38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Edith Ixchel Payne összes RPG hozzászólása (27 darab)

Oldalak: [1] Le
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. augusztus 5. 17:11 Ugrás a poszthoz

Balatoni nyár
Én I 08.18.

Meglepetten, de boldogan fogadtam el az invitálást. Pár hete még nem ismertem itt senkit, és lám, a házam nem hazudtolta meg önmagát, olyan gyorsan befogadtak, hogy még én is csak meglepetten pislogtam. Észrevétlenül kerültünk egymáshoz egyre közelebb és közelebb, de hogy bánom-e? Ugyan dehogy, sőt, épp ellenkezőleg, jól érzem magam a társaságukban. Meg aztán van ingyen műsor is, Dankával az első sorból nézhetjük végig, Laura és Thomas hogyan csiszolódnak össze, napról-napra jobban odafigyelve egymásra. Aranyosak, és én mosolyogva figyelem őket, de sok más korombelitől eltérően nem vágyom hasonlóra. Majd talán egyszer.
Kedélyesen pillantok Dankára, miközben egy lecsöppenni készülő részt nyalok le a saját fagyimról. Szerencsére már ismét önmaga, így nem is tart órákig mire lesétálunk a strandra. Na persze, ha még mindig le lenne lassulva, a fagyi is rég szétolvadna mire meg tudná enni, aztán biztosan nagyon szomorú lenne.
- A mogyorós is fini - somolygok rá vissza, ahogy meglátom, hogy belenyúl a gombócba. Tovább szélesedő mosollyal nyújtom felé a tölcsért, egy kérdő szemöldökfelvonással. - Megkóstolod?
Persze az ajánlatom nem csak neki szól, bárki kérhet kóstolót, amíg el nem fogy a gombócom. Nekitámaszkodok a pad szélén lévő szoborszerű virágládának, a többiek felé fordulva. Vállamon ott libeg a vászontáskám, benne a fürdőruhámmal, és egy kis palack vízzel, valamint a pénztárcámmal, amit szerencsére most nem felejtettem el elrakni. A pálcámat, és minden más cuccomat a szobában hagytam, nehogy valaki megtalálja aztán baj legyen belőle. A bőröndöm mélyén lapul jópár csomag rágcsálnivaló, kesudió, mandula, mogyoró és hasonló magvak, valamint egy kis édesség is, amiket a születésnaposoknak hoztam. Tudom, tudom, nincs ajándék, de ez mégsem olyan ajándék ajándék, inkább figyelmesség, amivel mindenki csak jól jár. Remélhetőleg mindenki talál majd kedvére valót, és nem cipeltem őket potyára.
Utoljára módosította:Edith Ixchel Payne, 2019. augusztus 6. 18:31
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. augusztus 11. 16:17 Ugrás a poszthoz

Balatoni nyár
Én I 08.18.

Körbenyújtom a tölcsérem, igazából nem is nagyon figyelve ki kóstol bele és ki nem, hiszen közben én is másokéval vagyok elfoglalva. Mondhatnánk, hogy ennyitől még figyelemmel kellene tudnom követni a sajátom sorsát, de hát eszembe sem jut koncentrálni rá. Csináltak is egy hasonló helyzetről egy kísérletet, azaz egy videót pontosabban, ahol a nézőnek azt a feladatot adják, hogy számolja meg hányat passzolnak egymás között a fehér pólós kosarasok. Egyszerű, tényleg, lassan csinálják, nincs is ezzel gond, de visszajátszva kiderül, hogy egy gorillajelmezes ember is átsétált a kamera előtt, integetve. Na most itt jön a csavar, ugyanis állítólag a megkérdezettek fele ezt észre sem vette! Szívesen kipróbáltam volna vajon nekem feltűnik-e vagy sem, de sajnos nekem már úgy mutatták meg, hogy tudtam, valami furcsa dolog fog történni. Most viszont tudtomon kívül hasonló helyzetbe kerülök, és hopp, tényleg nem veszem észre, hogy Laura passzolja a lehetőséget. Ha feltűnne valószínűleg visszakérdeznék biztos-e a dologban, hiszen tényleg finom. Vele ellentétben engem nem hoz zavarba a dolog, egyáltalán nem számít olyan kirívóan belsőséges gesztusnak. Persze akinek annyi testvére van mint az égen a csillag... Az valószínűleg elég hamar hozzászokik az ilyesmihez, és gondolkodás nélkül kóstolgat mindent amit felkínálnak, tudva, hogy ha nem teszi, két századmásodperc alatt csap majd le a lehetőségre valaki más.
Hümmögve bólogatok, hogy nagyon finom mindenkié, és köszönöm a kóstolót, majd visszatérek sajátomhoz, és elérve a tölcsér széléhez, harapdálni kezdem.
Thomas mondatára gondolkozni kezdek, hogy vajon hol láthattam utoljára a saját mobilomat. Belefeledkezve tapad a szemem a két fiúra, kívülről úgy tűnik, mintha bámulnám őket, pedig csak elgondolkodtam. Tekintetem még követi őket, mire egyre furábban és furábban pillantanak hátra, majd zavartan befordulnak egy mellékutcába. Én ezt fel sem igazán fogom, hiszen időközben megtalálom a választ kérdésemre - én szerintem valahol otthon felejtettem. Na mindegy.
Ha tippelnem kéne utoljára az éjjeliszekrényemen volt, de az is lehet, hogy az íróasztalomon maradt. Na sebaj, ha valaki el akar érni el tud, a butafont meg majd feltöltöm, mert mire hazamegyek, úgyis megint lemerül. Nem vagyok az a fajta, aki szükségtelenül hozzáfűzne dolgokat a társalgáshoz, de hát ez eddig is így volt, bízom benne hogy senki nem veszi magára elvarázsolt nyammogásomat a fagyi felett.
Élénkebben csillan meg a szemem azonban a víz gondolatára, így már el is tolom magam a virágládától, és ha mindenki felszedelődzködött, meg is indulunk. Elrágom tölcsérem alját, majd egy következő kukába én is belepottyantom szalvétámat. Az orrom hegyén még marad egy apró pötty, de ezt észre sem veszem, így teljes nyugalomban bandukolok tovább.
- Tényleg, Benito nem volt szomorú, hogy nem jöhet le? - fordulok Laura felé, ahogy mellettünk egy kisfiú elszalad egy delfin-kutya szerű kék gumimatraccal. Ne kérdezze senki miért pont ezt a két állatot láttam benne összekeveredve, én is furcsán pislogva emésztgetem még az élményt.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. augusztus 13. 13:10 Ugrás a poszthoz

Balatoni nyár
Én | Fürdőruha | 08.18.

Igaz, beoldalaztam kicsit a fürdőbe hogy arcot és kezet mossak az izzasztó út után, de mivel épp az a veszély fenyegetett, hogy ha huzamosabb ideig bámulok a kádra beleugrom, és estig nem szednek ki, inkább rögtön elkaptam a tekintetem miután megláttam. Igyekeztem inkább a Balatonra koncentrálni, és magamhoz képest sietősen hagytam ott a csapot. Az ágyra leültem, de csak annyi időre, amíg bőröndömből előhalásztam a fürdőruhám, utána az ablakohoz sétálva vártam meg míg megkapom a jelzést, hogy mindenki kész és indulhatunk.
- Hát de jó neki - sóhajtok fel a gondolatra, hogy a kis szalamandrapárduc (valami ilyesmi volt a neve) már kedvére pacsálhat a kádban, amíg mi az aszfalton kutyagolunk csak a strand felé. Hangomból tisztán kiérezhető a vágyódás, remélem nem annak tudják be, hogy szívesebben maradnék a szálláson, hanem hogy szívesen mennék már be a vízbe.
Nézelődve követem a többieket, rácsodálkozva erre-arra. Megmosolygom az unikornisos gumicsodát, aztán észreveszek messzebb ételbódékat, játszótereket. Nem jártam még itt, így minden újszerűen hat, de igyekszem nem elkeveredni a többiektől. Nem pakolok le semmit, Laurát magára hagyva veszem be én is az egyik öltözőt. Bólintok Dankának, hogy persze, majd miutn megfigyelem hová mennek be, én is eltűnök egy faajtó mögött. Rákattintom a zárat, majd gyorsan átvedlek, hogy aztán nem egészen két perc múlva már eddigi ruháimmal a szatyorban lépjek ki az ajtón.
Alapból egyébként eszembe sem jutott volna rendes ruhában lejönni a partra. Most azonban féltem, hogy ha ott találom magam a fürdőszoba közepén fürdőruhában, akkor tényleg megkísért a kád, és Benitoként vetődök a vízbe. Alapból nem szoktam ennyire hevesen reagálni a fürdés gondolatára, de rég volt szerencsém zuhanyzón kívül máshoz, az pedig csak még rátett egy lapáttal a dologra, hogy a melegben utazgatás miatt kellemetlenül ragadósnak éreztem a saját bőrömet.
Bevárjuk egymást, és amikor mindenki elkészült, visszaindulunk Laurához. Vászontáskámat a földre rakom a többieké mellé, majd türelmesen megvárom, hogy mindenki bekenegesse magát, miközben vágyódó pillantásokat vetek a víz irányába. Ha esetleg felajánlanák a naptejet visszautasítanám, nem szoktam és nem is szeretek ilyesmit használni. A bőröm nem ég le, cserébe csodás kis allergiás kiütéseket tud okozni ha nem a megfelelő fajtával kenem be magam, és annál minden csak jobb lehet.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. augusztus 19. 21:13 Ugrás a poszthoz

Balatoni nyár
Én | Fürdőruha | 08.18.

Laura szavaira egy picit mintha megszaporáznám lépteimet,és bólogatva engedelmeskedek a víz vonzásának. Egyelőre még csak messziről, sajnos. Érdeklődve figyelem a feldobott vacsiötletet, kedvem lenne a sütögetéshez, és még a bőröndömben lapuló pillecukrokat sem gyertyalángon kéne megsütnünk. Minden összevág.
- Támogatom, hogy keressünk ilyet - szólalok meg magamhoz mérten lelkesen, bár a hangsúly ugyanannyira szól annak is, hogy lépésről lépésre közeledik a Balaton (mármint mi hozzá, de érted), meg annak, hogy ebből amúgy egy király kis kaland kerekedhet. Tábortűz, rémtörténetek, sütögetés, az este hangjai... Kalandosnak kalandos, de pont ezért lenne vicces. Meg szúnyogcsípéses.
Félig transzban öltözök át, na jó, ez erős túlzás, de sietek, és gondolkodás helyett is inkább csak a jelenre koncentrálok. Nem tudom, hogy fog érinteni a víz, szeretnék is belemenni, meg kicsit izgulok is.

- Köszi, te is - mosolygok Laura kedvességére, majd a cucckupac melletti fának döntöm a hátam, várakozva. Nem ajánlom fel szolgálataimat, hiszen mire leesne a kérés, már rég akad jelentkező. Amíg kenegetik egymást, a körülöttem lévőket vizslatom, a felénk guruló labdát, Danka mosolyát, a kisfiút, a másik oldalunkon elsétáló nyugdíjas párt az unokáikkal. Csak megrázom a fejem a kérdésére, és jelzésértéűen megemelem karomat, amin jól látszik, mennyit szoktam napon lenni. Nem kell nekem ide naptej. Az úszódresszem vonalai is látszódnak halványan, hiszen edzésre általában abban járok, nem kétrészesbe, mint most. Nem bámulom meg Thomasékat, hiszen mi érdekes van bennük? Pislogva kapom fel a fejem Danka kérdésére, majd megrázom.
- Áh, megvárom, pikk pakk megvannak aztán mehetünk együtt.
Pillantásom egy csapat hattyúra terelődik, akik kenyérért nyújtogatják a nyakukat, ha innen jól látom. Mosolyogva figyelem a madarakat, majd ha mindenki elkészült, megindulok én is a part felé.
Begyalogolok a vízbe, bár hűvös, de nem zavar, teljesen hozzá vagyok szokva az érzéshez, így rögtön fejbúbig merülök a zavaros vízben. Beljebb megyek pár méterrel, hogy ne álljam el az utat, majd jólesően pakolom hátra hajamat.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. október 4. 22:44 Ugrás a poszthoz

Laura
Én

Törökülésbe húzott lábaim lassan kezdenek hangyásodni, ahogy a víz mellé terített pokrócon ücsörgünk már ki tudja mióta. Nem ott vagyunk, ahol azon az éjjelen társamul szegődött az elemi mágia, a stégtől pont ellentétes irányba indultunk el mikor leértünk a tópartra. Az, hogy ez szándékos volt bármelyikünk akár én akár Laura részéről, nem tudnám megmondani, lábaim automatikusan vezettek erre. Próbálom megfigyelni a különbségeket régen és most között, ám ez korántsem megy olyan egyszerűen mint gondoltam volna. Nem látom élesen, hogy most mi vonz, mi hajt előre, nem tudom hogy akkor is így vágynék-e be a vízbe ha nem vált volna máshogyan is az életem részévé. Ha a tankönyvi választ keressük, persze, jobban vonz, biztosan. De igazából nem értem még hogyan működik, nem ismertem ki se magam, se azt, hogy mire vagyok képes, így csak zavartan húzom fel lábaimat, és cserélem meg őket egymáson.
- Mit kéne éreznem? - kérdezem bizonytalanul a mellettem ülőt, hátha van valamilyen tippje számomra. Eredetileg csak beszélgetni indultunk el, aztán hogy-hogy nem kikötöttünk a tónál, bár ezen csodálkoznom kéne? Ezt sem tudom megítélni, az elemeink miatt lenne? Elcsevegtünk mindenféléről, ki mit csinált a szünetben, hogy vagyunk, ezeken már túlestünk. Pár pillanattal ezelőtt még épp a kedvenc zenéinket sorolgattuk egymás után vidáman, de aztán tekintetem a vízre siklott, sokadjára, és egy cettintés alatt ragadott magával a helyzetben addig csak rejtve meglapuló komolyság. Talán nem olyan nagy titok, hogy a napok legnagyobb részében elég elveszett vagyok, engedem hogy sodorjon előre az élet, mint holmi uszadékfát a hegyi patak. Nincs ez másképp ezzel az egész új elemi mágia dologgal sem, azonban most fennakadtam valamin, és kéne egy bátor hullám, ami továbbsodor, kibillent a pillanatból.
Enyhén előredőlök, ujjaim lazán végigsimítanak a vízfelszínen, de hiába tudom elméletben mit kéne tapasztalnom, valahogy félek komolyan megpróbálni bármit is. Mi van ha mégsem sikerül? Vagy ha valamit rosszul csinálok?
Élvezem ahogy a víz anyagtalanul átszűrődik kinyújtott ujjaim között, halkan elmotyogott kérdésem pedig csupán félig költői - reménykedek benne, hátha történik valami ami segíthet, hogy ne legyek ennyire... Ennyire bizonytalan.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. október 4. 23:01 Ugrás a poszthoz

Theon
Én

Magamat nem zavartatva lépdelek a fiú mellett, kezeimet nadrágom puha szebeibe süllyesztem. Mamuszom tapadókorongos talpa viccessé teszi a járkálást a kihalt folyosókon, néha csikorgó hangot hallat. Nevezhetnénk a mai estét taktikai ismerkedésnek is. Bár azért reménykedem hogy tévedek, de tavaly csak pár apró hajszálon múlt, hogy nem maradtam még egy évig élvezni a másodikat. Igazi kapcsolati tőke tehát összeismerkedni az alattam járókkal, ha úgy haladok a tanulmányaimban ahogy számítani lehet rá, előfordulhat hogy hamarabb kell majd lepacsiznom velük mint így elsőre gondolnám.
- Erre? - szólalok meg viszonylag halkan, majd ha bólint benyomom a könyvtár ajtaját, hogy beléphessünk. Nem mondhatom, hogy minden zeg-zugát ismerem a helynek, sőt meglehetősen kevésszer fordultam meg idebent ezelőtt. Kettőt lehet találni miért nem vagyok valami felékszült a vizsgákon. Találomra indulok meg minél beljebb, hogy ne legyünk rögtön kiszúrhatóak ha valakit zavarna, hogy nem alszunk még ilyenkor. - Sajnálom, de nem ismerem ki itt túlságosan magam - jegyzem meg továbbra is hátamat mutatva a fiúnak. Hacsak nem szól rám, vagy nem vezet el másfelé, belépek egy sorba, lassan lépdelve kezdem leolvasni a könyvek gerincére nyomott címeket. Pálcám magasabbra emelkedik hogy jól lássam a felső sorokat is, majd lesüllyed mikor az alsó polcok kerülnek sorra. Nem keresek semmi konkrétat igazából, az egyetlen részleg ami talán megfogna az az elemi mágiához kapcsolódik, de az meg elég komoly része a mágiának ahhoz, hogy valószínűleg nem gyártanak belőle olyan könyvet ami lekötné koncentrálni képtelen elmémet. Nos, azt pedig végképp nem hiszem, hogy képeskönyvek lennének.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. október 13. 03:54 Ugrás a poszthoz

Laura
Én

És mit csináljak, ha bennem ez alapból megvolt? Nyilván, hiszen napi szinten kapcsolatban álltam vele, persze hogy vonzott, biztonságot adott, erőt meríthettem belőle. A kulcs abban rejlene, hogy immár a víz is vonzódik... Hozzám? Bátortalanul, kicsit kétkedve hallgatom szavait, pedig nem kéne ennyire elméláznom, éreztem én már ilyesmit korábban is. Azon az éjjelen is ott volt körülöttem, nem engedte, hogy bajom essen és vezetett, kivezetett szorult helyzetemből. De azóta? Nem igazán esett meg ilyesmi. Ujjaim lassan köröznek a vízben, picit meg-megállnak, lebegnek. Érzem ahogy a víz finoman tovasodródik, továbbgyűrűzik körülöttem, és annyira rákoncentrálok az érzésre, ami mindig velem volt mégsem figyeltem már jóideje, hogy észre sem veszem mikor Laura, lábát kiemelve hátrébb húzódik. Egyszerre otthonos és szokatlan amit csinálok. Ezerszer húztam már végig így kezemet a vízben, hol az öröm, hol a sebesség kedvéért, ezerszer élveztem ki hűvös selymességét. Viszont talán sosem figyeltem rá oda ennyire, sosem akartam addig simogatni míg meg nem moccan, addig kedveskedni neki amíg végig nem simít kézfejemen ő is válaszul. Vizsgálódok, figyelek, miközben Laura hangjai halkan szűrődnek be fejembe, támpontot adva a kapcsolat megtalálásához, nem kiszakítva belőle. Egy apró örvényt keltek mutatóujjammal, addig forgatom amíg a hullámok finoman egymás mellé nem rendeződnek, összekapaszkodva vonva egymást szédítő táncba körülöttem. A sötét mélybe nézek, bizonytalanul megpróbálom egyáltalán megpróbálni amiről eddig csak beszéltünk.
- Szia - szólítom meg halkan a vizet, és hát hogy máshogy tenném, ha nem köszönéssel? Persze nem várok válaszra, sőt Laurára sem merek pillantani, helyette újra és újra igyekszem átérezni mi az ami ujjaim körül történik.
Már nem körözök, teszek pár csitító mozdulatot, megkavarom az általam felállított kis rendszert, kivárom, hogy a víztükör elsimuljon. - Hát jó - sóhajtok halkan, majd az izgatottságtól enyhén remegő tenyeremet a tavacska felé tartom, szememet pedig behunyom. Igyekszem előcsalogatni magamból azt az érzést amit korábban éreztem, hívom a vizet, hogy jöjjön felém. Igyekszem arra koncentrálni amit akkor érzek mikor rég nem úszhattam, tenyerem megfeszül, ahogy hozzá akarna simulni a vízfelszínhez.
Azután megfordítom a dolgot, és kérlelni kezdem a környezetem, kérlelni arra, hogy jöjjön közelebb. Nem én nyúlok lefelé, hanem a lentet igyekszem felhúzni magamhoz, de nem érzek semmit, szemeimet meg nem merem kinyitni.
- Történik bármi? - kérdezem, félve a nemleges választól. Kifeszített tenyerem miatt nem kizárt, hogy azt sem érezném meg, ha tényleg felboltosulna alá a tó vize, de félek a csalódástól, attól hogy ha kinyitom a szemem, rájövök hogy csak egy álom volt az egész, és nem is vagyok képes én ilyesmire.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. október 14. 19:09 Ugrás a poszthoz

Theon
Én

Van abban valami szép, hogy egy prefektussal járok tilosban. Mondjuk még nem hozta fel, hogy ez számára probléma lenne, se akkor amikor megbeszéltük ezt a kis kiruccanást, se most, mikor találkoztunk. Nem zavartatom tehát magamat én sem, szavainak megfelelően fordulok be jobbra a könyvespolcok közé. Nem úgy nézek azért körbe mint aki sosem járt még itt, nincs az arcomon gyermeki csodálkozás, se óriási bizonytalanság. Lassú, ruganyos léptekkel szédelgek át a soron, a köteteket vizslatva, pálcámból derengő fény komolyan csillan meg arcomon. Mikor lehajolok jobb oldalra megvizsgálni közelebbről egy borítót, kiengedett hajam mögül úgy szűrődik át a fehér fény, ahogy egy sűrűn benőtt erdő aljnövényzetébe a telihold fénye. Oda, ahol Theon áll kísértetiesen imbolygó árnyak vetülnek, hozzám viszont nem hallatszik el motyogásának lényege, csak néhány halk hangocska. Épp csak annyi amiből felmerül bennem, hogy esetleg hozzám szólt, értelmet nem hallok a duruzsolás mögé.
- Hm? - kérdezek vissza felé pillantva. Jobb kezemmel fülem mögé söprök egy tincset, arcom úgy fordítom felé, bőröm nappal megszokott meleg árnyalatát bántóan sápadtra festi a pálcafény. Lehet, hogy lenne olyan testvérem aki most reflexből dorgálna meg, hogy nem illik így visszakérdezni, de valószínüleg arra is csak egy újabb, értetlen "hm?" lenne a válaszom.
Ha válaszol bármit is, felegyenesedek, hiszen a kis közjáték elég arra, hogy ráeszméljek, ahol az árvácskák ültetése külön szekciókat foglal el, valószínűleg nem találom meg az elemi mágiával foglalkozó köteteket. Ha nem zökkent ki lehet, hogy reggelig olvasgatnám a gerinceket, és nagyon megörülnék ha mondjuk tavirózsára vagy vízililiomra bukkannék, de ezzel megmentette derekamat a hosszas görnyedéstől. Na nem mintha olyan öreg lennék, ez csak a nagyoktól ellesett szófordulat. Szívesen, hogy kikotyogom a titkaitokat.
- Te mit keresel? - kérdezek rá előbb erre, majd arra is ami tényleg érdekel jelen pillanatban. - Tudod merre lehetnek az elemi mágiás részek?
Ha valamit, akkor a dupla tagadást nem tudtam megszokni az évek alatt, így hacsak néha nem figyelmeztetem magam, általában nem is használom. Minek? Olyan bonyolulttá tesz mindent. Halvány mosollyal lépdelek vissza felé válaszra várva, egész testtartásomból sugárzik a nyugalom, nem sietek sehová.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. október 14. 20:23 Ugrás a poszthoz

Laura
Én

A várt visszaigazolást nem kapom meg, így lemondó sóhajjal nyitom ki szemeimet. A víz háborítatlanul feszül tenyerem alatt, és bár igyekeztem számítani erre is, nem mondhatnám hogy jó érzés beigazolódni látni gyanúmat. Picit rosszul érint az is, hogy más is látott bakizásom közepette, hiszen még ha ismerem, és ismer ő is... Mit gondolhat most vajon rólam?
Csalódottan húzom vissza kezemet és rejtem el újra ölemben, úgy pillantok féloldalasan a másik lányra. Igyekezve elnyomni magamban a sikertelenség érzését, inkább szavaira koncentrálok. Lassan bólogatok, kicsit el is merengek mielőtt válaszolnék. Amikor megpróbáltam, nyugodt voltam... Legalábbis azt hiszem. De most? Most már kevésbé, ha egészen őszinte akarok lenni.
- Nyugodt vagyok - mondom ki végül az egyszerű verziót, részben azért is csúszik ki a kis füllentés, mert az bánt hogy ő látott, ezt viszont nem szívesen fogalmaznám meg. Arcomon mindenesetre nem suhan át árnyék, olyan őszinte szemekkel nézek rá, amilyenekkel csak tudok. Egy kis simlizés belefér.
Szememmel megkeresem a helyet ahol nagyjából lehettem a Candyland utáni estén, de nappali fényben nem ugyanúgy fest a táj, így csak körülbelül tudok arrafelé bökni mutatóujjammal.
- Ott lebegtem, azután valamiféle mágikus növény lehúzott a víz alá. Amikor már azt hittem, hogy - itt nyelnem kell egyet, ezt nem tudom anélkül felidézni hogy ne érintene meg - megfulladok, segített felszínre kerülni.
Egy pillanatnyi szünetet tartok ismét, ezúttal inkább azért mert nem tudom pontosan megmondani mi hogy történt, az egész helyzet zavaros, blőr, sokáig teljes fehér köd ült az agyamon miután kisegítettek onnan. Enyhén megrázom a fejem, ezzel űzve el a képeket is, melyek eszembe jutnak.
- Nem tudom mit csinált - bököm ki végül, majd csak sorolom azt amit biztosan tudok. - Valahogy eltűnt rólam a növény, ez lehettem én is, lehetett a víz is. Valahogyan a felszínre kerültem, ugyanígy fogalmam sincs. Igazából ami tuti ehhez köthető, az az, hogy hát... Tudtam lélegezni. A víz alatt.
De ó, ha most arra kér, hogy ezt próbáljam ki, én... Én... Nem. Azt hiszem nem tudnám így hirtelen teljes lelki nyugalommal csak úgy megpróbálni letüdőzni a vizet.
Az első találkozás kitárgyalása után a lényekre tér át. Nem tehetek róla, de felháborodottan fújom fel magam.
- Megnyalta Maxwellt! - árulkodok ebilenemre, akinek amúgy bírnia kéne a békámat, elvégre ő maga is ebihal vagy mi, de... Fene érti, mindenesetre Max tök idegesen kuruttyolt utána nekem, és nem mert a párnámon kívül máshol elaludni, szóval jelenleg kicsit morci vagyok Iridisre, annyira, hogy nem is tudom hol kódorog. Remélem nem Max terráriumának üvegét kocogtatja... Nagyon, nagyon remélem.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. október 24. 21:06 Ugrás a poszthoz

Laura
Én

Csak picit vállat vonok a kijelentésére, hiszen igaza van, és ezt ő is tudja. Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy olyan dolgok rosszul mennek amiket tanulni kell, viszont az hogy most az elemem irányítása nem megy valahogy árulásnak tűnik. Úgy érzem, mintha elvesztettem volna a lábam alól a talajt, hiszen amíg eddig pontosan tudtam mit (vagy mit nem) várhatok el a víztől, most hirtelen remélni kezdtem - egyszerre túl sokat. Hozzá vagyok szokva a gyakorláshoz, a kudarcokhoz, mégis, valamiért amikor elképzeltem mire lehetek így képes, sokkal egyszerűbbnek tűnt a dolog mint ténylegesen megtanulni elérni elemem fölött az irányítást.
Nem megyek bele túlságosan a részletekbe, ám kitérek minden (szerintem) lényeges elemére a történteknek. A mosolyt csak halványan viszonzom, de a szememig ér, tekintetem pedig lassan siklik Laura arcáról vissza a vízre. Egyszerre szeretnék ugrani egy bombát a legmélyebb tengerbe, és gondolok aggodalmasan is arra a pillanatra, amikor tényleg, önszántamból próbálom majd ki a búvárkodást. De hát hol van az még, ha megmoccantani sem bírom a vizet, ne akarjak beleveszni, nem igaz?
- Öhm, Maxie, a kisbéka, tudod - pillantok fel rá, miközben megpróbálok visszaemlékezni, hogy említettem vagy mutattam-e már neki. Az arckifejezése alapján nem. - Van egy kis levelibékám Maxwell, egészen pontosan II. Vizenyős Maxwell, és az ebilenem, Iridis megnyalta, amitől szegény majdnem sokkot kapott.
Hümmögve bólogatok ahogy új lendülettel kezd el magyarázni.
- Köszi - motyogom ahogy megszárítja tenyerem, majd megkeresem tekintetét, és egy hosszú pillanatra fogva tartom. Talán bátorságot próbálok belőle gyűjteni? Nem tudom. Ezután egy mély sóhajjal fordítom fejem lefelé, számat beharapva igyekszem azt tenni amit javasolt.
Bámulom kinyújtott jobb tenyerem. Bizonytalankodva mit is kéne keresnem, tekintetem végifut a vonalakon, ráncokon, mélyedéseken. Ujjaimat picit megmozdítom, figyelem ahogy az izmok összehúzódnak bőröm alatt, dombocskák süllyednek be és mellettük újak keletkeznek. Mint egy térkép - merül fel bennem a hasonlat, talán kicsit még el is mosolyodok rajta. Nem siettetek semmit, lasan, óvatosan idézem fel magamban a nyirkos, vizes emléket, és mitha hegyről csorogna le a kis patak, ujjvégemről egy alig látható vízcsepp indul meg tenyerem közepe - a térképem leendő tavacskája - felé. Pislogok, még a lélegzetemet is visszatartom, hátha csak rosszul látok, és ez az egész nem is történik meg igazán. Azonban a cseppecske még mindig ott van, sőt, még egy áttetsző petty csatlakozik hozzá, majd még egy. Öt ujjamról öt kicsit cseppecske gyűlik össze és alkot középen egy borsónyi vízgömböcöt. Érzem ahogy a tarkómon felállnak a kis babahajszálaim, és a hátamon is végigszalad valami megmagyarázhatatlan, egyszerre ijesztő és boldog érzés.
Tenyerem megbillentem, a csepp lefolyik és a fűre cseppenve eltűnik szemem elől.
- Sikerült - bukik ki belőlem hitetlenkedve, majd pótlom az elmaradt lélegzetvételeket. Elkerekedett szemekkel pillantok fel Laurára, majd vissza a tenyeremre, és ismét próbálkozni kezdek, észre sem veszem mekkora vigyor ül ki az arcomra, csak a növekvő cseppet figyelem tenyerem közepén. Szabálytalan, remegős és azzal fenyeget hogy a legkisebb figyelmetlenségtől darabora szakad, de ott van. Ott van. - Ott van.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2019. november 11. 21:52 Ugrás a poszthoz

Theon
Én

Nem igazán tűnik fel, hogy arrébb somfordál, annyira elmélyülten keresgélek, pedig ha mást nem is, azt azért igazán észrevehetném, hogy pálcájának halvány fénye már nem ragyog látóterem szélén úgy mint eddig. Kicsit össze is húzom a szemem ahogy felpillantva csak a sorok végén látok valami alig kivehető halvány derengést, de nem igazán gondolom tovább a dolgot. Bátran szólalok meg tehát, kikérve véleményét, hiszen azért mégsem illik tök csöndben lenni egy közös szervezett programon... Még akkor sem ha éppenséggel a könyvtárban ejtjük meg azt a bizonyos találkozót. Kérdésemre messzebbről érkezik válasz mint sejtettem volna, így kíváncsian meg is indulok valamerre a hang irányába. Hogy meglepődök-e azon hogy olvasni látom? Kérem alássan, ugyan miért tenném, könyörgöm egy könyvtárban vagyunk! Sőt igazából nem is akarom én beleütni az orrom abba mit olvas - de a borítóra csak rátéved a tekintetem. Úgy fordul felém mint Cody amikor titokban elcsen egy falat kóstolót az asztalról evés előtt, és nem akarja, hogy megszidják, nem csoda hát hogy rögtön keresni kezdem mi hibádzik.
- Fordítva - jegyzem meg kedvesen, utalva arra, hogy a betűket elég nehezen olvashatja így el, és kap egy amolyan "ugye nem gondolod hogy beveszem?" szemöldökfelvonást mindemellé. Ha tippelnem kéne azt mondanám a kötet mögött egy másik is rejtőzik, de ez rögtön meg is cáfolódik ahogy becsapva visszahelyezi a polcra. Tekintetem végigfut zárkózott sziluettjén, majd állom tekintetét - nem értem miért bámul. Tekintetének kereszttüzében ácsorgok kicsit zavartan, majd ahogy kínomban körbefordulok (mondani kéne valamit nem?), szemeim megakadnak egy keresett kifejezésen.
- Ohó - mosolyodok el, majd a szemközti sorhoz lépve leemelem azt a kötetet,  amelynek gerincén "A víz mélyén" cím szerepel. Igazából nekem már annyi elég, hogy víz, és rá is repülök... Picit bűntudatom van amiért korábban jól láthatóan megzavartam, így most igyekszem minél kevésbé zavaró lenni, és szótlanul rápillantok. Ha még mindig néz, a polcoknak döntve a hátam csúszok le törökülésbe, és pálcámat fejem mellett egy könyvre helyezem, hogy fénye rávetüljön a borítóra. Ismét felpillantok Theonra, majd vissza a könyvre, és végül hümmögve kezdem olvasni hangosan a fülszöveget.
- "A várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg - és hoz felszínre." Miért van olyan érzésem, hogy ez nem egy tankönyv lesz? - nevetem el magam. Fejemet félrebiccentem, kíváncsian várom mit szól zsákmányomhoz.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. január 2. 00:58 Ugrás a poszthoz

Bercel
ruha ami végre nem ruha

Nem kényszerítettem én ám a mellettem sétálót semmire, megkérdeztem eljönne-e, és örültem, mikor igent mondott. Mondhatott volna nemet is, nem sértődtem volna meg, szilvesztereztem volna otthon, de azért no... valljuk be, örülök, hogy itt lehetek. Khm. Egészen pontosan, hogy itt lehetek vele na. Mondjuk ki.
Kifogytam az ötletekből, már ami az elegáns öltözékeket illeti. Csodás kifogás volt ez amikor megkérdezték miben jövök ma - azt mégsem vághattam rá csípőből, hogy végre kényelmesben. Pedig pontosan ez is egy érv volt, ami miatt végül egy nadrág (végre!) és egy hosszított pulcsi mellett döntöttem. Apró fénypöttyöket vetítek a falra, ahogy a világítás tükröződik az ezernyi kis csillámon, még meg is mosolygom, olyan mintha járkáló kis prizma lennék. Ilyenekkel szoktak szórakozni a macskák nem? Állítólag szeretnek játszani a tovahussanó fénykörökkel.
- Valószínűleg a levitás azt mondaná, hogy ez az egész babona hülyeség, és mivel nincs semmilyen tudományos alapja, ezért nem hiszi el - reflektálok sztereotipizált iskolatársainkról való töprengésére. Igyekszem nem gondolni arra, hogy az, hogy ezt felhozta, és hát hogy ugye ő rellonos, az azt jelentené, hogy mi is... de az alapján amilyen természetességgel felmerült ez a téma, valószínűleg úgy készül, hogy... hát igen. Najó, még van pár órám lélekben felkészülni az éjfélre.
Mintha csak megérezné pillanatnyi kis zavarom (ami egyébként az arcomon tök jól látszik, hiszen figyelemfelkeltő pirossága messziről lebuktat) csavarja tovább a témát, s nem is tudok ellenállni a kiszökni kívánó nevetésemnek.
- Az csak egyszer történt meg - védekezek, kezeimmel elrejtve tekintetem. Szemhéjjamon nagyon halványan csillogó aranypor van, de olyan kevés, hogy szintre észrevehetetlen, csak akkor látszik ha valaki egészen közel hajol. - Különben is, minek kívánjak ilyet, ha utána vissza is változnál?
Nos, abba nem gondolok bele, hogy arra a varázslatra csak az igaz szerelem csókja képes a mese szerint, ami esetünkben egyelőre nem igazán van... várj, azt mondtam volna, hogy egyelőre?
- Különben is, békám már van... - viszont ha te átváltozol, akkor te nem leszel. Még időben megállítom magam, hogy kimondjam a teljes gondolatot, és egy apró köhintés után inkább odalépek a cetlikhez, hogy elvegyek egyet, és megpróbáljak kigondolni rá valamit. - Nincs ötletem - motyogom magam elé, és nagyjából annyira meglőve érzem magam, mint amikor azt kérdezte tőlem, mit tennék ha bármit megtehetnék.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. január 6. 06:08 Ugrás a poszthoz

Theon
Én

Mit sem sejtve olvasok tovább, miközben a fiú levetődik mellém. Épp, hog csak a fülszöveg végére érek, s kikapja a kezemből a kötetet. Elengedem meglepettségemben, de amúgy sem túl jó dolog könyvek után kapdosni, a lapok okozta vágások igencsak fájdalmasak tudnak lenni az ujjakon, tenyéren. Ha igazán vicces lennék, ide szúrhatnék be valami olyasmi poént, hogy ezért veszélyes az olvasás, vagy ezért nem járok én könyvtárba, de minden ami eszembe jut csak a kicsik pityergő arca, amikor hasonló megesett velük. Talán Daisy és David veszekedtek egy képeskönyvön? Nem is emlékszem már pontosan, de az egyiküknek szép kis sebecskéje lett, elég keservesen is sírt miatta. Megpróbáltam én megnyugtatni, de se sebhegesztő bűbájom nem vaolt talonban, se tapasztalatom mit is kéne csinálni, így csak egy zsepit szorítottam a tenyerére, és kérleltem, hogy ne sírjon. Jó nővér vagyok, tudom. Pislogva figyelem, ahogy végre valami felkelti a mellettem ülő figyelmét, bár, hogy pont egy ilyen téma legyen az... kicsit ijesztő vagy Theon.
- Hát - töprengek el -, igazából simán lehet. Mármint, azok után, hogy vannak lóméretű pókok, én egy ilyen történeten már meg sem lepődnék. Ha jól láttam az író mugli, szóval biztosan valami gyilkos ár a háttérben - fogalmam sincs, csak találgatok -, de lehet, hogy az egésznek van valami alapja mondjuk a varázsvilágban.
Nem ez lenne az első alkalom, hogy valami ami itt létezik, oda is kihat, vagy éppen fordítva. Olyan szép szimbiózisban csavarodik egymás köré a két világ, hogy talán azt sajnálnám legjobban abban, ha mugli lennék - lemaradnék két kultúra ilyen nagymértékű összeolvadásáról. Térdeimet felhúzom, hogy államat rájuk támaszthassam, pálcám fejünk felől, a polcról nyújt fényt. A könyvet fixírozom, ami Theon kezében nyugszik, úgy teszem fel kérdésemet.
- Miért érdekel ennyire? Ha létezne, mit csinálnál?
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. január 6. 07:04 Ugrás a poszthoz

Bercel
ruha ami végre nem ruha

- Egy kicsit - finomítok azért az állítás élén, bár tagadni... eszemben sincs. Igazából nem kéne aggódnia a csók miatt, nincsenek ijesztő elvárásaim a ma estével kapcsolatban. Őszintén szólva én már egy egyszerű kis puszira is azt mondanám, hogy tökéletes, ha úgy érzem, hogy tényleg adni akarja, nem kell nekem semmiféle nagy túlgondolás. Csak a szándék. Bennem ott volt a szándék, hogy elhívjam, hogy nyissak felé, megragadtam a felkínálkozó alkalmat, ezzel is igyekezve görgetni tovább ezt a kis kapcsolat-féleséget. Nem mondom, elég nagy bátorságomba tellt megírni azt a levelet, de megérte, most itt sétálva úgy érzem bármilyen kínosnak is tűnt akkor, jól tettem, hogy nem hagytam ki az alkalmat. Lehet kicsit bénácskán, de én is igyekszem ám nyitni felé.
- Nem teljesen kettő, az már egy-egy - változtatok kicsit a hangsúlyon, hiszen akkor az már azt jelentené, hogy ő is adott meg én is... és hát azért az mégsem ugyanaz a kettő, mintha mindet ő adná, nem? Vagy ezek az apró kis különbségek csak bennem élnek? Szavai enyhén zavarba hozna, de ugyanakkor kis ellenkezésre is sarkallanak. Furcsa, hogy ennyire kimondok neki mindent, de az elhatározásomat nem akarom megtörni, és bizony ha visszafognám magam, sokkal nehezebb dolga lenne neki is, nekem is. Így még ha kínos is az amit mondok vagy teszek, igyekszem a lehető legőszintébb maradni... ami nyilván nem egyszerű, de valamit valamiért.
A cetlik között kezdek válogatni, hiába tudom, hogy mindegyik üres, reménykedek benne hátha valahol találok egy olyat, amire már ráírták a kívánságomat. Bolondság, tudom, de leköti a figyelmemet, így egészen váratlanul ér a mögém lépő test melege. Zavartan fordulnék meg, de ekkor megszólal, én pedig teljesen kilibabőrözök, és mint akit betonba öntöttek, mozdulatlanságba dermedek, ahogy vagyok. Egy szempillantás alatt vörösödök el teljesen, arcomról csak úgy süt a pír, talán még érezhető is. Önkéntelenül húzom fel a vállamat ahogy a nyakamba csókol (hogy mit csinááál?!), s egyik kezemmel már nyúlok is fel, hogy ahogy ellép, tenyeremet bizsergő vállamra simíthassam. Vagy csak képzelem, hogy izgatott levelibékák ugrándoznak körbe-körbe a bőröm alatt? Az is lehet, nem lepne meg túlzottan. Teljes zavarban követem tekintetemmel ahogy leül, és óó, ha akarnám se tudnám elrejteni előle mennyire zavarba hozott szavaival, érintéseivel. Te jó ég. Érintéseivel. Te jó ég. Észre sem veszem, hogy mindeközben egy cetlit már agyon nyomorgatok a kezemben, és még ha lenne is valamilyen épkézláb fogadalomötletem, most bizony az is kiszállna döbbenten résnyire nyíló számon át.
- Szóval azt szeretnéd - rázom meg a fejem kicsit, hogy hangomból eltüntessem az enyhén remegősre sikerült felhangot -, hogy én találjam ki mit fogadj meg? És akkor cserébe te kitalálod én mit teljesítsek?
Igen, lényegében megismétlem amit ő mondott, bár egy lépéssel tovább viszem az ötletet. Vajon rá merném bízni ennek az eldöntését? Mondjuk igazából azok után, hogy a jövőmet adom oda neki, egy fogadalom már nem oszt, nem szoroz... Új súlya lett ennek az egésznek, ahgy párhuzamba állítottam magamban.
- Mit szólsz inkább ahhoz, hogy mondok neked hármat, és abból kell kiválasztanod amit tényleg megfogadsz majd? És fordítva. - vetem fel az új ötletet, ismét becsempászve a beszélgetésünkbe a számolgatósdit. Először öt volt, most már csak három. Nem fogok hazudni, a kérdésem mögött időhúzási szándék is van, így miközben kiszakadva a bűvöletből elé sétálok, agyam már sebesen kattog azokon a bizonyos opciókon.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. január 18. 00:30 Ugrás a poszthoz

Bercel
ruha ami végre nem ruha

Értetlenül hallgatom a fejtegetést, miközben próbálom értelmezni szavait. Én eddig a csókot valahogy valahol máshogy képzelhettem el mint ő, legalábbis a kifejtése arra enged következtetni, hogy meglepem a válaszommal. De nem tudok mit tenni, így képzelem, tapasztalni meg... csak nyelek egyet a gondolatra.
- Igen. Nem. Mármint - bonyolódok bele saját gondolataimba, elveszve valahol ott ahol a kettőből kettő lesz, ami négy, de most kettő... igen, én is remélem, hogy a gyerekeink majd az ő mate-
Oh.

- Erre most - fut fel a pír a fülemig - azt hiszem nem mondok semmit.
Van valami abban ahogy hozzám ér, ami újra és újra meglep. A fizikai kontaktus egyáltalán nem idegen számomra, ebben mégis van valami ami más mint amit eddig tapasztaltam... és ezzel egyidőben nem tudom, nem csak azért  érzem-e másnak, mert bebeszélem magamnak. Nem tudok kiigazodni saját magamon, se a reakcióimon, így inkább mielőtt jobban belemennék a helyzet lassú és minden bizonnyal halál kínos kielemzésébe, inkább közelebb lépek Bercelhez.
Erre tessék, már megint kezdi. Lepillantok a nadrágomat piszkáló tollra, majd vissza az azt mozgató ujjak gazdáinak szemeibe.
- Inkább csak nem akarok semmit megígérni meggondolatlanul - helyesbítek. Nem, nem félek... nem írnék rá olyat, amit nagyon nem akarnék. Egy halk pff hang hagyja el ajkaimat a kifogás hallatán, majd ahogy közelebb húz, egyik kezem finoman pöckölgetni kezdi el az ujjait. Na, azért na azért na. Arcomon halvány, féloldalas mosoly látszik, ezzel még nem is lenne bajom, de amikor kifejti, hogy miért kéne az ölébe ülnöm, hát oké, megint nyert. Legalábbis ami a zavaromat leplezni óhajtó torokköszörülést illeti, hiszen azt mindenképp megnyerte magának, azonban - talán - számításaival ellentétben nem bólintok az ajánlatra, hanem jobb lábam magam alá hajtva ülök le, lényegében saját cipőmre és vádlimra. Nem azt mondom, egy tíz perc múlva már hangyák mászkálnak majd az ereimben vér helyett, de egyelőre megteszi.
- Nem fázok fel, ígérem - pillantok rá angyali mosollyal, nagy levegőt véve, hogy felkészülten várhassam véleményét az ötletemmel kapcsolatban.
Egy hosszúra nyúló pillanatig engedem, hogy szavai zavartan futkossanak össze-vissza gondolataim között, de aztán mély levegőt veszek, és nekiállok rendet tenni magamban. A szemeit figyelem, azokban a lágyan csillogó zöldekben keresem a jövőnket, de csak magamat pillantom meg, miközben a válszokat kutatom. Lehet, hogy át kéne gondolnom jobban őket, lehet, hogy nem a megérzéseimre kéne hivatkoznom, de egy hangocska mégis azt súgja a fülembe, hogy merjem leírni amit gondolok. Merjek dönteni. Talán kíváncsi, sőt biztosan kíváncsi mit választok a felkínált fogadalmak közül, de nem mondok egy szót sem, csak lefirkantom a kis cetlire: "Nem fogok félni se Berceltől, se a kapcsolatunktól".
Ezután felemelem, úgy tartom, hogy ő is láthassa, majd szabályosan élire hajtom, s a kútba ejtem.
- Ha kimondom, nem válik valóra - magyarázom meg halkan viselkedésemet, majd arcom újra felé fordul, tekintetem újra az övét keresi. Most kívánság, vagy fogadalom? Esetleg mindkettő. Nem tudom mire gondol most, nem tudom, hogy érti-e, hogy ezzel mit is fogadtam meg igazából. Hiszen ha nem tartok tőle, meg fogom mondani, ha valami nem tetszik. Ha nem tartok tőle, nem érzem majd úgy, hogy meg kéne változnom érte. Azt remélem, nem veszi magára, ahogy fogalmaztam, hiszen ez a fajta félelem nem olyan mint amit akkor éreztem amikor a tó nem engedett a felszínére. Ez inkább a jó fajta, ami éberen tart, felkészültté tesz, óvatossá és... Nem azért érzem mert azt félem amilyen, hanem azt, amit nem tudok még róla. Azt hiszem.
- Ne add fel az álmaidat amik előttem voltak - bököm ki tétován az első ötletemet. Ujjaim végigsimítanak érdekes - pikkelyekre emlékeztető - nadrágomon, birizgálni kezdek pár flitterkorongot. Másodiknak mondani már könnyebb, hiszen nagyjából látom miben gondolkozzak. Ha mondjuk azt mondta volna, hogy a "megszeretem a vizilovakat" "megtanulok autót szerelni" és a "elmegyek egy katicapettyetlenítő tanfolyamra" közül válasszak, hát én is ilyeneket mondanék neki, így azonban picit jobban megválogatom szavaimat. Ez már megint valami olyan amit elviccelhetnénk, de mégsem tesszük. Miért?
- Ne engedd, hogy kiszorítsam az életedből a barátaidat. - A hangsúlyom kicsit kérdőre vált a mondat végén, ahogy nem is igazán tudom mit mondjak. Talán furcsának hathat ez a fogadalom, de valami olyasmire gondolok, hogy ne hanyagolja el a mostani kapcsolatait, csak azért mert egy új lett... véletlenül sem szeretnék elvenni tőle senkit, aki eddig fontos volt számára, szeretném, ha nem történne olyan nagyon nagy változás, ha nem sínylené meg viszonya a miénket. Mármint, khm, nem olyan viszonya... az fura lenne, ha lenne neki.
- Beszéld meg velem a gondolataidat nyíltan és őszintén - hangzik el végre a harmadik felvetésem is. Nem tudom, hogy egyáltalán van-e jogom ilyesmit kérni, de maximum nem ezt választja...

//Ez itt a hozzászólásom vége, úgyhogy jelzem, hogy fogadalmat tettem! Cheesy "Nem fogok félni se Berceltől, se a kapcsolatunktól".//
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. január 21. 21:30 Ugrás a poszthoz

Bercel
ruha ami végre nem ruha

Egészen őszintén? Talán egy picit bánom már, hogy elhessegettem a kezét. A szavak komolyságát, és az üzenetét is értem, arcomról a durc és a zavar pillanatok alatt tűnik el, és csak egy lágy mosoly marad, egyenesen neki címezve. - Köszönöm - simítok a fülem mögé egy tincset azzal a kezemmel ami eddig közöttünk lógott, s testtartásomon is láthatja, hogy ez nem csak egy üres szó, hanem az, hogy kérdés nélkül vette figyelembe a kimondatlan kérésem rengeteget számított nekem. Akár tetszik akár nem, akár elismerem akár nem, ott van bennem, hogy ha elutasítom az ilyesfajta közeledéseit, nem fogunk egyről a kettőre jutni. És mégis, ahogy visszahúzza a kezét már nem bánom, hogy hozzám ért, és ha újból megtenné, talán nem is húzódnék újra el, szóval ezek szerint mégiscsak járható út ez is. Cselekedetről cselekedetre épül a bizalom, és bizony néha távolabb kell ülnie a Kishercegnek ahhoz, hogy a Róka megbízzon benne. Tudom, hogy a levélben úgy hivatkoztam rá, de nem azért hívtam el, hogy megcs... szóval hogy megcsókoljon, bár nem ámítok senkit, gondoltam rá. Gondoltam, és nem tudom, hogy fog alakulni. Nem tudom, hogyan reagálnék rá ha megtenné...nk, de azt sem tudom mondani, hogy ne merülne fel bennem a kérdés, hogy miért nem, ha nem. Még magamnak is bonyolult vagyok, így egyelőre csak boncolgatom magamban a kérdést tovább, miközben letelepszem mellé a padkára.
- Hát elvileg jobban bírom a hideget, szóval gondolom meg, vagy felfázni is kisebb az esélyem - mélázok el, és bár megpróbálok visszaemlékezni arra amiket Westwood mondott, inkább arra hagyatkozom ahogy érzem magam, azokat veszem alapul amiket tapasztaltam. - De ráültem a lábamra, azért mondtam - fut szélesre egy vigyor az arcomon, megadva a végső magyarázatot. Ha a lábamra ülök nem fázom feeel, bibibíí.
Feszült figyelemmel várom a fogadalmakat, ki is választom a nekem tetszőt, és már mutatom is. Tagadhatatlan az arcomra kiülő megkönnyebbülés válasza hallatán, és mivel nem feltételezem róla, hogy csak azért mondaná, hogy jobban érezzem magam, meg sem kérdőjelezem őszinteségét. Észrevétlenül, de megint közelebb léptem kicsit hozzá. Vajon ezeket ő is látja, vag ymég csak nekem ilyen ordítóan egyértelműek az apróságok?
- Neeem - rázom meg rögtön a fejem -, pont ezt nem akarom véletlenül sem - lepődök meg, és próbálok visszaemlékezni hol rontottam el a megfogalmazást. Talán nem kellene mindent hatszor végiggondolnom, csak leírnom ami jön, és akkor könnyebben társalognánk? Megpróbálom.
Az első furcsa jel, az az, hogy milyen sokáig ír. A második, hogy a szöveg soknak is látszik amikor felém fordítja a lapot, de szemeim akkor kerekednek csak el igazán, amikor a szöveget is felfogom. El kell olvasnom kétszer, hogy megértsem, de aztán egy féloldalas kis mosoly ül az arcomra, úgy pillantok fel rá újra.
- Én magamban kevertem össze a fogadalmakat, te a papíron - szusszanok fel mintha csak nevetnék, majd az övével egyszerre dobom papírkámat a kútba. Halványan mosolyogva pörgetem le újra fejemben a mondatát, mondatait, csak hogy aztán elsápadjak nagy örömöm közepette.
- Azt is rá kellett volna írni, hogy fogadom? - fürkészi tekintetem az elsimult víztükröt, de nem nyúlok utána, csak az ijedtség és a nyugodt higgadtság furcsa elegyével pislogok föl Bercel szemeibe. Hát remélem, hogy nem, mert szeretném megfogadni, ha már egyszer rávettem magam. Mondjuk lehet nem is ez számít igazán, hanem az elhatározás. - Áh, mindegy - rendezem végül magamban, ha működik így, akkor azért tartom be, ha nem, akkor pedig puszta ígéretből és lelkiismeretből. Bólintok, csak úgy magamnak, lerendezve a kérdést.
Érdeklődve figyelem, ahogy kotorászni kezd, s közben én is helyzetet váltok kicsit, megcserélve lábaimat, ne csak az egyik zsibbadjon el. Kérdés nélkül nyúlok ki, és veszem át a kis noteszt, finoman véve két kezembe, óvatosan nyitva ki teljesen. Egy ujjam alig láthatóan remegve végigsiklik a papíron, követve az egymásba fondó indák mintáját, meg-megállva néhány levélnél.
- Ez egy gyűrű - kérdezném, ám helyette kijelentem. Persze nem az óvodás az ég kék színvonalon, hangom csodálkozón, meglepetten, sőt még talán picit hitetlenül is. Ujjam még csak a második kört futja, amikor mosoly szökik arcomra, és tényleg, észre sem veszem, de már megint mosolygok, pedig általában ennyit azért nem szoktam. - Te rajzoltad? - ez már ténylegesen kérdés - Nekem? - és ez méginkább az.
Felpillantok, aztán újra le, és ha nyúl is a füzetkéért, csak nagyon vonakodva adnám oda, jól esik nézni a vázlatot. Szapora szívdobogásomtól picit zúg a fülem, válaszától függően vagy azért, mert az enyém, vagy azért, mert tévedtem egy cseppet. Ha őszinte akarok lenni, furcsa, de remélem, hogy az előbbiről van szó. - Meglepett, tetszik, bonyolult, mégis letisztult, nem hivalkodó, de ha megnézed részleteiben, akkor gyönyörű... bár egészében is - sorolom összefüggéstelenül ami eszembe jut, hiszen ezt kérte, én pedig épp most fogadtam meg, hogy nem gondolkozom többet azon mit mondjak, csak megteszem, és maximum utólag majd szépítek. Persze csak ha lesz rá szükség. - Miért? - az utolsó kérdés, legfontosabb mind közül.
Edith Ixchel Payne
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. január 22. 11:44 Ugrás a poszthoz

Bercel
ruha ami végre nem ruha

Felháborodottságot tettetve nézek rá, de nagyon látszik, hogy csak mű, csak játék minden gesztusom. Hát mi az, hogy Krikszkraksz, azért hat karakter még nem a világvége, elnevezhettek volna llanfair… izének is, na akkor lennék csak igazán krikszkraksz. Idáig sikerült megjegyeznem a falunevet, de igazából tovább nincs is szükségem rá, hogy tudjam, ha ennyire rákeresek, már kiadja az internet találatként. Éljenek a mugli találmányok.
- Ixchel – lágyulnak el vonásaim -, mintha t nélkül mondanád azt, hogy east, utána meg mint a csel – magyarázom a kiejtést, megnyomva a hangsúlyt az első szótagon. Volt akinek az iszikkel magyaráztam az elejét, és mondtam, hogy mintha levágná a végét, és ísz, de na, az east egyszerűbb. Az x persze csak leírva szerepel, így ami miatt az emberek általában furcsán pislognak a leírt verzió láttán, pedig kimondva valójában nem is jelent annyi gondot. Jó, ne akarjon senki okmányirodába menni, mert amíg egy Kiss Piroskának is elírják háromszor… Én mit mondjak? Eddig a Pixel a kedvencem. HOGYAN, MIÉRT?Pedig arra gondoltam, hogy ha megváltozik a nevem, elhagyom – bököm ki kis tétovázás után. Nem beszéltem még ilyesmiről senkivel, de én biztos nem tiltakoznék az ellen, ha... hát szóval, ha fel kéne vennem az ő vezetéknevét, akkor meg már úgysem használom az Ixchelt, így akár ezt is megléphetném. Persze felvehetném az itt is anyakönyveztethető Szivárványt (igen, utánanéztem), de eeeeeeeeh, nem. Köszi, nem. Leírni is egyszerűbb ha rövidebb, minden ügyintézés kevesebb visszakérdezéssel jár, és a bankkártyás tranzakciónál is kisebb az esélyem rá, hogy elgépelem. No meg amíg az Ixchel különlegesen hangzik, a Szivárványtól azért égne a fejem rendesen.
Nem is reagálok a szarkasztikus megjegyzésre, csak szám széle rándul meg, és már süppedek is vissza saját gondolataim közé. Fel-felpillantva figyelem, ahogy türelmesen várja, hogy rendezzem magam, feltegyem kérdéseimet amik elő akarnak szökni. Nem úgy értettem azt a miértet, ahogy ő, bár nem javítom ki, hiszen ez is egyfajta válasz. A miértem talán arra vonatkozott inkább, hogy miért alkotott valamit, miért ölt bele ennyi energiát és kreativitást ahelyett, hogy csak választott vagy választatott volna valamit. Az, hogy ennél sokkal egyszerűbb szinten értelmezte a kérdésem számomra azt jelenti, hogy foglalkozni szeretett volna a… velem. Nem csak elintézte, hanem talán szívesen tette?
Újra és újra meglep azzal, ahogy cselekszik. Amikor először fordított maga felé és nézett határozottan a szemembe, megszeppentem, de azóta tekintetének rengeteg árnyalatát fedeztem fel, olyan oldalait is, amit mások hetek vagy hónapok alatt mutatnak csak meg. Innen már látom, hogy amit zöldnek hittem nem csak egy árnyalat, szivárványhártyája sehol sem ugyanolyan, s ugyanígy ő is több annál, mint amit akár csak megpróbáltam elképzelni. Nem vagyok elérzékenyülős típus, mégis rögtön az az első ami felmerül bennem, hogy ilyen szavak hallatán szoktak a filmekben sírni az emberek, és talán kicsit valahol meg is értem őket. Közelebb csúszik, én is felé hajolok, hogy jobban lássam a lapokat, alakunk körbeveszi a kis füzetet, halvány árnyat vetünk környezetünkre. Tényleg nem figyeltem a szavakat, a gyűrűt mutatta, hát arra koncentráltam. Sőt, attól sem kell tartania, hogy belelapoznék a füzetkébe, egyrészt azért mert lenyűgözött az ábra, másrészt pedig mert nem szokásom beleütni az orrom olyan dolgokba, amikhez nem kaptam engedélyt. Persze lehet, hogy egyszer meg fogom kérdezni, hogy megleshetem-e a többi oldalt, sőt az is elképzelhető, hogy egyszer magamtól állok majd mögé, karolom át a nyakát, és válla fölött átlesve figyelem csendben, ahogy alkot, miközben egy tincsem lassan, puhán hull majd elé az asztalra. Finoman rátámaszkodnék, ujjaim összekulcsolva pihennének a falapon nyugodt mozdulatlanságban, és csak bámulnám, ahogy az övéi újabb és újabb vonalakat húznak a papírra. Lehet, hogy adnék párat Iridis tollaiból, hogy szivárványos színükkel kísérletezhessen, mintákat, apró képeket hozhasson létre a színpompás tollak segítségével.
A ma este során nem is tudom hanyadszorra ugrik a szívem a torkomba, és már lassan állandósul a pír arcomon. Megint csak keresem a szavakat, de nem igazán találom, hiszen nem azért mondtam amiket mondtam, mert a rejtett jelentésüket magamra  szerettem volna vonatkoztatni. Fel sem foghatom, hogyan ismert ki ilyen gyorsan, szinte pillanatok alatt, így csak meghatottan (jó hát, minek hazudjak) figyelem, ahogy közelebb hajol, és a közelséget, magasságunkat kihasználva én is odahajolok, hogy homlokára adhassak egy csókot. Nem mozdulok hirtelen, így ha meglepem el is húzódhat akár, de ez nem csak egy olyan heccből rövid puszi, hanem rendes, kimondhatatlan érzelmekkel teli. Köszönöm, nagyra értékelem, meghatódtam, megdöbbentem, szeretem, és megannyi más, amit sorolhatnék én a tűzijátékokig is akár, akkor sem tudnék elmondani mindent, amit elmondhatnék.
Visszahúzódok, szemeim lassan nyílnak ki, észre sem vettem, hogy behunytam őket. Szám elnyílik, majd becsukódik egy kiejtett hang nélkül, s csak a meleg mosoly marad az arcomon. El sem tudom képzelni, hogy ennél is van még tovább, de ekkor előkerül a kis dobozka is, én pedig kész, itt vesztettek el, ez a felvezetés pont annyira csigázott eddig, hogy még nagyobbat dobbanjon bennem a gyűrű. Hiszen most már nem kételkedek benne, hogy az van-e a dobozban. Nincs több Sherlock-kérdés.
- Dehogy – nevetem el magam, remegősen. - Te tényleg eléred, hogy meg se tudjak szólalni, el sem hiszem – rázom meg picit a fejem, majd bal kezemmel jobban alányúlok a füzetnek, hogy a rá tett dobozt balommal biztonságba emelhessem. A jelzésre figyelve hajtom össze a kis füzetet és helyezem a lábamra, nehogy leessen. Egy pillantás fel, és ha Bercel nem tiltakozik, felnyitom a dobozt, hogy teljes valójában is megcsodálhassam a késszé munkált vázlatot. Gondolkodás nélkül simítom végig hűvös felületét, majd óvatosan ki is emelem a vájatból. Tenyeremre fektetem, ugyanúgy követem végig ujjaimmal rajta a mintát, mint korábban a rajzon, miközben elcsodálkozom rajta milyen jelentőségteljes is egy ilyen kis ékszer, egy könnyű, vékony, apró karika. Mégis, ahogy rajta az indák, a mi életünk is úgy fonódik össze általa.
- Melyikre kell…? – kérek egy apró segítséget, felpillantva. Nem emlékszem, balra eljegyzéstől, jobbra házasságkötés után, vagy pont fordítva? A gyűrű még mindig tenyeremen pihen, csak érzelmi súlya nagy, egyébként olyan könnyű, szinte meg sem érzem.
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. február 5. 00:55 Ugrás a poszthoz

Bercel
ruha ami végre nem ruha

- Iszcsel - ismétlem utána, picit odébbtolva a hangsúlyt az i-ről. Érzem a görcsösséget benne, pedig igazából az egész sokkal puhább, lágyabb hangzású mint ahogy az ő ajkáról legördülnek a hangok. Azonban ha elengedné, ha csak úgy szinte oda sem figyelve szólna utánam, erőlködés nélkül, már megérteném. Már felismerném, tudnám, hogy engem szólít, megjegyzetem. Arcom nyugodt, abszolút nem nevetem ki a kiejtésért, sőt, jól esik, hogy próbálkozik.
- Szeretnéd, ha felvenném a nevedet, vagy inkább zavarna? - kérdezek rá, félrebiccentett fejjel. Bár az előbb úgy kijelentettem, hogy ha megváltozik hogyan lesz, de nem is biztos, hogy ezt ő szeretné... megint későn kezdek gondolkodni. Más párok - párok? - talán hebegve habogva beszélnének erről, de engem most valamiért nem érint kényelmetlenül. Bár igaz ami igaz, ettől még ugyanúgy Editként szólnak majd utánam, csak a papírjaimon áll majd más karaktersorozat. Attól még én, én maradok. Elmosolyodok azon, hogy így gondol Anyára, de végül inkább megrázom a fejem. - Nem füllentenék ilyesmit, az rosszabbul esne neki is, nekem is.
Nincs mit titkolnom, elvégre nem azért hagynám magam előtt a nevem, mert nem értékelem, hogy megkaptam, így tudom, ő sem lenne érte szomorú. Az enyém volt, nyomtalanul nem tűnik el, viszont eddig sem használtam - minek hát akkor? Ha rossz fát teszek a tűzre ígyis-úgyis egy pillanat alatt leszek újra Edith Ixchel Payne.
Nem tudom, hogy mire számítottam a ma estétől, de gyűrűre? Biztosan nem. Hirtelen magyarul szavaim sem lennének rá, hogy kifejezzem az érzéseimet, de megeshet, hogy még anyanyelvemen sem boldogulnék. Ezek helyett tehát olyat választok ami közös, amit mindketten tökéletesen beszélünk, nem kellenek hozzá kódok, sem gondolkodás, csak a szándék, és bőr a bőrön. Közelebb hajolva orromba szökik samponjának illata, már-már ijesztő mennyire tudatában vagyok annak mit csinálok, és mégsem jövök zavarba a tetteimtől. Persze, hiszen már nincs tovább hova, mi? Egy apró gombócot nyelve vissza húzódok el, szemeim kinyílnak, hogy tekintetem találkozhason az övével. A halvány mosoly láttán vissza kell fognom egy reszketeg, megnyugvó lélegzetet, az arcára vetülő kósza fényekben pedig mintha több piros keveredne mint eddig... Zavarba jött, igaz? Nem a fény játszik a bőrén, nem a szemem káprázik és nem a gondolataimmal babrálnak, hanem én is hatással vagyok rá. Sebesen, mégis rendszertelenül dobogó szívvel figyelem, észre sem véve, hogy mosolya az én arcomra is átkúszik, és megpróbálom megőrizni ezt a pillanatot, olyan tisztán ahogy csak lehet. Különleges. Értékes. És talán, talán talán egyre fontosabb számomra, de ebbe egyelőre nem merek, s nem is akarok jobban belegondolni.
Lesütöm tekintetem, és megállom, hogy az őszinte arckifejezésért köszönömöt mondjak. Mielőtt elveszek kérdéseim és talányaim közt figyelmem újra a kezemben tartott ékszer felé fordul, hogy mielőbb biztonságban tudhassam - az ujjamon. Egy apró pillanatig tétovázok csupán mielőtt kezébe adnám a karikagyűrűt, majd ki is nyújtom a kezem felé. Jól láthatóan remegnek az ujjaim, még úgy is, hogy kicsit megpróbálom kifeszíteni őket. Ugyanaz a ritmus ami őket mozgatja dobol a fülemben is, szinte süketté téve minden másra ami körülöttünk zajlik.
Olyan gyorsan történik, hogy pislogni sem merek, és tudom, hogy ezt a pár pillanatot valószínűleg nem fogom egyhamar elfelejteni. Bár hivatalosan már eldőlt, hogy összekötnek minket, igazából most érzem úgy, hogy az egész valóssággá is fog válni. Nem húzom el a kezem, hagyom, hogy ő simítsa vissza a kis könyvecskére, picit megmozgatom az ujjakat, hogy ahogy egymás mellett súrlódnak érezzem az ékszert teljes valójában, de nem emelem ki Berci kezéből. Mutatóujjammal végigsimítok a tenyerén, egy láthatatlan vonalat követve, s csak az újabb szavakra pillantok fel, nem szakadva ki a pillanatból.
- Minden? - kérdezek vissza, s végigpillantok a lapokon, amik nem simulnak egymáshoz már olyan szorosan mint hajdanán tehették. Számtalanszor kihajthatták már ezt a füzetet, látszik rajta, ahogyan az is, hogy tulajdonosa nagy becsben tartotta, és a használat ellenére nagyon nagyon vigyázott rá. Először csak megemelem bal tenyerem, ami így az övé felett pár miliméterre lebeg a levegőben, majd visszahúzom, hogy két kézbe fogva a könyvecskét kinyithassam az elején. Így érzem helyesnek, rendesen megbecsülni azokat a titkokat, emlékeket, amiket most felkínál számomra. Felnyitom az első oldalon, kíváncsian fedezve fel a mintát vagy szöveget. Nem figyelek a környezetünkre, így a kút másik oldalához telepedő tanárpárosra sem, inkább felpillantok Bercire.
- Ha titoknak nevezed őket, biztosan fontosak. Nekem nincs ilyesmim - rázom meg picit a fejem a jegyzetekre utalva - de rejtegetnivalóm sem igazán.
- Nem most, hiszen most látni is alig látnám, de egyszer majd megmutatod miket rajzoltál? - hajtom rá a fedelet a könyvecskére, s óvatosan ráhúzom a gumiszalagot is. Most itt van ő, inkább figyelem az arcát, és hallagatom a szavait, elvégre amit már leírt, lerajzolt nem tűnik el.
Utoljára módosította:Radetzky Edit, 2020. február 5. 00:55
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. február 22. 14:36 Ugrás a poszthoz

Bercel
ruha ami végre nem ruha

- Köszönöm - bólintok mosolyogva, értélekve a szándékát. Tiszteletben tartom, hogy lehet nem az a fajta aki mások előtt próbálkozik, hanem majd ha tökéletesre csiszolta amit szeretne, akkor libben be vele, hogy "ja hát ez? ezt tudom". Persze, tévedhetek, de úgy érzem nem azért kérdezgetett mert nem kíváncsi a válaszra. Magyarázatára szám elkerekedik, egy apró o-t formál, de valahol meg is nyugtat... Hiszen ez megint egy olyan kérdés ami igazából nem is kérdés, ha akarom ha nem, meg fog történni, így se ellenkezni, se töprengeni nem kell rajta. Minek? Elfogadom, a név csak egy név.
- Csak azért, mert úgy gondoltam, hogy ez rajtad is múlik - kezdem el ruhám korcát piszkálni zavartan. - Akkor ezt... Azt hiszem meg is beszéltük - pillantok fel. Jó, hogy szóbakerült, így nem fogok tovább azon gondolkozni ő mit szeretne, vagy mit várnak el tőlem. Így tiszta, egyszerű, egyértelmű, megnyugtató.
Érdeklődve figyelem, ahogy kihúzza magát, és már ott elharapott vigyorral dőlök hátra ahol még csak annyit mond, kedves naplóm. Várom, szinte érzem a csattanókat, a gyerekeken fel is kacagok, de nem, megütni eszem ágában sincs. Aranyos a jövő amit lefest, félrebiccentett fejjel hallgatom, s igyekszem nem belegondolni abba, hogy ha azt mondja öt éve házasok vagyunk, bölcsis gyerekekkel... Mondom nem gondolok bele. - Hazahozhatsz más gyerekeket is,  de akkor te beszélsz a dühös szülőkkel - fenyegetem meg naaagyon morcosan, de komolyan, még talán a szemem is összeszűkül... Se.
A kialakult hangulatba belefolynak a visszaszámlálás hangjai, s kiszakítanak a kis időtlen illúziónkból, amiben eddig ücsörögtünk. Megelevenedik körülöttünk az udvar, s csak onnan tudom, hogy az előző percekben nem csupán álmodtam mindent, hogy ujjamon kitapinthatom a piciny, kecses ékszert. Pislogok a kérésre, szívverésem felgyorsul, arcom ismét kipirul, pedig nemrég hagytam el csupán extra színét. Talán egy pici bizonytalanság is látszik rajtam de ijedtség nem, hiszen tudom, hogy ha nem akarnám nem kötelezne semmire. Általában akkor szoktam megnyugodni, ha valami ki van szabva, most pont az ellentétének örülök... Mi van velem? Látszik melyik az a pillanat amikor elhatározásra jutok, tekintetem egy pillanatra a fiú szájára rebben, majd újra szemeit keresem meg, hogy egy halk, reszketeg lélegzetvétellel tegyem amit javasolt.
Megszűnik körülöttem minden. A fülemben dobogó vértől néma, fekete semmi vesz körül, s szinte csak idegességemtől összehúzódott gyomromat érzem. Pilláim megremegnek, kinyílnának, de nem engedem őket, egy aprót szusszanok. Szedd össze magad.
Még szinte fel sem fogom mi történik, megérzem a könnyű puszit, nem is, nevezzük nevén, csókot. Egy mély levegő bennem reked, s a tűzijáték hangjára picit megrezzenek, de az első apró kis remegés után nem foglalkozok vele tovább. Nem tudnám megfogalmazni mit vártam ettől a pillanattól, az biztos, hogy azt hittem, hogy kínosabb lesz. Ennek ellenére egy rövid simítás után mozdulatlanná dermed, és érzem, hogy a kezembe helyezi a döntést. Vár, hogy megtaláljam a válaszaim, hogy rájöjjek mit szeretnék. Mintha mostanra pontosan érezné hogy milyen bizonytalanul állok az ilyesmihez, hiszen most már bökdösnöm sem kell, mint korábban mikor ujjai lábamat cirógatták végig; érzem, hogy odafigyel rám.
Fejem könnyű, levegős, zavarban érzem magam, mégsem érdekel ki láthat. Közelebb hajolnék, de egy hang megszólal bennem, hogy ne tegyem, majd szinte rögtön pont fordítva, elhúzódnék, de ekkor valami a folytatásra ösztökél. Saját reakciómtól megzavarodva mozdulok meg, épp csak annyival fordítva el fejem, hogy ajkaim alig-alig érintve végigsimítsák az övét, majd egy reszketeg, apró szusszanás kíséretében elhúzódok. Nem messze, nem is hirtelen, alig pár centire, úgy nyitom ki szemeimet, keresve övéit.
- Boldog új évet - suttogom magunk közé, furcsa, lágy hangon, ami hallatán nem is tudom megállni, hogy ne süssem le tekintetemet. Fel sem igazán fogom mi történt, önkéntelenül harapok rá bizsergő alsó ajkamra, iciripicirikét hátrébb húzódva, visszapillantva szemeibe. Nem tudom hová nézzek, mit csináljak, és ez talán látszik is. Már nem emlékszem, hogy én azt mondtam, hogy egy-egy csók az egy-egy és nem kettő, vagy kettő, de az biztos, hogy jelen esetben nem tudnám számokkal jelölni a pillanatot. Se egy, se sok, se kettő se kétszer egy, csak... nem tudom, van egyáltalán értelme ebbe belekavarodni?
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. május 29. 21:22 Ugrás a poszthoz

Milan

Nem is vagyok én olyan kiszámíthatalan. Megyek előre, ritkán állapodok meg, ez így igaz, de nem tűnök el, mindig ott vagyok, ahol épp Milan nem hiszi, hogy lehetek. Bár meglep baglya, könnyedén írok vissza, hiszen mindig ráérek én, csak nem egy helyben kavargok, hanem elfoglalom magam. Így teszek most is, hiszen ideérve nem tudok nem engedni a kisebb terem csábításának. Lehunyt szemmel állok a szoba közepén, nem mozdulok, csak ahogy Olivér bácsi is mondta, megpróbálom érezni a körülöttem áramló tömeget. Van abban valami borzongató, ahogy az apró lyukak mögött érzem megbújni a vizet, s mégis tudni azt, hogy egy apró kívánságom elég lenne arra, hogy egy pillanat alatt talpamtól fejem búbjáig körülöleljen. Mintha csendben figyelne, vizsgálna ő is engem, miközben én teszem ugyanezt vele. Lassan fedezek fel egy ingatag nyugalmat magunkban, izmaim lassan engednek feszültségükből, arcomra bizonyára mosoly kúszna, ha szükség lenne rá, hogy átadjam vele az érzéseimet. Azonban “beszélgetőpartneremnek” nincs szüksége ilyesmire, érzi a hangulatomat anélkül, hogy bármit mutatnék neki. Nem hívom magamhoz, nem mozdítom meg, szabadon áramlik, s én is szabadon állok képletes ölelésében, barátkozva. Csak lassan, nyugodtan.
Szárazon, teljes mértékben nyugodtan lépek ki az ajtón, hogy tekintetem lassan körbepásztázza a helyet, ráakadva Milanra. - Szia, hogy vagy? - lépek közelebb ruganyos, élettel teli léptekkel, menet közben pedig Iridis is mellém szegődik, aki eddig a borstyánfal tövében hűsölve várta, hogy kijöjjek. Mellettem elsündörögve finoman végigsimít bokámon, amit megérezve apró mosoly szökik arcomra. Nem marad közvetlenül mellettünk, mégis a közelben figyel, szemem sarkából még látom, ahogy hanyatdobja magát egy árnyékos sarokban. Lassan kezdek rájönni, hogy nem egy kifejezetten bújós típus, lehet ebből is akadtak gondjaink az elején. - Talán tettem valami rosszat? - szökik egy csipetnyi aggodalom tekintetembe.
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. június 21. 16:03 Ugrás a poszthoz

Csongor

Berci még aludt, amikor kimásztam az ágyból, de igyekeztem olyan csendben felöltözni ahogy csak tudtam, had aludjon még. Egyébként sem ritka, hogy hajnalok hajnalán megébredek, és matatni kezdek valamivel, vagy kimegyek a kertbe, de most még szóltam is neki, hogy ne lepődjön meg - eltűnök még épp csak pirkadatkor, ugyanis Csongorral van egy elméletünk, amit ki szeretnénk próbálni a gyakorlatban is. Ha ügyesen csináljuk vajon tudjuk mozgatni a felhőket együtt? Én a vizet, ő a levegőt, hát akkor valaminek csak kéne így működgetnie nem? Na majd mindjárt kiderül. Ruganyos léptekkel közelítem meg a tavacskát, sportcipőm orrán érzem átszivárogni a fűszálakról ledörzsölődő harmatcseppeket. Hosszú nadrágom aljának is mélyül a színe ahogy levágok egy kanyart az ösvény helyett, de nem bánom, pillanatok alatt megszárad majd. Sárga pulcsimban, mint valami napocska találkozom össze a koránkelést szemmel láthatólag annyira nem jól viselő Csongorral, akinek álma még ott csücsül szeme sarkában. Itt lehetne megjegyezni csendesen az ilyen "várj, nincs is szeme" féleségeket. Egy perces néma csend babaero szemeinek. Vagyis azok helyének. Oké, abbahagytam.
- Jó reggelt - igazítom lépteimet az övéihez, hogy immár együtt bandukoljunk tovább a stég felé. Nem erőltetem a beszédet, inkább nézelődök én is, Iridist figyelem aki mellettünk az aljnövényzetben zörög a pinduri kis lábacskáin. Ki fog fulladni mire odaérünk, de a kis makacs még mindig nem szereti ha cipelem, úgyhogy így járt.
A tett helyszínén a fiú már rögtön a kávéja után nyúl, kínálására csak megrázom a fejem, nem vagyok különösebben fáradt. Leguggolva piszkálgatom ruháimat, szép lassan pergetve ki a vízcseppeket az anyagból.
- Hát csináljunk előbb felhőőt? Valahogy? - pislogok bizonytalanul. Azért, hogy nagyjából értse is miről beszélek, kinyújtott jobb tenyerem fölött lassan megpróbálok úgy vízgömböt alkotni, hogy az.. ne legyen vízgömb. - Ne legyen víz, hanem sok pici kis cucc - szűröm a fogam között, miközben ihletért átpillantok a tó felszínére - valami olyasmi.
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. június 21. 17:14 Ugrás a poszthoz

Csongor

Bár eredetileg csak szárítkozási céllal ereszkedek lejjebb, úgy érzem, mintha itt nagyobb lenne a páratartalom valamivel, így hát nem egyenesedek fel. A kezem felett összegyűlő és szétváló gömböket figyelem, próbálom úgy rendezgetni őket, hogy egymással ne igazán érintkezzenek, mégis sok apró vízcsepp legyen minél kisebb helyen. Egy apró ránc jelenik meg két szemem között a koncentrációtól, és anélkül, hogy odanéznék tudom, hogy Iridis érdeklődve figyel valahonnan a hátam mögül. Szerintem ő sem érti még mit is akarunk csinálni. Akarom mondani ő nem érti, merthogy mi tudjuk, ugye Csongi?
- Ööö - pillantok fel a fiúra, majd rögtön vissza a cseppekre, egyszerre koncentrálva és idézve fel mit olvastunk amikor utánanéztünk a dolognak. - Ööööö - zavarodok össze picit jobban a sűrűség említésére, majd végül fejemet megrázva inkább engedem, hogy a cseppek pikk, összetapadjanak. Furcsa mennyire dolgozik bennem az, hogy össze akarjam érinteni, gyúrni őket, mennyire egymás mellé szeretnének rendeződni az apró gömbök. Nehezebb szétválasztva tartani őket, mint hittem. Mély levegőt veszek, fejben végiggondolom újra mit is kéne tennünk, egy pillanatra én is csak figyelem a tenyerem felett lebegő elememet, valahogy úgy mint a szemben térdelő fiú is teszi a sajátjával.
- Najó. Szóval azt mondtuk, hogy akkor képződik a felhő, ha a levegő lehül a vízcseppek körül és kicsapódhatnak a kis cuccok a kis levegő cuccaira. Por. Az. Szóval én megpróbálom szétoszlatni őket, valamivel ügyesebben mint azt most tettem, és te elkezded lehűteni körülötte a levegőt? - hangom még saját magam számára is bizonytalanul cseng, így megvárom válaszát, mielőtt a cseppeket újra megpróbálnám szétszakítani egymástól.
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. június 21. 18:58 Ugrás a poszthoz

Csongor

Jó, végülis a magabiztosság nem rossz dolog. Én nem merném kijelenteni, hogy menni fog, most még talán a kettes szórzótáblára sem (meg úgy általában az elememmel kapcsolatban a dolgok szinte sosem úgy sülnek el, ahogy eredetileg tervezem), de fő a magabiztosság. Csongi, helyettem is légyszi. Célunkra koncentrálok, a felhőre - mármint nem a Rellon kőkosára -, egy igazi felhőre, itt, a kezeink között. Szeretném megérinteni is, de legfőképp tudni, hogy létrehoztunk egyet saját magunk.
Nem óriási, nem ijesztő, nem furcsa. Csak egy átlagos, lebegő vízgömböc, nem nagyobb egy narancsnál. Első gondolatom az, hogy a szélrózsa minden irányába egyszerre szórom szét cseppekre, de nem vagyok biztos benne, hogy tudnám kontrollálni mi hova száll, és nos, nem szeretném eláztatni magunkat. Előbb a felhő, aztán az eső. Tovább töprengek, a víz lassan kavarog, én pedig inkább először csak kettéválasztom. Aztán a jobboldali gömböcöt ketté, és a baloldalit is. Darabról darabra haladok, egyre apróbbakra bontva fel az eredetit, igyekezve nem elengedni közben a többi csepp irányítását. Érzem, ahogy kezd sok lenni, meg is állok szusszanni, a vízcseppek a helyükön maradnak, pillantásomat inkább Csongorra függesztem. Lassan jut el a tudatomig, hogy a lehűlés nem azt jelenti, hogy kezdek kimerülni, a hideg felőle árad - de nem bánom. Jobban bírom a hideget sokaknál, még valahol jól is esik a változás. Ha meleget csinálna így? Na az már más lenne. Mindenesetre nem fázom, rezzenéstelenül tartom a cseppeket, ahogy fokozatosan csökken a hőmérséklet. - Szerinted osszam még tovább? - szólalok meg halkan, reménykedve abban, hogy sem őt nem zavarom meg a koncentrációban, sem igent nem mond... nem tudom mennyivel többet lennék még képes irányítani.
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. június 22. 22:03 Ugrás a poszthoz

Milan

Úgy hallottam, hogy a legtöbben azért járnak ide, hogy megtanulják kontroll alatt tartani az elemüket, nos, velem nem pontosan ez a helyzet. Nekem inkább abban kell a segítség, hogy merjem megszólítani, előhívni, ne féljek elfogadni, hogy egy-egy gondolatomra milyen pontosan képes reagálni. A máskor oly kényelmes önfegyelmem elvileg előny, ám itt úgy néz ki szükségem lenne valamilyen szenvedélyre (ha színpadias szeretnék maradni mondhatom azt is, hogy tűzre) ahhoz, hogy ne csak álljak mint egy fadarab, várva a csodát, hanem az tényleg be is következzen. Lassan el kéne hinnem, hogy ez a valóság, meg kéne birkóznom vele, de a mai sem lesz ennek a napja, még ha sokkal nyugodtabban is sétálok ki az apró szobából. Lehet nem is lesz napja. Csak lassan elfogadom, és elfogad, anélkül, hogy napokhoz tudnám, vagy akár akarnám kötni.
- Nem tudtam, hogy keresel - szeppenek meg, hirtelen nem tudván mi is az ami olyan fontos, hogy kutatni kelljen utánam. Következő szavai azonban megnyugtatnak, ha bármi extra történt volna akkor azzal kezdi, nem köntörfalaz. - Egyre jobban - vonok vállat az igazságnak megfelelően, de nem állok neki részletesen kifejteni a viszonyomat az elememmel. Nem szoktam. Egyrészt még én sem érzem igazán, másrészt ez talán valami olyasmi amit inkább magamban kell lerendeznem, nem pedig hangoztatnom. Mondhatnám, hogy milyen jól megy, és rajtam kívül senki nem tudná, hogy nincs így - azaz Olviér de. De neki az is a dolga, hogy az ilyesmit tudja. Iridis valóban nincs elragadtatva az ingyensimi gondolatától, inkább pihen le nem messze, és figyel minket onnan mint akinek nincs jobb dolga. A becézésre csak megforgatom a szemem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy zavar - valahol nosztalgikus, valahol megszoktam már.
- Sokkal jobb mint vártam - pislogok meglepetten a hirtelen jött kérdésre, számon könynedén csúsznak ki az őszinte szavak. - Persze, más mint eddig, de nem érzem magam ott rosszul, vagy bármi ilyesmi ha emiatt kérdeznéd.
Hogy is ne gyanakodnék, amikor annyira ellenezte ezt az egészet. - Még mindig fújsz rá? - utalok Bercire félredöntött fejjel, erősen sugallva, hogy a válasz őszinte legyen, akkor is, ha az éppen egy igent jelentene.
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. július 3. 11:38 Ugrás a poszthoz

Csongor

Ahogy megszólalok már meg is bánom, rájövök, megzavartam a koncentrálásban. Némán bólintok tehát válaszára, és innentől lakatot teszek a számra, igyekszem hagyni gondolkodni, érezni a körülöttünk lassan áramló levegőt. Kizökkenek a koncentrálásból a gondolatok hatására én is, tudatosan érzékelve, jóval hűvösebb lett, és innentől nem is tudok elvonatkoztatni ettől az érzéstől. Mégis a fázástól még odébb vagyunk - mondjuk ha hűvös is lenne sem állnék meg panaszkodni, egy kis hideg nem árt meg, a felhőért pedig bizony megéri próbálkozni. A cseppek megremegnek, ahogy elkalandozva gyengül koncentrációm, így ösztönösen lépek vissza "egy szinttel", ujjaim tenyérrel lefelé nézve emelkednek fel, hogy testem előtt megállítva próbáljam segítségükkel megtartani a pettyeket. Tudom, hogy nem lenne szükséges megmozdulnom ahhoz, hogy az elemem az akaratomnak megfelelően mozduljon, mégis egyszerűbb így összpontosítani. Fejben összekötöm megfeszített kezem mozdulatlanságát a cseppekével, némán mutatok nekik példát, hogy na, nézzétek, így várjatok még egy kicsit.
Mélyeket lélegzek, igyekszem nem elkalandozni, nincs helye most fejemben semmi másnak. Iridis jelenik meg látóterem szélén, félrebiccentett feje egészen olyan, mintha kíváncsian kérdezné: "mit műveltek ti?", enyhén eltátott szája kifejezetten pedig Pikachussá teszi. Apropó, mi lenne, ha most melegítenék az apró cseppeken? Az ötlet hirtelen jön, és bizonytalanul ugyan, de elkezdem forgatni magamban, mérlegelve, működhet-e, vagy sem. Elvégre forralásnál is felszabadul a vízgőz... Bár ebbe az irányba nem befolyásolom olyan könnyedén az elemet mint fordítva, óvatosan megpróbálom növelni a víz hőmérsékletét. Nem tudom, hogy ebből Csongi mennyit érzékel, ahogyan azt sem, hogy ez használ-e, vagy épp ellenkezőleg, pont hogy ront a helyzeten, de hát most úgyis azért vagyunk itt, hogy kísérletezzünk. Maximum újrakezdjük.
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. július 26. 23:28 Ugrás a poszthoz

Csongor

Nem tudom mit kellene éreznem, mi alapján kéne tudnom, hogy jó irányba gondolkozunk-e. Igyekszem tartani a magam részét, hogy Csongi tényleg csak a levegőre koncentrálhasson, elvégre én lennék a tapasztaltabb... Vagy valami olyasmi. Mindig is higgadt voltam, nem szokásom kétségbe esni, bizonytalankodni menet közben, így ha nincs is rá garancia, hogy amit csinálunk az így jó, mivel már elkezdtük, szemrebbenés nélkül tervezek addig próbálkozni, amíg össze nem jön, vagy nyilvánvalóan el nem bukunk. Abban hiszek, hogy ha nem adunk bele mindent biztosan nem sikerül, míg így még lehet esélyünk. Minden kételyt száműzök a fejemből, és a cseppeket figyelem, hallgatom, kizárva minden mást.
Remegnek, érzem, ahogy bomlanak meg, már nem én vagyok az, aki szétválasztja az apró pettyeket, hanem a gömböcök maguktól akarnak szétszakadni, egyre apróbb és apróbb részekre bomlani. Engedem, ujjam vége ellazul, mintha begörbíteni próbálnám utolsó ujjpercemet, lassan engedem, hogy a víz kitörjön irányításom alól. Ha akarnám se tudnám ennyire diszperzen tartani őket, így arra hagyatkozok, hogy amit csinálunk sikeres - és lám, így is lesz. Fokozatosan enyhítem a befolyásomat a cseppek fölött, nem melegítem, nem tartom meg őket tovább, csak pattanásig feszült idegekkel várok, vajon leesnek-e a földre, vagy tovább szóródnak, és lebegnek.
És lebegnek. Elkerekedett szemmel csodálkozom, de még nem merem feladni a figyelmet, a wanna be felhőben ugyanis visszafordul a cseppek szóródása, ahogy túl korán lelkendezni kezdünk. Nem tudom mit csináljak, de nem esem kétségbe a tanácstalanságban, ösztönösen lehunyt szemmel próbálom egyfelé húzni a cseppeket ismét. Most csak azt képzelem el, hogy mint apró báránykákat egy karámba zárom a vizet, egy gömböcbe, mintegy létrehozva egy láthatatlan falat, amit ha egy csepp elér, visszafordítom. Nehéz, komplex, sosem csináltam még ilyet, így ismeretlen is, mégis, remélem jó úton járok. A gömbforma elképzelés miatt lassan tényleg az alakul ki, egyre sűrűsödik, átláthatatlanabbá válik köztünk a levegő, míg lassan elvesztem szem elől Csongi felsőtestét. - Vajon mi történik, ha most mindent abbahagyunk? - csupán suttogok, lassan, finoman, de egyelőre tartom a "ketrecet", amíg más véleményre nem jutunk.
Radetzky Edit
INAKTÍV


Bohóchalacska
RPG hsz: 99
Összes hsz: 277
Írta: 2020. július 27. 11:30 Ugrás a poszthoz

Milan

Rengetegszer hallottam már, nehéz, szeszélyes, idegen, bár nem gondoltam, hogy tőle is fogom. Tuti utánanézett, bukkan fel a fejemben a gondolat, annyira, nem is tudom, tankönyvesen hangzik amit mond. De nem bánom, mert ez azt jelenti, hogy kutatott azért, hogy megérthessen nem? Még ha számomra az elemem irányítása nem is jelent különösebb nehézséget... Elvégre megragadtam az elfogadásnál. Haha. Lassan alkalmazkodok talán, van aki szerint az elememhez képest túlságosan merev vagyok, és már rég fel kellett volna vennem a fonalat. Elbizonytalanít ha erre gondolok, ugyanakkor nem akarom siettetni a megbékélést, inkább vagyok óvatos most, de később tudni fogom miről van szó. - Köszi, igyekszem - mosolygok fel rá, mit is tehetnék amikor ilyen aranyos? Oké, ha tudná, hogy aranyosnak neveztem tuti tök pipa lenne.
- Hát például azt, hogy összezárnak egy idegennel, akivel kínosan kerülgetnünk kell egymást, beszélgetni a politikáról - elfintorodok -, szépen mosolyogni meg ilyenek... - már nyitnám a szám, hogy elmondjam, akkor viszont mi az ami lett a félelmeim helyett, de végül nem teszem, elvégre nem kérdezett. Talán harapófogóval kell belőlem kihúzni a közös életünkre vonatkozó dolgokat, de nem tudom hogy szokás, illik beszélni az ilyesmiről. Mi az ami túlságosan bensőséges, mi az ami nem, mi az ami titkok kifecsegése, mi az ami még szabadon tudható? No meg nem is biztos, hogy akarja tudni, tudom mennyire ellenére van ez az egész.
Összevont szemöldökkel pillantok fel, hogy egyáltalán milyen többes számról beszél itt. Ah, hogy Apa. - Bercire gondoltam, de ezek szerint egyikükkel sem békéltél meg?
Vigyázz, cselesen kérdezek, ha már felhoztad, hogy ketten is vannak, azt sugallod mindkettejükkel fasírtban vagy.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Edith Ixchel Payne összes RPG hozzászólása (27 darab)

Oldalak: [1] Fel