Várffy-Zoller Professzor



Nem zökkenőmentes a beilleszkedésem, azt nem lehet ráfogni. Az elődök hosszú sora nehéz terhet ró az ember lányára, pláne, ha szakít a hagyományokkal, és nem a zöldeket erősíti egyéniségével. Arra számítottam, hogy a nővérem elég biztonságot nyújt majd. Ő lesz a háttér, akire mindig számíthatok, de így, hogy ő nem elég, hogy felsőbb évfolyamra jár, de még másik házban is van, nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. David legalább együtt lesz velem bizonyos órákon, de ugyanolyan elveszett, mint én. Tudom, hogy Lizi kivívta már a saját helyét az övéi közt, és reméltem, hogy az ő dicsfényéből nekem is jut. Nem beszélve arról, hogy a nagyapám az iskola legtekintélyesebb uralkodója az igazgató után, vagy előtte. Mégis csalódnom kell benne is, mivel nem áll a helyzet magaslatán a nagyi halála óta. Csak árnyéka önmagának, Lizi hátszele meg inkább tűnik hátráltatónak, mint segítőnek. Szúrós tekintetek merednek a hátamba, szinte érzem a figyelem hegyes dárdáját a bordáim közé hatolni. Fogalmam sincs, mi lehet az oka. Egy dolog van, ami kicsit erőt ad ebben a pillanatban, ezért nem törnek meg az ellenséges erők. Határozottan lépkedek a tanári étkezőasztal felé, ahol nagypapi szokott reggelizni, ebédelni, ám most nem ül a helyén. Én, mint a legkedvesebb unokája, jogosan foglalhatom el a székét a legnagyobb lelki nyugalmat erőltetve magamra. A tanári asztal mindig vonzóbb, ezt már rövid ittlétem során is kitapasztaltam. Mások az ételek, nagyobb a választék, de különösen a kávé és a sütemény illata csábító. Gondosan magam alá húzom a széket, felkészülve arra, hogy valamelyik tanerő kiebrudal az öreg helyéről. Bízom azonban a mosolyomban, így kivillantom a jackpotos vigyoromat, majd veszek egy kakaós, rumos piskótás süteményt. Tetején tetemes mennyiségű tejszínhab tornyosul. Bele is nyalok, mert azt nem lehet kihagyni. Ez a legjobb része. Élvezettel hatolok tovább a sütiben, rétegenként haladva, módszeresen a fogyasztásban.

Angelica

Tanári illemhely

Néha a rellonos elődök vére kiütközik rajtam, mint teliholdkor emberen a vérfarkas lét. Ezzel nem degradálom egyiket sem, csak a hasonlat nagyon passzol. Ma nincs telihold, de éget a tettvágy. Angelicának azt mondtam, hogy virágot ültetünk, de a többit nem kötöttem az orrára. Ő nem szívesen bukna le velem, de ez egyáltalán nem érdekel. majd legfeljebb elfut, vagy már előtte feladja. A helyzet az, hogy valamit muszáj csinálnom, mielőtt megőrülnék az elhagyatottság érzésétől. Persze mindez nem tudatos, csak mélyen belül ez mozgat. Nagyapi letargiája olyan súllyal nyomja a vállaimat, hogy ezt tizennégy évesen nehéz feldolgozni. Az ember lányának úgyis annyi baja van magával, hogy azt sem tudja, akkor éppen mi nyomasztja. Talán-talán ez az akció lesz az, ami kimozdítja az öreget a bánatból. Ha nem, hát nem, akkor majd lesz valami. Felszerelkeztem kislapáttal, kisásóval, virágfölddel és a palántákkal, amit persze az üvegházból tulajdonítottam el, a gyógynövénytan óra alatt.  Hoztam erős bőrkesztyűt is, szóval készültem tanár urak, nénik. Most már csak Angelica hiányzik a listáról. Az is lehet, hogy el sem jön, mert megorrol ta, mire készülök, de ha elmondom a teljes igazságot, nem jött volna el bizonyosan. Mondjuk nélküle is megcsinálom, az fix. Egy negyed órát várok, aztán elkezdem az akciót egyedül.
Szerencsére a tanári illemhelyeket nem védik bűbájok, elvégre nincs onnan nagyon mit eltulajdonítani. Mi sem tesszük, inkább hozunk, mint viszünk.  

Várffy-Zoller Professzor

Ahogy a teremben elhalkul a nyüzsi, már rosszat sejtek. Várffy professzor lépett be az ajtón. Ahogy átszeli a termet, úgy fagy meg a diákokban a szufla. A légy zümmögését is lehet hallani, így a csámcsogásom akkor is mennydörgésnek hatna, ha halkabban táplálkoznék, de muszáj az ujjaimra ragadt töltelékkrémet lenyalogatni. Cuppogok na, de csak diszkréten. Azért volt gyerekszobám, meg némi illem is szorult belém, - még, ha néha nem is látszik - lenyelem a falatot, mielőtt válaszolnék a nekem szegezett kérdésre.
- Bárcsak jobb étvágya lenne. Gondoltam viszek neki ár falatot, de ide ragadtam. -  Szó szerint. Sajnálkozva felmutatom ragacsos ujjaimat, amiken a nyalogatás csak rontott. Ez van, nem kéne ennyire szilaj kihívásoknak alávetni szegény elsőéveseket. Eredetileg tényleg az volt a tervem, hogy felpakolok pár nagypapi kedvencét, aztán már osonok is a szobája felé, de az illatok, meg az ízek rabul ejtettek. Folytatom.
- Ja, és nem én vagyok a professzor, csak helyettesítem. Az órákon nem tudom, de az evésben igen. Nem csodálom, hogy össze tetszett téveszteni minket, azt mondják nagyon hasonlítok rá, főleg profilból. - Úgy fordítom az ábrázatomat, hogy jól megfigyelhesse a hasonlóságot. Még jobban a fénybe is húzódom, hogy a gyengén megvilágított arcélem kirajzolódjon, rajta nagypapi jellegzetes vonásaival. Várok valami reakciót, de nem erőltetem. Nem megerősítésre vágyom, csak udvarias vagyok, nem fojtom a szót a tanerőbe. A kérdését sem engedem el a fülem mellett.
- Professzor úr! Az ideérkezésem előtt, áttanulmányoztam a Szabályzat mind a hatszázhatvanhat oldalát, meg is tanultam szóról szóra, és valóban, teljesen igaza van. Mint diák, nem ülhetnék itt, de mint családtag, semmi nem tiltja. Sőt precedenst is találtam a könyvtárban, a Bagolykő története című vaskos kiadványban, miszerint kétezerkilencben és tizenegyben, az akkori igazgató első szülött fia, mint rokon étkezett ennél az asztalnál. - Való igaz, a neveket nem jegyeztem meg, nem gondoltam, hogy szükség lesz rá. Átkos mulasztás, de legalább befoghattam volna a szám. A sok félinformáció támadási felületet biztosít, amire abban a pillanatban döbbentem rá. Be is fogtam a lepénylesőmet, tekintetem a tányérra szegezve. Semmi mentőötlet nem ugrott be. Csak...
- Professzor úr! Kér egy teát? Ez gyömbéres mézes, de hozhatok a Levita asztaltól is, mert ott pemetefüves citromos van. - Annyi igazságom mindenképpen volt, hogy az asztal, még valóban ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, annál az esetnél. Igaz, hogy egyedi sztori volt, mégis ha egyszer már volt ilyen, akkor létjogosultsága van. Persze nem én szabom a történelmet, sem a szabályokat, úgyhogy bármi is lehet. Öntök pár kortyot a teából a tanerőnek, ha kér, ha nem.
- Tortát? Megédesíti a hétköznapokat. -

Angelica

Tétován állok a fehér ajtók előtt. Már csak egy lépés hiányzik, hogy belépjek, kilincsen a kezem, még egy perc. Már-már megfeszülnek az izmaim, hogy lenyomják a kilincset. Vajon enged az ajtó és ha enged, zúdul-e a nyakukba valami átok, rontás bűbáj, amitől kelések nőnek az arcukon vagy csalánkiütéssel kell hetekig birkózniuk. Illetve, ha a lány nem jön el, akkor csak egyedül viseli ezen éjszaka kellemetlen velejáróját. Bár a csalánkiütés rontás nélkül is adott.
- Na végre! - riadok fel Angelica érkezésére.
- Nincs gond, csak már majdnem kipróbáltam, hogy nyílik-e az ajtó. Nem gondoltad meg magad? - Arcom a félhomályban egyáltalán nem éri fény, így csak a szemeim világítanak a sötétben. Elég félelmetes lehet, bár ennek nem vagyok tudatában. Felemelem a jobb kezem, és mélyen a hajamba túrok, hátra dobom, hogy ne zavarjon. A hirtelen mozdulat is ijesztő lehet ebben a sötétben. Lehalkítom a hangom.
- Ültetünk...a wc csészébe. - Hova máshova? Persze kihívás a dolog elejétől a végéig, mert megfelelően el kell tömíteni a lefolyó nyílást, különben leázik a föld a palántákról. A lebukás veszélye viszont kicsi. Melyik prefektus ellenőrizné a tanári mellékhelyiséget? Ők a folyosókon járőröznek.
- Menjünk! - Lenyomom a kilincset, dobogó szívvel. Bent még mélyebb a sötétség az ablakok hiánya miatt. Fényt nem gyújthatunk, csak amennyit a pálca ad.
- Világíts ide légyszi! - Nekem még nem megy annyira az a bűbáj. Leteszem a palántákat az egyik kagyló elé.
- Hoztál kesztyűt? Szükséges lesz - mutatok a jókora csalánokra. A hozott újságpapírral kezdem tömíteni a lefolyókat. Undi, de megéri.
- Segítesz? - adok Angelica kezébe is pár csomag mugli lapot, amennyiben nem rohant még el az ellenkező irányba.  

Várffy-Zoller Professzor

Eléggé szürreális jelenet, ahogy ott ülök a tanári asztalnál, háborítatlanul, kedélyesen elbeszélgetek az iskola egyik prominens, bocsánat, a legprominensebb oktatójával. A teát és a tortát is szívélyesen fogadja. Már-már kiválóan érzem magam. Semmi nem ment meg attól, hogy ezután mindig itt egyek. Ha a nagypapi itt lesz végre a helyén, akkor még inkább. Az ő tekintete még mindig megdermeszti a levegőt. Van tekintélye és ragaszkodik kivívott presztiséhez.
- Nem tagadom le professzor, de simán lehetnék eridonos is ekkora dumával. - Még el is nevetem magam, míg ajkamra nem fagy a mosoly. Jó mélyen bele kell nyúlnom az agytekervényeim közé. Hmmmm? Mit is olvastam erről? Éreztem én, hogy ez monológom gyenge pontja. Hiába kutatok az emlékfoszlányaim között, erre nem találom a választ. Szótlanul nézem, ahogy a teáját szürcsölgeti és valahová máshová kívánom magam. Bár nincs abban semmi, ha valaki nem tud mindent, de levitás vagyok, Merlinre, ami szent.
- Nem? - Inkább kérdezem, mint mondom. - De Lupiné sem? - Ráhagyom a választ. Csillogtassa csak meg a zsenialitását! Az én kicsi agyam tele adatokkal, amiket meg lehet tanulni, vagy elolvasni valamelyik könyvben, ami nem pótolja a vérré vált tudást. Összeszedem a maradványaimat, hogy elsunnyogjak a jobb alsó fenébe de az újabb kérdés megállít.
- Aaaaa Levitában? - Nem tudom eldönteni, hogy kérdésében mennyi a cinizmus és mennyi az igazi kíváncsiság. Gyanítom, hogy utóbbi semennyi. Elgondolkodom, vajon ezt milyen szempontból kéne megválaszolnom.
- Igen, tisztában vagyok vele. Kár, hogy akkor még nem jártam ide. De nem igazán tudom, hogy pontosan mit szeretne tudni. Lényegre törőbben tudnám tájékoztatni, ha konkrétabban kérdezne. - Érzem, hogy elönt a melegség, homlokom és tenyerem izzadni kezd, rossz az előérzetem.

Várffy-Zoller Professzor


Vajon a kérdéseivel most teszteli a nemlétező tudásomat? Valami alapján döntenie kell, ezzel tisztában vagyok, és érzésem szerint most buktam el a tanársegédséget. Nagyon akartam, nagyon rágörcsöltem, nagyon készültem, már amennyire erre lehet készülni.
- Igen, hogyne, meg fogom nézni - rebegem lehajtott fejjel, az előttem fekvő maszatos tányérra bámulva. Persze, hogy utánajárok, egyértelmű. Addig le sem fekszem ma, míg meg nem találom a választ, de gazából egyre megy. Ha a nevezett igazgató fiai nem jártak a Bagolykőbe, akkor...Na, jó, nem rágódom ezen. Indulnék is, hogy megbizonyosodjam a válaszról, de a prof még visszatart.  Eleinte csodálkozom is a dolgon, mert azt hittem, rövid úton kipenderít innen,  úgyhogy figyelek, kicsit közelebb hajolva az asztalhoz, mintha éppen azt nézném, melyik szelet húst tűzzem a villámra, pedig nem is vagyok éhes. Nem tagadom, megremegek, mikor kimondja, nem engem választott. Egy Világ omlik össze bennem. Egy gyönyörű szépen felépített jövő képe esik szét darabokra. Fájdalom mardos, még a dicséret, ami a tanerőtől nagy ritkaság, még az sem derít jobb kedvre, de aztán hallgatva szavait megnyugszom lassan. Az étvágyam is visszatér, ahogy újra felcsillan a reménysugár. Visszhangzott fejemben a főnyeremény mondat: "Én tudok segíteni abban, hogy kihozd magadból a maximumot." Ezen annyira elábrándozom, hogy az utána következő kijelentés nem jut el a tudatomig teljes részletességében, mégis a zsigereimbe talál. El is csendesedtem rögvest. A kezdeti vagány csacsogás, hallgatag, filozofálgatássá szelídül. Várffy választ vár, de bennem a válaszok helyett csak kérdések vannak. Amit kapnék, roppantul csábító, de talán az ára kicsit sok. Erre nem számítottam. Előadom a hitem szerinti legnagyobb akadályt, ami könnyen orvosolható lenn, ha akarnám. És lehet, hogy akarom majd.
- Bár még a suliban lakom, de minden valószínűség szerint beköltözöm a faluba, a családi házunkba. Lizi már ott lakik. Tartok tőle, hogy nem jutna minden dolog a tudomásomra, amire kíváncsi. - Nyelek egy óriásit, mert ahogy felcsillant az a bizonyos remény, úgy halt azonnal hamvába. Őrlődtem, mint csacska csacsi, hogy a bal oldali répát válassza vagy a jobb oldalit. A mézesmadzagot Várffy belógatta az orrom elé, és tényleg csak rajtam állt, hogy szaladok-e utána. Megéri-e a tudás a nyilvánvalót, amit elvár tőlem cserébe? A kérdés itt nem az, hogy lesz-e elég infóm, hanem inkább az, hogy tudok-e majd tükörbe nézni.
- Mielőtt igent mondanék vagy nemet, szeretném, tisztán látni a részleteket! Mi az pontosan, amit el kell mondanom, amit figyelnem, tennem kell? - Bár erős a vágy bennem, hogy egy olyan embertől tanuljak, mint Várffy, és a jövőm múlik rajta, vannak határok. Azt szerettem volna megtudni, hogy nála hol húzódnak ezek.
- Kér még teát? - érdeklődöm udvariasan, majd ki is szolgálom, ha igényli, ez is az elterelés része. Bármi is legyen a válasza, nem szeretném az egész iskola orrára kötni az egyezségünket. Biztos akarok lenni benne, hogy a szolgálatom megfizeti majd, és azt kapom, amire számítok, de ő is. Tisztelem, mint a tanáromat, bízom is benne, de legyen egy kimondott szó legalább.

Várffy-Zoller Professzor


Nem ismertem régebbről Várffyt, viszont tudtam róla egyet s mást, hogy érdemes tőle tanulni, mert nagy hangsúlyt fektet a gyakorlásra, és a fejlődésre. Ezért is jelentkeztem hozzá tanársegédnek. Amit ajánlott, azonban annál jóval több volt, de a kétségeim, valahonnan mélyen zsigerből csak feléledtek. Nem akartam megbántani, de tisztán szerettem volna látni a feladatomat, hogy aztán én is és ő is elégedett lehessen az eredménnyel. Szótlanul hallgatom az előadást, amiben részletezi a teendőimet, és egyre jobban kisimulnak a nem létező ráncaim az ábrázatomon. Már-már mosolygok, de inkább csak belül. Egy-egy szavára jóleső melegség önt el, hát egóm az van. Eljátszom a gondolattal, hogy "titkos" meg "jobb kezem" izgalmasan hangzik. Mindaz, ami nem hétköznapi, sablonos, unalmas és régi, az csak jó lehet. Felpiszkálja a csőrömet a kihívás, mert ez már nem is feladat, hanem több annál. Élvezhetem egy tanár támogató bizalmát, kell ennél több?
- Meg tudom oldani, hogy ne költözzek a faluba. Mégis csak jobb lesz úgy - bizonygatom az elkötelezettségemet, hogy lássa csak, mi mindent fel nem áldozok a dolog oltárán. Bizsereg a lelkem, máris mennék kezdeni az aknamunkát, hogy mielőbb jelenthessek, persze csakis építő, jobbító szándékkal. Baj nem lehet belőle, pláne, ha jól csinálom. És miért ne csinálnám jól?!
- Teljesen világos Tanár úr. Számíthat rám, meghálálom a bizalmát. Köszönöm, hogy engem választott erre a nemes feladatra. - Legszívesebben lepacsiznék vele, de nem illendő. Ha az idősebb jogán a kezét nyújtja az egyezség megpecsételése végett, akkor viszonzom természetesen, minél kevesebb feltűnéssel.
- Akkor mennék is a dolgomra, ha megengedi tanár úr. Öröm volt Önnel ebédelni. Majd máskor is csatlakozom, ha szabad. Annyit még megjegyeznék, hogy ezek szerint hatott a Bizalom elixír. -

Angelica

Elismeréssel adózom mindig a tehetség láttán, de most a lány előrelátásán bírtan csodálkozni cseppet. Persze, mondtam, hogy hozzon kesztyűt, de akkor is. Pálcájával is remekül bánik, a wc ajtó sincs zárva, kellemes este ígérkezik.
- Meglepődtél a csalánokon? Lehet, hogy jobb lett volna az ördöghurok, de azt nem tudtam szerezni. Könnyebb dolgom lett volna, ha nagypapi tanítja a gyógynövénytant, de így rizikós. - volt egy olyan ötleten, de tényleg nem tudtam elhozni. Veszélyes lett volna minden szempontból, viszont a csalánokkal még más terveim is voltak. Angelicát jó ötlet volt bevetni. Hasznosnak bizonyult a tudása, ami nálam még hiányzott, hiszen csak nem rég indult a suli. Persze ott van nekem Lizi, aki kapható a szabályszegésre, és utána még meg is védene vagy elvinné helyettem a balhét. Pláne így, hogy a Levitába kerültem, még büszke is rám, ha rend bontok, mert így látszik, hogy annyira azért nem estem messze az almafától.
Leteszem a papírt a földre, ahogy kéri, utána figyelem egy ideig a mutatványt.
- Ez nem semmi. Maradok a mugli módszernél. Majd talán jövőre. - Ha egy év alatt annyit fogok fejlődni, mint amennyit tervezem, akkor jövőre a lebegtető bűbáj már gyerekjáték lesz. Jól betömködöm a jókora lyukakat.
- Mondd csak! - kérdezem két lyuk között.
- Mi a legjobb módja annak, hogy minél többet gyakorolj? Úgy értem, hogy párbaj órák híján, meg ugye tilos is, hogy tud az ember beletanulni az önvédelembe? Van erre valami lehetőség itt? - Miközben válaszol, ha válaszol, én elkezdem az ültetést. Kezem kesztyű nélküli részét csípi egy kicsit a gaz, de a cél érdekében elviselem. Angelicának is átadok egy remek példányt, ha befejezte a tömítést.
- Ott a virágföld. Közelebb lebegtetnéd? -

Theon


Gyorsan elterjedt az iskolában, hogy megjelent a legkisebb Felagund a harctéren. A kiterjedt családnak köszönhetően, na meg annak, hogy mind a Bagolykőbe járt, nem tartott sokáig. Mindenki ismerte ezt a nevet. valahogy az is kitudódott, hogy nagypapi révén van érzékem a bájitalokhoz. Mondjuk Lizinek is, csak ő jól leplezi. Én nem akarom takargatni a tehetségemet, így megragadom az alkalmakat, hogy segíthessek, meg teljesítsem közben a küldetésemet is, a titkosat.
Legújabb büntetésem értelmében a tanári asztalnál jól belakmároztam a tökös-mákos pitéből...is. Nem akadt, aki ferde szemmel nézett volna rám, ahogy Várffy helyén terpeszkedek, mert egyedül nagypapi tud ilyen tekintetet produkálni, de ő nem teszi, mert szeret. Szóval igazából nem éreztem tehernek a büntit, sőt...Gondolom, sokan irigyeltek is érte. Azért már kevésbé, hogy ki kellett szolgálnom Várffy profot, de két tányér leves után, egy kis adag csirke és már süti nem is kellett neki. Segáz, megettem az ő részét is. Nagyon kreatív a tanerő, de igazán nem probléma. Lizi egyenesen büszke rám, hogy bár levitás vagyok, hozom a rellonos feelinget. Minden a legnagyobb rendben. Sietősen lépkedek a bájital labor felé, ahol megcsillogtathatom az örökölt tehetségemet, amire meg én vagyok büszke. Óvatosan nyitom ki a súlyos ajtót. Tesi órán nem brillírozok, erőm a mínuszban. Azért sikerül bejutni. Hanyagság, hogy nem védi bűbáj. Itt akár még bombát is lehetne gyártani, amivel bármit a levegőbe lehet robbantani.
- Theon! - kiáltok be az ajtóból. Nem tudom, megérkezett-e már, de ha válaszol, akkor igen.

Angelica


Egyre jobban belemelegszem a munkába. Igazán lelkesít a csínytevés, főleg, mivel nagyapi soha nem jár közös illemhelyre. Annál ő sokkal kényesebb, így bizonyosan nem fog beleülni. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha valami véletlen folytán...nem, az nem fordulhat elő. Eszembe jut, hogy figyelmeztetem, de akkor lebuknék, és ha nem is ő, de az igazgatóhelyettes irodájában kötnék ki rövid úton.
- Persze, hogy jó, pláne, ha beleülnek. - Van lehetőségük nem megtenni, sőt ez a valószínűbb, úgyhogy senkinek nem esik bántódása. Legalábbis azért nagyon remélem. Keresztkérdésem Várffyval kapcsolatban nem öncélú. Valamit jelentenem kell neki, ehhez pedig infóra van szükségem. Nem szeretnék azonban lebukni már az elején. Ha Angelica átlát a szitán, nem fog őszintén elmondani nekem semmit. Nem tudom meg az igazságot, így nem leszek hasznára Várffynak. Kiesek a bizalom köréből.
- Ááá, nem leszek tekergő. Mi az a tekergő amúgy? - Már tudom, hogy nem leszek az, holott azt sem tudom, hogy mi nem leszek. Bármi is legyen, nem leszek és kész. Nem hangzik jól. Inkább heverek egy kényelmes kanapén, mint tekeregjek valahol a sötétben, pláne télen, mikor hideg is van. Közben hozzám lebeg a virágföldes zsák, le is huppan kettőnk közé. felvágom az oldalát, hogy hozzáférjek a fekete talajhoz.
- Egészen nyugodtan tegyed kézzel. Érezd magad otthon! A lebukásról meg csak annyit, hogy bőven elég volt egy ideig. - Megfogok egy palántát, és földet lapátolok köré. A csalánok éppen elég nagyok ahhoz, hogy ne vesszenek el a kagylóban, de ne is látszódjanak ki belőle túlságosan. Gyorsan haladunk, hamarosan kéz az összes klotyóvirág. Még nem illatos, de idő kérdése az egész. Nézem Angelica munkálkodását, ami a locsolást illeti, majd némi gondolkodás után megszólalok.
- Kanna? Nem, az nincs, de szerintem nem kell locsolni. Csak csukjuk rájuk a fedeleket! - Sorban ketten gyorsan végzünk a befejező művelettel. Még ki kell takarítani a koszt, hogy első pillantásra ne keltsen gyanút a munkálkodásunk. aztán már csak a szerszámok elpakolása és a szemét kidobása a feladat. Visszatérek közben az előző témára.
- Szóval még soha nem párbajoztál? És nem is vágysz rá, hogy megtanuld? - Hangomban az őszinte csodálkozás hangja. Annyira érdekel a válasz, hogy még a munkáról is megfeledkezem egy időre.

Angelica

Érzésem szerint Angelica egyre jobban bezárkózik. Nem tudom mire véljem a Pálfordulást, lehet, hogy valamit megszimatolt arról, hogy szimatolok? Fene egye meg! Lebuktam. Hagyom is az egész kérdéskört, hátha a csend jótékonyan oldja a feszültséget, és befedi a titkokat. Furán nézhetek azért a lányra, nem is értem, hogy mit hadovál össze itt. Elfordulok, hogy ne lássa az arckifejezésem és csak ennyit mondok:
- Értem. - Elpakolom a zsák maradványait a legközelebbi csapba, a takarítást Angelicára bíznám. Ő ismer erre bűbájt.
- Eltakarítanád a koszt? - a tőlem telhető legszebb nézésemet öltöm magamra, ma már nem akarok több problémát. Ha eltakarít, azt csodálattal leadózom, aztán elköszönőre veszem a figurát.
- Na, hát akkor nagyon köszi! Hálás vagyok a segítségedért. - Bár az infó, amit szolgáltatott az édeskevés volt. Ezzel nem állhattam Várffy nagyúr színe-java elé.Hirtelen az ajkamra teszem a mutatóujjam, jelezve, hogy maradjon csendben. Kintről hangfoszlányokat hallok. Mélyebb a hangja, nem gyerek az biztos. Csak nem fog bejönni éjnek évadján wc-zni egyet? Csendben lapulok, Angelicát is lefogva, nehogy a mozgásra felfigyeljenek a kintiek.
- Bújjunk el valahova, ahol nem látnak meg, ha bejönne valaki! - suttogom alig halhatóan. Szememmel a fedezéket keresem, de felesleges az aggodalom. Lassan elül a beszélgetés, a távolodó léptek zaja megnyugtat.
- Megúsztuk. Na, húzzunk el innen gyorsan! - Intek a lánynak, ahogy kidugom a fejem az ajtórésen.
- Tiszta a levegő. Váljunk el, ha egyikünk lebukik, nem ketten leszünk. -
Ezt jól megmondtam, az értelmesség teljes hiányával. Rávigyorodom társamra, aztán elhúzok balra, mint a vadlibák.
//Köszönöm a játékot! //

Carolyne Mysler

Szombat van, és pont egy hete, pontosabban öt napja vagyok illúziómágus tanonc. Baromi büszkeség tölti el a szívemet, pedig nagypapi még nem is tud róla. Bár el tudom képzelni, hogy Vanessza néni már elújságolta a tanáriban vagy a Nagyteremben az étkezésnél, de az is lehet, hogy meglepetés lesz. Amiatt is örülök, hogy Várffynak tetszeni fog az új képességem, bár mire kibontakozik rendesen, addigra már lehet, hogy simán lebukom. Mindegy, velem most madarat lehet fogatni. Sietek, szinte repülök a vasútállomásra, mert egy rellonos pajti beleegyezett, hogy csodálattal adózzon a tehetségemnek. Na, persze, ha sikerül bármit is alkotnom. Gyengécske még ez az oldalam, de azért jöttem ide, hogy edződjön. Vigyorogva, torkomban dobogó szívvel állok a peronon, nézem a nyüzsgő, idegeskedő népet és várom feltűnni társamat, akivel minden bizonnyal jól mulatunk majd. Míg várakozom, végigveszem, jó levitáshoz méltóan a varázsigéket, hogy mit tanultam a héten. Az elmélet már nagyon megy, gyakorolni is gyakoroltam már magamon. Például illúzionáltam egy fagylaltot. Nagyon étvágygerjesztő lett, annyira, hogy gyorsan le kellett ugranom a konyhába pár gombóc igaziért. Még úgy is, ha a színek nem voltak túl élethűek, meg az illatot még nem tudom, de elégedett voltam. Aztán próbáltam elképzelni, hogy kész a házi feladatom, de az még kemény falat volt, egyáltalán nem sikerült. Mi is volt még? Egy szál rózsát levélkével Theontól, na az sem volt tökéletes, de jót nevettem rajta. Kíváncsi vagyok, milyen kalandok várnak itt ma.

Carolyne Mysler

Épp bejön egy füstölgő vonat. Beterít mindent a vaskos, szagos, kékesszürke gomoly. Alig látok valamit, és nem illúzió sajnos. Meregetem a szemem, mert a tömegben könnyen elkerülhetjük egymást a lánnyal, pedig itt, a pénztárak előtt beszéltem meg vele, mert kell egy fix pont. Nagy az épület, mi meg kicsik vagyunk. Egyelőre rejtettben van a pálcám, nem akarok feltűnés, hiszen akkor mi értelme lenne az illúziónk?! Na, végre! Mintha látnám néha a feje búbját kibukkanni a felnőtt vállak mögül. Integetek neki, míg egészen közel ér hozzám. Akkor szélesen elvigyorodok. Olyan, mintha régen ismerném, pedig még csak néhány napja találkoztunk. Egészen jól beszélgettünk, rögtön megtaláltuk a közös hangot. Ő is legalább annyira szereti a veszélyes, de mulatságos dolgokat, mint én. És ez jó.
- Szia! - köszöntem, ahogy odaért. Olyan izgatott vagyok, hogy hang alig jön ki a torkomon, de ez az izgalom fantasztikus. Ma lépek ki a világ elé a tudásommal, bár még csekélyke, de akkor is valami. Amire gyerekkorom óta vágytam, várakoztam, végre kézzel foghatóvá vált, és nem illúzió többé. Úgy látszik, hogy olyan jó illúziómágus vagyok, hogy magammal is elhitettem, hogy az vagyok. Összevissza pörögnek a gondolataim, nehéz lesz így koncentrálni.
- Köszönöm, hogy eljöttél, remélem nem zavartalak meg semmiben?! - Bármennyire is izgi a kaland, azért még nem lenne jó a lelkemnek, ha mondjuk holnap Trollt kapna Bájitaltanból nagypapitól. Abban nem biztos, hogy tudnék segíteni. Ilyenekben nagypapi hajthatatlan sajnos. Nem is értem.
- Szóval van ötleted, hogy hol kezdjük, kin és mit? Kicsi tárgy kell, ami vicces és nem bántó vagy bűncselekmény. -

Carolyne Mysler

Nagyon megkönnyebbülök, hogy nincs már leckéje, bár az ember gyereke soha nem tudhatja, hogy mikor felkészült, mikor nem, mert a tanár mindig keresztbe tud tenni, ha akar. Azért egy rellonosnak jóval könnyebb dolga van, mert őt nem aggasztják ilyen gondolatok, de egy levitást...
- Örülj, hogy nem vagy levitás. Akkor nem mondanál ilyet. Én például sose tudom ezt ilyen biztosan állítani. - Azért örülök a lazaságának, meg az izgalmának is. kifejezetten jól esik, hogy már ennyi sok tudást képzel rólam. Mind nagyon jó ötlet, de tartok tőle, hogy azzal még várnom kell kicsit.
- Hááát...ilyeneket még soha nem csináltam, mert még csak most kezdtem és a tárgyak mozgatása nem megy. Valami egyszerűbb kéne. - Körülnézek az utazásra várók között. Kellene egy nyugodt valaki, akinél van valami kicsi. Vagy csak néz maga elé. Megvan!
- Gyere! - Ha hagyja magát Carol elhúzni, akkor egy oszlop mögé vezetem, egyben lecsillapítva az ugrálást is. Jelzem, hogy maradjon csendben és elmondom a tervemet.
- Látod ott azt a nőt? A kopott táskával? Ott ül a második padon. - Elég távol van ahhoz, hogy már ne lásson minket, de ahhoz közel, hogy hasson a varázslatom. Nincs nála újság, sem könyv, semmi, és épp a cipőjét figyeli. Alkalmas alany.
- Most figyelj! - Meglendítem a pálcámat félkör alakban és kimondom a varázsigét, miközben a lehető legélesebben próbálok elképzelni az aszfalton egy csillogó öt gallonost. Ha sikerül, akkor a nő szemei előtt meg kell jelenjen a pénzdarab, legalább annyira hitelesen, hogy érte nyúljon, hogy fel akarja emelni.

Carolyne Mysler

Ez már így is roppant szórakoztatónak ígérkezett, de nem mertem elengedni magam az örömködésben, hiszen talán megszakadt volna a varázslat, amit oly nagy körültekintéssel hoztam létre. Igyekeztem figyelni a struktúrára, a plaszticitásra, a rajzolatra, vagyis elég bonyolult így az első próbálkozások között, de szerencsére a nő szemüveges, így talán nem ragadják meg az apróbb eltérések. Érzékeltem, ahogy Carol mellettem pukkadozik, szavai is elégedettséggel töltenek el, de a koncentráció elvette minden másról a fókuszt. Jó lett volna még kísérletezni egy kicsit a fénnyel, hogy hogyan fénylik a lenyugvó napban a peron kövén az érme, meg az élek jobban kiemelkedhetnének. Na és igen. Megérinti a fogával! Nem hiszem el! Kár, hogy az ízt sem tudom befolyásolni. Na, kész. Úgy néz ki, hogy befuccsoltam. Éreztem, hogy a varázs megszakadt, kibillentem a koncentrációból.
- Vége, elvesztettem - súgom oda Carolnak a rossz hírt. - Tudod, még túl sokáig nem megy, de ennyi is nagyon szép volt, nem? - Meg voltam elégedve a teljesítményemmel, ám még nem akaródzott otthagyni a hölgyet a betonon. Újabb varázslatra készülök fel, ezúttal még komolyabban koncentrálok. A kopott táskája, ami a padon hevert mellette, nagyon felkavarta a fantáziámat. Megtetszett a mesteri kivitel és a patina. Úgy volt koros, hogy még szebbé, érdekesebbé tette. Lehunytam a szemem, hogy megpróbáljam, fel tudom-e idézni minden apró részletét. Úgy érzem menni fog. Lecsendesítettem szívem zakatolását, mielőtt megint odasúgtam Carolnak.
- Figyi megint! - Megforgatom a varázspálcát, megy a magabiztos varázsige és...ha minden jól megy, a táskának meg kell jelennie a nő orra előtt a betonon. Valószínűleg meglepi majd, hogy a padon is látja, fel akarja azt is venni satöbbi. Újabb kalamajka készül. Ha azonban rájön, hogy ez csak illúzió, akkor mindennek vége, mi pedig rohanhatunk az iskoláig.

Carolyne Mysler

- Ugye, ugye? - kérdezem lelkesen, önmagamtól is megrészegülve. Kitágult fantáziám szivárvány egén millió és millió lehetőség sorakozik az illúziómágiával kapcsolatosan. Imádtam, de tudtam, hogy rengeteg munkám lesz vele, viszont nem lesz teher, mert határtalan élvezetet okozott már a gyakorlás is. Jó, hát a pálcamozdulatok kigyakorlása azért egy idő után unalmas volt, kihagytam volna, de Vani néni könyörtelen volt, aztán már én is magamhoz. Megértettem, hogy ez az alapja mindennek, meg a koncentráció. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy tárgyakat néztem nagyítóval, aztán felidéztem gondolatban minden apró részletét. És még csak most kezdtem. Szédületes. Hanem vissza kellett rángatni magam a valóságba, hogy a másik illúziót megalkossam. Majdnem felsikkantok, amikor látom az eredményt. Kicsit más a színe, a formája is itt-ott eltér, de egészen hasonló. A nő legalábbis elhiszi, hogy táska, csak azt nem ismeri fel mindjárt, hogy az övé. Látom, hogy körbenéz. Rossz érzés uralkodik el rajtam, amivel persze a mágia is megtörik, abban a pillanatban. Elrejtem a pálcámat, mert ildomos lenne olajra lépni innen, amilyen gyorsan csak lehet. Szabályosan érzem, ahogy a cipőm alatt melegszik a talaj a lábam alatt, pedig az csak későbbi anyag.
- El kell tűnnünk! - suttogom oda rekedten Carolnak. Csak feltűnés nélkül, és lassan. Ráérünk szaladni, ha kiabálni kezd. - Kilépek az oszlop mögül, lazán, mintha éppen egy témában elmerülve csevegnék bajtársammal.
- Ezt nem mondod komolyan!? Tényleg azt mondta? Mellesleg gondoltam, hogy nem bírja megállni - nevetek fel hangosan, és elindulok az iskola felé. Ha a nő esetleg utánunk ered, akkor szaladunk.

//Köszönöm a játékot!  //

Dana Straw Berry

Minden alkalmat megragadtam a gyakorlásra, már a mániám lett az utóbbi időben. Háztársaim ferde szemmel meregetnek, pont úgy, mint a pofozkodós eset óta. Ahogy az elcsendesedett, úgy ezt is megszokják majd. A tanulási őrület egy levitásnál nem olyan képtelenség, mintha a Rellonban lennék. Szerencse, hogy a kékek közé sodort az élet. Most csak simán tanulok, nem bájitaltanra, mert otthon a csapból is az folyik. Ebédnél, vacsoránál, reggel és este lefekvéskor, mint egy imát tudni kell. Nagyapi kezdi kiheverni a nagyi halálát, így egyre aktívabban kér részt a nevelésemből. Nem bánom, mert jobb kedvűnek látom, nekem az sokkal fontosabb, mint az, hogy kikérdezős hangulatban van. Az illúziómágiás jelentkezésemre csak hümmögött, de tudom, hogy lelke legmélyén örül és büszke rám. Csak annyit mondott, hogy: Akkor kösd fel a bugyit Bűbájtanból is Kincsem! Ezt nem veszem biztatásnak, inkább fenyegetésnek, amiben azért jókora féltés is akadt.
Szóval beültem ide tanulni, de igazából csak nézem a fehér lapokon, az apró fekete izéket. Agyam tompa, lelkem nem Petőfi. Nem vagyok lelkes, semmit nem vagyok képes az agyamba tömni. Csak az illúziók járnak a fejemben, másnak már nem jut hely benne. Sokat fejlődtem az elmúlt hónapokban, részemről elégedett vagyok. Úgy vettem észre, hogy Vani néni is az. A pálcát már nem használom, elég elképzelni, hogy mit szeretnék. Próbálkozom a mozgással, apró élőlényekkel. Elég jó buli. Most is azon agyalok, kit tréfáljak meg a sok unott, meggyötört alak közül.

Dana Straw Berry


Jaj! Végem van! Egy szőke közeledik. Hogy miért nem tartok már ott, hogy átillúzionálom magam zombivá, hogy ne üljön ide! Nyilván nem zargathatom el, de miért nem gyakorol egy kis empátiát. Ráadásul idősebb nálam, biztosan ismeri Lizit, sőt még az is lehet, hogy egyidősek, akkor pedig tudja. Hogyhogy engem nem ismer fel? Azt hittem, van akkora felhangom az iskolában a nevem miatt, hogy felismernek, de ez a szőke úgy látszik, hiányzott, mikor a Felagundok elfoglalták a sulit. Persze a jó modor mindenek előtt, széles mosolyt varázsolok az arcomra, ehhez még nem kell illúzió.
- Szió! Igen, van elég másik hely, de miért ne ülnél éppen ide?! - Egy valamiben óriásit téved. Full zombi vagyok, amit lát belőlem élőnek, az csak egy illúzió. Tényleg! Mi lenne, ha holnap zombivá varázsolnám magam Bűbájtanon?! Semmi. Rossz ötlet. Egyből bevillan nagypapi szürkéskék szeme. Tőle örököltem, úgy, hogy neki is megmaradt közben. Tiszta dinnye vagyok.
- Tele van zombikkal. Én is az vagyok, csak el vagyok varázsolva - mondom a lánynak, közben szétfolyva az asztalon. Flegmán emelem a kezem a bemutatkozáshoz, amihez egy picit azért megemelem a fejem.
- Lena vagyok. - Nem kötöm az orrára a Felagundságomat. Nem mintha szégyellném, de azt ki kell érdemelni, hogy a tudatában lehessen, egy Felagunddal beszél. Ez olyan, mint Mátyás király álruhában.
- Pillanatnyilag a semmit és elég jól haladok. Igen, mondta a nagypa...a professzor, hogy nagy számonkérések lesznek a jövő héten. - Majdnem lebuktattam magam. Remélem, nem vette észre az elszólást!
- Hányadikos vagy? - adok egy esélyt magamnak, hogy mondhassam: Akkor sajnos nem tudok segíteni. Jó esélyeim vannak, látszik, hogy legalább két évvel idősebb, de azt sajnos még épp tudom valamennyire.
- Én Bűbájtant szeretnék, de az agyam aludni szeretne, a szívem illúziómágiával játszani, a testem meg bizsereg valami izgalomra, de még nem dőlt el semmi. - Olyan ez, mint a pápa választás. Ha fekete füst jön a fülemből, akkor még nincs döntés, ha fehér, akkor alszom, ha színes...akkor álmodik, aki néz.  

Dana Straw Berry


Hogy is van ez? Most húzza az agyam, vagy alapból ennyire bugyuta? Ezen muszáj elgondolkodnom, bármennyire is nehezemre esik az most. Igen, ez úgy hangzik, hogy én, mint primitív lény, nem vagyok képes egy fejlettebb zombivá alakulni. Hát ez remek! Jól tettem, hogy nem árultam el a Felagundságomat. Ahogy az asztalra rakódik, nem épp szolidan, kénytelen vagyok odébb folyni, ha nem akarom, hogy orromra ejtse a vastag Bájital tankönyvet. Felemelem magam, nagy nehézséges és koncentráció árán, mivel kezd tetszeni a csaj. Annyira szemtelen, hogy az már szórakoztató, és mindezt pedig úgy adja elő, mint egy naív kislány, pedig nagyon is okos. Például egyből leveszi, hogy okos vagyok. Erre már erősen ki kell húzzam magam. Jól gondoltam, harmadikos.
- Határeset. Mármint nem az okosságom, hanem a te szinted a bájitaltanban. - Korlátozottak a lehetőségeim, még akkor is, ha az anyatejjel szívtam magamba a tudást, még akkor is, ha amint ülni tudtam, már ott gubbasztottam a laborban, míg az orrom bele nem esett a Sheng-hui energia főzetbe. Ez olyasmi, mint a gumibogyó szörp a gumimaciknál. Lehet, nem is vagyok Felagund, csak gumimaci? Nem, inkább dinnye, ha ilyenek jutnak az eszembe. Élek a gyanúperrel, hogy kitalálta, ki vagyok, ha ennyit kinéz belőlem.
- Mire lenne szükséged személyemben?  Vagyis inkább tisztázzuk előre, hogy mit kínálsz cserébe? - Nem, nem vagyok ekkora számító szociopata, szívesen csillogtatom meg a tudásomat, de érdekel, hogy mit adna cserébe. Azonban egy kis tréfát megérdemelt. Bevetem minden képességemet a koncentrálás terén és először próbálom az arcomat elváltoztatni egy kicsit zombisra. Illetve, hogy ő lásson annak! Na, ilyet még nem gyakoroltam, de már orrot már csináltam magamnak, most azt kiegészítve némi színnel és torzítással igyekeztem a legjobb zombit kihozni magamból.

Dana Straw Berry

Egy esti kimenő?! Csábítóan hangzik, de csak mert tilos. Veszélyesnek cseppet sem veszélyes, és ha jobban belegondolok, hamarosan magamtól is megoldom, hogy kijutok innen bármikor. De addig....Például a Kaszinóba nagyon szívesen elmennék, természetesen csak addig, míg a fiatal koromra való tekintettel nem engednek be. Elvégre, ha már nem akadályoz senki és semmi, akkor mi benne a pláne?!
- Jobb ötletem van! Gyere el velem a Kaszinóba! - Egyedül nem szórakoztató, ő pedig már talán be is mehetne, ha nagykorú. Máris pörgött lelki szemeim előtt a félkarú rablón a gyümölcsök hármas sora, sőt meg is állt a jackpoton. Hááát a gépet nem tudom manipulálni, de a zsetonokon lévő színeket és számokat igen. Addig még gyúrok rá. Míg gondolkozik az ajánlatomon, bedobom a zombiarcot. A hatás nem marad el, de ahogy rájön, hogy én csinálom, a varázs megtörik.
- Szóval mit döntesz? Ha nyerünk, fele a tiéd. - Ha pedig rábólint, már mondhatja is, hogy mi okozza a fő problémát neki! Azért, már csak, hogy bizonyítsam, tényleg értek hozzá, sorolom a harmadikos bájitalok listáját.
- Sailover, Bordeaux bájital és Sheng-hui féle energiafőzet, Lienaserum, A szépség itala. Melyik nem megy? - Egyébként mind tök egyszerű, csak a sorrend és a mennyiség a nem mindegy, de erre is van módszer, amit a prof nem árul el bárkinek. Én a titok tudója vagyok, és van még más is a tarsolyomban, amit viszont a nagypapi nem tud. Idővel az illúziómágia is segíthet ebben. Egyszerűen imádom. Nem találok az életben olyan területet, ahol ne lenne a segítségemre, ahol ne tudnám alkalmazni már most is, és ez csak sokkal jobb lesz. Elképzelni sem tudom a lehetőségek arzenálját, de ami eszembe jut, azt menten ki is próbálom. Meg van! Beugrik a lány arcáról, hogy ő az, akinek van egy kacsája. Mindig is szerettem a kacsákat, a lovak és a kutyák mellett, és mintha láttam volna őket együtt a réten. Igen, most már biztos vagyok benne. Bőröm bizseregni kezd, ahogy beindul a késztetés egy újabb illúzióra. Felidézem a kis jászág bájos alakját, ami máris megjelenik ott, mint illúzió, ahová képzelem. Lassan forgatja a fejét, mintha keresne valakit. A mozgást még nem akarom eltúlozni, még nem megy annyira. Remélem, felismerhető.

Dana

A szőkeség nagyon belelkesül, ahogy a kaszinó képbe kerül. Megértem, engem is felvillanyozott, bár határozott elképzeléseim még nincsenek arról, hogy jutunk majd be, de ahogy végig gondolom a lány által sorolt lehetőségeket, még a százfűlé főzet tűnik a legkivitelezhetőbbnek. Rábólintok.
- Remek ötlet! Én valami illúzión törtem a fejem, de talán ez a legtutibb megoldás. Baj, hogy csak egy óra a hatása, de ha ár bent vagyunk, szerintem a kutya nem kérdezi meg, hogy hány évesek vagyunk. - Az alapanyagok beszerzése nem jelent gondot, az elkészítése sem, ha találunk egy nyugodt zugot, úgyhogy egészen járható út. Egyre jobban tetszik a gondolat. Miután ezt átbeszéltük és megvolt az ellenértéke becses tudományomnak, rátérhettünk a következő napirendi pontra. Danának három bájital is problémás, ezek tényleg nem a könnyebbek közé tartoznak, bár gyakorlat dolga.
-Tisztázzuk, hogy mit akarsz elérni? Csak az kell, hogy átmenj a vizsgálaton és a prof megfelelőnek ítélje vagy a valóságban is tudni akarod megcsinálni? - A megoldás két különböző taktikát kíván. Első esetben elmondom a titkot, a második esetben  pedig több minden akad, amire oda kell figyelni. Nagypapi már annyira profi ebben a hosszú évek letanított gyakorlata alatt, hogy nem tulajdonított jelentőséget neki, hogy külön is elmondja. A könyv pedig sokszor pontatlan, mégis az a tanagyag, azt kell megtanítania. Ő mindig van pár dolog, amit másképp csinál, mert neki az vált be, de mivel saját maga kísérletezte ki őket, nem fogja csak úgy elárulni. Mielőtt rendesen belemélyedünk a témába, tudnom kell, hogy mi a célja. A kacsa csak véletlenül jut eszembe, mert szeretem a kacsákat, és poénos, ha egyszer csak megjelenik a szeme előtt.
- Igen, láttam. Nagy hatással volt rám. Szeretem a kacsákat. Hogy hívják a csavargót? - Persze ez nem az igazi kacsa, csak annak nagyon egyező mása, egy illúzió. Egyelőre még testetlen, a mozgása sem olyan, mint az eredetinek, de ha ezeket leszámítjuk, meg lehetek elégedve magammal.

Karola

- Persze tesó, megyek aludni. - Elnyomok egy kamu ásítást, hogy Lizi elhiggye, tényleg fáradt vagyok. Nagyon gyanakvó egy lány, mondjuk most lenne is rá oka, de egyébként inkább nincs. Mióta a suliba járok, úgy érzem, mintha kiszabadultam volna valami kalitkából és bekerültem egy másikba. Otthon a szüleink és a nagytesók, itt a nagytesók és nagypapi. Utóbbit könnyebben leszerelem, mint Liziéket, de most megnyugodva fordul a Rellon körlet felé. Míg el nem tűnik a kanyarban, addig én is loholok a Levita felé, azonban, ha már nem lát, irányt váltok és egy kis ügyességgel máris kilógtam a kapun. A terv első fele kipipálva. A többi már Karolán is múlik, de bízhatok benne, ügyes lány. Megszaporázom a lépteimet a falu vége irányába. Kerülöm a házunkat, mert akárki megláthat és akkor vége. Sajnos még nem tartok ott az illúziómágiában, hogy azzal leplezzem a kilengéseimet. Tudom, hogy nem lenne etikus, de ezt is be kell gyakorolnom, ha titkos ügynök akarok lenni. A titkos ügynökök jól tudnak rejtőzködni, így már nem is illegális. Megnyugodva folytatom utamat. Kiérve a faluból, a lámpák fénye is gyérebben hatol el, ahogy egyre kijjebb haladok. Elérkezik egy pont, ahol már szinte teljes a sötét, csak a puha fűszálakon csillog a sok-sok harmatcsepp. Furcsa neszek, surrogás, huhogás, reccsenés vesz körül. Egyedül vagyok, meg a majré. Erősen markolom a pálcámat, ahogy átlépek az alacsony kerítésen. Karola remélem eljön, mert én innen egyedül egy tapodtat sem mozdulok reggelig.

Karola

Nagy sokára, de lehet, hogy csak pár perc volt, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, apró huppanásokat, és lépteket hallok. Félelmemben mozdulni sem mertem, megfordult a fejemben, hogy valahol máshol kéne lennem, mondjuk aludni az ágyikómban. Ha valami bajunk esik, nem fogja látni senki a temetőn uralkodó bűbáj miatt. Legalább hagytam volna búcsúlevelet! Ugyan! Mi bajom eshetne? Nyugtatom magam, hogy aztán újra frászt kapjak, ahogy egy hang megszólal a hátam mögött. A hideg verejték kiütközik rajtam, a jeges rémület fut végig a testemen. Megfordulok.
- Ahhh....majdnem meghaltam. De jó, hogy csak te vagy! Mit cipelsz abban a batyuban? - Elképzelésem sincs, hogy mi lehet benne, lehet, hogy meleg pulcsi vagy  ásó, lapát, lámpa. Hogy én ilyesmikre nem gondoltam. Hiába, kell mellém egy gyakorlatias emberke, aminek Karola tökéletesen megfelelt. Idáig eljöttünk, itt vagyunk, de valahogy már nem akaródzott beljebb menni. Bent még sötétebb volt, és mintha szürke árnyak mozgolódnának a sírok között.
- Me-me-merrre induljunk? - rebegem a félelemtől zsibbadt ajakkal. Talán jobb lenne a szélén maradni, ahol kicsit több a fény, és ki tudunk hamar ugrani, ha valami történik. De az a gyávaság próbája lenne, úgyhogy Karola döntse el, mi legyen a további cél, de azért adok három lehetőséget.
- Arra vannak a régi tanárok sírjai, arra a már kiásott csontok, maradványok, amarra pedig a közös sír, ahová a gazembereket temetik. -

Dana

Most, hogy így összehaverkodtunk a szőkeséggel, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy felfedjem magam, pláne, mert szinte már magától is rájött.
- Egyáltalán nem gond, bármit beszerzek...jó pénzért. - Kacsintok Danára, majd folytatom.
- Lehet, hogy már kitaláltad, de nem nehéz rájönni sem. Felagund vagyok. Ez sok mindent megmagyaráz. - Felnevetek, várva a reakcióját, ami valószínűleg hasonló lesz az enyémhez. Óvatosan pillantok körbe, ahogy minden irányból ránk pisszegnek. A szám elé kapom a kezem, mert már a felvigyázó tanár is elindult felénk. Sajnálkozó arcot vágok, csak nehogy közelebb jöjjön. Nem szeretném, ha hallaná, hogy tanítom meg trükkökre a diákok krémjét, mert persze bárkinek nem adom ki a titkokat.
- Persze, szenzációs lesz. Csak nem öntjük a lefolyóba, nehogy megtalálja valaki. - Megint felkuncogtam, erre már a tanerő nem bírt magával és beállt a hátunk mögé.  Vágtam egy grimaszt Dana felé, jelezve, hogy vészhelyzet van. Gyorsan átvettem a könyvét, hogy megnyugodjon az őrszem. Csendben olvastam magamban a receptet, bár nem kellett memorizálnom. Ha csak át szeretne menni, csak egyetlen dolga volt. Meg is osztom vele hamarosan, amint a tanerő eltávolodott.
- Na végre! Tök egyszerű a dolog az elsőnél. A Bordeaux bájitalnál két lényeges összetevő van, a kakukkfű és a Gerdog nektár. Ha ezt belerakod, a teszt ki fogja mutatni, hogy jól csináltad. Csak az a lényege, hogy előbb a kakukkfű, aztán a nektár. És minden cseppet külön keverj el, a víz pedig forrjon! A bájital tesztelők mindig csak bizonyos alkotó elemekre reagálnak. Csak ezt kell megjegyezni. Ha nem kóstolja, issza meg senki, a teszt pozitív lesz. - Tiszta siker ez a mai nap. Csillogtathatom a bájital tudományom, az illúziómágiát és nem mellesleg egy remek baráttal gazdagodtam, akivel úgy néz ki lehet bandázni majd.
- A Hápi nagyon kreatív név, kitalálhattam volna. - Most már óvatosabban nevetek, nehogy kizavarjanak mindkettőnket, bár lehet, hogy ideje leenne máshol folytatni a diskurzust, nem itt, ezek között az unalmasan könyöklő magolók között. Semmi aktívság.
- Nincs kedvencem, helyette van családom. Elég az nekem. Időm sem lenne egy másik lényre, szegény csak unatkozna a szobámban naphosszat. - Ha majd gyakorlottabb leszek az illúziókban, talán kreálok magamnak egy háziállatot, aki nem hal éhen, ha elfelejtem megetetni.
- A te családod messze él? - kérdezem, mielőtt rátérnénk a követező bájitalra. Nem mintha gondolkodnom kéne, mit mondjak, és ha már helyettesítettem nagyapit az asztalnál, majd az óráit is én tartom. Amolyan: Öt ötlet arra, hogyan menj át bájitaltanból, ha nem tudsz semmit típusú kurzusokat.

Karola

Mindjárt eldobom az agyam, hát nem kinevet? Először jól el akartam küldeni a fenébe, aztán meggondoltam magam. Nem lenne egy szerencsés lépés. Inkább én is kényszeredetten röhögtem egyet.
- Jó, hogy eljöttél. Meg az is, hogy nem hoztál fiút magaddal. Úgysem tudnának megvédeni egy szellem ellen például, nem gondolod? Mit tudnának csinálni vele? Megölik? - ezen már valóságosan is nevetnek kellett. Hangom sokáig visszhangzott a sírok kövei között elhalva. Viszont csalódtam, hogy nem hozott magával ásót, kaszát, kapát. De a cuc egy valamire azért jó lesz.
- Könnyebben tudsz majd szaladni, ha eldobod. - Ezen is jót kacagtam, de már kínomban, mint fergeteges jó kedvemben. Liziéknek volt már hasonló kalandjuk itt, el is mesélte egyik este. Még kisebbek voltunk Daviddel, aztán egész éjjel nem aludtunk, csak a lámpa mellett reszkettünk. Nem mertem kimenni pisilni sem, hátha kint vár ránk a halál.
- Liziék is mondtak valami ilyesmit. Jó lenne egy rakás kinccsel hazatérni! Gondolod, hogy a régi igazgatóknak ennyi pénze volt, hogy ideásták a kincseiket? Van nálad lapát vagy valami? - Lehet, hogy ásnunk kell, de közben csontokat, szétporladt maradványokat, egyebeket is találhatunk, sőt még a halottak szelleme is itt lehet. Őrzik a test nyugalmát.
- Igazad van, menjünk akkor oda. Ha kincset ne találunk, de hátha lesz mégis valami tárgy vagy pálca, amit vele temettek el. - Meggyújtom pálcám végén a fényt, legalább annyit lássunk, hova lépünk. Meg hátha a szellemeket is elriasztjuk ezáltal. Én nem vettem észre semmit, csak azt, ahogy Karola elkapja a karomat. Ettől ijedtem meg iszonyatosan.
- A frászt hozod rám. - Bevilágítok a tömény sötétbe, de csak gomolygó füst és köd pamacsok látszanak a fénycsóvában.
- Nincs ott semmi. Menjünk tovább! - Bizonytalan vagyok, mert mintha a gomoly alakot öltött volna, és kísérteties hang is hallatszott. A fülemben dobolt egy mély, erős, de halk férfi hang. "Menjetek innneeeen! Menjetek inneen!" Megszorítom Karola karját, de a hang egyre hangosabb, ahogy közeledünk a tanárok sírjaihoz. Kutatva nézem az arcát, vajon ő is hallja?

Karola

Nem voltam biztos benne, hogy bármelyik fiú háta megfelelt volna arra, hogy elbújjunk mögötte, ugyanis az első furcsa mozgásra, már csak messziről látnánk őket, ahogy szaladnak haza. Rossz véleménnyel voltam a fiúkról, elvégre van egy ikrem, aki fiú, így jól ismerem a fajtájukat. David roppant jó fej, különben nem lenne a testvérem, de bátorság terén van mit pótolnia. Most sincs itt.
- Ááááá, csak hátulról látnád őket. Hívtam amúgy Davidet, de megmondta kerek perec, hogy ő ide, éjfélkor, soha. - Ezzel a fiúk kérdéskörét lezártnak tekintem, így a beszélgetés Karola pakkjára terelődik. Én nem hoztam ennivalót. Úgy gondoltam, hogy csak kibírom azt a pár órát, meg eleve a temetőben nem lenne illendő piknikezni. Ahogy ez a gondolat végigfut rajtam, azonnal tudom, hogy de, attól még nyugodtan ehetünk majd, ha arra kerül a sor, és bár húzom Karola agyát, hogy dobja el, ha menekülni kell, azért sajnálnám a muníciót így elvesztegetni.
- Tudod mit? Lehet, hogy lekenyerezhetünk vele pár szellemet. Azt hallottam, ezek mindig éhesek. - Egyre jobban belelkesedve hallgatom Karola szavait, látom szemeit csillogni a gyér fényben, amit a Hold szolgáltat, és engem is elkap a harctéri ideg.
- Fúúúú, az klassz lenne. Vagy esetleg varázspálcát, amit az öregekkel együtt temettek el. Azt biztosan találunk - bólogatok hevesen, teljesen beindulva. Kérdés, hogy működne-e vajon még és ha igen, jól vagy torzultan? Két lehetőség van. Vagy a földben több manát szívott magába, vagy teljesen szétrohadtak a varázsszálai. Mindkettő nagyon is lehetséges, amennyire csekély tudásom alapján képzeltem. Bár, mint kiderült, ásószerszám nincs nálunk, de kitalálunk valamit. Bólogatok a lány ötletére. Két ilyen talpraesett lány, mindent megold. Az első feladat máris jelentkezik, egy férfi szellemszerű lény személyében. Először nem is akarom elhinni, hogy tényleg hallok valamit, de Karola is hallja, aztán már látjuk is mindketten. Ketten nem hallucinálhatunk egyfélét, hacsak nem illúziómágiáról van szó. Foglalkozási ártalom, hogy mindenhol azt látok, érzékelek, de van a kezemben eszköz arra, hogy meggyőződjek róla, mi a valóság és mi nem az. Kapóra jön, hogy társam mögém bújik.
- Igen, én is látom, de mindjárt kiderül, hogy nem-e illúzió, és valaki tréfát űz velünk. - Elmondom a varázsigét, és ha illúzió, akkor látnom kell a szálakat, amik létre hozzák. Nem látok semmit.
- Hát az biztos, hogy nem illúzió, viszont nekem kell egy régi pálca, valamelyik tanártól. Menjünk tovább! Adj neki egy szendvicset, hátha éhes! - Magam sem bíztam ebben a módszerben, de hátha. Csodát láttam már saját szememmel, lehet most is az lesz.
- Ha nem kell neki a szendvics, akkor kitalálunk mást. Megkérdezzük, hogy mit kér azért, hogy átengedjen. - Az immár teljesen alakot öltött férfi szellem, egyelőre csendben szemlél minket, bár karja a kijárat irányába mutat.

Dana

- Óóóó, köszönöm, bár neked árengedményt adok. Nem is keveset - mosolygok rá barátian. Nagyon megkedveltem ezalatt a pár perc alatt. A fáradtság is úgy szállt ki belőlem, mint egy könnyű lepke a virág szirmáról. Danával úgy érzem, jókat kalandozhatunk majd.
- A magatartás az meg mi? - teszem fel a kérdést viccesen. Persze tudatom egy kacsintással, hogy tisztában vagyok a szó jelentésével, csak nem érdekel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy szinte már hangosan cserélünk eszmét, a tanerő is beáll mögénk őrködni, mi mégsem férünk a bőrünkben. Képzeletben már százfűlé főzetet is készítettünk, és ez még csak a kezdet.
- Csirió neked is! Kellemes megmérettetést! - Persze nem lehet az összes bájitalt ilyen egyszerűen megúszni, de ez az első, az kifejezetten könnyű volt ebből a szempontból. Újra megcsillogtattam tehetségemet a kacsa megjelenítésével. nagy sikert arattam vele, bár nem volt teljesen élethű, de első próbálkozásnak megteszi. Boldog vagyok, hogy így sikerült, meg azért is, hogy Dana értékeli, tetszik neki, még akkor is, ha a tanerő nem díjazza az örömünket. Savanyú népség. Nem hogy velünk örülne? Na, nem?
- Remek név, remek - erősítem meg a név választást, aztán a meghívást is nyugtázom.
- Nagy örömmel tartok veletek, hacsak nem kell épp gyakorolnom, nem főzök tiltott bájitalt a wc.ben, vagy nem a nagyapit bosszantom, és a többi - ismét elnevetem magam, a kelleténél kicsit hangosabban, de ezúttal csak egy másik lány kapja fel a fejét, mérgesen pisszegve. Lemondóan legyintek felé és folytatom a trécselést. Nem mulasztok el egy ilyen remek alkalmat, holmi stréber agyatlan miatt. Dana veszi át a szót. Mesél többek között a szüleiről, akik Izlandon élnek, és el is hiszem, hogy hiányoznak neki. Nagy szerencse, hogy velem itt van az egész kompánia, bár néha a hátam közepére kívánom őket, de ha nem lennének itt a közelemben, nagyon magányos lennék. El sem tudnám képzelni, hogy hogy érezném magam, ezért felnézek kicsit a szőkére, hogy ilyen jól bírja. Viszont az előbbi pisszegős lány nem bírja ilyen jól a társaságot, mint Dana a magányt. Kiborul nála a bili, de Danánál is, aki jól elküldi a fenébe.
- Igazad van, már engem is nagyon idegesített az állandó affekta cammogással meg pisszegéssel. Mit hisz ez magáról? Hogy moziban ül vagy mi?! Jól kiosztottad - nevetek fel hangosan, amire a felügyelőtanár is felfigyel és elindul felénk határozottan. Szemem sarkából látom, hogy ennek a fele sem tréfa, és mielőtt odaért volna, megfogom Dana karját, magam után húzom sietősen, ha engedi.
- Gyere gyorsan! Tűnjünk el innen! - Azzal kifelé tolom-vonom, ki a folyosóra, ahova már a tanerő nem követ.
- Hogy mi akarok lenni, az titkos. - Ezt már csak kint kötöm Dana orrára.
- Szólj majd, hogy sikerült a dolgozat! - Ezzel búcsút intek, de még találkozunk majd.

//Köszönöm a játékot!//

Mikhail Sergejevics Kazanov


Szerencsére elég jól sikerült az írásbeli tesztem, nagypapinak is megmutattam, hogy mit tudok. Nem volt túl lelkes, legalábbis nem mutatta. Neki a bájitalok tudományánál kezdődött a mágia és ott is ért véget. Hiába mondtam el neki, hogy hírszerző szeretnék lenni és az álcához ez milyen nagyon jól fog jönni nekem, csak hümmögött, de tudtam, hogy azért büszke rám, mert szürkés szemei vidáman csillogtak. Nekem legalábbis úgy tűnt, és ez elég. Megcirógattam az arcát, és nyomtam rá egy puszit. Na, erre már el is mosolyodott, én meg elrohantam a könyvtár irányába. Mivel nem vagyok minden napos vendég ott, elérkezettnek láttam az időt, hogy tevékenykedésem  oda is kiterjesszem. Keresem folyton az új lehetőségeket, ahol kipróbálhatom magam, és persze az is fontos, hogy legyen vicces, legalábbis számomra. Az sem baj, ha a mulatság mellé izgalom is társul. A könyvek világa nem tűnik első hallásra túl izgalmasnak, de amilyen az én formám, majd alakítok valamit. Kinézek egy vékonyabb könyvet, hogy a lapozás illúzióját, abban is a mozgást, a lapok pergését, a surrogást valamint a légmozgást előidézzem magamnak. A nonverbalitás már jobban működik, mint egy héttel ezelőtt, így biztos voltam, hogy az a része menni fog. Felidézem a varázsigét, megy a pálcamozdulat is, és látom, hogy a lapok megindulnak, ahogyan elképzeltem. A hanghatáshoz talán nagyobb csend kéne, mert az nem tökéletes, de legalább a légmozgás, sőt még a papír illata is sikeresen megjelenik. Egy ideig megtartom a képet, aztán megunom és megszüntetem. Olyan kéne, amit más is lát, és nagy durranás. Megvan. Kinézem a könyvtáros bácsit, és egy lobogó lángot képzelek el az iménti könyv lapjain. Remélem, hogy tudok hatással lenni rá, meg, hogy a mű tűz, valódi riadalmat kelt majd.

Mikhail Sergejevics Kazanov


Nem csak a tűz melege az, ami eléri a lelkemet, hanem a siker érzése, ami tovább doppingolna, hogy még, még, még...többet, jobbat, tökéletesebbet alkossak. Sikerült és ez óriási boldogság. A sok, már unalomig ismételt apró tárgyacskák után, végre valami igazi, mégis kamusságában is tökéleset lángcsóva. Kicsi, forró és az enyém. Hála Imhotepnek, meg az összes szentnek és mágusnak, aki csak létezik. Állok lelkem képzeletbeli színpadán, kezemben az illúziómágus kupával, minden reflektor rám szegeződik...és- Köszönöm a tanáromnak, a szüleimnek, az iskolámnak, a nagypapinak, a tesóimnak... és sorolom. Persze egyszerre ennyi dologra koncentrálni nagyon nehéz, épp ezért a lángocska hamar szelídül, így aztán visszaállok a koncentrációba, ám a helyzet így sem változik. Nem bírom megtartani a lángolást. Ahogy a tűz a könyv lapjaim, úgy az én tüzem is bent, elhamvad. Felpillantok az addig olvasgató könyvtárosra és a forróság helyett a hideg érzése költözik a tagjaimba. Rám néz, sőt int is az ujjaival. Addigra már teljesen kihunyt a tűz, és az okát is sejtem, de ez csak sejtelem. Lelepleződtem, mert a férfi arcán nem látom a várt pánikot. Felmutatom a könyvet, nézze meg, nem esett bántódása. Végül eleget teszek a hívásnak és odafáradok az asztalához.
- Jó napot kívánok! Látom, fogytán a kávéja. - A nonverbális szakaszba lépésemnek hála, attól már nem kell tartanom, hogy a varázsige kimondása lebuktat, így a pálcamozdulat kellő palástolása csak a megoldandó feladat. Igyekszem mindent elkövetni, ami tőlem telik, és megtölteni a csészéjét forró, gőzölgő, illatos kávéval egy jól sikerült illúzió segítségével. Egy jó indítás nagyon hasznos lehet, pláne ebben az esetben, és anyutól sokszor hallottam, hogy a férfiakhoz a gyomrukon keresztül vezet az út. A puding próbája az evés, de az én kávémat nem próbálja meginni! Vagyis, de, próbálja csak! Akkor legalább elválik majd, hogy az ízre és az aromákra, a torkán lecsorgó érzésre mennyire tudok majd koncentrálni. Ha iszik belőle, ki is próbálom.
- Izgalmas a könyv? Mi a témája? -

VZR IGH


Gyakrabban kéne ide járnom, mivel az időm nem engedi meg, hogy sokat mozogjak, de ettől függetlenül a jövőm érdekében szükséges az erő és az edzettség. Felszerelkeztem törölközővel, a pálcámmal, és eddig kihasználatlan edzőruhámban lépek a terembe. Rengeteg, különféle gép van, mágikus és kevésbé mágikus, számomra mind felér egy-egy kínzó eszközzel. Tanácstalanul nézek szét, mi kelti fel a figyelmem. Elég sokan vannak, így este hét óra felé, ahhoz, hogy mindenkit szemügyre vegyek, de pár különös figurán megakad azért a tekintetem. Egy meglehetősen testes asszonyság, a nadrág dereka fölött és alatt elfolyó hájakkal, nyögdécselve emelgeti a súlyzókat. Patakokban folyik rajta az izzadtság, amiről egyből eszembe jut, hogy bizony innivalót nem hoztam magammal. Ugyan tudnék talán vizet fakasztani a falból, de, hogy az oltaná-e a szomjamat azt nem tudom. Megjegyzem a lehetőséget, hogy alkalomadtán kipróbáljam azt is, és tovább nézelődöm. Egy fiatal srác hasizmozik a fekvőpadon, közvetlenül mellettem. Pillantásom elidőzik a hasizmain. Nekem is lehetne ilyen, ha elképzelem. Na, ezt gyorsan hagyd abba! - figyelmeztetem magam. Agyamra megy az illúzió, már csak arra tudok gondolni. Kész téboly! Bosszúsan ledobom a törölközőt egy padra, hogy a futópad ölelő karjai közé állva egy gyenge kocogással kezdjem, bemelegítés gyanánt. Ugyan találkozóm van itt VZR IGH Nagyúrral, feltűnésmentesen, ezért nem ücsöröghetek valahol, szemlátomást várva valakit. Lehet, hogy már ő is itt van, így azért megint körülnézek, ezúttal alaposabban, hátha meglátom. Nem akarom megváratni.