Várffy-Zoller Professzor



Nem zökkenőmentes a beilleszkedésem, azt nem lehet ráfogni. Az elődök hosszú sora nehéz terhet ró az ember lányára, pláne, ha szakít a hagyományokkal, és nem a zöldeket erősíti egyéniségével. Arra számítottam, hogy a nővérem elég biztonságot nyújt majd. Ő lesz a háttér, akire mindig számíthatok, de így, hogy ő nem elég, hogy felsőbb évfolyamra jár, de még másik házban is van, nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. David legalább együtt lesz velem bizonyos órákon, de ugyanolyan elveszett, mint én. Tudom, hogy Lizi kivívta már a saját helyét az övéi közt, és reméltem, hogy az ő dicsfényéből nekem is jut. Nem beszélve arról, hogy a nagyapám az iskola legtekintélyesebb uralkodója az igazgató után, vagy előtte. Mégis csalódnom kell benne is, mivel nem áll a helyzet magaslatán a nagyi halála óta. Csak árnyéka önmagának, Lizi hátszele meg inkább tűnik hátráltatónak, mint segítőnek. Szúrós tekintetek merednek a hátamba, szinte érzem a figyelem hegyes dárdáját a bordáim közé hatolni. Fogalmam sincs, mi lehet az oka. Egy dolog van, ami kicsit erőt ad ebben a pillanatban, ezért nem törnek meg az ellenséges erők. Határozottan lépkedek a tanári étkezőasztal felé, ahol nagypapi szokott reggelizni, ebédelni, ám most nem ül a helyén. Én, mint a legkedvesebb unokája, jogosan foglalhatom el a székét a legnagyobb lelki nyugalmat erőltetve magamra. A tanári asztal mindig vonzóbb, ezt már rövid ittlétem során is kitapasztaltam. Mások az ételek, nagyobb a választék, de különösen a kávé és a sütemény illata csábító. Gondosan magam alá húzom a széket, felkészülve arra, hogy valamelyik tanerő kiebrudal az öreg helyéről. Bízom azonban a mosolyomban, így kivillantom a jackpotos vigyoromat, majd veszek egy kakaós, rumos piskótás süteményt. Tetején tetemes mennyiségű tejszínhab tornyosul. Bele is nyalok, mert azt nem lehet kihagyni. Ez a legjobb része. Élvezettel hatolok tovább a sütiben, rétegenként haladva, módszeresen a fogyasztásban.

Várffy-Zoller Professzor

Ahogy a teremben elhalkul a nyüzsi, már rosszat sejtek. Várffy professzor lépett be az ajtón. Ahogy átszeli a termet, úgy fagy meg a diákokban a szufla. A légy zümmögését is lehet hallani, így a csámcsogásom akkor is mennydörgésnek hatna, ha halkabban táplálkoznék, de muszáj az ujjaimra ragadt töltelékkrémet lenyalogatni. Cuppogok na, de csak diszkréten. Azért volt gyerekszobám, meg némi illem is szorult belém, - még, ha néha nem is látszik - lenyelem a falatot, mielőtt válaszolnék a nekem szegezett kérdésre.
- Bárcsak jobb étvágya lenne. Gondoltam viszek neki ár falatot, de ide ragadtam. -  Szó szerint. Sajnálkozva felmutatom ragacsos ujjaimat, amiken a nyalogatás csak rontott. Ez van, nem kéne ennyire szilaj kihívásoknak alávetni szegény elsőéveseket. Eredetileg tényleg az volt a tervem, hogy felpakolok pár nagypapi kedvencét, aztán már osonok is a szobája felé, de az illatok, meg az ízek rabul ejtettek. Folytatom.
- Ja, és nem én vagyok a professzor, csak helyettesítem. Az órákon nem tudom, de az evésben igen. Nem csodálom, hogy össze tetszett téveszteni minket, azt mondják nagyon hasonlítok rá, főleg profilból. - Úgy fordítom az ábrázatomat, hogy jól megfigyelhesse a hasonlóságot. Még jobban a fénybe is húzódom, hogy a gyengén megvilágított arcélem kirajzolódjon, rajta nagypapi jellegzetes vonásaival. Várok valami reakciót, de nem erőltetem. Nem megerősítésre vágyom, csak udvarias vagyok, nem fojtom a szót a tanerőbe. A kérdését sem engedem el a fülem mellett.
- Professzor úr! Az ideérkezésem előtt, áttanulmányoztam a Szabályzat mind a hatszázhatvanhat oldalát, meg is tanultam szóról szóra, és valóban, teljesen igaza van. Mint diák, nem ülhetnék itt, de mint családtag, semmi nem tiltja. Sőt precedenst is találtam a könyvtárban, a Bagolykő története című vaskos kiadványban, miszerint kétezerkilencben és tizenegyben, az akkori igazgató első szülött fia, mint rokon étkezett ennél az asztalnál. - Való igaz, a neveket nem jegyeztem meg, nem gondoltam, hogy szükség lesz rá. Átkos mulasztás, de legalább befoghattam volna a szám. A sok félinformáció támadási felületet biztosít, amire abban a pillanatban döbbentem rá. Be is fogtam a lepénylesőmet, tekintetem a tányérra szegezve. Semmi mentőötlet nem ugrott be. Csak...
- Professzor úr! Kér egy teát? Ez gyömbéres mézes, de hozhatok a Levita asztaltól is, mert ott pemetefüves citromos van. - Annyi igazságom mindenképpen volt, hogy az asztal, még valóban ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, annál az esetnél. Igaz, hogy egyedi sztori volt, mégis ha egyszer már volt ilyen, akkor létjogosultsága van. Persze nem én szabom a történelmet, sem a szabályokat, úgyhogy bármi is lehet. Öntök pár kortyot a teából a tanerőnek, ha kér, ha nem.
- Tortát? Megédesíti a hétköznapokat. -

Várffy-Zoller Professzor

Eléggé szürreális jelenet, ahogy ott ülök a tanári asztalnál, háborítatlanul, kedélyesen elbeszélgetek az iskola egyik prominens, bocsánat, a legprominensebb oktatójával. A teát és a tortát is szívélyesen fogadja. Már-már kiválóan érzem magam. Semmi nem ment meg attól, hogy ezután mindig itt egyek. Ha a nagypapi itt lesz végre a helyén, akkor még inkább. Az ő tekintete még mindig megdermeszti a levegőt. Van tekintélye és ragaszkodik kivívott presztiséhez.
- Nem tagadom le professzor, de simán lehetnék eridonos is ekkora dumával. - Még el is nevetem magam, míg ajkamra nem fagy a mosoly. Jó mélyen bele kell nyúlnom az agytekervényeim közé. Hmmmm? Mit is olvastam erről? Éreztem én, hogy ez monológom gyenge pontja. Hiába kutatok az emlékfoszlányaim között, erre nem találom a választ. Szótlanul nézem, ahogy a teáját szürcsölgeti és valahová máshová kívánom magam. Bár nincs abban semmi, ha valaki nem tud mindent, de levitás vagyok, Merlinre, ami szent.
- Nem? - Inkább kérdezem, mint mondom. - De Lupiné sem? - Ráhagyom a választ. Csillogtassa csak meg a zsenialitását! Az én kicsi agyam tele adatokkal, amiket meg lehet tanulni, vagy elolvasni valamelyik könyvben, ami nem pótolja a vérré vált tudást. Összeszedem a maradványaimat, hogy elsunnyogjak a jobb alsó fenébe de az újabb kérdés megállít.
- Aaaaa Levitában? - Nem tudom eldönteni, hogy kérdésében mennyi a cinizmus és mennyi az igazi kíváncsiság. Gyanítom, hogy utóbbi semennyi. Elgondolkodom, vajon ezt milyen szempontból kéne megválaszolnom.
- Igen, tisztában vagyok vele. Kár, hogy akkor még nem jártam ide. De nem igazán tudom, hogy pontosan mit szeretne tudni. Lényegre törőbben tudnám tájékoztatni, ha konkrétabban kérdezne. - Érzem, hogy elönt a melegség, homlokom és tenyerem izzadni kezd, rossz az előérzetem.

Várffy-Zoller Professzor


Vajon a kérdéseivel most teszteli a nemlétező tudásomat? Valami alapján döntenie kell, ezzel tisztában vagyok, és érzésem szerint most buktam el a tanársegédséget. Nagyon akartam, nagyon rágörcsöltem, nagyon készültem, már amennyire erre lehet készülni.
- Igen, hogyne, meg fogom nézni - rebegem lehajtott fejjel, az előttem fekvő maszatos tányérra bámulva. Persze, hogy utánajárok, egyértelmű. Addig le sem fekszem ma, míg meg nem találom a választ, de gazából egyre megy. Ha a nevezett igazgató fiai nem jártak a Bagolykőbe, akkor...Na, jó, nem rágódom ezen. Indulnék is, hogy megbizonyosodjam a válaszról, de a prof még visszatart.  Eleinte csodálkozom is a dolgon, mert azt hittem, rövid úton kipenderít innen,  úgyhogy figyelek, kicsit közelebb hajolva az asztalhoz, mintha éppen azt nézném, melyik szelet húst tűzzem a villámra, pedig nem is vagyok éhes. Nem tagadom, megremegek, mikor kimondja, nem engem választott. Egy Világ omlik össze bennem. Egy gyönyörű szépen felépített jövő képe esik szét darabokra. Fájdalom mardos, még a dicséret, ami a tanerőtől nagy ritkaság, még az sem derít jobb kedvre, de aztán hallgatva szavait megnyugszom lassan. Az étvágyam is visszatér, ahogy újra felcsillan a reménysugár. Visszhangzott fejemben a főnyeremény mondat: "Én tudok segíteni abban, hogy kihozd magadból a maximumot." Ezen annyira elábrándozom, hogy az utána következő kijelentés nem jut el a tudatomig teljes részletességében, mégis a zsigereimbe talál. El is csendesedtem rögvest. A kezdeti vagány csacsogás, hallgatag, filozofálgatássá szelídül. Várffy választ vár, de bennem a válaszok helyett csak kérdések vannak. Amit kapnék, roppantul csábító, de talán az ára kicsit sok. Erre nem számítottam. Előadom a hitem szerinti legnagyobb akadályt, ami könnyen orvosolható lenn, ha akarnám. És lehet, hogy akarom majd.
- Bár még a suliban lakom, de minden valószínűség szerint beköltözöm a faluba, a családi házunkba. Lizi már ott lakik. Tartok tőle, hogy nem jutna minden dolog a tudomásomra, amire kíváncsi. - Nyelek egy óriásit, mert ahogy felcsillant az a bizonyos remény, úgy halt azonnal hamvába. Őrlődtem, mint csacska csacsi, hogy a bal oldali répát válassza vagy a jobb oldalit. A mézesmadzagot Várffy belógatta az orrom elé, és tényleg csak rajtam állt, hogy szaladok-e utána. Megéri-e a tudás a nyilvánvalót, amit elvár tőlem cserébe? A kérdés itt nem az, hogy lesz-e elég infóm, hanem inkább az, hogy tudok-e majd tükörbe nézni.
- Mielőtt igent mondanék vagy nemet, szeretném, tisztán látni a részleteket! Mi az pontosan, amit el kell mondanom, amit figyelnem, tennem kell? - Bár erős a vágy bennem, hogy egy olyan embertől tanuljak, mint Várffy, és a jövőm múlik rajta, vannak határok. Azt szerettem volna megtudni, hogy nála hol húzódnak ezek.
- Kér még teát? - érdeklődöm udvariasan, majd ki is szolgálom, ha igényli, ez is az elterelés része. Bármi is legyen a válasza, nem szeretném az egész iskola orrára kötni az egyezségünket. Biztos akarok lenni benne, hogy a szolgálatom megfizeti majd, és azt kapom, amire számítok, de ő is. Tisztelem, mint a tanáromat, bízom is benne, de legyen egy kimondott szó legalább.

Várffy-Zoller Professzor


Nem ismertem régebbről Várffyt, viszont tudtam róla egyet s mást, hogy érdemes tőle tanulni, mert nagy hangsúlyt fektet a gyakorlásra, és a fejlődésre. Ezért is jelentkeztem hozzá tanársegédnek. Amit ajánlott, azonban annál jóval több volt, de a kétségeim, valahonnan mélyen zsigerből csak feléledtek. Nem akartam megbántani, de tisztán szerettem volna látni a feladatomat, hogy aztán én is és ő is elégedett lehessen az eredménnyel. Szótlanul hallgatom az előadást, amiben részletezi a teendőimet, és egyre jobban kisimulnak a nem létező ráncaim az ábrázatomon. Már-már mosolygok, de inkább csak belül. Egy-egy szavára jóleső melegség önt el, hát egóm az van. Eljátszom a gondolattal, hogy "titkos" meg "jobb kezem" izgalmasan hangzik. Mindaz, ami nem hétköznapi, sablonos, unalmas és régi, az csak jó lehet. Felpiszkálja a csőrömet a kihívás, mert ez már nem is feladat, hanem több annál. Élvezhetem egy tanár támogató bizalmát, kell ennél több?
- Meg tudom oldani, hogy ne költözzek a faluba. Mégis csak jobb lesz úgy - bizonygatom az elkötelezettségemet, hogy lássa csak, mi mindent fel nem áldozok a dolog oltárán. Bizsereg a lelkem, máris mennék kezdeni az aknamunkát, hogy mielőbb jelenthessek, persze csakis építő, jobbító szándékkal. Baj nem lehet belőle, pláne, ha jól csinálom. És miért ne csinálnám jól?!
- Teljesen világos Tanár úr. Számíthat rám, meghálálom a bizalmát. Köszönöm, hogy engem választott erre a nemes feladatra. - Legszívesebben lepacsiznék vele, de nem illendő. Ha az idősebb jogán a kezét nyújtja az egyezség megpecsételése végett, akkor viszonzom természetesen, minél kevesebb feltűnéssel.
- Akkor mennék is a dolgomra, ha megengedi tanár úr. Öröm volt Önnel ebédelni. Majd máskor is csatlakozom, ha szabad. Annyit még megjegyeznék, hogy ezek szerint hatott a Bizalom elixír. -

Carolyne Mysler

Szombat van, és pont egy hete, pontosabban öt napja vagyok illúziómágus tanonc. Baromi büszkeség tölti el a szívemet, pedig nagypapi még nem is tud róla. Bár el tudom képzelni, hogy Vanessza néni már elújságolta a tanáriban vagy a Nagyteremben az étkezésnél, de az is lehet, hogy meglepetés lesz. Amiatt is örülök, hogy Várffynak tetszeni fog az új képességem, bár mire kibontakozik rendesen, addigra már lehet, hogy simán lebukom. Mindegy, velem most madarat lehet fogatni. Sietek, szinte repülök a vasútállomásra, mert egy rellonos pajti beleegyezett, hogy csodálattal adózzon a tehetségemnek. Na, persze, ha sikerül bármit is alkotnom. Gyengécske még ez az oldalam, de azért jöttem ide, hogy edződjön. Vigyorogva, torkomban dobogó szívvel állok a peronon, nézem a nyüzsgő, idegeskedő népet és várom feltűnni társamat, akivel minden bizonnyal jól mulatunk majd. Míg várakozom, végigveszem, jó levitáshoz méltóan a varázsigéket, hogy mit tanultam a héten. Az elmélet már nagyon megy, gyakorolni is gyakoroltam már magamon. Például illúzionáltam egy fagylaltot. Nagyon étvágygerjesztő lett, annyira, hogy gyorsan le kellett ugranom a konyhába pár gombóc igaziért. Még úgy is, ha a színek nem voltak túl élethűek, meg az illatot még nem tudom, de elégedett voltam. Aztán próbáltam elképzelni, hogy kész a házi feladatom, de az még kemény falat volt, egyáltalán nem sikerült. Mi is volt még? Egy szál rózsát levélkével Theontól, na az sem volt tökéletes, de jót nevettem rajta. Kíváncsi vagyok, milyen kalandok várnak itt ma.

Carolyne Mysler

Épp bejön egy füstölgő vonat. Beterít mindent a vaskos, szagos, kékesszürke gomoly. Alig látok valamit, és nem illúzió sajnos. Meregetem a szemem, mert a tömegben könnyen elkerülhetjük egymást a lánnyal, pedig itt, a pénztárak előtt beszéltem meg vele, mert kell egy fix pont. Nagy az épület, mi meg kicsik vagyunk. Egyelőre rejtettben van a pálcám, nem akarok feltűnés, hiszen akkor mi értelme lenne az illúziónk?! Na, végre! Mintha látnám néha a feje búbját kibukkanni a felnőtt vállak mögül. Integetek neki, míg egészen közel ér hozzám. Akkor szélesen elvigyorodok. Olyan, mintha régen ismerném, pedig még csak néhány napja találkoztunk. Egészen jól beszélgettünk, rögtön megtaláltuk a közös hangot. Ő is legalább annyira szereti a veszélyes, de mulatságos dolgokat, mint én. És ez jó.
- Szia! - köszöntem, ahogy odaért. Olyan izgatott vagyok, hogy hang alig jön ki a torkomon, de ez az izgalom fantasztikus. Ma lépek ki a világ elé a tudásommal, bár még csekélyke, de akkor is valami. Amire gyerekkorom óta vágytam, várakoztam, végre kézzel foghatóvá vált, és nem illúzió többé. Úgy látszik, hogy olyan jó illúziómágus vagyok, hogy magammal is elhitettem, hogy az vagyok. Összevissza pörögnek a gondolataim, nehéz lesz így koncentrálni.
- Köszönöm, hogy eljöttél, remélem nem zavartalak meg semmiben?! - Bármennyire is izgi a kaland, azért még nem lenne jó a lelkemnek, ha mondjuk holnap Trollt kapna Bájitaltanból nagypapitól. Abban nem biztos, hogy tudnék segíteni. Ilyenekben nagypapi hajthatatlan sajnos. Nem is értem.
- Szóval van ötleted, hogy hol kezdjük, kin és mit? Kicsi tárgy kell, ami vicces és nem bántó vagy bűncselekmény. -

Carolyne Mysler

Nagyon megkönnyebbülök, hogy nincs már leckéje, bár az ember gyereke soha nem tudhatja, hogy mikor felkészült, mikor nem, mert a tanár mindig keresztbe tud tenni, ha akar. Azért egy rellonosnak jóval könnyebb dolga van, mert őt nem aggasztják ilyen gondolatok, de egy levitást...
- Örülj, hogy nem vagy levitás. Akkor nem mondanál ilyet. Én például sose tudom ezt ilyen biztosan állítani. - Azért örülök a lazaságának, meg az izgalmának is. kifejezetten jól esik, hogy már ennyi sok tudást képzel rólam. Mind nagyon jó ötlet, de tartok tőle, hogy azzal még várnom kell kicsit.
- Hááát...ilyeneket még soha nem csináltam, mert még csak most kezdtem és a tárgyak mozgatása nem megy. Valami egyszerűbb kéne. - Körülnézek az utazásra várók között. Kellene egy nyugodt valaki, akinél van valami kicsi. Vagy csak néz maga elé. Megvan!
- Gyere! - Ha hagyja magát Carol elhúzni, akkor egy oszlop mögé vezetem, egyben lecsillapítva az ugrálást is. Jelzem, hogy maradjon csendben és elmondom a tervemet.
- Látod ott azt a nőt? A kopott táskával? Ott ül a második padon. - Elég távol van ahhoz, hogy már ne lásson minket, de ahhoz közel, hogy hasson a varázslatom. Nincs nála újság, sem könyv, semmi, és épp a cipőjét figyeli. Alkalmas alany.
- Most figyelj! - Meglendítem a pálcámat félkör alakban és kimondom a varázsigét, miközben a lehető legélesebben próbálok elképzelni az aszfalton egy csillogó öt gallonost. Ha sikerül, akkor a nő szemei előtt meg kell jelenjen a pénzdarab, legalább annyira hitelesen, hogy érte nyúljon, hogy fel akarja emelni.

Carolyne Mysler

Ez már így is roppant szórakoztatónak ígérkezett, de nem mertem elengedni magam az örömködésben, hiszen talán megszakadt volna a varázslat, amit oly nagy körültekintéssel hoztam létre. Igyekeztem figyelni a struktúrára, a plaszticitásra, a rajzolatra, vagyis elég bonyolult így az első próbálkozások között, de szerencsére a nő szemüveges, így talán nem ragadják meg az apróbb eltérések. Érzékeltem, ahogy Carol mellettem pukkadozik, szavai is elégedettséggel töltenek el, de a koncentráció elvette minden másról a fókuszt. Jó lett volna még kísérletezni egy kicsit a fénnyel, hogy hogyan fénylik a lenyugvó napban a peron kövén az érme, meg az élek jobban kiemelkedhetnének. Na és igen. Megérinti a fogával! Nem hiszem el! Kár, hogy az ízt sem tudom befolyásolni. Na, kész. Úgy néz ki, hogy befuccsoltam. Éreztem, hogy a varázs megszakadt, kibillentem a koncentrációból.
- Vége, elvesztettem - súgom oda Carolnak a rossz hírt. - Tudod, még túl sokáig nem megy, de ennyi is nagyon szép volt, nem? - Meg voltam elégedve a teljesítményemmel, ám még nem akaródzott otthagyni a hölgyet a betonon. Újabb varázslatra készülök fel, ezúttal még komolyabban koncentrálok. A kopott táskája, ami a padon hevert mellette, nagyon felkavarta a fantáziámat. Megtetszett a mesteri kivitel és a patina. Úgy volt koros, hogy még szebbé, érdekesebbé tette. Lehunytam a szemem, hogy megpróbáljam, fel tudom-e idézni minden apró részletét. Úgy érzem menni fog. Lecsendesítettem szívem zakatolását, mielőtt megint odasúgtam Carolnak.
- Figyi megint! - Megforgatom a varázspálcát, megy a magabiztos varázsige és...ha minden jól megy, a táskának meg kell jelennie a nő orra előtt a betonon. Valószínűleg meglepi majd, hogy a padon is látja, fel akarja azt is venni satöbbi. Újabb kalamajka készül. Ha azonban rájön, hogy ez csak illúzió, akkor mindennek vége, mi pedig rohanhatunk az iskoláig.

Carolyne Mysler

- Ugye, ugye? - kérdezem lelkesen, önmagamtól is megrészegülve. Kitágult fantáziám szivárvány egén millió és millió lehetőség sorakozik az illúziómágiával kapcsolatosan. Imádtam, de tudtam, hogy rengeteg munkám lesz vele, viszont nem lesz teher, mert határtalan élvezetet okozott már a gyakorlás is. Jó, hát a pálcamozdulatok kigyakorlása azért egy idő után unalmas volt, kihagytam volna, de Vani néni könyörtelen volt, aztán már én is magamhoz. Megértettem, hogy ez az alapja mindennek, meg a koncentráció. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy tárgyakat néztem nagyítóval, aztán felidéztem gondolatban minden apró részletét. És még csak most kezdtem. Szédületes. Hanem vissza kellett rángatni magam a valóságba, hogy a másik illúziót megalkossam. Majdnem felsikkantok, amikor látom az eredményt. Kicsit más a színe, a formája is itt-ott eltér, de egészen hasonló. A nő legalábbis elhiszi, hogy táska, csak azt nem ismeri fel mindjárt, hogy az övé. Látom, hogy körbenéz. Rossz érzés uralkodik el rajtam, amivel persze a mágia is megtörik, abban a pillanatban. Elrejtem a pálcámat, mert ildomos lenne olajra lépni innen, amilyen gyorsan csak lehet. Szabályosan érzem, ahogy a cipőm alatt melegszik a talaj a lábam alatt, pedig az csak későbbi anyag.
- El kell tűnnünk! - suttogom oda rekedten Carolnak. Csak feltűnés nélkül, és lassan. Ráérünk szaladni, ha kiabálni kezd. - Kilépek az oszlop mögül, lazán, mintha éppen egy témában elmerülve csevegnék bajtársammal.
- Ezt nem mondod komolyan!? Tényleg azt mondta? Mellesleg gondoltam, hogy nem bírja megállni - nevetek fel hangosan, és elindulok az iskola felé. Ha a nő esetleg utánunk ered, akkor szaladunk.

//Köszönöm a játékot!  //

Karola

- Persze tesó, megyek aludni. - Elnyomok egy kamu ásítást, hogy Lizi elhiggye, tényleg fáradt vagyok. Nagyon gyanakvó egy lány, mondjuk most lenne is rá oka, de egyébként inkább nincs. Mióta a suliba járok, úgy érzem, mintha kiszabadultam volna valami kalitkából és bekerültem egy másikba. Otthon a szüleink és a nagytesók, itt a nagytesók és nagypapi. Utóbbit könnyebben leszerelem, mint Liziéket, de most megnyugodva fordul a Rellon körlet felé. Míg el nem tűnik a kanyarban, addig én is loholok a Levita felé, azonban, ha már nem lát, irányt váltok és egy kis ügyességgel máris kilógtam a kapun. A terv első fele kipipálva. A többi már Karolán is múlik, de bízhatok benne, ügyes lány. Megszaporázom a lépteimet a falu vége irányába. Kerülöm a házunkat, mert akárki megláthat és akkor vége. Sajnos még nem tartok ott az illúziómágiában, hogy azzal leplezzem a kilengéseimet. Tudom, hogy nem lenne etikus, de ezt is be kell gyakorolnom, ha titkos ügynök akarok lenni. A titkos ügynökök jól tudnak rejtőzködni, így már nem is illegális. Megnyugodva folytatom utamat. Kiérve a faluból, a lámpák fénye is gyérebben hatol el, ahogy egyre kijjebb haladok. Elérkezik egy pont, ahol már szinte teljes a sötét, csak a puha fűszálakon csillog a sok-sok harmatcsepp. Furcsa neszek, surrogás, huhogás, reccsenés vesz körül. Egyedül vagyok, meg a majré. Erősen markolom a pálcámat, ahogy átlépek az alacsony kerítésen. Karola remélem eljön, mert én innen egyedül egy tapodtat sem mozdulok reggelig.

Karola

Nagy sokára, de lehet, hogy csak pár perc volt, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, apró huppanásokat, és lépteket hallok. Félelmemben mozdulni sem mertem, megfordult a fejemben, hogy valahol máshol kéne lennem, mondjuk aludni az ágyikómban. Ha valami bajunk esik, nem fogja látni senki a temetőn uralkodó bűbáj miatt. Legalább hagytam volna búcsúlevelet! Ugyan! Mi bajom eshetne? Nyugtatom magam, hogy aztán újra frászt kapjak, ahogy egy hang megszólal a hátam mögött. A hideg verejték kiütközik rajtam, a jeges rémület fut végig a testemen. Megfordulok.
- Ahhh....majdnem meghaltam. De jó, hogy csak te vagy! Mit cipelsz abban a batyuban? - Elképzelésem sincs, hogy mi lehet benne, lehet, hogy meleg pulcsi vagy  ásó, lapát, lámpa. Hogy én ilyesmikre nem gondoltam. Hiába, kell mellém egy gyakorlatias emberke, aminek Karola tökéletesen megfelelt. Idáig eljöttünk, itt vagyunk, de valahogy már nem akaródzott beljebb menni. Bent még sötétebb volt, és mintha szürke árnyak mozgolódnának a sírok között.
- Me-me-merrre induljunk? - rebegem a félelemtől zsibbadt ajakkal. Talán jobb lenne a szélén maradni, ahol kicsit több a fény, és ki tudunk hamar ugrani, ha valami történik. De az a gyávaság próbája lenne, úgyhogy Karola döntse el, mi legyen a további cél, de azért adok három lehetőséget.
- Arra vannak a régi tanárok sírjai, arra a már kiásott csontok, maradványok, amarra pedig a közös sír, ahová a gazembereket temetik. -

Karola

Mindjárt eldobom az agyam, hát nem kinevet? Először jól el akartam küldeni a fenébe, aztán meggondoltam magam. Nem lenne egy szerencsés lépés. Inkább én is kényszeredetten röhögtem egyet.
- Jó, hogy eljöttél. Meg az is, hogy nem hoztál fiút magaddal. Úgysem tudnának megvédeni egy szellem ellen például, nem gondolod? Mit tudnának csinálni vele? Megölik? - ezen már valóságosan is nevetnek kellett. Hangom sokáig visszhangzott a sírok kövei között elhalva. Viszont csalódtam, hogy nem hozott magával ásót, kaszát, kapát. De a cuc egy valamire azért jó lesz.
- Könnyebben tudsz majd szaladni, ha eldobod. - Ezen is jót kacagtam, de már kínomban, mint fergeteges jó kedvemben. Liziéknek volt már hasonló kalandjuk itt, el is mesélte egyik este. Még kisebbek voltunk Daviddel, aztán egész éjjel nem aludtunk, csak a lámpa mellett reszkettünk. Nem mertem kimenni pisilni sem, hátha kint vár ránk a halál.
- Liziék is mondtak valami ilyesmit. Jó lenne egy rakás kinccsel hazatérni! Gondolod, hogy a régi igazgatóknak ennyi pénze volt, hogy ideásták a kincseiket? Van nálad lapát vagy valami? - Lehet, hogy ásnunk kell, de közben csontokat, szétporladt maradványokat, egyebeket is találhatunk, sőt még a halottak szelleme is itt lehet. Őrzik a test nyugalmát.
- Igazad van, menjünk akkor oda. Ha kincset ne találunk, de hátha lesz mégis valami tárgy vagy pálca, amit vele temettek el. - Meggyújtom pálcám végén a fényt, legalább annyit lássunk, hova lépünk. Meg hátha a szellemeket is elriasztjuk ezáltal. Én nem vettem észre semmit, csak azt, ahogy Karola elkapja a karomat. Ettől ijedtem meg iszonyatosan.
- A frászt hozod rám. - Bevilágítok a tömény sötétbe, de csak gomolygó füst és köd pamacsok látszanak a fénycsóvában.
- Nincs ott semmi. Menjünk tovább! - Bizonytalan vagyok, mert mintha a gomoly alakot öltött volna, és kísérteties hang is hallatszott. A fülemben dobolt egy mély, erős, de halk férfi hang. "Menjetek innneeeen! Menjetek inneen!" Megszorítom Karola karját, de a hang egyre hangosabb, ahogy közeledünk a tanárok sírjaihoz. Kutatva nézem az arcát, vajon ő is hallja?

Karola

Nem voltam biztos benne, hogy bármelyik fiú háta megfelelt volna arra, hogy elbújjunk mögötte, ugyanis az első furcsa mozgásra, már csak messziről látnánk őket, ahogy szaladnak haza. Rossz véleménnyel voltam a fiúkról, elvégre van egy ikrem, aki fiú, így jól ismerem a fajtájukat. David roppant jó fej, különben nem lenne a testvérem, de bátorság terén van mit pótolnia. Most sincs itt.
- Ááááá, csak hátulról látnád őket. Hívtam amúgy Davidet, de megmondta kerek perec, hogy ő ide, éjfélkor, soha. - Ezzel a fiúk kérdéskörét lezártnak tekintem, így a beszélgetés Karola pakkjára terelődik. Én nem hoztam ennivalót. Úgy gondoltam, hogy csak kibírom azt a pár órát, meg eleve a temetőben nem lenne illendő piknikezni. Ahogy ez a gondolat végigfut rajtam, azonnal tudom, hogy de, attól még nyugodtan ehetünk majd, ha arra kerül a sor, és bár húzom Karola agyát, hogy dobja el, ha menekülni kell, azért sajnálnám a muníciót így elvesztegetni.
- Tudod mit? Lehet, hogy lekenyerezhetünk vele pár szellemet. Azt hallottam, ezek mindig éhesek. - Egyre jobban belelkesedve hallgatom Karola szavait, látom szemeit csillogni a gyér fényben, amit a Hold szolgáltat, és engem is elkap a harctéri ideg.
- Fúúúú, az klassz lenne. Vagy esetleg varázspálcát, amit az öregekkel együtt temettek el. Azt biztosan találunk - bólogatok hevesen, teljesen beindulva. Kérdés, hogy működne-e vajon még és ha igen, jól vagy torzultan? Két lehetőség van. Vagy a földben több manát szívott magába, vagy teljesen szétrohadtak a varázsszálai. Mindkettő nagyon is lehetséges, amennyire csekély tudásom alapján képzeltem. Bár, mint kiderült, ásószerszám nincs nálunk, de kitalálunk valamit. Bólogatok a lány ötletére. Két ilyen talpraesett lány, mindent megold. Az első feladat máris jelentkezik, egy férfi szellemszerű lény személyében. Először nem is akarom elhinni, hogy tényleg hallok valamit, de Karola is hallja, aztán már látjuk is mindketten. Ketten nem hallucinálhatunk egyfélét, hacsak nem illúziómágiáról van szó. Foglalkozási ártalom, hogy mindenhol azt látok, érzékelek, de van a kezemben eszköz arra, hogy meggyőződjek róla, mi a valóság és mi nem az. Kapóra jön, hogy társam mögém bújik.
- Igen, én is látom, de mindjárt kiderül, hogy nem-e illúzió, és valaki tréfát űz velünk. - Elmondom a varázsigét, és ha illúzió, akkor látnom kell a szálakat, amik létre hozzák. Nem látok semmit.
- Hát az biztos, hogy nem illúzió, viszont nekem kell egy régi pálca, valamelyik tanártól. Menjünk tovább! Adj neki egy szendvicset, hátha éhes! - Magam sem bíztam ebben a módszerben, de hátha. Csodát láttam már saját szememmel, lehet most is az lesz.
- Ha nem kell neki a szendvics, akkor kitalálunk mást. Megkérdezzük, hogy mit kér azért, hogy átengedjen. - Az immár teljesen alakot öltött férfi szellem, egyelőre csendben szemlél minket, bár karja a kijárat irányába mutat.

Woody T. Fletcher


Nem véletlenül sétálgatok itt, ez előtt az épület előtt már vagy egy órája. Szeretem nézni, ahogy az aurorok, meg mindenféle más, izgalmas foglalkozást űző nagyok, fontosságuk teljes tudatában igyekeznek dolgukra. Elképzelem, hogy valahol most bizonyosan elfogtak egy sötét bűnözőt vagy egy tragédiát kell elhárítani. Nélkülözhetetlenek ők, hogy mi, kis emberi halandók, békében élhessük. Tudom, hogy egyszer majd én is itt koptatom az épület lépcsőit vagy Budapesten a központban fogok dolgozni és ez már nem is annyira a távoli jövő. Ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy beleszagolják a levegőbe, a kihallgató szobák áporodott, izzadtság és félelem szagú terébe. Olyannak érzem magam, mint a vadászkutya, aki megszimatolta a sebesült prédát és most fel akarja kutatni, hogy orrát a fűbe dugva kajtassa a nyomot, mit a vérző állat hagyott. Önkéntelenül indul el a lábam a vágyott cél felé, le nem véve a tekintetem az ajtóról, ami mögött a csoda vár. Mint a Titkos könyvtár gömbje. Ha megérintem a kilincset, egy teljesen más, egy titkos világ nyílik ki előttem. Torkomban dobogó szívvel nyomom le a kilincset. Belépek az Ígéret földjére, szemem tágra nyitom, pedig inkább jobb lenne, ha becsuknám. Két drabális férfi fog karon, azzal a feltett szándékkal, hogy kitoloncoljon.
- Megálljon kislány! Odakint tágasabb. Nincs itt semmi keresnivalója. - És már tol is kifelé, lábam alig hogy csak megérintette a hideg márványt. Nem engedhetem, hogy ily csúfos véget éjen a még el sem kezdődött kalandom. Már pedig én körül akarok nézni. Meg akarom lesni a kihallgatásokat, hogy hogyan dolgoznak a leendő kollégáim. Beképzelt vagyok? Igen, de élvezem.
- Na!!! Hagyjon békén! Én csak egy ártatlan állampolgár vagyok. Ne maceráljon! - A két tagbaszakadt könnyedén tol kifelé az ajtón, hiába kapaszkodok a félfába. Erőm esélytelen a két izompacsirtához képest. Valamit ki kell találnom, hogy maradhassak. Na, itt az első kihívás. Most megmutathatom, hogy ki is vagyok én.
- Uraim! Hallgassanak meg legalább! Igenis be kell mennem. Egy veszélyes bűnöző nyomára bukkantam. Beszélnem kell a parancsnokkal! Metamorf mágus vagyok. - Felmutatom a két elképedt izomagynak az illúzióval elővarázsolt jelvényemet. Na, most legyetek olyan okosak, ha mertek!

Woody T. Fletcher


A kis közjáték felkeltette az arra tébláboló többi tökfej figyelmét is és sietve jönnek a két izomtömeg segítségére egy ártatlan kislány ellen. Lassan egy kisebb csődület gyűlik a hármasunk köré, de senki kompetens, aki érdemben döntene a végleges sorsomról. Az illúzionált jelvény és az apró hazugság pont elég volt arra, hogy kétség merüljön fel pillangó agyukban, hátha igazat mondok. Na hiszen. Ezek védik az épületet a betolakodók ellen? Már rég felrobbanthattam volna egy bombát. Fel sem merült bennük, hogy megmotozzanak. Lehet nálam egy tucat petárda, könnyű lenne elintéznem. Mi mindenre nem jó az illúziómágia, még úgy is, hogy a tojáshéj a fenekemen. A bámészkodó tömegből azonban kiválik egy tanult fej. Legalábbis a többiek tisztelettel adnak utat neki. Arcán sok titok rejtőzik, és én kedvelem a titkokat felfedezni. A drabálisok elengednek, a főfej pedig megszólít.
- Én is örülök, hogy megismerhettem. - Kedvesen mosolygok, elvégre Felagund vagyok. Nagypapa mellett nevelkedtem, nem rémítenek meg a kemény, lekezelő szavak. Akinek már azzal indul a reggele, hogy a zabpelyhe mellé a "Jó étvágyat!" helyett néhány szarkasztikus megjegyzést kap, ha van rajta sapka, ha nincs, megtanulja, hogy legyen nála füstszűrős, meg mezítlábas is.
- Az ebédelni a védelmi pénzből szoktam. - Zsebre dugott kezekkel lekezel. Biztos vagyok benne azonban, hogy nem merne bántalmazni, legfeljebb bezáratna a dutyiba. Az meg nem csak tapasztalatnak, hanem előtanulmánynak is megtenné. Még ha semmi mást nem is érnék el, csak ennyit, engem már boldoggá tenne. Két napot kibírok, utána meg a család nyomást gyakorolna tanultfejre és tádámmm, máris szabad lennék. Két nap pihi eleve rám is fér. Őrületbe kergetném az őröket az illúzióimmal. Kész nyeremény.
- Nem akar megmotozni? Van nálam pár robbanó eszköz. -

Woody T. Fletcher


Eljátszom a gondolattal, hogy bevetek pár illúziót a pasas lecsitítására, ám nem vagyok biztos annyira még magamban, hogy egy tapasztalt bűnüldözőt, aki már sok mindent látott, át tudnám ejteni. Mindenesetre amíg összeszedem magam, lázasan kergetik egymást fejemben a gondolatok. Válaszolgatni is kéne a kemény szavakra, mégpedig okosan, ha lehet.
- Valójában azért vagyok itt, hogy tanuljak. Nem csak a védelmi pénzről, hanem sok minden másról is, ami érdekel. - Egy újabb gonosz megjegyzés és hangzatos hahota kavarja fel az irodisták unalmas perceit. Sok tekintet követi tisztes távolból a gyerek és a felnőtt képtelen vitáját, melynek csak egyetlen végkimenetele lehet, nevezetesen a bukásom. Jól kifogtam tanult agy főmuftit, aki meg akarja mutatni, hogy mennyire ő itt a Jani. Persze velem szemben nincs nehéz dolga, mégis még itt állok a bejáratnál, senki nem fogott le, nem korlátozott semmiben, sőt, ahogy érzékelem, nem is akar. A motozásos kérésem is süket fülekre talál, így bátran lépek kettőt befelé, és immár bent állok az előtérben. Innen belátszom már az minisztériumi büfébe, ahonnan még több figyelő szempár szegeződik rám és a férfire. Az átlag tömegből kitűnik egy magas rangú ürge, aki feltűnően vizsgálgatja furcsa párosunkat.
- Az előkészítőből már kinőttem, nem hiszek a Télapóban. Különben is túl szenilis és öreg, bár egy mágusnál ezt nem lehet tudni soha, hogy kicsoda, akár lehetne is. - Nem akarom én felhúzni a tag agyát, de ha úgy alakul, akkor úgy alakul. A meggondolatlanságom az egyik oka, a másik pedig a tudás vágy, mely kiölte belőlem az óvatosságot. Az előbbi pasas, aki eddig az ebédlőből nézett, egyre közelebb lépked. Útjából kotródnak a szélrózsa minden irányába a népek. Tartása feszes, járása és viselkedése tiszteletet parancsoló. Az előtér falán lóg egy tabló, ott a képe neki is, a legmagasabb helyen. Innen én nem látom, de az van a képe alá írva, hogy Vezérőrnagy. Egyre közelebb ér, egyenesen felénk tart.
- Megmondtam, hogy a rendőrségnél szeretnék dolgozni. Szükségem van egy mentorra. - Nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő embernél kopogtatok a kérésemmel, de ha már bent vagyok, könnyebben tudok helyezkedni. Túl korai lenne? Nem hiszem, hogy elhamarkodtam volna. Ezt soha nem lehet elég korán kezdeni. Tisztában akarok lenni pár alap dologgal, mielőtt tényleg erre teszem fel az életem. Az ismeretlen teljesen mellénk ér. Szája szegletében mosoly bujkál, majd megszólal lágy bariton hangon. Parancsoláshoz szokott stílusa kiérződik mondandóján, bár inkább kér, mégis ellentmondást nem tűrően.
- Vállalja be alezredes! Úgyis nagyon ráér. Ez parancs. - teszi még hozzá, mielőtt szélesen mosolyogva eltűnik a lépcsőházban.

Woody T. Fletcher



Végre beleélhetem magam abba, hogy mi lesz majd, ha...Persze azért a helyzet teljesen más. Még ifjú vagyok, tanulnom kell, ki vagyok szolgáltatva egy nálam képzettebb túlerőnek. Ugyan nálam nem könnyű képzettebbnek lenni, de makacs vagyok, csak úgy, mint a nagyapi. Csak egy gondolat éltet, hogy itt állok célom kapujában, beszélgetek egy magas rangú aurorral és még nem tették ki a szűrömet. Mennyei.
- Ha most elkezdeném, akkor ideje korán kiderülne, hogy nincs ott keresni valóm.  De ez nem fordulhat elő. Mármint, hogy megunom. - Nehéz eset az ürge, sehogy nem akar kötélnek állni, hogy foglalkozzon velem. Nem is értem, hogy mi a baja ezzel? Ahelyett, hogy büszke lenne rá, hogy egy Felagund vetette ki rá a hálóját, arról nem is beszélve, hogy ő sétált bele az én hálómba. vagyis a halász én vagyok, ő meg az áldozat, csak még nem jött rá. Úgysem fogom magamtól itt hagyni, hiába keménykedik, nem tud megfélemlíteni. Vagy, ha mégis, akkor beperelem. Van a Levitában egy srác, ügyvéd az apja, aranyvérű mágus. Óriási a hatalma és jól vág az esze. Jó, jó, azért nem vagyok annyira genyó, de ha bánt, akkor én is. Bűbájokban legyőzhet, nála a tudás.
- Cserébe én is taníthatnám akkor. Mit szól hozzá? Egy kis szemtelenségért nem megyek a szomszédba, de tudok nagyon engedelmes is lenni. Kivéve, ha azt parancsolja, hogy menjek el. - Szemeim kikerekednek az erőfeszítéstől, hogy a lábaim ne hátráljanak egy lépést sem. A büfé irányából egy újabb férfi érkezik. Lehet, hogy fel kell adnom állásaimat és elkotródni a fészkesbe. Tartok tőle, hogy győz a túlerő, mert ugyan a két kapuőr nem sok vizet zavartak, de ez a másik ipse, határozott, kemény, hasonlóan konok homlokkal, mint nagyapi. Levegőt is elfelejtek venni, ahogy aztán végül elhalad mellettünk. Nem jön közelebb, csak odaszól az én mukimnak. Méghozzá egy számomra nagyon örvendetes mondatot. Most rajtam a sor, hogy az önelégültség kiüljön az arcomra. Szép elégtétel ez nekem. Hálát adok a távolodó méltóságteljes hátának, miközben az én emberem majd szét pukkad a dühtől.
- Először is bemenni - vigyorodom el szélesen. Nem titkolom egy cseppet sem, hogy élvezem a helyzetet, most még, a jövőre pedig nem gondolok. Mármint a közelebbi jövőre. Egyértelmű, hogy a férfi nem kedveli túlzottan a főnökét, vagy legalábbis most megfojtaná egy kanál vízben.
- Mit ért az alatt, hogy magával jól rábasztam? A szót ismerem, hiába, hogy francia vagyok. Arra vagyok kíváncsi, mit tervez? - Szükségét érezném a bemutatkozásnak, mielőtt meghalok, tudja a másik, mit írasson a fejfámra.
- Lena vagyok. Lena Felagund. Magáról készült ilyen? - Felmutatom a csokibéka kártyát, amin az én képem és nevem virít. A legnevesebb mágusok között szerepelni, nem mindennapi. Főfejnek biztos nincs ilyen elismerése a sok kitüntetés között. Persze gyerekesnek tűnik, de még sem az.

Lena Felagund kártya
link a csokibéka képhez

Woody T. Fletcher


- Jaj, ne morcoskodjon már ennyire! Ha a nagypapi rosszul ébred és Önhöz hasonlóan  durcizik a zabpelyhe felett, akkor meg szoktam cirógatni a borostáit. Lehet Önnek is jobb kedve lenne. - Cinkos reménységgel pislogok fel az úrra. Előre tudom a válaszát, hiába még, ha okklumentor, akkor is, ami persze nem kizárt, de én nem tudhatom. Szóval tudom, mire gondol. A legkülönfélébb kivégzési módok futnak át az elméjén, a legborzalmasabb kínzásokkal karöltve. Olyan sötét a pillantása, hogy nagypapi sírva könyörögne a receptért, bár ő sem kismiska a témában. majd egyszer összehozom őket. Ha én nem tudom mire megtanítani főfejet, hátha az öreg tud mutatni neki néhány megfélemlítő technikát. Vagy fordítva.
- Taníthatnék mondjuk illúziómágiát. Biztosan hasznát venné, hacsak nem műveli már. Igaz én még csak most tanulom, de azért tudok mutatni pár fogást. - Halálosan komolyan gondolom, nem úgy, mint a borosta simogatást. Az oroszlán bajuszát nem húzogatjuk, kivéve, ha már kiütöttük a fogát. Eközben érkezik meg beszélgető társam felettese és olyat mond, amitől még én is meglepődöm. Hogy mi ezzel a célja, az is egyértelmű számomra, nem kell legillimentornak lennem hozzá. Ezek ketten húzzák egymást. Mivel a felettes tisztában van vele, mekkora kihívás vagyok  emberemnek, szinte kéjes örömmel bíz rá, sőt adja parancsba a pátyolgatásom. Innentől kezdve egy zseniális terv kezd kibontakozni az agyamban, ami talán működhetne is, emberem örülne neki és én is jól járnék vele...talán. Beljebb lépek a bejárattól és felmutatok a lépcső tetejére, ahonnan a férfit láttam lejönni, meg a fejest távozni.
- A szobájába. Megnézni min dolgozik éppen, megnézni egy kihallgatást, kimenni egy bevetésre, közben pedig mesélhetne arról, hogy milyen képességek hasznosak ebben a munkában! - Nem, egyáltalán nincsenek túlzott igényeim. Minden érdekel, de nem a múzeumot akarom meglátogatni, ahogy rég letűnt aurorok porrá aszalódott múmiáit őrzik az utókornak. Nekem a munka elevene kell. Az akciók, a veszély, az adrenalin, a halálfélelem, az izgalom, a pörgés.
Megkeseríti az életem? Hát ez elég szimplán hangzik. Semmi kreatív, semmi konkrét. Ezzel most nem lettem okosabb.
- Ezt a tanáraim is szokták mondani, aztán levonnak öt pontot, vagy írnak a szüleimnek. Ilyesmire gondolt? Jó lenne tudni valami konkrét dolgot! -
Már tudom a nevét is, jól az eszembe vésem, és, hogy ezt ő is megtehesse velem, megmutatom a csokibéka kártyámat. Nem érdekel, ha nem méltányolja, én méltányolom, nekem fontos, mert valahol el kell kezdeni, és nekem ez a valahol. Vállat vonva nyomom a kezébe a  becses nyereményt. Párat sokszorosítottam belőle a tesóimmal, legyen elég, ha szükség lenne rá.
- Ez az én névjegyem. Tegye csak el. A csokit már megettem belőle. - Jó, hát persze neki nem is jelent sokat megnyerni egy iskolai versenyt, de én még sem foghatok el egy világszerte körözött bűnözőt, vagy göngyölíthetek fel egy bűntényt, de még felfedezőnek is gyenge vagyok. Viszont az már világos számomra, hogy bármilyen híres és elismert, annyira mégsem, hogy legyen róla csokibéka kártya. Piha. Lebiggyesztem az ajkaim, érezze azért gondolataim tartalmát, de kimondani nem fogom, szeretek élni. Hogy ezt be is bizonyítsam, vigyorogva fordulok felé. Remélem, hogy meglátja benne a lehetőséget.
- Arra gondoltam, mivel a főnöke parancsba adta Önnek, hogy vezessen be a szakma rejtelmeibe és teljesítse a kívánságaimat, hogy lenne egy kívánságom, amivel alátehet a főnökének, és megszabadul tőlem egy időre. -

Dana


Egy franciának a palacsinta ugyanolyan mennyei fogás lehet, mint egy magyarnak, de most kettős célja lesz a főzőcskének. Danával beszültünk össze egy közös kalandra a konyhában, hogy bebizonyítsuk, érdemesek vagyunk a bizalomra, hogy fejlődött a tudásunk és satöbbi. Bal kezemben két tojást egyensúlyozva, jobb kezemben bőrpóráz, végén egy Tücsökkel. Ki kell ábrándítanom a kedves olvasót, nem a Pinocchio béli bölcs tücsök vezetődik megalázva egy pórázon, hanem a Levita kutyája, egy border collie. Sajnálkozva pillantok Danára, mikor találkozunk.
- Bocsi, de vagy lemondom a mai sütést, vagy elhozom. - Lemutatok a lelkes jószágra. A szeme sem áll jól. Pajkosan csillognak barnái, kölyök lelke rosszaságon töri a fejecskéjét. Félve hoztam el, de nem volt mit tennem.
- Én vagyok ma a soros. Nem tudtam elcserélni. Ágota a járőrözésre hivatkozott, persze tudom, hogy olvas valahol. Lotti rajzol, Kardos, meg csak Kardos. Reménytelen - vonom meg a vállaimat, a tojásokkal még mindig egyensúlyozva. Rozáliát is megkérdeztem, de gyengélkedik a Gyengélkedőn. Ha jól belegondolok, szánalmas a helyzet, mivel a múlt héten őt helyettesítettem a vigyázásban, mert akkor is beteg volt. Mélyet sóhajtok, jelezve, hogy nem egyszerű az élet, de itt vagyok, és remélem, hogy Tücsök ezúttal ne csinál ostobaságot. Persze neki minden csak játék, de engem vesznek elő, ha kárt okoz. Szép kis kilátások futnak át agyamon, ahogy letekintek a kis kópéra. Meg kell zabálni. Cuki kis dög.
- Na, nekilátunk? Sikerült tejet szerezned? - Lepakolom a tojglikat, aztán tál után kutatok a szekrényekben. Tücsök elmélyülten szaglászik...egyelőre.

Dana


Már nyílik a szám, hogy megkérdezzem, hogy sikerült szereznie, de aztán visszafogom magam. Biztosan nagyon kalandos lehetett, de csak elmondja, ha fontos. Megkapom a felvert tojásokat és elmosolyodom.
- Látom, te sem teszel cukrot a tésztába. - Ebből kiderül, hogy én sem szoktam, mivel a töltelék úgyis cukros, felesleges még több édeset beletenni. Hozzáöntök a tojásokhoz néhány kanál lisztet. Általában érzéssel szoktam adagolni, eddig még mindig sikerült, soha nem szakad szét.
- Odateszed a palacsintasütőt a tűzre vagy hagyjuk állni kicsit? Nagyon éhes vagy? - Áttolom vissza Danának a tálat, hogy a tejet adagolhassa, közben lepillantok Tücsökre, aki felmeredő szőrrel megmerevedve szuggerál valamit. Követem a kutya tekintetét és mit látok? Ne! Ezt nem akarom! Ilyen nincs. Miért pont itt? Miért pont most. Kiáltok egyet, de hatástalan.
- Tücsök, ne! - A kis oktondi már ki is lőtt és eszeveszett futásnak indul, letarolva maga előtt mindenkit, hogy megkaparintsa azt a kívánatos farkincát, ami egy cica alkatrészét képezi.
- Ezt Kardos macskája! Akkor ő is itt van valahol. - Ismét kiáltok, hol a macskának, hol a kutyának, hol Kardosnak.
- Paragrafus! Fuss! Kardos! Tücsök! - Nem rohanok utánuk, mert a kutya így azt hinné, belemegyek a játékba, és eszébe sem jutna megállni.

Dana


Csak mosolygok csendesen, szelíden. Jó mókának ígérkezik ez a feladat. Nem is túl bonyolult, bár párt szerezni hozzá kicsit kacifántos. Meg az idő is nagy úr. Nem, nem Várffy. Lassan összeáll a tészta, Dana pihentetné kicsit, amit nagyban helyeslek.
- Rendben van. Én is kibírom még kicsit. - És ezzel a végszó elhangzott, a nyugalomról ennyit. Minden a feje tetejére áll a konyhában. Dana magához szorítja a tálat. Jól teszi. Legalább az legyen biztonságban. A manók ezer felé szaladnak a kutya elől, ami nem törődik az apró lényecskékkel, mikor ott van Paragrafus, becenevén Paragrafuss. Kardos, aki ügyvédnek készül, általában a Konyha területén magol. Nem szotyolázik, hanem tanul. Általában ott van vele a macskája is, ez most sincs másképp. Ez a mi balszerencsénk. Repülnek a fedők, különböző zöldségesládák, szertegurulnak az almák, karalábék. Nagy a hangzavar.
- Itt egy alma. Reszeljük bele a tésztába! Mit szólsz? Addig megfogom a kutyát. - Odadobom a lánynak a földről felvett gyümölcsöt, kapja el! A királyi többesből pedig levághatja, hogy rá vár a munka oroszlánrésze, mivel én igen elfoglalt vagyok. Hirtelen gyanús, vészterhes csend támad. Rosszat sejtve lopakodok a kutya felé. Paragrafuss bebújt egy láda mögé, a farkincája sem látszik ki. Kardos dermedten áll, kezében a Mágiatöri könyvvel. Szóhoz sem tud jutni.  

Dana


Jó ötlet az alma a tésztába és ezért Tücsöknek lehettem hálás. Ha ő nincs itt, akkor pár pont hiányzott volna talán a vizsgához. Sajnos a munka Danára várt, s bár furkált a lelki, de nem hagyhattam, hogy a dolgok elfajuljanak. Kardos imádja a macsekját, ezért utálja Tücsköt, Tücsök meg utálja a macskát, viszont nem szereti Kardost. Nagyon nem, így ahogy meglátja, ugatni és morogni kezd.
- Kardos! Fogd meg a macskádat, addig tartom a kutyát! Na, mire vársz? - Mondanám, hogy még palacsintát kell sütnöm, és ha sokáig totojázik, nem marad nyers tészta, csak kóstolni tudok. Erősen fogom a pórázt, bár Tücsök már Kardos fenekét szaglászná, Paragrafus pedig nem tiltakozik. Végre valahára helyreáll a rend, Kardos a kardjába dőlne, ha baja esne a cicusnak. Lágyan gügyögve a jószágnak, hagyja el a konyhát. Még valami olyasmit is mond, hogy feljelent a MÁK-ÖJÁL-nál, gyengébbek kedvéért a Mágus Közegészségügyi Állomás. Lihegve, és dúlva-fúlva térek vissza Danához.
- Most nézd meg! Ez a Kardos nem normális. Képes behozni ide egy macskát. Mindent összeszőröz. Nem lett olyan a tészta? Ha szőrös a tészta, MJ szőrözni fog. Szerinted? - Bekapok egy darabot, szőr ide vagy oda. Hümmögve bólintok, jelezve, hogy mennyei lett. Tücsök lihegve, kérlelő tekintettel mered rám, meg a paleszra.
- Adjunk neki? Nem lesz baja? Na, engedj egy kicsit! Hagy süssek párat! - veszem át a lapos edényt, forrósítok olajak, hogy a tészta sercegve folyjon szét a forró serpenyőben. Imádom a lehető legvékonyabbra elteríteni, bár az alma miatt nem lehet eleve hajszálvékony. Apropó hajszál...
- Ha lesz szőr a tésztában, majd azt mondjuk, hogy alma. - Elnevetem magam, pedig halál komolyan mondom. Megkóstoltam és még élek. Nem lehet nagy baj.