Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

A vizsgaidőszakban mindig az a legjobb, hogy lefoglalja az agyadat, akár akarod, akár nem. Bár nem vittem túlzásban most sem a tanulást, de azért oda kellett tennem magamat, mert itt a cuki mosolyom nem volt elég, hogy átengedjenek, mint majdnem egész életemben. Itt keményen belekérdeztek az anyagba, ha éppen olyanjuk volt a tanároknak, én meg - elég nagy túlzással - de vért izzadtam. Ez akkor még helytálló is lett volna, ha legalább még töröm a magyart, ám egy ideje itt vagyok, hallom, ahogy beszélgetnek körülöttem, a magyarórák is sokat segítettek, szóval már értek is magyarul és beszélem is a nyelvet, így az, hogy nem értem, amit mondanak nekem, aligha lehetett kibúvó pár vizsga alól. A problémát mégis sikeresen abszolváltam, a baglyot elküldtem anyáméknak, hogy minden jó, átmentem azokból is, amiktől mondjuk tartottam, az egyetemen is minden oké, ott is sima-liba volt minden. Az információk tömkelege mégis zsibong az agyamban, néha azt sem tudom hol vagyok, csak feleszmélek, hogy ismét rossz folyosóra fordultam és vergődhetek vissza az eredeti folyosóra, ami nekem kell.
Hálás vagyok, még mindig, amiért az agyam le volt és van is foglalva, mert így nem kell felesleges dolgokon gondolkodnom, amik csak lehúznak. A DÖK halad és hasít, mindenki odateszi magát, a következő ötlet már ki is pattant a tagok fejéből, én meg, mint jó vezető, szabad kezet adtam mindenkinek, hogy cselekedjék meg, amit szeretnének, amit elképzeltek. Engem egyelőre hagyjanak lógva, majd ha kialudtam magam, akkor beszélhetünk mindenről és áldásomat is adom az elképzelésekre, de addig csak ötleteljenek, én meg nyitott szemmel, alvás közben hallgatom őket. Főleg egy embert. Aki valószínűleg kerül, direkt nem néz rám, sokkal halkabb a megbeszéléseken, mint ahogy megszoktam, de talán ez nem is baj. Nem várom el, hogy harsány legyen, hogy csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna, mégis ez történik. Mert ő is, és én is figyelmen kívül hagyjuk a másikat, nem találkozunk a kötelezőkön kívül, talán a folyosókon is direkt nem futunk össze? Nem tudom, részemről ez ugyanúgy működik, ahogy eddig tette, de ő másképpen működik, én pedig ezt kihasználtam. Borzalmas, tudom én, de mit tehettem volna? Elsodort magával a tudat, hogy felfedte magát előttem és nem vágyik másra, mint én egész életemben; attól elvonatkoztatva szeressék, ami valójában. Ugyanarra vágyunk, pár pillanat erejéig még a fájdalmát is képes voltam elvenni, amiért hálás volt, hogy aztán - mert biztos vagyok benne - utáljon, megvessen, és haragudjon rám. Mindhármat megérdemlem, talán még többet is, még akkor is, ha képtelen voltam kihasználni a helyzetet a végsőkig. Pedig megtettem volna, szívesen megtettem volna. Ám mégsem sikerült, mert... ő más.
És csak emlegetni kell, mert ahogy befordulok a folyosón pillantom meg, ahogy mint valami báró terpeszkedik a kanapén. Halvány mosollyal ajkaimon intek neki, majd sétálok is tovább, hogy végül a kanyar előtt pár méterrel torpanjak meg. Nem mehetek el csak így. Hiába mondtam el akkor is párszor, nem volt tudatánál, nem is biztos, hogy értette, mit mondok neki. Megtorpanok, kezeimet zsebem mélyére süllyesztem, fejemet előre biccentem, így tincseim előre hullanak arcomba. A mosoly, amivel intettem neki, már sehol nincs, úgy tűnt el, ahogy a jókedvem is, ami nem is volt jelen igazán. Mert eljött az a találkozás, amit egyikünk sem akart, mégis megtörténik, mert nem menekülhetünk magunk elől örökké, bármennyire is az lenne a legegyszerűbb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

És akkor tökre jogos a kérdés, hogy az eddigi nyugalmas semmi hogyan váltott át mozgalmas akármibe. Mert már lassan ott van, hogy nem az a gondja, hogy elfoglalt, hanem, hogy amellett annyi dolog van, amire figyelnie kell, illik, hogy megszeppen szinte. Mert tökre úgy tűnik, hogy közvetlen és mégse az, mert még mindig nagyon jól elfoglalja magát egymaga és csendben, csak a csend manapság ritkábban sikerül, mint hiszi. Pedig, az könnyen jön, nem? Nem egyszer hallotta már fél füllel, hogy panaszkodnak az unalomra, tessék, neki meg szinte pont abból nem jut. Nagy levegőt vesz, kiengedi. Ez ilyen, valamiért egy kis mágnes, ami bevonzza a történéseket, dolgokat, még ha néha nem jók vagy épp kellemetlenül érzi magát, mert szokatlan. Előbb vagy utóbb tanul, megszokja, csak neki idő kell, időt kér mindenkitől némán. Vagy megkapja, vagy elkönyvelik furának, ez van.
És most pillanatok alatt eléri valaki, hogy az agya megint csak körülötte forogjon. Pedig, nincs mágia, nincs az, amiről magyarázott, mert csak jön, nem is számol vele, ő sem érzi. De azt igen, hogy megint feltelik elméje az emlékekkel, azokkal, amik történtek, kissé még talán ajkai is bizseregnek, mintha három másodperccel ezelőtt csókolta volna nem, nem pedig isten tudja mikor, mert nem is számolta. Igen, lehet kicsit látványos volt, hogy elvonult és másképp viselkedett és talán ez a többieknek fel sem tűnt, talán neki sem teljesen, de kicsit szégyelli magát. Mint valami gátlásos, lelkis fruska, aki nem tudja kezelni normálisan, amit lehet, hogy kellene. Mert hát, semmi olyan nem volt pár csókon és már-már iszonyatos közelségen kívül. És mégis volt, mert ha ő nem áll le, akkor simán belefut az egészbe, odaadja magát bármire és nem tudja, ha most elkezdené, megállna-e ismét és ő tiltakozna-e, és azt sem érti, hogy jut ilyen hirtelen az eszébe. Mert hülyeség, mert minek. Ki kell söpörnie a fura és hirtelen feltörő gondolatokat, mert közelít és nem, nem biztos, hogy egyáltalán rá is néz, vagy hozzá is szól, de nem nézhet ki úgy, mint amennyire rakás szerencsétlenségnek érzi magát jelenleg. Szinte szorongatja azt a gyújtót, amit eddig könnyedén pörgetett ujjai között. Hogy elég, mondja magának, és szedje már össze magát. Hogy mi is ez? Miért is van ez? Nem érti. Ő nem akar ilyen lenni. Valaki segítsen rajta...
Összerezzen, ahogy megemeli a kezét és int neki, mint aki most ébredt, úgy mered rá. A mosolyra, amely természetes és semmit mondó, de főleg arra, hogy már megy is. Hogy ennyi, neki bizonyára nincsenek kételyei, kérdései. Benne nincs semmi, ahogy jól számolta ki. És ez valahogy helyre billenti, de nem tudja, ennek örülnie kell vagy épp fájjon. Nem tudja, mit akar tőle, az a nagy helyzet.
- Hello, Mihail – kissé nehezen, halkan jön ki belőle, elfelejt úgy inteni, ahogy akár ő, csak ül tovább, kicsit előre is dől, amint távozik. Ennyi volt, és fúj egyet, mert ő reagálta túl, pánikolt be egy pillantásról. Verné a fejét a falba megint, hogy ennyire szerencsétlen. Mikor lesz már könnyebb? Mert nem most, ugyanis megáll. Megáll és fejét lehajtva mintha várna valamire. Bambán pillant rá, akaratlanul emelkedik fel a kanapéról és örül, hogy nem jön most más erre. Odalépkedne, de csak annyi sikerül, hogy a folyosó közepére sétál és bámulja a hátát, azt, amibe belekapaszkodott akkor. Nyel egy újabbat, mert mondhatna már valamit, de nem teszi és ha ő sem fog, tovább megy, lelki szemei előtt már távozni látja, majd eltűnni. És lehet, az lenne jó, a legjobb. De végül csak kiböki.
- Ne haragudj, hogy nem voltam tegnap a gyűlésen. A... vizsgámra készültem, meg ilyenek – és hazudik, pedig megígérte, hogy nem teszi. Nem, nem ő ígérte, hanem a kába valaki, aki valahol mocorog benne és válaszokat követel. Bármit. Hogy aztán ő is lehajtsa a fejét és megdörzsölje az orrnyergét. Nem ezt akarta mondani, de az okos szavai most elhagyták. És fogalma sincs, ha egyáltalán reagál rá a másik, mit tesz. Sosem látott zavarral áll szemben és tehetetlen. Segíts.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Csak elsétálni. Nem foglalkozni azzal, hogy ahogy meglátom, agyamat rögtön megrohamozzák az emlékek. Ajkának érintése, miközben többet és többet követel tőlem. Puha érintései, amik mindegyre határozottabbak, amik mindent el akarnak venni tőlem, még azt is, amit adni sem tudnék. Testének melege, ahogy hozzám simul, pedig már ki tudja mióta csak emberként állok előtte, nem vélaként. Illata, amely körbelengett minket, legalábbis az én lényemet biztosan. Beleitta magát tüdőmbe és utána még biztos voltam benne, hogy napokig éreztem. Mindent. És ahogy most meglátom, a képek automatikusan állnak neki pörögni agyamban, mert minden apró, halk sóhajra ugyanúgy emlékszem, mint arra, ahogy határozottan és mindennemű félelem nélkül tépte le magáról szinte a pólót, hogy láttatni engedje azt, ami ő valójában. Teljes valójában. Mert ez ez egy nagy lépés volt, mikor mindössze arra kértem meg, hogy ne hazudjon nekem. Nem tette, valóban, de egy ilyen titkot felfedni egy másik ember előtt, aligha lehet könnyű. Mágiával talán, ámbár ha a mágia elmúlik és leesik mégis mit tettél, vajon milyen érzés lehet?
Szemeimet összeszorítom, ahogy a kérdés megfogalmazódik bennem. A bűntudat savként marja agyamat és minden tagomat, ahogy beékelődik minden sejtembe, és el sem mozdul onnan. Ne is mozduljon. Igaza van. Feltéptem a sebeket, amikor azt ígértem, hogy eltüntetem a fájdalmat, amit okoznak. Ehelyett mit tettem? Feltéptem őket, elmélyítettem őket, amennyire csak megengedhettem magamnak, majd a felismeréssel vegyes önutálattal hagytam ott a srácot, és menekültem el onnan, hogy ne kelljen szembe néznem azzal, amit tettem. Pedig én csak segíteni akartam. Őszintén segíteni, de a kérdés, amely most megfogalmazódott bennem, marja mindenemet és nem ereszt el, egy pillanatra sem. Fejem egy pillanatra tisztul ki, miközben megtorpanok, ahogy halk és bátortalan köszönése csapja meg fülemet. Belián hangján hallani a nevemet, valami furcsa érzéssel tölti meg testemet és agyamat egyaránt a bűntudat mellett. Nem tudom mi. Nem akarom tudni, hogy mi. Csak állok, fejemet előre biccentem, a kanapé nyikorgásából tudom kikövetkeztetni, hogy valószínűleg megmozdult, talán fel is állt. Az utóbbi bejön, mert amikor ismét megszólal már mögöttem van pár méterrel. Hátam mögött áll, nekem pedig azonnal meg van az ingerenciám arra, hogy megforduljak, ismét a falnak passzírozzam siralmas lelkét, és most ne eresszem, amíg azért nem könyörög, hogy kegyelmezzek neki. De nem teszem. Nem mozdulok, csak hallgatom, amit mondd. Ajkaimon gonoszkás vigyor terül el, fejemet hátravetem, mikor befejezi, halkan kuncogok fel. Az elmém nem borult meg, ép vagyok esküszöm, de nem megkértem, hogy ne hazudjon nekem? Erre tessék, kezdjük az egészet elölről. Fejemet előre biccentem, majd vállam felett, komor arccal pillantok hátra rá.
- Megkértelek, hogy ne hazudj nekem - fordulok felé végül teljes testemmel, de megtartva a távolságot. Pedig nem akarom. Ölelni akarom, csókolni, hogy ne haragudjon rám, amiért ezt tettem vele, nem volt szándékos, csak bocsásson meg. De nem teszem. Mert nem tehetem meg, egyszerűen nincs jogom hozzá, bármennyire vágyom azt az érintést, amit akkor, a Tanulószobában kaptam tőle. Ami elhitette velem, hogy engem is lehet szeretni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Menj el. Menj. Az, hogy ezt most magának, vagy a másiknak mantrázza, nem tudni. Csak felbukkan benne, mint akkor a nem-ek, az akkori tiltakozás, halkan és óvatosan, de határozottan kérve. Mert nem tudja, hogy kellene-e egyáltalán erről bármit is beszélni, hogy fel kellene-e hozni újra és újra, mert míg az élmény jó volt, a bizsergés és az érzések jók voltak, utána már határozottan nem. Hogy amint kiürült, üresség volt a helyén, míg kijózanodott és felfogta a valóságot. Üresség, amely tud marni és amely emlékeztette, emlékezésre kényszerítette. Mert nem kell fojtó vágynak lenni, vagy beteljesületlen szerelemnek ahhoz, hogy az üresség fájjon, hogy egyszer ő már mindent kiszaggatott onnan, kigyomlált és találkozott vele. Hogy kicsit visszavitte a kezdőkörre, amikor rájött, az addigiaknak vége és fogalma sincs, hogyan tovább. Pontosan erre emlékeztette és ijesztette meg, hogy milyen és mennyire rossz volt. Hogy betömni próbálta bármivel, de sosem telt meg, hogy a hiány olyan dolog, amit ezen érzések mellett nem akart újra. Mert mindig érzett, mindig jobban figyelt ezekre, ő ilyen típus, de a hirtelen és erőszakos rántás, amellyel ebbe a világba érkezett, nem volt jó kísérő. Nem esett neki jól, és az, hogy ezt felelevenítette benne, jobban fájt, mintha soha, egy pillanatra se vett volna el semmit. Mert tette volna azt, pacsiztak volna le és jó éjszakát. Ehelyett bámulta a plafont, marta magát és próbálta kimosni, lemosni magáról az egészet.
És egészen eddig a pontig azt hitte, sikerült is. És tudatában sincs ennek, mert nem beszélt róla, ennyire nem mélyedtek bele abba, csak a külsőt mutatta és egy megnevezést, ami illik rá. Bár ne tett volna semmit, és a harag, amely emiatt felgyűlt, benne van. Nem szereti, nem szereti a negatív dolgokat, egyszerűen ő is az, és taszítja, az életről viszi le, amely már olyan jól ment neki. Amelyet már ő is elismert, hogy tökre más, könnyedebb, kevesebb a teher. Hogy mennyire kevés emberrel kell hadakoznia, mennyire jó, ha tud beszélni, vagy csak leülni és hallgatni, ha olyan napja van. És miközben feltépi magában a múltat, megint visszaesik, mintha semmi sem történt volna, lelke mégis közben követel, hogy valaki találja meg, hogy valaki megint érjen hozzá. Akár Ő. De nem teszi, közönyös ellépkedése azt mondja, ne várjon semmit, de mégis, meg akar szólalni. Idegen helyzet, ezerfelé kavargó gondolatai pedig nem segítik. Mit kellene mondani? Hogy jó volt, köszi az élményt? Vagy hogy most akkor hogyan állnak, hogyan nem? Ahogy azt az eddigi időszak mutatja, a nem felé hajlik. Mindegy is. Továbbra sem szerelmes, továbbra sincs semmiféle köd, csak egyszerűen értetlen és nagyon elviszi a gondolatait a másik, olyan irányba, amit nem tud kezelni. Mert más, más, mint az a nő, akit akkor, azon az éjjelen fel akart hajtani, más mint bármelyik ami valaha, valamilyen módon az életében volt. Más, mert nem is nő és mégis, ez a legkisebb probléma. És tényleg. Erre most jön rá.
Elteszi inkább a gyújtót, esetlen magyarázkodása után jobb ha semmi nincs a kezébe, amely kárt okozhat bármiben. Értetlenül ráncolódik a homlokra arra, ahogy felnevet az egészen, ez olyan most, mint valami pofon inkább. Oké, hogy nem veszi komolyan, hogy nem vesz semmit komolyan, de mégis, azért... azért nem ezt várta. El kell mennie, a komor arc is ebben segíti, hogy hagyja itt a francba, legyen ő is ilyen és kész, szarja le az egészet. Az lenne a legkönnyebb. Mégis marad, rápillant, de teljesen a tekintetébe nem mászik bele, azt kerüli. Mintha félne, mintha nem akarna megint belegabalyodni. Tiszta fejjel akar beszélni, nem lép közelebb. Még ne menj el.
- Megint nem hazudtam – ajakira mégis keserű mosoly ül ki, szemeit egy pillanatra lehunyja. A hideg rázza a szavakra, mert felbukik benne, hogy hogyan érezte magát akkor. Nem lehet. Nem. Egyszerűen nem.
- Tanultam, dolgoztam, máshol voltam. Máshol, mint te, tudom. Félig szándékos, félig nem. De nem tudtam mást tenni. Nem tudok – hangja elhalkul, szinte már azt mondja, ennyi elég is volt. Nem erőlteti, nem húzza, nem akar semmit. Csak kimondja. De mit is? Az jó kérdés. Maga sem érti, miért magyarázkodik neki, miközben feje tiszta és mégsem. Ez bonyolult, sóhajt is rá egy nagyot. Ebben van benne minden, nem a szavaiban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Válasza sokáig csengett a fülemben, vérnyomásom pedig lassú emelkedésbe kezdett attól, hogy rátett még egy lapáttal az egyébként sem fényes hangulatomra. Támadt egy olyan érzésem, hogy csak próbára akarta tenni a türelmemet azzal, hogy kóstolgatni kezdett, pimasz megjegyzéseit pedig piszkálódásként, játékos szurkálódásként interpretáltam, hogy megmentsem magam az idegösszeomlástól. Csak ez szolgálhatott valamiféle racionális magyarázatként az ellen, hogy végérvényesen elítéljem magamban ezt a szerencsétlent. Mert hát, ha a mosolyát nézzük, nem lehetett rá haragudni túl sokáig. Talán tudta jól, hogy mit kell ahhoz tennie, vagy mondania, hogy megenyhítse még egy olyan mogorva és pesszimista lélek szívét is, mint jómagam. Az a bizonyos vészcsengő viszont nyomban aktiválódott a fejemben, ami arra ösztökélt, hogy legyek éber, elvégre kereskedelemben dolgozik, s ha óvatlanul pislogok kettőt, a végén még negatív értelemben gombolja le a gatyámat, s válok földönfutóvá. Na jó, a pénzem egy része a bankban, a tárcámban lévő galleon-mennyiséggel az infláció óta viszont különösen sokáig élne boldogan. Ezt viszont jobbnak tartottam nem az orrára kötni, ha még nem esett volna le neki automatikusan, hogy a Romberg egy módos család kvázi-kitagadott sarja. A türelmem az évek alatt sokat edződött, az iskola remek terepként szolgált, ahogy az együgyű kollégáim hozzá nem értése is komoly kihívás elé állított, úgyhogy nem Min Jong miatt kerülök ispotályba.
- Egy hét múlva? Na tessék... Gondoltam, hogy meg lehet fogni egy kis anyagi haszonnal - vigyorodtam el gúnyosan, de belementem a játékába, és nem arról van szó, hogy ne élveztem volna. Ritkán adódott alkalmam, hogy ráérősen leálltam volna beszélgetni falubeliekkel. Ahhoz képest, hogy a lakóhelyem, a munkám túlságosan sok helyre rángat el.
- Nem vagyok művészlélek... - árultam el neki, majd amikor már enyhült köztünk a feszültség, feltettem neki egy kérdést. - Neked van hozzá tehetséged? Gondolom, nem laikusként dolgozol itt - nem tudhattam pontosan, hogy az övé-e a hely, de nem is tartottam illőnek, hogy erről faggassam. Idővel mindent megtudok, ha kell. Tettem néhány lépést oldalra, hogy a közeli sorokban található portékára is rálátásom legyen. Tetszett, hogy kettesben voltunk, és látszólag nem tartottam fel a jelenlétemmel.
- Nyugis munka lehet - jegyeztem meg, ahogy elhallgattam az üzletben uralkodó csendet. Mintha egy könyvtárban lettem volna. - Tényleg nem kérdezték? Fura. Talán nem is tudják rólad sokan. Vagy csak én vagyok ilyen pofátlan - vontam meg hasonlóan a vállam, arcomon önelégült mosollyal. Visszasétáltam hozzá, hogy ne kelljen túl hangosan beszélgetnünk. Volt egy olyan érzésem, hogy ha nem is hallanak, azért mégiscsak bizalmas dolgokra terelődött a szó.
- Pedig nem untatsz, hidd el... De megértem azt is, ha nehéz erről beszélned, pláne így munkaidőben, a semmiből. Szóval traktálhatsz tovább az akvarellel, látom muszáj lesz átirányítanom az érdeklődésem. Hallgatlak - támaszkodtam tovább a pulton, s egészen feldobódtam a helyzettől. Hiányzott persze Tobi, és arra gondoltam, hogy milyen soká is lesz, amikor visszatér.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Nem vagyok hajlandó meghallani, amit mondd. Lehetek gyerekes vagy a viselkedésemre ráhúzhatjuk az ostoba jelzőt, de akkor sem akarom meghallani. Még hogy a csodák nem tartanak örökké. Az én csodám éppen itt sétál mellettem lovam hátán. Nem tudom elfogadni azt, hogy esetleg elmúlhat, hogy megszűnhet létezni, ha kell, akkor meghalok én, csak ő éljen tovább. Odaadom neki mindenemet, feláldozom magamat érte, egyszerűen ő éljen tovább. Jobban megérdemli, mint bárki más, de nem vehetik el tőlem, amikor nemrég kaptam vissza, és ő a fény az életemben, ő az, aki életem csodájának van titulálva, még akkor is, amikor ilyen makacs és érzelmileg manipulálni próbál, ha haragszik, ha csalódottság csillan a szemében, mert nem olyan vagyok, mint ahogy elképzelte. Még ilyenkor is ő a csoda, és mindig ő lesz az. Nem vagyok és voltam jó bátyja, ezt mindenki tudja, köztudott tény lehetne, ha mindenki beleüthetné az orrát a dologba, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. És ha ehhez az kell éppen most, hogy csalódottság süssön felém tekintetéből, esetleg megvetés, vagy utálat, akkor állok elébe, utáljon. Utáltak és vetettek már elegen, hogy húgomtól éppen ne érintsen mélyen, mert mindezek ellenére ő nem szűnik meg az én csodám lenni, bármennyire is az a terve jelenleg. Hiába a negatív érzelmek felém tőle, ő attól még az én Hóvirágom marad, aki tökéletesnek látja a világot, aki tökéletesnek lét néha még engem is, pedig egyáltalán nem érdemlem meg. Aki időt akar eltölteni az elbaszott bátyjával, amikor leginkább mindenki menekülne tőle, és tudom, hogy ő is ezt tenné néha, mert elviselhetetlen vagyok, önző, bunkó, miegymás, de nem teszi. Mert szeret, feltétel nélkül szeret, és elfogadja, hogy ilyen vagyok. Ilyenné lettem az évek során, még akkor is, ha bármennyire igyekszem jó bátyja lenni, nem mindig jön össze. Meglepő lehetne a tény, de nem az. Mindent képes vagyok elbaszni, erre Payne, és már Lorin is a tanúm, még a legnyugodtabb pillanatban is történhet olyan, ami azt váltja ki, hogy robbanjak. Mert elmebeteg vagyok. Lorin viseli a család fizikai fájdalmát, míg én a szellemit. Nagyon jól össze lettünk rakva, azért remélem ezzel anyámék nem dicsekednek el. Az én csodámmal amúgy se dicsekedjen el senki.
Nem tudok értelmeset mondani arra, amik elhagyják a száját. Lemondóan sóhajtok egyet, miközben fejem előre bukik és Storm sörényét szuggerálom. Érzem hangjában a sértődöttséggel kevert csalódottságot, és a haragot, a jó öreg haragot, amit mindenhol felismernék, mert a dac most az, ami élteti Lorint. Hogy nem fogja fel a másik szemszöget, csak azt látja, hogy magának milyen jót tenne, de én nem akarok a temetőbe járni hozzá.
- Eleget jártam hozzád a temetőbe gyerekként - szólalok meg végül halkan, tekintetem ugyanúgy lovam sörényét szuggerálja. - Tudom, hogy nehezen hiszed, de ez nem csak neked volt nehéz. Nem tudom és már nem is akarom elképzelni nélküled az életem... képtelen vagyok rá - kissé jobban markolok rá a vezetőszárakra, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. - De én inkább meghalnék, minthogy hagyjam, hogy egy másik fajhoz tartozz - fejezem be végül a gondolatmenetet. Én itt ezt lezártnak tekintem és nem vagyok hajlandó többet beszélni róla. Innentől pedig Lorin döntése az, hogy megpróbálkozik vele, avagy sem, még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy elbukik. És nem azért, mert szerencsétlen lenne, hanem azért, mert ő is tudja, hogy innentől fokozottan fogok rá figyelni. Akár akarja, akár nem, akár idegesítőnek tartja, akár utálni fog érte. Nem érdekel. Vessen meg, de akkor sem fogom hagyni, hogy így fogja fel az életet, amit ahelyett, hogy kihasználna, amíg csodálatos az egész, inkább eldob magától.
- Értem - mi a fasz? Ez mikor történt? És én miért nem tudtam róla? Na igen. Ennyit akkor arról, hogy próbálkozom jó bátyja lenni, ugye? - Payne említette, hogy szeretnél egy kutyát - igen, ennél jobb tématerelés nem jutott eszembe, de ha már mindent megbeszélünk, akkor ez is belefér, nem? Úgyis kapni fog egy kutyát, és ha már a halála szóba jött akkor igenis terelhetem vidámabb mederbe a beszélgetést. Én mindent elmondtam, szerintem ő is, nem egyezik a véleményünk, ami aligha lep meg bárkit is, szóval tovább léphetünk. Lépjünk tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Elhúzom a számat, amiért azt hiszi a pénze miatt szereznék be egy ilyet. Pedig mondtam, hogy a boldogsága érdekel. Sóhajtok egyet, aztán elengedem a dolgot. Nyilván gazdag. Nyilván az a fajta gazdag, aki felvág azzal, hogy gazdag.
- Megtarthatja a pénzét - felelem végül, kissé talán csalódottan - és ha tényleg sikerül egyet beszerezni - sima ügy - akkor ön lesz az első, aki megtudja - toldom hozzá, aztán inkább az alkotás felé próbálom terelni. Sokkal jobban járna vele. Mindenki. Vagy lehet csak én gondolkodom így, de nekem kifejezetten terápiás... Na jó, a sírva fakadok festéskor, nem biztos, hogy ez a kategória, de nem kell róla senkinek sem tudnia.
- Ahhoz, hogy alkoss, nem kell művészléleknek lenned - közlöm vele könnyedebben, főleg, ha már megengedte, hogy tegezzem. Valahol fura ez a hirtelen váltás a hangulatban, de kifejezetten jobban tetszik, és egészen kellemes embernek tűnik. - A tehetség nézőpont kérdése, van aki szerint van hozzá tehetségem... én szimplán csak szerettem csinálni. A boltot pedig még kamaszként terveztem el - és itt leharapom a nyelvem, mert nem akarok magamról beszélni. Nem túl sokat. Elvégre akárhogy is lett hirtelen kellemes személyiség, nem tudhatom, nincs-e valami hátsó szándéka. Épp ezért mondom azt is, hogy nem akarom a damfírsággal untatni.
- Nem pofátlan. Mármint nem pofátlanabb, mint a... és mennyi vért iszol? Meg fogsz enni? Meg nem is tudom... Ja igen, a kedvencem az a "miért akartál félvámpír lenni"? Mert hát nyilván az ember önként és dalolva lesz az, ami... - felelem és kicsit talán bele is lovalom magam a témába. Biztos kicseng a hangomból, hogy nem vagyok elragadtatva a kérdésektől, amiket általában kapok. - De amúgy, nem... nem tudják sokan. Nem mintha nem lenne egyszerű kikövetkeztetni.
Vállat vonok. Én nem szoktam terjeszteni, de ha valaki rákérdez, akkor nem tagadom le. Eddig eljutottam már. Valamennyire el is fogadtam. Nem teljesen, ezzel csak hitegetem magam, meg a környezetem.
- Miért érdekel? - kérdezem meg, mert engem például sosem érdekelt az ilyesmi. valószínűleg mert korábban is úgy gondoltam, hogy átkozott lehet az, akivel ilyesmi történik, és ijesztett. Találkoztam egy-két emberrel, aki szeretett volna vámpírrá válni, vagy vérfarkassá, de azok szerintem igazi pszichiátriai esetek, nem úgy mint én. Szóval megfordul a fejemben, hogy talán őt is emiatt érdekli, ha igen, akkor lebeszélem. Akkor elmondom az összes hátrányát, a kevéske előnyt elhallgatva. Az akvarellek pedig megvárnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Értetlenül ráncoltam össze homlokomat a szájhúzásán. Megjegyzésemet kénytelen voltam gyorsan elhadarni, mert olyan érzésem támadt, mintha valami rosszat mondtam volna. Pedig, ahogy utólag végiggondoltam, s a néhány másodpercnyi szünet alatt megrágtam minden egyes szót, semmi olyat nem említettem, ami kiválthatta volna ezt a reakciót.
- Megtarthatom? - kérdeztem vissza. Nem mintha számított volna az a néhány galleon, na persze sosem voltam az a fajta ember, aki két kézzel szórta volna el a pénzét, legyen az az általam megkeresett munkabér, vagy a családi vagyon rám eső, még megmaradt része. Távol állok a hagyományos aranyvérűek mentalitásától, de megkövetelem a minőséget és bizonyos tradíciók követését, melyek hozzásegíthetnek egy magasabb szellemi szint eléréséhez. Születésem óta kialakítottam szelektív módon azokat az igényeket, amikből nem tudok lejjebb adni, noha épp elég áldozatnak tekinthető, hogy Svájcból végül ezt a kis völgyet választottam rezidenciámnak, egy nem éppen fényűző lakásban. Noha olyan értékeket rejt, ami az átlagemberek számára korántsem feltűnőek, egy hozzáértő szakember rögvest kiszúrhatja, hogy medence és szaunavilág helyett másba invesztáltam. Ez is persze azoknak evidens, akik méltóak rá, hogy velem foglalkozzanak. Az átlagember jobb is, ha továbbsétál az újgazdag pojácák portái felé, úgyis arra vágynak, hogy a gigantikus szélességű üvegablakaikon keresztül bámulja az utca népe kirakatéletüket. Milyen szánalom, hogy az én utcámba is jutottak ilyen szerzetek. Na igen, a pénz valóban nagy úr.
- Akkor mégis miért tenne nekem szívességet? - érdeklődtem kedélyesen, ha már az anyagi vonzatától búcsút mondhattam, ami valljuk be, alapvetően mindenki számára pozitív megkönnyebbülés. Már ha nem valami hátsó szándékkal tekint el tőle.
Sok embert hülyíthetett már ezzel a szöveggel. Még, hogy nem kell annak lennem. Biztosan csak azért mondta, hogy megvegyem a hülye termékeit. Hogy elhiggyem magamról, hogy én is képes vagyok otthon megfesteni a Mona Lisát. De az se baj, ha nem hasonlít rá, legalább megpróbáltam. Csak beszéljem be magamnak, hogy ugyanolyan jó a kettő, hisz nem is az a lényeg a művészetben, hanem hogy elégedett legyek a művemmel. Tök mindegy, hogy lényegében hogy sikerült. Aki pedig nem érti, azzal nem kell törődni. Irigyek. Na igen. Honnan is ismerősek nekem az ilyesfajta sületlenségek? Ja, hogy úgy mindenhonnan. Na meg, a munka az munka legyen, igényes és érdemes. Ne nevezzük már valódi alkotásnak a hiábavalóságokat. De ugyan miért állnék le vele vitatkozni? Itt lennék reggelig. Ő egy másik bolygón élhet. Mérgesen rázom meg a fejem, mintegy elhessegetve a gondolatokat.
- Van esetleg referenciád, amit megnézhetnék? Nahát, gyerekkori álom - csillant fel a szemem. Mint nekem a régészet annak idején, de hát abból mégsem lehet boltot üzemeltetni. - Mindig támogattak abban, hogy ezt csináld? - halkabban, kissé félénken mertem csak feltenni ezt a kérdést, mert a saját helyzetemből kiindulva, igencsak rögös út vezetett az önmegvalósításig.
Mosolyogva hallgattam a beszámolóját. Láttam rajta, hogy teljesen fellelkesült, és hogy mennyire szenvedélyesen tudott erről beszélni. Nem csoda persze, hogy heves érzelmeket váltott ki belőle a téma. Örültem, hogy lázba hoztam, és hogy megosztotta velem ezeket, ahogy komótos sétába kezdtem a sorok között úgy, hogy hallótávolságon belül maradjunk. Előbb-utóbb lehet, hogy a pult mögötti szobrozást is megunja, hacsak nem volt odaragasztva. Megakadtak az ujjaim a művészetről szóló könyveknél, azokat lapozgatva csodáltam a mágikus mozgóképek replikáit. Milyen szép is lenne egy ilyen a nappaliban...
- Hidd el, nem sokaknak van elég eszük ahhoz, hogy észrevegyék a jeleket - árultam el neki sejtelmesen. - De hogy miért is érdekel? Hm... Ilyen a természetem - vontam meg a vállam fapofával. Mégis mit lehet erre mondani? Amit kitaláltam kifogást, nem volt jó neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Meglepetésként érte, hogy a lány felajánlotta, hogy náluk aludhat. Még egymás nevét sem tudták, de máris annyira megbízott benne, hogy elvinné Biához, bárki is legyen az. Egyszerre volt megnyugtató a tudat, hogy lesz hova mennie a vonatállomásról, és aggasztó is. Nem nagyon kötött barátságokat az utóbbi időben, csak egy-egy mókára invitált meg pár embert, néha csak úgy belerángatva őket. Ha viszont elmegy hozzá, az már valamiféle kapcsolódást jelent...
- Majd meglátjuk - zárta le a témát.
Belevaló lány volt, ezt el kellett ismernie. Azok után, hogy rávette, hogy félig kilógva az ablakon élvezze a szabadság szelét, még hazudni is képes volt érte. Majdnem el is mosolyodott, ahogy bizonygatta igazát a barna.
Az ellenőr sóhajtott egyet. - És mi van a te jegyeddel? Valami szellem repítette el? - fordult fáradtan a lányhoz. Ha a lány megmutatta neki a saját jegyét, akkor a nő leolvastatta.
- Ő mindig is jobban figyelt mint én, tényleg nagyon sajnálom - vágott bűnbánó fejet Zsombor. Egy picit még méregette a fiút a nő, majd csettintett egyet a nyelvével.
- Sajnálom fiam, de a nevedet és címedet akkor is el kell kérnem - vont vállat, és elővett egy füzetet.
- Persze, megértem - bólintott a srác, és abban a percben eszébe jutott a lehető legjobb ötlet, hogyan úszhatja meg mégis a dolgot. - A nevem Láng Róbert. - Igaz, nem volt a legjobb tükörfordítás, de szóljon, aki egy perc alatt jobb alternatívát talál ki a Robert Langdon névre. - A címem pedig Kiskőrös, Petőfi Sándor utca 6. - Hát de most komolyan, tuti van olyan út a városban, amit a költőről neveztek el, mégiscsak ott született.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Fordult a kocka. Most, életemben talán először valami nem úgy van, ahogy én azt elterveztem. Ez pedig rendkívül furcsa érzés. Megszoktam, hogy mindenki a kedvemben jár, hogy nekem nem kell még egy szalmaszálat se keresztbetennem, akkor is megkapom, amit, vagy akit akarok. Oliver, Anna, Laci, mind-mind olyan emberek, akik bizonyára egy csettintésemre azt tennék, amit én mondok. A játékszereim, akiket kedvemre irányítok, mintha csak egy vodoo babát tartanék a kezeim között. Azt hittem Benett is ezek közé tartozik, hogy vele is azt csinálok, amit akarok. Az első pár találkozásunkkor így is volt. Adtam a kemény, magabiztos önmagam, csakhogy becserkészhessem magamnak, s elmondhassam, hogy sikerült megkettyintenem a levita egyik legszebb elsősét. Kedves szavak, gyengéd érintések, mind-mind egy olyan terv részesei voltak, mely’ valami sokkal sötétebb, sokkal alattomosabb célt hordozott magában. Én nem akarok semmi komolyat senkitől, ezt már Olivernek is elmondtam vagy egymilliószor, ahogy aznap a fiúnak is… Szabad ember akarok lenni, akit nem láncolnak le a kötelezettségek. Egy kapcsolat pedig számomra túl nagy teher lenne, amivel nem tudnék megbirkózni. Egyszerűen nem részese a személyiségemnek, hogy én bárkihez is hűséges legyek. Mégis rosszul érzem magam. Bosszant, hogy már nem tagja a hárememnek a srác, hogy nem várja epekedve, sőt ki is tér a csókom elől. Érthetetlenül pillantok le a közöttünk lévő kocsira, majd vissza a fiúra. És ekkor kattan bennem valami. Mancsom kinyúl, hogy elkapja az övét, ám a puha bőr helyett csak a levegőt sikerül megfognom. Szemeim összeszűkülnek a bennem felbugyogni készülő méregtől, ahogy mint durcás kisgyerek toppantok egyet. Ő az én tulajdonom, ehhez neki nincs joga. Nem tiltakozhat, csak akkor, ha én is engedélyt adok rá.
- Oh, fenyegetőzünk? – Nevetek fel én is, ám ebben semmi jóindulat nincs. Kacajom érzelemmentes, hideg. Ugyan arcom nem tükrözi, de hatalmas vívódás zajlik le bennem. Harag és tehetetlenség küzd egymással, ezzel ökölbe kényszerítve kezeimet. Nem akarok Benettre nézni, egyszerűen nem megy. Úgy érzem, ha belenéznék zöldes barna szemeibe, akkor minden eddigi felgyülemlett feszültségemet ráhárítanám. Csakúgy, mint aznap a tanulószobában is.
Kékjeim elkapom alakjáról, rá a poggyászára, s ekkor fixálódik tekintetem Kamcsin. A repülő kaméleon, mintha megsejtené, mi ötlik fel fejemben, mozgolódni kezd letakart börtönében. Szárnyai a ketrecnek csapódnak, amit át se gondolva mit teszek, kapok fel.
- Én is tudok ám kemény lenni! – Ordítom, hangomból csak úgy sugárzik az elkeseredettség, melynek hatására cselekszem most. Meg is rázom szavainak hitelességet adva a kalitkát, ezzel furcsa hangokat előidézve az állatból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Kicsit későn jött rá, hogy ajánlata kissé talán félreérthetően hangzott. Nem akart ám semmiféle zűrös egyéjszakás kalandba bonyolódni a fiúval vagy ilyesmi, szimplán kedves akart lenni. De hát már úgyis mindegy volt, nem szívhatja vissza mit egyszer már kimondott.
- Nem erőszak, csak egy ajánlat – pillantott rá a szeme sarkából lezártnak tekintve a témát. Világ életében a meggondolatlanság jeles képviselője volt, szeretett csak úgy fejest ugrani a dolgokba. Kíváncsi volt, hogy a fiú mit válaszol miután leszálltak, de erre még várnia kellett. És mindenekelőtt meg kellett úszniuk a kalamajkát, amit a fiú okozott. Valahol mélyen legbelül persze élvezte ezt a kis játszadozást, de egyelőre szerepben kellett maradnia, így arcán továbbra is csak szomorúsággal kevert bűnbánás látszott csíntalan vigyor helyett.
- Dehogyis, az én jegyem itt van – kapta fel fejét a kalauz hozzá intézett szavaira. Előhalászta zsebéből az érvényes jegyet és ártatlan, bájos mosollyal a nő orra alá dugta. – Tetszik látni, teljesen szabályos és érvényes. – Előbb a jegyre pillantott, majd a nőre, végül ha a kalauz lecsekkolta, hogy tényleg igazat mond a papírfecnit visszasüllyesztette oda, ahonnan jött. Ezután a további társalgás alól felmentve önmagát visszaült a helyére és onnan figyelte a további eseményeket. Együttérzően pislogott a göndör fiúra és próbálta felidézni a nevét, ha esetleg a kalauznéni kereszt kérdéseket szeretne feltenni neki. Megúszta, hogy újra hazudnia kelljen a fiú kedvéért, hirtelen egy ütős és hihető fiúnév sem jutott eszébe, így ha őt kérdezték volna valószínűleg még nagyobb bajba kerülnek, mint amiben voltak. Szerencsére a göndör megpróbálta megát kimenteni a csávából, így neki csak hátra kellett dőlnie és élveznie a műsort. Remekül szórakozott a rögtönzött személyazonosságon, neki sosem jutott volna eszébe ennyire egyszerű, de nagyszerű füllentés. Kényszerítette magát, hogy ne mosolyogjon, tekintetét inkább tornacipője orrára irányította, hogy érzelmei még véletlenül se vegyék át az irányítást arcizmai felett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Két bemelegítő mozdulat között pillantgatok fel Natira, és bár úgy tűnhet, hogy a figyelmemet leköti a mozdulatsor, valójában igyekszem a lehető legtöbb információt elraktározni a lányról. A bakancsom fűzőjére bambulva mosolyodom el az idilli képen, ami a családi mérkőzések kifejezés hallatán jelenik meg a szemem előtt. Kicsik és nagyok, szülők és rokonok, ahogy repkednek a hátsó kertben egy miniatűr kviddics pályán. Ha Ella nagyobb lesz, majd összefogunk és rávesszük aput egy ilyenre, sőt, lehet, hogy még Sárköziéket is be tudnánk vonni. Az lenne csak a nagy családi mérkőzés. Csak se apa, se Dorián bácsi ne kapjon ütőt a kezébe, mert a végén még egymásnak esnének. Felkuncogok a gondolatra.
- Ne haragudj - kapok észbe, még mindig mosolyogva - csak beindítottad a fantáziám a családi meccsekkel kapcsolatban. Fejben már el is kezdtem szervezni az enyémet.
A megfelelőnek tűnő törzshajlítás mennyiség után felegyenesedem, és a karjaimat magam előtt vezetve kezdem nyújtani őket.
- Biztos vagyok benne, hogy sima ügy lesz. De azért a pálcám kéznél van, ha bármi baj adódna. - Vagyis inkább lábnál. Éppen használaton kívüli kezemmel a bakancsom szárából kikandikáló pálcámra mutatok.
- Arra gondoltam, hogy ma csak fogócskázunk kicsit. Lényegében a fogópárbajt gyakoroljuk, csak gurkók nélkül - pillantok Natira, miközben elvégzek még néhány csuklókörzést, és a ládához lépek - Ha készen állsz, akkor seprűre fel, és kiengedem az aranyost.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

- Szóval szerinted kreatív? Köszi!
Szeretem a bókokat, és lássuk be, valahol igaza van. Vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet átlagosnak nevezni. De szeretnék az lenni. Nagyon szeretnék csak átlagos kis életet élni, és bár nem panaszkodom, de vannak helyzetek és események, amikor szívesen lennék mások helyében. Persze tudom, hogy ezzel körülbelül mindenki így van, de nagyon kevés emberről feltételezem, hogy például szívesen lenne az én helyemben. Maximum, ha mazochista.
- A gyökerekkel? Nem. Vagyis, nem vagyok velük rosszba, mert én egy Radetzky vagyok. Nekik név, olyan, akivel nem árt jóba lenni, nekem nem nagyon sokat jelent a név vagy származás alapú megítélés, de legalább nyugtom van, meg azoknak is, akik velem lógnak.
Legalább valamennyi haszna legyen annak, hogy az az apám, aki. Anyának őszintén örülök mindig, még akkor is, amikor nagyon szomorúan néz rám mondjuk valamiért, például mert megint összeszedtem valami büntetést, csak mert nem tudok szépen viselkedni és bólogatni. Tuti, hogy van pár tanár, akik már a falra mentek tőlem, de én imádom őket. Tudom, hogy nem könnyű velem, hogy Editnek sem lesz könnyű, hogy a szüleimnek sem az, de mégsem szeretnék másmilyen lenni, mint amilyen vagyok.
- Mindenhol. Az apja helyett.
Bólintok kurtán egy újabb szeletet magamba nyomva, aztán sóhajtva egyet. Elég unalmas így, hogy egy tanár sem jár erre, pedig igazi műalkotásokat gyártottam.
- De oké, ha nem akarsz, akkor rendben leszünk.
Talán, de ezt már nem teszem hozzá, láttam, hogy bár megkérdezte, azért az esetleges lehetőség, hogy én nem kedvelt, mégis istenített arcokkal jóban vagyok, remélte, hogy azt a választ adom, amit végül adtam. Nem rossz arc ez a kölyök, de úgy néz ki, egy lehet azok közül, akiket olykor elővesznek egy kis mókázásra.
- Talán akkor is jóban lehetnénk, ha akarsz, de ezt még meglátjuk.
Nem szabad agyonféltenem, mert akkor csak annál jobban csinálja, ráadásul Benett még nem is olyan vészes figura, lehetne sokkal rosszabb is. Jobb nem annyira hiszem, de a rosszabb elég esélyes.
- Lassan talán jobb ha lépünk, de van kedved máskor is együtt lógni? Lehetünk nálunk is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Ha barátok és ismerősök nélkül éled le az életedet, megtanulod értékelni azt, amikor valaki úgy néz rád, ahogy Belián tette velem a Tanulószobában. Megtépázott lelkemnek és magányomnak olyan volt ez, mintha átszakadt volna egy gát, amely évek óta ugyanolyan stabilan áll, senki és semmi nem tudja áttörni. Mert hiába tette ki életem nagy részét a mágiával való manipulálás, és így kaphattam ilyen nézéseket, talán még több is volt bennük, de egyik sem volt olyan őszinteséggel teli, mint amit Beliántól kaptam. Mert mindenki vágyott rám és akart, de a mágiámnak köszönhetően, nem annak, amit adni tudok nekik. Nem magam miatt akartak, míg ő ki is mondta, hogy tudja, úgy jön le az egész, de ő nem. Ő ismerni szeretne, és engem szeretne ismerni, nem azt, ami vagyok, mert emberi mivoltom igenis megkérdőjelezhető az ilyen cselekedetek után, még akkor is, ha amúgy sem az emberi fajhoz tartozom. Mert amit tettem vele az nem emberhez méltó, főleg nem olyanhoz, aki segíteni szeretne, aki elvenné a fájdalmat, amivel a másik küzd éjt nappallá téve. Nekem ez volt a célom, mégis olyan drasztikus fordulatot vett az egész, hogy mardos a bűntudat, égeti bőrömet és marja a sejtjeimet, ahogy minden porcikámat átjárja az őszinte bűntudat és megbánás. Ez rendben van, fájjon is, teljesen megérdemlem. Mindent megérdemlek, ami negatív, ami azt sugallja felém, hogy rossz dolgot tettem éppen vele, aki soha nem érdemelte volna meg. Mert hiába a segítséget nyújtó kéz, ha kitépi közben a tiédet.
És ezért nem tudok elmenni csak úgy. Ezért kuncogok fel halkan, mit sem sejtve, vagy talán törődve azzal, hogy lehet ez nagyobb pofon neki, mintha azt mondanám, hogy takarodjon innen és hagyjon békén, mert nekem ez semmit nem jelentett. Hazudnék, ezt mindketten tudjuk, mert igenis jelentett, még ha nem is olyan mélyen és tisztán, mint azt valaki hinné, de jelentett. Sok mindent, mindkettőnknek, amivel nem tudunk mit kezdeni, és én talán nem is akarnék, ám aligha kapok választást, ahogy a kérésem ellenére megint hazudik nekem. Kékjeim arcát fürkészik, miközben felé fordulok, óvatos mosollyal ajkaimon nézem végig, ahogy lehunyja szemeit, és a mosoly, amely megvillan arcán, egyáltalán nem tetszik. Olyan békés és nyugodt lehetne, de az a plusz, az a kis plusz mindent tönkretesz. Nekem köszönhető. Oldalra sandítok, majd azzal a lendülettel indulok el a fal felé, hogy hátamat neki vethessem, le nem véve acélkék tekintetemet róla, mert ha már meg kell beszélni, akkor csináljuk rendesen. Fejem előre bukik akaratlan, ahogy ismét beszélni kezd, és a szavai elérnek agyamba, ami lassan kezdi el feldolgozni az információkat, amiket kap. Szándékosan került engem. Tudjátok, azért, mert odatesszük, hogy félig az, félig meg nem, még nem lesz jobb a léleknek ezt hallani, akkor sem, ha megérdemlem, hogy fájjon. Tincseim ismét arcomba hullanak, és nagyjából egy időben vele engedek meg magamnak egy mély sóhajt, alsó ajkamra harapok rá. Szólásra nyitom számat, alsó ajkam megremeg, így inkább becsukom azt. Lassan pillantok fel rá, és ha elkapom tekintetét, akkor nem eresztem.
- Belián - lehelem nevét, hangom simogathatja a dobhártyákat, amelyek meghallják, még ha csak futólag is. Szándékosan kerültél. - Nem tudsz vagy nem akarsz? Végül is mit vársz tőlem? - szegezem neki a kérdést lágy hangon. Nincs benne számonkérés, nincs benne fenyegetés, egyszerű kérdés, amelynek hangsúlyából tökéletesen kivehető, hogy őszintén érdekel a válasz, és a kérdés is ugyanolyan őszinte. Nem tudom mit tehetnék, vagy mit vár tőlem egyáltalán, de ha elmondja, talán még enyhíthetek a mérhetetlen bűntudatomon. Mert igen. Még most is én vagyok előtérben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Miután leellenőrizte a lány papírjait, újra Zsomborhoz fordult. Feljegyezte a nő az adatokat, aztán még egy utolsó lesújtó pillantást vetett a fiúra, és elindult kifele. Egyértelmű volt, hogy nem hitt neki, viszont azt sem tudta bizonyítani, hogy az ellenkezője élne, így nem akarta a következő állomáson leszállíttatni.
- Még egyszer nagyon sajnálom. Legközelebb jobban figyelek - mondta még a kabinajtóban, mire a kalauz csak intett. Zsombor becsukta az ajtót, nézett maga elé, mint aki tényleg bánkódik, majd egy kacér mosollyal fordult a lány felé.
- Remek alakítás, bravo, bravo - tapsolta meg a barnát, hiszen mégiscsak az ő jelenléte segített neki. - Ezt meg kell ünnepelnünk! - mosolygott rá Zsombi, és benyúlt a kabátja alá, hogy valami titkosat húzzon ki, aztán egy huncutul kihúzott onnan egy csomag kígyós gumicukrot. - Remélem szereted - nyitotta ki egy könnyed mozdulattal, és már le is vetődött a lány oldalára, és odanyújtotta a csomagot. Viszont amit a keze közelíteni kezdett, elhúzta egy picit.
- Szóval hogy is hívnak Rara? - húzta fel egyik szemöldökét a fiú, és amint megkapta a választ, engedte a lánynak, hogy vegyen magának az ünneplős cukorkából. Közben úgy nézte, mintha nem lenne más, csak ő. Lábát feltette a szemben lévő ülésre, és egészen közel helyezkedett hozzá. Nem szándékosan, csak egyszerűen úgy érezte ez a helyes. Vonzotta, mint amennyire csak egy ember tudta. Az az ember sem pont őt. Csak emlékeiben élt az a szőke, aki egyszer elcsavarta Márton fejét. Nem Zsombort. És mégis őt is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Nagyokat pislogva figyelte, ahogy a ő távozik, majd diadalittas vigyorra fordult újdonsült cinkostársa felé.
- Mindig ennyit hazudsz? - kérdezte kuncogva, majd lábait ismételten maga alá húzva megkereste a legtermészetellenesebb pozíciót, amiben kényelmesen érezte magát, de a szoknyája is a helyén maradt. Ahogy a fiú leült mellé, kicsit közelebb húzódott a falhoz, mintha csak helyet akarna csinálni a fiúnak. Több hely nem lett persze, meg hát Sári sosem volt az az ember, aki mellett nem lehetett könnyen elférni. Mg egy nagyobb méretű kutya is több helyet foglalt el nála.
- Remek alakítás, mi? Szinte rákényszerítettél, hogy jól játszak. - Szemeit játékosan megforgatta, mintha csak fel lenne háborodva, de szája sarkában továbbra is mosoly bujkált. Valószínűleg ha akart volna sem tudott volna haragudni a fiúra, mert Zsombor pusztán a pillantásával megolvasztotta a szívét. Utoljára akkor érezte ezt a fajta gyerekes ártatlanságot, mikor év elején elbúcsúzott a legkisebb Vizsnyiczkytől. Igen, a fiú határozottan az öccsére emlékeztette Sárit valami megmagyarázhatatlan okból.
Az édesség láttan felcsillantak őzikeszemei. Neki aztán mindegy volt, hogy süti, csoki, cukorka, karamella vagy gumicukor, mindent képes volt egyetlen szempillantás alatt elpusztítani, ami édesség volt.
- Még szép hogy szeretem. Tudom hogy nem látszik, de rengeteget eszem -  mondta a hasára pislantva. Tényleg nem úgy nézett ki, mint aki minden este megevett legalább egy tábla csokit, egy zacskó gumicukrot vagy három szelet sütit egymagában, pedig az igazság nagyon is ez volt.
- Vizsnyiczky Heléna Sára. Sári. Vagy Heléna. Kinek mi - válaszolta meg a kérdést vállat vonva.
- De akkor most már te is áruld el a neved, kedves Láng Róbert - bökte finoman oldalba a fiút, majd kihalászott egy gumicukorkígyót a felé nyújtott zacskóból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Dögös vagy - jegyeztem meg a csók után egy széles mosoly kíséretében, miután végig pillantottam a lányon. Bármit is vett magára, mindenben jól nézett ki, de azért nem ártott néha ezt a tudtára is adnom. Most már nem is tudtam volna leplezni előtte az ajándékomat, amit hosszú agyalás után találtam ki, de végül is, látva a meglepettségét, azt hiszem, hogy jól választottam. Ez talán emlékezetesebb volt annál, mint hogy hozzak neki egy doboz bonbont, vagy valami becsomagolt tárgyat, amit úgyis a sarokba hajítana. S mivel korábban már beszélgettünk a motorozásról, biztos voltam benne, hogy ez majd tetszeni fog neki.
- Örülök, hogy tetszik, ezzel foglalatoskodtam, amikor rám törtél ott a tanulószobában - vallottam be nevetve, így talán Danában összeállt a kép, s lehet hogy végre rájött, miért is akartam őt annyira lerázni néhány nappal korábban.
- Ne féltselek? Ez a beszéd, kapaszkodj - szóltam hátra nevetve, majd ha már magamon éreztem kapaszkodó kezeit, gázt adtam, s kiérve az utcára, meglódultunk előre. Nem izgatott az, ha egy-két járókelő esetleg rosszallóan nézett ránk, valószínűleg nem voltak ehhez hozzászokva, de ez most különleges alkalom volt. Vidékre nem lett volna időm levinni őt, hogy a saját motoromon menjünk egy kört, így viszont egy kis mágia segítségével, a Kins&Kens jóvoltából, s egy hozzáértő Bogolyfalvi cimborámnak hála, sikerült összehoznom ezt a motoros randit.
A sebességgel nem fukarkodtam, amikor elhagytuk a falut, még nagyobb gázra kapcsoltam, érezni akartam az adrenalint, s azt akartam, hogy egy kicsit Dana is megérezze ennek a világnak az ízét. Sokat eközben nem hallhatott, hiába is szóltam volna hátra, de most nem is ez volt a lényeg. Szerettem volna, ha élvezi a mellettünk elsuhanó tájat, még mielőtt lemegy a nap. A kis tavacska felé vettem az irányt, hisz készültem még valamivel, ami a motorom csomagtartójában lapult.
A tóhoz érve lassítottam, majd a tavakcsa közelében megálltam a földúton, s lábaimmal támasztottam ki magunkat, hogy lehúzhassam magamról a sisakot.
- Na hölgyem, felkészült arra, hogy most Ön vezessen? - kíváncsi mosollyal pillantottam Danára, s ha benne volt, akkor leszálltam, hogy helyet cseréljünk, és megtanítsam őt motorozni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Elgondolkodott egy pillanatig. - Mindig? Nem, nem hiszem. Neked például egyetlen szavam sem volt hamis - ismerte el. Nem akarta megjátszani magát a másik előtt. Olyan volt, mintha valami furcsa kapcsolat alakult volna ki köztük már az első pillanattól kezdve. Megértették egymást még azelőtt, hogy a másik nevét tudták volna.
- Nehéz is vetekedni az én zsenialitásommal, de neked talán sikerült - cukkolta a lányt. Igazából meg akarta köszönni neki, hogy nem árulta be, de aztán rájött, hogy azzal elszállna a pillanat. Bízott benne, hogy a barna anélkül is tudná, hogy kimondaná.
- Fogadni mernék, hogy nem annyit, amennyit én... - pillantott oldalasan a lányra, ezzel kekeckedve. Talán veszi a lapot, és egyszer rendeznek egy evő versenyt. Esetleg a nagyteremben. Vagy ha megünneplik a lány meghallgatását. Zsombor biztos volt benne, hogy a lánynak jól fog menni, hiszen látta, hogy tudja. Ő pedig épp azon van, hogy elfeledtesse vele a stresszt.
- Sára? Akkor nem is lőttem mellé azzal, hogy Rara - vigyorgott elégedetten Zsombor. Nem állt szándékában továbbra is ezen a néven emlegetni a másikat, de ha már amúgy is ilyen jól jött ki, akkor talán rajta fog ez maradni.
- Inkább lennék a Da Vinci kód főszereplője... - húzta el a száját a fiú, de aztán egy sóhajtás után elárulta a rendes nevét. - Csonka Zsombor - biccentett hozzá egy aprót. Nem szerette a nevét, túl sokan ismerték fel. A fiú, akit visszaküldtek az ELMÉbe. A fiú, akinek két személyisége volt. Mégsem tudta megváltoztatni. A szülei emléke nem hagyta neki.
- Szóval, hogyan tudnám megköszönni neked ezt a rögtönzött segítséget? - nézett rá egy féloldalas mosollyal Zsombor. Hirtelen rájött, hogy milyen közel is van a másikhoz. Érezte az illatát, mélyen a szemébe nézett. Hirtelen megszólaltak a vészharangok a fejében, és inkább betömött egy gumikukacot a szájába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Bal oldali szárny

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Elképzelem, ahogy tényleg megtenné, és valljuk be, azért minden lánynak, legyen bármilyen is, meg játsszon bármilyen elérhetetlen frigid libát is, jól esik, ha ilyen kijelentéseket tesznek a férfi népség példányai. Nem is csúnya példányai, ha már itt tartunk. Jaj még a végén csúnyán bajba kerülök, komolyan eddig olyan tudatosan kerültem a hímeket – fun fact, hogy a szüleim azért zárattak ide, mert szerintük mást sem csináltam, csak orgiáztam –, itt meg a nagy unalomban nem tudom, hogy miért is nem éltem eddig is az általuk kínált lehetőségekkel. Bajban leszek még a végén azt hiszem. De egyelőre szimplán csak élvezem az életet, élvezem, hogy ilyen kegyesek hozzám az égiek, meg azt is, hogy nem lányneveldébe küldtek. Azért kifejezetten.
- Hű, eddig bele sem gondoltam abba, hogy valaki a bőrömbe bújna. Furcsa lenne máson látni a testem.
Nem mintha annyira irigykednék, de nárcisztikus személyiségjegyeimnek köszönhetően eléggé szeretem magam. Szeretem a testem, a kerek fenekem, a melleimet, azt, hogy annak ellenére, hogy masszívabb testfelépítéssel rendelkezem, az izom a ruha alatt, hogy bárhol és bármikor bármelyik testrészem megmutathatom, mert nem kellemetlen egyik porcikám sem. Oké, valljuk be, ez már cseszett mód önimádás, és igen, annyira szeretem magam, hogy nem tudom, milyen lesz majd az, amikor valaki más is szeretni akar engem, úgy, ahogy én. Meg ez olyan oda-vissza dolog, azt mondják, szóval jó lenne, ha magamon kívül mást is tudnék ilyen erősen szeretni. És ez szexualitás, szóval vonatkoztassunk el attól, hogy van egy húgom és egy bátyám, akiket szeretek, mert igen, mind a kettejüket szeretem.
- Szóval, azt mondod, hogy te nem vagy egy nézhető program?
Pillantok oldalra, mert érzem én, hogy nyomul, és elég visszafogottan, de cukin csinálja, hát meg kell zabálni. Kicsit aggódom is, hogy túl nagy falat leszek neki. Nem vagyok én olyan nagyon könnyű eset, de szeretnék néha az lenni, csak elengedni magam, és hagyni, hogy az élet sodorjon. Csakhogy van egy kis bibi ezzel kapcsolatban. Kibaszottul merev vagyok, odabent. Olyan szinten, mint akit sóbálvány átokkal szórtak, és talán ezért is van olyan minimális érzelmi szintem, ezért nem tudom jól megfogalmazni, hogy mit is szeretnék.
- Mi a kedvenc sorozatod?
Teszem fel a kissé talán váratlan kérdést, nem mozdulva mellőle, mert kíváncsi vagyok, hogy ő ellép-e, vagy elindul-e az úton, hogy minél több felületen érintkezzünk egymással. Egyelőre ötletem sincs, hogy melyiket választja majd, de ez a kis játék izgalommal tölt el.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

- Tényleg? - A szívét valami ismeretlen jól eső melegség öntötte el. Érezte, hogy tényleg igazat mond a fiú és ez boldoggá tette. Pletykás mivolta miatt nehezen bíztak meg benne az emberek, mert csak kevesen tudták, hogy egyébként a barátai titkait sosem adná ki semmiért. A barátság számára szent és sérthetlen volt, csakúgy, mint a család.
- Még hogy talán... Jó, nem voltál rossz, de azért hozzám fel sem érhetsz. - Nem tudta megállni, hogy ne folytass a csipkelődést. Ha ő így, hát Sára bizony úgy.
- Ez egy kihívás volt?  - vonta fel kérdőn a szemöldökét. Nála aztán senki nem ehet többet, az tuti. Legalábbis eddig lányok közül nem igazán akadt kihívója. Fiúkkal ugyan nem próbálkozott, de elnézve a háztársai által megevett ételmennyiségeket arra a következtetésre jutott, hogy egy esetleges verseny során őket sem lenne nehéz elverni. Megnyerte a genetikai lottót édesanyja alkatával, mert akármennyit evett, szinte egy dekát sem hízott. Persze ez sokszor negatívumként hatott, hiszen ha például egy komolyabb betegség idején leadott néhány kilót, akkor utána akárhogy is próbálkozott, egész egyszerűen nem tudott egészséges testsúlyra szert tenni.
- Voltam már Sáritól a Lénáig minden, de Rara még soha - gondolkodott el egy pillanatra. - De ha szeretnél csak neked, csak most még az is lehetek. - Játékosan a fiúra kacsintott és leharapta a gondosan kiválasztott gumicukor kígyó fejét.
Csonka Zsombor. Pár másodpercig emésztette magában a nevet, majd eszébe minden a fiúról hallott pletyka eszébe jutott egyszerre, hirtelen megrohanva őt. Hallotta, hogy megjárta az ELMÉT, meg hogy valami nagyon nem oké fejben nála, de a névhez eddig nem tudott arcot kötni. Úgy döntött, hogy amíg vele nem viselkedik közveszélyes pszichopataként nem foglalkozik a pletykákkal. A pletykák csak pletykák, a nagy részük hazugság. Persze lehet, hogy tartalmaznak némi igazságot is...
- Szóval Zsombor. Vagy Zsombi? Melyiket szereted jobban? - mosolygott rá aranyosan. Lényeges volt, hogy a továbbiakban hogy szólítsa, mert ő már csak tudta ennyi névvel, hogy milyen ha olyan névvel illetik, amit ki sem állhat.
- Nem is tudom... - Arca elkomolyodott, ahogy felmérte a köztük lévő távolságot. Egy pár másodpercre teljesen elmerült a fiú tekintetében, csak akkor vette észre magát, mikor a másik elpusztított egy újabb édességet. Megrázta fejét, mint aki mély álomból ébred és még nem tudja hol van, majd kérdés nélkül újra a gumicukros zacskó felé nyúlt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Bagolyház

- Eddig nem tudtam róla, mondjuk nem vagyok oda érte, hogy baglyok hullajtják az arcomba a tollaikat, meg egyéb dolgaikat - jegyeztem meg némi fintorral, s bele se akartam gondolni abba, hogy mikor trónol majd egyik a fejünkre, vagy mikor érkezik majd a következő égi áldás. A srácok azért jobb helyre is vihettek volna, de ez van, ezt kellett szeretni, s ahhoz, hogy az egész kis játék hiteles legyen, nekem is be kellett vállalnom ezt a szituációt.
A helyzetünk nem volt túl rózsás, egymásnak háttal ülve, összekötözve nem sok esélyünk volt arra, hogy innen kijussunk.
- Áh igen...rohadt szoros - tényleg nem egy lányos masni volt, bárki is kötötte ezt ránk, jó erősen meghúzta a kötelet, nehogy könnyebb legyen a helyzetünk. A csaj ötlete - akiről közben kiderült, hogy Daryanak hívják - egész jól hangzott, magam se tudtam volna kitalálni ennél használhatóbb kiutat.
- Oké, ez jó ötlet, és amúgy Soma - magam is bemutatkoztam neki, aztán ahogy visszaszámolt, összeszedtem magam, s a háromhoz érve erősen toltam magam a hátához.
- Toljad - nyögtem erőlködés közben, ami lehet hogy kissé bizarrnak hangozhatott, de kellett egy kis plusz ahhoz, hogy mindketten összekapjuk magunkat. S ha az első próbálkozásra nem is sikerült, talán a második, vagy a harmadik erőlködésre összejött a dolog, s nagy nehezen sikerült talpra állnunk a koszfészek kellős közepén, éppen akkor, amikor az egyik bagoly úgy döntött, megszenteli kettősünket égi ajándékával. Plötty.
Nekem a vállamra jutott belőle, Daryanak ha szerencséje volt, még az is lehet, hogy sikeresen elkerülte a tollas áldását.
- Baszki...pedig én csípem a madarakat, miért csináljátok? - kissé morcosan emeltem a tekintetem a velem szemben ücsörgő huhogóra, bár őt talán pont annyira nem érdekelte ez az egész, ahogy a társait. Amúgy is, mi sértettük meg a felségterületüket, s ez talán bosszúért kiáltott.
- Nem, nincsen, elvették - mondtam a lánynak, majd próbáltunk visszaemlékezni arra, hogy egész pontosan mi is történhetett, s hogyan kerülhettünk ide.
- Az ivás része azért jó volt - jegyeztem meg egy mosollyal, mert azért akadt ott finom itóka is.
- Hol? - pillantásommal magam is keresni kezdtem az élesebb tárgyat, ez továbbra is használható ötletnek tűnt, egész okos volt ez a csaj, azt kell mondanom.
- Menjünk - ha megindult, követtem őt, majd az éles tárgyhoz érve úgy próbáltam irányítani a kezemet, hogy ezzel az övét is odavezessem.
- Kezdjünk el mozgatni a kezünket egyszerre fel és le, remélem hogy bejön és elreszeli - tényleg jó ötlet volt, más lehetőségünk meg amúgy sem akadt a pálcák nélkül, így ha Darya készen állt, ez nem rajtam múlt.
- Egyébként honnan jöttél? Olyan furán beszélsz - nem volt semmi gond a szavajárásával, de ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondom, hogy orosz.
A kötél közben gyötrő lassúsággal ugyan, de úgy tűnt, hogy a munkának hála elszakadt, így néhány perccel később sikerült kiszabadulnunk egymás fogságából.
A csuklóim baromira fájtak, de legalább már nem voltak hátul, s tudtam őket mozgatni. Némi tekergetés után a nyakamat is megropogtattam, s csak ezután fordultam meg, hogy szemügyre vegyem a zárkatársam.
- Nahát, szóval te vagy, örvendek így is - ezúttal már a kezemet nyújtottam kézfogásra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Megmagyarázhatnám, hogy miért, de nem tudom. Nico is nehéz eset és én is nehéz eset vagyok. Abban a pillanatban, hogy letisztáztuk, egymást akarjuk, nagyon hamar ugrottunk át olyan szinteket, amiken emberek hetekig vagy hónapokig dolgoznak, és igen, tudom, hogy egymásnak lettünk teremtve, ahogy azt is, hogy ezt lehetne könnyen és jól csinálni, de mi állandóan megbonyolítjuk. Sosem unatkozunk, sem ő, sem én, mert ha szeretjük egymást, akkor igazán szeretjük, ha veszekszünk, igazán veszekszünk, ha haragszunk, igazán haragszunk. Olyanok vagyunk egymással, mintha száz ember érzelmi világa lenne belecsomagolva a testünkbe, de csak egymással vagyunk képesek ennyire vadul és szélsőségesen, mégis állandó intenzitással viselkedni. Hogy miért nehéz mégis ez? Talán mert nehéz elismerni, hogy a másik tényleg tökéletes nekünk, hogy tényleg szerencsések vagyunk. Az ember mindig ezt ismeri el a legnehezebben, mert ez olyan, amit nem kellene túlagyalni.
- A bátyám is ezt mondta, hogy ahelyett, hogy elvesszük egymástól a közös időt, inkább szeressük egymást.
Ez megdönthetetlen, ahogy az is, hogy csodálatos lenne, ha az apukája eljönne elmesélni a történeteiket. Tudom, hogy ez nem mindenkihez áll olyan közel, de tudom azt is, hogy a gyerekek imádnák, hogyha egy ilyen zárása lenne a dolognak. Még minden olyan képlékeny, tudom, de nagyon próbálom jóra összerakni.
- Tanár.
Nem is örülnék neki, ha más lenne, mert nem szeretném, ha baja esne. Tudom, mások imádják a hősöket, azt, ha mindenféle sebet ápolhatnak a férfin, de én annak örülök, ha csak szimplán hazajön, és fáradtan bújik oda hozzám, hogy addig simogassam a haját, amíg álomba nem merül. Tudom, hogy nem valami sok, de nekem az ilyen pillanatok is a világot jelentik vele kapcsolatban, és bár tudom, hogy képtelen a gondolat, de nálam ez teljesen normális, mert nekem sokszor ilyen nagyon elrugaszkodott, kicsit talán meseszerű gondolataim vannak.
- Igazad van.
Ezt el kell ismernem, mert valóban, így kezdik az emberek, hogy egymásra hangolódva azokat hozzák elő, amikben hasonítanak egymásra, és hogy mi a legszebb? Nekem ezt éveken át tanították, és teljesen alapvetőnek kellene lennie, ahelyett, hogy igazán elrugaszkodott ötletekkel állok elő. De nem is én lennék, ha nem így tennék. A kérdésre bólogatok, hogy még csak olyannal próbáltam ki a gyűrűt, akin volt gyűrű. De tényleg csak nagyon ritkán használom, már a pálcámat is többet, pedig én a boszorkányok legszerencsétlenebb fajtája vagyok, az, aki kvibli szintű mágiával rendelkezett, majd hirtelen elindult a folyamat, és akkor aztán annyit varázsolt a különórákon, hogy az életkedve is elment tőle. De örülök, hogy tudok varázsolni, mert a konyhában például igen nagy hasznát veszem a dolognak.
- Huh, hát azt én is, mert nagyon tetszik így most elképzelve az egész.
A másik ötletre, hogy véletlenül pont egy helyen legyünk egy időben, szélesen elvigyorodom, és kicsit el is pirulok, mert tetszik a dolog, és szeretném, ha tényleg minden rendben lenne. Lassan, de biztosan haladnánk előre, és jutnánk el oda, hogy mi hivatalosan és maximálisan egy pár vagyunk. Tudom, hogy ez egy hosszú út, ha az ember a normális tempóban csinálja, de rendben, megpróbálhatjuk így is.
- Persze, hogy meghívlak, és persze, hogy utazhatsz.
Mosolyodom el, és felkelve elé guggolok, hogy kényelmesen fel tudjon mászni a hátamra. A pálcámmal intek a felnagyított lámáknak és unikornisoknak, akik mögöttünk ügetve folyamatosan mennek össze, és amikor már egész picik, a zsebembe ugranak, hogy ott mozdulatlanra dermedjenek. Én sosem leszek nagy boszorka, de ezeket a kis varázslatokat imádom. A cukrászdába érve már egészen rendben vagyunk, belépve a pult felé veszem az irányt, és egyáltalán nem zavar, hogy páran csodálkozva néznek a kettősünk felé.
- Mit ennél?
Én a magam részéről a láva sütire és az áfonyás sajttortára szavazok egy nagy bögre forró étcsokival, amit kikérek, amint Piroska is eldönti, mit szeretne, majd egy középtájon lévő, ablak melletti asztalhoz sodródom, ahol előbb segítek neki leszállni, majd helyet foglalok én is.
- Ez a kedvenc helyem a faluban. Meg a falatozó, isteni a kaja ott. Persze a manók is nagyon jól főznek, szóval őszintén csodálkozom, hogy nem gurulunk.
Mesélem neki vigyorogva, miközben körbenézek, hogy kik is tértek be ma ide. Mindig jó ismerős arcokat látni.
- Nézd, azzal a három nénivel vigyázni kell, ők a falu hírmondói, jobban ismernek, mint te magadat, és néha nagyon furcsa dolgokat hallhatsz vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Vagy küldje el valami alapítványnak - javaslom, ha meg akar válni a pénzétől tegye valami értelmes módon. Én is azt csinálom. Csak nem kötöm az orrára, de a bevételem az nem az én számlámra íródik, hanem mindenféle művészetis ösztöndíjakra, meg beteg gyerekek támogatására. De egy ilyen edényt nem  adhatok el a boltomban. Nem ezzel foglalkozom. Szóval nem is fogadhatok el érte pénzt. A kérdésre, pedig hogy miért tenném, elmosolyodom.
- Azt mondta boldoggá tenné - válaszolom, mert az hogy szeretném ha visszajönne, lehet túl korai, és egyébként sem tudom miért szeretném, szóval majd ha rájöttem, akkor talán elmesélem neki. De lehet megijedne. - Nem mintha elhinném, hogy ez kell a boldogságához... De egy próbát megér - magyarázom nem teljesen értve saját magam. Jó mindig is naivan, mindenki kedvében próbáltam járni, meg segíteni. Meg ott volt a mosoly projekt, amit sosem fejeztem be... de lehet újra neki kéne állni. Hmm. Meggondolandó.
Nem tűnik úgy, hogy érti mit gondolok. Szerintem az alkotás egy kikapcsolódási forma. Nem feltétlenül kell mutogatni, vagy mások elé kiállítani. Persze én szerettem volna kiállítást, de amióta nem mozognak a képeim, annyira nem buli a dolog. Vagyis, nyilván a mulgik között elmenne még, de nem ahhoz vagyok szokva, és idő kell, amíg ezt el tudom fogadni.
- Hátul - biccentek a fejemmel a raktár részleg felé, ha referenciát akar, ott van egy két kép. Némelyik befejezetlen, mert... mert festés közben jöttem rá, hogy nem fog menni. Mert belőlem kiveszett a varázslat. Kellemetlen. De azért van egy-kettő jobb is. Na meg ott van egy kép Beckyről, de őt inkább nem mutogatom, egyébként sem bírom elviselni, amikor magyaráz.
- Soha - húzom el a számat, miközben a könyvemet megfordítva a pultra helyezem, és felállok, hogy közelebb menjek Martinhoz és megnézzem, mit nézett ki magának. Lepillantok a könyvre, aztán megcsóválom a fejem. Egy másikért nyúlok, és a kezében levőt elveszem - Ez sokkal jobb - nyújtom át azt, amelyiket én választottam, s ha elsőre nem is tűnik jobbnak, remélem, hogy hisz nekem, s amikor belelapoz látja majd, mire is gondolok.
- Hmm. És te észrevetted volna, ha nem nézel ki a minisztériumi nyilvántartásból? - állok meg a polcnak támaszkodva, ismét összefűzve a karjaimat a mellkasomon, oldalra döntött fejjel. - Időnként meglepnek az emberek. Olyanok, akikről a legkevésbé feltételezném rögtön levágják. Mások, meg, azt hiszem, azt gondolják, hogy van más magyarázat. - Elnézek az ajtó felé, aztán visszapillantok a férfira magam mellett - Szóval én vagyok az új állatkerti látványosság? - mert nem tudom mit ért az alatt, hogy ilyen a természete. De nincs bennem semmi gúny már. Inkább egy fajta szomorúság. A mosoly persze ott van az arcomon, de nem a korábbi vidámság sugárzik belőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Tetszett neki, hogy a lány is ugyanúgy benne van a csipkelődésben, mint ahogy ő. Nem olyan volt, mint a többi, akit megismert.
- Kihívás vagy nem, le foglak győzni - mondta ki egyszerűen egy vállrándítás kíséretében. Alapjáraton nem evett sokat, általában nem volt hozzá kedve, amikor más is ott volt. Gyakrabban járt le a konyhába, ami tudta, hogy teljesen szabályellenes, de mikor csak rágondolt a sok diákra, elfogta a rosszullét. Viszont egy olyan ember társaságában, mint Rara, el tudta képzelni, hogy felfaljon egy jó adag ételt. Csak hogy legyőzze őt, természetesen, semmi más célja nem volt vele.
- Látod, akkor már ez sem volt hazugság. Ha itt vagy, egészen belejövök az igazságba - vigyorgott rá Zsombor, mint a tejbetök. Ez úgy hangzott, mintha annyit hazudott volna életébe, pedig nem. Igazság szerint akkor tanulta meg manipulálni az embereket, amikor először került az intézetbe. Kirill idején többnyire ezt nem gyakorolta, viszont az elmúlt másfél évben Márton tökélyre fejlesztette. Onnan maradt meg ez benne. De ezt nem tudhatta senki. Ahogy azt sem, milyen nehéz is elfogadni, mikor kiderül, hogy soha nem vagy egyedül.
- Nekem bármelyik megfelel, akár adhatsz nekem egyedi nevet is, ha már te is megengedted nekem - ezúttal ő kacsintott egyet. Kíváncsi volt, hogy mégis milyen kreatív dologgal fog előállni a lány.
Egy hosszú másodpercig csak néztek egymásra, érezték, hogy valami akkor ott történt, de nem akarták bevallani. Nem lehet. Tudta, hogy nem szabad semmi ilyesmiben bíznia. Mindig átverik, elhagyják. Az eszére kell hallgatnia.
- Nem tudod? Ez esetben muszáj lesz nekem kitalálnom - kezdte el igazgatni nem létező szakállát, hogy ezzel is bizonyítsa mennyire gondolkodik.
- Megvan! - pattant fel. - Milady? - nyújtotta kezét, hogy felsegítse a lányt. Aztán elengedte. - Oh egy pillanat, a zene - emelte fel mutatóujját, hogy várjon a lány, és az ablakhoz lépve újra zongorázni kezdett. Ezúttal nem egy klasszikust választott, hanem a 'Million Dreams'-t a kedvenc musicaléből. Eljátszott egy refrént, majd a lányhoz lépve először jól megforgatta, és megragadva a kezét elkezdett vele erre-arra dülöngélni, és forogni közben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Finoman elmosolyodom, amikor megköszöni a dolgot, habár ez egyáltalán nem szükséges, hiszen komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Én nem az a fajta levegőbe beszélő alkat vagyok, aki nem csinál mást, csak olyan nagy kijelentéseket tesz, hogy az ember azt se tudja, merre van az előre, és még ő sértődik meg, ha a másik fél esetleg felhozza neki, hogy igazán lehetne akkor az a rész most már, amit megígért. Egy csomó ilyen figura van a világban, tudom, mert nagyon sokkal találkoztam én is. Eléggé elítélő vagyok, ami azt illeti, nagyon könnyen tudok bepörögni egy-egy negatív megmozdulás kapcsán. És nem, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most örök harag, és csak mert valami nem klappolt, nem kellesz, de tény, hogy odabent, a kis lelkemben, elkezdem figyelni azt a részt egy kicsit jobban, és vagy csalódok, sajnos, vagy szerencsére rájövök, hogy az nem volt más, csak a véletlenek furcsa összjátéka.
- Mondták már, hogy nagyon bájos vagy?
Kérdezem kedvesen, de a kérdésben megbújik az őszinte érdeklődés is. Mert imádom, hogy ennyire próbálkozik ő is azon, hogy ez az egész kettőnkről szóljon, hogy tényleg ketten legyünk benne. Fogalmam sincs, hogy mikor fog bekövetkezni a tény, hogy Edith Payne a feleségem lesz, de már nem félek tőle. Mert féltem, bevallom férfiasan, az első találkozásunktól kezdve, ahogy a fekete szemekbe mélyedtek a zöldjeim. Mert volt valami azokban a szemekben, amik, még ha sosem vallanám be, de elindítottak bennem valamit. Mára pedig már tudom, hogy érzelmi téren én sokkal mélyebben benne vagyok ebben, mint ő, ha úgy tetszik, a szerelem irányába én indultam meg korábban. Hogy ez valaha kiderül-e? Nem tudom. Talán egy pár év múlva, ha megkérdezi, hogy mikor lett ez több, akkor el merem majd mondani neki, hogy részemről mikor. Viszont ez még nem az, de halad afelé, hogy azzá váljon, ami két embert normál körülmények között összeköt, és őszintén remélem, hogy egy nap majd ő is így tekint majd ránk. Egy olyan érzés birtokában, ami kettőnket köt össze, ami házasságunk szilárdítója lesz.
Tehát féltem. Mostanáig. Féltem, mert valami olyat láttam meg benne, amit korábban talán csak egy emberben, valakiben, aki egykor a világomat jelentette, de sosem tudott róla, és már sosem tudhatja meg. Ebben biztos vagyok, hiszen a tisztelet, ami bennem van Edith iránt erősebb, mint az, hogy eláruljam őt. Még ha engedné is – sokan csinálják ezt mostanában – nekem akkor sem kellene más, nem lennék képes mással lenni úgy, hogy ő a társam, még ha nem is én választottam őt, hanem kaptam. Nem bánom, hogy így lett, már nem.
- Rendben, ezt mindenképpen eljátszom egyszer.
Nem is olyan rossz dolog ez, nem? Tervezni, elképzelni a jövőt. Hogy nekünk egy nap lesznek gyerekeink, vagyis egy nap eljutunk majd arra a pontra, amikor máshogy nézünk egymásra, amikor máshogy érzünk majd egymás iránt. Az első lépést pedig ma tesszük meg, ahogy a hangok kiszakítanak minket, és ahogy én mozdulok, majd ő mozdul, és történik közöttünk valami. Egy apró csók. Egy olyan mozzanat, mellyel az új évbe érkezünk. Egy olyan évbe, ami tele lesz meglepetéssel, kiszámíthatatlan pillanatokkal. Mozdul, és én hagyom neki, engedek, kivárok, nem követelek. Lehet, hogy mondjuk Bianchi proftól kellene magánórákat vennem, mert ahogy elhúzódik, észreveszem, hogy a tanáraink már nem foglalkoznak azzal, hogy itt kiskorúak is vannak. Hiszem, hogy a versem segítette őket ahhoz, hogy egymás szájában kössenek ki. Elmosolyodom, próbálom a gondolataimat Edith-en tartani, és arra törekedni, hogy a másik oldalon zajló események miatt ne legyen pofátlan a vigyorom.
- Boldog új évet.
Suttogom én is, mert ez egy olyan pillanat, amibe egyikünk se szeretne mást belevonni, ez most csak a miénk, és ha le is hajtja a fejét, ha arrébb is húzódik, tudom, hogy az apró lépéseink után most gyakorlatilag csináltunk egy távolugrást, és egy nagyon új helyzetbe hoztuk magunkat. Haladunk, de lassan, és nem is akarok kapkodni. Ahogy a páros pukkanva eltűnik, megjelenik a kaján mosoly az arcomon, mert nem tudom tovább türtőztetni magam. Ez már igen.
- Um, elkísérlek a Navinéig. Azt hiszem, most ránk fér a pihenés.
Döntöm el hirtelen, és kelek is fel, hogy a kezem nyújtsam felé. Nem akarom, hogy ezek után kínban üljön mellettem, én meg toljam a hülységeimet, hátha megmenthetem a helyzetet. Inkább sétáljunk vissza, hiszem még rengeteg időnk lesz együtt. Még akkor is, ha mások gyerekeit cipelem haza az iskolából.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Emlékszik ám, minden pontra. Arra is, amit akkor mondott, mikor nem sodorta el annyira az egész, hogy nem volt képes összetett, értelmes mondatokat alkotni. Mert az igaz volt és talán igaz a mai napig is, hogy megismerné, hogy látni szeretné azt, aki hibázott és aki ott hagyta, hogy mi vitte erre, miért és aki azt mondta, egyedül van. Azt felelte rá, nem kell egyedül lennie, ő mégis azt választotta és választja talán most is. Jogos a kérdés, ezek után neki kellene-e bármit is tennie, mondania? Egyáltalán, lenne értelme annak, hogy bármit is akarna mondani? Nem tudja. Valahol a sértett fél elutasítja, de ő az az ember, aki nem akar haragot táplálni, mert nem tört az életébe, annyira át sem verte és nem is tud olyanról, hogy ártott volna valakinek, valakiknek annyira, hogy megérdemelné. Sok mindent nem tud, rájön, hogy semmit sem nagyon, ő kiterítette mindenét, ami van, minden, ami önmaga. Mert ezen kívül nincs más, nincs mély és sötét múlt, nincs szövevényes kapcsolatháló, nincs semmi, csak a farkas, aki előbújt és megmutatta magát, holott nem kellett volna, sosem engedte neki. Csak az erdő magányában enged neki szabadságot, úgy börtönzi be minden más alkalommal, ahogy saját magát tette a csendbe és magányba hosszú évekig. Mert ha neki sem jó, annak se legyen, értitek. Mintha direkt és igazából mégis, csupa véletlen minden. Az nem, hogy akkor ott volt, ott akart lenni, hogy a kis „kihallgatás” után maradt és igazándiból ott lépett a csapdába. Nem, nem várta azt, nem várt semmit. Mégis kapott, majd el is vette. Hullámzó gondolatok, nem is érti őket, miért vannak ennyire felkorbácsolva. Nem kellene, mert nem. Volt a mágia által létrehozott valami, amelyből kialakult az, hogy beszéltek, hogy együtt dolgoztak, hogy az elején segítette valamiben, amit nem értett és amit amúgy egy szempillantás alatt dobott el, mintha csak álca lett volna. Egy újabb pókháló? Vajon már akkor is akart valamit, vagy tényleg minden a véletlen és a játék? Egy biztos, válaszokat szeretne, mert nem követelőzik, nem tud, hogy nyugodtabban léphessen akármerre. Tovább. Nem segített rá, hogy valami a házuk tornyában nem kerek, hogy valami rányomja mindenkire a bélyeget és minden csak sötétebb tőle és ridegebb. Hogy ez se tett jót az idegeinek, de a mostan, a mostani történések emellett már talán jobban kiélesednek. Ne haragudj, de muszáj. Valahogy le kell rendezni, ha fáj, ha nem, mert továbbra sem tudja, mit érez a másik. Csak amit lát.
Követi a tekintetével, ahogy moccan és a falhoz vándorolva dől neki. Mintha támasz kellene az egész miatt, vagy csak megszokás, fene se tudja, hogyan szokás az ilyet tárgyalni. Nincs tapasztalata, ő azt is elhinné, ha törökülés lenne erre a legjobb, azonban nem moccan, továbbra is ott ácsorog és vár a csodára, amely nem akar jönni. Pedig jöhetne. Már el is engedné a dolgot, majdnem kicsúszik belőle egy „hagyjuk” és egy köszönés és indulna. De az se könnyebb, ahogy a másik tesz. Mintha elgondolkodna, szégyellné magát? Kissé oldalra billen a feje, kérdőn pillant felé, így kaphatja el a tekintetét. Így fúrja bele magát megint és ő akaratlanul rezdül össze erre. Most ne. Most ne vegye elő, engedje meg neki, hogy józanul gondolkodjon. Csak ennyit, utána meg... meg vagy elmenekül az egész elől, vagy, ha végre valami választ kap, már biztosabban dönt. A saját nyelvét harapja, a saját nevét hallja és beleborzong. Ne, ne kezd. Ne kapj el még.
- Mindkettő – feleli őszintén, majd szinte meglepi a kérdés. Mit vár tőle. Mintha úgy szegezné neki a dolgot, hogy oldja is meg, ha már felhozta, kész válaszokat. Mintha csak... nem érdekelné, csak legyenek túl rajta. Kihúzza magát, mint aki most kapna erőre, de ugyanolyan tanácstalan, mint eddig. Többször nyílik ajka szólásra, de többször be is zárja azt, mire elkapja a fonalat.
- Nem vártam semmit, tudod? Se választ, se cselekedetet. Aztán jössz, jöttél és most szeretnék. Mert... lehet neked totál megszokott, hogy ezek történnek veled, de nekem... nekem nem. Összezavar, és nem az, mert tudom és emlékszem arra, amiket mondtál, hogy hogyan hat és bla, bla bla – megered a nyelve, de hangja bátortalan, mintha tini lenne, aki most tanulja. Lélekben az is, tanul is. Nem lép nagyon közelebb, csak a tipikus, beszéld közbeni lépés sikerül, hogy ne kelljen hangosnak lenni.
- Szóval nem tudom. Végét, elejét, pontot, hogy ne legyen kellemetlen. Mert nem vagyok naiv fruska, aki arra vár, hogy na, enyém és kész, csak... nem akarok folyton ezen gondolkodni, hogy... hogy nem tudom. Én tényleg meg akartam ismeri azt, aki a maszk mögött van, de neked muszáj bebújni a mágia mögé, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel ellöksz. Vagy mit művelsz. Én nem hazudtam, de nem tudom, hogy fordítva... hogy fordítva mennyire. Úr isten, mekkora szerencsétlenül hangzok magamnak is – utóbbit már csak magának morogja és a plafonra szegezi a tekintetét. Elég ebből. Kimondta, még ha hülyeség is az egész. Lesz, ami lesz. Más nem elküldi a francba és az is egy válasz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

- Esetleg a legszebb álmaidban... Vagy ott sem. Evésben is verhetetlen vagyok - vigyorgott rá fölényesen. Néha úgy érezte, sokkal inkább illene a Rellonba, mint az Eridonba, de jól érezte magát a pirosak között, szóval igazából nem volt oka reklamációra vagy elégedetlenkedésre.
- Szóval most érezzem magam különlegesnek? Micsoda megtiszteltetés! - Drámaian legyezgetni kezdte magát a zsebéből sietve előkapott jegyével, mint egy tizenkilencedik századi úrihölgy. Igazán nevetséges látvány volt, ahogy egy cseppet sem nőies pozícióban egy vonatjeggyel teljesen átszellemült arccal legyezgeti magát, mintha tényleg lenne valaki. Pocsék színész volt, csak akkor sikerült jól játszania a szerepét, ha bajban volt és ki kellett másznia belőle, egyébként inkább volt nevetséges mintsem komolyanvehető.
- Akkor maradjunk a Zsombinál, a olyan aranyosan hangzik. De ne aggódj, kitalálok neked valami egyedit is, csak kis idő kérdése. - A fogaskerekek közben folyamatosan kattogtak agyában, de semmi használható nem ugrott be. Rengeteg haszontalan ötletet pörgetett át, végül feladta a próbálkozást és hagyta a dolgot.
Nem tudta mi történt, de érezte, hogy a védőfalak leomlottak. Azok a bástyák, amik eddig minden kitartó ostromnak ellenálltak most egyetlen szempillantás alatt lettek porrá. Nem akarta, hogy ez történjen. Mikor legutóbb ennyire közel engedett valakit magához csúnya vége lett a történetnek. Ugyanakkor ott motoszkált benne, hogy nem küzdhet örökké egy régi emlékkel. Muszáj újra megtanulnia bízni. És ha Zsombor lesz az aki megtanítja hát ő bizony nem hátrál meg. Ezúttal nem.
- Mire készülsz? - kulcsolta össze mosolyogva ujjaikat ahogy állásba tornázta magát. Lehunyt szemmel hallgatta a fiú kopogását az ablakon, álmából felébredve is felismerte volna a másik által játszott dalt. Az egyik kedvenc musicalje volt, az összes betétdalt fejből tudta.
Átadta magát a fiú akaratának, ellazulva követte annak minden mozdulatát. Hazai pályán érezte magát a tánc miatt, ez sosem esett nehezére és mindig ellazította. Már amennyire ezt táncnak lehetett hívni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

  Hogy lehetek ekkora idióta? De komolyan, az agyam a sok kávéhoz csatlakozva csak egyszerűen folyékony állapotúra váltva elhagyta a szervezetemet, vagy mi? Nem is tudom, mit gondoltam, amikor feliratkoztam arra a retkes "aukcióra". Lehet, hogy akkor még nem állt minden ennyire feje tetején az életemben. Igen, ekkor még az az eldörrentett este sem történt azzal a Theon gyerekkel, illetve az a zavaros, fura, zavarba ejtő, de valahogy mégis izgalmas eset Mihail-lal az erdőben, amiről még azt se tudom, hogy egyáltalán megtörtént-e. Vagy csak álmodtam volna? De miért álmodnék akár azokhoz közelítő dolgokat is, mint amik történtek? Vagy ez tényleg megtörtént? Nem is tudom, melyiket kívánom inkább. De már legalább Fanni nem jut annyit az eszembe. Akadt más emocionális krízisem is, amivel foglalkoznom kell.
  A randira való készülődésem úgy nézett ki, hogy az esedékes nap kora délutánját a szobámban töltöttem, egy szál alsóban fel-alá körözve, pánikolva. Lemondani nem mondhatom, hisz mégiscsak fizetett értem. Eh, beletörődvén sorsomba, lerogytam az ágyra és pár perc chill után magamra kaptam pár göncöt, a hátamra csaptam a hátizsákom és megindultam a Máguscsárda felé. Út közben próbáltam kicsit nyugtatni magam. Lehet nem is lesz olyan rossz. Lehet, hogy épp ez lesz az egyik legfontosabb találkozás az életemben. Ah, megint túlzásba viszem önmagam hitegetését. Nah, nagy idegességemben csak 10 perccel előbb fogok odaérni. Ez nemigen rám vall, de legalább ez egy pozitívum. Már messziről meglátom, ám kicsit közelebb érek hozzá, mielőtt köszönnék.
- Hát, ahm... hello. - állok meg előtte, kínosan intve párat. Hangomon enyhén szólva érződött a félénkség és a szorongás. Amíg válaszra várok, végigmérem partneremet. Eddig még nem vizsgáltam át részletekig menően arcát, illetve küllemét. Szép kerek arc, barna szemek, fekete loknik. Olyan tipikus szép lány, kis természetes. Még nem kommunikáltunk sokat, kíváncsi vagyok, hogy a belsője is ezt rejti-e magában.
- Szóval... itt vagyunk. - bököm ki végül, miközben gyorsan, karba tetté kézzel szemügyre veszem a közvetlen környezetem, s mielőtt válaszolhatna, tekintetem vissza is ér az arcára.