Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. Jöttem: a végzet bélyege homlokomon; roncsok s hullák hínárja ölelte-karolta a lábam, s hajamba tapadt a korom. Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok őserdejében, áttörve a rémült éjszakát. Vastalpam előtt recsegett, s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hidakon át.
Jöttem. De ki tudja, mikor? De ki tudja, miért? És honnan? Senki se tudja, és én se tudom. Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, csak válasz nincs sehol sem a hosszú úton. Kis gyermek voltam az angyalok édenében, kis gyermek. Álom? Vagy talán virág?
Anyám a vadorgona volt, s ezernyi kék szemében harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ! Nyomorult a világ – suttogta, a szélbe zokogva virágát, és emberek élnek a távoli partokon és megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát, mert mi vagyunk az öröm, s az ember a szenvedés!
Az ajtó megnyikordult, ahogy a fémes kilincset lenyomva beléptem rajta. A leszögelt küszöb egy pillanatra talpamba hasított. A fejem tompán lüktetett; aznap már hajnal óta gyötört a migrén. Nem tudom hogyan jutottam el az épületig, hogy a folyosókon mi volt, hogy találkoztam-e valakivel, egyáltalán láttam-e bárkit is. Nem emlékszem sem festményekre, sem szobrozó páncélokra, vagy céltalanul bolyongó alakokra, akikkel utam során összefuthattam. Nem tudom milyen idő volt akkor, hogy az ablakokon  tényleg ragyogva sütött-e be a kinti fény, vagy csak én hittem úgy valamiért.
Míg a könyvtárat kerestem, végig egy régről ismert vers járt a fejemben. A hang odabent újra és újra elszavalta nekem, és mikor a kék szemű vadorgonához ért, én minden alkalommal anyámra gondoltam. A szívem összefacsarodott, gondolatanya mélyen a húsomba mart. A hang, ami a fejemben szólt, nem az enyém volt. Egy nő szólt hozzám, vagy egy búgóhangú lány, már nem tudom. Bizonyára akkor sem tudtam, hiszen még nem ismertem fel, kié az az olykor fülembe suttogó keserédes pusmogás.
A sorok között ténferegtem, sápadt ujjaim séta közben a könyvek gerincén húztam végig, s közben a fapadlón már rég megkopott vörös szőnyeget néztem. A máskor pompázatos borítók akkor színtelennek tűntek a koponyámban daloló színes hangok mellett. Egy pillanatra megálltam, és egy sérült, több helyen is javított, vékony kötet felé fordultam. Az arannyal írt cím megkopott, és hiába is hunyorogtam, vagy döntöttem oldalra a fejem, az úgy is olvashatatlan maradt.
Kicsúsztattam szorosan nekinyomódó szomszédai közül, szinte éreztem, ahogy lélegzethez jut. Visszafordultam, és a kötetet fellapozva a könyvtáros asztalához sétáltam. A lapok megfakultak, a sorok több helyt is olvashatatlanok voltak.
Az asztal előtt álltam meg, és a kisasszonyra meredve csuktam össze a dohszagot árasztó sérült művet.
- Csókolom! - mint egy medve, úgy dörmögött mutáló hangom. A könyvet óvatosan a nő elé tettem, s míg rám nem emelte kék tekintetét, szőke fürtökkel keretezett arcára meredtem. Szemei színére aztán újra mocorogni kezdett fejemben a vers. Megszédültem, balomat az asztal szélére támasztottam. Ubul mögöttem, akár egy Hold keringett. - Rémi vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Tízezer tornyom az égbe dobálom, tízezer kéz vár rám odakint; mint erdő táborozok szívetekben, – utálom az Egyet, én vagyok a Mind. Tízezer út zuhog ki belőlem, lelkem szétpattan, tízezer sugár; és nyomorult testemben nem marad, csak a fénytelen s visszhangtalan halál.
A túl szorosnak érzett, bőrömet kötélként fojtogató mintás nyakkendőmet húzogattam, s közben észre se vettem, hogy már beértem a terembe. A nyakam viszketett a szaténkendő kellemetlen, szúró érintésétől. Még látnom sem kellett, anélkül is tudtam, hogy belül vérző szöveteim vörösben, kipattogva kiáltanak felszabadításért.
Magamban dünnyögve, a többiektől távol, a terem legszélén haladtam. Nem néztem fel, hallanom is éppen elég volt őket; padlón dobogó talpaik zaját, fülsértő, magukat kellető nevetésüket, beszélgetéseik idomtalan foszlányait. Szinte még a termet színesbe öltöztető sopánkodó díszeket is hallottam. A kéket, sárgát, pirosat - külön, külön.
A kék, halszálka csíkos ingemet mélyzöld bársony mellény takarta, mögéjük bújva, összehúzott testtel próbáltam észrevétlen maradni. Egy félreeső, ételek és italok súlyától roskadozó asztalhoz siettem. Némi szimatolás és keresgélés után aztán üres kézzel, falnak támasztott háttal álltam meg mellette. A harsány zene bántotta a fülem, és egy-egy erőteljesebb szólóra védekezően hunyorogni kezdtem. A fejem lógott, szemem sarkából látni véltem néhány előreeső szőke hajszálat, és pár közelemben mozgó cipősarkat. Nemcsak melegem, de légszomjam is volt a zsúfolt, a mindenki fejébe férkőző zenében fürdő nagyteremben.
Bár nem beszéltünk erről Ethannel, úgy sejtettem, hogy mint minden más rendezvényen, úgy ezen is kötelezően ott kell lennünk. Azt ugyan még nem tudtam, hogy meddig maradok, hogy megvárom-e az est legfontosabb pillanatát, és a hátsó sorból végignézem-e a végzősök táncát, de abban biztos voltam, hogy ott kell lennem. Nem hozhatok szégyent a családra.
Mutatóujjammal a csálén álló nyakkendőmbe kapaszkodtam, fejemet lassan felemeltem, majd engedtem hátrabicsaklani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Elengedtem a nyakamat rémesen szorító kendőt, és vele együtt a zenét is kizártam fejemből. Kivesztek onnét a lábdobogások, az összefolyó, egymástól elválaszthatatlan csevejek, és többé nem hallottam a hozzám - mint egyetlenhez, aki beszéli a nyelvüket - könyörgő színeket sem. Olyan volt ez, mintha víz alá merültem volna, és a mélység súlyos csendjében nemcsak nyugalmat, de levegőt is kaptam volna.
Aztán kinyitottam a szemem. Belső békém azonnal szertefoszlott, légszomjam visszatért. Nem tehettem róla, hirtelen túl sokan lettek körülöttem, és én sehol sem láttam Ethant. Ő nem jött el. Talán félreértettem valamit, talán ezen a helyen nem érvényesek a régi szabályok; nincs többé kötelező megjelenés, nincs kényszeres, jó magaviselet.
Egyedül voltam, és hiába fordítgattam fejem jobbra-balra, egyetlen ismerőst sem láttam. Kapkodva löktem el magam a faltól, és azon az útvonalon, amelyen jöttem, kiindultam a teremből. Elsétáltam párnákkal körberakott kicsiny asztalok, furcsa díszek, és diszkréten mosolygó felszolgálók mellett is, de láttukra a menni akarás érzete csak még inkább megnőtt mellemben. Az ajtón azonban nem jutottam ki. Ott ugyanis egymás kezét szorongató párok tömege vonult be, és én, akárha szégyellnivalóm lett volna, lehajtott fejjel ültem le egy félreeső, sarki székre. Nem akartam útban lenni, egyáltalán, zavaró tényezőként elrontani az estéjüket. Lábaim ültő helyemben is idegesen jártak, sápadt ujjaim imaformára kulcsolódtak combjaimon.
Oldalra fordítottam a fejem. Nem messze tőlem egy hozzám hasonló fiú ült. Nem külsőre hasonlított rám, és minden bizonnyal más dolgokban sem egyeztünk, de láttam rajta, éreztem, hogy nem ide való. Valami ragadós édességet evett, én pedig lemerevedve figyeltem, ahogyan újra és újra beleharap. A számban összegyűlt a nyál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az a különös, már réges-régről ismerlek érzés akkor sem múlt el, mikor a fiú észrevette, hogy nézem. Már nem emlékszem, hogy zavarban volt-e őt bámuló tekintetemtől, mert hamar felém nyújtotta az édességes zacskót. A számban sűrűvé, már-már cukrossá vált a nyál, de ahelyett, hogy téptem volna a nyúlós, illatos pillecukorból, inkább elfordultam. Nem tudom miért, gondolom, nem volt különösebb oka.
Csak egy pillanatig néztem a többieket, de azalatt is láttam, ahogy egy hosszú hajú fiú megcsókol egy szép arcú lányt, és láttam egy küszöbön átlibbenő keresztes arcút is, majd elfordultam tőlük, és tétova mozdulattal felálltam. Ujjaim egymást simították idegességemben. Nem tudtam, mi legyen, végül mégiscsak átültem az idegen mellé. A kezeim ekkor már céltalan ernyedtségben lógtak testem mellett.
A fiút körbelengte a cukor édeskés, számomra túlságosan is csömör illata, és önkéntelenül is a száját, meg a falatozás közben elő-elővillanó fogait néztem. Arra számítottam, hogy azok sárgák, betegek lesznek, de úgy tűnt, pont olyan épek, mint az enyémek voltak.
- Nem szeretem - mondtam, és egy sietős mozdulattal megtöröltem kimelegedő arcom. Nem a teremben volt elviselhetetlen hőség, hanem bennem. A tömeg, a kívülállók, és az új, szokatlan környezet pánik formájában öltött bennem alakot, és én nem tudtam másra gondolni, csak Ethanre. Miért nincs itt? Hol van? Elhagyott?
Sírni tudtam volna, az ajkaim máris reszkettek. Összehúzott testtel ültem az idegen mellett, karjaimat szorosan összefűztem mellkasom előtt. A halántékomon legördült egy izzadtságcsepp, de nem törődtem vele.
- Nem láttad Ethant? - sűrűn pislogva fordultam a fiúhoz, nagyra tágult barna szemeim az ő kékjeit figyelték. Anyámnak is kék szeme volt. És a könyvtáros kisasszonynak is. Előre-hátra hintáztam a széken. Minden mozdulatom alatt éreztem, ahogy az ingem forró hátamhoz tapadt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A fiú hangja meglepettségről árulkodott, és én ettől mintha rosszat csináltam volna, megilletődve pillantottam újra az édességes zacskóra. A számat bizonytalanul szorítottam össze, úgy figyeltem az újabb harapást. Közben azon gondolkodtam, hogy ha ennék belőle néhány falatot, akkor vajon normálisnak tűnnék-e társaságom szemében, és ha igen, akkor azzal jót tennék-e a családnevünknek?
Bizonyára semmin nem változtatna. Tudtam, hogy rajtam kívül senkit nem érdekel, eszek-e belőle, vagy sem, mégis őrlődtem. A koponyámat taszigáló gondolatok engedetlenül sanyargattak, pedig ez csupán egy apró, mindenki szemében lényegtelen dolog volt. Mindenkiében, csak az enyémben nem. Kényszeredetten nyúltam a zacskó felé, de aztán meggondoltam magam, s visszahúztam a kezem, hogy végigsimítsak vele az arcomon.
Nehéz volt úgy élnem, hogy bár folyton-folyvást találkoztam az emberi létezés szabályaival, mégsem értettem őket. Annak ellenére sem, hogy otthon sokat beszélgettünk róluk. Éreztem, ahogy minden kijelentés eljut az agyamig, és szinte lépésről-lépésre ott voltam, benne a fejemben, miként az feldolgozza a szavakat, de hiába is fogtam fel, képtelen voltam értelmezni őket. Nem ment, és így ha voltak is határok vagy követendő regulák, én csak homályosan láttam őket.
- Mert elrohad tőle a fogam - dörmögő hangomon adtam meg az egyszerű választ, magam is meglepődve azon, hogy milyen könnyedén szólok a másikhoz. Félszegen pillantottam az arcára. Ismét fellestem kék szemeibe, majd fel-le mozgó térdeimhez fordultam.
Összefont karjaim észrevétlenül feszültek mellkasom köré, és én csak akkor vettem észre hintázó önmagam, mikor a mellettem ülő aggodalmasan fordult hozzám.
- Ő a testvérem. Én Rémi vagyok, ő meg Ethan - mondtam el a mintás ingűnek, akár ha családi titokba avatnám be őt. Mutáló hangom zordan csengett közöttünk, és ez sajnos azzal sem változott, hogy többször is megköszörültem a torkom. Bárhogy erőlködtem is, sehogy sem bírtam megszabadulni tőle. Egy újabb átok nehezítette a külvilággal való kapcsolatom. Hogyan beszéljek, ha a hangom ilyenné deformálódott? Talán azért lett ilyen, mert ritkán használtam. - Nem tudom. Nem beszéltük meg, és én... eltévedtem.
Úgy éreztem. Ha Ethan nem hagyott el, akkor minden jel szerint én voltam rossz helyen. Betartottam a rám rótt összes szabályt, és mégis akkor, ott egyedül voltam.
- Hova megyünk? - kérdeztem, és ha a hangomon nem is hallattszódott, elkerekedő szemeimen észrevehette a már indulásra készen álló iskolatársam, hogy kétségbeestem. - Nekem itt kell maradnom. A Beauxbatonsban is mindig meg kellett várnom, míg véget érnek a bálok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem számított, hogy mit mond. Hiába is láttam ép és tiszta fogait a saját szemeimmel, úgy tűnt még nekik sem hiszek. Csendben, a szemem sarkából figyeltem mozdulatait, és mikor eltette az édességet, úgy éreztem, hogy ezzel valami nehezet emelt le a vállamról. A rám telepedő feszültség engedett testem szorításán, és a levegő, amit akkor vettem, aznap este az összes addigitól eltérően, sokkal mélyebbre, egészen a tüdőm aljáig jutott. Lehunytam a szemem, úgy hallottam meg a fiú nevét. Jared.
A neve hallatán eltűnődtem az iskola identitásán, de nem szóltam róla. Elvégre mi is ott voltunk. Ethannek fontos volt, hogy a legjobb helyen tanulhasson, nekem meg, hogy mellette legyek. A körülöttünk élők csak annyiban változtak, hogy már nem anyanyelvemen, hanem a néhány éve tanult, szerintem gyönyörű magyar nyelven vágtak hozzám szavakat, amiket nem értettem. Tévedés lenne azt hinni, hogy a nyelv idegensége miatt, nem, hanem mert a szüleim nem tanították meg nekem őket. Felismertem a bolond és a fogyatékos szavakat is, azok minden értelmével együtt, de voltak olyan kifejezések, amikhez egyszerűen nem bírtam jelentést kapcsolni. Gyépés, bumfordi, retardált. Sokszor hallottam őket a nevem említése során, de sohasem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Léteztek, mint én. Velem sem törődtek jobban, mint velük.
Mikor aztán újra világi tudatomba kerültem, Jared már megint mellettem ült, és olyasmiket pusmogott a fülembe, amire ha tudtam is, nem szabadott válaszolnom. Halkan lélegezve néztem magam elé, és hallgattam a fülemhez oly közel hajoló fiút. Éreztem, hogy a tenyereim bizseregni kezdtek, s izgalmamban a szívverésem is gyorsabbá vált.
Szó nélkül pattantam fel, és karjaimat ide-oda lengetve fordultam szembe Jareddel. Aztán a zene elhalkult, és egy lány felkonferálta az est fénypontjaként számon tartott eseményt: kezdetét vette a végzős évfolyam tánca.
Pillantásom a vidámnak tűnő, keringőzni készülő párok felé esett. Karjaim megálltak a mozdulatban, egész testemmel feléjük fordultam. Úgy látszódhatott, hogy megbabonázva nézem őket, ami talán igaz is volt. Olyanok voltak ők, amilyen én soha nem leszek. De ez nem fáj. Nem rossz érzés. Csak amolyan semmilyen. Pusztán semmilyen. A szám elnyílt. Hosszú percekig, ámulatba esve néztem a táncolókat; arcukat, szemüket, vonásaikat, rezdüléseiket. Majd, az utolsó mozdulatoknál a vállam fölött visszapillantottam Jaredre. Most már mehetünk. Mint minden évben, úgy most is végignéztem a bál legszebb fejezetét, és a kényszer, ami eddig bilincsbe verve a teremben tartott, egyszeriben lehullott rólam. Az ajtó felé indultam, és ha ott volt mellettem a fiú, akkor fesztelenül dörmögtem oda neki néhány szót:
- Senki sem kényszerít. Nem. Ez egy idebent élő vasfogsor - a mellemre mutattam, és közben a kint levegőző párok között a kivilágított folyosó csempeparkettáját néztem. - Rellonos vagy te is? Vissza kellene mennünk az alagsorba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Minél távolabb értünk a nagyteremtől, én annál fesztelenebbül éreztem magam. A bent bálozók hangja elült, és lassacskán a kitóduló zene ereje is tompulni kezdett. Már csak a folyosórengetegben kóborgók csendes beszélgetéseit, vagy épp ellenkezőleg, a dohos térbe ütődő harsány nevetéseiket lehetett hallani. Azonban ahogy lefelé siettünk a lépcsőkön, és egyre csak távolodtunk tőlük, minden megváltozott. Az este hangulata, a bál lényege, de a közérzetem, és vele együtt a fejemben mocorgó szavak hanghordozása is. Azt ugyan nem tudtam, hogy az életben minek van értelme, sőt, egészen biztos vagyok abban, hogy akkoriban úgy sejtettem, a válasz nemes egyszerűséggel az, hogy semminek sincs, ám azt ösztönszerűen éreztem odabent, hogy míg a rétre igyekeztünk, egyszeriben levegőhöz jutottam. Nem biztos, hogy ez értelmet jelent, főleg választ nem ad az élet miértjeire, de úgy hittem, üzenete van.
Jared mellett furcsán éreztem magam; nem tudnám megmondani, hogy milyen értelemben. Szokatlan volt egy idegennel az ismeretlenbe sétálni, az meg, hogy magától beszélgetést kezdeményezett velem, egyenesen bizarr képtelenségnek tűnt. Egyszerre hökkentett meg és ejtett ámulatba. A gondolatok zsongtak bennem, nemcsak a fejemben, de a testem minden szegletében is. A szívem vér helyett élénk izgatottságot pumpált, a dagadó ereim pedig kérdéseket szállítottak tagjaim minden zugába.
Sokáig nem szólaltam meg. Hallgattam a zakójától megszabaduló fiút, és közben saját bársonymellényemet vizslattam. Arra gondoltam, hogy aznap este egyedül válogattam össze a ruháimat, és akkor, a késő esti rét nesztelen békéjében megérett bennem az elhatározás, hogy életemben először, egymagam induljak el vásárolni. Mert muszáj. Mert nem lehet mindig mellettem Ethan. Mert bármily nehéz is, fel kell vennem a harcot magammal szemben.
- Hiába vannak túl sokan, ha mindannyian elkerülnek - szólaltam meg végül, és bár úgy tűnhetett, hogy alig figyeltem Jaredre, minden szavára emlékeztem. - Nem szeretnek engem. De már megszoktam, és nem baj, nem bánt. Jobb egyedül.
Köhögtem, kapartam a torkom, de a hangom továbbra is fájdalmasan rekedten, és borzasztóan másként szólt, mint korábban, néhány hónappal azelőtt. Lassan sétáltunk, mögöttünk a kastély egynémelyik ablakából sárgás fény szűrődött ki. Cipőim a fűben csúsztak, és bár apám otthon, Franciaországban sokszor rám szólt, hogy ne csoszogjak már, én szerettem így menni. Kellemes, csiklandozó érzés volt, még zoknin és surranón keresztül is. Gondolatomra gyámoltalanul megvontam a vállam, mint mindig, amikor a férfi helyreigazított.
- Sokkal jobb - mondtam egyetértő bólintással, és homlokomról arrébb söpörtem pár zavaró, szőke fürtöt. Akkor néztem először Jaredre. - Odabent azt mondtad, hogy ha valamit nem szeretnék, mások kedvéért ne tegyem. Te miért ígértél olyat, ami nehéz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Vajon értem is aggódtak? Az anyukám? Az apukám? Ethan? Vajon azt gondolták, hogy félteniük kell, mert a népszerű csoportok helyett a magányt, a más világokról regélő könyvek társaságát választottam? Vajon, mint Jarednek, úgy nekem is többet kellett volna közösségbe járnom? Elvesztem. Gond voltam, egy hitvány, gyógyíthatatlan betegség súlyos képviselője. Még feltűnt a gondolat, de már nem tudtam kimondani. Szükségem volt a testvéremre, hogy megállítsa, de ha már elkésett, csillapítsa, és ha már nem tudja, hát feloldozzon minden elkövetkezendő alól. Mert egyedül voltam, nélküle, valahol távol az otthontól. Annyira elhagyatottan.  
Felnyögtem a rám törő, lényemet könnyedén bekebelező félelemtől. A hangom ismerős mélységeimből szakadt ki. Levegőért kiáltott a tüdőm, de én már nem voltam ott. A fiú beszélt, én szédülni kezdtem. A kastély, a fák, a fű és a csillagok pattogó táncot jártak körülöttem, éreztem, hogy már hiába nyúlok értük, elveszítem velük a kapcsolatot. Még hallottam a rönkön ülő hangját, de már nem mellőlem szólt, hanem a fejem egy távoli szegletében visszhangzott. Szavait megismételte, hangszíne a magasba szökött, aztán zúgni, zsongni, ordítani kezdett. Keservesen sípolt, úgy mondta el újra meg újra a közösség, aggódnak, nemet mondok és baj szavakat. Hiába kértem, nem hagyta abba. Egyre hangosabbá vált, egyszeriben riasztóan torz lett, tudtam, hogy bántani akar. Cipőm talpa elvált a zsenge gyeptől, lépni akartam, valahová menni, valahová elbújni, valahogyan kilépni a hirtelen otthontalanná vált koponyámból. Kezeimet fülemre szorítottam, hogy ne halljam tovább, ujjaimmal betakartam verejtéktől gyöngyöző halántékomat is, mintha ezzel kiűzhetném odabentről az ottragadt, lelkemet mardosó képzeteket. Elhagytam ezt a világot, elszakadtam Jaredtől, a hangjától, a szemeitől, és a sajátos, mindennél irtózatosabb valóságomba kerültem. Oda, ahol mindig sötét volt, ahol az áthatolhatatlan, gomolygó füst  körém kúszott, és én egy helyben állva hagytam magam bekeríteni, és belepni, és eltiporni.
A szám fájdalmas, alaktalan grimaszban nyílt szét, fogaimon nyálbuborékok gömbölyödtek. Elég volt. Elég volt, elég volt, elég volt! Hajtöveimnél megindult néhány csepp izzadtság, s végigkúszva homlokomon, tanyát vertek a szemzugaimban. Éreztem, hogy tarkómat is eláztatták. Ethant láttam. Olyan közel volt, velem volt, felém fordult, rám nézett, láttam, hogy hozzám beszél, de nem hallottam mit mond, mert benőtte a fülemet a sikító füst. Rendkívül dühös voltam, és mint a konyhában, a szobánkban, vagy mint a könyvtárban már megannyiszor, úgy most is Ethan mellkasának szorítottam az ujjaim között tartott, izzadt szilfa pálca csúcsát, üvöltöttem, remegtem, féltem, és amit eddig soha nem tettem meg, most a visszavonhatatlanság láncában csörögve, harsogó ostobasággal mondtam ki. Ordítottam. A halálát akartam. Rákiáltottam, és ő szertefoszlott. Eltűnt a mindig mosolygó szája, az enyém helyén ülő anyajegye, a barna, lelkemnek oltalmat adó szemei. Az alakjából nem maradt semmi, én viszont ugyanott voltam. Nélküle. Egyedül, a bőrömet égető ködben.
Aztán minden elcsendesedett.
A fűben ültem. Karjaim a felhúzott térdeim ölelték át, és én önmagam nyugtatva, akár egy gyermek a kiságyban, ringatóztam, előre-hátra hintáztam. Fejemet a szégyen meghajlásra kényszerítette, nem mertem ránézni Jaredre. Tudtam, hogy ott van, éreztem az illatát, és az enyém mellett hallottam a lélegzetvételeit.
Visszatértem a csendben is zajongó világba, a kastély előtti rétre, és csak Ethanre tudtam gondolni. Gondja voltam, terhe, amit élete végéig cipelhet, és amit, ha nem is tudtam a helyén kezelni, de még én is éreztem, hogy mint neki, úgy nekem is egész életem során viselnem kell. Nem tudtam meddig tart, hogy én meddig tartok ki, de a felismerés nyomorgatta a lelkem. Ennek teremtett a jóságos Úristen. Vagy ha én nem tőle származom, akkor ezzé alkotott a lenti világ egyeduralkodója. Aranyvér, de minek? Őrültként jártam, és bár valamit sejtettem magamról, még nagyon sokáig nem jöttem rá a létezésem igazi jelentőségére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

A nevem felhangzott. A közeli távolból hallottam, mintha valaki a koponyacsontomat szétfeszítvén beleordított volna az agyamba, és én annak egy apró szegletében állva csak az egyre halkuló visszhangjaira lettem volna figyelmes. A húsom zsongott, a fejem gyötrő migrénként lüktetett. Kinyitottam a szemem, és az esti fényekben megpillantottam a szempilláimra ülő izzadtságcseppeket. Minden szálat külön-külön, a maga szőke szépségében láttam. Olyanok voltak a rajtuk gubbasztó fényes cseppek, akár a csillagok, melyek fölöttünk beragyogták a tiszta eget.
A szégyen rám nehezedett, azt akarta, hogy ne emeljem fel a fejem, hogy ne nézzek rá az engem szólongató fiúra. De én most először erősebb voltam nála. Legyőztem, és vele együtt magam felett is győzedelmeskedtem. A határokat védő drótkerítés, a születésemtől erősödő, áthatolhatatlan vasháló még nem mozdult meg, de én már ott álltam előtte, és úgy kapaszkodtam éles, vágó lyukacsaiba, hogy minden ujjam kivérzett tőle. Jajgatva rángattam, de az néma maradt. Még csak zörejét sem hallottam. Átakartam mászni rajta, ha már nem tűnhetett el. Átlépni, elmenni, szabadnak lenni.
Aztán felemeltem az arcom és a rám telepedő nyugalom tükrén át Jaredre néztem. A vizes zsebkendőt felém nyújtotta, és bár megdobbant a szívem a pillanatnyi riadtságtól, nem mozdultam. Hagytam, hogy gondoskodjon rólam, mint ahogy a testvérem szokott. Aki most nem volt ott. Talán megint egy szép lánnyal volt, vagy a könyvtárban olvasott. Hirtelen ismét kétségbe estem, amiért újra és újra ráeszméltem arra, hogy Ethan nincs velem. Egyedül voltam, nélküle kellett átutaznom a sötét világba, és felébredvén sem találtam magam mellett.
Lehunyt szemekkel ültem, kimelegedett homlokomra rátapadt a vizes anyag, s én néma mozdulatlanságomban hűsöltem alatta. Jared szuszogását hallgattam, a hozzám beszélő, dallamos hangját. Tetszett a hangja.
- Nem szeretném zavarni - mondtam, s megcsóváltam a fejem. - A bálban sem volt ott, biztosan mással van. Dolga lehet. Nem baj, jó így. Itt.
Csukott szemmel beszéltem. Mellkasom egyre gyorsabban járt fel, s alá, szívem egyre szaporábban vert. Kifogásokat kerestem, hogy miért nincs velem, mentőöveket dobtam neki, de rettegtem attól, hogy nincs miért, nincs hova, nincs kit megmenteni, mert egyszerűen elhagyott. Nem akartam sírni, ezért olyan erőszakosan szorítottam össze a szemeimet, hogy már fájtak. Ethant láttam magam előtt, ismét mosolygott rám. Talán nem haragudott az előzőekért... hiszen tudta, hogy nem akartam bántani. Csak úgy feldühített!
Kinyitottam a szemem, s egy vékony könnyréteg alól pillantottam fel a szemben ülő fiúra.
- Negyedéves vagyok - mondtam, mintha most kérdezte volna. Most kérdezte volna? Nem emlékeztem. - Köszönöm a zsebkendőt, de most már leveszem. És hova fogsz még elmenni, hogy az érted aggódó felnőttek megnyugodhassanak?
Kérdésem közben leemeltem homlokomról az átmelegedett anyagot, és kezemben fogva azt a másikra néztem. Szerettem volna, ha mesél nekem, ha ott marad és szóval tart. Vagy felolvas, és közben néha-néha a pálcájával trükköket mutat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

A nyári szellő könnyedén szárította fel az arcomon szeplőkként gyöngyöző izzadtságcseppeket. A fiút néztem, és bár szavai azt mondták maradjunk, odabentről azt üzente, hogy menni akar. Jól tudtam. Éreztem. Mint mikor anyáék napközben titokban veszekedtek, és vacsoránál úgy tettek, mintha minden rendben lenne. Mintha nem tudnám, hogy semmi sincs rendben. A villám karistolta a tányért.
Tekintetem Jared színes ingére vándorolt, és csak akkor pillantottam fel ismét rá, néztem az enyémeket figyelő, ide-oda mocorgó kék szemeibe, mikor meghallottam a hangjába lopódzó száraz, nyomott őszinteséget. Kimondatlanul is elárulta nekem, hogy  nem érezte magát túl jól ma este. Én sem. A fülemet sértő lármás bálban, és az előző sötét percekben nem, de abban a felszabadító pillanatban, mikor átléptük a nagyterem küszöbét és lefelé siettünk a kastély kopott lépcsőin, akkor igen. És ott, a szentjánosbogaraktól fénylő rét puha füvében ülve is. Szégyellősen szívtam be a számat, mert már nagyon bántam, hogy elrontottam Jared estéjét.
- Még ne! - fejemet rázva kiáltottam fel, hirtelen kétségbeeső tekintetem felfedhette cikázó gondolataimat. - Ez... ez csak egyetlen este volt. Te... te a sarokban ültél. Szerintem... a közösség meglátogatása nem azt jelenti..., hogy a többiektől távol édességet eszel. Szerintem... az érted aggódók nem erre gondoltak, mikor... azt kérték, hogy menj emberek közé.
Lassú vontatottsággal beszéltem. Nehéz volt a gondolataimnak hangot adnom, nehéz volt elmondanom Jarednek, hogy mit gondolok. Nem miatta, vagy mert nem ismertem a szavakat. Egyszerűen rossz volt hallanom a mély, mindig recsegő hangom, ami már-már fájdalmat okozva kaparta a torkom. Az elmúlt napok csendje után a parányi, torz mondataim is hosszúnak tűntek, de a mostani végtelennek bizonyult. Csak mondtam és mondtam, küzdöttem a szavak közé ékelődő szünetekkel, és a folyton összecsukódó ajkaimmal. Újra és újra mozdulatra késztettem, s a levegőben kalimpáló kezeimmel megszólalásra kényszerítettem őket. El kellett mondanom Jarednek! Mint ahogyan neki meg kellett kérdeznie tőlem.
Számat töprengve húztam oldalra, fogaim belenyomódtak a sós húsba. Nem tudtam, hogy mi az a pánikroham, de nem mertem megkérdezni a fiútól. Nem akartam butának vagy műveletlennek tűnni, mert akkor velem együtt az anyukámat és az apukámat és még Ethant is megítélte volna. Eltátottam a számat, mintha tudtam volna bármi okosat is mondani, majd összezártam. Törökülésbe húztam a lábaim, és a kezeimmel belekapaszkodtam a cipőim orrába. Bárgyún néztem a szemben ülőre, aztán a kastély felé fordultam. A fényeit kezdtem figyelni, a sárgában feltűnő alakokat követtem.
- Ez egy másik világ, amit csak én ismerek és Ethan - feleltem végül, elkomorodott arcom visszafordítva a kérdezőre. - Ezt... te nem ismerheted, mert... ebbe születni kell. Csak... kivételes embereknek adatik meg. Olyanoknak, mint... olyanoknak, mint én és Ethan. Ide te nem léphetsz be. És... nem is szabad róla mesélnem.
Szóról szóra ugyanazt mondtam el, amit a testvérem szokott mondani nekem. Azt mondja, hogy kivételes és értékes vagyok. Azt, hogy pótolhatatlan, és hogy nélkülem nem lenne egész a családunk. És hogy azért ő született hamarabb, hogy megvédjen engem. És hogy nagyon szeret. A koponyabelsőm világa csak a miénk.
- Minden éjszaka és néha napközben is átránt magához - fűztem még tovább a válaszom, aztán mint aki titkot árul el, gyorsan felálltam, s tétova, suta mozdulatokkal leporoltam a nadrágom. Balra-jobbra forogva kezdtem hümmögni, aztán megálltam és Jaredre néztem. - A jelszó... valami fúria... nem tudom magyarul. Ethan tudja! Biztosan tudja. Segítesz megkeresni? Nagy, magas fiú. Olyan anyajegye van, mint nekem. Félrefésüli a haját. Szép fiú.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Ránéztem a felsóhajtó fiúra. Titkon, a némaság lakatja alá zárt ajkaim mögött egyetértettem vele, de már nem szólaltam meg. Olyannyira megerőltető volt a beszéd, hogy egész testemben érezni véltem azt a fajta elemi erővel bíró fáradtságot, ami ahogy szétterjed az erekben, lezsibbaszt és szorításától többé mozdulni sem tudsz. A tagjaid akár a beton, megkötnek és abban a pillanatban úgy érzed, már soha nem kelsz fel.
Jaredet néztem. Gyönge hangon lélegeztem, de többre nem futotta. Nehezeket, ólomsúlyuktól csak lassúakat pislogtam; a fáradtság beleköltözött a szemembe. A nagy barna tekintetem véreressé vált, a homlokom és arcom tarkító vízcseppek lassacskán felszáradtak. Az ünneplő cipőim orrába kapaszkodtam, miközben Jared beszélt. Kellemes volt a hangja, olyasfajta, amit szívesen hallgattam, amit engedtem hozzám szólni, amit hagytam magamnak meghallani, amit még akkor is, elesetten, elhagyatottan, Ethantől távol is hallani akartam. Annyiban hasonlított Ethanéhöz, a hangsúlya, a beszédtempója, még az a könnyedség is meglebegtette, ami az övét szokta, mégsem az övé volt. Zavarodottságomban előrebukott a fejem, és egy pillanatra elszürkült a most. Odaveszett az akkor.
Az előző pillanatban még a fűben ültem, a következőben meg már a nadrágom poroltam, és a kastély sárgán világító ablakaira pillantgattam fel. Menni akartam, megkeresni Ethant, megölelni őt, és elmondani neki, hogy rettenetesen bánt, amit a sötét világban vele tettem. Mert azt ebben, a tiszta világban soha nem tenném meg vele. Tudnia kellett. Egy helyben állva toporogtam, vártam a fiút, s közben jobbra-balra fordulgattam, hol Jaredre, hol a bejárati csarnok nyitott ajtajára pillantva.
A kezeim a zsebemben voltak, mikor Jared megszólalt. Hangjában könnyedség helyett zavarodottság és mintha a nyugodni nem hagyó, folyton zaklató lelkiismeret egyvelege csengett volna. Nem értettem mit akar mondani. Bárgyún figyeltem a mellkasát, hallgattam a szavait, de nem értettem mit akar velük mondani. A kezét nem láttam, de a tekintete megváltozott. A bálon, a lépcsőházban, a percek után sem így nézett rám.
Tétován előrébb csúsztattam a lábaim, a cipőim talpa karistolta a zöldet. Félrebiccentett fejjel néztem a szemeit, a lábaim maguktól mozdultak. Még közelebb, tovább és tovább csoszogtak, egészen addig, míg kartávolságon belül nem értem. A lábaim megálltak, és én tompa, zavart érdeklődéssel néztem bele Jared kék fényeibe.
- Ethan? - kérdeztem szapora szívdobogással. Az addig békés, egyenletes légzésem egyszeriben megváltozott, a tagjaim zsibbadni, a fejem zúgni kezdett. Látta. Tudja, hogy mit éreztem akkor Ethan iránt, hogy bántani akartam, és ha ott volt és látta, és ismeri Ethant, akkor elfogja neki mondani. Nem! Nem mondhatja el! Nem, nem, nem.
Lepillantottam a mintás ingre, a szám elnyílt, balommal egy reszketeg, zavart mozdulattal töröltem meg a viszketőnek érzékelt szemem. Látta, hogy megöltem Ethant. Tudja, hogy mit éreztem. Tudja a gondolataim, tud mindent. Mindent tud. A világomba lépett. A fejemben járt. Ő feszegette a koponyacsontom! Ő volt! Elmondja Ethannek! Megbántja Ethant! HARAGUDNI FOG, MIATTA!
- MIATTAD FOG HARAGUDNI RÁM! - üvöltöttem, és egy éles, határozott mozdulattal felé lendültem. Megugrottam és a homlokom jobb felső részével belevágódtam a fejébe. A homlokának csapódtam, a koponyánk reccsenve koppant össze. Az ütközéstől meghanyatlottam, de az iránta érzett hirtelen harag állva tartott. Sűrűn pislogva, dühösen figyeltem őt, közben a pálcám után kotortam a bársonymellényem belső zsebében. Megölöm.
A nyálam kifolyt az egyszerre undorodó s rettegő szájtartásom miatt. Jaredet bámulva, szörcsögve szívtam fel, majd a földre esett mellé köptem azt. Tántorogva, szabad kezemmel a levegőben keresve támaszt közelítettem hozzá. A hajtöveimnél elindult egy finom, vasszagú csík, de nem törődtem vele. Egy mozdulattal töröltem le, majd a meleg, vértől nedves tenyerem nadrágomba simítottam. Nem tudtam, hogy vér. Nem is érdekelt.
Jared nem mozdult. Hangosan nevettem, és mert fáradt voltam, leültem mellé megpihenni. A kastély fényeit néztem, a sárgában mozgó alakokat figyeltem. A kis fekete foltokat, amik ide-oda jártak, néhol összeértek, aztán ismét kettéváltak. Felvidítottak, hiszen olyan boldognak tűntek! Elmosolyodtam és a mellettem fekvő fiúhoz fordultam.
- Na gyerünk - szólaltam meg dörmögő hangomon, s bár szédültem és a fejem is rettenetesen lüktetett, felálltam, és egy álmos sóhaj mellett lehajoltam, hogy belekapaszkodhassak Jared ernyedt lábaiba.
Húzni kezdtem őt. Vonszoltam a nehéz, erőtlen testét a fűben, egyenesen a kastély bejárata felé. Csoszogtam az erőlködésben, s eszembe jutott apukám. Ő mindig rám szólt, ha otthon, Franciaországban nem emeltem rendesen a lábam. Megvontam a vállam, mint olyankor mindig, s tovább csúsztattam a talpam. Jared feje itt-ott koppant, és én minden ilyen alkalommal, akár egy rendes, művelt, illemtudó fiú, bocsánatot kértem tőle. Hát ne gondolja senki, hogy egy Saint-Venant nem ismeri az illemet! Én nem hozok szégyent a családra! Én nem hozok szégyent!
Jared pár csepp finom, még meleg vére ott maradt a csarnok megkopott kövén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Jött a sötétség. Reszkető keze megtapogatta kunyhóm falait, nagy árnyakat bontott ki és bemászott udvaromra a kerítésen át. Ott megpihent; aztán anyagtalan testével óvatosan eltakarta az ablakokat, a kereszteket, s hogy megmérgezze csillogó vizét, vén kutunkba is leereszkedett. Már félni kezdtem; de a hegytetőkön előgurult a Hold. S ím: a halott-fehér fényben fekete bivalyok ballagtak át a szétfolyó mezőkön.
A lemenő Nap vércsíkot húzott a sötétedő égre. Én áhítattal figyeltem lassú útját, elnyíló ajkaim felett bámultam nyeszlett gömbtestét, amint vontatott mozgásával nyugodni tért. A hűvös, eső utáni fűben ültem szemben a kastéllyal. Tenyereim belesüppedtek a meglazult, puha földbe, és már az első pillanatban éreztem a bőrömre tapadó sáros darabokat.
Egyedül voltam, de odabent annyi gondolat, tévhit, s - eszme járta nyughatatlan táncát, hogy még ott is, a rét magányos csendjében is tömegben éreztem magam. A fejemben angyalarcú emberek zsongtak, némelyikük én voltam, mások ismeretlenül közeledtek felém. Hosszú karjaikkal egymást ölelték, de szemüket egy pillanatra sem vették le rólam. Engem figyeltek, akár egy kiválasztottat, egy feláldozható lelket, akinek már bizonyosan közeledik a vég.
Aztán, mikor a Nap eltűnt a kastély tornyai mögött, én lehunytam a szemem. Görcsösen szorítottam őket, talán mert azt hittem, ha nem látok, ők sem látnak engem. Badarság volt, mihaszna tévedés, hiszen ők mindig láttak. Nemcsak, hogy láttak, de hallottak és éreztek is. Ők is én voltam, sorsunk a kezdetektől összefonódott, közös ösvényünkre rányomták az Úr pecsétjét. Mert belőlem születtek ők, és én velük léteztem. Saját gondolatokat kaptak, érzéseket, akaratot, s lassan erősebbek, sokkalta szilárdabb tudatúak lettek nálam. És én féltem; tőlük, a koponyacsontom rejtekétől, a sötét világtól. De pont úgy tartottam a kinti léttől is, emberektől, nőktől, férfiaktól. Egyedül Ethanben bíztam.
És kezdtem túl messzire menni. Nem mondta, hogy szégyell, sem hogy bármi baj lenne velem, de annyira éreztem a hangján, láttam a mindig tiszta szemeiben, hogy ösztönös, a magunk védelmét szolgáló tetteimmel átléptem a láthatatlan kövekkel kirakott határvonalat. Minden porcikámban tudtam, hogy azzal, hogy ebbe az iskolába jöttünk, és én tettem amit kellett, olyasfajta dolgok változtak meg, amik addig törhetetlenek voltak. Féltem, hogy elveszítettem Ethant. Mert, ha így volt, akkor nekem nem maradt semmi.
Felnéztem az égre, de a sárgán ragyogó test akkora már végleg eltűnt. Maga mögött egyedül csak véres csíkjait hagyta, az összefoltozott boltozatot, és az életre kapó parányi csillagokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Az éj sötétjén csak a csillagok szerény fénye tört át. A kastély égig érő tornyai élesen rajzolódtak ki előttem, de még a hatalmas épület látványa sem volt elég ahhoz, hogy ne halljam meg a közeledő léptek tompa zaját. Oldalra fordítottam a fejem, úgy néztem Ethan délceg alakját. Igazi herceg volt ő, a méltó örökös, családunk becses nevének továbbörökítője. Hogy ki voltam én? Én voltam a rémlovag, a kóborló másodszülött, valaki, akiről senki nem tudott semmit.
- Nem szabadott volna idejönnünk - feleltem mutáló hangomon, s közben a mellém heveredő bátyám arcélét figyeltem. - Nem szeretek itt lenni. Itt nem jó.
Lassan vettem a levegőt, mellkasom nyugodtan hullámzott. Nem voltam ideges vagy haragos, de a mélyben ott reszketett elzárt zaklatottságom, amit csak a legritkább esetben engedtem felszínre törni. Amikor azonban elszabadult, olyasmiket tettem, amire nem volt épkézláb magyarázatom. Tóth Melinda és Jared Nightingale csak a sort nyitották meg, és tudtam, hogy ezt Ethan is tudja. Éreztem rajta, láttam a mozdulatain, hallottam a hangján. Féltem, hogy eltaszít magától, elküld valahová messzire, vagy azt mondja csalódott bennem.
Visszafordultam az ég felé, könyökeim felhúzott térdeimre támasztottam. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok a változásra. Összeszorított szájjal figyeltem a sűrű csillagokat.
- Emlékszel arra, mikor megkaptam Ubult? - kérdeztem az égre meredve. - Életet kaptam tőled, feladatot, célt. Emlékszel még, mennyire örültem neki? Tudod, hogy mennyire szeretem őt? Én visszaadom, csak... te ne hagyj el. Nem kell Ubul, senki sem kell!
Elhaló hangom több helyt is elcsuklott, de míg beszéltem, egyszer sem néztem Ethanre. Úgy gondoltam, hogy ha nem fordulok felé, akkor a szemében erősebbnek tűnök majd. Az eszembe sem jutott, hogy szavaim hamarabb árulnak el, mint a forrón bugyogó, visszatarthatatlan könnyektől égő tekintetem. Nem sírtam, de a gondolat, hogy Ethan többé nem fog szeretni, összerántotta a torkom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A folyosó csendjét egyedül csoszogásom törte meg. Ubul bár mögöttem repült, furcsamód meg sem pisszent. Talán megsértettem, mikor korábban rászóltam, amiért minden jöttment, keretbe zárt, kövérre festett hölgynek udvarolt. Akkor néma duzzogással követett, összekoccanó fogainak hangja illett elrongyolódott cipőméhez. Apám dorgáló hangja járt a fejemben, amint újra és újra elmondja: ne csoszogj, fiam! Rémi, emeld a lábad! És én emeltem a lábam, és nem csoszogtam. Később azonban, mikorra már elfeledkeztem magamról, ugyanúgy léptem, mint apám szavai előtt.
- Bocsáss meg - szóltam hátra, és kinyitottam a földszinti konyha nehéz faajtaját. Az recsegve tárult fel előttünk, Ubul pedig úgy szállt be rajta, mint akinek eszében sincs többé hozzám szólni. Keserű szájízzel léptem át én is a küszöböt, majd behúztam magam mögött az ajtót, és leültem az egyik asztalhoz. Szárnyaszegett barátom egy másik felett repkedett. Látványosan elfordult tőlem. - Sajnálom, hogy rád szóltam. Félek, Atyám, úgy zúgnak a harangok! Fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!...
Szőke fürtös fejem az asztalra hajtottam, úgy szavaltam kedvenc versünk első gondolatát. Még soha nem volt közöttünk félreértés, így résnyire nyitott ajkaimon a szavak csak nehezen, lassan bukkantak elő.
- Ne félj, fiam, téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is - folytatta az állkapocs mély, emberi hangján, mire számat boldog mosolyra húztam.
- Félek, Atyám, megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!... - dünnyögtem, arcomat továbbra is a nyirkos faasztalon tartva. Annak édes-sós szaga volt, s nedvessége beleivódott bőrömbe.
- Ne félj, fiam, megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot - jött a hangsúlyos Ubul-válasz. Nem láttam, hogy megfordult-e már, de hangját még mindig távolinak hallottam.
- Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?... - kérdeztem a fehérre meszelt falat lesve. Egyedül voltunk, vagy ha nem, hát a fejemben léteztünk csak mi ketten. Ubul és Rémi. Hiányzott Ethan, hiányzott anya.
- Ne félj, fiam, az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban! - szólt az utolsó, hidegrázós gondolat, és én boldogan hunytam le a szemem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Csendben, a sárgán fénylő ablakot nézve hallgattam Ethant. Igaza volt, de azt belátni, hogy mindennapos gondjaimért, a velem született határokért vagy azért, aki voltam nem a változás a felelős, nagyon nehéz volt. Éreztem, hogy így van, hogy a természetes haladás semmiért sem okolható, magamban mégis csak azt hibáztattam. Számon kértem az új iskolát, az új gyepet meg az embereket, úgy csináltam, mintha régebben sokkal jobb lett volna a sorom. Ellenkeztem, de magam sem tudtam miért. Miért akartam vissza a régi dolgokat, a régi tanárainkat, a régi épületeket és legfőképpen a régi, franciaországi társainkat?
Talán mert őket már ismertem és velük szemben képes voltam megvédeni Ethant. Magaménak tudni, elzárni őt a kéretlen kezek elől. Úgy szerettem volna, ha ő csak az enyém lehet! Szerettem volna csuklóinkat bilincsbe verni és beülni egy sötét zugba, vagy elmenni a sötét világba, hogy láthatatlan vaskapuit örökre bezárjuk, és míg világ a világ, láncainkban ott üljünk együtt.
Magam elé meredtem az egyre sötétedő estében. A kastély egy kivilágított ablakát néztem, fényében láttam saját, szőke szempilláimat.
- Most, hogy gyakornok lettél, alig látlak - mondtam gyenge, egyetlen pillanatig sem korholó hangon, s ahogy karja nyakamat érte, felpillantottam rá. Éreztem friss illatát, egészen közelről láttam mindig ápolt arcbőrét. - Minden más lett. A könyvtárban lakó hölgy az egyetlen, aki a régi dolgokat idézi. Meg...
Elhallgattam. Ubullal akkor nem hozakodhattam elő, hiszen ő az első pillanattól kezdve családtag, így pedig természetes volt, hogy ott van, ahol mi is vagyunk.
- Akkor nem küldesz el? - kérdeztem, fejemet ölelő karjába hajtottam, balommal szorosan átöleltem a hasát. Nagyfiú voltam és már régen nem csináltam ilyet, de akkor olyan jól esett, mintha csak anyától kaptam volna. Csak egy kicsit kellett éreznem a család gondoskodását, csak pár pillanatig kellett fogózkodnom, aztán magamtól, csendben engedtem el testét és tenyeremet felhúzott térdemre tettem. Ha Ethan velem volt, egyszeriben elmúlt minden emésztő zaklatottságom, és olyan lehettem, mint bárki más. Nyugodt, vidám és felszabadult.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Testvéremnek címezve
II.

Tekintetem már-már hozzáragadt a kastély hívogató, villódzó fényeihez. Az este tökéletes volt. Beleszagoltam Ethan friss, szappanillatába, aztán élénken elmosolyodtam, egy pillanatra olyanná válva, mint ő. Üde voltam, okos és talán még szép is, olyan helyes, mint ő.
A mosolyom vonala hasonlított az övéhez, a vastag ajkaim mögül előtűnő fogsorom akár az övé is lehetett volna. Ugyanazt örököltük, ugyanazokat a fogakat, ugyanazokat a vonásokat. Csak néhány - súlyos - dologban tértünk el. Hogy míg ő apánk fia, én anyánk fia lettem. Ő sötét volt, én világos. Már ami a külsőnket illette.
Hozzádőltem, tenyerem a hasát érintette, de amilyen erősen szorítottam az első pillanatban, olyan gyorsan el is engedtem.
- Megértem - mondtam erősen bólogatva, mint aki tudatában van annak, hogy most valami nagyon okosat szólt. Tényleg értettem, és nem csak, hogy felfogtam, de el is fogadtam. Képes voltam rá, mert régebben sokat beszélgettem anyával arról, hogy Ethannek sok feladata van, és lesz idő, mikor még több lesz. Talán a lesz idő elérkezett. A lesz idő most kezdődött el.
- Nekem is sok dolgom van mostanában - mondtam, és mert nem tudtam hazudni, Ethan tudhatta, hogy igazat mondok. Sokat időztem Matilda könyvtárában, naphosszat javítgattam a sérült köteteket, míg Ubul a szemérmes nőnek udvarolt. Követtem embereket, hallgattam miként beszélgetnek egymással, és az ablakból figyeltem néhány odakint, egymásnál puhatolózó szerelmest.
- Mire gondolsz? - kérdeztem összehúzott szemöldökeim alatt, s belepislogtam az édesapámat idéző szempárba. Nem tudtam, hogy az, amit olykor tenni szoktam, hogy néhány más házból való diákot a szekrényemben nevelgetek tovább, vagy hogy érzéseimnek nem tudok gátat szabni a rosszabb, hiszen utóbbi rendszerint az elsőhöz szokott vezetni. Talán csak hanyag öltözködésemmel lehetett baj, fésületlen hajammal, valamivel, amin nagy odafigyeléssel biztosan változtatni tudnék. Nem gondoltam másra, mert hiába, nem tudtam, hogy Ethan szerint ennél nagyobb baj van.
- De hisz megtudom védeni magam - kuncogva vigyorodtam el, miközben végig testvérem figyeltem. Tényleg aggódott. Soha nem láttam még ilyennek. Érzelmei, elfojtott sóhajai ott ültek vonásaiban, és én könnyedén olvastam belőlük. Úgy, mint kiskoromban. Ethan sem tudott hazudni, éppolyan őszinte volt, mint én. Velem mindig. - Ne aggódj miattam. Szeretlek!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Épp akkor léptem ki a kádból, s ahogy ott álltam meztelen, véletlenül egy nő nyitott be hozzám, egy nő, egy idegen. Fiatal voltam, ő is az volt, és egész testem elpirult, a szégyen szennye nyakon öntött és rám tapadt és lángra gyúlt: úgy éreztem, hogy tetten értek valami nagy gyalázatot, pedig mindössze az derült ki, hogy az vagyok, ami vagyok.
A könyvtárban csend és dohszag volt. Csak a szórt fényt adó aprócska lámpatestek zizegtek halkan, és csak annak a néhány diáknak hangjait lehetett hallani, akik a sorok között kábán jártak, néhol megálltak, s kiválasztottak egy-egy könyvet, hogy aztán fakó gerincükre egy pillantást vetve gyorsan visszacsúsztassák azokat helyükre. Csend volt, a szokásos, amit volt már időm megszokni, és amit annyira kedveltem. Nekem ez volt a legkedvesebb zene.
Csend és nyugalom honolt mindenütt, egyedül az én asztalom körül volt zaj. A helyemen ültem, háttal a falnak, előttem lefejtett könyvborítók és hiányos könyvtestek feküdtek. Mellettük többféle tinta és többméretű penna várakozott. Én a pálcámmal babráltam, ami valamiért nem akart úgy dolgozni, ahogy én azt szerettem volna. Előre, az asztal fölé görnyedve nézegettem a fát, fordítgattam jobbra-balra, majd újabb és újabb bűbájokat mormogtam neki, hogy kiderítsem, mi lehet a probléma. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem a fa nemes, érett illatát.
Az egész csak egy pillanat volt, véletlen, gonosz pillanat, s a nő menekült, iszonyodva, hogy a ház rögtön rászakad. Menekült szegény, iszonyodva, hogy ezért még lakolni kell, én meg ott maradtam a bűnnel, amit nem is követtem el.
Akkor lépett oda hozzám a szőke lány, akinek a déli szárny egyik folyosóján nemrégiben tíz szem gyógyszert adtam. Hunyorogva pillantottam fel rá, halk gondolataimban neve csengett vissza. Hadarva kezdett beszélni. Némán, mozdulatlanul figyeltem az arcát, ahogy küszködött a szavakkal. Magamra emlékeztetett.
És töprengtem és tiltakoztam és lassan elfogott a düh, aztán meguntam és nevettem s minden jó lett és egyszerű. Régen történt, van vagy tíz éve. Mennyi rossz és jó odavan! Ma már se lélekben, se testben nem tudom szégyellni magam.
Szavaira végül lesütöttem a szemem, és az asztalon tornyosuló szakadt, borítónélküli könyvekre pillantottam. Nem tudtam, mit mondhatnék, így először testemmel feleltem; lábfejeim fel-le kezdtek mozogni, térdeim összekoccantak. Majd hintázni kezdtem, s csak azután, jó néhány perccel később fordultam újra Kamilla felé.
Szőke haját néztem, az arcélét, orrát, álla hegyét. Nagyot nyeltem, mikor tekintetem szeme világához ért, és én még mindig nem tudtam, mit szokás ilyenkor mondani.
- És ha-ha-hatott a gyógyszer? – kérdeztem tőle aztán, barna szempárom elválasztva övétől. A kezeim között tartott pálcámra néztem, tekintetem egyetlen apró hibájához ragadt. Szerettem a hibákat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Benne maradt, hogy ha egyszer valaki felemeli a hangját, akkor az máskor is fel fogja, és ő nem akarja, nem akarja és nem akarja. Ezért inkább engedélyt kér mindenre, akárcsak egy engedelmes kiskutya.
Ó, ha ez a lány tudta volna, hogy minden gondolata, pont úgy ahogy van; törékenyen, őszintén, egymagában igaz, soha többé nem jött volna a közelembe. Mert aki egyszer felemeli a hangját, az máskor is fel fogja. Aki egyszer ordított, máskor is ordítani fog. Én tudtam.
Félszegen pillantottam fel rá, majd az előtte álló, érintetlen székhez fordultam. Szerettem volna, ha leül rá, ha csatlakozik hozzám, de nem bírtam rögtön kimondani: ülj le. A szavak gégémen akadtak.
Akkorát nyeltem, mikor tekintetem az övéit keresve értek vissza arcához, hogy az utált hangot bizonyára ő is hallotta. Lassú, bizonytalan mozdulattal emelkedtem fel, kissé szédültem, ahogyan súlyomat lábaimra engedtem. Félregombolt ingem felgyűrődött, s egy pillanatra láttatni engedte köldökömet, a hasfalamon pelyhedző szőke szőrszálakat. Tétova léptekkel kerültem meg Kamillát, hogy kihúzhassam neki a széket.
Nem mondtam semmit. Szavak helyett én magam beszéltem, a fához érő kezem, a szék beszélt, amint megreccsent, a néma csend beszélt, melyben ott reszketett a minduntalan köztünk őrlődő feszültség.
Megvártam, hogy teste a székre ereszkedjen. A hátát figyeltem, a szőke haját, ami belopódzott a fejembe, hogy koponyacsontom sűrűn befonva elaltassa a bennem motoszkáló szörnyet.
Aztán visszasétáltam saját, már meleg helyemre, visszaültem rá, és miután a pálcámat a megcsonkított könyvek közé tettem, teljes testemmel Kamillához fordultam.
- Nem zavarsz - mondtam neki, majd a mögötte elhaladó diákra pillantottam. Láttam a szemében az undort. Arcára kiült a féltés. - Fé-fé-félsz tőlem?
Szívem a torkomban dobogott. Rettegtem a választól. Nagyra táguló barna szemeim arcához fagytak, nem akartam elereszteni fakó vonásait. Talán mert nemcsak hallani, de látni is akartam őt, amint kimondja, félek. Vagy amint kimondja, nem, nem félek tőled.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Azt mondta, hogy ott volt a szemeimben. Az, hogy megütöm. Meglepetten pillantottam fel, a szemeit kerestem megilletődve, és az addig oly némán lesett ajkait felcseréltem az ismeretlen mélységekre. A szemeit néztem, saját, őszinte tekintetem előtt kinyitva egy láthatatlan kaput. Olvashatott belőlük, ha volt mit, akkor láthatott bármit.
- Nem akartalak megütni - feleltem neki aztán, és szemöldökeim összébb húzva zavartan kezdtem mocorogni a széken. - Nem szeretem, ha... ha hozzámérnek. Én sem érek másokhoz.
Csak Ethanhöz és anyukámhoz. Meg azokhoz, akiket elkábítva hurcoltam végig a folyosókon, de az... azt hittem nem számít.
- Szeretnél beszélgetni valamiről? - kérdeztem nagyot nyelve, és egy pillanatra visszafordultam a sérült könyveimhez. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt most jól csináljam, és Kamilla jól érezze magát velem. Nem azért, mert olyat szerettem volna tőle, mint általában a fiúk szoktak, hiszen akkoriban olyasmire nem is gondoltam. Kamilla ugyan szép volt, tetszett a világos haja és a szája is, de... én csak annyit akartam, hogy ott legyen velem. Üljön és nézze, amit csinálok. Vagy beszéljen.
- Szereted a könyveket? - kérdeztem, miközben kezembe vettem a pálcám, és egy bűbájjal megtisztítottam az egyik lecsupaszított könyvtestet. Olykor rápillantottam a lányra, érdekeltek a vonásai, a szavai, de leginkább a munkámmal törődtem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Dárdáit már rázza valahol a nap. Hallod az arany fanfárokat? Itt az ünnepe a ragyogásnak, a fényben szinte kigyulnak a házak.
Emlékszem, a tavaszi fénytől hunyorognom kellett, mikor sok idő múltán ismét Bogolyfalva régi, kopott és dimbes-dombos macskakövein találtam magam. Most először voltam a faluban a testvérem nélkül, és bár nem akartam, annyira, annyira küzdöttem ellene, mégis rá gondoltam. Ethan járt a fejemben,  hórihorgas alakja, hiányának illata meg az arcán ülő anyajegy, amit sokan a mai napig koszfoltnak hittek, és megnyálazva az ujjbegyüket, megpróbálták onnan letörölni azt. Nekem is volt egy ugyanolyan jegyem, az arcom ugyanazon pontján, ahol neki. Ahol a testvéremnek.
Kigyúlok én is a fény előtt, s ahogy a zöldülő mezők visszaverik és üldözik a tél fehér seregeit, úgy ébredek a magam erejére, úgy tölt be a március melege, vére, úgy járom a várost ittasan, s szivemben a nap arany arca van.
Orcáimon éreztem a Nap melegét, miközben felemás cipőimben a faluközpont felé sétáltam. Alig hallhatón dúdoltam, dúdoltam anya egyik versét, és a házak ablakát figyeltem. Azokon meg-megcsillant a tavasz. A párkányokra már kikerültek a frissen átültetett levendulák és más, megannyi színben pompázó virágrakások. A virágok szirmaikkal együtt lebbentek a finom szélben, és én mosolyogtam, tudom, mert félrecsúszott a hangom.
Óh, harsonás fény, győzelem! Rugókon táncol az utca velem: szállok: sugárkezek emelnek fölébe házaknak, hegyeknek: szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom: Erő, megváltás, remény és vigasz, jövel, szentlélek uristen, tavasz!
Azután, mikor már a szökőkút közelében jártam, egy régi, lakatlan kis ház ablakában megpillantottam saját magam. Annak a háznak üres volt a párkánya, és már a festék is peregni látszott róla. Az ablaküveg homályos volt, nem láthattam benne jól, csak a kócos hajam és a csíkos, vékony pulóverem adta vissza a kép. Nem emlékszem, jó volt-e viszontlátni saját magam.
Nem emlékszem, mert a figyelmemet már rég nem az én tükörképem kötötte le.
Ugyanis valaki mást is láttam abban az ablakban. Mintha pillanatnyi elmezavar lett volna csupán, mozdulni sem mertem. A rettegés elszorította a torkom, az egyszer már megélt veszteség kábulata azonnal zsibbasztani kezdte a testem. A veszteség addigra emlék volt csupán, mégis, a szívem rémülten verdesett odabent, engem meg felkapott és forgatott a szédület.
Nem, nem, nem.
Földbegyökerezett lábakkal álltam, és jobbra fordított arccal bámultam az ablakra. A hangom elhalt, egész testemet rázta a hideg. A libabőr újra meg újra beterítette a bőröm, és hiába küzdöttem ellene, a gondolataim elsötétültek. Még kavarogtak, még léteztek, aztán zuhanni kezdtem.
Nem.
Ismét a Rellonban voltam. És Te ott voltál velem, és én éreztem, hogy valami más történik velünk, mint ami általában szokott. Az állat, az engem uraló lény melletted lassacskán levethette és a földre dobhatta koszos, szakadt gúnyáját. Én meztelenül, a lelkem el nem bujtatva lehettem ember, és Rémi szörnyetegből ártalmatlan kisfiúvá válhatott. Az anyukám hosszú órákon át tartó vajúdását követőn életet adott nekem. Megszült engem és a betegséget, ami torzszülötté tett. Tudod, te mit adtál nekem? El tudod képzelni, mit kaptam tőled? Te jogot adtál nekem az életre. Rémiként. Aki tiszta, aki egy a társadalom milliárdjai közül.

Lassan elfordítottam arcom az ablaktól, és a szökőkút mellett megpillantottam a nőt. Még lány volt, mikor Ethan hazavitt.
A hideg megállás nélkül rázott, a libabőr kínzón gyötörte a tagjaim, és én nem bírtam levenni a szemem róla. Csak álltam ott, elfelejtettem nyelni, elfelejtettem levegőt venni, elfelejtettem hunyorogni.
Hiába sütött a Nap, én annál is világosabban láttalak Téged. Téged, aki nélkül az elmúlt években egyetlen napot sem töltöttem. Délibábként voltál ott velem Franciaországban, mikor az Intézet teraszán üldögéltem, ott voltál a tó fenekén, mikor körülötte sétáltam, ott voltál minden betűmben, mikor levelet fogalmaztam Miss Ackroyd-dal.
Ott voltál, és ezért bolondnak hittek. De nem voltam bolond.
Itt vagy most is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Aznap csend volt; régóta először esett úgy, hogy a valóság egymaga vett körül. Csupaszon és hangtalan, fürdetlen bámult rám mindenhonnan. Fáradt bútorok, üres képkeretek meg az étel, ami az asztalon várt, és amire már nem emlékszem, ki főzte nekem, mind rám meredtek, mintha választ vártak volna tőlem, pedig a kérdést sem értettem. A torkomon szinte csak motozni mert a szűkös levegő, éreztem, hogy lefelé tart, azt is, hogy hideg, azt is, hogy csíp, hogy mar.
Mert féltem. Mostanra sok minden elhomályosult már. Vannak elsárgult, foltos, fakó képek, amikért hiába nyújtózom, azok olyan mélyre süllyedtek idebent, a fejem sötétjében, hogy tudom, sohasem érhetem el őket. De az érzésre, hogy mennyire féltem, tisztán emlékszem. Egyedül voltam, vagy ha nem, (...) ha tudom, hogy nem vagyok egyedül, sem éreztem volna másként. Egyedül voltam, mint ahogy egyedül vagyunk halálunk előtt, és az olyan szerencsétlen őrültek, mint én is vagyok, nos, mi egyedül vagyunk életünk legjavában is.
Nehéz életet kaptál, kisfiam, mondta mindig édesanyám, és azzal a fénnyel nézett a szemembe, amivel rám nem nézett soha más. Nehéz életet kaptál kisfiam, mondta, amit nem te választottál, (...). Mégis... ki kérne magának olyan életet, ahol a színek dallamokban, a versek kéretlenül és a valóság csak ritkán kopogtat be ajtaján? Olyan ritkán, hogy egy idő után már képtelenség azt felismerni.
Földbegyökerezett lábakkal álltam ott, az ajtótól alig néhány méterre. Hiányzott valami. Úgy éreztem, nem vagyok önmagam. Mintha a kulcsom vagy a pálcám hagytam volna el, reszketni kezdett a kezem, mozdulni sem mertem. Bocsánat, apa, bocsánat, hogy rossz voltam, kérlek, bocsáss meg nekem azért, hogy ismét szégyent hoztam a családra, pedig hidd el, bekötöttem a cipőfűzőm, és az ingem sem hagytam félregomboltan, kérlek, ne haragudj rám, de a pálcám... a legfontosabb, tudom, Rémi, Rémi, egyszer még a zsebemben volt, aztán meg, Rémi, Rémi... szeretsz még engem, ugye, apa? Szeretsz még, ugye? Nem sírok, csak... annyira sajnálom! Rémi, Rémi, (...)
...testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok, fáj a nappal ezer ugráló szine; fáj, hogy annyian megszólítanak, de azért senki se simogatná meg homlokomat. Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál, és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb. Fehér galambok alszanak álmaimban: nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket! Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok, milyen irigy és hazug és civakodó. Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is, ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon. Sírok, – és szavaim halottan hullanak lábaimhoz. Sírok, – és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet...
(...)
Körbenézve aztán megértettem: nem a pálcám hagytam el, de még csak a kulcsomat sem. A baj az a borzasztó, távoli csend volt, ami úgy beférkőzött a fejembe; se hangok, se ábránd, egy vers se köszönt reám, se anyám hangja, se Ethané, még madárkáét sem láttam. Elvesztem. Mert a valóság bár fényes volt, engem mégis zord ismeretlenként várt, akivel durcás gyerekként nem akartam egy asztalhoz ülni. Akit nem akartam az életemben tudni, akitől többé nem kívántam simogatást, szeretetet és kedvességet kapni. Hiányzott a körhinta, az állandó szédülés, a föld felett lebegés, hiányzott Rémi, a saját valóságom, a biztonságom és állandóságom. Nekem én voltam állandó.
Arra sem emlékszem pontosan, miért, mikor vagy hogyan kerültem abba a partmenti, stéghez kötött csónakba, közel az éjtakarta, addigra már nyugvó vízhez. Ott voltam az ég alatt, egyszál magam, szinte mozdulatlan feküdtem a csónak rosszul lecsiszolt deszkadarabkáin, fejem alatt a gyűrött kabátommal, és közben arra gondoltam, mert erre tisztán emlékszem, hogy aznap csend volt. De még milyen csend! Félelmetes, borzasztó csend, ami menekvésre késztetett, és amitől a halál torkában éreztem magam.
Magam alatt a halállal bámultam a sötét, aligha csillagos eget, és arra gondoltam, meghalok, ha nem szólal meg a csönd, ami ruhám alá szökött, átitatódott színtelen bőrömön, és előle mélyre bújtak bennem a hangok. A csönd uralta a testem és uralta az elmém.
Azután megszólalt. A csend verset szavalt nekem, és én elmosolyodtam, majd sírni kezdtem, akár egy kisfiú. A könnyek a szememet áztatták, a nedves fátyol elhomályosította azt a pár sárgán ragyogó csillagot odafent a fekete égen, majd oldalt, az orcáimon folytak végig, és szipogva tettem jobb kezem kockás ingbe bugyolált mellkasomra, ami alatt úgy, de úgy dobogott a kis szívem.
- Ha tehetséges zongorista lennék - szólaltam meg rekedten, mintegy válaszul a csöndemet megtörő versnek - vagy értenék a hegedű nyelvén, én folyton csak hősökről szőnék dallamot. Lent, a Balaton mélyén, elítélteknek játszanék, míg úgy nem zokognának, mint most én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Csak később, mikor a hang újra megszólalt, én csak akkor ébredtem rá arra, hogy az előbb az nem a saját csöndem hangja volt. Nem az enyém és nem az édesanyámé. Az a hang, ami megtörvén a hosszú csendet fölszabadított önnön kínom, a néma valóság súlya alól, idegen volt. Bár a szemeimen még sűrű könny egyensúlyozott, és forrón csurgott végig szeplős arcomon, bár még kába voltam, és még a sötét eget néztem, bár a szívem még mindig szaporán vert, a valóm már tudta: nem vagyok egyedül. És ez borzasztóbbnak hatott az egyedüllétnél is.
Kezeimmel arcomhoz kaptam; nyirkos tenyereimet olyan erővel szorítottam bőrömhöz, hogy az vörösből sárgába hajló nyomot hagyott maga után, és számat nagyra tátva szűkölni kezdtem. Éreztem, hogy kezeim alól lefolyik egy-egy könnycsepp, és rúgkapálni akartam, de a lábaim kővé dermedtek, és mint jelentéktelen cementeszsákok vártak a csónak végében. Nem tudom, kiabáltam-e, hogy ordítottam-e tenyereim rejtekében, a világban, ahol a sötétség elnyelt minden hangot, de a szám nyitva volt, és a fogaimat mélyen húsomban éreztem.
Sok hangot ismertem, sok létezett bennem és körülöttem is. A fülsiketítő néma csendnél minden jobb volt. Mégis, a partról jövő idegen hang felismerése rémisztően hatott rám. Nem akarom bántani, kúszott a fejembe az első őrjítő gondolat, épp mikor elfogyott a levegőm, és a szűkölésem alábbhagyott. Legyen ő akárki is, én nem akarom bántani.
A kezemet még sokáig tartottam úgy, mozdulatlan az arcomhoz tapasztva, és abban bíztam, hogy mikor leengedem a karomat, az éjszaka nappali fényre vált, az ablakon szűrődik be, és én nem csónakban ringatózom, hanem az ágyban fekszem majd, rémálomból ébredvén, izzadtságtól összetapadt hajammal a homlokomban, egyes egyedül. És írni fogok Miss Ackroydnak, ígérem, suttogtam sósízű bőrömbe, írok neki még akkor, első dolgom lesz pergament és pennát ragadni, és írok neki, kérek egy időpontot, mert beszélgetnünk kell, mielőbb beszélnünk kell.
Aztán megmozdultam. Többé nem szorítottam arcom elé a kezeimet, és a számat is összébb zártam. Nem csuktam be teljesen, ajkaim között szabadon járt a késő esti hűvös levegő, éreztem a víz illatát ízzé válni a nyelvemen, és éreztem a stég korhadt fadeszkáinak dohszagát is. Végül kinyitottam a szememet, amit már nem takart fátyol, amit nem homályosított többé érzékeny lenyomat, és pont ahogy vártam, az áhított nappal helyett az éjszakai égbolt nézett le rám, mint árva fiára. Azt hiszem, segített volna, ha képes rá. Lenyúlt volna értem felhőkarjával, és átölelve hideg testem kiemelt volna koporsócsónakomból, hogy felszabadítson e világ poklából.
Lehet, hogy sírni akartam, mint egy súlyos depresszióban szenvedő, a társadalomból kitaszított, meg nem értett alak, de az érzés, hogy van valaki más is körülöttem, nem engedte.
Ujjaim a semmiből tűntek fel a csónak oldalfalán. Azok koszosan kapaszkodtak a deszkába, körmeim alatt föld és homok lapult, bőrömet pálcaanyagokból származó szálkák csúfították. A régi, aranyvérű Saint-Venant, a szüleit büszkévé tevő bűbájtan tanársegéd finom keze a múlté lett, hogy most, a csónak szegélyét markoló egyszerű munkásként tündököljön. Mert tündököltem. A kezem mellett hamarosan megjelent göndör, szőkés hajam is, azután homlokom, majd a szemeim, a partot kémlelő szemeim is felrémlettek a sárgán ragyogó csillagok kevéske fénye alatt.
Tudni akartam, kihez tartozott a hang, ami éles pengéjével lehasította rólam a csendet. Nemcsak tudni, de látni is akartam, kié a hang, ami egyszerre szabadított fel és taszított vissza állatias ösztöneim kiúttalan ketrecébe, az egyetlenegybe, ahová soha, de soha nem térhettem vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Hunyorgó szemekkel meredtem a sötétbe, de nem láttam senkit. Ha máshogy hittem is, csak a semmit pásztáztam. Elnyílt ajkakkal bár, ám mindvégig visszafojtott lélegzettel figyeltem a partot, miközben koszos kezemmel a csónak kemény falába kapaszkodtam. Nem hallottam és nem láttam semmit; se mozgás, se rémisztő alakok. Halovány árnyékot sem vetett más, csupán a csónakház meg néhány fa, ami az ég csöndes fényeiben felderengett, akár néhány az éj leple alatt életrekapó erőtlen kisded.
Azt gondoltam, hogy talán képzeltem mindent, a hangot és a verset is, hogy talán az egész nem volt több, mint levélsusogás, egy földön megroppanó gyenge faág, hogy a csendet is én magam törtem meg, hogy képzeletem saját elváltoztatott hangját hallottam csupán, hiszen szoktam. Ez a hang mégis valódibbnak hatott, mint sajátjaim, valódibbnak és távolibbnak, mint általában, nem tőlem eredőnek. Olyannak, amiről elhittem, nem hozzám tartozik, de lassan kezdtem összezavarodni. Túl sokszor csapott már be a képzeletem, túl sokszor játszott már velem, és hitette el, hogy jó lesz hozzám, de végül soha, soha nem volt az.
Olyan erősen bámultam a távolba, hogy észre sem vettem, a számat rég a csónak poshadt deszkájának nyomtam, hogy olyan erővel kapaszkodtam, hogy körmeim mélyen a fába vájtam, hogy a bőröm elsárgult az erőlködéstől, hogy a húsomba újabb szálka ment, hogy az ajkamon felhasadt a bőr, és vékony vércsík kanyargott végig, lefelé az államon.
Azután megszólalt egy hang. Mohó és követelőző volt, és látni véltem madárkát, az én madárkámat, az egyetlenemet, az egyetlenegyet, aki valaha szeretett, és már éreztem is, hogy zuhanok. Fogódzók nélkül estem, zuhantam a mélybe, a koponyám üregébe, ahol nem várt rám más, csak sötétség, fénytelen matt falak.
Halj meg, ha meghalok. Nem érdekel, hogy ki-mi vagy, feleség-e vagy szerető, s hogy elvitt-e vagy ezután, hoz még utamba az idő: akárki voltál, akárki leszel, ami enyém volt, nem felejtem el, s mert ki tudja, mi lesz a föld alatt, most találd ki a gondolatomat, most érezd, ami bennem is titok: halj meg, ha meghalok.
Nem emlékszem, akartam-e valaha bántani őt, úgy igazán, madárkát, hogy fájjon, hogy segítsem érezni őt: él, de akkor, ott a csónakban mérhetetlen erővel csapott arcon a düh. Reszketni kezdett a karom, a kezem, a zsibbadó ujjaim, amik még mindig nem eresztették el a csónak falát. Reszketett a nyakam és a fejem, de még ólomsúlyú lábaim sem maradtak nyugton.
Mindig rád gondolok, s habár a szavam neked oly szörnyű, mint nekem a halál, sohsem kérhetek egyebet, mert csak igy nem fáj, ami fáj: csak igy nem fáj annyira az, amit a nyomorult vég majd rám kényszerít, a lemondás, a teljes vereség, az, hogy más vigan éli életét, hogy lehetsz, mikor én már rothadok: halj meg, ha meghalok.
Magam előtt láttam a mosolyát, mire én is mosolyogni kezdtem; vértől duzzadó ajkaimat a csónak falához nyomva szélesítettem ki, és kacagtam, hangos örömmel nevettem, hangomat sokáig lehetett hallani, rázkódó vállaimat sokáig lehetett látni. Lehunyt szemmel kacagtam, mert rá gondoltam, és mert a szívem megszakadt érte, mert szerettem őt, szerettem, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik, és kacagtam, mert iszonyúan fájt, iszonyúan zavart, hogy madárka él, hogy madárka lélegzik.
Mindig rád gondolok, s félek, hogy egyszer nem birom, (már alig birom) csöndesen ismételni, ugy zsivalyog, háborog minden idegem: halj meg, akárki voltál, vagy s leszel, halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell, ki kéne mondanom szégyenemet, hogy érzem, milyen kegyetlen leszek, mily régimódi, keleti vagyok: halj meg, ha meghalok.
Sokáig nevettem, szemeimet összeszorítva nevettem, de a nevetésem megváltozott; többé nem örömtől volt hangos. A torkomból mintha régóta gyülemlő méreg és a lelkemet átitató szomorúság tört volna fel, úgy kacagtam tovább, mint aki nem akart, mint aki jól tudja, amit érez, az rossz. A hangom eltorzult, el-elhalt, a vállaim továbbra is ritmusra mozdultak, mellkasom beleremegett az éjszakába, míg végül homlokom elsárgult ujjaim mellett, a csónak szélén koppant. Elhalt minden.
Mindig rád gondolok. Ne irtózz tőlem: a szivem, csak szerelem és fájdalom: élve is csak az volt enyém, ami egészen birtokom. S mért csunyább a halott önzése? Fáj, hogy nem vihetem magammal a világot, keserű, sötét, féltékeny vagyok, gyűlölök mindent, amit itt hagyok. Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok: halj meg, ha meghalok!
Behunyt szemmel ringatóztam, a testem még remegett. A vers már elcsendesült, nem hallottam mást, csak a vizet, éjjeli bogarakat meg közeledő puha lépteket, de nem hittem már nekik. Nem hittem nekik, mert folyton becsaptak. Rémit könnyen be lehetett csapni. De nem, többé nem, nem hagyhattam, Rémi, Rémi, mozgott a szám, formálta a hangokat, suttogtam magam elé, a csónaknak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi, egyrecsak, hogy Rémi, hogy Rémi, hogy Rémi.
Azután csend.
Elborzasztott a hang, a szavak, amiket hallottam. Végül, mikor úgy gondoltam, ideje felemelni a fejem, hatalmasra nyitottam a szemem, és összecsukott szájjal néztem ki csónakomból, egyenesen a partra, a tőlem csak néhány lépésnyire álló idegenre, a hozzám beszélő, engem nyugtatni kívánó lányra. Nem szólaltam meg, sokáig némán néztem őt, és nem értettem. Miért félnék attól, hogy bántana?
- Nem félek - feleltem neki később, mikor újra hangomra találtam, és államat kezem mellé támasztottam. Úgy, szinte szerelmesen, ragyogó szemekkel néztem őt, a parton álló lányt, mint egy szirént, aki gyönyörű énekével a halálba húz. Aztán elsötétült a tekintetem, és felemeltem a fejem. - Neked viszont kellene.
Nem tudom, kit láttam a parton, hogy madárka állt ott vagy valaki más, de ugrásra készen vártam, hogy megadja a jelet. A csónakot szorító ujjaim vörösen izzottak, és alig tudtam kivárni, hogy a vad végre megmozduljon, hogy futásnak eredjen, hogy sikítson, hogy...
- Egy... - ejtettem ki, és a számban gyűlő sűrű nyál darabosan fröccsent a tó vizébe. Hangosan szívtam vissza azt, a véres, hideg nyálat, majd kézfejemmel megpróbáltam letörölni arcomat, de csak azt értem el vele, hogy az államra száradó vért elkentem, beszennyezve vele fakó, tiszta bőrömet. Alig bírtam megmaradni, izgatottabb voltam, mint valaha, mint mikor Jared élettelen testét húztam végig a réten, cibáltam le a Rellonba vezető hosszú, keskeny lépcsőfokokon, mint mikor elkaptam azokat a lányokat a kedves házakból, akik ránéztek Ethanre, és akiket ezért büntetésből bezártam a szobámban levő régi, nagy szekrényekbe. Izgatottabb voltam, mint bármikor, és nem bírtam várni. Nem bírtam tovább várni. Fröcsögve, reszkető testtel szólaltam meg ismét. Madárka, hát nem látod, hogy játszani akarok? - Kettő...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
Reszket az arcom. Oly sóvárogva nézem a parton álló, lassan hozzám közeledő lányt, hogy érzem, reszket az arcom. A szám, a kicserepesedett, véres-sebzett ronda szám, az itt-ott nyálfoltos fogaim, de még a nyelvem is didereg. Az adrenalin már-már túlcsordul csenevész testemben, sovány, csontos tagjaim beleborzongnak a látványba. Emlékszem, azt kívántam, bárcsak tudnám, mi a valóság, bárcsak!, hisz még azt sem tudtam eldönteni, kit látok magam előtt. Madárka hívogat vagy alakját képzelem csupán?
Madárka... kismadárkám, tudod? Tudod, hogy hangod akárhogy igyekszem, bárhogy erőlködöm is, úgyis csak haloványan felrémlő torz gondolat marad néhány fájó csont alatt? Hogy itt vagy mindig? Tudod? Mi-miért sú-súgod, ho-hogy ta-talán? Ne-nem, én ezt ne-nem, nem, ne-ne-nem é-é-értem. Igazad van, ta-talán. Rosszul hallak? Hangod küszködik vagy én távolodom túl gyorsan? Zuhanok vagy tényleg nem vagy itt? Mert seholsem vagy, és csak... édes Merlinem!
Erőset nyeltem, ajkaim lefelé görbültek. Szemeimet ahogy csak tudtam, összeszorítottam, hiszen sírni tudtam volna, mert annyira hiányzott. Az érzés megmarta a belsőmet, a sav végigfutott szerveimen, bekebelezte a lelkem, és fogságba ejtette minden gondolatomat. Hiányzott hajának illata és a szeme, amivel úgy nézett engem, mintha szerethető lennék, mintha jelentenék bármit is, mintha nem csak valami utolsó hitvány földönfutó lennék, akinek a világon egyedül annyi jutott, hogy híres, Rémi, Rémi, hogy hírhedt a családneve.
Ccccsss, nem baj, nincs semmi baj, ringatom a gondolatot, s vele együtt szerencsétlen önmagam, hát tudom én. Az sem baj, hogy senki nem tudja, hogy senki nem látja, hogy tudom. Értem, igen. Nem több ez, mint átok, egy lemoshatatlan, undok folt a családom történetében, ccccsss, semmi baj, simogatom az igazságot, hát tudom én. Tudok mindent, csak azt nem, hogy ott a parton, egyre közelebb merészkedve csónakomhoz, Madárka néz-e rám ily szerelmesen, vagy a képzeletem csap be megint?
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
Gyűlöltem, hogy angyalkaként a felhőkön ülve épp ezt, hogy annyi közül épp a magam sorsát választottam; gyűlöltem, hogy nekem nem jutott több, mint az őrület, hogy még álmaimban sem szabadultam, hogy még akkor sem, mikor a meleg paplan ölelt s ringatott, hogy akkor sem lehettem más, én még éjjelente sem léphettem át saját körvonalamat. Gyűlöltem az elmém foglya lenni, gyűlöltem apácska szegény fiaként ébredni, gyűlöltem az egymást örökkön követő, elmélázott, lusta sorban álló napokat, a mindig ugyanolyan órákat, gyűlöltem a világot, a földet és az eget, gyűlöltem az állatokat, gyűlöltem az embereket, és gyűlöltem, hogy úgy igazán... hogy őszintén mégsem tudtam gyűlölni magamat. Hogy Rémi legnagyobb kincse Rémi volt, hogy ha véletlen (vagy máskor direkt) csak olyan esetlenül leültem a tükör elé, és révetegen elnézegettem azokat a szép kis barna szeplőket az arcomon, majd farkasszemet vívtam saját magammal, nevetnem kellett, mert bár egyszerre voltam vesztes is meg győztes is, és bár gyűlölnöm kellett volna, és bár talán úgy is volt, én... Rémi, Rémi, nagyon is szerettem azt, amit láttam. Mert amit láttam, tudtam, hogy félelmet kelt másokban, ...a gondolat közben, ott a sötét ég alatt belenevettem a csónak felázott, dohos szélébe. Fogaim nekikoccantak a keserű kéregnek, de észre sem vettem, csak nevettem hangosan, mintha nem hallanám a szárazföldön engem úgy hívogató szirént, és talán így is volt: nem hallottam, mert vékony, fiatal hangját elnyomta a fejemben lévő lárma, az a beteg, vaskos zsivaj, amitől nem volt szabadulásom. Nevettem, mert olyan vicces volt, hogy mikor belenéztem a tükörbe, lehettem otthon vagy a Rellon pincében, lehettem az egyetemen vagy bárki idegen házában vendégségben, tudtam: igazuk van, és nekem is félnem kellene. Jobb volna, biztonságosabb. Félnem kellene, mert bár a koponyámban zsarnok vadász lakott, a testem nem volt több egy törékeny, a nap minden órájában, az óra minden percében, a perc minden egyes másodpercében üldözött vad. Nevetésem ahelyett, hogy csitult volna lassan, egyre csak fokozódott, egészen addig, míg egyik pillanatról a másikra sírni nem kezdtem. Újra. A forró könny felégette lehunyt szemem, de kitartóan ráztam a fejem, nem, nem, én nem nyitom ki, nem nézek fel, nem ébredek meg, nem érdekel, hogy a parton Madárka vár-e vagy valaki más, most nem, nem, nem...
Vad vagy, Rémi, suttogta a hang, és engem kirázott leheletétől a hideg, miközben homlokomat olyan erősen nyomtam a tó vizén finoman ringatózó csónak oldalába, hogy már fájt. Ajkaim elnyíltak, és a rám váró hanggal együtt éppen egyszerre nyitottam szólásra kiszáradt, cserepes, elsárgult számat. Ugyanúgy formáltam a szavakat, mint a fejemben lakó csuklyás férfi, talán még hangunk is egyezett: - ...Aztán meg olykor vadász.
Elcsendesedtem. Éreztem, hogy tarkóm, a lapockám és a hátam izzadni kezd, és éreztem a homlokomat keresztező fájdalmat is, meg a felsértett bőröm alól kiserkenő vért. Az erő, amivel fejemet a csónak éles szélének nyomtam, megingatott, vállaimba íves görcs telepedett, az izmaim ellenem dolgozva forrtak odabent.
Mindent éreztem, az életet, az estét, de a fejemben, hiába, egyre csak az járt, hogy Rémi, hogy Rémi bizony egy győztes-vesztes fiúcska. És ez annyira fájt, de nem tudom, Madárka, miért, hogy miért volt ez olyan rossz nekem, hogy miért volt ennyire rossz ráeszmélni vagy egyszerűen csak beismerni... Rémi, Rémi, cccccs, nincs baj, óvtam reszkető-zizegő bensőm, összes gondolatom, hogy meg ne szökjenek tőlem, kisdedeim, kik mind-mind enyémek voltak. Annyira rossz volt, nehéz és fárasztó.
Csak engedj mostmár el, Madárka, ha kérhetek ily kegyetlent tőled, a legszentebbtől, és ha válaszod halk igen, hát ne várass tovább!, szabadítsd fel szánnivaló lelkemet. Kimondani sem merem, gondolni sem merek rá, csak kérlek, kérem szépen, ne várass tovább.
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.

Végül, valamikor percekkel vagy talán órákkal később, egy váratlan pillanatban felemeltem a fejem, és kipillantottam a régi, lelakott csónakból. A vér vízszintesen futott végig homlokomon, hogy kicsivel arrébb, jobb szemem fölött egy vékony csíkban induljon el lefelé, szőke szemöldököm irányába. Mosolygó ajkaimon itt-ott száraz vérdarabkák ültek, és csak úgy, mint álmatag, homályos szemeim, várakozóan meredtek a szárazföldi szirénre.
- ...három - ejtettem ki én is a lelkemben a katarzis kapuját megnyitó utolsó számot katonás merevséggel. A rekedten visszhangzó hangok feszesen csattogtak fogaim alatt, és én szabadon eresztve elmémet, felöltöttem az egyenruhát, és abban a pillanatban, hogy sajgó szám megformálta az utolsó hangot, megugrottam. Vadász voltam.
Mögöttem a csónak métereket sodródott beljebb, hogy az addig nyugodt vízfelszín sűrűn fodrozódni kezdjen alatta. Jobb tenyeremet felsértette valami, az evező vagy egy él, nem tudom, akkor még csak érezni sem éreztem.
A talpam döngve ért talajt, és bár a testem elgémberedett, meg is nyögtem miatta egy kicsit, következőnek már én is nevettem, Madárkával együtt, aki kedvemért, vagy mert tán volt olyan jó, és meghallgatta imáim, felvette a vad gyermekded álarcát, és megértette: én nem szeretnék semmi mást, csak játszani. Játszani egy utolsót, mielőtt fejemből kiszökik mindegyik gondolat, és belőlem nem marad más, csak egy kietlen, szótlan, néma táj.
Rémi, Rémi.
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
- Gyorsabban, gyorsabban! - vihogtam bele az éjszakába, miközben felemás cipőimben a sáros, rossz talajon rohantam. Nem akartam túl gyors lenni, még nem akartam elkapni. Még nem tudtam, hogyan fogom csinálni, csak élveztem, hogy ismét együtt vagyunk. Élveztem, hogy úgy vagyunk együtt, ahogy mindig is kellett volna; saját meghittségünkben, saját valónkban. Te és én, kismadaram.
Hiénaként nyerítettem egyet, aztán meg kivehetetlen szavakat kurjantottam, amit lehet, hogy még én sem értettem, csak hát ezt diktálta bordáim alatt zúgolódó szívem minden remegő-dübörgő dobbanása. - Fuss, amíg lehet, fussfussfuss, mert elkaplak, elkaplakelkaplak, és szárnyad szegem, szegemszegem, Madárka... hahahahahaha...
Hahahahaha, nevettem hangosan újra meg újra, fuldokolva, sötéten, karcosan, és közben csak futottam, szúrós ágakon, bokron és bozóton át, fickándoztam, ügettem, én én voltam, Rémi, valami, amire mondhatnám, hogy egy árva, megveszett lélek, de nem volt sem árva, sem megveszett, sem lélek.
Rémi voltam, egyszerűen csak Rémi. Arcába csapódó meztelen ágakkal, sárosan, véresen, boldogan; Rémi. Rémi.