Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Könyvtáros hölgynek címezve I. Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. Jöttem: a végzet bélyege homlokomon; roncsok s hullák hínárja ölelte-karolta a lábam, s hajamba tapadt a korom. Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok őserdejében, áttörve a rémült éjszakát. Vastalpam előtt recsegett, s leszakadt a sorompó: dübörögve rohantam a hidakon át. Jöttem. De ki tudja, mikor? De ki tudja, miért? És honnan? Senki se tudja, és én se tudom. Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, csak válasz nincs sehol sem a hosszú úton. Kis gyermek voltam az angyalok édenében, kis gyermek. Álom? Vagy talán virág? Anyám a vadorgona volt, s ezernyi kék szemében harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ! Nyomorult a világ – suttogta, a szélbe zokogva virágát, és emberek élnek a távoli partokon és megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát, mert mi vagyunk az öröm, s az ember a szenvedés!Az ajtó megnyikordult, ahogy a fémes kilincset lenyomva beléptem rajta. A leszögelt küszöb egy pillanatra talpamba hasított. A fejem tompán lüktetett; aznap már hajnal óta gyötört a migrén. Nem tudom hogyan jutottam el az épületig, hogy a folyosókon mi volt, hogy találkoztam-e valakivel, egyáltalán láttam-e bárkit is. Nem emlékszem sem festményekre, sem szobrozó páncélokra, vagy céltalanul bolyongó alakokra, akikkel utam során összefuthattam. Nem tudom milyen idő volt akkor, hogy az ablakokon tényleg ragyogva sütött-e be a kinti fény, vagy csak én hittem úgy valamiért. Míg a könyvtárat kerestem, végig egy régről ismert vers járt a fejemben. A hang odabent újra és újra elszavalta nekem, és mikor a kék szemű vadorgonához ért, én minden alkalommal anyámra gondoltam. A szívem összefacsarodott, gondolatanya mélyen a húsomba mart. A hang, ami a fejemben szólt, nem az enyém volt. Egy nő szólt hozzám, vagy egy búgóhangú lány, már nem tudom. Bizonyára akkor sem tudtam, hiszen még nem ismertem fel, kié az az olykor fülembe suttogó keserédes pusmogás. A sorok között ténferegtem, sápadt ujjaim séta közben a könyvek gerincén húztam végig, s közben a fapadlón már rég megkopott vörös szőnyeget néztem. A máskor pompázatos borítók akkor színtelennek tűntek a koponyámban daloló színes hangok mellett. Egy pillanatra megálltam, és egy sérült, több helyen is javított, vékony kötet felé fordultam. Az arannyal írt cím megkopott, és hiába is hunyorogtam, vagy döntöttem oldalra a fejem, az úgy is olvashatatlan maradt. Kicsúsztattam szorosan nekinyomódó szomszédai közül, szinte éreztem, ahogy lélegzethez jut. Visszafordultam, és a kötetet fellapozva a könyvtáros asztalához sétáltam. A lapok megfakultak, a sorok több helyt is olvashatatlanok voltak. Az asztal előtt álltam meg, és a kisasszonyra meredve csuktam össze a dohszagot árasztó sérült művet. - Csókolom! - mint egy medve, úgy dörmögött mutáló hangom. A könyvet óvatosan a nő elé tettem, s míg rám nem emelte kék tekintetét, szőke fürtökkel keretezett arcára meredtem. Szemei színére aztán újra mocorogni kezdett fejemben a vers. Megszédültem, balomat az asztal szélére támasztottam. Ubul mögöttem, akár egy Hold keringett. - Rémi vagyok.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Jarednek címezve I. Tízezer tornyom az égbe dobálom, tízezer kéz vár rám odakint; mint erdő táborozok szívetekben, – utálom az Egyet, én vagyok a Mind. Tízezer út zuhog ki belőlem, lelkem szétpattan, tízezer sugár; és nyomorult testemben nem marad, csak a fénytelen s visszhangtalan halál.A túl szorosnak érzett, bőrömet kötélként fojtogató mintás nyakkendőmet húzogattam, s közben észre se vettem, hogy már beértem a terembe. A nyakam viszketett a szaténkendő kellemetlen, szúró érintésétől. Még látnom sem kellett, anélkül is tudtam, hogy belül vérző szöveteim vörösben, kipattogva kiáltanak felszabadításért. Magamban dünnyögve, a többiektől távol, a terem legszélén haladtam. Nem néztem fel, hallanom is éppen elég volt őket; padlón dobogó talpaik zaját, fülsértő, magukat kellető nevetésüket, beszélgetéseik idomtalan foszlányait. Szinte még a termet színesbe öltöztető sopánkodó díszeket is hallottam. A kéket, sárgát, pirosat - külön, külön.A kék, halszálka csíkos ingemet mélyzöld bársony mellény takarta, mögéjük bújva, összehúzott testtel próbáltam észrevétlen maradni. Egy félreeső, ételek és italok súlyától roskadozó asztalhoz siettem. Némi szimatolás és keresgélés után aztán üres kézzel, falnak támasztott háttal álltam meg mellette. A harsány zene bántotta a fülem, és egy-egy erőteljesebb szólóra védekezően hunyorogni kezdtem. A fejem lógott, szemem sarkából látni véltem néhány előreeső szőke hajszálat, és pár közelemben mozgó cipősarkat. Nemcsak melegem, de légszomjam is volt a zsúfolt, a mindenki fejébe férkőző zenében fürdő nagyteremben. Bár nem beszéltünk erről Ethannel, úgy sejtettem, hogy mint minden más rendezvényen, úgy ezen is kötelezően ott kell lennünk. Azt ugyan még nem tudtam, hogy meddig maradok, hogy megvárom-e az est legfontosabb pillanatát, és a hátsó sorból végignézem-e a végzősök táncát, de abban biztos voltam, hogy ott kell lennem. Nem hozhatok szégyent a családra.Mutatóujjammal a csálén álló nyakkendőmbe kapaszkodtam, fejemet lassan felemeltem, majd engedtem hátrabicsaklani.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Jarednek címezve I. Elengedtem a nyakamat rémesen szorító kendőt, és vele együtt a zenét is kizártam fejemből. Kivesztek onnét a lábdobogások, az összefolyó, egymástól elválaszthatatlan csevejek, és többé nem hallottam a hozzám - mint egyetlenhez, aki beszéli a nyelvüket - könyörgő színeket sem. Olyan volt ez, mintha víz alá merültem volna, és a mélység súlyos csendjében nemcsak nyugalmat, de levegőt is kaptam volna. Aztán kinyitottam a szemem. Belső békém azonnal szertefoszlott, légszomjam visszatért. Nem tehettem róla, hirtelen túl sokan lettek körülöttem, és én sehol sem láttam Ethant. Ő nem jött el. Talán félreértettem valamit, talán ezen a helyen nem érvényesek a régi szabályok; nincs többé kötelező megjelenés, nincs kényszeres, jó magaviselet. Egyedül voltam, és hiába fordítgattam fejem jobbra-balra, egyetlen ismerőst sem láttam. Kapkodva löktem el magam a faltól, és azon az útvonalon, amelyen jöttem, kiindultam a teremből. Elsétáltam párnákkal körberakott kicsiny asztalok, furcsa díszek, és diszkréten mosolygó felszolgálók mellett is, de láttukra a menni akarás érzete csak még inkább megnőtt mellemben. Az ajtón azonban nem jutottam ki. Ott ugyanis egymás kezét szorongató párok tömege vonult be, és én, akárha szégyellnivalóm lett volna, lehajtott fejjel ültem le egy félreeső, sarki székre. Nem akartam útban lenni, egyáltalán, zavaró tényezőként elrontani az estéjüket. Lábaim ültő helyemben is idegesen jártak, sápadt ujjaim imaformára kulcsolódtak combjaimon. Oldalra fordítottam a fejem. Nem messze tőlem egy hozzám hasonló fiú ült. Nem külsőre hasonlított rám, és minden bizonnyal más dolgokban sem egyeztünk, de láttam rajta, éreztem, hogy nem ide való. Valami ragadós édességet evett, én pedig lemerevedve figyeltem, ahogyan újra és újra beleharap. A számban összegyűlt a nyál.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Jarednek címezve I. Az a különös, már réges-régről ismerlek érzés akkor sem múlt el, mikor a fiú észrevette, hogy nézem. Már nem emlékszem, hogy zavarban volt-e őt bámuló tekintetemtől, mert hamar felém nyújtotta az édességes zacskót. A számban sűrűvé, már-már cukrossá vált a nyál, de ahelyett, hogy téptem volna a nyúlós, illatos pillecukorból, inkább elfordultam. Nem tudom miért, gondolom, nem volt különösebb oka. Csak egy pillanatig néztem a többieket, de azalatt is láttam, ahogy egy hosszú hajú fiú megcsókol egy szép arcú lányt, és láttam egy küszöbön átlibbenő keresztes arcút is, majd elfordultam tőlük, és tétova mozdulattal felálltam. Ujjaim egymást simították idegességemben. Nem tudtam, mi legyen, végül mégiscsak átültem az idegen mellé. A kezeim ekkor már céltalan ernyedtségben lógtak testem mellett. A fiút körbelengte a cukor édeskés, számomra túlságosan is csömör illata, és önkéntelenül is a száját, meg a falatozás közben elő-elővillanó fogait néztem. Arra számítottam, hogy azok sárgák, betegek lesznek, de úgy tűnt, pont olyan épek, mint az enyémek voltak. - Nem szeretem - mondtam, és egy sietős mozdulattal megtöröltem kimelegedő arcom. Nem a teremben volt elviselhetetlen hőség, hanem bennem. A tömeg, a kívülállók, és az új, szokatlan környezet pánik formájában öltött bennem alakot, és én nem tudtam másra gondolni, csak Ethanre. Miért nincs itt? Hol van? Elhagyott?Sírni tudtam volna, az ajkaim máris reszkettek. Összehúzott testtel ültem az idegen mellett, karjaimat szorosan összefűztem mellkasom előtt. A halántékomon legördült egy izzadtságcsepp, de nem törődtem vele. - Nem láttad Ethant? - sűrűn pislogva fordultam a fiúhoz, nagyra tágult barna szemeim az ő kékjeit figyelték. Anyámnak is kék szeme volt. És a könyvtáros kisasszonynak is. Előre-hátra hintáztam a széken. Minden mozdulatom alatt éreztem, ahogy az ingem forró hátamhoz tapadt.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Jarednek címezve I. A fiú hangja meglepettségről árulkodott, és én ettől mintha rosszat csináltam volna, megilletődve pillantottam újra az édességes zacskóra. A számat bizonytalanul szorítottam össze, úgy figyeltem az újabb harapást. Közben azon gondolkodtam, hogy ha ennék belőle néhány falatot, akkor vajon normálisnak tűnnék-e társaságom szemében, és ha igen, akkor azzal jót tennék-e a családnevünknek? Bizonyára semmin nem változtatna. Tudtam, hogy rajtam kívül senkit nem érdekel, eszek-e belőle, vagy sem, mégis őrlődtem. A koponyámat taszigáló gondolatok engedetlenül sanyargattak, pedig ez csupán egy apró, mindenki szemében lényegtelen dolog volt. Mindenkiében, csak az enyémben nem. Kényszeredetten nyúltam a zacskó felé, de aztán meggondoltam magam, s visszahúztam a kezem, hogy végigsimítsak vele az arcomon. Nehéz volt úgy élnem, hogy bár folyton-folyvást találkoztam az emberi létezés szabályaival, mégsem értettem őket. Annak ellenére sem, hogy otthon sokat beszélgettünk róluk. Éreztem, ahogy minden kijelentés eljut az agyamig, és szinte lépésről-lépésre ott voltam, benne a fejemben, miként az feldolgozza a szavakat, de hiába is fogtam fel, képtelen voltam értelmezni őket. Nem ment, és így ha voltak is határok vagy követendő regulák, én csak homályosan láttam őket. - Mert elrohad tőle a fogam - dörmögő hangomon adtam meg az egyszerű választ, magam is meglepődve azon, hogy milyen könnyedén szólok a másikhoz. Félszegen pillantottam az arcára. Ismét fellestem kék szemeibe, majd fel-le mozgó térdeimhez fordultam. Összefont karjaim észrevétlenül feszültek mellkasom köré, és én csak akkor vettem észre hintázó önmagam, mikor a mellettem ülő aggodalmasan fordult hozzám. - Ő a testvérem. Én Rémi vagyok, ő meg Ethan - mondtam el a mintás ingűnek, akár ha családi titokba avatnám be őt. Mutáló hangom zordan csengett közöttünk, és ez sajnos azzal sem változott, hogy többször is megköszörültem a torkom. Bárhogy erőlködtem is, sehogy sem bírtam megszabadulni tőle. Egy újabb átok nehezítette a külvilággal való kapcsolatom. Hogyan beszéljek, ha a hangom ilyenné deformálódott? Talán azért lett ilyen, mert ritkán használtam. - Nem tudom. Nem beszéltük meg, és én... eltévedtem.Úgy éreztem. Ha Ethan nem hagyott el, akkor minden jel szerint én voltam rossz helyen. Betartottam a rám rótt összes szabályt, és mégis akkor, ott egyedül voltam. - Hova megyünk? - kérdeztem, és ha a hangomon nem is hallattszódott, elkerekedő szemeimen észrevehette a már indulásra készen álló iskolatársam, hogy kétségbeestem. - Nekem itt kell maradnom. A Beauxbatonsban is mindig meg kellett várnom, míg véget érnek a bálok.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Jarednek címezve I. Nem számított, hogy mit mond. Hiába is láttam ép és tiszta fogait a saját szemeimmel, úgy tűnt még nekik sem hiszek. Csendben, a szemem sarkából figyeltem mozdulatait, és mikor eltette az édességet, úgy éreztem, hogy ezzel valami nehezet emelt le a vállamról. A rám telepedő feszültség engedett testem szorításán, és a levegő, amit akkor vettem, aznap este az összes addigitól eltérően, sokkal mélyebbre, egészen a tüdőm aljáig jutott. Lehunytam a szemem, úgy hallottam meg a fiú nevét. Jared.A neve hallatán eltűnődtem az iskola identitásán, de nem szóltam róla. Elvégre mi is ott voltunk. Ethannek fontos volt, hogy a legjobb helyen tanulhasson, nekem meg, hogy mellette legyek. A körülöttünk élők csak annyiban változtak, hogy már nem anyanyelvemen, hanem a néhány éve tanult, szerintem gyönyörű magyar nyelven vágtak hozzám szavakat, amiket nem értettem. Tévedés lenne azt hinni, hogy a nyelv idegensége miatt, nem, hanem mert a szüleim nem tanították meg nekem őket. Felismertem a bolond és a fogyatékos szavakat is, azok minden értelmével együtt, de voltak olyan kifejezések, amikhez egyszerűen nem bírtam jelentést kapcsolni. Gyépés, bumfordi, retardált. Sokszor hallottam őket a nevem említése során, de sohasem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Léteztek, mint én. Velem sem törődtek jobban, mint velük. Mikor aztán újra világi tudatomba kerültem, Jared már megint mellettem ült, és olyasmiket pusmogott a fülembe, amire ha tudtam is, nem szabadott válaszolnom. Halkan lélegezve néztem magam elé, és hallgattam a fülemhez oly közel hajoló fiút. Éreztem, hogy a tenyereim bizseregni kezdtek, s izgalmamban a szívverésem is gyorsabbá vált. Szó nélkül pattantam fel, és karjaimat ide-oda lengetve fordultam szembe Jareddel. Aztán a zene elhalkult, és egy lány felkonferálta az est fénypontjaként számon tartott eseményt: kezdetét vette a végzős évfolyam tánca. Pillantásom a vidámnak tűnő, keringőzni készülő párok felé esett. Karjaim megálltak a mozdulatban, egész testemmel feléjük fordultam. Úgy látszódhatott, hogy megbabonázva nézem őket, ami talán igaz is volt. Olyanok voltak ők, amilyen én soha nem leszek. De ez nem fáj. Nem rossz érzés. Csak amolyan semmilyen. Pusztán semmilyen. A szám elnyílt. Hosszú percekig, ámulatba esve néztem a táncolókat; arcukat, szemüket, vonásaikat, rezdüléseiket. Majd, az utolsó mozdulatoknál a vállam fölött visszapillantottam Jaredre. Most már mehetünk. Mint minden évben, úgy most is végignéztem a bál legszebb fejezetét, és a kényszer, ami eddig bilincsbe verve a teremben tartott, egyszeriben lehullott rólam. Az ajtó felé indultam, és ha ott volt mellettem a fiú, akkor fesztelenül dörmögtem oda neki néhány szót: - Senki sem kényszerít. Nem. Ez egy idebent élő vasfogsor - a mellemre mutattam, és közben a kint levegőző párok között a kivilágított folyosó csempeparkettáját néztem. - Rellonos vagy te is? Vissza kellene mennünk az alagsorba.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Jarednek címezve I. Minél távolabb értünk a nagyteremtől, én annál fesztelenebbül éreztem magam. A bent bálozók hangja elült, és lassacskán a kitóduló zene ereje is tompulni kezdett. Már csak a folyosórengetegben kóborgók csendes beszélgetéseit, vagy épp ellenkezőleg, a dohos térbe ütődő harsány nevetéseiket lehetett hallani. Azonban ahogy lefelé siettünk a lépcsőkön, és egyre csak távolodtunk tőlük, minden megváltozott. Az este hangulata, a bál lényege, de a közérzetem, és vele együtt a fejemben mocorgó szavak hanghordozása is. Azt ugyan nem tudtam, hogy az életben minek van értelme, sőt, egészen biztos vagyok abban, hogy akkoriban úgy sejtettem, a válasz nemes egyszerűséggel az, hogy semminek sincs, ám azt ösztönszerűen éreztem odabent, hogy míg a rétre igyekeztünk, egyszeriben levegőhöz jutottam. Nem biztos, hogy ez értelmet jelent, főleg választ nem ad az élet miértjeire, de úgy hittem, üzenete van. Jared mellett furcsán éreztem magam; nem tudnám megmondani, hogy milyen értelemben. Szokatlan volt egy idegennel az ismeretlenbe sétálni, az meg, hogy magától beszélgetést kezdeményezett velem, egyenesen bizarr képtelenségnek tűnt. Egyszerre hökkentett meg és ejtett ámulatba. A gondolatok zsongtak bennem, nemcsak a fejemben, de a testem minden szegletében is. A szívem vér helyett élénk izgatottságot pumpált, a dagadó ereim pedig kérdéseket szállítottak tagjaim minden zugába. Sokáig nem szólaltam meg. Hallgattam a zakójától megszabaduló fiút, és közben saját bársonymellényemet vizslattam. Arra gondoltam, hogy aznap este egyedül válogattam össze a ruháimat, és akkor, a késő esti rét nesztelen békéjében megérett bennem az elhatározás, hogy életemben először, egymagam induljak el vásárolni. Mert muszáj. Mert nem lehet mindig mellettem Ethan. Mert bármily nehéz is, fel kell vennem a harcot magammal szemben.- Hiába vannak túl sokan, ha mindannyian elkerülnek - szólaltam meg végül, és bár úgy tűnhetett, hogy alig figyeltem Jaredre, minden szavára emlékeztem. - Nem szeretnek engem. De már megszoktam, és nem baj, nem bánt. Jobb egyedül. Köhögtem, kapartam a torkom, de a hangom továbbra is fájdalmasan rekedten, és borzasztóan másként szólt, mint korábban, néhány hónappal azelőtt. Lassan sétáltunk, mögöttünk a kastély egynémelyik ablakából sárgás fény szűrődött ki. Cipőim a fűben csúsztak, és bár apám otthon, Franciaországban sokszor rám szólt, hogy ne csoszogjak már, én szerettem így menni. Kellemes, csiklandozó érzés volt, még zoknin és surranón keresztül is. Gondolatomra gyámoltalanul megvontam a vállam, mint mindig, amikor a férfi helyreigazított. - Sokkal jobb - mondtam egyetértő bólintással, és homlokomról arrébb söpörtem pár zavaró, szőke fürtöt. Akkor néztem először Jaredre. - Odabent azt mondtad, hogy ha valamit nem szeretnék, mások kedvéért ne tegyem. Te miért ígértél olyat, ami nehéz?
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Én vagyok a Mind // Isten éltessen sokáig! Írta: 2015. július 22. 14:11
|
Ugrás a poszthoz
|
Jarednek címezve I. Vajon értem is aggódtak? Az anyukám? Az apukám? Ethan? Vajon azt gondolták, hogy félteniük kell, mert a népszerű csoportok helyett a magányt, a más világokról regélő könyvek társaságát választottam? Vajon, mint Jarednek, úgy nekem is többet kellett volna közösségbe járnom? Elvesztem. Gond voltam, egy hitvány, gyógyíthatatlan betegség súlyos képviselője. Még feltűnt a gondolat, de már nem tudtam kimondani. Szükségem volt a testvéremre, hogy megállítsa, de ha már elkésett, csillapítsa, és ha már nem tudja, hát feloldozzon minden elkövetkezendő alól. Mert egyedül voltam, nélküle, valahol távol az otthontól. Annyira elhagyatottan. Felnyögtem a rám törő, lényemet könnyedén bekebelező félelemtől. A hangom ismerős mélységeimből szakadt ki. Levegőért kiáltott a tüdőm, de én már nem voltam ott. A fiú beszélt, én szédülni kezdtem. A kastély, a fák, a fű és a csillagok pattogó táncot jártak körülöttem, éreztem, hogy már hiába nyúlok értük, elveszítem velük a kapcsolatot. Még hallottam a rönkön ülő hangját, de már nem mellőlem szólt, hanem a fejem egy távoli szegletében visszhangzott. Szavait megismételte, hangszíne a magasba szökött, aztán zúgni, zsongni, ordítani kezdett. Keservesen sípolt, úgy mondta el újra meg újra a közösség, aggódnak, nemet mondok és baj szavakat. Hiába kértem, nem hagyta abba. Egyre hangosabbá vált, egyszeriben riasztóan torz lett, tudtam, hogy bántani akar. Cipőm talpa elvált a zsenge gyeptől, lépni akartam, valahová menni, valahová elbújni, valahogyan kilépni a hirtelen otthontalanná vált koponyámból. Kezeimet fülemre szorítottam, hogy ne halljam tovább, ujjaimmal betakartam verejtéktől gyöngyöző halántékomat is, mintha ezzel kiűzhetném odabentről az ottragadt, lelkemet mardosó képzeteket. Elhagytam ezt a világot, elszakadtam Jaredtől, a hangjától, a szemeitől, és a sajátos, mindennél irtózatosabb valóságomba kerültem. Oda, ahol mindig sötét volt, ahol az áthatolhatatlan, gomolygó füst körém kúszott, és én egy helyben állva hagytam magam bekeríteni, és belepni, és eltiporni. A szám fájdalmas, alaktalan grimaszban nyílt szét, fogaimon nyálbuborékok gömbölyödtek. Elég volt. Elég volt, elég volt, elég volt! Hajtöveimnél megindult néhány csepp izzadtság, s végigkúszva homlokomon, tanyát vertek a szemzugaimban. Éreztem, hogy tarkómat is eláztatták. Ethant láttam. Olyan közel volt, velem volt, felém fordult, rám nézett, láttam, hogy hozzám beszél, de nem hallottam mit mond, mert benőtte a fülemet a sikító füst. Rendkívül dühös voltam, és mint a konyhában, a szobánkban, vagy mint a könyvtárban már megannyiszor, úgy most is Ethan mellkasának szorítottam az ujjaim között tartott, izzadt szilfa pálca csúcsát, üvöltöttem, remegtem, féltem, és amit eddig soha nem tettem meg, most a visszavonhatatlanság láncában csörögve, harsogó ostobasággal mondtam ki. Ordítottam. A halálát akartam. Rákiáltottam, és ő szertefoszlott. Eltűnt a mindig mosolygó szája, az enyém helyén ülő anyajegye, a barna, lelkemnek oltalmat adó szemei. Az alakjából nem maradt semmi, én viszont ugyanott voltam. Nélküle. Egyedül, a bőrömet égető ködben. Aztán minden elcsendesedett. A fűben ültem. Karjaim a felhúzott térdeim ölelték át, és én önmagam nyugtatva, akár egy gyermek a kiságyban, ringatóztam, előre-hátra hintáztam. Fejemet a szégyen meghajlásra kényszerítette, nem mertem ránézni Jaredre. Tudtam, hogy ott van, éreztem az illatát, és az enyém mellett hallottam a lélegzetvételeit. Visszatértem a csendben is zajongó világba, a kastély előtti rétre, és csak Ethanre tudtam gondolni. Gondja voltam, terhe, amit élete végéig cipelhet, és amit, ha nem is tudtam a helyén kezelni, de még én is éreztem, hogy mint neki, úgy nekem is egész életem során viselnem kell. Nem tudtam meddig tart, hogy én meddig tartok ki, de a felismerés nyomorgatta a lelkem. Ennek teremtett a jóságos Úristen. Vagy ha én nem tőle származom, akkor ezzé alkotott a lenti világ egyeduralkodója. Aranyvér, de minek? Őrültként jártam, és bár valamit sejtettem magamról, még nagyon sokáig nem jöttem rá a létezésem igazi jelentőségére.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Jarednek címezve I. A nevem felhangzott. A közeli távolból hallottam, mintha valaki a koponyacsontomat szétfeszítvén beleordított volna az agyamba, és én annak egy apró szegletében állva csak az egyre halkuló visszhangjaira lettem volna figyelmes. A húsom zsongott, a fejem gyötrő migrénként lüktetett. Kinyitottam a szemem, és az esti fényekben megpillantottam a szempilláimra ülő izzadtságcseppeket. Minden szálat külön-külön, a maga szőke szépségében láttam. Olyanok voltak a rajtuk gubbasztó fényes cseppek, akár a csillagok, melyek fölöttünk beragyogták a tiszta eget. A szégyen rám nehezedett, azt akarta, hogy ne emeljem fel a fejem, hogy ne nézzek rá az engem szólongató fiúra. De én most először erősebb voltam nála. Legyőztem, és vele együtt magam felett is győzedelmeskedtem. A határokat védő drótkerítés, a születésemtől erősödő, áthatolhatatlan vasháló még nem mozdult meg, de én már ott álltam előtte, és úgy kapaszkodtam éles, vágó lyukacsaiba, hogy minden ujjam kivérzett tőle. Jajgatva rángattam, de az néma maradt. Még csak zörejét sem hallottam. Átakartam mászni rajta, ha már nem tűnhetett el. Átlépni, elmenni, szabadnak lenni. Aztán felemeltem az arcom és a rám telepedő nyugalom tükrén át Jaredre néztem. A vizes zsebkendőt felém nyújtotta, és bár megdobbant a szívem a pillanatnyi riadtságtól, nem mozdultam. Hagytam, hogy gondoskodjon rólam, mint ahogy a testvérem szokott. Aki most nem volt ott. Talán megint egy szép lánnyal volt, vagy a könyvtárban olvasott. Hirtelen ismét kétségbe estem, amiért újra és újra ráeszméltem arra, hogy Ethan nincs velem. Egyedül voltam, nélküle kellett átutaznom a sötét világba, és felébredvén sem találtam magam mellett. Lehunyt szemekkel ültem, kimelegedett homlokomra rátapadt a vizes anyag, s én néma mozdulatlanságomban hűsöltem alatta. Jared szuszogását hallgattam, a hozzám beszélő, dallamos hangját. Tetszett a hangja. - Nem szeretném zavarni - mondtam, s megcsóváltam a fejem. - A bálban sem volt ott, biztosan mással van. Dolga lehet. Nem baj, jó így. Itt. Csukott szemmel beszéltem. Mellkasom egyre gyorsabban járt fel, s alá, szívem egyre szaporábban vert. Kifogásokat kerestem, hogy miért nincs velem, mentőöveket dobtam neki, de rettegtem attól, hogy nincs miért, nincs hova, nincs kit megmenteni, mert egyszerűen elhagyott. Nem akartam sírni, ezért olyan erőszakosan szorítottam össze a szemeimet, hogy már fájtak. Ethant láttam magam előtt, ismét mosolygott rám. Talán nem haragudott az előzőekért... hiszen tudta, hogy nem akartam bántani. Csak úgy feldühített! Kinyitottam a szemem, s egy vékony könnyréteg alól pillantottam fel a szemben ülő fiúra. - Negyedéves vagyok - mondtam, mintha most kérdezte volna. Most kérdezte volna? Nem emlékeztem. - Köszönöm a zsebkendőt, de most már leveszem. És hova fogsz még elmenni, hogy az érted aggódó felnőttek megnyugodhassanak? Kérdésem közben leemeltem homlokomról az átmelegedett anyagot, és kezemben fogva azt a másikra néztem. Szerettem volna, ha mesél nekem, ha ott marad és szóval tart. Vagy felolvas, és közben néha-néha a pálcájával trükköket mutat.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Jarednek címezve I. A nyári szellő könnyedén szárította fel az arcomon szeplőkként gyöngyöző izzadtságcseppeket. A fiút néztem, és bár szavai azt mondták maradjunk, odabentről azt üzente, hogy menni akar. Jól tudtam. Éreztem. Mint mikor anyáék napközben titokban veszekedtek, és vacsoránál úgy tettek, mintha minden rendben lenne. Mintha nem tudnám, hogy semmi sincs rendben. A villám karistolta a tányért. Tekintetem Jared színes ingére vándorolt, és csak akkor pillantottam fel ismét rá, néztem az enyémeket figyelő, ide-oda mocorgó kék szemeibe, mikor meghallottam a hangjába lopódzó száraz, nyomott őszinteséget. Kimondatlanul is elárulta nekem, hogy nem érezte magát túl jól ma este. Én sem. A fülemet sértő lármás bálban, és az előző sötét percekben nem, de abban a felszabadító pillanatban, mikor átléptük a nagyterem küszöbét és lefelé siettünk a kastély kopott lépcsőin, akkor igen. És ott, a szentjánosbogaraktól fénylő rét puha füvében ülve is. Szégyellősen szívtam be a számat, mert már nagyon bántam, hogy elrontottam Jared estéjét. - Még ne! - fejemet rázva kiáltottam fel, hirtelen kétségbeeső tekintetem felfedhette cikázó gondolataimat. - Ez... ez csak egyetlen este volt. Te... te a sarokban ültél. Szerintem... a közösség meglátogatása nem azt jelenti..., hogy a többiektől távol édességet eszel. Szerintem... az érted aggódók nem erre gondoltak, mikor... azt kérték, hogy menj emberek közé. Lassú vontatottsággal beszéltem. Nehéz volt a gondolataimnak hangot adnom, nehéz volt elmondanom Jarednek, hogy mit gondolok. Nem miatta, vagy mert nem ismertem a szavakat. Egyszerűen rossz volt hallanom a mély, mindig recsegő hangom, ami már-már fájdalmat okozva kaparta a torkom. Az elmúlt napok csendje után a parányi, torz mondataim is hosszúnak tűntek, de a mostani végtelennek bizonyult. Csak mondtam és mondtam, küzdöttem a szavak közé ékelődő szünetekkel, és a folyton összecsukódó ajkaimmal. Újra és újra mozdulatra késztettem, s a levegőben kalimpáló kezeimmel megszólalásra kényszerítettem őket. El kellett mondanom Jarednek! Mint ahogyan neki meg kellett kérdeznie tőlem. Számat töprengve húztam oldalra, fogaim belenyomódtak a sós húsba. Nem tudtam, hogy mi az a pánikroham, de nem mertem megkérdezni a fiútól. Nem akartam butának vagy műveletlennek tűnni, mert akkor velem együtt az anyukámat és az apukámat és még Ethant is megítélte volna. Eltátottam a számat, mintha tudtam volna bármi okosat is mondani, majd összezártam. Törökülésbe húztam a lábaim, és a kezeimmel belekapaszkodtam a cipőim orrába. Bárgyún néztem a szemben ülőre, aztán a kastély felé fordultam. A fényeit kezdtem figyelni, a sárgában feltűnő alakokat követtem. - Ez egy másik világ, amit csak én ismerek és Ethan - feleltem végül, elkomorodott arcom visszafordítva a kérdezőre. - Ezt... te nem ismerheted, mert... ebbe születni kell. Csak... kivételes embereknek adatik meg. Olyanoknak, mint... olyanoknak, mint én és Ethan. Ide te nem léphetsz be. És... nem is szabad róla mesélnem. Szóról szóra ugyanazt mondtam el, amit a testvérem szokott mondani nekem. Azt mondja, hogy kivételes és értékes vagyok. Azt, hogy pótolhatatlan, és hogy nélkülem nem lenne egész a családunk. És hogy azért ő született hamarabb, hogy megvédjen engem. És hogy nagyon szeret. A koponyabelsőm világa csak a miénk. - Minden éjszaka és néha napközben is átránt magához - fűztem még tovább a válaszom, aztán mint aki titkot árul el, gyorsan felálltam, s tétova, suta mozdulatokkal leporoltam a nadrágom. Balra-jobbra forogva kezdtem hümmögni, aztán megálltam és Jaredre néztem. - A jelszó... valami fúria... nem tudom magyarul. Ethan tudja! Biztosan tudja. Segítesz megkeresni? Nagy, magas fiú. Olyan anyajegye van, mint nekem. Félrefésüli a haját. Szép fiú.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Jarednek címezve I. Ránéztem a felsóhajtó fiúra. Titkon, a némaság lakatja alá zárt ajkaim mögött egyetértettem vele, de már nem szólaltam meg. Olyannyira megerőltető volt a beszéd, hogy egész testemben érezni véltem azt a fajta elemi erővel bíró fáradtságot, ami ahogy szétterjed az erekben, lezsibbaszt és szorításától többé mozdulni sem tudsz. A tagjaid akár a beton, megkötnek és abban a pillanatban úgy érzed, már soha nem kelsz fel. Jaredet néztem. Gyönge hangon lélegeztem, de többre nem futotta. Nehezeket, ólomsúlyuktól csak lassúakat pislogtam; a fáradtság beleköltözött a szemembe. A nagy barna tekintetem véreressé vált, a homlokom és arcom tarkító vízcseppek lassacskán felszáradtak. Az ünneplő cipőim orrába kapaszkodtam, miközben Jared beszélt. Kellemes volt a hangja, olyasfajta, amit szívesen hallgattam, amit engedtem hozzám szólni, amit hagytam magamnak meghallani, amit még akkor is, elesetten, elhagyatottan, Ethantől távol is hallani akartam. Annyiban hasonlított Ethanéhöz, a hangsúlya, a beszédtempója, még az a könnyedség is meglebegtette, ami az övét szokta, mégsem az övé volt. Zavarodottságomban előrebukott a fejem, és egy pillanatra elszürkült a most. Odaveszett az akkor. Az előző pillanatban még a fűben ültem, a következőben meg már a nadrágom poroltam, és a kastély sárgán világító ablakaira pillantgattam fel. Menni akartam, megkeresni Ethant, megölelni őt, és elmondani neki, hogy rettenetesen bánt, amit a sötét világban vele tettem. Mert azt ebben, a tiszta világban soha nem tenném meg vele. Tudnia kellett. Egy helyben állva toporogtam, vártam a fiút, s közben jobbra-balra fordulgattam, hol Jaredre, hol a bejárati csarnok nyitott ajtajára pillantva. A kezeim a zsebemben voltak, mikor Jared megszólalt. Hangjában könnyedség helyett zavarodottság és mintha a nyugodni nem hagyó, folyton zaklató lelkiismeret egyvelege csengett volna. Nem értettem mit akar mondani. Bárgyún figyeltem a mellkasát, hallgattam a szavait, de nem értettem mit akar velük mondani. A kezét nem láttam, de a tekintete megváltozott. A bálon, a lépcsőházban, a percek után sem így nézett rám. Tétován előrébb csúsztattam a lábaim, a cipőim talpa karistolta a zöldet. Félrebiccentett fejjel néztem a szemeit, a lábaim maguktól mozdultak. Még közelebb, tovább és tovább csoszogtak, egészen addig, míg kartávolságon belül nem értem. A lábaim megálltak, és én tompa, zavart érdeklődéssel néztem bele Jared kék fényeibe. - Ethan? - kérdeztem szapora szívdobogással. Az addig békés, egyenletes légzésem egyszeriben megváltozott, a tagjaim zsibbadni, a fejem zúgni kezdett. Látta. Tudja, hogy mit éreztem akkor Ethan iránt, hogy bántani akartam, és ha ott volt és látta, és ismeri Ethant, akkor elfogja neki mondani. Nem! Nem mondhatja el! Nem, nem, nem. Lepillantottam a mintás ingre, a szám elnyílt, balommal egy reszketeg, zavart mozdulattal töröltem meg a viszketőnek érzékelt szemem. Látta, hogy megöltem Ethant. Tudja, hogy mit éreztem. Tudja a gondolataim, tud mindent. Mindent tud. A világomba lépett. A fejemben járt. Ő feszegette a koponyacsontom! Ő volt! Elmondja Ethannek! Megbántja Ethant! HARAGUDNI FOG, MIATTA!- MIATTAD FOG HARAGUDNI RÁM! - üvöltöttem, és egy éles, határozott mozdulattal felé lendültem. Megugrottam és a homlokom jobb felső részével belevágódtam a fejébe. A homlokának csapódtam, a koponyánk reccsenve koppant össze. Az ütközéstől meghanyatlottam, de az iránta érzett hirtelen harag állva tartott. Sűrűn pislogva, dühösen figyeltem őt, közben a pálcám után kotortam a bársonymellényem belső zsebében. Megölöm. A nyálam kifolyt az egyszerre undorodó s rettegő szájtartásom miatt. Jaredet bámulva, szörcsögve szívtam fel, majd a földre esett mellé köptem azt. Tántorogva, szabad kezemmel a levegőben keresve támaszt közelítettem hozzá. A hajtöveimnél elindult egy finom, vasszagú csík, de nem törődtem vele. Egy mozdulattal töröltem le, majd a meleg, vértől nedves tenyerem nadrágomba simítottam. Nem tudtam, hogy vér. Nem is érdekelt. Jared nem mozdult. Hangosan nevettem, és mert fáradt voltam, leültem mellé megpihenni. A kastély fényeit néztem, a sárgában mozgó alakokat figyeltem. A kis fekete foltokat, amik ide-oda jártak, néhol összeértek, aztán ismét kettéváltak. Felvidítottak, hiszen olyan boldognak tűntek! Elmosolyodtam és a mellettem fekvő fiúhoz fordultam. - Na gyerünk - szólaltam meg dörmögő hangomon, s bár szédültem és a fejem is rettenetesen lüktetett, felálltam, és egy álmos sóhaj mellett lehajoltam, hogy belekapaszkodhassak Jared ernyedt lábaiba. Húzni kezdtem őt. Vonszoltam a nehéz, erőtlen testét a fűben, egyenesen a kastély bejárata felé. Csoszogtam az erőlködésben, s eszembe jutott apukám. Ő mindig rám szólt, ha otthon, Franciaországban nem emeltem rendesen a lábam. Megvontam a vállam, mint olyankor mindig, s tovább csúsztattam a talpam. Jared feje itt-ott koppant, és én minden ilyen alkalommal, akár egy rendes, művelt, illemtudó fiú, bocsánatot kértem tőle. Hát ne gondolja senki, hogy egy Saint-Venant nem ismeri az illemet! Én nem hozok szégyent a családra! Én nem hozok szégyent! Jared pár csepp finom, még meleg vére ott maradt a csarnok megkopott kövén.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Testvéremnek címezve II.
Jött a sötétség. Reszkető keze megtapogatta kunyhóm falait, nagy árnyakat bontott ki és bemászott udvaromra a kerítésen át. Ott megpihent; aztán anyagtalan testével óvatosan eltakarta az ablakokat, a kereszteket, s hogy megmérgezze csillogó vizét, vén kutunkba is leereszkedett. Már félni kezdtem; de a hegytetőkön előgurult a Hold. S ím: a halott-fehér fényben fekete bivalyok ballagtak át a szétfolyó mezőkön.A lemenő Nap vércsíkot húzott a sötétedő égre. Én áhítattal figyeltem lassú útját, elnyíló ajkaim felett bámultam nyeszlett gömbtestét, amint vontatott mozgásával nyugodni tért. A hűvös, eső utáni fűben ültem szemben a kastéllyal. Tenyereim belesüppedtek a meglazult, puha földbe, és már az első pillanatban éreztem a bőrömre tapadó sáros darabokat. Egyedül voltam, de odabent annyi gondolat, tévhit, s - eszme járta nyughatatlan táncát, hogy még ott is, a rét magányos csendjében is tömegben éreztem magam. A fejemben angyalarcú emberek zsongtak, némelyikük én voltam, mások ismeretlenül közeledtek felém. Hosszú karjaikkal egymást ölelték, de szemüket egy pillanatra sem vették le rólam. Engem figyeltek, akár egy kiválasztottat, egy feláldozható lelket, akinek már bizonyosan közeledik a vég. Aztán, mikor a Nap eltűnt a kastély tornyai mögött, én lehunytam a szemem. Görcsösen szorítottam őket, talán mert azt hittem, ha nem látok, ők sem látnak engem. Badarság volt, mihaszna tévedés, hiszen ők mindig láttak. Nemcsak, hogy láttak, de hallottak és éreztek is. Ők is én voltam, sorsunk a kezdetektől összefonódott, közös ösvényünkre rányomták az Úr pecsétjét. Mert belőlem születtek ők, és én velük léteztem. Saját gondolatokat kaptak, érzéseket, akaratot, s lassan erősebbek, sokkalta szilárdabb tudatúak lettek nálam. És én féltem; tőlük, a koponyacsontom rejtekétől, a sötét világtól. De pont úgy tartottam a kinti léttől is, emberektől, nőktől, férfiaktól. Egyedül Ethanben bíztam.És kezdtem túl messzire menni. Nem mondta, hogy szégyell, sem hogy bármi baj lenne velem, de annyira éreztem a hangján, láttam a mindig tiszta szemeiben, hogy ösztönös, a magunk védelmét szolgáló tetteimmel átléptem a láthatatlan kövekkel kirakott határvonalat. Minden porcikámban tudtam, hogy azzal, hogy ebbe az iskolába jöttünk, és én tettem amit kellett, olyasfajta dolgok változtak meg, amik addig törhetetlenek voltak. Féltem, hogy elveszítettem Ethant. Mert, ha így volt, akkor nekem nem maradt semmi. Felnéztem az égre, de a sárgán ragyogó test akkora már végleg eltűnt. Maga mögött egyedül csak véres csíkjait hagyta, az összefoltozott boltozatot, és az életre kapó parányi csillagokat.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Testvéremnek címezve II. Az éj sötétjén csak a csillagok szerény fénye tört át. A kastély égig érő tornyai élesen rajzolódtak ki előttem, de még a hatalmas épület látványa sem volt elég ahhoz, hogy ne halljam meg a közeledő léptek tompa zaját. Oldalra fordítottam a fejem, úgy néztem Ethan délceg alakját. Igazi herceg volt ő, a méltó örökös, családunk becses nevének továbbörökítője. Hogy ki voltam én? Én voltam a rémlovag, a kóborló másodszülött, valaki, akiről senki nem tudott semmit. - Nem szabadott volna idejönnünk - feleltem mutáló hangomon, s közben a mellém heveredő bátyám arcélét figyeltem. - Nem szeretek itt lenni. Itt nem jó. Lassan vettem a levegőt, mellkasom nyugodtan hullámzott. Nem voltam ideges vagy haragos, de a mélyben ott reszketett elzárt zaklatottságom, amit csak a legritkább esetben engedtem felszínre törni. Amikor azonban elszabadult, olyasmiket tettem, amire nem volt épkézláb magyarázatom. Tóth Melinda és Jared Nightingale csak a sort nyitották meg, és tudtam, hogy ezt Ethan is tudja. Éreztem rajta, láttam a mozdulatain, hallottam a hangján. Féltem, hogy eltaszít magától, elküld valahová messzire, vagy azt mondja csalódott bennem. Visszafordultam az ég felé, könyökeim felhúzott térdeimre támasztottam. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok a változásra. Összeszorított szájjal figyeltem a sűrű csillagokat. - Emlékszel arra, mikor megkaptam Ubult? - kérdeztem az égre meredve. - Életet kaptam tőled, feladatot, célt. Emlékszel még, mennyire örültem neki? Tudod, hogy mennyire szeretem őt? Én visszaadom, csak... te ne hagyj el. Nem kell Ubul, senki sem kell! Elhaló hangom több helyt is elcsuklott, de míg beszéltem, egyszer sem néztem Ethanre. Úgy gondoltam, hogy ha nem fordulok felé, akkor a szemében erősebbnek tűnök majd. Az eszembe sem jutott, hogy szavaim hamarabb árulnak el, mint a forrón bugyogó, visszatarthatatlan könnyektől égő tekintetem. Nem sírtam, de a gondolat, hogy Ethan többé nem fog szeretni, összerántotta a torkom.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Michellenek címezve I. A folyosó csendjét egyedül csoszogásom törte meg. Ubul bár mögöttem repült, furcsamód meg sem pisszent. Talán megsértettem, mikor korábban rászóltam, amiért minden jöttment, keretbe zárt, kövérre festett hölgynek udvarolt. Akkor néma duzzogással követett, összekoccanó fogainak hangja illett elrongyolódott cipőméhez. Apám dorgáló hangja járt a fejemben, amint újra és újra elmondja: ne csoszogj, fiam! Rémi, emeld a lábad! És én emeltem a lábam, és nem csoszogtam. Később azonban, mikorra már elfeledkeztem magamról, ugyanúgy léptem, mint apám szavai előtt. - Bocsáss meg - szóltam hátra, és kinyitottam a földszinti konyha nehéz faajtaját. Az recsegve tárult fel előttünk, Ubul pedig úgy szállt be rajta, mint akinek eszében sincs többé hozzám szólni. Keserű szájízzel léptem át én is a küszöböt, majd behúztam magam mögött az ajtót, és leültem az egyik asztalhoz. Szárnyaszegett barátom egy másik felett repkedett. Látványosan elfordult tőlem. - Sajnálom, hogy rád szóltam. Félek, Atyám, úgy zúgnak a harangok! Fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!...Szőke fürtös fejem az asztalra hajtottam, úgy szavaltam kedvenc versünk első gondolatát. Még soha nem volt közöttünk félreértés, így résnyire nyitott ajkaimon a szavak csak nehezen, lassan bukkantak elő. - Ne félj, fiam, téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is - folytatta az állkapocs mély, emberi hangján, mire számat boldog mosolyra húztam. - Félek, Atyám, megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!... - dünnyögtem, arcomat továbbra is a nyirkos faasztalon tartva. Annak édes-sós szaga volt, s nedvessége beleivódott bőrömbe. - Ne félj, fiam, megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot - jött a hangsúlyos Ubul-válasz. Nem láttam, hogy megfordult-e már, de hangját még mindig távolinak hallottam. - Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?... - kérdeztem a fehérre meszelt falat lesve. Egyedül voltunk, vagy ha nem, hát a fejemben léteztünk csak mi ketten. Ubul és Rémi. Hiányzott Ethan, hiányzott anya. - Ne félj, fiam, az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban! - szólt az utolsó, hidegrázós gondolat, és én boldogan hunytam le a szemem.
|
|
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Testvéremnek címezve II. Csendben, a sárgán fénylő ablakot nézve hallgattam Ethant. Igaza volt, de azt belátni, hogy mindennapos gondjaimért, a velem született határokért vagy azért, aki voltam nem a változás a felelős, nagyon nehéz volt. Éreztem, hogy így van, hogy a természetes haladás semmiért sem okolható, magamban mégis csak azt hibáztattam. Számon kértem az új iskolát, az új gyepet meg az embereket, úgy csináltam, mintha régebben sokkal jobb lett volna a sorom. Ellenkeztem, de magam sem tudtam miért. Miért akartam vissza a régi dolgokat, a régi tanárainkat, a régi épületeket és legfőképpen a régi, franciaországi társainkat? Talán mert őket már ismertem és velük szemben képes voltam megvédeni Ethant. Magaménak tudni, elzárni őt a kéretlen kezek elől. Úgy szerettem volna, ha ő csak az enyém lehet! Szerettem volna csuklóinkat bilincsbe verni és beülni egy sötét zugba, vagy elmenni a sötét világba, hogy láthatatlan vaskapuit örökre bezárjuk, és míg világ a világ, láncainkban ott üljünk együtt. Magam elé meredtem az egyre sötétedő estében. A kastély egy kivilágított ablakát néztem, fényében láttam saját, szőke szempilláimat. - Most, hogy gyakornok lettél, alig látlak - mondtam gyenge, egyetlen pillanatig sem korholó hangon, s ahogy karja nyakamat érte, felpillantottam rá. Éreztem friss illatát, egészen közelről láttam mindig ápolt arcbőrét. - Minden más lett. A könyvtárban lakó hölgy az egyetlen, aki a régi dolgokat idézi. Meg... Elhallgattam. Ubullal akkor nem hozakodhattam elő, hiszen ő az első pillanattól kezdve családtag, így pedig természetes volt, hogy ott van, ahol mi is vagyunk. - Akkor nem küldesz el? - kérdeztem, fejemet ölelő karjába hajtottam, balommal szorosan átöleltem a hasát. Nagyfiú voltam és már régen nem csináltam ilyet, de akkor olyan jól esett, mintha csak anyától kaptam volna. Csak egy kicsit kellett éreznem a család gondoskodását, csak pár pillanatig kellett fogózkodnom, aztán magamtól, csendben engedtem el testét és tenyeremet felhúzott térdemre tettem. Ha Ethan velem volt, egyszeriben elmúlt minden emésztő zaklatottságom, és olyan lehettem, mint bárki más. Nyugodt, vidám és felszabadult.
|
|
|
|
Rémi J. Saint-Venant INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Testvéremnek címezve II. Tekintetem már-már hozzáragadt a kastély hívogató, villódzó fényeihez. Az este tökéletes volt. Beleszagoltam Ethan friss, szappanillatába, aztán élénken elmosolyodtam, egy pillanatra olyanná válva, mint ő. Üde voltam, okos és talán még szép is, olyan helyes, mint ő. A mosolyom vonala hasonlított az övéhez, a vastag ajkaim mögül előtűnő fogsorom akár az övé is lehetett volna. Ugyanazt örököltük, ugyanazokat a fogakat, ugyanazokat a vonásokat. Csak néhány - súlyos - dologban tértünk el. Hogy míg ő apánk fia, én anyánk fia lettem. Ő sötét volt, én világos. Már ami a külsőnket illette. Hozzádőltem, tenyerem a hasát érintette, de amilyen erősen szorítottam az első pillanatban, olyan gyorsan el is engedtem. - Megértem - mondtam erősen bólogatva, mint aki tudatában van annak, hogy most valami nagyon okosat szólt. Tényleg értettem, és nem csak, hogy felfogtam, de el is fogadtam. Képes voltam rá, mert régebben sokat beszélgettem anyával arról, hogy Ethannek sok feladata van, és lesz idő, mikor még több lesz. Talán a lesz idő elérkezett. A lesz idő most kezdődött el. - Nekem is sok dolgom van mostanában - mondtam, és mert nem tudtam hazudni, Ethan tudhatta, hogy igazat mondok. Sokat időztem Matilda könyvtárában, naphosszat javítgattam a sérült köteteket, míg Ubul a szemérmes nőnek udvarolt. Követtem embereket, hallgattam miként beszélgetnek egymással, és az ablakból figyeltem néhány odakint, egymásnál puhatolózó szerelmest. - Mire gondolsz? - kérdeztem összehúzott szemöldökeim alatt, s belepislogtam az édesapámat idéző szempárba. Nem tudtam, hogy az, amit olykor tenni szoktam, hogy néhány más házból való diákot a szekrényemben nevelgetek tovább, vagy hogy érzéseimnek nem tudok gátat szabni a rosszabb, hiszen utóbbi rendszerint az elsőhöz szokott vezetni. Talán csak hanyag öltözködésemmel lehetett baj, fésületlen hajammal, valamivel, amin nagy odafigyeléssel biztosan változtatni tudnék. Nem gondoltam másra, mert hiába, nem tudtam, hogy Ethan szerint ennél nagyobb baj van. - De hisz megtudom védeni magam - kuncogva vigyorodtam el, miközben végig testvérem figyeltem. Tényleg aggódott. Soha nem láttam még ilyennek. Érzelmei, elfojtott sóhajai ott ültek vonásaiban, és én könnyedén olvastam belőlük. Úgy, mint kiskoromban. Ethan sem tudott hazudni, éppolyan őszinte volt, mint én. Velem mindig. - Ne aggódj miattam. Szeretlek!
|
|
|
|
|
|
|
Az akasztott ember INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Ó, ha illene a karakteremhez, akkor menne a simisimi, de így öööö gyógyuljon meg hamar a fejed! Vegyél be gyógyszert, szívj kis friss levegőt, bár ahogy kinézek az ablakon, nem látok mást, csak ködöt. Pattogós cukorka, ez bizony előfordul. A legjobbakkal is.
|
|
|
|
Az akasztott ember INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Nekem most egy RT belefér. Még jó, hogy a köd a kedvencem. Szeretem nézni, meg sétálni benne, meg minden. *közben rájött, miért is az ő karaktere Rémi. *
|
|
|
|
Az akasztott ember INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
Ó, az de szép lehetett! *-* Hát nemtom, kezdjük el, aztán meglátjuk hova lyukadunk. Szombat van, órák nincsenek, hát marad minden más: folyosó, rejtett zugok, akármi. Kezdesz?
|
|
|
|
|
|
|
|
Az akasztott ember INAKTÍV
XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar RPG hsz: 74 Összes hsz: 433
|
*sóhajtozva csóválja a fejét* Ezért nem keresem lányok társaságát. Rátok az ember mindig csak vár, vár és vár.
|
|
|
|
|