Natalya Lauwens - lefogok bukni

Kényszert éreztem arra, hogy sétáljak. Ne túl messze a Rellontól, ahhoz túl lusta vagyok most, hogy sokat battyogjak visszafelé, de egy megfelelő helyre, ahol tudok gondolkodni. Mindenféle külső inger nélkül. Valahogy így lyukadtam ki a déli szárny erkélyén.
Gondolataim szinte rögtön előtörtek és megrohamozták az agyam minden egyes részét. Anyámék eltitkolták, hogy dimágus vagyok 11 éven keresztül. Mondom 11 ÉVEN keresztül. Miért? Ha tudom, akkor ma már teljesen ura lehetnék ennek az egésznek és nem kéne aggódnom megint, hogy mikor okozok egy számomra fontos személynek ismételten égési sérüléseket. Meg kell keresnem majd a Házvezetőnket. Ő biztos eltud majd igazítani, hogy kit keressek ilyen ügyben, hiszen mégis csak ez a dolga, nem? Segíteni nekünk. Krsztinának hiába mondtam el, ugyanannyira meg volt illetődve, mint én, akármennyire nem akarta mutatni, egyértelműen látszott rajta.
Farzsebemből előveszem a dobozt és kiveszek belőle egy szálat. Rá kell jönnöm, hogy eléggé rászoktam a dohányzásra, már nem csak néha-néha egy-egy szál van a napirendemben. A futást is elhanyagoltam, amire nem vagyok büszke, bár ez betudható a vizsgáknak. Megérte seggelni, hogy a legrosszabb is egy V lett. Anya azt írta, hogy nagyon büszke rám, bár tudnám honnan tudja, hogy jól teljesítettem a vizsgákon. Végig tapogatva a nadrágomon már sokadszorra sem érzem azt, hogy valahol enyhén kidudorodna a zsebem. A fenébe! Nem hoztam öngyújtót, amikor leesik a dolog... Te szerencsétlen. Halkan kuncogok egyet és ujjamat odatartva már szívhatom is a káros szenvedélyemet. Legalább ennyire tudom már használni.

Natalya Lauwens - megtörtént

Gondolataim mindig visszatértek arra az ominózus napra. A tűz, a szél, anyám elhaló sikkantása, amikor odaértek apámmal. Apám ordítása, amikor leesett egy égő léc a tetőről, súrolva a karját. Frederick rémült sikolya és horkantásai. Félelmem nőtt a lángokkal párhuzamosan, majd... kinyitom a szemem, érzem, hogy légzésem felgyorsult, vérnyomásom az egekben. A cigi még ég a kezemben, lehamuzok az erkélyről, amikor valaki belém jön. Ennyire nem lehet észrevenni? Pedig nem vagyok olyan alacsony termetű. Felháborító.
Lassan hátrafordulok, egyik szemöldököm felemelem, amikor az előttem álló lányra pillantok. Mármint inkább lenézek rá.
- Ne már - nyögöm, és már fordulnék is vissza, amikor elkezd bombázni a kislány a kérdéseivel. Megilletődve nézek rá, nem is értem a kérdést. Dohányzok-e? Hát nem egyértelmű? Vagy mit hisz mégis? Hogy a cigaretta csak velem jár? Valami járulék lenne? Mindig megtalálnak... mindig!
- Nem, nem dohányzok - fordulok vissza a kilátás felé. - Varázslat - felelem félszemmel rápillantva. Teljesen kiérződik hangjából a felháborodottság. Megint nem értem az okát, semmi köze nincs hozzá, hogy mit csinálok. Ha tovább idegel nem állok jót magamért, ráadásul pont nem vagyok csevegős hangulatomban.

Natalya Lauwens - miért engem?

Ignorálva az ismételt bocsánatkérést visszatérek az eredeti és aggasztó gondolataimhoz. Anyám végig tudta, hogy egy ilyen csodálatos képesség birtokosa vagyok, mégse mondta el, vagy ébresztette fel bennem még egyszer, hogy megtanulhassam irányítani. Arról már nem is beszélve, hogy a minisztérium emberei altatták el bennem a képességet, szóval nyilván már azt is tudják, hogy visszatértek az emlékeim az adottságommal együtt.
Feltűnően zavarja a füst. A lány egy mély levegőt vesz, majd ismételten rám néz. Gondolom meg kellett nyugodnia, bár itt kettőnk közül azt nekem kéne, kicsilány.
- Tessék, szívj bele - nyújtom felé a már félig elégett szálat. - Tiltólista? Ó, drága kislány, a zsebemben lévő gyógyszerek is tiltólistán vannak, mégis szednem kell őket - nevetek fel. Azt mondja nekem tiltólista. Majd én tudom, hogy az életembe mi fér bele, vagy mi sem. Vagyok annyira nagyfiú már, hogy eltudjam dönteni.
- Mert nem kell hozzá - sandítok rá félszemmel, de inkább visszafordulok. Egyáltalán nem akarom folytatni ezt a párbeszédet, de nagyon úgy veszem észre, hogy a lány kíváncsisága csak egyre jobban fokozódik. - Nem tudsz csendben maradni, ugye? - elengedek egy sóhajt, majd tenyerem felfelé fordítva egy egyszerű háromszög jelenik meg felette. Mintha Krisztinával lennék ismét abban a budapesti hotel szobában.

Natalya Lauwens - pf, remek

A meglepődés lerí a lány arcáról, amit egy elégedett mosollyal nyugtázok. Gondoltam, hogy nincs erre felkészülve, olyan kis ártatlan még az arca. A lány végigmért, próbálta nem feltűnően, de nemigen jött össze neki. Képzeletemben lejátszódik, hogy mégis mi járhat a fejében. Biztos vagyok abban, hogy a dolgokat mérlegeli, fogadja-e el avagy sem. Felemelt szemöldökkel konstatálom, hogy végül elfogadja, persze muszáj beszélnie mellé, mielőtt elvenné, nem bírja ki. Mégis mitől kéne beijednie? Amíg a cigaretta a szájában van legalább addig nem beszél, hiába csak pár másodpercről van szó. 32-es vigyorral nézem végig, ahogy elveszi tőlem, bénán a szájába teszi. Utána jön csak az igazi élvezet... könnye kicsordul a füst végett, tüdeje nem tud mit kezdeni a hirtelen jött idegen anyaggal, így a kislány heves köhögésbe kezd.
- Jól van, azért nem kell megfulladni - horkanok fel, majd óvatosan megütöm párszor a hátát, majd visszahúzódom a helyemre. - Na... cukorka ízű? - nézek le a lányra, a levakarhatatlan vigyorommal, közben átveszem tőle a szálat, amit egy szívással már el is szívok és lehajítom. - 4 éve szívom, csak nem köhögök már tőle - megfordulok, hátamat a korlátnak vetve, karomat a peremre téve nézek le a lányra.
- Semmi közöd hozzá, kislány - ereszkedem le a szintjére, hogy az arcába tudjam mondani a nyomatékosítás kedvéért. Tovább faggatózik, simán itt hagyom, minden előjel nélkül visszasétálok a szobámba és olvasok.
- Igen, olyasmi - különleges képesség? Sosem fogtam fel így, de nem is olyan rossz szó rá. Nyilvánvalóan nem egyedül vagyok eme - számomra is még - rejtélyes képesség birtoklója, mégis... valami végre különlegessé tesz. Mármint amúgy is tökéletes vagyok, de ez a pont arra a bizonyosan nagy i-re.
- Mindkettőbe beletrafáltál - mosolygok rá, állva a tekintetét. Bátor a kislány, kár lenne tagadni, csak ne legyen ostoba. Ha feldühít, nem állok jót magamért, abba biztos lehet. A semmiből nyúl és kapja el a karomat, rögtön hozzá is érve a tenyeremhez.
- Ne é... így is jó - mosolygok, amikor már beleér és rögtön vissza is húzza a kezét. Szememet megforgatva tüntetem el a háromszöget és a lány tekintetébe fúrom sajátomat. - Most boldog vagy?

Natalya Lauwens - eh...

Nagy karmozdulatokkal és túlaffektálva hessegeti el a még ott ténfergő füstöt. Soha nem értettem, ha valakit ennyire zavar, akkor miért jön oda beszélgetni? Nem kell feleslegesen erőltetni ezt a csevegést témát, ha végig azt ecseteli nekem, hogy mennyire utálja a szagát, az ízét és milyen egészségtelen. Na ne mond! Tudom, és mégis csinálom. Tudod mi ennek az oka, kislány? Hogy k*rvára leszarom mások véleményét.
- Az egyik legrosszabb, ami történhetett velem - suttogom alig hallhatóan, mégis remélem, hogy a lány meghallja, és fel is fogja, hogy nem akarok erről többet beszélni. Gusztustalan, hogy immár ki tudja hány éve, de gyógyszerek tarják kordában a dühömet és a pánikomat.
- Azért tűnt el, mert hozzám értél és megzavartál a koncentrálásban - közlöm vele a tényt. Még egy sima háromszöghöz is hatalmas koncentrációra van szükségem, hiszen - sajnos - ennyire nem vagyok az ura még ennek a hatalmas erőnek. - Ha hozzáérsz a háromszöghöz, megégsz. Így jobban jártál. - engedek meg magamnak egy enyhe félmosolyt. - Dimágus vagyok. Ez azt jelenti, hogy a négy alapelemből - elvileg - uralok kettőt. A levegőt... - enyhe szellővel borzolom össze a lány haját. - ... és a tüzet, amit az előbb láttál. - informálom a mellettem állót. Nem mintha én nagyon érteném, hogy pontosan ez hogyan és miért lehetséges, de majd megkeresem az illetékest és mindenre fény derül, reményeim szerint.
- Kiengesztelni? - emelem fel egyik szemöldököm. - Miért kéne?

Natalya Lauwens - ne vesztegess meg

A lány a bunkó és nemtörődöm modorom ellenére is érdeklődő és kíváncsi. Valamiért nem visz rá a lélek, hogy elküldjem, ne beszéljen tovább és hagyjon magamra. Talán nem is annyira a magányra, mint a társaságra vágyok. Lehet jó lenne kitörni a hétköznapokból. Az összes vizsgámat teljesítettem, haza kéne mennem. Legalább pihenés mellett megtudnám beszélni a szüleimmel ezt az egész dimágus dolgot. Biztos vagyok benne, hogy sokat segítene a lelki nyugalmamon. A lány megenged magának egy mosolyt, amikor a tőlem származó kis szellő összeborzolja a haját. Milyen kis ártatlan, meg kell zabálni!
- Lehetséges, de még nem tudom irányítani, így kipróbálni sem igen szeretném egyelőre - válaszolom a feltett kérdésre, de el is gondolkodtat a kérdés. Igaza van... ha megtanulom uralni az elemeket, amiknek birtokosa vagyok, hatalmas erőre teszek majd szert. Addig nemigen kéne használnom, tudatlanságom rossz dolgokhoz vezethet.
- Ha ez vigasztal bírom a palacsintát - nevetek fel őszintén. A gonoszkodására felemelem egy kicsit a szemöldököm. Szinte majdnem biztos voltam, hogy Navinés a kislány, de ezek szerint annyira nem jók a megérzéseim.
- Nem, bocs - hátra sem nézve a lányokra válaszolok, nem fejtem ki, nem magyarázom meg. Semmi kedvem szórakoztatni a kiscsajt a képességgel, amit még én sem ismerek eléggé ahhoz, hogy tudjam használni rendesen.
- Benned kit tisztelhetek? - kérdezek vissza, nem foglalkozva túlságosan a nevem iránti érdeklődéssel.

Natalya Lauwens - csak ne beszélj

Egyik szemem a magasba szökik a lány érett és megértő kijelentésén. Talán annyira nem is butácska, mint elsőre látszik, ha nem kellett bele mennem a részletekbe, miért is nem akarom nagyon használni ezt a képességet. Hv bácsival való konzultációm után, majd az illetékes tanár felkeresését követően döntögetek neki fákat, ha úgy akarja, de egyelőre maradjunk a háromszögnél. Köszi!
- Elfogadom - bólintok egy aprót, szemem közben lehunyom. Rögtön az ominózus este képei ugranak be sorba, gyorsan fel is pattannak a szemhéjaim. Szememben talán kívülről nem látszik semmi - ebben bízom -, azonban én érzem a félelmet és a bűntudatot magamban. Mintha rossz fát tettem volna a tűzre - ohohóóó, micsoda szójáték kérem szépen - még kisgyerekként és azóta is mardosna miatta a bűntudat, mert nem kértem bocsánatot a szüleimtől. Felemésztő érzés és egyáltalán nem kellemes.
- Nem fogok egy kislány kedvéért szemétkedni - csinálok idézőjelet a "szemétkedni" szó köré ujjaimból. Valóban nem fogok, majd ah kedvem tartja. Alapjáraton egy bunkó vagyok, miért kéne még rátennem egy lapáttal? Így is tökéletes minden, ahogy van, mintha törvénybe lenne iktatva, hogy azért, mert nem vagy hajlandó egy gyerekes csínybe részt venni, máris beszari vagy. Óóó, ez az édes kislány, ha tudná, hogy mennyi mindent csináltam és/vagy történt velem az életemben, nem lenne ilyen kihívó a tekintete. Fülét-farkát behúzva futna vissza a házához, hogy bebújjon paplanja alá és elgondolkodjon jó emberrel húzott-e ujjat. Elmondom most, hogy megelőzzük a félreértéseket: NEM, egyáltalán nem húzna jó emberrel ujjat.
Hitetlenkedő tekintetem remélem mindent elárul neki avval kapcsolatban, hogy feljegyzéseket akar készíteni rólam és a képességemről. Ez a lány biztos vagyok benne, hogy nem százas. A nevemért cserébe loholna a nyomomban, hogy - bizony - minden kérésemet teljesítve, mert - kár lenne tagadni és hazudni sem szoktam (annyit, mint kéne) - biztos vagyok abban, hogy kihasználnám a kislány minden megmozdulását.
- Denis vagyok, báránybőrbe bújt farkas, nem követheted az erőm, és felőlem bárkinek mesélhetsz bármit - zárom rövidre ezt a dolgot. Gondolom nem kell magyaráznom hosszasan, hogy egyáltalán nem hiányzik az, miszerint egy kislány loholjon a nyakamban. Te szent ég! Még csak az kéne nekem, egy nyugodt pillanatom nem lenne.
- Vegyél ki néhány könyvet evvel kapcsolatban, legalább olvasnál és engem sem nyaggatnál - mosolyodom el, miközben tekintetem jelentőségteljesen az övébe fúrom, miképpen essen le neki a dolog semmi szükségem a túlbuzgóságára. Idegesítő...

A nő
Outfit

Egy idegen madár kopogtat hevesen csőrével az ablakon, embertelen időben! Uramatyám, ki küld levelet reggel fél 9-kor egy embernek? Alszom! Legalábbis aludnék, de már mindegy igazából. Kiveszem a levelet a csőréből, már tépem is. Az illető közlési módszere kicsit hajaz az enyémre, olyan ez a levél, mint amiket én szoktam küldeni neki. Egy mosoly terül szét az arcomon, majd a levelet az ágyamra dobva, felhúzva a bakancsom, rögtön indulok is. Addig legalább körbe tudok nézni a faluban.
Az órámra nézve, megálltam a Fő utcza közepén, biztos, ami biztos alapon. Talán nem kerüljük el egymást, ha mindennek a kellős közepén állok. A semmiből érzem a puha és kicsit áthűlt kezeket a szemeimen. Lehunyom őket, majd haloványan elmosolyodom.
- Krisztina - suttogom halkan, majd kezeit lefejtve szemeimről, lassan feléfordulok. Kacsóját nem engedem el, úgy lépek közelebb hozzá. - Hát te? - mosolyom egyre szélesedik, ahogy arcát vizslatom. Amint elolvastam a rövidke levelet már tudtam, hogy ő az. Csak ő tehet velem ilyet.

A nő
Outfit

Az, hogy láthatom, ráadásul úgy, hogy ő keresett fel, örömmel tölt el. Ez nem olyasfajta öröm, amit az ember gyakran érez. Ez olyan öröm, ami csak akkor kerül az emberbe, ha az nagyon megérdemli vagy nagyon vágyik rá. Valószínűleg én az utóbbi vagyok. Kérdésére felkacagok. Persze, a vizsgák, ezért nem láthattam gyakran.
- Minden meg van - sóhajtok egy nagyot. - A VAV is - vigyorgok teli fogsorral, mintha semmi bajom nem lenne az égvilágon és ez lenne életem első boldog pillanata.
Egy enyhe szellő tolakszik be kettőnk közé, Krisztina haját is arrébb fújva. A hűvös kicsit kicsípte az arcát, pirospozsgás neki. Olyan, mint egy gimnazista lány, aki zavarban van valamiért. Gyönyörű!
- Sikerült meglepned, azt meg kell hagyni - csókolom homlokon. - Rajtam is behajtasz egy vacsorát? Vagy mit szeretnél csinálni?

A nő
Outfit

A reakciója arra, hogy átmentem minden vizsgámon, nagyon meglep. Tényleg olyan kicsit, mint egy gimmnazista lány, aki most kapta meg élete első csókját a hőn vágyott fiútól. Fel-alá ugrál, vigyorog és hangos. Nem is tudom mikor örültek nekem ennyire valaha. Vagy egyáltalán örültek-e nekem így? Krisztina arcát elnézve nem valószínű, hogy bárkinek ennyire megmelengettem volna a szívét avval, hogy átmentem pár vizsgán.
- Kihasználni? - csillan fel a szemem, és egy kaján vigyor ül ki az arcomra. - Oké, csak vicceltem! - legyintek egyet, mielőtt az egész falu előtt megverne. - Gyere, meghívlak egy ebédre - fogom meg a kezét gyengéden és csak elindulok a Fő utczán. Fogalmam sincs hová megyek, de valahol csak lehet valami kaját kapni, remélem, hogyha Krisztina is lát egyet felhívja rá a figyelmemet, nehogy az én bambaságom miatt maradjon éhen.
- Meddig maradsz? - teszem fel A KÉRDÉST sétálgatás közben. Próbálok úgy tenni, mintha semmit nem jelentene az, amikor elmegy, de testem megfeszül egy pillanatra. Tudni akarom... tudnom kell!

A nő
Outfit

Ujjai összekulcsolódnak az enyémmel, szinte rögtön, ahogy megfogom puha kezét. Ahogy sétálunk a faluban és a levegő egyre jobban hűl le, úgy múlik az idő is, amit együtt tudunk tölteni. Nemigen tudok mit reagálni arra, hogy már a mai nap folyamán elutazik, a munkájával jár. De megmondva az őszintét, annyira nem örülök neki. Az ember hosszabb távra tervezne egy nővel, aki megállás nélkül utazik? Nem, nem hinném. De az ember hosszabb távra tervezne Krisztinával, aki megállás nélkül utazik? Talán. Csak a saját nevemben beszélhetek, azonban elszomorító, hogy nem valószínű, hogy a kapcsolatunk kibírná.
Fél szemmel Krisztinára sandítok, akinek pirospozsgás arca még mindig mosolyra késztet. Göndör fürtjei keretezik arcát, mint egy festménynek.
- Amíg nem kell menned, a tiéd vagyok - mosolygok rá, csak ennyit tudok erre reagálni jelenleg. Igaza van, nem kell avval foglalkozni, hogy mikor megy el, a jelent élvezzük ki. Kit érdekel mi lesz két, vagy akár három óra múlva?

A nő
Outfit

Több, mint barátság, de kevesebb, mint szerelem. Ezt hívom én patthelyzetnek. Vajon az emberekkel gyakran előfordul, hogy ilyet éreznek?
- Ez egy nagyon jó ötlet! - boldogan cseng a hangom, az is vagyok igazából. Nem akarok gondolni mi lesz este. Hogy mi lesz később. - Várj meg itt - engedem el a kezét, aminek hiányát rögtön meg is érzem. A legközelebbi étterembe berohanva gyorsan rendelek egy pizzát, egy fekete kávét és  egy karamellás lattét elvitelre. Az ilyenekkel nem lehet mellényúlni egy nőnél, ugye? A lattét minden nő szereti... Ujjaim egyre hangosabban dobolnak a pulton, mire megérkezik az étel, a kávé szinte már ki is hűlt. Oké, enyhe túlzás, de tényleg majdnem kihűlt! Kilépve a boltból egyik kezembe fogom csak a pizzát, annak tetejére rárakom a kávékat, így ismét megtudom fogni Krisztina kezét. Máris jobb!
- Madárfészket mondtál? - kérdezek vissza. - Fogalmam sincs mi az vagy hogy hol van - nézek rá meglepetten, sajnos valóban nem tudom miről beszél, de remélem hamarosan elmondja és egy stresszmentes délutánt tölthetünk el együtt.

A nő
Outfit

- Ha szeretnél mehetünk oda - mosolygok rá. Mert nekem most valóban mindegy, hogy merre megyünk. Itt most nem az a lényeg, hogy én irányítsak, hogy én legyek a férfi, hanem hogy a nő, aki mellettem áll mosolyogva és a kezemet markolászva, jól érezze magát. Legalább arra az időre, amennyit együtt tudunk tölteni, ami nem valami sok.
Tekintettel arra, hogy valóban nincs semmi ötletem merre vagy hová menjünk Krisztinára hagyom magam. Amerre indul én is arra megyek, mert a helyszín itt már tényleg nem számít.
- Szóval merre megyünk? - lassan elindulok az egyik irányba, mert a lábaim már kezdenek elgémberedni a sok álldogálástól, azt nem mondom, hogy a hűvöstől is, mert pyromágusként az elég furcsa lenne. - Pár perc és dél, gyorsan döntsd el merre menjünk, kezdek kajás lenni - nevetek fel, majd érzem, ahogy arca közeledik felém. Az utolsó pillanatban fordítom el a fejem, így a kedves arca pusziból, bizony csók lesz. Derekára csúsztatom szabad kezem, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz.

A nő
Outfit

A csók után, csak mosolygok, mint egy elmezavaros, ja várj... Nem, komolyan beszélek! Krisztina közelsége megnyugtat és elfeledtet velem mindent, amiért aggódnom kellene. A pirulákat el sem hoztam, tudom, hogy ma semmi nem vihet ki a sodromból.
- Rendben, menjünk, de te tudod merre van - fogom meg gyengéden a kezét, és várom, hogy elinduljunk a megfelelő irányba.
Az ominózus estéről még nem esett szó és megmondom az őszintét fogalmam sincs, hogy ilyet finoman, hogy hozol fel, mert sosem kellett még kedvesen kitálalnom az ilyeneket. Simán odadobtam a lánynak, hogy rendben volt és eljöttem, de nyilvánvalóan ez más. Simán megkérdezem, abból mi baj lehet, nemde?
- Ugye nem bántad meg? - sétálok tovább, csak szemem sarkából pillantok Krisztinára és minden reményem abban van, hogy tudja mire gondolok és miről beszélek. Nem szívesen tárgyalnám ki az egészet a Fő utcza közepén.

Húgom (?)

Kaptam anyámtól egy baglyot, hogy menjek a Boglyas téri Postára, mert egy másik bagollyal oda küldtek nekem oda baglyot. Bonyolultak? Dehogyis. Ó, kit áltatok? Annyi mindent túlkomplikálnak, biztos vagyok abban is, hogy azért a Postára küldték, mert ott tutira megkapom. Mintha a baglyuk nem lenne elég rámenős. Mindig megkocogtatja a fejem a csőrében lévő levéllel, így esélyem sincs egyiket sem elszalasztani. Kicsit a tököm ki van már a madárral, hányszor elképzeltem, ahogy neki repül véletlen egy ablaknak. Nem súlyosan sérül meg, csak egy kicsit.
A Fő utcán sétálok, amikor egy integető lánynak visszaköszönök. Fogalmam sincs ki ez, de nem vagyok udvariatlan. Hosszú szőke haja volt, nőies alakja és szép arca. Nem emlékszem, hogy meg lett volna, de nem is vezetek a nőkről listát, akikkel lefeküdtem, úgyhogy... benne van a pakliban, na. Maradjunk ennyiben. De, csak, hogy ne tűnjek annyira bunkónak, simán benne van az is a dologban, hogy jófejségből köszönt. Vagy ő ismer valahonnan én meg simán ugyanakkora tapló maradtam és nem tett bennem mély benyomást a csaj. Az a legszomorúbb az egészben, hogy az összes felsorolt dolog lehetséges, de fogalmam sincs melyik a legvalószínűbb, amit utálok. Utálom, ha valamit nem tudok biztosra, azonban ez a csaj most pont nem izgatja a fantáziám, mert nem érdekel a dolog.
Kabátom zsebéből nagy nehezen előtúrom a cigarettás dobozt, majd egy szálat a számba rakva ösztönszerűen jobbra nézek. Egy árny suhan vissza a robosztus épület takarásába, elég kivehető volt még így is, hogy női egyedről van szó. Remélem nem egy alsóbb éves társaság nézelődik éppen utánam, mert akkor esküszöm szívinfarktust kapok. Valami ilyesmi lehet, ha az ember megérzi, ha nézik? Mindegy is. Meggyújtom ujjam végével a blázt, majd lassan, kabátom zsebébe dugott bal kézzel, újra elindulok, vissza, az iskola felé.
Nem lépek körülbelül négyet, amikor érzem, hogy két kar ölel át hátulról. Egy pillanatra megmerevedem, aztán eszembe jut, hogy biztos Cath az és megint érzelgős hangulatában van. Számból kiveszem az egészség megtestesült csodáját, majd lassan megfogva a női kacsókat lefejtem magamról őket, hogy megtudjak fordulni az ölelés forrásának irányába. Mosolygok, mint akinek elment az esze, és ahogy fordulok reflex-szerűen ölelnék is vissza, amikor feltűnik, hogy nem Cath az. Nem, hogy nem Cath az, de egy teljesen ismeretlen lány.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy a - már - előttem álló törpre nézek, majd óvatosan elmosolyodom.
- Ömm - kezdek bele értelmesen a mondandómba, még fejemet is megvakarom. - Szerintem rossz srácot ölelgetsz - közlöm a tényt, majd ismét hátat fordítva a lánynak elindulok az iskola felé, remélve, hogy most már tényleg célt is érek.

Húgom (?)

Próbálok nem bunkó lenni a lánnyal, aki elkezdett ölelgetni, de nehezen fogom vissza magam az ilyen helyzetekben. Aki pofátlan módon belép az intim szférámba az ne számítson semmi jóra, főleg, ha idegenként teszi. Ez így nem pálya, és nem is elfogadható számomra.
Amikor a lány kiejti a száján a teljes nevem és még egyéb plusz információkat, megtorpanok. Szemeim kitágulnak, a cigi a számból a földre hullik. Tengelyem körül fordulok meg lassan, mintha egy vad készülne rám ugrani, majd - még mindig - kikerekedett szemekkel a lányra nézek, amikor is folytatja. Senki, mondom SENKI, nem tudhat rólam ilyesmi információkat az iskola vezetőségén kívül, ők is csak a beiratkozás miatt. Nincsenek olyan közeli ismerőseim vagy barátaim - most már Cath-en kívül -, akik ezekről a dolgokról tudhatnának. Senkinek nincs semmi köze a magánéletemhez. De ez a lány, a sápatag arcával, szintén kikerekedett szemeivel és gyöngyöző homlokával tudja őket. Pontosan. Kicsit közelebb lépek, de még így is van köztünk minimum két méter. A lány folytatja még mindig, kezemet a szám elé teszem. Egy emlékkép villan be az agyamba, de csak egy pillanat erejéig látogat meg, azonban ennyi is bőven elég. A labda gurul, egy idegen kislány előtt áll meg, aki visszarúgja az elnyűtt, megkopott, színtelen és összefirkált labdámat, majd betoppan anyám, aki közli, hogy menjek az udvarra játszani. Később megkérdeztem ki volt a kislány, azt válaszolta "vendég", így nem is foglalkoztam vele. De ez a "vendég" most itt áll előttem és tud rólam dolgokat. Fontos dolgokat ráadásul.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy a lány utolsó mondata elhagyja a száját. Kezemet elveszem a szám elől, egy görbe félmosollyal nyúlok zsebembe egy újabb blázért.
- Megismerni - suttogom a lány szavait újra, ízlelgetem a szót. - Miért akarnál megismerni és egy kis időt eltölteni velem? - húzom össze a szemeimet.
- Nem ismerlek, és jelenleg nem is vagyok ismerkedős hangulatomban - gyújtom meg ujjammal ismét a cigit, majd egyik lábamról most a másikra helyezem át a testsúlyom. Várakozóan tekintek az előttem állóra, ha nincs más mondanivalója, akkor hagyjuk egymást lógva.

Húgom (?)

Amikor egy idegen tud rólad információkat, elgondolkozol. Honnan? De mégsem ez a legfontosabb kérdés. Hanem, hogy miért? A honnan az ilyenkor mellékes, érdektelen. Na de a miért? Az igenis fontos. Mindig a miért a kulcs mindenhez. Ha valaminek tudod az okát, és annak az oknak még értelme is van, akkor sínen vagy és nyert ügyed is van. Ha nem tudod? Akkor sz*poládé van kispajtás és hoppon maradsz, még megannyi másik embertársaddal együtt. Mindig a miért… és ez a k*rva miért most csak nem dugja fel a fejét, hogy legalább egy kicsit megkönnyítse a – szó szerint – előttem álló rejtélyt. Az előttem álló lányról süt, hogy majdnem mindent tud rólam, ami nem különösebben érdekel, lehet, hogy az információk fele alapból hamis. De a tekintete, ahogy rám pillant, látszik, hogy intelligens és okos.
Idegenkedve nézek rá, hogy adjak neki egy percet. Elmerengek, a feje fölött nézek a távolba. Valamiért eszembe jut az ominózus este, amikor kiderült, hogy elemi mágus vagyok. Felgyújtottam az istállót. Nem tudom hány évesen, előre-hátra dülöngélve guggoltam az istálló közepén, zokogva, a szél zúgott körülöttem segítve a lángok pusztítását. Féltem, sőt rettegtem ott, ahogy egyedül voltam az épület közepén. A lángok engem elkerültek, ahogy a szél is hűtötte a testem a forróságtól, de apám és anyám nem voltak védve, mégis berontottak szó nélkül értem. Aztán képszakadás és kilenc év múlva derült ki, hogy elemi mágus vagyok. Ráadásul dimágus, ami annyit tesz, hogy két elemet uralok. De ez mind elenyésző most, ha a lányra nézek. Ugyanezt látom hatalmas, barna szemeiben visszatükröződni. Félelmet, ha nem is rettegést. Vékonyka ujjait tördelve vár a megadott egy percre. Betegesen sápadt arca, ahogy bólintok, hogy kezdje el, talán még sápadtabb lesz, már ha az lehetséges. És mondja, mondja és még mindig.
Gránátalma, cseresznyevirág és a könyvek. Sokkal több hasonlóság, mint arra számítottam, így akárkivel, aki a közelembe kerül és beszélgetek vele. Kiveszem a blázt a számból, hosszasan kifújom a füstöt és elmosolyodok. Rendben, kapott egy percet, mindent belecsődített és még maradt is neki pár másodperce. Akkor állítsuk egy kis kihívás elé abban a maradék pár másodpercben. Ha a lány tényleg olyan okos, mint amilyen a tekintetében látszik, akkor hamar ráfog jönni, hogy mire vagyok kíváncsi.
Egy pillanatra felpillantok az égre, újabb slukk, szemem lehunyom, majd már a lányra nézve nyitom ki újra, egy mosoly kíséretében.
- Ki vagy te? – teszem fel a világ egyik legtalálóbb kérdését, a mosoly nem tűnik el. – Abban a hat másodpercben kifejtheted nekem - várok. Újabb slukk, kifúj. Majd még egy, kifúj. Másik lábamra helyezem a testsúlyom és még mindig várok.

Húgom (?) - első előtti találkozás

Annie, aki soha nem akarna nekem ártani, nem akar bántani sem. Több van a dolog mögött, mint egy ismerkedési szándék. Sima megérzés, amik általában be szoktak jönni. Nem tűnik gyilkosnak, nem látok a szemében gyanús szándékot, bár nemigen lenne sok esélye ellenem. Elmondja a nevét, de más is van, amit nem mondd el. Lehet nem véletlen, de legalább már a nevét tudom, ha már ő alapból tud rólam igen fontos dolgokat. Már én is tudom a nevét.
Újabb slukk, kifúj. Összeszűkült szemmel tekintek az előttem álló lányra, majd az égő cigit eldobva, rátekintek. Kezeimet összekulcsolom, majd tarkómra teszem őket, így eresztek meg egy igen mély és hangos sóhajt. Miért most? És ki ő? Miért én? És ki ő? Miért itt? És ki ő? Ezek a kérdések cikáznak a fejemben, amióta neki álltunk ennek az igen mély és értelmes diskurzusnak. Semmit nem tudok, és semmit nem is érzek. Igyekszem semlegesen hozzáállni a dologhoz, de ha egy idegen közöl veled információkat, amiket senkinek nem kéne tudnia, akkor elgondolkozol, ugye?
- Szóval nem vagy furcsa? – hunyom le szemeimet. – Elmondom, hogy de, k*rvára az vagy. A semmiből előkerülsz, ölelgetsz, majd olyanokat közölsz velem, amiket senkinek nem kéne tudnia. Senkinek… - suttogom újra az utolsó szót, végül hátat fordítok a lánynak. Nem hiszem, hogy én akarom ezt folytatni. Semmi kedvem falfehér lányok játékaiba belemenni, főleg nem egy sürgető napon. Egyszerűen most nem vagyok olyan passzban, hogy nekem ez jó legyen, és mosolyogva ne nézzem hülyének a lányt. Lehet menne, ha kicsit megerőltetném magam, lehet kedélyesen is elbeszélgetnék vele. De minek, amikor ő már tud mindent rólam, és már én is róla? Ne fussunk felesleges köröket, főleg úgy, hogy sokkalta fiatalabb nálam, esélytelen.
Megilletődve fordulok vissza félig-meddig a lány felé. Tarkómról elveszem a kezeimet, a zsebembe dugom őket. Óvatosan pislogok egyet, majd beszélni kezdek.
- Nem tudom ki vagy, mégis ismerem a szüleid. Nem tudom ki vagy, de tudsz rólam mindent. Nem tudom ki vagy, de lehetőséget adsz, hogy megtudjam avval, hogy a „ki vagy?” kérdésre a nevedet mondod el? – nevetek fel hangosan. Így összegezve még viccesebb a szituáció, az ember nem is gondolná, hogy amikor elindul egy levélért, akkor ilyen helyzetbe is beletud csöppenni.
- Bocs, de nekem erre nincs időm – vonom meg a vállaimat kicsit, majd még egy blázt előtúrva a nyűtt dobozból újra ujjam fölé tartom és meggyújtom azt.
Vagyis meggyújtanám, ha engedelmeskedne nekem. A szél felerősödik körülöttem, nem feltűnően, de érezhetően. Mi a f*sz van már? Tekintetem körbe jár, hogy megkeressem ki szórakozik velem, de senkit nem érzékelek itt egyelőre, rajtunk kívül. Meglepődve hátra fordulok megint, a szél, mintha nem is fújt volna soha. Nem mehetek el. Valami nem enged, és a jelek is erre utalnak. Visszalépek a lány elé, és valami ismerős érzés fog el. Melegség és megnyugvás, de nem az a tényleges nyugalom, hanem az a beköszönős fajta.
Elpöckölve megint a cigit, a lány íriszeibe fúrom a saját kékjeimet.
- Egy órát kapsz – emelem fel a mutatóujjam. – És ebben az egy órában mindent elmondasz nekem – indulok el a lány által rámutatott pad felé, avval a szándékkal, hogy leülök rá. Nem nézek hátra, hogy követ-e. Vagy jön és él a lehetőséggel, vagy elmegy. Nincs más opció.
Lehuppanok a padra, hátra dőlök, tarkómat a háttámlára döntöm, karomat szétteszem. És várok. Megint csak várok.

Húgom (?) - első előtti találkozás

Soha nem voltam híve a felesleges fecsegésnek. Én nem rabolom mások idejét, ők se tegyék ezt az enyémmel. Mindig úgy mentem előre, hogy eszem ágában sem volt hátranézni. Minek? Hogy a múlton picsogjak? Pont a múltnak köszönhetem azt, hogy ilyen vagyok. Erre megjön egy lány, aki meglepően hasonlít édesanyámra, és felborít mindent. Valami történt a múltban, amire nem emlékszem, pedig ominózus volt az életemben. Minden fontos eseményre emlékszem, amire kell. Amikor kiderült, hogy varázsló vagyok, amikor kiderült, hogy dimágus, hogy pánikbeteg, megspékelve egy kis dühvel. És hogy mire még? Arra, amikor anyám elvetélt. Minden egyes mozzanat beleégett az agyamba és akármennyire akartam akkor és ott is elfelejteni, nem sikerült. A mai napig bevillannak a képek, akarva-akaratlan. Ahogy anyám felkel a kanapéról, megrogy... aztán csak vér. Vér mindenhol. Anyám összeesett, apám utána kapott, én meg álltam ott, mint egy merev f*sz és nem tudtam tenni semmit. Hat évesen az ember mit csinál ilyenkor? Pánikrohamot kap, leguggol, a fülére tapasztja a kezeit és előre-hátra dülöngél. A könnyeim is folytak, de nem a szomorúságtól. A félelemtől és a tehetetlenség miatti dühtől. Homályosan, de érzékeltem a külvilágot, mindenki lassított felvételként mozgott. Apám a telefonált valakinek, rá pár percre jött egy fehér köpenyes orvos, aki azonnal elvitte anyámat, mindeközben a bejárónőnk próbált segíteni anyámnak megnyugodni, kicsit megkönnyíteni a helyzetet. Egy ilyen helyzetet mivel lehet megkönnyíteni? Akár az elszenvedőnek, akár azoknak, akik jelen vannak? Elmondom. K*rvára semmivel. Apám megfogott, összedobálta a cuccom és elvitt Olaszországba másfél hétre, hogy kiheverjem a dolgokat. Ez az emlék örökké kísérteni fog, akárhová megyek. Volt egy húgom 9 hónapig, akit nem ismertem, akivel soha életemben nem találkoztam. És hogy miért? Mert így alakult valami miatt. Nem tudtam cseszegetni vagy megvédeni, ha valaki bántani akarta, nem tudtam elküldeni melegebb éghajlatra a pasikat, akiket összeszedett. Nem tudtam neki soha keresztbe tenni. És mind ezt miért? Bárcsak tudnám a választ. Bárcsak, akárki tudná a választ, aki közli is velem azt.
Szomorkás mosoly tűnik fel ajkaimon, kívülről valószínűleg hülyének tűnhetek, nemigen reagáltam az elmúlt tíz percben semmire. Lassan lehunyom a szemem és halkan felnevetek egy pillanat erejéig. Felnézek az égre, a szomorkás mosoly visszatért. A múlt tett olyanná, mint aki ma vagyok.
Szomorúsággal és emlékekkel teli tekintetem a lányra emelem, majd szépen, kussban végig hallgatom a mondanivalóját. Nem mondok semmit, nem hümmögök, csak nézem, ahogy beszél.
- Merre mész? - szinte suttogom a kérdést, valamiért megköveteli a helyzet, hogy csendes legyek. - Tudod, én mindig beszerettem volna járni a világot valakivel. Csak anyámék nem nagyon akarták, aztán itt kötöttem ki - mutatok körbe jobb kezemmel, hogy egyértelmű legyen, a Bagolykőre gondolok. Nem önszántamból jöttem ide sem, de így látták a legjobbnak, én pedig rendes gyerek módjára követtem azt, amit a szüleim mondanak nekem. Nem mindig, de legtöbbször tényleg úgy cselekedtem, amit kértek tőlem.
- Nem akartam ide jönni - folytatom az előző gondolatmenetemet, szemeimet ismét behunyom, úgy folytatom. - De anyámék úgy látták jónak, ha kiszakítanak a megszokott környezetből. Tudod, nincs több bunyó, nincs több rossz társaság, nincs több semmi, ami miatt azt éreztem, hogy élek - bevillan egy kép, amikor még Olaszország eldugott részein és utcáin fogadtak rám az emberek, hogy úgyis megnyerem. Egy elégedett mosoly terül szét az arcomon, amikor arra gondolok, hogy mekkorát néztek, amikor a meccs meg volt bundázva és az ellenfelem nyert. Az én ottani legdrágább barátom, Salvatore, mindig így játszottunk, és meglepő, de mindig be is jött.
- Most itt vagyok, tanulok, olvasok és próbálom elfoglalni magam, de ha itt vége, fogalmam sincs mit kezdek magammal - elmerengek. Előveszem a cigarettámat, majd ujjam hegyéhez tartva meggyújtom azt. Felállok és arrébb sétálok, Annie nem úgy néz ki, mint aki dohányzik vagy éppen bírja annak a szagát. Nem szeretném, ha miattam fulladna meg, szóval, ha ezen múlik, arrébb tudok lépni párat. Meg is teszem, majd visszapillantok rá.
Hogy miért mondok el ilyeneket egy idegennek? Nos, ha már amúgy is, sejteni lehet, mindent tud rólam, most plusz egy-két infó, már nem oszt nem szoroz a helyzetemen.

Húgom (?) - miért nem vagy halott?

Egyik szemöldököm megugrik, ahogy kimondja hová tart. Elég olvasott vagyok, mindenki tudhatja, aki egy kicsit is ismer, így pontosan tudom miről beszél. Szóval haldoklik. A sápatag bőr, az állandó izzadságcseppek a homlokán, a visszafogott személyisége. Próbálja magát erősnek mutatni, ám az apró kis rezdülések, amik megremegnek arcának vonásaiban mindent elárulnak. Nem vagyok hülye, igenis fél valamitől. Nem feltétlen a haláltól, talán valami neki fontostól. Vagy csak tényleg a haláltól fél, ami teljesen érthető lenne, mint minden embernél, vagyis... szerintem az emberek túlnyomó többsége a haláltól fél leginkább, nem? Mitől mástól, ugyebár?
Nemigen tudok mit reagálni arra, hogy éppen haldoklik, mert konkrétan ezt közölte velem, akár szerette volna, akár nem. Sosem gondolkodtam el azon, hogy hogy szeretnék meghalni. Nem hiszem, hogy párnák közt, csendben a családom körében. Isten ments! Inkább a munkám közben. Bestiák és/vagy sárkányok között, az utóbbi lenne a legjobb. Nem mártír vagy hős halált szeretnék halni, ne essék félreértés. Egyszerűen azt akarom, hogy olyanba leljem ezt a taszító dolgot, ami nekem igenis számít és megérte érte küzdenem. A párnákért az ágyon megéri? Nem hiszem. Ha az ember meghal, legalább úgy haljon meg, hogy előtte élt egy kicsit, nem?
- Ez még semmi, most elég higgadt vagyok - nevetek fel, majd elnyomva a csikket, a mellettünk lévő kukába dobom. Visszaülök Annie mellé, mosolyát mosollyal fogadom. Adtam neki egy órát, akkor már miért ne élvezhetném én is ezt az időt? Avval, hogy befeszülve találgatok magamban ki lehet ő valójában, nem érek el semmit, csak felidegesítem magam. Amúgy is elég jó kedvemben kapott el, Niamey az enyém, Cath-tel minden oké, az Elemi mágiával és a Legilimenciával is haladok. Sínen van az életem, nincs értelme nem élveznem azt.
- Igen, az - biccentek egy aprót kisebb késéssel felelve a kérdésre. - Elemi mágus vagyok, ráadásul dimágus. Tűz a főelemem, plusz a levegő jön még hozzá. Valószínűleg a jó öreganyám hagyta ezt is rám, mint még oly' sok mást - mosolyodom el szomorkásan. A dimágus léten kívül mit köszönhetek annak a szipirtyónak? Hogy meghalt. Semmi mást.
Annie elkezd kotorászni a táskájában, figyelem minden mozdulatát. A tárca a földön landol, a lap, hogy orvost hívjanak hozzá és... és a neve. Brightmore.
- Mia... - kezdeném el, de belém fagy a szó. Nem lehet Brightmore. Minden Brightmore meghalt apámon és rajtam kívül. Hirtelen pattanok fel mellőle. A könyvre, amit felém nyújt, rá sem nézek. Szemeim kimerednek, ahogy ránézek, arcomat düh és kétségbeesés torzítja el.
- Ki... vagy... te?! - teszem fel a kérdést minden egyes szó után szünetet tartva. A düh lassan borítja el az agyamat, hangom beleremeg a kérdés feltételébe. Erőlködnöm kell, hogy hangom normális legyen, érthető.
- Ha... ha ez valami rossz vicc, akkor túllőttél a célon. Nem lehetsz Brightmore - hunyom be szemeimet, alsó ajkamat fájdalmasan beszívom. Az egyetlen Brightmore, aki létezhetne még az a húgom, de ő meghalt. 16 éve. És ez az az információ, amiben biztos vagyok a halálom napjáig.
- Most menj el - látásomra köd borult, nem tudom mikor volt ilyen komoly. A pánik és a düh egyvelege kavarog bennem, mint egy rendes elmebetegben. És akkor tagadjam le, hogy nem vagyok az? A tanulás miatt vagyok még - nagyjából - épeszű.

Húgom (?) - miért nem vagy halott 2.0?

Nem látok. Nem hallok. És ha megszeretném mondani az őszintét nem is akarom egyiket sem. Hogy is magyarázzam el, hogy érthető legyen? Szóval képzeljetek el egy fekete fátyolt, kicsit olyan, mint a köd, csak sokkal sűrűbb. A semmiből bukkanhat elő, mint egy démon, és ha egyszer a hatalmába kerít, nagyon nehéz menekülni előle. Minden karmával tépázza az idegeidet, nem tudsz gondolkodni, csak ezt a sötétséget látod. Valahogy így tudnám körbe írni azt, ami éppen most zajlik bennem. A düh démona már rég nem látogatott meg, a pánikról ne beszéljünk, majdnem elhittem, hogy kezdek normalizálódni. De csalódnom kell. A düh is ugyanúgy és ugyanolyan gyorsan tért vissza a pánikkal megspékelve, mint, ahogy mindig szoktak. Legtöbbször kéz a kézben.
Homlokomon kidagadnak az erek, szinte érzem már őket. Látásom homályos. Kezemet a homlokomra csapom, nyomom mintha összeszeretném roppantani a koponyámat. Bárcsak... Bárcsak sikerülne, hogy a fájdalom, a pánik és a düh, amik ilyenkor szorítanak semmivé legyenek. Bárcsak ne történt volna meg ez az egész. Bárcsak, ne adtam volna ennek a lánynak egy órát. Légzésem felgyorsul egyik pillanatról a másikra, szinte már ég a tüdőm a rengeteg be- és kiáramló levegőtől. Homlokom szorítom, légzésem gyors, így rogyok térdre, itt, a Boglyas tér kellős közepén.
Mi lett volna, ha nem látom meg a nevet? Boldogan elbeszélgettem volna az ismeretlen lánnyal, majd visszamegyek a szobámba, megírom a válaszlevelet anyáméknak, találkozok Niamey-jel, kocogok egyet és álomba olvasom magam. Ehelyett? Egy poros járdán térdelek, a fejemet fogva, teljesen kiszolgáltatottan. A düh úgy járja át minden idegszálamat, minden sejtemet, minden ép eszemet másodpercek alatt, hogy csak remélni tudom, senki nincs már a közelben. Szemem összeszorítom, egy hörgés hagyja el a számat. Lassan, óvatosan próbálok meg felállni, lábaim remegnek. Párszor vissza is csuklok, amikor végre sikerül stabilabban állnom, elbotorkálok egy fáig. Bár a fa nem tehet semmiről mégis tiszta erőből kezdem el ütni-vágni, ahol csak érem.
Érzem, ahogy a meleg vérem folyik le az ujjaimon, vagy azok között. A fa kérge vörösre színeződött, valahol már nincs is neki, csak a meghántolt fa áll előttem. Lassan párolog el a bennem tomboló düh. Mintha negyven liter vizet próbálnál elpárologtatni egy gyufával... órák telhetnek el, mire homlokom leveszem a fatörzséről, aminek eddig neki döntöttem. Pislogok párat, majd óvatosan körbe nézve konstatálom, hogy egyedül vagyok.
A Brightmore elment. Vagyis, nem ment el. Mert nem lehet Brightmore, bár attól még eltűnt valahova. Vagy mégis lehet? Talán csak névrokon?
Enyhén megrázom a fejem, bőröm húzódik a megalvadt vér alatt, ahogy ökölbe szorítom kezeimet. Megilletődve lepillantok rájuk, nem is emlékszem... hogyan? Felpillantok a fára és minden egyértelmű lesz. Nem mondom, hogy emlékszem, de ki lehet következtetni mi történt. Szomorkásan mosolyogva foglalok helyet a padon, ahol ez az egész elkezdődött. Nyúlok a zsebembe a cigiért, hogy rágyújthassak. Rám is fér, ezt senki nem veheti most el tőlem. Meggyújtom a blázt, majd a csillagos ég felé fújom ki a füstöt. Kezemet lerakom magam mellé, azonban mutatóujjam megakad valamiben. Lepillantok, és ott hever. A könyv, amit nekem szeretett volna adni, hogy bejárjam a világot. Óvatosan nyitom ki, mintha méreg lenne. Gyorsan átlapozom, majd az utolsó oldal alján akad meg tekintetem. Közelebb hajolok égő cigimmel a számban, majd kirajzolódik. L.A.B. borzasztóan csúnyán áthúzva, mégis kivehetően, vagyis L. Annie Brightmore. Ki vagy te? Mialatt elfordítom a fejem, pár betű rajzolódik ki az áthúzott monogram alatt. Visszafordítom a fejem, elolvasom a leírt sorokat és elmosolyodom.
- A rohadt kib****tt k***a életbe - hagyja el a szám, majd mosolyogva, párszor a térdemhez csapom a könyvet, lerakom a padra és elsétálok a szobám felé.
Bőven elég volt ez a nap.

// //

Charlotte Elisabeth Felagund

Végre van pár szabad órám, így arra az elhatározásra jutottam, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy kicsit Niamey-jel legyek. Kibattyogtam a rétre, gyorsan körbe néztem, hogy rajtam kívül nem tartózkodik-e itt senki, és szerencsémre valóban nem. Leültem a fűbe, rágyújtottam, arcomat a téli napsütésbe tartva.
Amióta majdnem meghaltam, próbáltam mindig elterelni a gondolataimat, hogy még véletlenül se gondoljak rá. De ez nem ilyen egyszerű. A csend, ami majdnem mindig körbevesz, nem könnyíti meg a helyzetet. Mélyet szívok a cigarettámba, kifújom a füstöt és a semmibe fütyülök két rövidet, és várok.
Így hogy nem hoztam könyvet, kicsit magányosnak érzem magam, de ha ideér életem Királynője, akkor nem hiszem, hogy ez gond lenne. Lefekszem. A zacskó, amit gondosan őrzök magam mellett a lábamnál hever. Pár órája még fagyasztott nyúl volt benne, most már félig-meddig kiolvadtak - innen is köszi a kastély fagyasztójának-, ami elég jó, mert ismervén Niamey-t levágna egy hisztit, ha nem olvad ki rendesen és úgy szeretném neki adni.
A rét széléről hangos szárnysuhogásra leszek figyelmes, felülök, hogyha egy mód van rá, akkor még viccből se szálljon rám, különben tuti kijön az ebédem. Mosolygásra késztet, ahogy hatalmas madaram felém repül. Olyan gyönyörű, olyan fenséges, hogy a  mai napig képes vagyok tátott szájjal bámulni. Minden héten írok a rezervátum vezetőjének a hogyléte felől. Ahogy nézem jó húsban van a kislány. Pár csapkodást követően, ami remek módon tönkre teszi a hajam, leszáll mellém vijjogva.
- Regina - üdvözlöm őt latinul, amit megért. Párat csapkod a szárnyával köszönésképpen, végül nyugodtan odaoldalog mellém. Lábán ellenőrzöm a felügyelőrendszert, majd nyugodt szívvel pillantok fel rá. Tenyeremet nyakára simítom, amit behunyt szemmel köszön meg.

Charlotte Elisabeth Felagund

A királynőm elvileg már felnőtt. Na most, akárhányszor csak a szemem elé kerül, mindig nagyobbnak tűnik. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy mostanában egyre ritkábban látom, de akkor is így van. Nem szeretném bekorlátozni, ha már megkaptam az engedélyt a polgármestertől és az igazgatótól is, hogy szabad tartásban legyen a kastély és a falu környékén, akkor hadd élvezze ki. Ismerem, nem fog kárt csinálni, eddig nem is jelzett a karkötő, hogy gond lenne vele. Intelligens, okos és magabiztos. Mindene meg van, amire egy nő csak vágyhat és a legrosszabb az egészben, hogy ki is használja.
- Hoztam neked valamit - nyúlok a szatyor felé, amikor Niamey felkapja a fejét, szárnyát kitárja, rikolt - amitől nem mellesleg a mai napig is képes vagyok megsüketülni -, majd védelmezően a másik oldalamra szökken. Abba az irányba kapom a fejem, ahonnan a hang szól, és amerre Niamey figyel. A lány csak úgy ontja magából az okosságokat, minden kérdés nélkül.
- Niamey - simítom végig a hátát. - Aequanimitas - ami annyit tesz latinul, hogy "nyugalom". Felpillantok a lányra, lassan felemelkedek a földről, miközben beszél.
- Mint látod lehet és köszöni a Királynő - lehajolok a szatyorért, majd megkerülöm a madarat, aki adta a jó ég, már kicsit lehiggadt, de tekintetét nem veszi le az újonnan érkezőről.
- Nos - kezdek bele értelmesen a mondandómba, ahogy közelebb lépek a lányhoz. - Ez egy hosszú történet - sóhajtok egy hosszút, mert valóban az.

Charlotte Elisabeth Felagund

Megszeppenve nézek a nőre, aki mindenfelé kalimpálva kezd el nekem és a lánynak magyarázni. A tipikus "leszarom" mosolyom kerül fel az arcomra, akiről mindenki tudja, hogy mit jelent. Nem is nehéz rájönni, elég egyértelmű a dolog. A Felagund névre ugyanúgy semleges marad az arcom, mert akármilyen hihetetlen nekem szimpatikus volt az öreg. Igaz, soha nem találkoztunk és nem mindig jókat hallottam róla, de attól még jó fej lehetett. Karizmatikus, intelligens, amit egyáltalán nem rejtett véka alá. Miért tette volna?
- Bírtam volna a... hm - hagyom félbe a mondatot, mert fogalmam sincs milyen rokoni szálak fűzhetik az öreg Felagundhoz. - Nagyapádat? Apádat? - tekintek a lányra kérdőn. Nem érdekel különösebben, hogy Felagund a lány. Az öreg Felát is tuti bírtam volna, ráadásul arról megítélni egy embert, hogy a felmenője ki és milyen volt, parasztság. Nem ismered, ne ítélkezz, ne legyél gyökér, ha egy mód van rá.
- Akkor csüccs - mutatok a földre, hogy parancsoljon, nyugodtan csatlakozhat hozzám. Niamey rendületlen a lányt figyeli, amíg meg nem csörgetem neki megint a zacskót. Pálcámat elővéve lebegtetem ki az egyik nyulat a szatyorból, majd lerakom Niamey elé.
- Jó étvágyat édesem - mosolyodom el, ahogy neki is áll enni. Én is lehuppanok a fűbe, a másik nyulat, csak kiborítom a helyéről, végül a lány felé fordulok. Zsebemből előkotrom a cigit, ujjammal meggyújtom, szívok belőle egy mélyet, végül neki kezdek.
- Niamey-t fióka korában találta egy madárrezervátumi dolgozó Angliában. Nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön köze van a varázslathoz, valahogy kapcsolatba került vele, de ez még elég tisztázatlan, ha olyanja van kék lángokkal borítja el a testét. Amint bekerült oda, én foglalkoztam vele, önkénteskedtem a rezervátumban. Rögtön elkezdtünk kötődni egymáshoz, titokban kiengedtem a helyéről, de mindig visszajött. Felnőtt, így a rezervátum igazgatója nekem szánta, mert kinőtte az ottani összes körbe kerített területet. Szóval hozzám került. Megszenvedtem érte, de teljes mértékben megérte - szívok bele a cigimbe, tekintetem megállapodik a madáron, aki vígan eszegeti a nyulat, ami már teljesen felolvadt. Hátra dőlök a fűben, Niamey felemeli a fejét, de ahogy látja, hogy nem megyek sehova, nyugodtan eszik tovább. Ami mellesleg gusztustalan, de ha elég sokáig érzed a nyers hús szagát, megszokod. Kösz, rezervátum!

Charlotte Elisabeth Felagund

Megvonom vállamat a számomra kissé nyílt megnyilvánulásra a lány felől. Erre nem tudok mit mondani, amúgy sincs semmi közöm hozzá. Lehet meg van rá az oka, amiért nem tartja a kapcsolatot a családdal, de - természetesen - az is lehet, hogy nincs rá oka, csak kicsit ketyós. Akárhonnan nézem engem ez nem érint, és nem is akarom, hogy érintsen. Utálom, ha emberek a magánéletükkel kapcsolatos dolgokat osztanak meg másokkal, akikkel kemény három perce találkoztak. De ugye, kinek mi.
- Nem szoktam etetni - mosolyodom el haloványan. Ó, hányszor láttam már Niamey-t vadászni. Gyönyörű látvány, fenséges és kecses, tényleg, mint egy igazi királynő. - Megoldja magának, én csak kedveskedek neki, mint hű alattvalója - vonom meg a vállam, ahogy fejem felemelve a lányra pillantok. Cigim maradékát elnyomom, majd belerakom a szatyorba. Legalább most az egyszer nem hagyom szanaszét.
- Kellett beszélnem a polgármesterrel és az igazgatóval is, hogy hadd tartsam szabadon. Le kellett dumálnom LLG bá'val is a dolgot, hogy legyen a konzulensem, majd sos-be Angliába kellett mennem aláírni egy halom papírt, hogy Niamey az enyém és már az én felelősségem - hunyom be a szemem miközben beszélek, mindkét karom tarkóm alá csúsztatom. Ez mindaddig remek póz, amíg Niamey el nem kezd csapkodni a szárnyával, arrébb dobva a nyulat hatalmas karmaival, és nem áll neki ismét visítani. Hirtelen ülök fel, hogy mi van, Niamey szinte a földre simulva nézi a lányt, kitárt szárnyaival.
- Nem! - mondom erélyesen a madárra nézve. - Mondom nem! Niamey prohibere! - nyúlok felé, szeme előtt csettintek egyet, hogy mindenképpen rám figyeljen. Mikor tekintetét rám emeli, évekig tűnő pillanatok alatt sasszéz vissza enni, tollait még utoljára felborzolja.
- A szemébe néztél, mi? - vigyorgok beszélgető partneremre vígan. - Meg lehet simogatni, elég kezes, de nem ajánlatos a szemébe nézni, körülbelül soha. Felhívásnak veszi keringőre. Elég domináns jellem - fekszem vissza a fűbe, mosolyogva hallgatom a hippogriffes történetet. Azért nem tennék egy lapra egy hárpiát és egy hippogriffet, de, mint már mondottam, kinek mi. A hippogriffek az én ranglétrámon kicsit magasabb szinten áll, mint egy hárpia, bár az tény, hogy mindkettő könnyűszerrel megtudna ölni egy boszorkányt vagy egy varázslót.
- Üdv - ülök fel újra a fűben, már vissza sem fekszem a kézrázás után. Minek? Valahogy mindig fel kell kelnem valamiért, akkor megelőzöm azt, hogy sokat kelljen hasaznom, így is elég jól nézek ki, nem szeretnénk magasabbra tenni - egyelőre - a lécet, mint amennyire szükséges.

Jómadarak

Időtöltés gyanánt szoktam a folyosókat koptatni, egy könyvvel a kezemben. Most sincs ez másképp, főleg, hogy az iskola már félig-meddig üres, így nem kell kerülgetnem az embereket. Vagyis, helyesbítek, nem kell az embereknek kerülgetniük engem, mert én biztosan nem megyek arrébb a folyosó közepéről. Az egész kastélyt körbe jártam már kétszer, de sajnos ha egyszer elkezdem nagyon nehezen állok le. Cath-tel nem tudom mióta nem találkoztam, más barátom meg nemigen van, így ismét a könyvekbe bújva töltöm a napjaimat, amíg mindenki vissza nem ér a kastélyba, és ismét elkezdődnek az órák.
Túlontúl hangos hangokra leszek figyelmes, amikor bekanyarodom az egyik folyosón. Könyvemet összecsapom, ahogy közeledek a hangok felé, amik nemigen tetszenek. Akárki csinálja akárkivel, a lóf*sznak is van vége. Értem én az erőfitoktatást, de az emberek hajlamosak a kisebbeket bántani, hogy hamis önbizalomra tegyenek szert. Gusztustalan. Ez az egyik ok, amiért sosem voltak barátaim, vagy olyan emberek, akiket közel engedtem volna magamhoz. A kiabáló társaság mögé érek. Egy háztársam már szólt nekik, hogy mennyire okosak, ám amikor meglát, vigyorogva biccent egyet felém, az ő szemébe is gonoszság villan, ahogy az enyémbe is. Arrébb megy, ez tény, de ő sem hülye, látni akarja a végét, így tőlünk pár méterre, hátát a falnak vetve megáll. Közelebb lépek a társasághoz, szinte már a személyesterükben vagyok, ám annyira el vannak foglalva magukkal, hogy észre sem vesznek. Mire észbe kapok, már repül a következő hógolyó. Mikor az célba ér, ráadásul szegény srác arcában megbököm a srácot, akinek a kezében a pálca van.
Amint megfordul kikapom a kezéből az eszközt, majd hümmögve kezdem el forgatni ujjaim között.
- Üdv, skacok - biccentek feléjük egyet, mikor mindhárom felém fordult már. - Mi lenne, ha nem azt a szerencsétlent bántanátok, hanem egy súlycsoportból választanátok b*szogatni valót? - mosolygok rájuk, szinte már kedvesnek mondhatóan. Nem tudtam nem észre venni, hogy ráadásul egy lány is van a sráccal. Szemtelen kis férgek. Na majd most emberükre találtak. Amúgy is mindháromnak ilyen tenyérbemászó képe van, lehet átrendezem nekik, hogy ennyire ne legyenek balf*szok.
- Izé... - kerekedik ki a középső srác szeme, akinek a pálcája még mindig az én kezemet díszíti. Várom, hogy folytassa, egyik szemöldököm meg is emelkedik biztatóan.
- Ha ezt szeretnéd - a megnyugtató mosoly még mindig ajkaimon van. Az egyik srác hirtelen nyúl a pálca felé, ám esélye sincs. Túl jók a reflexeim, főleg, ha ilyen kis senkiháziak ellen vagyok.
- Ccc - cöcögök neki, mutatóujjammal is mutogatok, hogy tudja hol a helye. - Van három másodpercetek elkotródni innen, különben nem állok jót magamért. Ahogy elnézem a fejeteket még dühösnek sem láttatok, sőt! A nyitott ablak csak az előnyömre válik - jobb kezemet felemelem, így kezdem el ujjaimmal mutatni a másodpercek elmúlását. Az ablak felől erős szél áramlik be a fiúk felé, engem kikerülve. Talárjuk csak úgy csapkod felfelé, szinte már tarkójukat éri. A srác felé nyújtott pálcát, elveszi, majd társaival együtt elmennek. Gyönyörű sprint volt, kérem szépen! Könyvemet a hónaljamhoz teszem, tapsolok kettőt, amin a rellonos srác felnevet, én is elmosolyodom felé. Intek neki egyet, ahogy ő is tovább áll, majd elindulok az "áldozatok felé".
- Jól vagy, haver? - az arcát vizslatom, ami vörösen izzik keze alatt. - Mondanám, hogy rakj rá jeget, de megelőztél - megveregetem a vállát, majd helyeslő válasza után már indulnék, amikor megakad tekintetem a lányon, ahogy fordulok el. Valami annyira ismerős benne, de az istenért sem tudnám megmondani, hogy mi. Végig kémlelem, de fogalmam sincs ki ő, mégis... mintha találkoztunk volna már. Szólásra nyitom a számat, ám megakadok. Mit mondanék neki? Legyintek egyet, majd hátat fordítva nekik folytatom utamat. Intek még nekik egyet, majd eltűnök a folyosó sarkánál.

Olaszország fantasztikus volt. Salvatore-al ismét bevettük az olasz utcákat, és mintha nem tűntünk el volna évekre, ugyanolyan kitörő örömmel fogadtak minket az utcai bunyósok. A taktika megmaradt, a meccs mindig meg lett bundázva és hatalmasakat kaszáltunk. Mindig ugyanaz. Salvatore-t csépelem a meccs vége előtt pár percig, majd az utolsó másodpercekben a földhöz csap, ahonnan nem tudok felkelni. Vagyis ez hazugság... "nem tudok" felkelni. Kérlek, nincs olyan világ, ahol engem ez az olasz bájgúnár letudna győzni.
- Prossima volta - annyit tesz legközelebb, majd intek egy utolsót neki, mielőtt belépek a kandallójába. Niamey már elindult vissza, Bagolykőre, hamarosan meg is érkezik. Én előbb érkeztem meg, de nem is baj. Testemet sebek borítják, szemem alatt ékes monokli virít, amit megérdemeltem. Az öreg rájött, hogy bizony megbundázott a meccs, és szépen be is vert egyet, majd a haverja kedvesen végig szántotta hátamat pengéjével. A seb nem lett mély, de az tuti, hogy szép heg marad majd utána. Szerencse, hogy Niamey hamar odaért, különben mindketten ott halunk Salvatore-ral, de így röhögve tudtunk elszaladni a kaszált pénzzel.
Táskámat hátamra vetve állok a hopponálási pont előtt. Rágyújtok és fogalmam sincs merre induljak. Vissza a kastélyba? Áh, nincs kedvem a diákokhoz, főleg, hogy már rég vége a szünetnek, én meg faszán ellógtam az első négy napot. Tovább is maradtam volna, de Salvatore körülbelül kirakott, hogy takarodjak vissza és ne legyek gyökér. Igaza is van, de akkor sem akartam visszajönni. Hiányzott, hogy verekedjek. A felesleges stressz folyamatosan le lett vezetve és még pénzt is kerestünk vele. Gyógyszereimet nem is kellett szednem, mert olyan mértékű semlegesség és nyugalom járt át mindennap, hogy leírni sem tudom.
Mi is legyen most? Itt b*szódok meg vagy elindulok valamerre? Inkább az első. Táskámat egy közeli padra dobom, majd ugyanilyen lazasággal vetem le magam mellé, így szívom tovább nikotinbombámat. Az élet!

Szinte kedvesen melengeti a nikotin a tüdőmet. Káros, szenvedély, tüdőrák, meghalsz. Rendben, haladjunk. Ha nem ez miatt halok meg, akkor magam miatt, a démonaim szívesen is segítenek benne. Akkor nem k*rva mindegy? Végül is, akárhonnan nézem így is úgy is magamat ölöm meg. Vagy így, vagy úgy, de meg fogok halni. Ahogy mindenki más is, csak én lehet idő előtt. De addig biztosan élvezem az életemet és nem feleslegesen halok meg.
Szemeimet behunyom, muszáj, mert annyira elkezdett sajogni a szemem, hogy kicsit talán fel is szisszenek. Kezem odakapom, amikor megérzem, hogy a pad megmozdul. Fejemet arra fordítom, kezemet lassan veszem el szememről, Ő ül előttem. Ő, akinek tizenhat éve halottnak kéne lennie. Ő, akinek a létezéséről nem tudtam. Ő, aki élet és halál között mozog mindennap. Ő, akit titokként kezelt az egész Payne család. Az egész Brightmore család. Szégyen...
Ajkam lefelé görbül, ahogy felfogom ki is ő valójában. Lehunyt szemmel, összeszorított ajkakkal kelek fel. Táskámért nyúlok, megmarkolom szárát és elindulok a kastély felé. Ahogy elmegyek előtte, az a jellegzetes illat megcsapja orromat. Cath illata. Egy pillanat erejéig megtorpanok, de már lépek is tovább. Nincs nekem itt keresni valóm. Nem akarom látni, ő se akarjon engem látni. Főleg ne így. Főleg ne így, ahogy tiszta seb vagyok, kék-lila-zöld foltok borítják testem minden sejtjét.

Több méter van már köztünk, ahogy meghallom hangját. A húgom hangját, ahogy azt mondja Cath él. Nem öltem meg, megmentették az életét. Cigim lóg a számból, ahogy az ég felé pillantok. Pár perc és lefog menni a nap, én meg akkor jöttem vissza ide, amikor távoztam, mintha el sem mentem volna. Nem könnyebbültem meg, hogy Cath él. Nem lettem jobban, szívemből a fájdalmas kétségbeesés nem tűnt el. Ám, amikor meghallom a hangját... akkorát dobban a szívem, mintha kiakarna szakadni. Szemem és hátam fájdalma eltűnik, egy szempillantás alatt. Más a hangja, más a tudattal, hogy ő tényleg a húgom. Az a húgom, akivel anyám elvetélt, aki tizenhat éve halott, akinek elvittek a temetésére, akinek pontosan tudom, hogy hol a sírköve.
Táskám testemmel együtt remek, abnormális módon. Könnyeim hirtelen buggyannak ki, észre sem veszem őket, csak akkor amikor már arcomon folynak. Szabad kezemmel odanyúlok és tényleg könnyek. Keservesen elmosolyodom. Hányszor is képzeltem el ezt a pillanatot? Ahogy találkozunk, mint a normális testvérek, ám már ott elbukott a dolog, hogy az egyik testvér majdnem gyilkos és elmebeteg. Ennyit a normálisról.
Kezem elengedi táskám szárát, egy időben azzal hogy térdeim megrogynak és az utca közepén kerülök megint térdre. Miért is jöttem vissza? Miért nem maradtam ott, ahol senki nem ismer, ahol mindig a homályba burkolózhattam, ahol mindig volt egy üveg whisky elfeledtetni mindent? Miért kell nekem mindig visszajönnöm a szarba, hogy még szarabb legyen? Lassan felállok, táskámat ott hagyva indulok el utána, amint beérem elé kerülök, de csak állok. Mit is kéne mondanom?

Itt állok előtte, akár egy rendes hülye és fogalmam sincs mit kéne mondanom. Sírok, pedig nem szeretnék, mégis annyira nehéz megállítani ezt az egészet. Az érzelmek úgy söpörnek végig rajtam, akár egy tornádó egy kisvároson, de nem bánom. Minden keveredik.
Ahogy apró keze hozzám ér, összerezdülök akaratlan. Letörli könnyeimet, nem tudok megmozdulni. Kiderült, hogy haldokló húgom erősebb, mint én valaha leszek vagy voltam. Csak ez az egyetlen mondat kell, hogy kicsússzak öleléséből és térdre essek ismét. Könnyeim már patakzanak arcomon, gyorsan ölelem meg lábait, hogy magamhoz vonhassam. Miközben ölelem, vállam rázkódik, fejemet hasának nyomom. Nem érdekel, hogy ki lát, hogy ki mit hisz. A húgomat ölelem, aki mégsem halott. Aki ténylegesen itt áll előttem, aki hús és vér ember. Könnyeim áztatta fehér kabátja véres is, ahogy szemöldökömön a seb felszakad. Nem tud érdekelni. Egyre szorosabban ölelem magamhoz, úgy rázkódnak vállaim is. Nem engedhetem el, soha többet nem tudnám elengedni. Visszakaptam. Akarva-akaratlan, de visszakaptam és tényleg itt áll előttem, tényleg az ő illatát érzem a Payne család illatával keveredve, tényleg őt ölelem magamhoz szorosan. Nem tudok megszólalni, nincsenek értelmes szavak, amiket mondhatnék neki. Elég vajon annyi, hogy előtte térdelve, zokogva őt ölelem?