogy van valaki más is körülöttem, nem engedte.
Ujjaim a semmiből tűntek fel a csónak oldalfalán. Azok koszosan kapaszkodtak a deszkába, körmeim alatt föld és homok lapult, bőrömet pálcaanyagokból származó szálkák csúfították. A régi, aranyvérű Saint-Venant, a szüleit büszkévé tevő bűbájtan tanársegéd finom keze a múlté lett, hogy most, a csónak szegélyét markoló egyszerű munkásként tündököljön. Mert tündököltem. A kezem mellett hamarosan megjelent göndör, szőkés hajam is, azután homlokom, majd a szemeim, a partot kémlelő szemeim is felrémlettek a sárgán ragyogó csillagok kevéske fénye alatt.
Tudni akartam, kihez tartozott a hang, ami éles pengéjével lehasította rólam a csendet. Nemcsak tudni, de látni is akartam, kié a hang, ami egyszerre szabadított fel és taszított vissza állatias ösztöneim kiúttalan ketrecébe, az egyetlenegybe, ahová soha, de soha nem térhettem vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Néhány hete, a vizsgák előtt tesztet töltettek ki velünk Fisher tanárnő, ahol a személyiségünket vizsgálta. Sosem gondoltam volna, hogy egy százalék híján teljesen elvi beállítottságú vagyok, sem azt, hogy inkább introvertált, még ha csak pár százalékkal is. Pedig ez a nagy helyzet, és ahogy itt fekszem a földön, nézve a csillagokat, várva azt, mit eddig elkerültem, a halált, lassan elhiszem, hogy tényleg introvertált vagyok.
Lehetne vége? Nem akarom látni, ahogy a körülöttem lévő stabilitás végleg összedől, sem azt, hogy minden, mi megszokott idegenné válik. Hamarosan minden megváltozik. Már bűntudatot érzek, ha megölelem Jasont, hiszen barátnője van. Már bűntudatot érzek, amiért még mindig reménykedem, hogy Denis rájön, a házassága értékes, hiszen Cath mással van. Már bűntudatot érzek, mert nem vagyok boldog. Nem hálátlan vagyok, boldogtalan, elszeparálom lényem, és éjjelente kiszökve hallgatom a csendet. Távol vagyok a biztonságos otthontól, távol az engem segítő emberektől. Ha most valaki bemegy az üres szobámba, megijed, riadalmat okozok, pedig leírtam egy papírra, hogy csak sétálni mentem. Bűntudatom van, mert valakit megijesztek, pedig nem akarok.
Nem azért van halálvágyam, mert én ezt élvezem, hanem mert nem bírok már több szakadékból kimászni. Megfogadtam, hogy a halálomig megírok száz mesét, száz pozitív, életigenlő mesélt. Az utolsóhoz az üres lapok hetek óta az íróasztalon hevernek, lassan rakódik rá a finom porréteg. Képtelen vagyok írni, képtelen vagyok hazudni. Képtelenség depresszióban szépet alkotni. Azt mondják, a nagy költők és írók mindig depresszióban alkották a legcsodásabb írásokat, de ha alaposan megnézzük a sorokat, mindben a halál, az elmúlás, a viszonzatlanság szerepel. A legszebb irodalmi alkotások a legnagyobb negatív érzelmi halmazt képviselik. Lehunyt szemmel élvezem, hogy olyan, mintha valakivel beszélgetnék. Lehunyt szemmel még mindig próbálom elképzelni az alakot, akinek a hangja hozzám szólt. Nem félek, hiszen úgy érzem, önmagam teremtette képzeletem csupán, hiszen a hangja csábít és biztonságot nyújt. Egyedül vagyok, mint elmém kastélytornyában, ahová menekülni szoktam a világ elől. Gyerek vagyok még, és sosem leszek felnőtt, hiszen, míg a halál el nem jön értem, élvezni akarom az életet, és azt a felnőttek nem tudják, hogyan kell. Ha egy percig, egy napig, egy hónapig, egy évig kell is kitartanom, kitartok.
Egymagam csendjében, a toronyszobámban, citerát, zongorát és hegedűt hallgatva. Toronyszobámban kellemes meleg van, egyszerre van jelen a Nap és a Hold, szerelmüket világítja megannyi csillag. Szobámban, fent a magasban minden napsárga és kék, vidám kék, mint a nyári ég. Perzselő meleg járja át, mindig hideg testemet. Odafent minden olyan dolog van, amit szeretek, odafent nem nyomaszt, ha írnék, száguldó ceruzám apróra faragva, csak írok szüntelen, gyermekeknek, kedveset. Megvédem a sárkányt, megtérítem a rút banyát. Fenn, a védett világomban boldog vagyok.
Mozzan a csónak, és én riadtan felülve nézem a kezet, és mire a kézhez arc is társul, én már egy fa mögül nézem a sötét sziluettet. Pedig tudom ki ő, a Végzet. Hozzon bármit is, vele teljesedik be a történet. Ajkaim elnyílva, tüdőmbe apró dózisokban érkezik meg a jéghideg levegő. Kapucnim fejemről kicsit lecsúszva, hosszú kardigánom érzem, ahogy a bokámat súrolja. Nézem őt, a férfit, és fejemben visszhangzik Vass Albert, mint másodlagos kísértet.
~ Én úgy képzelem el, hogy a halál egy óriási nász, legszentebb, legemberibb ölelés. Nem fájdalom: fájdalom-felejtő. Nem rém: rémeket elűző. Több mint a Szépség. Több mint a Szerelem, a Jóságnál is több: Kegyelem. ~
Nem tudom, mi mozdít meg, hogy milyen erő, mi hozzá húz, a csónakban ülő révészhez, ki a folyón átvezet. Mindig így képzeltem el, hogy halálom után megannyi virág képében, csónakba fektetnek, és utolsó búcsúra egy folyóba eresztenek. A folyó sodor, hogy mikor borul fel, merre visz, ő határozza meg, sorsom végén, gyengéd ölelésbe zár, lelkem ellágyul, a magasba száll. Nincs már szabad hatalmam, nem ellenkezhetek, életem végén, szárnyalok, úgy, mint sosem lehetett.
~ Én úgy képzelem el, ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás és akkorára nő a fájdalom, hogy nem bírom tovább: hozzám lép egy fehér ismerős, szép csendesen lecsókolja a számat, lefogja ezt a vergődő szívet, és ennyit szól csak: elnémuljatok. Erre megszűnik minden indulat. Erre megszűnik minden fájdalom, csak gondfelejtő békesség marad: se könny, se vér, se akarat, nem lesz már semmi sem. ~
Kibújva a fa védelméből, mohás törzse miatt a fehér anyag is megszíneződött kissé, lépek lassan közelebb a csónakbéli alakhoz. Nem félek. Nem ellenkezem. Nem könyörgök. Csak lépek, egyik lábam a másik után téve, széles  kapucnim lopva megigazítva a fejemen. Mint egy mese szereplője, lépek elő a fényre, melyet a hold világít meg. Itt nincsenek lámpák, ezen a részen csak a nyugalom és a végtelen csillagtenger pihen. Bár arcát még mindig homály fedi, úgy vélem, Ő az. Hát itt vagyunk, eljött a pillanat.
~ Elhal a szívem dobbanása, s végtelen álmok néma lánya bűvös, tüzes csókjába zár. Szeretőm lesz egy éjszakára a széparcú Halál. ~
Lépéseim a csónaktól nem messze, a víz szélén halnak el. Nézem őt, az alakot, és mégis, furcsa gondolat férkőzik fejembe, mely szavaimban is megjelenik, magam sem értem, miért.
- Kérlek, ne félj tőlem, sosem bántanálak.
Nem ezt akartam mondani, üdvözölni akartam, köszönteni a Révészt az út előtt, ám mégsem ez jött ki torkomon, mintha csak egy őrangyal súgott volna mást az ajkaimba, én pedig csak nézem őt, és várom, hogy mondjon valamit. Akármit. Csak had halljam újra a hangját, csak had élvezzem azt a borzongást, mellyel testem reagált rá. Csak had. Még egyszer, mielőtt vége.
Kérlek, csak szólalj meg.