Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Falnak vetett háttal hunyom be a szemem, és magamban fohászkodom az égiekhez, hogy vége legyen. A sípoló hang, mely oly gyakran a kilélegzéseim kísérője, most is jelen van, én már megszoktam, de társaságban nyilván zavaró lenne. A táskám tompa puffanással éri el a földet, ahogy a mellkasomat szorítom.
~ Élek, lélegzem, fáj. Élek, lélegzem, fáj. Élek, lélegzem, fáj. Egy kicsit még pumpálj, kérlek. ~
Tudom, hogy vigyáznom kell, hogy nem szabad túlerőltettem, és bár dombról lefelé jöttem, mégis siettem. Nem szabad sietnem, de nincs időm. Mostanra anya nem csak azt fedezhette fel, hogy elvettem a sminkjeit - nyilván az ember nem akar úgy kinézni a nagy találkozásnál, mint aki haldoklik -, de azt is, hogy már nem vagyok a szobámban. Nem talál majd a kertben, és nem talál a konyhában sem. Nyelek egy mélyebbet, ahogy ráveszem magam, hogy az összeszorított szemeimet újra kinyissam. Az emberek érdekes lények, mert nem számít semmit, hogy becsukod-e a szemed, vagy sem. A fájdalom ott lesz. A fájdalom jelen van. Érzem, ahogy még most is remegek, de nincs időm. Emma, a lány, aki azért van, hogy beszélgessen velem, már biztos anya villogó szemeinek kereszttüzében van. Nem szóltam neki, nem szólhattam neki, mert nekem látnom kell őt. Látnom kell a bátyám.
Kitekintek a hatalmas, robosztus épület árnyékából, figyelem az embereket, akik az utcán élik a mindennapi életüket. Nekik nem jelent semmit ami körülveszi őket. Gyerekzsivaly, és számos illat a levegőben. Ma valahol túlfűszerezett csirkét kínálnak. Ő még nincs itt. Remélem a lány, akit megkérdeztem, nem hazudott arról, hogy ma ide jön. Nem vett számításba, nem gondolt potenciális ellenfélnek, és ez látszott is az arcán, de azért persze szóban is a tudtomra adta: A gülüszemű lányoknak nincs esélye Brightmore-nál.
Gülüszemű… beteg. Sosem tekintettem kifogásként a betegségeimre, sosem mondtam azt, hogy bezzeg, ha nem lennék beteg, akkor modell is lehetnék. Vagy, hogy bezzeg, ha nem lennék beteg, akkor hegymászással tölteném a szabadidőmet. Egyrészt, ez nem igaz, másrészt az én helyzetemben az ember annak örülne a leginkább, ha egészséges lenne, vagy, ha egyáltalán csak lenne ideje. Az orvosok a múltkor a leleteim felett túl sok időt töltöttek, és a végén anya egy új ruhát vett nekem. Gondolom, tudni akarta a méretemet a temetéshez, és azt, hogy mi állna a jobban, ha rövidebb vagy hosszabb ruhában küld a túlvilágra. Nem járok emberek közé, nem engedték soha, de azért az ilyen összefüggéseket felismerem. Ezért is vagyok most itt. Ezért leselkedem egy fiú után, akinek nem jönnek be a “gülüszemű lányok”. Mi van, ha én sem tetszem neki? Mi van, ha azt mondja, egy ilyen testvérre neki nincs szüksége? Fogalmam sincs, hogy milyen a testvérem, hiszen egész életemben egy elsötétített üvegen át néztem őt a kertben. Vágytam rá, hogy labdázzunk, hogy sikítva szaladjak előle, miközben kerget. Látni akartam, ahogy iskolába indul, hogy irigykedve azt mondhassam, én is akarom.
A tekintete egy pillanat alatt fúródik az enyémbe, észre se veszem, hogy megérkezett, csak, amikor rám néz. A szívem amúgy sem éli a fénykorát, most mégis, olyan hevesen kezd el verni, hogy érzem, ez az utolsó kör kezdete. Egyetlen, hosszú pillanat, és én tudom, hogy ő az. Testvérek vagyunk, hozzá tartozom. Riadtan húzódom vissza a fal biztos árnyékába, és az ajkaimat összepréselve várom az enyhülését. Hányingerem van, érzem, hogy ver a víz, remegnek a lábaim. Eljöttem idáig, nem szaladtam, nem siettem, pedig rohanni akartam. Szaladni. Mire észbe kapok, a lábaim gyors egymásutánban érintik a földet, de csak pillanatokra, és most kivételesen valóban nem számít semmi, csak az, hogy megérinthessem őt. Hátulról ölelem át, nem zavar, hogy sípolok, ahogy egyszerre próbálom szabályozni a szívem és megjegyezni minden új benyomást, ami ér. Emlékezni akarok. Emlékezni az illatára, a kölnire, a dohányszagra. Emlékezni arra, hogy a kabátja mennyire puha, hogy átéri a kezem a derekát, hogy magas és magabiztos. Minden, ami én nem vagyok. Csak egy pillanatot akarok vele, mielőtt vége.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Az illata nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Citrusosabbat gondoltam, ehhez képest nagyon hasonlít apáéra. Keserédes az élmény, hiszen egyszerre érzek bűntudatot azért, mert megszöktem otthonról - mostanra már biztos riadóztattak mindenkit, hogy kapjanak el -, és érzek földöntúli boldogságot, amiért fizikai kapcsolatot alakíthatok ki a testvéremmel. Fizikaibbat, mint akkor, régen. Nem zavar az sem, ha itt és most vége van, mert megtörtént, megérinthettem őt. A fejem felemelve nézek rá zöldjeimmel, és szeretnék valami értelmeset is mondani, de nem tudok. Nekem kell egy kis idő az után, hogy ilyen nagyon megerőltettem magam, ahhoz, hogy szólni tudjak. Meg akarom érinteni az arcát, hidat képezni a csendbe. A karomat felemelem, ő viszont ellép addigra, csak nézem, ahogy elindul, és hirtelen mérges leszek rá, amiért megpróbál lerázni. Ennyi volna? Hogy ő nem a megfelelő fiú?
- Denis Albert Brightmore, április hatodikán születtél, Londonban. A szüleid Lionel és Daisy Brightmore.
Hirtelen elmondok olyan információkat, amiket igazából bárki tudhat, aki mondjuk egy idős vele, vagy hallotta már. Gondolom az ilyenek nem titkosak, csak nem tudom, hogy mi mással állíthatnám meg. Azt nem tartom jó válasznak, hogy én tudom, hogy a jó embert ölelgetem.
- Ha nem te vagy, akkor vagy csak a rossz fiú.
De tudom, hogy nem ő. Egy ablakon át láttam, ahogy felnő, ahogy ott él tőlem karnyújtásnyira, és egyszer még arra is volt lehetőségem, hogy egyszerre legyünk az udvaron, sőt!
- Egyszer visszarúgtam a labdádat. Egy piros, pöttyös labda, amit összefirkáltál egy fekete tollal.
Ahogy kimondom, zavarba jövök, mert ezt biztos nagyon nagy butaságnak gondolja tőlem ő nem volt lekorlátozva, biztos számos intenzív élmény érte, és olyanok, hogy egy labda visszagurult hozzá, nem számítanak. Valószínűleg nekem sem számítana. Kicsit lehorgasztom a fejem, ostobának érzem magam, fogalmam sincs, hogy miként is lehetne ezt. Nem terveztem el, csak volt egy kínálkozó alkalom, és én eljöttem, és hiába utaztam sokat, fogalmam sincs, hogy mondhatnám el neki. Ez nem olyan dolog, amit az ember csak így kijelent hirtelen. Csak nézem őt kétségbeesetten, és nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, így kicsúszik a számon az, amire a leginkább vágyom:
- Nagyon szeretnélek megismerni és egy kis időt eltölteni veled, mert hamarosan el kell mennem. Szeretném, ha adnál nekem egy kis időt.
Csak abban reménykedek, hogy nem nevet majd ki emiatt, hogy nem néz majd ostobának és hagy itt tényleg. Nagyon fáj a szívem, össze-vissza ver, és érzem, hogy izzadok. Eddig csak a felmelegedett bőrömet éreztem, de most már biztos, hogy a homlokom is gyönygyözik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Nézem őt, miközben beszélek, és kattog az agyam, azon, hogyan is mondhatnám ki neki. Itt vagyok. Most még itt. Szilárdan állok a földön, lélegzem, élek. Még élek. De egy nap majd - előbb, mint ahogy annak lennie kellene - egy utolsó lélegzetvétel jön, és vége. Elengedek mindent, ami bennem van. Ő pedig, tovább éli az életét. Kérdés, hogy hogyan.
Van-e jogom megbolygatni azt a törékeny egyensúlyt, amit a szüleink felépítettek. Védték őt, védtek engem. Tudom, hogy az védelem volt. De sosem adtak esélyt, sosem volt lehetőségünk kipróbálni, hogy milyen testvérek lehetnénk. Ő kint játszott, én néztem őt, és ha egyszer-egyszer fel is pillantott az ablakomba, nem látott. Nem láthatott. Szellem voltam. Szellem vagyok. Van-e joga valakinek, megváltoztatni a másik életét, tudva, hogy csak káoszt hagy maga után? Nem. Nincs jogom. Zavartan lehorgasztom a fejem, próbálok okot találni arra, hogy miért kéne megismernie.
Mert elválasztottak minket. Valóban, de melyik gyermek érdemli meg, hogy rettegjen attól, hogy ha fogócskáznak, abba a másik belehal? Egyetlen labda visszarúgása miatt megállt a szívem, és mégis, ez a legkedvesebb emlékem. Ezért vagyok itt, hogy ne egy pillanatnyi vég legyen az, amit majd látok a végén.
Mi lesz, ha én elmegyek és ő itt marad? Az egész családomat a feje tetejére állítom azzal, hogy egyszer azt akartam tenni, amit csak akarok, csak mert tudom, hogy az eredményeim nem a legjobbak? Hiszen, tizenhárom éve vége kellett volna hogy legyen. Aztán nyolc éve. Valahogy folyton elkerült a dolog. Már tudom, hogy miért. Azért küzdöttem, ellentmondva a törvényeknek, hogy emlék legyek. Egy kellemes emlék. Egy olyan emlék, ami nem fáj, hanem mosolyt csal a másik arcára. És egy nap, amikor észreveszi a nevem a márványon, emlékezzen egy hasonló nevű lányra, akinek adott egy esélyt.
- Kérlek, adj egy percet. Utána eldöntheted, hogy felkeltettem-e az érdeklődésedet vagy sem, és inkább továbbsétálsz.
Miközben beszélek, a kezeimet magam előtt összeteszem könyörgőn, és remélem, hogy tényleg megadja nekem azt az egyetlen percet. Próbálok nem nevetségessé válni előtte, és remélem, hogy ha mégis megmosolyogja ezt, nem gúnyosan. Egyetlen percem van.
- A nevem Annie, a szüleim nagyon szeretnek úgy második neveket adni, hogy az különleges legyen. Én is áprilisban születtem, mint te. Egy kis kastélyban élek, ezért gyerekként mindig hercegnőnek képzeltem magam, de én nem a hercegeknek, hanem a sárkányoknak drukkoltam. Az a hobbim, hogy meséket írok, jó lenne, ha egyszer valaki megtalálná és kiadná őket. Nem használhatok kettőnél több bonyolult varázslatot, mert elájulok. Komolyan. Egyszer állal előre estem le egy lépcsőn, azóta van egy hegem az államon. Imádom a zöldborsót és a gránátalmát, szerintem nagyon mókás ételek. A kedvenc virágom a cseresznyevirág, ha bármi lehetnék, gésa lennék, mert ők gyönyörűek. Fülbevalómániás vagyok. Képes vagyok egy nap alatt három könyvet kiolvasni, ha azok hossza nem haladja meg az ezernyolcszáz oldalt. Nem is vagyok annyira izgalmas és még maradt hat másodpercem.
Hülyeség volt mindezt egy levegővétellel elmondani, sosem beszéltem szerintem még ennyit és ilyen gyorsan, de még maradt annyira időm, hogy egy mosolyt is beszuszakoljak. Most viszont rajta áll, hogy mit dönt, és meg fogom érteni azt is, ha inkább elsétál. Nem sok mindennel tudtam előállni, de hát ez is több, mint amit hittem magamról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A kérdése váratlanul ér, mert nem hittem volna, hogy éppen ez fogja érdekelni. Logikus, persze, hiszen csak ezt nem fejetettem ki neki. Nem véletlenül. Az utolsó pillanatban meghátráltam, és most sem vagyok benne biztos, hogy el kellene mondanom.
- Annie.
Felelek csendesen, érzem, ahogy a hangom megremeg. Ez nem hazugság, hiszen Annie vagyok. Ez a nevem. Csak ő éppen nem erre kíváncsi. Ő azt akartja tudni, hogy miért ő és miért most, miért itt. Mert egy orvos szájáról leolvastam, hogy rosszabbodott az állapotom, szóval összepakoltam egy táskába, elszöktem otthonról, hogy elmondjam, élek, és, hogy elmondjam, azért mondtam el, hogy élek, mert meg fogok halni. Annyira önző vagyok! Erre eddig rá sem jöttem, csak most, ahogy nézem őt, csak most tudatosul benne, hogy ezt nem szabad tennem. Nem tehetem tönkre az életét.
- Nagyon fontos volt, hogy találkozzak veled. Én nem akarok rosszat neked, csak egy kis időt veled tölteni, mielőtt továbbindulok.
Próbálok nyugodtan beszélni, a szemkontaktust egy pillanatra se megszakítani. Az igazat mondom. Nem azért jöttem, hogy ártsak neki, és valóban tovább fogok menni, csak nem éppen úgy, ahogy az ember ebben a pillanatban a továbbot gondolja. Nem elutazom, hanem eltávozom. Olyan halvány a különbség, gyakorlatilag nüansznyi.
- Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik, az is igazából. Én nem vagyok perverz, és nincsenek furcsa szándékaim, nem vagyok furcsa... na jó, egy picit, de kérlek, hidd el nekem, hogy sosem tudnálak bántani.
Egyre hülyébben érzem magam ebben a helyzetben, és, igazából én megbíznék magamban, de leginkább azért, mert én vele ellentétben nem nagyon tapasztaltam meg a világot, én csak ott éltem mindig, azok között a falak között, és már azt is sikerként éltem meg, hogy semmimet sem lopták el. Egyszer láttam, hogy egy fiú dolgait elvették tőle mások, akik erősebbek voltak.
- Ha van esetleg kedved beszélgetni velem, néhány napig még itt leszek. Minden nap ötkor eljövök ide, és leülök arra a padra. Ha nem jössz, azt is megértem, nem mindenki tenné meg.
Jobbat nem tudok kitalálni, még azt sem tudom, hogy hol töltöm az éjszakát, nem azt, hogy hogy miként maradok egyben. Elméletileg nem tesz jót nekem semmi, hogy túl gyenge a szervezetem, mivel sosem voltam igazán levegőn, de most bírni fogom, miatta.
- Ha kérdezik, ne mond meg kérlek, hogy találkoztunk. Nem akarom, hogy tudják, hogy itt vagyok. Ismered a szüleimet, és nem rossz emberek, kedveled őket. Csak ők ezt nem értik meg, azt, hogy miért jöttem el. De egy nap majd meg fogják. Rendben?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Pilláim megrebbennek az erőteljes véleményformálás és az ismeretlen szó miatt. Azt sejtem, hogy nem kedves szó, a környezete és a hangneme is erről árulkodik, azonban fogalmam sincs, hogy mit jelent. Ez talán másnak furcsa lehet, de én a négy fal között éltem mindig, ott pedig az a kevés ember, aki találkozott velem, nem használt szitokszavakat, kivéve egyetlen esetet. Egyszer anyu nagyon rosszul kelt fel az ágyamról, félrelépett, és beverte a lábujját, akkor mondta azt, hogy: "Csókolna meg egy dementor!" Az annyira vicces volt, hogy elmondani nem tudom, vagyis de, mert olyan nagyon nevettem, hogy még az orrom vére is eleredt, aztán meg azon nevettem, hogy vérzik az orrom, mert anya csúnyát mondott, aztán meg már annyira nem volt vicces. Nem jó az, amikor az embert a saját teste korlátozza a nevetésben, mert hát mindig, minden azt mondja, hogy a nevetés a legjobb orvosság. Lehet, hogy én is egészséges lennék, ha tudnék hosszan nevetni. Egészségesre nevetném magam, és akkor visszamennék a múltba, és már az anyukám pocakjában egészségesre nevetnék. Igaz, hogy anyu akkor mindig csuklana, de legalább egészséges lehetnék. Azt hiszem, ebbe ő is belement volna.
A kellemes emlékből a válasza ránt ki, hidegzuhanyként ér az, amit mond, de nem horgasztom e a fejem, elszántan nézem a hátát, nézem azt, ahogy elfordul tőlem, és érzem, ahogy a körmöm belevág a tenyerembe, ökölbe szorul a kezem.
- Akkor is várni fogok rád.
Mondom csendesen, és nem tudom, hogy hallja-e, de így fogok tenni. Indulnék én is, azonban épp csak hátra lépek egyet, amikor megáll. Nézem, ahogy megáll, és érzem, ahogy elnyílnak az ajkaim a csodálkozástól. Hinni szeretném, hogy az elszántságom győzi meg a maradásban, de ha amit eddig mondtam, nem motiválta a maradásra, akkor most sem fog maradni. Visszalép hozzám, és félek, hogy megint valami csúnyát fog nekem mondani, érzem, ahogy az ajkaim megremegnek, de a tekintetemmel állom a tekintetét.
- Most?
Nézek rá csodálkozva, ahogy azt mondja, most ad nekem egy órát. Oké, erre annyira nem voltam felkészülve, de tudom, hogy ha most nemet mondok neki, akkor vége, akkor el fog menni, és soha többet nem jön vissza. Mielőtt azonban leülnék mellé, ellépek, és a földre ejtett szálhoz lépek, amit talán egy kicsit erélyesebben, mint kellene, eltaposok, és csak utána pillantok rá.
- Anyu...kád szomorú lenne, ha meghalnál.
Hirtelen nem akarom kimondani, hogy az övé, egy leheletnyi, észrevétlen szünet keletkezik a szó két része között, de igyekszem korrigálni. Ő a mi anyukánk, az enyém is, de nem szeretnék úgy beszélni róla, mintha az enyém is lenne. Nem szabad megnehezítenem az életét. Utána követem csak a padhoz, leülés közben magam alá simítom a kabátom, a lábaimat a bokámnál keresztezve, finoman felé döntöm - úrilány nem teszi keresztbe a lábát -, kezeimet pedig az ölemben pihentetem. A hátam egyenes, az állam felfelé szegem, miközben rá pillantok.
- Kérlek, engedd meg nekem, hogy csak Annie legyek. Ez a te érdekedben történik. Kicsi korom óta ismerlek, egymás szomszédai voltunk, én azonban sajnos nem játszhattam veled a kertben, mert a szervezetem túl gyenge volt hozzá.
Még most is túl gyenge, és magamban fohászkodom is, hogy ne vegye észre, hogy még mindig egy beteg emberrel beszélget. Tudom, világos a bőröm a szemeim hatalmasnak tűnnek a beesett arcomon, de hiheti azt is, hogy meggyógyultam, hogy ezért jöttem most el, mert már kint szabad lennem. Pedig nem.
Fogalmam sincs, hogy miután megismertük egymást, miután álmomban is pontosan fel tudom majd idézni a hangját, mi motivál majd az életre. Ha átgondoljuk a helyzetet, a szüleim megkönnyebbülnének, hiszen nem lenne a titok a falon túl. Nincs sok személyes tárgyam, nem alakítottam ki kötődést semmivel egyetlen plüssnyúlon kívül, nincsenek rólam képek, és idővel az emlékek, ha akarjuk, ha nem, megkopnak. Az a pár írás maradt csak otthon, amiket az elmúlt években írtam, a mesék, amikben a hős rejtélyes betegségét egy ölelés és a szeretet meggyógyítja. Minden történet alapja valós, az ablakon túli világ történéseit ötvöztem a képzeletemmel. Mesés egymásra találások. Az egyikben például a hazaérkező fiú felpillant az ablakra, meglátja a lányt, akit korábban sosem látott, de tudja, hogy a testvére. A torony nagyon magasan van, előtte csapdák és őrök gátolják, hogy feljusson, így a fiú sárkánnyá változik, kiszabadítja a lányt, és együtt elrepülnek a naplementébe.
Egy másikban a lány megszökik, menekülés közben pedig felfedezi, hogy van egy különleges képessége, képes madárrá változni, így mielőtt elkapnák, egy szakadékba ugrik, azonban sosem ér földet, mert csodálatos madárrá válva a nap felé indul. Azt hiszem, ez utóbbi inkább arról szól, hogy a kínzó fájdalmak eljövetel előtt akarok megpihenni. A magamfajta csak a békés elalvásban reménykedhet.
- Az ablakból láttam, ahogy játszol, és nagyon szerettem volna csatlakozni. Apukám azt mondta, egy nap majd eljön az az idő, amikor én is játszhatok veled. Tudom, hogy már idősek vagyunk a labdázáshoz, vagy a fogócskához, és biztos nagyon kevés időd van a tanulás és a barátaid mellett, de arra gondoltam, hogy egy kicsi én is lehetek a barátod. Sajnos, a családom nem engedi, hogy sokáig távol maradjak, de egy kicsit talán elnézik nekem ezt, csak egy pár hétig. Utána tovább kell indulnom.
Úgy terveztem, hogy nem megyek már haza. Nem akarom látni a szüleim arcát, azt, ahogy csalódtak bennem, mert rossz és szófogadatlan voltam, és hogy nem értettem meg azt, hogy nem mindent kaphatunk meg, amit akarunk. Sosem kértem semmit, minden évben könyörögtem, hogy Denisszel lehessek. Egy idő után már meg se kérdezték, hogy mit kérek karácsonyra vagy a születésnapomra, mindig csak vettek valamit, aminek úgy vélték, hogy örülni fogok. Megértem őket, és azt, hogy inkább nem beszéltünk a dologról, mert nálam beakadt az, hogy a testvére legyek. Vettem idefelé olyan könyveket, amelyek a betegségeimmel foglalkoznak, és úgy tippelem, hogy a tünetek jelzik majd, hogy mikor kell továbbállnom. Utána csak elindulok valamerre, mint az elefántok. Elvándorolok, hogy a halálommal ne nehezítsem majd a családom életét. Csak félek, hogy mi történik akkor, ha előbb rám találnak. Én elbúcsúztam tőlük, és még csak észre se vették az utolsó beszélgetésünkkor. Már csak a testvéremnek kell búcsút mondanom, amit csak úgy tudok megtenni, ha előbb megismerem.
- A szüleid nem hiszem, hogy örülnek annak, hogy itt vagyok, ezért kértem, hogy ne mondd el senkinek, hogy idejöttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Sok mindent mondok neki. Szívem szerint mindent elmondanák, mindent, ami ennyi éven át bennem volt, de nem akarom leterhelni, és nem akarom elszólni se magam. Helyette csak annyit mondok, amennyit előre végig tudok gondolni, csak annyit, amennyiben hiszem, hogy nem teszek kár a jövőjében. Nem akartam, amikor utaztam ide, akkor sem gondoltam bele, de ahogy megláttam őt, az egész lényem visszakozni kezdett. Nem akarok az lenni, akit elveszít, nem akarok az lenni, akiről azt hitte, nem létezik, majd beállít, és utána újra elhagyja. Egy nyom akarok lenni, de ennyi. Egy kis emlék, egy mosoly, talán egy ölelés kósza emléke. Nem akarom, hogy kötelességből majd rólam nevezze el a lányát, sem azt, hogy keserűen érezze magát azért, mert az ő húga elment.
- El kell utaznom Dzsannába, várnak rám már egy ideje.
Határozottan, és zavartalanul mondom ki végső úticélom egyik megnevezését. Az iszlámban jelenik meg a Paradicsom elnevezése, persze aztán lehet, hogy a pokolba kerülök, vagyis a Dzsahannamba, de ha csak nem keserítem meg Denis életét is, nem hiszem. Talán azért, mert anyáéknak csalódást okoztam. Igazából ezen sosem gondolkoztam. Ahogy itt ülünk, ezen a padon elképzelek egy jövőképet számára - ez gyakran megesik velem, hiszen az ablakból mindig ezt csináltam -, látom, ahogy izgalmasan él, vad dolgokat csinál, hajszálon múlik az élete, de van egy nagyszerű őrangyala, aki az utolsó pillanatban megfeszíti a kötelét, vagy húzza hátra a kőtörmelékek elől. Úgy képzelem el, hogy ő csak akkor él igazán, ha abban kihívást talál, csak akkor boldog. Sokszor ápolatlan. Nem tudom, hogy miért, hiszen most is, ahogy itt ül mellettem, rendezett. Mégis, valahogy ez van előttem. Ahogy végigsétál egy utcán, egy hozzá rendellenesen nyugodt környéken, és két gyerekfej mosolygós - vajas szájjal pillant fel rá. Talán így lesz, talán másként, de most ez él előttem, és tetszik is a kép. Elkezdett beszélni hozzám, zöldjeimmel figyelem őt, hallgatom, amit mond.
- Szerintem, most is eléggé eleven vagy.
Jegyzem meg mosollyal az arcomon. Tudom, hogy van közöttünk kontraszt, ha ismeretlen megy el mellettünk, talán látja is a lényeget, hiszen a padon egy életerős fiú és egy életből lassanként kilépő lány ül. Ketten együtt talán kiteszünk két átlagos egészséggel megáldott embert.
- Tűzmágia?
Tör fel belőlem a kérdés, amikor az ujjából felcsap egy lángocska. Nem volt ott öngyújtó, biztos vagyok benne. A figyelmességére, hogy arrébb lép, elmosolyodom, valóban nem segítene a helyzetemen, ha füstöt fújnának rám.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy bejárod a világot?
Kérdezem érdeklődve, miközben a táskám csatját kibontom. Kicsit nehezen nyílik, ennek következtében sikerül a pénztárcámnak a földön landolnia, és szét is nyílnia. Riadtan nyúlok érte, hogy felvegyem, de tudom, hogy így is megláthatta azt, hogy a kártya arra utal, fontos, hogy orvost hívjanak hozzám. Csak a nevemet ne lássa, azt nem szeretném. Gyorsan vissza is tuszkolom a helyére, és helyette egy bőrkötéses könyvecskét veszek elő. Igazából egy vastagabb füzet, amit a bele pakolt dolgok még jobban megvastagítanak. Ezt nyújtom felé.
- Egy ideje már van egy útvonal, amit nagyon szívesen bejárnék, tele van a világ legérdekesebb helyeivel, nem Párizzsal meg Rómával, inkább a világ rejtett szépségeivel. Elég sokat foglalkoztam vele, igyekeztem logikusan felépíteni, szeretném neked adni, aztán, ha úgy alakul, hogy nem tudod, mihez kezdj, hátha akad benne pár ötlet. A vége pedig üres, ki is egészítheted akár.
Remélem, hogy elfogadja, mert tényleg sokat dolgoztam vele. Nincs benne semmi olyan, amivel közlöm, hogy ki vagyok, a végén, egyetlen bejegyzés árulkodik, a lap alján, amiben közlöm azzal, aki kinyitja, hogy ez a napló L.A.B. tulajdona, majd ezt áthúzva annyi csak, hogy "Annie voltam. Ha megtalálod ezt a könyvet, indulj el a helyekre, hogy lásd, amit én is szerettem volna, és élvezd. Csak élvezd." Viszont ezt láthatatlan tintával írtam, olyannal, ami csak hő hatására tűnik elő, és nem virítanak ott piros felkiáltójelek, hogy az áthúzott szövegen túl is van mit nézni.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Örülök, hogy nyugodt, és hogy mosolyog, most minden olyan tökéletes, mesél nekem, én pedig figyelmesen hallgatom. Valószínűleg, ha engedték volna, akkor ilyen testvérek lehettünk volna. Biztos vagyok benne, hogy mindig nagyon figyeltem volna arra, miket mesél a testvérem. Olyan jó ezt a gondolatot a közelében, úgy, hogy érzem a fanyar ízt a leheletében, gondolni. Itt ül mellettem, és ennél több nem is kell. Csodálatosan vagyok, szinte rakéta módban lövellnek ki a boldogság pillangói a gyomromban. Annyira jó végre nem csak egy üvegen át nézni őt. Szeretném megint megölelni, szeretném érezni hosszabban az érintését, szeretném, ha visszaölelne, de ez túl nagy kívánság, hiszen én csak Annie vagyok, az a lány, aki kapott tőle egy órát.
- Mit örököltél még a nagyitól?
Olyan boldog vagyok, hogy nem figyelek, és hibázok, méghozzá hatalmasat, és nem vagyok elég gyors, nagyon nem. Pedig életemben nem mozdultam még ennyire hirtelen, mint a tárcámért, és esküszöm, próbálom terelni a témát, de ő egyre csak arra fókuszál, amit látott.
- Meg tudom magyarázni!
A két kezem védekezőn felemelve - nem emlékszem a mozdulatra, hogy az útinaplót mikor tettem le - felkelek a padról. Ezt nem akartam, ezt nagyon nem. El sem akartam hozni a tárcámat, de féltem attól, hogy mi történik velem, ha rosszul leszek, és semmilyen instrukció nincs hozzá. Viszont nem, nem tudom megmagyarázni, fogalmam sincs, hogy hogyan mondhatnám el neki azt, hogy ki vagyok.
- Denis, kérlek!
Érzem, ahogy a könnyek egy pillanat alatt folyni kezdenek az arcomon. Az előbb még nevettem, mosolyogtam és boldog voltam, most pedig elzavar, mintha rontás volnék. Nem vagyok az, nem akarok neki rosszat. Mégis, ahogy ott állok, hirtelen fázni kezdek, remegek és zokogva kérem, hogy ne küldjön el, ám ez nem biztos, hogy érthetően ki is jön a torkomon, leginkább csak a kérlelés. De nem merek közelebb lépni, mert a szüleim ezt hozták fel indokként, hogy akaratlanul is kárt tehet bennem. Mi mást léphetnék még, mint amit kért? Hátra lépek, majd hirtelen hátat fordítva neki futásnak eredek, és csak szaladok, szaladok, nem foglalkozva semmivel, sem azzal, hogy ennek milyen következményei lesznek, sem azzal, hogy ez mennyire megviseli a szervezetemet. A ház közelében, ahol most lakom van egy nagy fa, annak a tövéig jutok első körben, itt a törzsnek dőlve próbálom összeszedni magam, és igyekszem normalizálni a megjelenésem is, mielőtt még belépek. Nem akarok aggodalom tárgya lenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Cole
Először találkozunk
Ez a mostani kinézetem

Azt hiszem, egy kicsit merész a fehér kabát, de Cath stílusa, nos eléggé egyedi. Hozott nekem jó pár ruhát, amiket persze kicsit át kellett alakítani, hogy jók legyenek rám, mert különben mindegyik oversize lett volna, ahogy ő fogalmazott. Ez a kabát viszont annyira gyönyörű, hogy nem tudom nem viselni. Kint eléggé hideg van, az éjjel friss hó is esett, így egy nagy, fekete sálat magam köré csavarva indultam el, esti sétámra. Ez ma egy különleges séta, itt tartózkodásom óta harmadszor vagyok itt. Azt hiszem, ha Cole ezt tudná, eléggé furcsán reagálna.
Cole, a fiú, akivel több, mint egy éve gyakran beszélgetek az, akinek köszönhetem, hogy ma itt vagyok. Az ő szavai és az ő bátorítása adott elég erőt ahhoz, hogy megtegyem az első lépéseket. Kitörtem a ketrecemből. Elmosolyodom, ahogy felvillan előttem az, hogy miatta készítettem magamról egy olyan képet, amit el is küldtem valakinek. Miatta vártam azt, hogy ne csak azért pittyegjen a telefonom, hogy jelezze, lemerült. Most is, mikor rá gondolok, hallom, hogy valaki keres. Most már több valaki is lehet, de megérzem, ha ő az.
"Mit csinálsz?" jelenik meg a lila alapú üzenet, én pedig kicsit megigazítva a szatyrot a bal kezemben gyorsan válaszolok neki. "Eljöttem a temetőbe." Még nem meséltem neki erről, így valószínűleg megdöbbenti majd a válasz. Viszont hűvös van, így határozottabb léptekkel indulok meg a korábban is meglátogatott sírok felé. Vannak olyanok, akik itt vannak eltemetve, de rokonaik vagy nincsenek már, vagy messze élnek, a sírokat az önkormányzat igazgatja, de személytelen az egész. Utánuk olvastam, a három gazdátlan sírban fekvő hét embernek, így most már kötődöm hozzájuk. Amikor kijövök ide, mindig hozok friss virágot a sírjukra, és beszélgetek is velük kicsit, elmesélem nekik, milyen szép dolgokat tapasztaltam a héten. Különösen Eugénia nénit kedvelem, aki gyermektelenül halt meg, de az egyik falualapító leszármazottja volt. A feljegyzések szerint nagyon sokat tett ő is a faluért, így biztos érdekli, milyen változások vannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

A mai alkalom igen különleges, hiszen Will magával hozott a munkába. Norina és Cody elutaztak Norina szüleihez, Cath és Chris órán voltak, így nem tudott kire hagyni, és nem akarta, hogy egyedül legyek, nehogy valami baj legyen, amit meg tudok érteni, hiszen eddig egész jól életben tartott, majd pont most. A múltkor elmesélte, hogy azért nem keresnek a szüleim, mert pontosan tudják, hogy hol vagyok, hogy rendszeresen beszélnek vele, vagy levélben, vagy személyesen. Hogy tudják, hogy Denis nem tudja, hogy ki vagyok, és hogy már ők sem tudják, hogy mi lenne a jobb, ha kiderülne, vagy ha nem. Gyakorlatilag átengedték nekem a választás jogát, ami furcsa lenne tizenhat év után. Elbizonytalanítottak.
Kellemes apátiával nézem, ahogy a vérem finom folyama a kémcsövekbe vándorol. Csak egy átlagos vérvétel. Az előző helye éppen, hogy csak begyógyult, máris itt a következő. Nem is értem, honnan van ennyi vöröslő csoda a szervezetemben. Két hete nem éreztem fájdalmat, a legutóbbi vizsgálatok eredményeinél pedig Will arcán láttam, hogy örül. Most, hogy itt voltam fent, megvizsgált, a vérvétel után kicsit pihentetett, aztán becsöngettek, én pedig kérdőn néztem rá. Emlékeztem rá, hogy azt mondta, talán, ha nem zavarok senkit, és ha nincs meg az esélye, hogy felborítanak, vagy lelöknek a lépcsőn, akkor kimehetek. Mint egy kiskutya, aki csak az udvarra szeretne kiszökni, így jutottam ki én is, azt mondta, a környéken sétálhatok, de ne menjek messzire. Így csak a gyengélkedő folyosóján osontam csendesen, nézve a képeket, és a hatalmas teret. Sosem jártam még ekkora épületben. Ajkaim folyamatosan elnyílva vannak, ahogy figyelem az új, idegen környezetet.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

- Szia!
Először frászt akarok kapni, kétszer, mert abba eddig bele se gondoltam, hogy Denis diák, és ha Denis diák akkor itt lehet ezeken a folyosókon, akkor, amikor én is, és neki több joga is van itt lenni. Viszont nem ő az, hanem Thomas. A csónakházas, teás Thomas. A mosolyom olyan szélessé válik, mintha legalábbis a lottó főnyereményt nyertem volna meg.
- Fogságban vagyok.
Felelem még mindig mosolyogva, közel lépve hozzá mutatom meg a kártyámat, amin ott a nevem, mármint a teljes nevem, mert olyan ostoba vagyok az örömtől, hogy erre nem is figyelek oda, és az, hogy William Eric Payne felügyelete alatt jöttem be az iskolába. Komolyan olyan az egész, mintha rab lennék. Még fénykép is került erre a kártyára. Szerencse, hogy most, mert egészen jó formában vagyok ma, aminek a legnagyobb oka az, hogy egy újabb helyet ismerhetek meg, ráadásul egy nagyon különleges helyet.
- Will azt mondta, a gondnokkal vigyáznom kell, mert megkerget, ha tanórák alatt meglát a folyosón.
A végén már nem tudom hova húzni a mosolyom, a kártyámat gyorsan elrejtem, mert azért eljut a tudatomig, hogy "Annie" nem lehet simán csak "Annie", ha mindenkinek azt mutogatja, hogy ő "Lorin Annie Brightmore". Buta lépés, gyorsan végignézek rajta inkább.
- Nagyon jól áll a sárga! A házad színe?
Csak tippelem, de úgy gondolom, hogy nem olyan rossz ez a tipp, bár nem sokat tudok a házakról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

- Navine.
Ismétlem meg. Tényleg nem nagyon tudok a házakról sokat. Ismerem az Eridont, mert Cath eridonos, és azt mondta, hogy ők hangosak, harsányak és hullámzik a lelki állapotuk. Biztos, hogy nem lennék eridonos. Aztán ismerem még a Rellont, mert Denis rellonos. Arra pedig azt mondta Cath, hogy összetartóak, ravaszak, és szerinte ott vannak a legszebb fiúk. Ezt nem nagyon tudom megítélni, mármint a férfi szépséget, mert nekem egyelőre minden fiú szép és különleges, akivel beszélek, mert mielőtt idejöttem, csak az orvosaimmal beszéltem, de ők már inkább bácsik. Az emberek szépek és kész.
- A fogság? Semmi komoly.
Felhúzom a karomon a felsőm ujját, felfedve ezzel a leragasztott könyökhajlatomat, ahol nemrég megcsapoltak.
- Nemrég picit lebetegedtem, és most csak minimális távolságra mehetek el a felnőtt felügyeletemtől. De nyugi, nem fertőző.
Bonyolult. Mondanám, de ezt a szót nem mondom ki soha, mert utálom. Olyan rossz magyarázkodni, és olyan rossz csak úgy legyinteni rá. Mennyivel egyszerűbb lenne simán csak azt mondani, hogy:"haldoklom, de lábon kihordom, és neked mi a szuper képességed?" De nem szabad ilyet mondani. Amíg én egész életemben tudtam, hogy meg fogok halni, addig az emberek ettől a természetesen bekövetkező dologtól mindig annyira megijednek.
- Imádom az unikornisokat. Azt hiszem, ha ide járnék, szeretném az órákat, amikor róluk tanulunk. Te is hazautazol a szünetre?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Elnevetem magam arra, amit mond. Őszintén kacagok, és nagyon jól esik. Nem hittem volna, hogy éppen ezt a választ kapom tőle. Vért vettek, beteg voltam, de nem fertőzök, oké, akkor csókolózzunk. Azt hiszem, ez a valaha hallott legédesebb dolog. Kár, hogy sosem csókolóztam még, mer akkor most nem vágynék rá kétszer olyan nagyon, hogy megtudjam, milyen is. Azt már láttam, hogy a bátyám csókolózik, csak egy, nem tudta, hogy látom, kettő, nem tudja, hogy a bátyám. Mások azt hiszem, azt mondanák rám, hogy problémás vagyok. Igazuk van. Bár nem tudom, hogy mennyire jó dolog az, ha az ember csókolózik, a múltkor Will nagyon hangosan és ijesztően kiabált Cath-tel, aki sírt. Nem mertem kijönni a szobámból, csak később tudtam meg, hogy Denis miatt kiabált vele. Viszont egyszer jó lenne megtapasztalni, miért is olyan különleges dolog ez a csókolózás.
- Sajnálom, ha ezt a feltételt tudom, akkor mindenképpen hoztam volna magammal egyet.
Még egy kicsit a szám is legörbül, de aztán hamar újra mosolygok. Azt hiszem, ha most néz rám valaki, tényleg nem néz se erdei tündérnek, sem olyannak, akit már csak egy ásó választ el attól, hogy a föld alá kerüljön. A hely, az iskola annyira csodálatos. Az illatok, a fények, a festmények, a zsibongás. Minden. Annyira lelkes vagyok, és annyira bennem van az egész hely lüktetése, mintha egy második szívet is növesztettem volna. Nem lenne rossz, ha ennyin múlna, akkor talán ez a második nem akarná megszámlálni a napjaimat, és tovább élhetnék, sőt, továbbmegyek, átélhetek mindent, amit itt a diákok átélnek. Szívesen tanulnék, az se zavarna, ha mondjuk trollt kapok a vizsgámra, vagy azt ha olyan tanáraim lennének, akik nem kedvelek. Na jó, az egy kicsit azért zavarna. De szívesen lennék szerelmes, és ülnék a barátaimmal meleg napokon a rét fáinak árnyékában. Olyan dolgokra vágyok, ami itt mindenkinek természetes.
- Csodálatos Karácsonyod lesz.
Mondom határozottan, melegséggel, és őszinte reménnyel a szívemben. Remélem tényleg olyan csodát tapasztal ebben az időszakban, amit korábban még nem, mert ettől lesz különösen szép ez az egész. Én a fényeket imádom. A falu fényeit néha csak nézem az ablakból, néha az egész forgatagot végigjárom kétszer. A múltkor ettem kürtöskalácsot is, kókuszosat. A kérdésére ösztönösen megrándul az arcom, a szememben akaratlanul is szomorúság jelenik meg, amit igyekszek leplezni kicsit. Hosszan kifújom a levegőt, és a zöldjeim előtt pillogok picit.
- Azt hiszem, nem. Inkább kihasználom, hogy majdnem üres a kastély, és minden termet végigjárok.
Furcsa, ez lesz az első karácsony, amit nem otthon töltök, hanem itt. Kérdeztem Willéket, hogy mi legyen, de biztosított róla, hogy nem kell aggódnom. Azért egy picit mégiscsak aggódok, mert idegen vagyok egy családi eseményen.
- Talán hagyok egy fagyöngyöt az ágyadon.
Kacsintok rá merészen és megint kuncogni kezdek. Thomas nem rellonos, de szerintem eléggé aranyos fiú.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

- Tényleg mondtad is.
Ajkaimmal szomorkásan, elgondolkozón csücsörítek. Hát ez égő. Életemben először próbálom meg fiúzni, vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonló tevékenységet folytatni, és az már csak mellékes, hogy kiütközik, mennyire nem vagyok nagy csábító, de hogy még olyanba is futok bele, amit pedig tudok. Na ez az igazán kellemetlen. Ennyit arról, hogy ha Cath kinőtt ruháit viselem, akkor majd olyan jó leszek ebben, mint ő. Mondjuk, a tizennégy éves Cath lehet, hogy csak annyira volt jó, mint most én. Ezek ugyanis akkori ruhái, állítása szerint soha többet nem fog ebbe a méretbe beleférni.
- Nem, akkor egy nagyon különleges vacsorára fogok elmenni. Eléggé félek is tőle, mert Willék összes testvére ott lesz, és ők valami tizenöten vagy hányan testvérek, és abból már négyen házasok is, és van akinek van vőlegénye meg menyasszonya és gyerekeik, és ott van mindegyikük anyukája, meg az apukájuk. Nem is tudom, hogyan kell egy ilyen eseményre menni, sosem voltam még aranyvérű vacsorán.
Sőt, nagyon semmilyenen sem, de amikor mesélték, hogy van Trevor vagy kis, meg Jeannie, aki gonoszkodós, meg Milan és Edith, akiknek az anyukája egy néger jósvarázsló vagy micsoda leszármazottja, hát eléggé bonyolult.
Azt se tudom, hogy milyen ruhába menjek, és hogy kell-e ajándékot vinni, és ha igen, akkor mindenkinek? És mit mondanak majd, ki vagyok én? Szabad nekem ott beszélni vagy csak egyek, de gondolom nem is szabad sokat ennem, vagy nem tudom. Ez az első olyan alkalom, ahol nem az izgalom az elsődleges, hanem a félelem. Rettegek attól, hogy milyen lesz ott lenni. Bárcsak mehetnék máshova, de haza nem merek, egyedül nem maradhatok, és nem is tudom, hogy mit csinálhatnék. Azt hiszem, jobb lett volna, ha beiratkozom az iskolába és beköltözök addig a gyengélkedőre. Csak akkor még féltem, hogy a szüleim megtalálnak és visszavisznek, aztán Denis is idő előtt meglátta a nevem, és minden olyan bonyolult lett.
- Viszont, ha túlélem, akkor elmondhatom magamról, hogy már ilyenen is voltam. De ez ugye nem normális? A nagybátyádnak nem lesz majd nyolc felesége meg huszonhárom gyereke, ugye?
Mert ha ez így működik, akkor én biztos, hogy sosem leszek szerelmes, nem mintha aggódnom kéne, hogy nekem valaha feleségtársaim lesznek. Ezt a szót is most tanultam.
- Vannak konkrét terveitek a szünetre, vagy minden meglepetés lesz?  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

- Igazad van.
Bólintok egyet egyetértően. Nem is az a bajom, hogy mit kell ott csinálni, vagy, hogy ilyen sok ember. Leginkább a rosszulléteim azok, amikkel nem vagyok jó viszonyban. Régen volt, de most már nagyon apró dolgoktól is előjön, a múltkor például, csak egy kesztyűért hajoltam le, és úgy belenyilalt a fájdalom a szívembe, hogy azt hittem, vége lesz mindennek. Ettől félek. Hogy rosszul mozdulok, és én kerülök a figyelem középpontjába, és itt jön az, hogy ők sokan vannak, én meg, ha úgy tetszik, egy betolakodó leszek ezen az eseményen. Eddig sosem érdekelt az, ha rosszul leszek, de most, hogy már egyre több embert ismerek meg, sőt, vannak barátaim is, olyan kellemetlen. Most már, normális szeretnék lenni.
- Néhánynál több?
Nevetek a mondaton, mert ez olyan viccesen hangzik. Szerintem Willék apukája is ezt mondta egyszer, hogy nem lesz neki néhánynál több. A néhány pedig nem olyan mennyiség, amit pontosan meg lehet határozni. Szóval ez itt így működik? Furcsa. Én ilyet nagyon nem szeretnék. Mondjuk nem nagyon értem, hogy miért is aggodalmaskodok én ilyesmin. Azt hiszem ez a Payne-hatás. Olyan sok időt töltöttem velük, hogy már lassan az ő életüket élem. A múltkor még Willt is megkérdeztem, hogy neki is lesz-e másik felesége, de megnyugtatott, hogy ő nem tervez mással, csak Norinával. Ez azért jó. Ilyenkor kicsit mégis megnyugszom.
- És még nincs férje sem?
Kérdezem természetesen. Nekem ugye ott van Cole, aki elég sokat mutatott az életéből, így nem tartom zavarbaejtő témának azt, ha valaki fiúként fiút vagy lányként lányt szeret. Figyelem a programjaikat, és kedvesen mosolygok hozzá. Nagyon jól hangzik, dolgok, amiket tudom, hogy a szüleim csináltak. Én is kaptam ajándékot, és én is készítettem nekik, de például anya fülében sosem láttam fülbevalót. Éppen kérdeznék valamit tőle, amikor látom, hogy összerezzen, és meglátom a havat is, majd a nagyobb fiúkat, piros talárban.
- A bátyám rellonos és kicsinál titeket!
Kiálltok fenyegetően és meggondolatlanul. Az ilyen szavakat, mint "kicsinál", "elkaszál" Cath-től vettem ét, és nem feltétlenül biztos, hogy bátor dolog használni. Bocsánatkérően pillantok Thomasra, aztán elnevetve magam a szám elé kapom a kezem.
- Ne haragudj, még sosem kiabáltam senkivel.
Zsebemből előhúzok egy textilzsebkendőt, sosem használtam, egyféle ereklye, de most erre nem is figyelve nyújtom Thomas felé.
- Ezzel fel tudod itatni. Segítsek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

A nevetésem gyorsan csap át kiabálásba, aztán hirtelen jött ijedelembe, ahogy elindulnak felém. Úgy tűnik, mostanában ez a trendi nálam, hogy csak úgy kitörök és azzal bajba sodrom magam. A múltkor az idős pasasok, most pedig a fiatalok. Viszont elszánt vagyok, és nem olyan riadt, mint akkor és ennek meg is lesz a következménye, hiszen elindulnak felénk. Remek. Csak azt remélem, hogy Thomas nem azt találta ki, hogy fussunk. Azt nagyon nem szeretnék. Érzem, ahogy az érme, amit Will adott, szabályosan égeti a zsebemet, hogy érintsem meg, hirtelen veszti el az arcom azt a kevés színt is, amivel rendelkezik, de a makacsságom nem engedi, hogy elfussak. Erősebb vagyok én ennél. Pontosabban hirtelen azt hiszem, hogy erősebb vagyok.
- Thomas!
Kiáltok fel, amikor beáll közénk, és sikkantok egy aprót, amikor eltalálja a golyó. Nem törődve a veszéllyel, amit a fiúk jelentenek, lépek ki az árnyékából, fogalmam sincs, hogy mit akarok, azt hiszem, megvédeni a becsületét és igazságot szolgáltatni. Egy rellonos fiú kiált rájuk, hálásan pillantok rá, csak azt sajnálom, hogy nem nagyon érdekli őket. És akkor, a hang. A szívem megtorpan, majd olyan hevesen kezd el verni, hogy szinte látom, ahogy kiugrik a felsőm alól. Denis. Nézem, ahogy elhalad mellettünk, és aggódva pillantok arra, amilyen nyugodtan sétál, ahogy beszél.
- Bántani fogják.
Aggódva nézem a hátát, és szeretnék utánaszaladni, kérni, hogy ne csináljon ostobaságot, mégsem merek mozdulni. A fiú mögöttünk megrázza a fejét a kijelentésemre, és fejével int, hogy csak nézzem, ami történik. A szél, ami becsap, nem természetes, megborzongok tőle, és csakhamar a diákok is eliszkolnak. Tudom mi ez, hallottam, amikor Cath sírva könyörgött Willnek, hogy nézze meg, biztos, hogy az elemei miatt van-e a rosszullét. Attól félt, hogy az fog történni Denisszel, ami velem, megkapja a halálos ítéletét. Ahogy mellénk ér, zöld szemeim kikerekednek, a közelsége szinte maró. Nézem őt, és egy pillanatra összeakad a tekintetünk, nézzük egymást. Mondanék neki valamit, fogalmam sincs, hogy mit, pedig elterveztem. El akarom neki mondani, hogy ki vagyok, és azt is, hogy miért vagyok itt. Néz, majd Thomashoz beszél, olyan kedvesen, ahogy velem is beszélt, majd elsétál.
- Én mondtam.
Suttogom végül, szinte mozdulatlan ajkakkal, én pedig riadtan fordulok vissza Thomashoz, hűvös kezemet a fiú meleg kezére téve húzom le a szeméről.
- Nagyon eltaláltak? Talán a gyengélkedőre kellene mennünk, Will biztos tud rá adni valamit.
Óvatosan megsimítom a szemhéját, és adok rá egy apró puszit. Ha valamim fájt, akkor az anyukám is mindig megpuszilta, és azóta ezt Cath-től is láttam már, szóval biztos, hogy nem rossz dolog, és remélem, hogy enyhíti is a fájdalmát. Aggódva nézek rá továbbra is.
- Jól vagy?
Kérdezem, egészen közel maradva hozzá, nehogy rosszul legyen. Életemben először itt tapasztaltam meg a havat, a hűvösségét, és hogy egy pillanat alatt milyen kemény fegyver lehet belőle. Eléggé bepirult a szeme ott, ahol eltalálták, nem néz ki jól.
- Szóval a prefektus eléggé komoly és tiszteletreméltó rang.
Tippelem, mert ahogy elhordták magukat, ez jött le belőle nekem, hogy Thomas megbüntetheti azokat a nagy fiúkat, ha akarja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

A szívverésem még mindig nem normális. Ez az egész olyan nem valóságos. Először is, megfenyegettem a srácokat, hogy a bátyám elintézi őket, aztán, a bátyám megjelenik és elintézi őket, majd idejön, és rám néz, és rá nézek, és még mosolyog is. Két elméletem van. Az egyik az, hogy nem ismert fel, ami lehetséges, ha annyira nem nézett meg a múltkor. A hosszú hajammal, sminktelen arcommal. A Cath miatt eszközölt változások nyomán, és annak eredményeként, hogy a ruháit viselem - amik rá tizennégy évesen voltak jók - elképzelhető, hogy nem tud először hova rakni. Ez most esetünkben jó, de amúgy kellemetlen, mert akkor megint vissza kell mennünk az elejére. Bár szerintem ha azt mondom neki, hogy Annie Brightmore vagyok, kitöri a frász. A másik elméletem, hogy Cath vagy elszólta magát, vagy tudatosan mondta el neki, hogy ki vagyok, és Denis elméje megbomlott, olyan szinten, hogy a jelenlétemet puszta szellemi kivetülésnek fogja fel, azért olyan kedves a múltkoriak után. Azt hiszem, ez sem a legjobb dolog, ami történhet.
- Ártani nem árthat!
Figyelmeztetem Thomast, és a még mindig összefonódó kezünket a magabiztosabban tartás érdekében jobban összehúzom, ujjaimat az ujjai közé csúsztatom, és ráfogok a kezére. Ez sokkal biztonságosabbnak és masszívabbnak tűnik, mint minden más, amiben eddig volt a kezünk.
- Szerintem nagyon menő vagy, Denis szerint is nagyon menő vagy, meg a másik rellonos srác szerint is nagyon menő vagy, szóval nagyon menő vagy, azt pedig, hogy borogatást tesznek rá, csak én tudom, de én hallgatok.
Remélem, nem azért akar megvakulni, mert itt hőst akar játszani. Szegényt eléggé csúnyán eltalálták, és félek, hogy ennek következménye lesz. Nem szeretném, hogy csak mert engem védett, baja legyen.
- Persze, jól vagyok, megvédtél.
Mondom nyugodtan, halvány mosollyal. Az igazság az, hogy nem voltam jól. Nem a nagyobbak miatt, hanem Denis miatt, az arca miatt. Az utóbbi hetekben sok mindent tapasztaltam, kezdve az első találkozásunkon át, addig, amíg ájultan nem hozta haza Will, egészen a mostani jelenetig. Néha leselkedem utána, tudom, hogy merre jár, vagy csak véletlenül meglátom. A vágy, hogy beszéljek vele, éget, de türelmesnek kell lennem.
- Szívesen megleckéztetném őket. Láttad, hogy egy lány is volt velük?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Sokkhatás. Azt hiszem ennek lehet mondani azt, amiben jelenleg vagyok, még akkor is, ha voltam bent a kórházban, és láttam, hogy Cath ébren van. Beszéltem is vele. Szörnyen érzem magam, annyira rosszul vagyok a történtek miatt, hogy azt nem tudom elmondani. Főleg azért, mert mindenki, tényleg mindenki kedves velem. Pedig Brightmore vagyok. Annak a testvére, aki majdnem megölte a húgukat. Egy lány, betört fejjel fekszik a kórházban, pedig mindig segített nekem. Megtanított rengeteg dologra, meghallgatott, és amikor lázasan, rémálmoktól szenvedtem, átölelve vigyázott rám, melegített.
Ahogy a cukrászda felé sétálok, eszembe jut egy friss emlék. Erik, aki megmentett az egyik este, finom puszit nyomott a szám szegletébe, én viszont telibe a száját pusziltam, és nem tudom sem azt, hogy miért voltam ilyen bátor, sem azt, hogy jól csináltam-e. Nagyon sokat beszéltem róla, és kérdeztem, hogy hogyan kell jól csinálni, hogy ha egyszer egy fiú meg akar csókolni, akkor ne ijedjek meg, hanem jó legyen. Nem tudtam hallgatni, csak dőltek belőlem a szavak, egészen addig, amíg Cath ajkait nem éreztem a sajátjaimon, egyik kezét a derekamon, a másikat a tarkómon, és nem tudom, milyen hosszan csókolóztunk ott a szoba homályában, de végül azt mondta, hogy nem állítaná, hogy Denis csókol jobban kettőnk közül. A lányok szoktak ilyet csinálni, szóval semmi furcsa nincs benne, és nem is éreztem magam furcsán azóta se tőle. Örülök, hogy megtörtént. Kicsit olyan magabiztos lettem tőle.
A mai ruhámat, hogy miben jövök el forrócsokizni, magamnak kellett kiválasztanom, és nagyon nem tudtam, hogy mit is szeretnék. Szerintem az összes létező ruhát felpróbáltam, amit kaptam, és egyszerűen nem találtam megfelelőt. Én vetettem fel a forrócsokizást, de vajon Thomas minek érzékelte? Lehet, hogy ez egy randi? Nem! Semmiképpen sem. Thomas csak egy kedves fiú, aki nem szeretné megtudni, hogy mennyire jól csókolok, szóval ez nem randi lesz. De mi van, ha mégis igen? Tanácstalan vagyok!
Végül egy fehér felsőt, és rózsaszín, virágmintás szoknyát választottam, mert tudom, hogy a cukrászdában nagyon meleg van. Mint mindig, most is a fehér kabátomat húztam fel, és szinte megkönnyebbülés volt kilépni a friss levegőre. A ház azon részén mostanában úgy jövök el, mint, akit kilőttek. Nem akarok emlékezni. Ma boldognak kell lennem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

A navinés sálról már messziről tudom, hogy ő az, és amint közelebb ér, az arcán ülő mosoly miatt az én arcomra is mosoly ül ki. Szeretem a vidám embereket, és olyan jó Thomast amúgy is újralátni. Nézem őt, kedves mosolyát, és nagyon remélem, hogy a mai forrócsokizásunk tényleg vidám lesz.
- Szia! Boldog Újévet!
Ez a köszöngetés olyan vidám dolog. Itt mindenki köszön, akár ismer, akár nem, akár csak éppen egyszer utánad állt sorba a boltban. Bár az a legritkább, hogy a sorban állás során nem ismerkedsz meg a mögötted állóval. Ezt már észrevettem, hogy minden mögöttünk álló, szeret beszélgetni. Néha már én is azon kapom magam, hogy én vagyok a valaki mögött álló, aki óhatatlanul elejt egy mondatot, amiből beszélgetés lesz.
- Azt nem szeretném!
Én is színészkedem kicsit, csodálkozva és kissé rémülten tekintve rá. Amúgy ez nincs is annyira kizárva. A legtöbb ember most tér vissza, sokan eljöttek ide is, ami be is bizonyosodik, ahogy belépünk. Sokan intenek, Thomasnak persze, de mivel vele vagyok, én is udvariasan biccentek. Szeretem a kortársaimat is, olyan ez a hely, mint egy nagyon, hangos család, és egyre többször érzem azt, hogy én is a részese szeretnék lenni.
- Mindenképpen az ablak mellé, nagyon szeretem nézni a kinti világot.
Nem azért, mert unatkozom, én így tudok koncentrálni. Követem Thomast, kiválasztja a legmegfelelőbb helyet, én pedig fehér kabátomat levéve, lopva lesimítom a szoknyámat. Remélem jó, és tetszik neki, próbáltam olyat keresni, amiben tetszettem magamnak a tükörben.
- Megkóstolhatom majd?
Nevetek egy aprót, ahogy lelkesen felkiált, én is néztem, de nekem túl masszív ízkombinációnak tűnt, inkább tovább böngésztem az itallapot.
- Étcsokis almáspités. Azt hiszem, én őt választom. Nagyon szeretem az almáspitét.
Igazából bármire rá tudnak venni, ha ehetek egy kis almáspitét, így amikor idelép hozzánk egy lány, ezt is kérem, majd, ahogy kettesben maradunk, széles mosollyal Thomasra pillantok.
- Mesélj el mindent az első karácsonyodról, kérlek! Mindenre kíváncsi vagyok.
Tényleg nagyon szeretnék jó híreket hallani, kicsit örülni valami nagyon jónak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Csendes magányomban sétálok hazafelé. Az egész napom ilyen volt, átjárta a csendes magány. A teaházban szeretem, hogy emberek között vagyok, és mégis egyedül. Mostanában sokszor vágyom erre, sokszor megfordulok ott, már szinte kívülről tudják, hogy mit innék. Mindig ugyanazt, pedig megfogadtam, hogy ha már egyszer van lehetőségem, akkor mindent végigkóstolok. Nem érzem most a késztetést rá. Az elmúlt hónapokban az otthonról hozott pénz jelentősen megcsappant. Amikor Will befogadott, neki akartam adni, de nem fogadta el, azt mondta, ez a pénz az enyém, én döntöm el, hogy mihez kezdek vele, segít megtanítani beosztani. Van még, nagyjából a fele, de sok mindent megkóstoltam a faluban, és vettem pár relikviát. Nem is tudom, hogy azokat miért. Hógömböket például. Semmi értelme nem volt, most is ott vannak az éjjeliszekrényemen.
Fázósan húzom össze magamon a kabátot, miközben meglátom a padon ülő alakot. Voltak már rossz tapasztalataim olyan emberekkel, akikkel nem kellett volna találkoznom, és Erik se lehet mindig szuperhős szolgálatban, hogy megmentsen. Talán, ha egy kicsit gyorsabban sétálok, nem akar majd követni. Vagy éppen azért tenné? Mert tudja, hogy félek?
Minél inkább haladok felé, annál inkább kivehetővé válik az arca, felismerem, ahogy a vonásait is, és látom a monoklit is. Dönthetek. Most még választhatom azt, hogy elfordulok, és kicsit hosszabb úton megyek, vagy elsétálok előtte. Egyik sem. Helyette érzem, ahogy a fehér kabátra ülve, elfoglalom a helyem a pad másik végén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Nem tudom, hogy mit várok ettől az egésztől, hogy mi lesz most itt a csendes, kihalt semmiben. Most már nem csak, mint egy cserfes kislány, beszélgethetek vele nagy álmokról, már tudja. És én nem bánom. Várok, ha kell, hajnalig várok, csak, hogy mondjon valamit, még káromkodhat is, csak legyen valami eredménye.
Ám semmi. Ül, vár, majd érzem, ahogy feláll, a szememben hirtelen jelennek meg a könnyek, mert ha ő most elmegy, akkor az egésznek nem volt semmi értelme. Amikor kiléptem az ajtón, megcsúsztam, a vérén, vagy talán Cath vérén, nem tudom, talán mindkettejükén. A fapadló mohón szívta be a fémes szagú, vöröslő patakot. Elhalad mellettem, majd megtorpan, reménykedek, de reményeim egy pillanat alatt fordulnak át kétségbeesésbe, ahogy tovább indulok. Nem képes semmit sem mondani. Ha nem mondok semmit, el fog menni. De mit mondhatnék? Mi érdekelheti?  
- Életben maradt.
Mondom végül érthetően, de mégis csendesen. Ugyan nem kérdezte. Valahogy azt hittem, ha egyszer viszont látom, kevesebb seb lesz rajta, és sokkal több kérdést fog feltenni. De nem. Csalódottságot érzek és fájdalmat, amiért nem szólalt meg. Ennyit talán azért akarna tudni, hogy nem gyilkos. Mivel felkelt és elindult, én is felkelek, és elindulok, az ellenkező irányba, onnan, ahonnan jöttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Titkon azt hittem, hogy utánam jön majd, hogy mégis kérdez, és kérdez, én meg annyira megilletődök majd, hogy mindenre őszintén válaszolok. Tényleg azt hittem, hogy ez lesz majd, azonban helyette? Totális csőd. Olyan ostobának érzem magam, hogy azt elmondani nem tudom. Eddig azt hittem, hogy a bátyám egy hős, egy csodálatos ember, és még akkor is azt hittem, amikor Willel beszéltünk róla, pontosabban nem is én hittem azt, hanem Will. Nagyon hosszan mesélt arról, hogy miért örült Denisnek, miközben a kórházból vártuk a híreket. Azt hiszem, azért mesélt akkor, mert ő lemondott Cathről, és nem akarta, hogy én is lemondjak Denisről. El akarta terelni a gondolatait, de, amit mondott, azok megnyugtattak.
Ostobának érzem magam, ahogy haladok, abban se vagyok biztos, hogy rendesen tudok járni. Kínos az egész szituáció, amibe belekevertem magam. Aztán megtorpanásra késztet a tény, hogy ott van előttem, és belül hihetetlen nyugalom száll meg, ami ádáz csatát vív a félelemmel. Félek, hogy kiabál majd velem, de azt mondták, a kockáztatók nem csak nagyot bukhatnak, hanem nagyot nyernek is. Kinyújtva a kezem, finoman letörlöm a könnyeit, remélve, hogy engedi, és ha igen, akkor finoman megölelem. Ő a testvérem, és mindig is szerettem őt, mostanra se szűntem meg szeretni, nem szűnt meg az érzés, egyetlen pillanatra sem.
- Kérlek, ne fuss el, mert én nem tudok futni.
Suttogom, hiszen ez az igazság, és remélem, hogy tényleg nem tervez ilyesmit, most, hogy végre újra itt van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Denis!
Ijedten kapok utána, de nem esik baja, ahogy közelebb von magához, óvatosan lépek egyet, majd ahogy a hasamban érzem a fejét, ahogy átölel, nekem is elkezdenek folyni a könnyeim. Érzem a vére illatát, amit tudom, hogy hivatalosan nem is különböztethetnék meg, de a Payne házban látottak és szagoltak után, nem vagyok benne biztos. Láttam, ahogy a két vég keveredik, ahogy az ajtó is véres. Láttam mindent, csak éppen őt nem. Óvatosan ereszkedek én is térdre, hogy újra egy magasságba legyek Denissel. Nem érdekel, hogy sír, hiszen én is azt teszem, zöld szemeimből csak úgy patakzanak a könnyek, miközben finoman megpuszilom az arcát.
- Nagyon sok sebed van, meg kéne, hogy gyógyítsanak.
Vagyis kérlek, hogy gyere velem haza, de mondhatom-e neki ezt, hiszen tudom, hogy az nem lenne könnyű neki, ott lenni, abban a házban, de nem akarom, hogy szenvedjen, hogy az emberek kérdezősködjenek róla, miért ilyen sebes az arca, a teste. Azt szeretném, hogy velem maradjon, hogy ne szökjön meg újra. Viszont nem maradhatok itt kint hosszan, mert nem akarom éppen most rombolni az egészségemet, most, amikor Denis itt van végre.
- Kérlek.
Suttogom neki, szinte könyörögve, hogy jöjjön velem, és ne tűnjön el. Az sem érdekel, ha holnap visszajönne, én ma nem akarom őt elengedni, ma nem akarom, hogy elmenjen, mert ha ma velem marad, akkor talán örökre megteszi, ki tudja, hogy az meddig tart nálam, de legyen csak egy nap, csak egy hét vagy akár egy teljes év is, boldog leszek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Tudom, de nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy ma éjjel nem lesz ott velem, hogy amikor álomra hajtom a fejem, nem látom az ő arcát utoljára. Nem mehet el, nem lehetek nélküle, nem hagyhat el. Ha most elmegy, nem tudok majd aludni, míg újra nem látom, és amikor látom őt, nem akarok aludni.
- Eljöhetsz, Will nem bánná.
Őszintén mondom neki, mélyen a szemébe nézve. Willel nagyon sokat beszélgettünk erről, ő tényleg nem bánná. Kérdeztem, hogy mi történne, ha Denis újra felbukkanna, azt mondta, örülne neki, hiszen az tudja, hogy engem is megnyugtatna. Nagyon kedvesen beszélt róla mindig, úgy is, hogy Cath meghalhatott volna. Amikor a kanapén vártuk a választ az ispotályból, akkor sem beszélt a testvéremről csúnyán.
- Ő nincs ott.
Fogalmam sincs, hogy kimondhatom-e a nevét előtte, hogy akarja-e még hallani az életben. Cath nem beszél róla, nem beszél semmiről sem. Alvást színlel, állandóan, akárki is van nála, tudom, hogy hazudik a világnak, ha valaki, én tudom, hogy milyen a tettetés. Elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy szereti, hogy az élők között vagyok, lehajtom a fejem.
- Én is.
Legalább mi ketten örüljünk most ennek, hiszen ezzel együtt mindenki más életét megnehezítettem. A szüleink napokat és heteket töltöttek egy haldokló gyerek mellett, majd hónapokat és éveket úgy, hogy bármikor bekövetkezhet az, aminek már akkor, azon az estén be kellett volna. Én pedig hálám jeléül megszöktem, és akárki akármit is mond, megérte, hiszen Denis örül nekem, és ennél több nem kell.
- Ne hagyj el.
Kérlelem, hiszen nem tudom még, hogy mennyi ideig lehetek itt, de azt mind vele akarom tölteni, mosolyogva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Életemben először nincs az a vágyam, hogy kijavítsam a "Lorin"-t használó embert "Annie"-re. Anya hívott még így, amíg még engedtem neki, amíg még volt lehetősége, amíg még nem szöktem el. Senki másnak nem engedem, hogy így tegyen, nem akarom, hogy bárki így hívjon. De Denis más, ő bárhogy hívhat, a testvére leszek. Az az ember, aki a legjobban szerette őt, akkor is, amikor csak egy ablakon át nézhette. A kínzó távolság végre megszűnt, ott vagyunk egymásnak.
A szememben egyszerre csillan meg az öröm és a fájdalom, a fájdalom, mert a mondat egy töredékét nemrég hallottam Cath-től. Ő azt mondta nekem, hogy már "senki más nem érdekel", ő is rólam beszélt. Amit tett, az áldozat volt. Ismerte, hogy mivel jár az, ha Denis megtudja, hogy a testvére vagyok, és belefáradt abba, hogy elméleteket hallgasson, lehetőségeket. Amikor odament, mindennel számolt. Megígértette velem, hogy ezt sosem mondom el, így most a fejemet lehorgasztva, próbálom elhessegetni ezt a gondolatot.
A hóvirágra elmosolyodom, olyan csodálatosan hangzik, annyira különlegesnek érzem magam ettől, annyira másnak, annyira értékelhetőnek. Denis szeret engem, Denis meg akar ismerni, és nem akar elhagyni, nem akar többet elmenni, nem fogom elveszíteni, és most mégis azt mondja, hogy el kell mennie. A nyakába vetem magam, és olyan erősen ölelem, hogy félő, megfojtom.
- Nem engedhetlek el. Soha többet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Gyere! Kérlek!
Tudom, hogy miért hagyta abba a mondatot, hogy ez mit jelent. Hogy ő nem akar odajönni, ahol élek. Én is el akartam jönni onnan, nem azért, mert nem szeretek ott lenni, imádok ott élni, de az után, ami Denis és Cath között történt, el akartam jönni. Szégyelltem magam, azonban Will nem engedett el. Azt mondta, hogy ehhez nekünk nincs közünk, hogy nem a mi dolgunk, hogy ők ketten hogyan ölik egymást, amikor az energiájukat másra is fordíthatnák. Will és én sok mindent tudunk, de nem beszélünk róluk, csak ilyen megjegyzések szintjén. "Különben is, most már Payne vagy, fura lenne, ha nem lennél itt.", ez a mondat volt az, ami meggyőzött. Mindenki úgy tudja, hogy egy újabb testvér vagyok, már meg sem lep senkit a dolog. Először azt hittem, hogy elkezdenek számolni, de nem történt meg. Mindenki elfogadta a dolgot. Denisen múlik a dolog. Én megpróbáltam.
- Ne aggódj, már bemehetek a kastélyba.
Azt nem mondom meg neki, hogy azért, mert Will nem hagyhatott egyedül, meg, hogy ott csinált meg pár vizsgálatot, például az előtt is, hogy megmentett minket a hógolyósoktól. Éppen mondanám neki, de a homlokomon érzem az ajkait, lehunyom a szemem, és elmosolyodom. Az ajkai forróak a hűvös homlokomon, jól esik a melegsége, és tudom, hogy igaza van, meg fogok fázni. De nem akarom elengedni. Érzem, ahogy eltávolodik mégis, egyszerre lesz hideg körülöttem. Szomorúan lehajtom a fejem, és csak hallgatom, ahogy elsétál.
Annyi mindenről kellene beszélnünk. Annyi kérdésem van, annyi választ szeretnék tudni, annyira sok kimondatlan dolog van. Mi lesz most velünk? Haragudna-e, ha tényleg Willékkel laknék továbbra is? Meglátogatjuk-e a szüleinket? Ugye nem haragszik rájuk? Kibékül Cath-tel? Tényleg meg akar ismerni? Hisz nekem?
A kérdések a fejemben kavarognak, és kimondatlanok maradnak. Csak elindulok én is, ahogy elhalnak a léptei. El akarom mesélni Willnek, hogy mi történt, hogy Denis újra itt van. Olyan boldog vagyok, hogy nem gyűlöl engem. Pillangók szállnak a szívem környékén, és csak mosolyogni tudok. Alig várom, hogy legyen legközelebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

- Köszönöm!
Olyan lelkesen felelek, hogy félő, a lelkesedésem kiugrik a bőröm alól, önálló életre kel, és elkezd örömtáncot lejteni itt mellettünk. Nagyon sokat készültem erre a mai alkalomra, pedig csak egy forrócsokizást beszéltünk meg. A legtöbb ember legalább három emberrel beszélt már meg ilyesmit, én azonban még nem, szóval az izgatottságom extra méreteket öltött.
- Igen, főleg most, de azt mesélték, hogy amikor már jó idő van, akkor ülhetünk kint is. Nagyon várom már a tavaszt.
Eddig sosem terveztem. Egy ideje azonban igen. Olyan, mintha az életem egy szakasza valóban lezárult volna azzal, hogy a bátyám tud a létezésemről. Nagyon nem szépen zárult le az új tudás megszerzése nála, de én akkor is bizakodó vagyok. Bízom benne, hogy visszajön, abban is, hogy Cath tényleg jobban lesz, és abban is, hogy az életek, amik körülöttem vannak, felveszik újra a normál ritmusukat, de már úgy, hogy Denis tudja, ki vagyok. Nem akarom, hogy más is megtudja, hogy elkezdjenek erről beszélni. Szívesen megmaradok annak, aki eddig voltam a faluban, egy újabb Payne gyereknek. Már nem is ér senkit meglepetésként, hogy vagyok, maximum annyira, hogy sokan először Norina rokonának tippeltek, csak a magyar vezetéknévhez nem illik a külföldi keresztnév.
A lényeg, hogy már nem úgy tekintek a világra, hogy mások majd megélik az álmaimat, hanem, hogy nekem is vannak már álmaim. Figyelmesen hallgatom Thomast, neki is olyan szépen csillog a szeme, mint az embereknek szokott, ha egy nagyon szép emléket idéznek fel. A rendelésünk megjelenésére elmosolyodok, és izgatottan pillantok az előttem lévő italokra és ételekre.
- Nem bánod, ha lefotózom? Karácsonyra kaptam egy fényképező gépet. Még csak most tanulom a használatát, de már van rajta rengeteg kép.
Mondjuk falakról, ablakok leginkább, ilyen próbaképek. A legújabbak már karácsonyiak, ahogy Cody játszik a gömbökkel, vagy, ahogy Mia lelkesen csomagolja ki a neki szánt jutalomfalatokat. A gépet elő is veszem, megmutatom Thomasnak, és ha engedi, akkor lefotózom, ami előttünk van. Ez is egy új szokásom, elkapom a pillanatokat, de azért figyelek, és vissza is kérdezek, mert a történet félbemaradt, és nagyon érdekel.
- Korábban? Nem aznap szokás?
Kérdezem, és nem tudom megállni azt se, hogy ne kapjam le Thomast, amint elmélyül a forrócsokijában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

- Köszönöm!
Lelkesen el is készítem a képeket, hármat, mert valahogy az első képem mindig homályos lesz, a második a legjobb, de adok egy esélyt még, a következő kattintásnak is. Thomast azonban csak egyszer fotózom le, de tudom, hogy az tökéletesen sikerül.
- Megmutatom!
Lelkesen felkelve áthúztam a székem mellé, nem zavart, hogy olyan közel kell ülnöm hozzá, Thomas jó illatú fiú, és szűk itt a hely, nem akarok senkinek útba lenni. Nem kell az, hogy még egyszer megdobáljanak minket hógolyóval.
- Főleg a karácsonyi dolgokat. Ezek itt azok, amiket ettünk, Willék magukkal vittek az apukája házába, hogy az milyen hatalmas! Úgy indul az egész, hogy van bent egy kis patakszerű, nézd.
Mutatom neki a képet, amit a bejáratból csináltam. Aztán visszalapozok gyorsan párat, és megmutatom a nagy épületet is, tényleg hatalmas, pedig az én családom se lakik kis helyen. Mutatok még pár képet a ház belső részéből, de főleg az udvarról.
- Ez a legromantikusabb hely. Tavasszal tele van virágokkal és nagyon romantikus. Helena azt mondta, hogy kiskorukban azt játszották, hogy majd ott kérik meg a kezüket a fiúk.
A vacsora szomorú és veszekedős részét nem akarom ecsetelni neki, hiszen nem azért jöttünk. Gyorsan tovább is lapozok, keresem az otthon készült képeket.
- Ő itt Mia, Willék kutyusa. Nagyon okos. Kapott ő is ajándékot. Cody pedig itt játszik a gömbökkel.
Odaadom neki, hogy ha szeretne, még nyugodtan nézegesse a képeket. Rólam nincs benne kép, én nem tudok úgy pózolni, mint a lányok többsége. Inkább minden mást fotózok. A fényeket, ételeket, embereket, akiket szeretek. Van benne kép Norináról is, ahogy Cody-val játszik, és Arianaról munka közben.
- Nem tudom.
Vallom be csendesen, majd, hogy megértse, miért nem, a jobb kezemet a szívem fölé helyezem. Már egyszer mondtam neki, hogy beteg vagyok, de nem részleteztem akkor sem, és most sem fogom.
- Nekem ez volt az első karácsonyom, és bár Will angol, mégis magyar hagyományok szerint aznap díszítettünk fát. De a karácsonyi fények már nagyon régóta kint vannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

- Ebben kutyanasik voltak. De kapott egy új fekhelyet és rágójátékokat is.
Elmosolyodom arra, hogy mennyire tetszik neki Mia. Csodálatos kutya, sokszor, amikor a nappali szőnyegén fekszik, odabújok hozzá. Norinára párszor már ráhoztam így a frászt, de most, hogy megint babát vár, szóltam neki előre, hogy ne ijedjen meg.
- Egyszer elvihetnénk sétálni.
Egyedül sosem voltam Miával, mert aggódnak, hogy mi van akkor, ha elkezd szaladni, én futok vele, és baj történik. Megértem az aggodalmat és el is fogadom, de talán, ha Thomasszal mennék, akkor megengednék. Vele bátran el is mernék menni.
- Will azt mondta, hogy minden héten leszedi majd a képeket, és rárakja a gépére, aztán kiválogatjuk, megnézzük őket, és a legjobbakat előhívatja, és akkor kitehetem a falra meg képkeretbe, meg mindenhova. Nem fognak mozogni, úgy, mint a festmények az iskolában, de nem is kell, mert ha rájuk nézek, akkor úgyis eszembe fognak jutni az emlékek.
A mai forrócsokizás mindenképpen, és a Thomasról készült képet akkor is szeretném előhívatni, ha nem lesz olyan nagyszerű minőségű. Hihetetlenül jól érzem magam, és boldog vagyok, pedig az elmúlt napokban folyton a szomorúság járt át. Már nem akarok csak szomorú lenni, és talán ez önző kérés, tudva, hogy mi történt miattam, az én titkom miatt, de az utóbbi napok szomorúsága már nagyon megvisel lelkileg. Mindig szorít a mellkasom. Most viszont, hogy itt ülhetek Thomas mellett, boldognak és felszabadultnak érzem magam. Kinyúlva előre, az asztalon áthúzom a bögrém. Nem akarom, hogy az asztal közöttünk legyen.
- A szüleim nagyon elfoglaltak ebben az időszakban, úgyhogy...
Elharapom a mondat végét, mert nem tudom ezt csinálni, Thomasszal nem. Egy pillanat alatt nagyon fontos lett az életemben. Picit lehajtom a fejem, majd közelebb csúszok hozzá, és zöldjeimet a szemébe fúrom.
- Elmondhatom neked az igazságot? Szupertitkos, de szeretném, ha tudnád.
Remélem, hogy igent mond, mert nagyon szeretném, ha ő tudna rólam mindent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

- Akkor ez lesz a következő programunk! Ha meg beválik, csinálhatjuk rendszeresen is.
Nem lenne szabad terveznem, mégis megteszem. Szeretném hinni, hogy örökké élhetek. Mostanában mindig minden jó, az a tipikus vihar előtti csend van a szervezetemben. Most még. Aztán ki tudja, mi lesz egy nap vagy egy hét múlva. Bárcsak minden ilyen lenne... vagy legyek mindig náthás mondjuk, de erős szívű. Mondjuk a nátha eléggé undi, mégsem olyan jó ötlet. Viszont szeretnék terveket, és szeretnél lehetőségeket. Szeretnék egy kicsit tényleg csak az életre koncentrálni. Amit mindig meg is teszek, ha olyan emberrel vagyok, akivel jó lenni. Thomas pedig az egyik legjobb ebben.
- Engem?
Kérdezem őszinte csodálkozással, pedig valószínűleg igen, hiszen csak mi ketten vagyunk itt, ebben a beszélgetésben. Elpirulok, a zavar kiül az arcomra, de ugyanakkor nagyon örülök a lehetőségnek. Egy kép rólam. Talán el kellene küldenem egyet anyáéknak is. Üzentek, Cath-tel, de még nem tudtam rávenni magam a velük való találkozóra. Nem szép dolog tudom, de félek, ha meglátogatom őket, nem leszek már képes visszajönni, pedig szeretnék itt lenni. Hoztam egy döntést, ami nagyon sok áldozattal járt, és félek, ha átlépem a küszöböt, hiábavaló volt minden.
- Rendben.
Lopva lelapítom a hajam, bár fogalmam sincs, hogy éppen hogyan néz ki. Remélem a sapka miatt nem lett borzalmasan rossz, és hogy a sminkem sem folyt el, és, hogy nem vagyok túl fehér vagy túl beteg arcú.
- Utána csinálunk közöset is?
Szeretnék olyat, amin együtt vagyok. Biztos nagyon vidám képet tudnánk együtt csinálni. Vicces arcot vágva, nevetve. Próbálok szépen nézni a kamerába, és nem arra gondolni, hogy most tényleg le fognak fotózni. Ha pedig megtörténik, közelebb csúszok, Thomas is közelebb csúszik. A tekintetét keresem.
- Én igazából nem vagyok Payne.
Mivel mindenki úgy tudja, hogy Will a bátyám, így mindenki úgy tudja, hogy Payne vagyok. Pedig egyáltalán nem.
- Brightmore vagyok. Denis húga. Csak ez egy nagy titok, mert eddig ő sem tudott rólam, most meg elment, és ki tudja, merre jár. Eléggé rosszul fogadta a dolgokat. De remélem, azért majd összebarátkozunk. Viszont, nem szeretném, ha más is megtudná, de téged nagyon kedvellek, Thomas.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

- Mehet.
Szusszanok egy utolsót, és mosolygok. Sokkal jobban megy, mint azt először hiszem magamról. Sosem láttam még ennyire tudatosan egy kamerát, sosem néztem még bele direkt. Remélem, zavaromban nem vágyok se furcsa arcot, sem nem görbül le a szám széle. Az olyan kellemetlen tud lenni.
- Oké, így jó lesz.
Állítom be a kamerát, hogy tökéletesen lássuk az eredményt, és közelebb húzódok Thomashoz, hol őt nézve, hol a kamera képét. Szeretném, ha mind a ketten jól látszanánk benne. Éppen válaszolok neki, amikor az első képet elkattintja, így a következő pillanatban már annyira meglepődök, hogy muszáj nevetnem egy nagyot. Rengeteg kép születik rólunk, a végére már fel sem tűnik, hogy közben fotók is születtek.
- Dehogy, ezek szuperek lesznek. Mondjuk nem ez, mert ezen olyan, mintha tüsszentési versenyt rendeznénk.
Nem mászok arrébb, kényelmes így, és mind a ketten jól láthatjuk, hogy mit alkottunk, mennyire vagyunk fotogének. Szerintem nagyon szépen nézünk ki a képek nagy részén, az a pár, amin meg nem, az annyira vicces, hogy jót nevethetünk magunkon. Persze azért a nehezebb téma is előkerül, de nem bánom, egy ideje már el akartam neki mondani, és megígérte, hogy nem mondja el másnak, így megbízom benne.
- Nagyon betegen születtem, az orvosok csak pár napot adtak nekem, így Denisnél nem szerették volna, ha megszeret. Ezt megértem, mert sokkal nehezebb úgy, hogy találkoztunk, elengedni. Azzal, hogy én még most is életben leszek, senki sem számolt, és ahogy múlt az idő, egyre nehezebb volt elmagyarázni, hogy én mégiscsak megszülettem, és élek. Ezért nem szép dolog a hazugság, tele van utána bonyodalommal az élet. De egészen jóban vagyunk, jól fogadta.
Annyira mondjuk nem, ha Cath fejét nézem, de most már jól van. Abban az egyben makacs, de majd idővel az is rendeződik. Remélem. Mondjuk úgy tegnap, tekintve, hogy mennyire rohan az idő.  
- Képzeld, azon gondolkoztam, hogy jövőre akár be is iratkozhatnék a suliba. Szerinted melyik házba kerülnék?