[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809708#post809708][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 22:19[/b][/url]

Öleltem és ragaszkodtam hozzá, mert ott és akkor ő volt az egyetlen, aki segíthetett rajtam, függetlenül attól, hogy egyúttal neki köszönhettem a fájdalmas harapást. Ritkán érzem magam ennyire gyengének, és valószínűleg nem fogtam fel az előbb, hogy mit is tettem, s miért féltett ennyire az ösztöneitől. Nagyon hamar, akár pillanatok alatt rossz vége lehetett volna az érintkezésnek. További intő jel kellett volna legyen, hogy még sosem csinált ilyet, az egész egy hatalmas belső harc lehetett a számára, ami alatt mindvégig a kapaszkodókat, a kettőnk közötti határvonalat kellett keresnie. Meddig mehetett el, és melyik az a korty, ami már sok lett volna. Megálljt parancsolni a vágyainknak, éppolyan nehéz volt neki, mint nekem, aki önként kínálta fel magát, megfeledkezve arról, hogy mivel jár még az ő mássága. De ugyanúgy kattogott az emberi és a vámpír oldala is. Láthatóan nem tudhatta, hogy öröm vagy bűntudat, aminek helye volt a szívében.
- Szerinted mikor fog eltűnni? – ha egyáltalán lesz ilyen. Félve kérdeztem meg, mert perpillanat sokkal jobban érdekelt a karom állapota, valamint a saját egészségem, mintsem az ő vívódása. Ezt a meccset már rég le kellett volna játszania magában. Tényleg egy kezdő félvámpírt fogtam ki, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy még sosem harapott meg senkit. Annyiban igaza volt, hogy nagyon kevés méltó embert találni erre a feladatra, elvégre a vérnek tiszta dolognak kell lennie, a kísértés pedig túlságosan nagy lehet, minden egyes alkalommal. Nem gyilkos ő, hogy valaha is meg merje ezt kockáztatni. Majd ha elég idő telik el az átváltozása óta, és elfelejti a korábban meghatározó korszakát, feladva azt, hogy megóvja magát… De Min Jong mindvégig ember marad majd a szíve mélyén. Túlságosan békés, hogy agresszív legyen. Legalábbis így ismerem.
- Vigyázhatnál magadra – nem akartam kioktató lenni, de valamennyire mégis olyanra sikerült. Aki egy kicsit forgatja a szakirodalmat velük kapcsolatban, az tudja, hogy meghatározott időnként égető szükségük van a vérre. Az életük múlhat rajta, ha elmulasztják. A rossz közérzet tapasztalható volt a vattacukorevés közben is. Ilyenkor elég egy apró inger, hogy beinduljon a vágy. Viszont biztos voltam abban, hogy sokkal nehezebb így megállt parancsolnia, ha egyszer újból hozzájuthat a vörös nedűhöz. S ha valaha is azt akartam, hogy erre újból sor kerüljön, azt egy jól kitalált rendszer keretében képzeltem el.
Én sem akartam tovább gerjeszteni a vitát. Az előző mondjuk kifejezetten jól sült el, büszke voltam magamra, hogy eljutottunk ide. Ha nem lettem volna határozott, ő esett volna össze, míg így engem fenyegetett ez a veszély a veszteség miatt. Elmosolyodtam, és már alig vártam, hogy legközelebb kikérdezhessem őt arról, hogy pontosan mit élt át, amíg az állítólag finom véremből ihatott. Már ha képes lesz elmagyarázni, körülírni a benne zajló folyamatokat. De én is kezdtem úgy érezni, hogy egyre inkább vágytam rá. Még nem tudtam, hogy hol találhatnék neki helyet az életem bonyolult kapcsolati hálóján belül. Úgy tűnt, mintha azzal a kevéske emberrel is jelentősen megkavarodtak volna a szálak, és betelt volna azoknak a köre, akik iránt mélyebb érzésekkel voltam. És most mégis, mintha fel akarta volna borítani mindezt az érkezésével.
Miután erőre kaptam, utunkat folytatva a hazajutás kezdett el minket foglalkoztatni. A poénját lassú fejrázással honorálom, mert velem ugyan nem jön haza. Annak rossz vége lett volna, és nem éreztem magam készen arra, hogy az otthonomban fogadjam. Biztosan kiütköznének azok az idegesítő szokásai, amiket egyelőre képes voltam lenyelni, de ki tudja meddig. Másrészt kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy bármit is produkáljak… Így hát, amint megnyugodtam arról, hogy a titkunk biztonságban lesz, kiértem vele a sétány végéig, ahol az autóút kezdődött.
-  Nem halok bele az összegbe, nyugi. A házig eljöhetsz… Legalább láthatod, hogy hol élek. De remélem nem kell sokat gyalogolnod tőlem – fogtam rá a fájós karomra, mielőtt feltartott kézzel torpantottam a lábammal. – Stop! – eszembe se volt a villamossal utazni, helyette másodpercek alatt ott termett a piros taxi. Ajtót nyitottam neki, hogy aztán óvatosan én is beszállhassak, s mikor rövidesen megérkeztünk, elbúcsúzhassak tőle. Fizikailag és lelkileg is fájón. Egyből hiányozni kezdett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=810004#post810004][b]Eördögh Lars Tobias - 2020.05.31. 19:34[/b][/url]

Martin fészkelődő, zavart nyomottsága szürke felhőként ücsörög asztaluk fölött, s Tobias úgy próbál nem venni róla tudomást, mintha egy méretes szálka szúrná a szemét, de ő a könnyein keresztül is úgy tesz, mint akinek semmi baja. Pedig általában nem rejtőzik el a konfliktus elől. Munkája és személyisége is megköveteli, hogy szembeálljon azzal, ami zavarja és ami fontos - ez a kombináció ugyan ritka, de most ez a helyzet állt elő.
Tudja, mi a baja Martinnak. Persze, hogy tudja. Egy ekkora szálkát pont ő ne érezne? De ez nem azt jelenti, hogy tudja a helyes módszert az eltávolítására. Nincsenek válaszai. S amíg nincsenek válaszai, nem meri kimondani a kérdéseket. Pedig előbb-utóbb valamelyiküknek ki kell őket mondani, ha nem akarják, hogy elfertőzödjön az ímmel-ámmal forradásnak indult seb, amit a kettejük közti távolság hasított ki.
Tobias a tányérjára lepillantva piszkálgat egy krumplihasábot.
- Köszönöm - mondja a krumplinak halkan, mélyen. Végül felpillant s tekintetét Martinon hagyja ezúttal. - Köszönöm, hogy próbálsz.
Tekintete őszinte, de van egy enyhe lejtés a hangjában, a próbálszban, ami azt sugallja, hogy lehet ennyi nem elég, de azért dícséretes a próbálkozása. Viszont ő nem akar a futottak még-kategóriába esni. Nem akarja, hogy ez az egész elhaljon.
Hát ha válaszai nincsenek is, egy ennyit tud. Ezért próbálkozik ő is. Kétséges eredménnyel.
- Én... - kezd neki kicsit hevesen, de elhallgat. Nem szokott énnel mondatot kezdeni - nem szokott annyira magáról beszélni. Majdnem kiszaladt a száján, hogy én csak így tudok élni, de hamar rájön, hogy ez impulzív-válasz s egyáltalán nem igaz. Hányszor elábrándozik, hogy inkább elvonul a világ elől, valami nevenincs kis faluba, s majd csónakokat javít vagy kutyákat gondoz vagy beáll erdésznek. Fene tudja, csak valami egyszerűt. Ne kelljen hullákat néznie naphosszat és elmebetegeket hajkurásznia egy kontinensen keresztül. Amennyire nem ő választotta a személyiségét, úgy mintha az egész életéről sem ő döntött. Képességei folytán oda keveredett, ahol a legjobban tud érvényesülni, mégha ez éppenséggel tönkre is fogja tenni.
- Valakinek meg kell tennie - feleli végül, egyáltalán nem meggyőzően. - Ez akár én is lehetek.
A nap végén mindig ezzel nyugtatja magát. Ha ő csónakokat javít az isten háta mögött, akkor ki fogja megtalálni az elveszetteket, ki fogja kézre keríteni a gyilkosokat? Lehet, hogy minden másodikat sikerülne nélküle is, de ez gyenge vígasz. Így legalább a világ egy kicsit jobb hely lesz általa.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=810090#post810090][b]Yezebel - 2020.06.02. 14:43[/b][/url]

Mester és Ruben

Szinte már megható a kis jelenetük a tánccal, a dudorászással, ah, igen, ilyenkor érzi, hogy a nevelése sínen van! Mindig is értett a gyerekekhez (haha), mit mondjon? Azt leszámítva, hogy a hajdani kis pártfogoltja mostmár a főnöke is egyben, mondhatni. Nagyon hivatalos értelemben fogalmazva. A ritmus pattan egyet, vele együtt Yezebel is fordul egy száznyolcvan fokot, szabad kezével még mindig Dominikot tartva. Legkevésbé sem zavarja a másik gyakorlatlan mozdulatsora, az ő szórakozása sosem a tökéletességben rejlett. A tökéletes dolgok zökkenőmentesek, minden meglepetést és váratlanságot nélkülöznek - egyszóval unalmasak.
Rázendítene a következő sorra, ám, ekkor érzi meg a védőmágiája rezdülését, amely azt jelzi, hogy valaki átlépte a ház küszöbét. Nem zavartatja magát, ennyire egyszerűen csak az jöhetett be, akinek a személyét felismeri és Yezebel hozzákötötte a rituálé elvégzésekor.
- Yes, my love? - a válasza gondtalan és derűs. Még annak ellenére, hogy legilimentornak sem kell lennie ahhoz, hogy lássa, milyen állapotban is van Ruben pontosan. Zilált külseje, feszült arckifejezése nyitott könyv lenne most bárki számára. A zene elhallgat, az ifrit pedig lehajtja a kezében tartott ital maradékát, s már csak a tánc közben eddig szájából kikandikáló illatos, ízesített dohányt tartja, miközben lustán elveti magát a kanapén és meglapogatja maga mellett a helyett. Csücs, csücs Ruben, mesélj mi a baj.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=810160#post810160][b]Rothman Anton - 2020.06.03. 20:47[/b][/url]

Szeretem, hogy ennyi mindenért érdemlek puszit. Teljesen ideális helyzet. Elismerően hümmögök vallomására arról, hogy velem alszik és velem ébred. Tud élni, annyi szent. Mondjuk szerintem én sem panaszkodhatom. Simogatom tovább puha karját szabad kezemmel, aztán szusszanok a fülcimpámat ért támadásra. Viszont hamarost itt leszek hagyva. Nem baj, elpörgetem én a szütyőt. Tök jó szórakozás, talán oda se adom neki. Kinyitom végül a szemem, mikor kapok valamit kezembe. Már a tapintása sok mindent sejtet, hát még mikor kinyitom tenyerem és megnézem magamnak.
- Van két jó ajtód, amihez szeretnéd, ha vennék egy házat? - kérdezem nagy humorosan találgatva, miközben forgatom a kulcsokat, nézegetem a csinos madárkát, aztán elmosolyodok, hátranyúlok tarkójáért és fejem hátrahajtva megkeresem száját, hogy megcsókoljam, majd mélyen a szemébe nézzek, tovább mosolyogva. Ez az én néma köszönetem. Magasra tette a lécet ezzel az ajándékkal. De tudom, nem vár cserébe hasonlót.
- Ebbe a lakótársad is beleegyezett? - érdeklődöm a fenevadot illetően. Fontos az áldása. Nem lenne kedvem minden alkalom után új zakót venni, miután az aktuálisat a legújabb trend szerint cafatokban rólam lelógóvá alakította a szőrcsomó köhögő szabó. Lehet, nem kéne elhülyéskednem még egy ilyen pillanatot is, viszont szerintem látni pontosan látja rajtam, mennyire értékelem, amit kaptam.
A szütyőből egy szép, dagadt kis fiola hullik a kedves kezébe, amelyben fehéres por csillog. Na nem valami bódító szer, persze. Egy iskolaigazgató aurortól azért az kemény lenne. Bár a neve sem segít a helyzeten.
- Emlékpor. Nem tudom, találkoztál-e már ilyennel - kezdek magyarázni, mostmár a kulcscsomót forgatva ujjamon. - Indiából való. Megmutatom, mit tud - közlöm, tartva neki a tenyerem, hogy szórjon bele egy egészen kicsit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=810781#post810781][b]Nádassy Norina Iza - 2020.06.07. 16:28[/b][/url]

Kemény heten vagyunk túl a csoporttársakkal, ugyanis a tanáraink megrögzötten ZH-kat írattak a héten. Nem volt olyan tárgy, amiből ne lett volna, így nem volt életem az elmúlt időszakban. A tanulás mellett természetesen ott volt Stromboli is, akire nagyjából annyi időm maradt, hogy leápoljam és napi fél órát dolgozzak vele. Tele van energiával és tűzzel, érzem rajta, hogy már nagyon menne, így van mit visszafogni mikor rajta ülök. Aztán jött a péntek és megíródott az utolsó ZH is, ami felért egy… nem is tudom mivel. Zoéval fénysebességgel beszéltük meg, hogy ezt a hetet ki kell buliznunk magunkból. Szombat délután három volt, mikor egy sejtelmes üzenetet kaptam tőle, miszerint olyan helyre visz, ahol még nem jártam. Ismerem Zoét, mint a rossz pénzt és tudom, hogy sokszor még nálam is elvetemültebb, így megvolt az okom az aggodalomra. Ennek ellenére engem se abból a fából faragtak, hogy bármitől is megriadjak, így izgatottan és iszonyat kíváncsian sétáltam ki a vasútállomásra. Zoé már ott várt teljes harci díszbe, egy üveg pezsgőt emelgetve a magasba, amiből pár korty már hiányzott. Hoppanálhattunk is volna, de valamiért ez így sokkal feelingesebb, haza pedig úgyis majd úgy jövünk. A vonatút alatt legalább van időn megalapozni a hangulatot. Aztán eltelt egy kis idő én pedig ott találtam magam egy sztriptíz bár bejáratánál.
- Na nem! – ráztam meg a fejem. - Arról volt szó, hogy bulizunk és nem pedig vetkőző nőket nézegetünk. - konstatáltam a tényt Zoénak, aki erre csak ennyit reagál, hogy nem kell őket nézni, inni itt is lehet és legalább sok a szingli pasi. Én tökre értem, hogy ő most nagyon szingli és nagyon magányos, de azért ez már eléggé elkeseredett tervnek tűnik. Hiába próbáltam lebeszélni, megragadott a karomnál fogva és berángatott. Szerencsére a pezsgő már adott egy alaphangulatot, melyre megérkezésünk után azonnal rásegítettem egy jó kis tequilaval. A következő italt már egy idegen férfi fizette, akivel Zoé gyorsan megtalálta a közös hangot. Én feleslegessé váltam, így egy gin toniccal felszerelkezve kezdtem el sétálgatni a bárban. Bevallom őszintén, hogy a kíváncsiságom oda vonzott a pódiumon vonagló lányokhoz. Az italból aprókat kortyolva vizsgálgattam őket, a testüket, a mozdulataikat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=810845#post810845][b]Dr. Riley Meyers - 2020.06.07. 22:31[/b][/url]

- Két ajtóhoz minimum egy ház és egy nyaraló dukál,-*dobom vissza a labdát, csak mert aki másnak vermet ás, annak a pénztárcája legyen kövér. Ez egy ősi kínai közmondás, véletlenül sem most költöttem.
Anton egy szót sem szól, de ahogy ujjai közt forgatva nézegeti az ajándékot, ahogy elmosolyodik, boldog villanás cikáz át rajtam, még mielőtt felém nyúlhatna. Fejjel lefelé csókot kapok, akár egy lusta Pókembertől, s arcomon egyre szélesedik a mosoly, ahogy felnéz rám. Ez minden, amit reméltem, némán ragyogok és megcirógatom tótágast álló görbéjének szélét hüvelykjeimmel. Szeretlek.
- Lefizettem,-*vallom be bűnöm töredelmesen, reménykedve, hogy mivel az imént az auror urat is megvesztegettem egy ajándékkal, szemet huny felette. Freud egyébként is megbarátkozott mostanra Anton jelenlétével, miután egy-egy tárgya tartósan beköltözött otthonomba. Nem mondom, hogy elsőre nem pecázta ki a ruháját a szennyesből, hogy hemperegjen rajta (vastag szőrréteget hagyva hátra) és nem hurcolta végig a házon, hogy eldugja; aztán lassan megbékélt vele. Szóval betáraztam macskamentából és a kedvenc nasijából is, biztos ami biztos.
Amikor a tenyeremen megérzem az üveg hűvösét, meglepetten fordítom magam felé a fiolát, mivel főzet helyett valamiféle finom por van benne. Sosem láttam ilyesmit, azt hiszem; legalábbis kétlem, hogy a laborban használatos alapanyagok bármelyikéről lenne szó. A kérdésre megrázom a fejem, hogy ne szakítsam félbe, az arcom és tartásom pedig egy merő izgatott kíváncsiság, ha eddig nem lihegtem volna a nyakába jóformán, most már kétségtelenül mert a név hallatán ezer és egyféle ötletem lenne, mi is ez a ritkaság. Nem kell kétszer mondani, ügyesen lekapom a fiola dugaszát és Anton arcát figyelve annyit szórok a tenyerébe, amennyit jónak lát. Lélegzet-visszafojtva várom, mi következik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811028#post811028][b]Rothman Anton - 2020.06.09. 21:17[/b][/url]

Én kérek elnézést. Hosszan hunyom le a szemem és bólogatok, egy benrekedő sóhajt hallatva, mint aki pontosan ezt akarta ám mondani. Aki pont így értette, a szájából vették ki a szót. Ház és nyaraló, természetesen.
- De ugye tudod, szívem, hogy az iskolaigazgatóknak azért nem tartanak fenn túl nagy széfet a Gringottsban? - cirógatom meg állát, nyakát, mint egy butuska cicusnak, aki hihetetlen édes, de nagyon el van tévedve. Kicsit hátra is tekerem a fejem, hogy nézegessem őt. Dorombol, ugye?
Nemsokára szór egy adagot a kis fiolávól a tenyerembe. Előre fordítom arcom, mély lélegzetet veszek, amely igazából egyszerre emlékidézési folyamat is, majd kifújom a levegőt, vele együtt az emléket, hogy az felkapja és megkeringesse a port, formát öltve benne: két alak bontakozik ki, fehér csillogással kavarogva a légben, egyre feljebb emelkedve. Táncolnak. Táncolunk. Mi vagyunk azok, a találkozásunk estéjén a pubban. Ott forgunk saját fejünk felett ebben a szívünknek oly' kedves képben, néha picit alásüllyedve, majd ismét felfelé igyekezve. Alakulunk kicsit, hamarosan szellem bárpultot számasztunk, italozgatunk, majd ismét egymásba karolunk, csaknem egymásba olvadunk: a Szépség a Szörnyetegbe és viszont. Kedvesemre sandítok, mit szól a tündéres látomáshoz.

# # #

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811084#post811084][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.10. 22:14[/b][/url]

Szédülés fogja el, a szoba forog vele, mert túl élénkek most a színek és a fények, pedig minden kellemesre és esztétikusra lett alkotva, ha minden rendben lenne, emlékezne a vitára is a fal színéről, vagy a kanapé mintájáról, de nem, most semmire sem. Olyan ez, mintha most ébredt volna  egy mély álomból, valahonnan egy sötét sarokból és ébredne rá arra, mit is tett, hol is van. Szinte zavartan néz körbe, hogy tényleg itt, tényleg most és így? Kissé zihál, pedig egy pillanatig sem futott. Sőt. Képtelen lenne rá. Minden tagja fásult és sajog, pedig csak egy pontot találtak meg és el, az egész kálvária meríti ki. Rég érezte, az elején, amikor utat kellett törni belé és amikor tanulnia kellett, akkor volt utolsónak az, hogy szinte megnyúzva érezte magát, pőrének, akinek eleven húsára sót szórtak. Áll, már-már mondhatni megszeppenten, mert ő csak az ifritre figyelt, holott végül nagyon is tudatosul benne, hogy nincs egyedül. Miért is lenne egyedül? Sosincs. Itt főleg. Most nem. Talán titkon remélte, hogy elsőnek mégis csak vele lehet, legalább annyira, hogy egy fokkal lejjebb ülepedjen minden is, de hazugság lenne, ha el is hitte. Mély, szaggatott sóhajjal húzza magát végül a fájdalmas és nyers valóságba. Tartása még mindig peckes, vállai egy centit nem süllyedtek, ahogy lassan, alig, de fordul a hang iránya felé.
- Mester... – leheli felé, ez több, mint egy egyszerű vezetéknév. Ez az, amely most talán az újra feltörő, belső borzongásnak az oka is. Mert mindenkinek van gyenge pontja, félelme, vagy csak egy tudat, amelyet meg sem akar közelíteni. Zilált tekintete keresi meg, az elhallgató zene után csend rosszabb, mint ezer vádló szó. Sőt. Szúrja, kaparja tudatát. Csak áll ott, pedig még a kanapéra is invitálják, fel sem fogja, hogy válaszokat várnak tőle. Pedig elméje nyitott a férfi felé, ez biztos, ahogy az is, hogy nem így várja a kérdés válaszát, ó nem. Ki kell mondania, szavakat kell formálnia, a sajátjait. Vallomás, gyónás, ki minek nevezi. Bukás. Fájó kezét emeli meg, pillant le rá, mintha azt is most érzékelné. Lassú minden pillanat, a már mocskos kötést illene cserélni, a szőnyegen ujjairól lecseppenő vércseppek éktelenkednek. Minden mocskos, mocskos lesz és véges. Lábai moccannak, ahogy lassan indul meg végül Yezebel felé. Egy hosszú út, hosszabb, mintha gyalog indulna a világ másik vége felé. Cipője orra, amelyet láthatóan húzott le valamivel menet közben, kissé a szőnyegen és végigszánkázik, mintha nem lenne ereje lépni sem. Tekintete zavaros, vállai megereszkednek, végül pedig, az ifrit és a másik látótere előtt áll meg, hullik a térdére, fájdalmas ütközet, ezt azonban nem érzi. Kezei lustán lógnak maga mellett, mintha az ifrittől várná a megváltást, és végül a másik kéztől azt, amit érdemel.
- Áttört a fal. Meglátott. Elcsesztem – tömör és rövid vallomás, de a kontextus is fontos, ami várat magára. Szavakat keres, értelmet és persze, hogy lássa, mi is történt valójában. - Azt hiszem átvertek és gyilkos módon. Az a rohadt klub... az a... elcsesztem. Túl közel engedtem a forráshoz... - indulat tör fel benne, valamit ujjai közé akar szorítani és halálig, törésig szorongatni. De csak elgémberedett ujjait szorítja ökölbe, azonnal elönti a vér és a fájdalom, amely gerincén fut végig, rángatja a valóságba. Végül ismét Yezebel felé pillant, tekintete nem kérlel, egyszerűen csak bámulja őt, lassan pislogva.
- Mit tettem? - súgja felé. Megbánás, harag, félelem. Mert tud félni. Mert most minden lehullott róla. Most a senki, aki nagynak akar látszani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811191#post811191][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.11. 21:14[/b][/url]

Vannak olyan napok és pillanatok, amikor a hétköznapi életem mosódik egybe az éjszakával. Nincs időm váltásra, nincs meg az a pár óra nyugalom, amíg a lelkem és az agyam is átválthat arra, akire éppen szükségem van. Az óra kínkeserves lassúsággal ütötte el az este 8-at, majd 9-et, és bensőmben valami megrezzent. Elkések. A megbeszélés 5-kor kezdődött, teljesen feleslegesen és indokolatlanul ültem az asztal egyik végében, míg ment a szócséplés. Szemüvegemet igazgattam meg orrnyergemen, amikor mindenki sietősen elhagyta a termet. Komótosan lépkedtem ki az épületből, kabátomat eligazgatva magamon indultam el, hogy felvegyem a mosolyt, amiben mindenki a szívtelenséget látja. A bárban, mint ilyenkor mindig, az ismerős arcok már fellelhetőek, a lányok dolgoznak, a fiúk a pultban teszik a dolgukat, néhány ismeretlen társaságot is észreveszek. Szemöldököm rebben meg, ahogy a lány megáll az egyik színpad előtt és méregetni kezdi az én lányaimat. Egy halvány mosollyal ajkaimon intek az embereknek, hogy maradjanak csak, megoldom, szemüvegemet tolom fel ismét, tincseimet tűröm hátra egy könnyed mozdulattal, miközben a tőlem nem éppen megszokott, esetlen lépésekkel indulok el a lány felé, hogy szándékosan ugyan, de kívülről teljesen véletlennek tűnő mozdulattal botoljak meg és lökjem meg hátulról a vállát.
- Bocsánat, ne haragudjon! - nyomom vissza félig lelógó szemüvegemet orromra, megilletődött kékjeimet emelem a lányra. Tekintetem elidőzik arcán, már-már zavarba ejtően sokáig fürkészem a kislányos vonásokat, végül kis pírral arcomon fordulok el tőle. - Ne haragudjon, ügyetlen voltam és figyelmetlen. Az itala kiömlött? Hadd kárpótoljam... Sajnálom - szégyellős mosolyt eresztek meg felé, majd mint aki észbe kap tűröm hátra rakoncátlan tincseimet ismételten. Mint aki most kelt, mégis tökéletesen állnak a fürtök fejemen, a mosolyom sem lankad, ahogy kékjeim esnek vissza a lány arcára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811312#post811312][b]Nádassy Norina Iza - 2020.06.13. 13:26[/b][/url]

Fénysebességgel jövök rá, hogy én ezt ne tudnám csinálni. Figyelem az előttem táncoló lányt és elfog valami különös érzés. Annyi idős lehet nagyjából, mint én, sőt meg merem kockáztatni, hogy pár évvel talán még fiatalabb is. Gyönyörű arca van, hosszú barna haj keretezi arcát, de szemeiből nem sugárzik semmi. Monotonitás, rutin, unottság, közömbösség…. nem tudom minek is nevezzem.  A körülötte ücsörgő férfiak ebből mit sem vesznek észre valószínűleg, mivel nem a szemeivel vannak elfoglalva, hanem sokkal inkább minden más testrészével. Figyelem a másik nem képviselőit, ahogy szinte nyálcsorgatva nézik őt. Sokuknak akár a lánya lehetne.   Újra a lányra pillantok és összeakad tekintetünk, nem tart sokáig de minden benne volt abban a pár másodpercben. Iszok egy újabb kortyot, miközben azzal nyugtatom magam, hogy biztos okkal teszi, amit tesz, biztos szüksége van arra a pénzre, amit itt kap. Sajnos el tudok képzelni pár olyan élethelyzetet, ami erre kényszerít egy nőt, de én inkább meghalnék, mintsem, hogy így kelljen dolgoznom. Egy nagy sóhaj tör fel belőlem, s érzem, hogy nekem itt nem sokáig lesz maradásom. Már fordulnék vissza drága barátnőm irányába, mikor érzem, hogy valaki meglök. A pohár tartalmából egy kevés a földön landol, ahonnan is egy kevés felfröccsen rám. Odafordulok a „támadóm” felé és egy nem éppen ide illő férfi áll előttem. Egyik szemöldököm a magasba szökik, majd elmosolyodom.
- Ugyan, semmi gond. Megesik az ilyesmi! - válaszolok neki, s kezemmel egyet még legyintek is. Több is veszett már Mohácsnál, szóval nem fogok ebbe belehalni. Látom, sőt érzem is, hogy feltűnően nem veszi le rólam a tekintetét, s ha olyan típus lennék, már biztos bele is pirultam volna, de én nem ilyen fából lettem faragva. - Egy kevés löttyent csak ki, szóval nem olyan hattttttalmas a veszteség. Még bőven maradt belőle… - kicsit megemelem a poharat, megvonom vállaim, de a mosolyom töretlen. Belekortyolok ezzel is megerősítve az elmondottakat, miszerint van még benne. A pohár fölül pislogva figyelem a férfi vonásait, szemét, kócos de mégis rendezettnek ható haját, öltözetét, és nem tudom összetenni a képet. Keresztbe fonom karjaimat a mellkasom előtt és oldalra biccentem fejem.
- Annyira nem illesz ide… Furcsa. - közlöm vele, miközben fejemben próbálok valami sztorit összetenni, hogy mi keresnivalója lehet ebben a kócerájban. - Fogadás? Szakítás? Szüzesség elvesztése? Ha utóbbi, akkor hidd el nem kell ilyen szintekre süllyedned. - utóbbit félig viccnek szántam, de félig komolyan is gondoltam. Végigmérve őt, nem tűnik egy szoknyapecérnek. Az igaz, hogy különleges az arca, van egy furcsa kisugárzása, de nem tudom elképzelni róla, hogy a nők csak úgy dobálnák utána a bugyijukat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811372#post811372][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.14. 11:58[/b][/url]

Pontosan négy nappal ezelőtt, Kimoriah egy hatalmas csokor fekete tulipánt kapott kézhez egy futártól, akit ő kért fel rá, hogy juttassa célba azt, tökéletesen akkor, amikor otthon is van. Ez volt az első lépés, és mivel már minden gond és baj lehúzódott, mindent túlélt és idegei simák, eljött az idő, hogy szórakozzon, noha, nem idegekkel. Egy vacsora kellemes dolog, egyedül is szívesen elkölti, mégis, mikor eszébe jut az arc, amit akkor vágott, mikor szinte követelte azt, aki az utolsó, legmagasabb licitet tette rá a közelmúltban, arra a döntésre hozta, hogy ezt most így kell megcselekednie. Sőt. Mosolya megint kissé gonosz volt, amikor felbukkant benne, hogyan is vitelezi ki. Mert már akkor is közölhette volna, vagy most is, ez azonban nem olyan egyszerű. Ő nem egyszerű, közel sem. Eleve eltelt már igencsak sok idő február óta, nem mintha bánná, volt elég dolga, hogy azt elrendezve csak most tudhassa igazán megérettnek a pillanatot. Négy nap biztosan elég volt ahhoz, hogy lenyugodhasson, hogy kitombolja magát vagy csak felfogja, hogy mi is történik. Nem vitte túlzásba, mégis, a csokor mellé illő volt mellékelni némi infót arról, hogy mégis hol találkozzanak, ha elmenne érte, nagyobb az esély, hogy az ajtót csapja rá, és hamarabb lepleződik le. A téren maximum csak nem jelenik meg, ő meg majd vállat von és folytatja tovább az estét egyedül, nem fog összetörni. Mégis, a fekete szirmok között pihent a kártya
Drága Valentinám,

Az idő ellenünk dolgozott, de sosem feledtem el azt, mi vár még ránk. Egy pillanatra sem, most pedig, ha még nem mondtál le rólam, elérkezett az idő, hogy eljöjjön az, amelyet az események sora eddig elvett tőlünk. Kérlek, a késlekedésem bocsánataként, töls el velem egy kellemes vacsorát, melyet szépséged már bőven megérdemel.
Találkozz velem szombaton, este hétkor a Boglyas téren, a szökökút mellett. Fel fogsz ismerni, az utolsó szál tulipánt fogom őrizni a csokrodból.
Várlak, várom a pillanatot.

a Valentinod
, amelyre kacskaringós betűkkel rótták a sorokat arról, hogy fogja várni a kellemes, hétvégi estén. Ő elintézte a foglalást, a hely maga sokkal jobb, mint a pizzéria és egy percig se lett volna hajlandó arra, hogy oda menjen és egyen, mert na, nem egy ajándékkártyán múlik a boldogsága, illetve, hozzá ez a megoldás sokkal jobban illik hozzá, vagy épp sokkoló lesz, fogalma sincsen. Az ötlet maga hirtelenebb volt, mint annak tűnik, tűnhet majd. Ahogy sikerül.
Összekészülve simít végig öltönyén egy utolsót, tincseit rendezi el, majd mindent a zsebeibe rejtve indul meg. Nem késik és nem is siet, kellően hét előtt ér oda és gyújt rá egy cigarettára, míg várakozik. Szabad ujjai között valóban ott az egy szál tulipánt, tekintete a járókelőket vizslatják. A csikket eltaposva, mentolos cukorkát kap be és fogyasztja el, mintha mindennek tökéletesnek kell lennie ma, pedig ez csak a pont, ahonnan ő tovább kíván menni. Karját felemelve pillant az órájára, majd ejti vissza, egy nő amúgy is mindig késik, ez a hitvallásuk, hogy nem érkeznek időben, mert a tökéletességnek idő kell, kiválasztani a ruhát, a frizurát, tudja ezt, csinált már ilyet, csak ő kevésbé romantikus alkat. Távol áll tőle, de ha kell, tud és olyat mutat, ami elhiteti. A hely pedig bőven kárpótolja majd az időért, amit húzott és csavart, ha meg nem, a szándék megvolt. Nem írta ugyan oda, hogy elegánsabb öltözettel illesse majd a vacsorát, valahogy azt nem hiszi, hogy a mamuszát fogja ma elővenni. Ha mégis a pizzára készül és valami nem kerek, maximum korrigálja, ha akarja. Ahogy esik. Elpillant a távolba, ujjaival a levelet piszkálja a száron. Ma teljesen úgy néz ki, mint aki normális, emberi életet él. De ez csak egy pillanat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811392#post811392][b]Bajnóczi Kimoriah - 2020.06.14. 14:41[/b][/url]

Teljesen átlagos napnak indult. Talán számíthattam volna valami meglepőre, mert túlságosan is normális volt, de nem számítottam, hanem naivan elhittem, hogy ennek így kell lennie. Amikor kopogtak, kicsavart testtel és orrom alatt morogva szuggeráltam az ajtót a kanapéról, hogy biztos csak képzelődöm, de nem így volt, ami meglepő. Feltápászkodtam, kitártam az ajtót a legcsövesebb szerelésben, amit ember el tud képzelni, és a pasi a kezembe nyomott egy istenes fekete tulipán csokrot. Felette kukkantottam ki kérdő tekintettel, hogy ez mégis mi, de a futár addigra sehol nem volt. Fekete tulipán. Nem köztudott, de a kedvenc virágom, évek óta szeretnék szerezni belőle gumókat is, erre a konyhaasztalon szemez velem franc sem tudja hány szál. Alsó ajkamat rágcsálva méregettem a csokrot, amikor feltűnt a kis üzenet. Rövid volt, lényegre törő, mégsem tudtam meg semmit azon kívül, hogy a Valentinom küldte. Akit elnyelt a föld február óta. Komolyan van pofája ennyi idő elteltével felbukkanni? Perceket toporogtam a csokor előtt dúlva és fúlva, kezemben a levéllel, és nem akartam elhinni. Nem is hittem igazából, egészen addig, amíg egyik reggel eljött a naaaagy nap.
Teó már a hetedik szettre húzta a száját, és még ő sem akarta elhinni, hogy ennyi idő elteltével bukkan fel a Valentinom, akinek az instrukció igen egyértelműek voltak. - Elmondanám neked, hogy ezzel rohadtul nem segítesz ám! Mit szólsz ehhez? - magam elé tartottam az egyszerű vörös ruhát, és komolyan majdnem könnybe lábadt a szemem, amikor bátyám rábólintott. Sietve kaptam fel magamra, igazgattam meg a tükörben, majd álltam neki a sminknek. Egy egyszerű tusvonal, szempillaspirál és egy bordó rúzs mindig a legjobb kombináció, még a pizzériába is. Csak nem megyek egy randira csövesként. Bár ki tudja... lehet a mamuszom kényelmesebb választás lenne, mint a fekete magassarkú. Hajamba lágy hullámokat csináltam, utolsó simítások, majd letéve a telefont nézegettem magam a tükörben még egy ideig, hogy rájöjjek, ez a szett sem az igazi, azonban amikor az órára néztem összesen 5 percem maradt, hogy a helyszínre érjek. A konyhába rohanva szinte letéptem az egyik székről a blézeremet, majd rohantam ki az ajtón. Végszóra érek a térre, kissé a szélén megállva szuggerálom a tömeget, táskámat magam előtt szorongatva. Igyekszem visszafogni magam, hogy az izgalom hatására ne harapjak alsó ajkamra, mert akkor vége a tökéletes rúzsnak, de olyan nehéz... Barnáim akadnak meg egy ismerős alakon, könnyed léptekkel, hajamat vállam felett dobom hátra és kezdek el óvatosan integetni.
- Arion! - csillannak fel szemeim vidáman, mert én nyertem. A Valentinom felbukkant, és Arionnak nem volt igaza. Ahogy közelebb érek pillantom meg a fekete tulipánt kezében, lassítok lépteimen, kezem esik vissza mellém, ahogy arcát fürkészem. Fekete tulipán. Éppen abban az időben, amit a levél is írt. Kiöltözött. - Ó, ne. Ugye nem azt akarod mondani, hogy... neeeeem! Az nem lehet! - ajkaim nyílnak el egymástól, közvetlen előtte torpanok meg. Könyörgő tekintettel pillogok fel rá, hogy mondja azt ez egy vicc, és ő másra vár. Hogy nem ő az én Valentinom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811400#post811400][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.14. 15:17[/b][/url]

A nyúlványok lassan, de biztosan érzékelhetők agyamban. A lány gondolatai úgy szállnak át az én fejembe, mintha én olvasnám őket, nem pedig közvetetten hallanám csak. Megilletődött tekintetem és zavarom ugyan nem enyhül, mert fenn kell tartani a látszatot, de fejemben rögtön megfogalmazódik a gondolat, hogy mégis milyen szemtelenséget enged meg magának. Az én lányaimnak és fiaimnak a legjobb dolguk van itt, mert mindent megkapnak, amit csak szemük-szájuk kíván, talán éppen ennek tudható be, hogy amint a lány meglát szemei csillannak fel és újult erővel áll neki táncolni. Somolyogva integetek neki a zavart mosollyal ajkaimon, csak pár tizedmásodpercre pillantok rá, mert a szabadkozás után csak nem kellene egy másik nőre koncentrálnom, amikor a kiszemelt áll előttem, éppen ezért időzik el tekintetem rajta tovább, mint illendő lenne, de hamar el is kapom kékjeimet róla. Legyintésére szegezem a földre tekintetemet, felfelé sandítva figyelem a reakcióját, végül megemberelve magam egyenesedem ki, jobb kezem ujjaival szánkázok végig tincseim között ismét, és mosolygok szélesen rá.
- Én... ha nem bánja, én azért szeretném kiengesztelni. Tényleg nagyon sajnálom - a korty valóban meggyőző, hogy van benne még, az üvegpoháron keresztül is látom, hogy tényleg így van, azonban minél messzebb viszem innen, annál jobb. Az emberek legtöbbje nem azért jön ide, hogy a lányok kedélyállapotát vizsgálja, így amikor ez megtörténik, már-már sértésnek élem meg, mint a hely tulajdonosának a jobb keze. A bárpult felé pillantok, ahol kékjeim találkoznak a pultoséval, aki szintén csillogó tekintettel integet felém. Zavartan intek vissza egy őszinte mosoly mellett, kékjeimet a pult környékén pihentetem, mintha nem érezném a lány fürkésző pillantását magamon. Ismételten meglepettségtől csillogó kékjeimet emelem rá, miközben felé fordulok, és hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy végül a zavart mosoly kerüljön fel ismét ajkaimra, a pír jelenlen meg arcomon, ahelyett, hogy torkát ragadnám meg és vinném hátra, amiért van pofája kócerájnak hívni a mindenségemet. Ajkaim formáznak ó betűt, ahogy ismételten elfordulok tőle és a bár egyik messzebbi pontját szuggerálom. Zsigerből jövő tegezés. Harmadik rossz pont.
- A tulajdonos jobb keze vagyok - ha lehetséges, akkor a pír arcomon kissé elmélyül, mielőtt folytatnám, és őszinteségtől csillogó tekintetemet emelném a lányra. - Besegítek mindenben, amire neki nincs ideje, mint például a beosztások, a bérek, új lányok vagy fiúk felvétele - elengedem a fülem mellett a szüzességre irányuló részt, főleg az utána jövőt. Ilyen mélyre? Ennél feljebb nincs, és ez is csak azt mutatja, hogy a lány mennyire ostoba és tudatlan. Még hogy ilyen mélyre süllyedni! A feltételezés tőrt szúr a szívembe, és a gondolat, hogy megbüntessem egyre többször és többször bukkan fel elmém legsötétebb részéből, azonban a negyedik rossz pontot nem írom fel. Még bármi történhet, még bármi megeshet, ami arra késztet, hogy meggondoljam magam. A mindenségemet szidni éppen előttem? Megbocsájthatatlan, az meg, hogy nem tudott róla, aligha mentség. Szégyenteljes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811403#post811403][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.14. 15:35[/b][/url]

Továbbra sem biztos semmi sem, de ha hamar mégsem illik csak úgy feladni, bár az vicces, ha őt nézve bármi szóba kerül, hogy mi illik és mi nem. Ő tökéletes példa arra, hogy hogyan szarja telibe az illemet és most mégis tovább ácsorog, a padra sem ül le, amely nem olyan messze pihen tőle és nem olyan rég hagyták ott. Jár erre mindenki, bár ismerős arcot nem lát, ez annak a kára, hogy kevésbé ismerkedik, mint a jó szomszédok szoktak, sőt mi több, ha lehet, még el is kerüli. Nincs nagyon sok fogalma sem arról, hogy kik laknak mellettük, annyit tud, hogy ártalmatlanok rájuk nézve, fordítva is, mert a bűbájok semmi olyat nem engednek láttatni, még az ablakon befele bámulva sem, akárhogy áll oda vagy történik bent valami. A ház amúgy sem a központ, nem nagyon van ott semmi sem, de életnek telivel kell látszódnia, hogy ne valami szellemtanya, vagy épp gyanúsan csendes közeg legyen. Most mégis az, egyedül volt, mikor eljött és ez így van jól, nem kell mindig sem valami akció, mert a látszat tökéletessége ezt kívánja meg. Házon kívül, aki akar valamit, kopogtat, választ meg nem kap. Ilyen egyszerű.
Lehet, hogy ő sem kap semmi választ, benne van a pakliban, ahogy zsebébe süllyeszti egyik kezét és keresgél. Elhozta a kártyát, elhozott mindent, ami kellhet, a mobilját veszi elő végül és feloldva néz körbe. Senki olyan nem kereste, aki ne érne rá később, mégis, ideje van, hogy lepötyögje a válaszokat, miszerint egyelőre elfoglalt bármi mókához és ha nem változik semmi, akkor marad is, ha nem, akkor meg majd jelet ad arról is. Noha nem hiszi, hogy amúgy pozitív lesz az egész, elvégre, ha meglátja és le is esik neki a dolog, akkor bizonyára koppanni is fog és lehet nem a földön, hanem az ő fején. Mindenre fel van készülve, nem vett eddig sem sok mindent a lelkére, nem ma fogja elkezdeni, még ha akadtak is kellemetlen pillantok nem is olyan rég. Nem forgatták ki, visszatért magához, a tökéletes megjelenéshez, a játékokhoz, most pedig a nőhöz is, akinek érkezését várja éppen. Még pár szó, majd már rejti is vissza a készüléket a zsebébe, nincs egyelőre szükség rá, nem az az alak, akinek mindig a tenyerében pihen, többet idegesíti, mint kellene, igazából. Szerencsére sikerült úgy rúnáztatnia, hogy bemérhetetlen legyen, a másik, amelyet „civil” megmozdulásaira használja, otthon hagyta, de mégis, kell egy olyan is, hogy lássák, él és mozog, nem csinál semmi olyat. Mindegy. Súlypontját helyezi át egyik lábáról a másikra, amikor az ismerős hang csendül mögüle. Ajkaira cinkos mosoly húzódik, ahogy fordul felé, csendben várja ki, míg közelebb érve a kezdeti lelkesedés leolvad az arcáról és végül eltűnve áll meg előtte. Nos, rosszabbat remélt, még a végén megsérti a dolog, hogy ennyire szörnyű a tény, hogy ő váratta eddig, nem valaki ismeretlen fél. Ciccegve csóválja meg a fejét.
- Nem akarok én semmit sem mondani – mégis, megint a kabát zsebébe nyúl és előhúzza a kártyát, amelyet akkor kapott és ami a biztosíték arra, hogy bizony, mégis lehet. A tulipánt fogó ujjai közé tűzi, és mint valami bizonyítékot nyújtja felé. - Beszéljenek ezek, nemde? - billenti kissé oldalra a fejét, a mosoly, amelyet ereszt, most nem talán csak kedves, hanem épp az a tipikus, aki élvezi a helyzetet, nagyon is. Tuti most fog megfordulni és visszamenni oda, ahonnan jött. Ő megpróbálta.
- Valóban sok minden jött közbe, amely miatt nem lett volna alkalmam kellemes élményt nyújtani, de most itt vagyok. Én vagy a Valentinod, hiába nézel így rám – tárja szét karjait, hogy nos, ez jutott most. Oké, hagyja levegőhöz jutni, vagy amíg keres valamit, amit hozzávághat, addig ő, amennyit lát, azt felméri. Eddig egész jó a látvány, nem tagadja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811420#post811420][b]Bajnóczi Kimoriah - 2020.06.14. 17:04[/b][/url]

Rohadtul nem akarom elhinni azt, ami most történik. Nem csak azért, mert Arion, hanem mert tényleg van arca arra, hogy ennyi hónap után feltűnjön, mint a Valentinom és villogjon itt nekem azzal a rohadt kártyával, meg fekete tulipán csokrokat küldjön a randi előtt, mintha ennél természetesebb dolog nem is lenne. Egyáltalán honnan tudja, hogy a fekete tulipán a kedvencem? Ez azért annyira nem volt lényegi információ kettőnk között a beszélgetéseink alkalmával, nem is emlékszem, hogy említettem neki, de... baszki! Nem ez a lényeg! Arion áll előttem, mint a Valentinom és ki is jelenti, én meg érzem, ahogy a pumpa megy fel az agyamban, lassan de biztosan, főleg, amikor megemlíti a kifogásokat, mert a Mr. Elfoglaltnak, csak most volt erre ideje, ami rendben van, még el is tudnám fogadni, de agyam folyamatosan pörög. És bármilyen meglepő, annyira nem vagyok ostoba, mint azt sokan hiszik rólam, így a képkockák elég hamar a helyükre kerülnek. Elveszem a felém nyújtott tulipánt és a kártyát, de nem pillantok Arionra, csak a kezemben tartott tárgyat szuggerálom, míg a virágot másik kezembe veszem. Ujjaim között forgatom azt, és ahogy visszapörgetem az eddig történt eseményeket, egyre nagyobb bizonyosságot nyer, ami csak fel-felbukkant bennem. De ez már nem csak valami felvetés, ez valóban így van, és az agyam még jobban kezd elborulni, ahogy az utolsó részlet is a helyére kerül.
- Az első találkozásunk... - barnáimat emelem a kártyáról Arionra, valami megmagyarázhatatlan tűz lobban fel bennük. - Az első találkozásunkkor te már tudtad, hogy itt vagyok, mégis játszottad a hülyét! Eljátszottad, hogy véletlen találkoztunk és fel sem ismertél! Most meg van pofád idehívni engem és benyögni, hogy te vagy a Valentinom, akire hónapokat vártam?! - hangom a végére válik kissé fojtottá, de nem szégyellem kiengedni a hangom, azonban még így sem olyan erős, mint amit alapvetően kiváltana belőlem ez most. - Közöltem veled az elején, hogy nem leszek a játékszered - csalódottság csillan barnáimban, ahogy Arion kezébe nyomom a rózsát és a kártyát is. Nem tudom mit hisz, nem tudom mit akar, de ez most nem egy olyan helyzet, amit tudni szeretnék kezelni. Hónapok teltek el, és bármennyire is tudom milyen, mert volt alkalmam megtapasztalni nem egyszer, az, hogy ennyi hónapon keresztül, sőt, még az első találkozásunkkor is úgy csinált, mintha... ez már valami másik szint. Nem szeretnék részt venni a játékaiban, nem szeretnék a játéka lenni, aki rögtön ugrik, ha szól neki. Nagyot szusszanok, barnáimat szakítom el róla és pillantok el egy másik irányba, amíg lenyugszom, mert minden érmének két oldala van, és ezt nem hagyhatom figyelmen kívül. Elfelejthette volna, hogy ő nyert, elfelejthette volna a kártyát, és ezzel együtt a randit is. De nem tette. Hónapokkal később ugyan, de felbukkant és meg kell hagynom, hogy megadta a módját. Lehunyom tekintetemet, végül visszapillantok rá, elkapom kékjeit.
- Induljunk. Nem szeretném, ha miattam késnénk el - komoly arccal és tekintettel forgatom meg ujjaim között a tulipánt, amit visszavettem tőle, végül halvány mosollyal tűröm hátra fülem mögé hajamat és fűzöm be tincseim közé a virágot. - Köszönöm a csokrot - választ sem várva indulok el lassú, hosszú lépésekkel a pizzázó felé, mert csak nem illik elhagyni a randipartneremet, bármennyire is azt kellene tennem. Felbukkant, nem felejtett el, hiába telt el ennyi idő. Itt van. És ezt értékelnem kell, még akkor is, ha a szívem ugrik ki mindjárt a helyéről.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811422#post811422][b]Nádassy Norina Iza - 2020.06.14. 17:10[/b][/url]

Az előttem táncoló lány szeme felcsillan, mikor meglátja az engem fellökő férfit. Azonnal nagyobb lelkesedés jeleit mutatja, s őszinte mosolyt küld felé. A boldog mosolyból én is kapok egy keveset, mikor rám pillant, majd a korábbi komolysága tovatűni. Nem tudok hirtelen mit kezdeni ezzel a dologgal. Nem tudom, hogy most egy kihívást lát a férfibe és azért lett hirtelen ilyen lelkes, vagy egyéb más oka van neki. Kicsit megrázom a fejemet is, hogy tényleg jól látom-e, amit látok. Felfoghatatlan számomra, hogy ez a nő szereti azt, amit csinál, szereti kitenni magát lenge kis öltözetben a nagyközönség elé, és szeret egy színpadon vonaglani a nyálukat csorgató férfiak előtt. Valahogy az én világlátásomban nem áll össze ez a kép. Ennek ellenére kénytelen vagyok elfogadni azt, hogy vannak nők, akik ezt szeretik és élvezik. Mert most egészen konkrétan ez látszik rajta. Tekintetem egy távolabbi leányzóra vándorol, aki szintén úgy tűnik élvezi a dolog, majd egy újabb dolgos hölgyet keresek pillantásommal. Egy mély sóhaj tör fel belőlem… Hát jó, ha nekik ez megfelel, akkor ki vagyok én, hogy felülbíráljam őket. Megvonom vállam, majd újra teljes figyelmemet a férfinek szentelem, aki nem enged abból, hogy kiengeszteljen, pedig aztán tényleg semmi szükség nincs rá. Nem tudom mire vélni a viselkedését, az esetlenségét, a furcsaságát. Azzal sem tudok mit kezdeni, hogy ennyire erőlködik. Hirtelen valami kellemetlen érzés fog el, amit nevezhetünk akár rossznak is. Nem tudom miért, de valami nagyon nem oké. Amikor intenek egymásnak a pultos sráccal, azonnal feldolgozom az információt, miszerint ő nem először tartózkodik ezen a helyen. Így a korábban tett kérdéseim és megjegyzéseim alaptalanok voltak. Kezd bennem felülíródni az egész eddigi kép. Mikor vázolja, hogy ki is ő valójában, akkor végképp elfog egy kellemetlen érzés. Valószínűleg nem kicsit tapostam a lelkébe a korábbi kijelentéseimmel. Azonban az előttem állót továbbra se tudom itt elképzelni. Olyan kis esetlennek tűnik, aztán benyögi, hogy ő itt a Jani. Bakker! Nyelek egy nagyot.
- Hát akkor bocsánatot kérek! Ha tudnék azonosulni ezzel, akkor biztos nagyon tetszene a hely. - megvonom vállaim és egy bocsánatkérő mosolyt küldök felé. Nem tudom, hogy tudok-e javítani a helyzeten, vagy pedig hamarosan repülök innen szó szerint. - Én személy szerint nem tudnám ezt csinálni. Nem tudom elképzelni azt az élethelyzetet, ami miatt idegen férfiak előtt táncolgassak egy pici szoknyában és melltartóban. De az én vagyok… Ők meg úgy festenek, hogy még el is vannak ezzel a munkával. - elkezdhetném ecsetelni neki mélyrehatóan a véleményemet erről az egészről, de nem fogom. Nem fogom, mert 1000%, hogy nem egyezne a véleményünk.
- Ha már sikerült megsértenem, akkor viszont szeretném én meghívni egy italra… - mivel nagyon komoly és kimért volt végig velem szemben, így jobbnak láttam visszaváltani magázódásra. Na meg az sem elhanyagolható, hogy ő itt a főnök, vagy valami olyasmi. Megiszom a poharam tartalmát, majd a pult felé fordulok és teszem meg az első lépést felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811436#post811436][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.14. 20:45[/b][/url]

Lehet nem ártana megtanulnia, hogy az emberek nem úgy működnek, ahogy ő és nem mindenkinek jó és helyes, sőt, kényelmes az, ahogy neki igen. Mert való igaz, hogy rohadt felszínes és nem törődöm ember, aki mégis ügyel és figyel és ha van alapja, oka annak, hogy figyeljen, akkor igenis tud, még ha nem olyan értékekkel, mint a normális emberek. Sőt, közel sem, mert mondhatni, ahova adnak, onnan el is vesznek. Az énközpontú felfogás pedig nem ad mást, csak azt, hogy a világ nehezen tűri meg és tolerálja, hogy füttyög és táncra hív bárkit, akit csak akar. A csapattal sem teljes, sőt, igencsak sok helyen nem ügyel másra, mint magára, mégis, ott teljesen más, hiszen vannak felette, van, aki dönt és irányít, ott nem mindig az ő akarata érvényesül. És akkor most itt van ez, amikor megint ő dönt, pedig dönthetett volna előbb és mégsem, mert úgy érlelte, mint más a bort szokta a pincében. Türelmesen – vagyis magához mérten – várja ki, míg átveszi a kártyát, mintha ellenőrizni kellene, hogy valóban igazi-e, vagy csak valami hamis, hasonló darab, amivel csak szívatni akarja, mint ahogy az első, hitetlen szavai sem. Oké, ezt megint a nő veszi komolyabban, mint kellene? Lehet? Vagy ez a normális? Nem, ő ezeket annyira nem ismeri, akinek az élete nagyrészt felszínes kapcsolatokból áll, az nehezen tud az igazi részletekre felfigyelni, akaratán kívül. Végül megszólal, fejét fordítja felé, mert épp az órájára pillantott, de bőven van még idő hüledezni vagy épp bármi másra. Szusszan egyet, mikor közli az összerakott darabokat, amelyekre, ő igazából csak addig ügyelt, ameddig tartott, hiszen azóta már folytak tovább az események, találkoztak is, nem voltak relevánsak. De tessék, pontosan jó példa arra, hogy mennyire másképp működnek az emberek, mint ő és igenis, egyeseknek meg is ragadnak a tettei, meg azok következménye, súlya akármije. Megrágja a szavait, mielőtt bármit is mondana.
- Nos, hát... igen – kezd bele, miközben visszapillant rá. Nem látszik rajta, hogy frusztrálja a dolog, vagy épp bűnbánó éppen, sőt, de talán igen, hogy elgondolkodik. Tud olyat. - Amikor ledobtam a licitet épp elmenőben voltam, szóval az tényleg rohadt véletlen volt. Nem is néztem kik vannak, de valljuk be, olyan ritka neved van, hogy tudtam, ez csak te lehetsz. De aztán el is mentem a dolgomra, utólag tudtam meg, hogy senki nem licitált fölém, pedig simán megvolt az esélye – von vállat, mert nem tudta, mennyire van a végén dolog. Sőt, ha tudta volna se várta volna meg a végét, jelenése volt. - Nem a hülyét játszottam, azt, hogy hol laksz és ilyenek, tényleg véletlen találtam meg. Utólag szóltak erről a vacakról is – mutat a kártya felé, amelyet eljuttattak hozzá végül és azt is, hogy lehet menni a randira. De hát nem ment, sőt, utána sem és még aztán sem. Szóval ez tényleg az ő sara, el is ismeri, nem fog erről most vitát nyitni és veszekedni, hagyja, hogy köszörülje rajta a nyelvét, ameddig szükséges. Hiába mond bármit, tudja, úgysem ér el a célig, vagy nem úgy, ahogy az ő közli. Az mondjuk erős, hogy fel sem ismerte, mert na, fel lehetett bőven, csak a helyzetet nem, hogy ott a kertben, háttal művelve mit csinált. De ezeknek már tökre mindegy, azért mégis, a pofátlanságra mordul egyet.
- Volt hát. Ha már valami van, akkor legyen is meg. Tudom, tudom, hogy hónapok, de most jött ki úgy, hogy jó is legyen, ha nem harapod le a fejem – forgatja meg a szemeit, mert ha így folytatódik, el se kell talán indulni. Rendeződött a türelme, nem kéne megint addig nyújtani, ameddig az ő hangja is megemelkedik, holott aztán nincs mit kitöltenie rajta. Valahol, igaza van, de be nem fogja vallani, ahogy túl büszke. Túlságosan. Sóhajt egy nagyot, karjait tárja szét kissé, majd csapódik az oldalának, ahogy elengedi. Igen, emlékszik erre, tudja, megjegyezte.
- Ki mondta, hogy ez játék? Attól, mert annak tűnik, nem az. Mulatunk, ennyi – nem azért a retkes öt galleonért, amit meg sem érez. Mehetne a kútba, és valóban, el lehet gondolkodni azon, hogy ha mást nyer meg, azzal ez történt volna-e? Vajon akkor is, kihagyással de eszébe jutott volna-e? A nő a múltból, mégsem érez kötelezettséget se semmit, mégis, vissza-visszatér hozzá és ha játszik is, de történik valami. Ezzel szemben valami új ismeretségű pipit is felkeresett volna vajon? Lehet nem. Lehet, az nem számított volna, de ő akkor miért számít? Fogalma sincs, talán néha tényleg képes arra, hogy kapcsok legyenek abban az életében, ami nem sötét. Fura ez, inkább elengedi. Jobb, ha elengedi, mert semmit sem ért. Zavarják le vagy hagyják a francba, és annak tűnik, ahogy visszaadja a cuccokat. Megvonja a vállát, hogy akkor felőle oké, lehet így is, mulat majd egymagában. Már épp szavakba öntené, amikor mégis visszaveszi tőle a tulipánt és a hajába aggatja. Jó, ez meglepi, de a szeszélyesség nem. Számított erre ugye, csak nem épp így, így lehet, hogy a következő két pislogása kissé meglepett. Elküldik finoman a francba majd mégis menjenek? Hát rendben.
- Nincs mit. Teó segített – mert azt is felhívta, dumált vele, csak kérte, ne emlegesse, mert meglepetés lesz. Ez a szó mindig jó kulcs a hallgatáshoz, meg az is, hogy vele is összefut majd, hogy a legutóbb beszélt incidenst lerendezze. Emlékezett, hogy fekete valami, de a rózsa volt az első blikkje, tévesen.
- Te merre mész, amúgy? Nem a pizzériába megyünk. Ha már ennyi idő telt el, azt gondoltam, kicsit jobb hely kell hozzá és az nem itt van. Szóval, így is? - tartja a karját, hogy karoljon csak bele, hogy majd elsétálhassanak a hoppanálási helyre, onnan pedig a cél felé. Mert miért is lenne ő egyszerű?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811745#post811745][b]Ophelia Carolina Brown - 2020.06.17. 12:45[/b][/url]

Nagyokat sóhajtozva indultam el teljesen céltalanul. Mindent a táskámba söpörtem, ami csak kellhet, mert ebben a mérhetetlen csendben, ami mindig rám telepszik, amikor a házi néni elmegy az unokáihoz, nem lehet megmaradni. Szóval a nagy pakk dolgozatot is valahogy belevarázsoltam a táskámba majd csak elindultam. Sokáig álltam az utca legelején, hogy berobbanok Korihoz egy üveg borral, de végül lebeszéltem magam róla, mert legutóbbi találkozásunkkor kiderült, hogy Jack végre visszatalált hozzá valamelyest, így aligha lehetne pofám szétrobbantani őket. Örülök nekik, nyilvánvalóan nem rúghatom rá barátnőmre az ajtót, hogy azonnal csináljon valamit, különben nekem itt és most végem van. Normális esetben megtenném, de az ő boldogsága sokkal fontosabb, mint az én nyűgöm.
Túl korán van még, a Nap is az égen jár bőséggel, amikor belépek a bár ajtaján. Rajtam kívül a pultos tartózkodik csak bent, így mosolyom rögtön őszintébb lesz, amikor már a férfi is rám pillant. Mosolyogva intek neki egyet, majd a pulthoz lépkedve helyezem magam kényelembe táskámat magam mellé téve. Hamar belelendülünk a beszélgetésbe, a kikért limonádé is gyorsan fogy, az idő meg csak telik, nekem meg eszembe sem jut, hogy a dolgozatokkal foglalkozzak. Mintha újra tini lennék - Merlinre, de régen volt - olyan felszabadultan beszélgetek az idegen pultossal, de ahogy a Nap megy lefelé, és besötétedik a végére már úgy érzem, mintha évek óta ismernénk egymást. Időközben a bárt is volt alkalmam megfigyelni alaposabban és ahhoz képest, hogy kívülről milyen aprócskának tűnt első látásra, meg kell mondjam, ha az ember belép, kellemeset csalódik. Tágas és hangulatos, van itt minden, ami szemnek és szájnak ingere, ahogy elnéztem még egy aprócska emelvény is van azoknak, akik belevetnék magukat a karaoke világába.
Kékjeimet vezetem vissza Arnoldra, amikor folytatja a történetet a nőről, aki a legutóbb a pulton táncolt, mert sajnos már nem csak én vagyok vendégként jelen, így a beszélgetésünket megbocsájthatatlan módon szakítják meg párszor. A másik pultosra még várhatunk 1 órát, ha jól emlékszem. Mintha már én is itt dolgoznék. Akaratlan kuncogok fel, majd tenyerembe helyezvén államat figyelem Arnoldot, aki a második koktélomat keveri nekem. Fogalmam sincs mi ez, mit tesz bele vagy mit sem, de finom, én meg rábíztam magamat. Van az a mondás, hogy ökör iszik magában, azonban ne felejtsük el, hogy nekem itt van Arnold, akinek sörös poharához koccintom sajátomat, majd kortyolok belőle.
- Inkább azt mondd meg nekem, hogy nem esett le tűsarkúban a pultról, amikor össze-vissza ugrált - nagyon-nagyon elgondolkodtató kérdés. - Mármint én tudok mindent csinálni magassarkúban, de berúgva egy lelakkozott pulton... necces - szemöldökömet ráncolom, miközben latolgatom magamban a felmerülő lehetőségeket, miközben tekintetemmel követem, ahogy Arnold ismét magamra hagy. Komolyan kezdek megsértődni, még akkor is, ha csak a munkáját végzi. Nagyot szusszanva esik vissza pillantásom a koktélra, amiből kortyolok is, majd siklik tovább a táskámra, amiben a halom dolgozat pihen. Elhúzom a számat, és mintha észre sem vettem volna őket fordulok a nyitott tér felé a székkel, háttal a pultnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811776#post811776][b]Bajnóczi Kimoriah - 2020.06.17. 19:47[/b][/url]

Úgy érzem magam, mint egy átvert kislány. És ezzel igazából nem tudtam volna vitatkozni, mondjuk 8 évvel ezelőtt. Tökre meg is állta a helyét akkor, amikor gyerekek voltunk és Arion szervesebben az életem része volt, ahogy a játékaink sem voltak olyan komolyan véve, mint akár akkor, amikor először felbukkant az új életemben. Kölyök voltam én is, és ő is, a szájalások egymással inkább történtek dacból, mintsem komolyságból, hiszen egyikünk sem volt az, azt sem tudtuk, hogy kell annak lenni. Szóval gyerekek voltunk, és amikor elhívott magával az első – és utolsó – randinkra, nagyon félve mondtam igent. Jogos a kérdés, hogy egyáltalán miért volt igenleges a válasz, ami amúgy nagyon egyszerű; mert kíváncsi voltam. Valahogy ugyanúgy viselkedett velem mindig, mint másokkal, mégis másképp, és ezt nem tudom megmagyarázni. Ugyanúgy kaptam az alpári poénokat, a nem éppen burkolt és diszkrét célzásokat, mint a többi lány, de valahogy soha nem jutott el odáig, hogy be is vágja magát annyira, hogy sikerüljön bejutnia oda, ahova akart. Vagy nem akart, ez már részletkérdés igazából, és már nem is releváns, azonban ha akarnám sem tudnám elfelejteni azt az estét. Tényleg olyan csodálatos volt, mint ahogy az első alkalommal visszaadta az illúzióval, ha nem csodálatosabb, mert akkor valahogy tudtam Arionra úgy tekinteni, mint emberre, és nem egy kanos pöcsre. Az az este volt az a pont az életemben, amikor elhittem, hogyha ebből több is lenne, akkor nem bánnám meg, de rá pár napra Arion eltűnt. Szó nélkül, se puszi, se pá eltűnt és senki nem tudott semmit. Nem lehetett elérni, egyszerűen felszívódott, és olyan mérges voltam rá, mint még soha senkire. Akkor kívántam azt, hogy soha többet az életben ne találkozzak vele, mert nem érdemli meg, míg én igenis megérdemlem a nyugodt életet nélküle. Tartott, ameddig tartott, mert most megint egymás előtt állunk. És randizni készülünk, pedig én nem szeretnék erre randiként tekinteni. Nem érdemli meg, még akkor sem, ha az, ami történt, évekkel ezelőtt volt, mert még egyszer nem hagyom, hogy olyat tegyen vagy mondjon, amitől elhiszem azt, hogy én valóban más vagyok. Mert nem vagyok.
Csalódottságtól csillogó barnáimmal figyelem, ahogy beszélni kezd. Arcomra semmi nem ül ki, semlegesen hallgatom végig, hogy ő mennyire véletlen licitált rám. Elhiszem neki, mégis eléggé szkeptikusan állok ehhez az egészhez, és baszki, rohadtul nem róható fel nekem! Sőt, ha nem csatos cipő lenne rajtam, simán megcsapkodtam volna vele, még utána is hajítom, ha nagyon szükséges, de nem tettem, úgyhogy nagyon ügyes vagyok. Meg felnőtt nő, aki az Eridont vezeti, de ne menjünk bele mélyebben. És tényleg ő a Valentinom. A kártya, a tulipán, az, hogy kiöltözött, hogy itt van az időpontban, amit nekem írt le a kártyára. Merlinre, tényleg ő az. Akaratlan harapok alsó ajkamra, amikor közli, hogy hiába tűnik játéknak, egyáltalán nem az. Valóban így lenne? És higgyem is el neki, hogy valamiért rohadtul játéknak tűnik, amit annyira, de annyira szeret űzni mindenkivel, de ez most véletlenül sem az? Elég vékony jégen táncolok, mégis beljebb megyek, hogy elindulhassak a helyszín felé, immár a hajamba tűzött tulipánnal. Meg kell értenem. Nem felejtett el, hanem itt van, és be szeretné tartani azt, amire a licitet tette. Rendben, csináljuk. Vagyis…
– Óóó, oké – fordulok vissza felé kis pírral arcomon, majd a felém nyújtott karra pillantok. Nagyot szusszanva karolok belé, hogy elindulhassunk a bárhova is. – Csak abban reménykedem, hogy a kiválasztott helyhez nem öltöztem alul vagy túl. Most ezen fogok izgulni, amíg ki nem derül, hogy hova viszel – elhúzom számat, de ajkam szegletében bujkál a mosoly, ahogy felpillantok Arionra. Könnyedén lépkedek mellette, majd a hopponálási ponthoz érve, kissé közelebb araszolva hozzá és pontosan követve az utasításait érkezünk meg Pestre. Legalább az már biztos, hogy az országot nem hagytuk el, ami plusz pont. Ha esetleg balul sülne el a mai este, mit tudom én, Bécsből például, sokkal nehezebb lenne a hazajutás.
– Most márt tényleg elmondhatnád hova megyünk, mert kezdek nagyon izgulni – felszegett állal, egyenes háttal, éppen megfelelő hosszúakat lépkedve mellette közlöm a tényt. Hangom bársonyosan cseng, mint egy felnőtt nőnek, pedig szívem ugrik ki a helyéről lassan, mert elképzelésem sincs hova tartunk, de kitartóan, karjába karolva követem őt, és a bennem tomboló tinilányt igyekszem elnyomni. Szerintem elég jól megy eddig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811796#post811796][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.17. 22:27[/b][/url]

Nem lehet ennél őszintébb, ez tény. Mindig is úgymond ködösített, vagy sem, most ennyire lehetett mégis, de a teljes sem lenne talán elég. Mindig is egy lelketlen paraszt volt, ez nem újdonság, még a közös pontok ellenére nem olvadt meg a jég, vagy már beton, vagy az sem, fogalma sincs, milyen metaforával lehetne azt illetni, ami odabent van és még szofisztikált is marad mellette. Nehéz, ha kellene szintet adnia neki, ilyet azonban ő nem tesz, így hát, nem is kell kifejtenie, csak hagyni, hogy vagy kiakadjon a nő, vagy lehiggadjon. Mindkettőnek teret enged, ha itt lenne a csokor, lehet azt csapkodná épp a zakójához, miközben saját maga meg röhögne, mint a régi szép időkben és akkor ne mondja senki, hogy nincs időutazás. Persze, elég sarkalatos lenne, tekintve, hogy már egyikük sem abban a korban jár, ki hogyan, a maga módján komolyodott, vagy legalább érett meg, más nem a szám a plasztik kártyán, amely igazolja mivoltát. Igen, volt már egy randi, felötlött benne már akkor, amikor szóltak neki, hogy megnyerte a mostanit, csak épp az ennek a közelébe sincs, a saját mércéje szerint. Az illet a tinikhez, akkor másképp gondolkodott, agya sokalltabb lágyabb és szegényesebb megoldásokkal oldotta meg a dolgokat, közelében sem volt annak, ami épp a nőt figyeli, arcát, tartását, hogy mégis mi lesz a következő lépés. Mert ha menni akar, engedni fogja, felfedte magát, az apró, játékos álcát, amelyet talán senki nem vett olyan komolyan, lehetséges, hogy azok csak egy kellemes kajálásokban merültek ki és ennyi. Itt viszont van alap, lehet rombolni, építeni, a lényeg, hogy nem két ismeretlen áll szemben egymással és csak úgy, minden háttér nélkül akad ki az egészen. Tény, elhúzódott, de itt van és mindig az a lényeg, ami megtörténik, nem amit csak ígérnek, az idő nem mindig számít. Nem volt határidő, vagyis volt valami a kártyán, meddig lehet beváltani, de annyit nem akarta az időt húzni, hogy írásos emléknek számítson az, ami a kártyalapon szerepel. A hangos szavak azonban elmaradnak, őszinte hála is csillanhat tekintetében talán, mert végképp nem kíván a nyílt utcán vitázni és beleállni, hogy aztán ez a rohadt kis közeg azon csámcsogjon, hogy miket éltek meg. Meghallgatja, amit mond és ennyi. Semmi. Még szinte meg sem rezdülnek a nő arcizmai, ajkai sem, ami mondjuk egész ügyes, de talán aggasztó is. Oké, hát akkor puffogjon magában, nyíltan, még el is indulna a pizzázó felé, mint valami drámai alak, hogy jó, oké, felcsesztél, majdnem elvesztettem a fejem, de mégis megengedem, hogy elvigyél enni. Remek. Ha így folytatódik az este, talán megbánja, hogy nem az olasz étterembe foglalt asztalt, ahol az őshonosoknak egy heves vita otthoni környezet lenne. Hah. Ha valaha megint elvinné enni, tuti meglépi, ki tudja, még talán mókás is lenne.
- Nem, nem öltöztél egyik irányba sem, tökéletes lesz – bár nem lát mindent, egyelőre ennyiből is leszűri, a sminkből, a cipőből, a többiből, hogy nem csak felvett valamit, hanem ki is választotta. - Hamarosan kiderül, nem kell sokat várni rá – nem titokzatoskodik, viszont ha mond egy címet, nevet, akkor lehet, hogy bután néz, hogy „az mi?” és még jogos is lenne, hiszen nem köteles mindenkinek ismernie a főváros helyeit betéve. Ő maga sincs így, de mire való a net, ha nem erre? A ponthoz érve áll meg és az imádott mágia előnye, hogy már ott is vannak szinte és mégsem, elvégre, a biztonságos landolás mindig fontos. Irányba fordulnak és már lépked is tovább, a takarásból, ahova érkeztek, hamar kilépnek. Egy kicsit séta, de nem sok.
- Étterembe. Mármint, nem falatozóba, meg ilyen gyors valamibe. A Városligetben van – árul el nem sok titkot, mert ezt inkább látni kell. Maga az étterem a tó szigetén pihen, kilátás a vízre, kacsákra, fényekre, mindenre, amire csak lehet. Nem egy nagymama falatozója adagot tolnak az ember elé, de ahogy nézte, mégsem az összevacakolt tányért fogják csak nézni, értetlenkedve. Ez neki is új terep, ha csalódnak, együtt fognak és keresnek mást. Egy ideig némán lépkednek egymás mellett, nem húzza egyelőre elő az udvarias dolgokat, azzal ráér ott, a hangulatban, még mindig hagyja emészteni, úgy nézi, egészen jól összekapta magát, már-már el sem hiszi, hogy tényleg az a Kimoriah lépked mellette, aki mamuszt akart rá adni. Érdekes.
- Nézd, ott van – mutat előre, ahogy végül megközelítve rálátni az épületre, amely valójában a szigeten pihen, körülötte a tó és így, ahogy a nap indul lefele, úgy gyúlnak lassan a fényei. Kíváncsian pillant a nő arcára, hogy ugyan még teljesen ott nincsenek, de már teljes méretében és mivoltában láthatja, hogy mivel dobta fel a dolgot, ha már tényleg késett.
- Nos, megfelel az öltözékedhez?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811797#post811797][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.17. 22:32[/b][/url]

- Hülye görcs – röhögi szembe az alacsony alakot, aki éppen azon van, hogy kiköhögje a lelkét. A könyök, amely a gyomrába csapódott, talán nem épp kellemes közlésmódja annak, hogy vegyen vissza az arcából. Noha nem olyan rég sétáltak ki a levegőre, hiszen előtte amazok elvoltak a maguk kis bajaival, ő pedig szokás szerint keveredett erre, most olyannyira vágynak vissza a zárt térbe. Neki szüksége van az egyik arcra, hogy egy-két apróbb információt egyeztessenek, illetve, ő előtte kint volt a helyen, a telken, amelyre építeni kívánja ha nem is a várát, hanem csak a kis illúzióját, amelyről ezeknek nemigen van fogalma. Az az egy arc is csak annyit, hogy érdeklődik, mik az újdonságok, ki merre ül a szemétdombján és lemaradva tárgyalták éppen, mikor a köpcös tolakodott oda, hogy elálló füleit hegyezze, ezek miről diskurálnak. Az ilyet még viccből sem tolerálja, mégis, mondhatni kegyes volt, hogy csak ennyivel, de honorálta a kíváncsiságát. Szívesen ütötte volna tovább is, de nyílt terepen az ilyesmi nem okos dolog, meg elvileg nem is illendő azonnal a féktelen agresszióval válaszolni arra, ami történik, elvégre, annyira titkos dolgok amúgy sem hangzottak el, azokról ők mit sem tudnak. De a tenyere akkor is viszket.
Le kellene legalább a másik kettőt rázni, azonban nem úgy néz ki, hogy sikeresen könnyen kivitelezhető a kellemetlen emberi attitűdök nélkül, mint a sértődés és a még hangosabb tagadás. Hosszú sóhaj, ilyenkor mindig megbánja, hogy megpróbálja legalább a látszatát adni annak, hogy ő csak csinál ezt és azt, semmi komoly és nincs semmi gond az emeleten, nincsenek fura gondolatai, amikor a vicsornak is elmenő vigyor megint feltűnik az arcán, amint a tag kiegyenesedik, majd ugatásszerű röhögést hallat. Remek. Úgy néz ki, lett még egy barátja? Menten boldog is lesz tőle, fordul inkább az értelmes felé, aki jó lenne kéz alá dolgozni, azonban van lelke és nem hiszi, hogy egy napnál tovább bírná abban a világban, ahol nem csak az orrból szivárog némi vér, hanem szöveteket szaggat át és a puskapor illata megszokottabb a levendulánál.
- Igyunk inkább valami. Ránk esteledett – mintha valami végszó a napzárásra és kötelező eleme lenne egy-egy pohár valami. Nem tervezi magát az asztal alá inni, ennyi a biztos, minden más bizonytalan és nyitva hagyja az ajtót a lehetőségekhez. Nem teketóriáznak sokat, azonban a filléres ivó és a segédmunkások kedvenc helyeit kihagyva lépkednek egy kellemesebbnek tűnő bejárat felé, amelyről, elmondásuk szerint, csak jót hallani. Elsőnek jó lesz, mondja a legcsendesebb, aki szerinte biztosan egy kis köpcös, figyel mindent, majd adja is el jó pénzért, amit hall. Na persze, elsőnek. Már ha nem a hányásuk lesz az, mert ahogy tudnak inni...
Beérve indul a pulthoz, rövid körbetekintés, mire is számolhat itt, egy-egy alakot figyel meg jobban, ahogy végül megállva várja ki a sorát, aki egyelőre valami szőkével beszélget. Nem haragszik rá, a helyében egy ilyen szőkével neki is több kedve lenne beszélni, apró vigyorral pillant el tőlük az ajkán, mire a poharat végül sorakoznak előtte. Az első kör, a köpcös pedig siet oda, hogy segítsen.
- Megvan a hely, baszki! Gyere már, tele van fullos macákkal – gesztikulál is hozzá, olyan heves, majdnem felrobban. Aha, macák és ivás, mindjárt rávágja, hogy tudja miről beszél, de csak a szemét forgatja, ha bejön a tippje, nagyot fog röhögni. De végül szisszent. Ahogy felkapja a két poharat az a szerencsétlen és fordul, úgy fröccsen egy adag a pultra, ahol a táska is pihen.
- Te inkább arra figyelj, hogy ha leöntöd azt a táskát, keresheted is a kedvenc mahagóni árnyalatod. Na húzz már – majdnem felé is rúg, végül csak szusszan. Oké, eddig bírta. Neki ez nem. A táskára pillant, körbeöleli a folt, de nem eszi. Remek.
- Ezt inkább tedd a pultra, kedves, mielőtt a kis kopasz bele is borogatja az italát – pillant a nő felé, mintha amúgy nem lenne jobb dolga annál, hogy egy tök idegenre figyel, aki majdhogynem ki is osztja. - A következő kört én állom cserébe – mintha kárt kellene megtéríteni, ő meg még fel is ajánlja. Hát na, mondta ő, lenne a pultos helyébe, akinek végül odaszól, hogy azért mégiscsak törölje fel. Egész moderált ma.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811853#post811853][b]Ophelia Carolina Brown - 2020.06.18. 20:46[/b][/url]

Hátamat a pultnak döntöm, jobb kezembe tartom a koktélt, amibe még mindig nem tudom mi van, elmondani pedig nem hajlandóak, így jobb híján csak kortyolgatom. Lábaimat keresztbe vetem, ahogy kékjeim járatom végig az egyre csak növő emberseregen. Akkor ennyit arról, hogy egy idegen férfival beszélgetem végig az éjszakát, pedig szemrebbenés nélkül sajátítottam volt ki magamnak Arnoldot, de ha dolgozni kell, akkor nincs más választása. Meg ugye, nekem is azt kellett volna, mármint eredetileg ezért jöttem, de Merlin mentsen meg, hogy most már neki álljak. Nem ment el az eszem még ennyire, és bármennyire el kell magam foglalnom valamivel, hogy tényleg ne zavarjam Korit, akkor sem fogok a dolgozatokhoz nyúlni. Megvallva az őszintét, nagyon is jól esik most csak beszélgetni, iszogatni és nem foglalkozni egyik kötelezettségemmel sem, pedig tudom, hogy ennek az elkövetkezendő napokban fogom meginni a levét, de akkor sem érdekel különösebben.
Kékjeim rebbennek az asztalokról az ajtó felé, amikor egy férfi társaság lép be rajta. Szemöldököm emelkedik meg, ahogy belépnek, gyors végig pillantás mindegyiken, majd már siklik tovább pillantásom, végül, ahogy Arnold visszatér hozzám én is a pult felé fordulok megint. Tovább hallgatom és nevetek a történeten, amit folytat, mert a nő bizony a végén végül leesett a pultról, csak annyi volt a szerencséje, hogy a pasik, akik rá csorgatták a nyálukat elkapták. Vidám estéje lehetett a nőnek. Ajkaim nyílnak szólásra, amikor mellém kerül a férfi, jön a haverja is, és fejemet kapom feléjük, amikor felszisszen, nekem pedig rögtön tűz lobban kékjeimbe. Megszólalni sincs időm, mert lerendezik egymás között, majd kékjeimmel pillantok a mellettem állóra, aki meglepően készségesnek mutatkozik aziránt, hogy kiengeszteljen, amikor semmi nem történt lényegében, és még ráadásul a haverja helyett is. Nem diszkréten pillantok végig rajta, majd a haverja után, és elég pár tizedmásodperc, hogy megállapítsam mennyire nem közéjük való. Valahogy más. Kifinomultabb talán, de lehet nem ez a megfelelő szó.
– Erre aligha lehetne nemet mondani – fordulok felé a bárszékkel, szemem sarkából látom, ahogy Arnold felém kacsint. Halkan kuncogok fel, majd kékjeimet ismét az előttem állóra emelem. – Csak arra kérlek, hogy a becézést mellőzük, mert a szívemhez kell kapnom tőle. Ophelia – kiiszom az utolsó kortyot, a pultra teszem az üres poharat, majd jobbomat nyújtom az idegen felé. A kézrázás után teszek eleget a kérésnek és helyezem másik helyre a táskámat, amit végül immár kedvenc pultosommá avanzsált Arnold fog meg és tesz be a pult mögé. Hálásan mosolygok rá, mert így legalább nincs vele több gondom, és a dolgozatokat sem látom.
– Nincs hozzá közöm, de muszáj megkérdeznem, hogy mégis hogy szedted össze a többieket? Valahogy, ha nem láttalak volna velük, nem tudnálak elképzelni mellettük – fejemet biccentem félre, egy tincset tűrök hátra. Kékjeimet nem veszem el a férfi arcáról, azokban is őszinte kíváncsiság csillan, mert tényleg érdekel, hogy mégis milyen oknál fogva keveredik össze egy ilyen kaliberű férfi a másik véglettel. Mert nekem a többi az másik véglet, valahogy a viselkedésüktől áll a szőr a hátamon, és a kérdés indiszkrétsége sem esik le. Lehet többet ittam a kelleténél.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811856#post811856][b]Bajnóczi Kimoriah - 2020.06.18. 20:48[/b][/url]

Bármennyire is azt tartanám a legjobb és legkönnyebb megoldásnak, ha jól megcsapkodnám, majd ott hagynám, hogy menjen el magával enni, nem vagyok rá képes. Azt érdemelné, de három szempontom is van, ami miatt nem tudom megtenni. Először is az egyik legfontosabb, hogy bár valóban hónapokat vártam rá itt van, másodszor, hogyha már ennyire összeszedtem magam és igenis kitettem magamért, ráadásul nem is késtem, nem hagyhatom kárba veszni. A harmadik, és a legfontosabb mind közül; éhes vagyok. Merlinre, tényleg az vagyok és nem foszthatom meg magam egy jó evéstől. Soha nem is tettem, és nem most akarok neki állni, bár kár lenne tagadnom, hogy valóban kitettem magamért ruhaválasztás szempontjából is, plusz szerintem tök jól nézek ki ma, úgyhogy hadd mutogassam végig Pest utcáin, ahogy azt kell. Ne felejtsek el majd küldeni képet Beliánnak, hogy megerősíthessen abban mennyire jól nézek ki, és ne nézz így rám, mert te is ezt tennéd, és tudom, hogy jól esne a lelkednek a pozitív visszajelzés. Nem feltétlen Beliántól, de a lényeg szerintem így is meg van és tökre érthető is.
Valóban nem túloz, tényleg hamarosan kiderül, hogy az öltözékem megfelel-e majd a helynek, de én akkor is képes vagyok ezen izgulni, amíg oda nem fogunk érni. Nőből vagyok, és ezek nagyon fontos szempontok, mert a levél, amit írt, annyira nem tért ki arra, hogy mégis hogyan öltözzek, mert például a pizzériába, ha Belián dolgozik, akkor simán átbattyogok a mamuszomban és teljesen csövesbánatban, mert ő Belián. Valószínűleg fog látni rosszabbul is, ha egyszer eljutunk odáig, hogy sikerüljön elrángatnom vásárolni magammal, mert valamelyik nap megint a lakótársa pólójában billegett be az üvegházba. Komolyan kikészít ezzel, bár azért vicces. Barnáimat emelem fel Arionra, amikor elhagyja ajkait a falatozó szó és halkan kuncogok fel. Rendben, tehát étterembe megyünk, amihez éppenséggel a ruha lehet, hogy kicsit kihívó vagy éppen tényleg alul öltözött, de ezen már aligha változtathatnék, maximum úgy, ha gyorsan beugrok valahova venni valami göncöt. Amiből mindenki tudja, hogy nem lenne a végére vacsora, szóval csak elmondok magamban egy imát, hogy jó legyek így. Először Arion arcára pillantok ismét, majd az irányba, amerre mutat. Ajkaim elnyílnak egymástól, ahogy meglátom az éttermet, lépteim automatikusan lassulnak le kicsit, de végül összeszedem magam és ismét mellette lépkedek, mintha mi sem történt volna. Tekintetem csillan fel, ahogy egyre közelebb érünk és nem győzöm mindenfelé kapkodni barnáimat, hogy mindent magamba szívjak. Baszki, utoljára anyámmal voltam hasonló étteremben, Kolumbiában.
Zavartan húzom lejjebb magamon a blézert szabad kezemmel, valahogy furcsa érzés kerít hatalmába az egész randival – ami nem is randi igazából – kapcsolatban. Nem kellene itt lennem, mert olyan életidegen a helyzet azokhoz képest, amiket átéltünk már együtt, hogy valahogy nem tudom kezelni. Innen már aligha lehetne betolni egy hátraarcot, szóval Arion karjába kapaszkodom kissé erősebben és felszegett állal követem az étterembe, ahol rögtön eligazítanak minket és a teraszra vezetnek, hogy elfoglalhassuk az asztalunkat. Zavartan toporgok pár perc erejéig az asztal mellett, végül nem bírom tovább és csillogó pillantásomat emelem – mély sóhaj – a Valentinomra.
– Erre megérte várni Arion – mosolyodom el óvatosan felé. – Nagyon szépen köszönöm, igazán kitettél magadért és ne haragudj, amiért az elején kicsit… kiakadtam – azért annyira nem kell komolyan venni azt a kiakadást, mert ha nem emberek között lettünk volna, valószínűleg tényleg megcsapkodom, így még visszafogott is voltam. Blézeremet gombolom ki, táskámat a székre teszem, majd könnyed mozdulattal veszem le magamról. Hajamat dobom át vállamon, nagyon figyelve arra, hogy a tulipán véletlenül se essen ki belőle, majd óvatos mosollyal ajkaimon teszem a széktámlájára. Esélytelen, hogy fellógassam, mert meggyűrődik, szóval be kell érnem ennyivel. Előre esett tincset tűrök fülem mögé, végül teljes valómba felegyenesedem és Arionra pillantok.
– Kicsit jobban belegondoltam, és egyébként tökre megérdemeltél volna egy nagyobb kiakadást is – szemtelen mosolyt villantok felé, majd helyet foglalok. Akkor kezdhetjük a randit a Valentinommal. Készen állok. Gondolom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811891#post811891][b]Szigethy Sándor - 2020.06.19. 12:23[/b][/url]

A Nap már lemenő félben, és a budapesti éjszaka egyre inkább kezdi összeszedni a bátorságát, hogy elinduljon hétvégi körútjára. Nem annyira új ez nekem. Harmincöt évem alatt igen sokszor megjártam már a fővárost, de most mégis olyan, mintha először járnék itt. Meghallom az emberek csacsogását, nevetését, veszekedését. Figyelek. Rengeteg minden el is terelhetné a figyelmemet, de mégis háttérzajként maradnak, hiszen most csak egy valakire összpontosítok; a nőre, aki előttem ül ezen az aprócska, szinte garázsméretű helyen, amit sikerült kiválasztanom. Nem akartam a forgatagba menni egy amolyan fancy helyre, ahol csak feszélyezve éreznénk magunkat, s ismételten viselkedni kellene. Mint ahogyan a Tanodában és környékén tesszük. A már lassan otthonommá vált Bogolyfalva sem tudja feledtetni velem a munkát, ezért kellett messzebbre jönnünk ma.
Természetesen ma is fehér inget húztam magamra, ám a megszokott zakó helyett most egy barnaszín mellényt párosítottam hozzá. Fekete, igényesen vasalt nadrágom sem az a fajta, amit egykönnyen hátra hagyok, ezért az alapdarabok megmaradtak. Mégis valamivel próbáltam kompenzálni merev, túlságosan hivatalos stílusomat.
Az étlapon dobolva jobb kezem ujjaival fürkészem az előttem ülő arcát, s a megszokottól sokkal többet mosolyogva várom a feltett kérdésemre a választ.
– Tehát – teszem fel újra, hiszen közben felvették a rendelésünket, és félbe maradt a beszélgetés. – Mi volt a legőrültebb dolog, amit valaha csináltál? – szeretném felmérni a terepet, mielőtt még engem is belerángatna valamibe. Nem titkolt szándéka, hogy kiemeljen engem a megszokottból, ami egyre több izgalommal tölt el. Eddig úgy éreztem, hogy tartanom kell tőle, most azonban szélesen mosolyogva cikáznak zöldjeim Jules szemei között. Kicsit előre dőlök, s hagyom, hogy körmeim helyett most az étteremben szóló zene adja alánk az ütemet. Összekulcsolom vastag ujjaimat az étlap kemény fedelén, és várom a nő válaszát.
Közben megérkezik az üveg fehérbor, amit először neki, majd nekem tölt ki a fiatal felszolgálófiú. Udvariasan biccentek egyet a srác felé fordulva, s amint tovább áll, újfent Jules kékjeibe fúrom lélektükreimet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811898#post811898][b]Julianne M. Ainsley - 2020.06.19. 13:28[/b][/url]

Nem igazán tudta, hogy milyen helyre fognak menni, azt viszont igen, hogy Sándor imádja a kék színt, mely a Levitára emlékezteti. Mi sem volt hát természetesebb, minthogy egy kellően visszafogott ruhát válasszon, mely teljesen alkalmas egy vacsorameghívásra akkor is, ha egy eldugott vendéglőben esznek majd és akkor is, ha valami szuper előkelő helyen. Ezen a tenger gyümölcseiről híres helyen pedig hálát ad az eszének, hogy így döntött, csak azt sajnálja, hogy nem rövid ujjút húzott. Ennek örömére épp feltűri azt kissé, hiszen a kagyló, amit rendeltek az előbb, nem kíméli az ilyen csinos kis ruhákat. Kifejezetten szabadosan és gusztustalanul illik a rákot is fogyasztani az ilyen helyeken: páncéltörés, utána evés. Kellemes, barátságos és nem merev.
- Szerintem meg fog lepni, mert nem gondolnád rólam - hamisan mosolyog, miközben megérkezik a felszolgáló és tölt a borból, melyet illedelmesen és egy kedves mosoly kíséretében meg is köszön. Nem meglepő módon a pincérfiú zavartan viszonozza a görbét, amit már nincs ideje tudatosítani, mert tekintetét Sándorra szegezi, hogy folytassa a sztorit, amit megkezdett.
- Szóval, ugye tudod, hogy Ainsley vagyok. Mindig is biztos volt, hogy egyszer én veszem át apáék vállalkozását, de nekem azért voltak más terveim is, ezért egyszer a legjobb barátnőmmel meglógtunk Amerikába és elmentem egy hivatásos kosárválogatóra, ahol be is választottak, de végül nem fogadtam el az ajánlatot - nos, valóban. Kiszökni és a barátnő szüleinek pénzéből elmenni egy ilyen komoly válogatóra, majd bekerülni, de végül kihátrálni... Lássuk be, mindegyikhez bátorság kell, nem is kevés, főleg annak fényében, hogy szülei a mai napig nem is sejtik ezt az egészet. - Az edzővel azóta is tartom a kapcsolatot, de már évek óta nem játszom - megvonja vállát, majd koccintásra emeli poharát, hogy kortyolhasson belőle. Innen származik a sport iránti szeretete, csodás vádlijai és kőkemény bicepsze is. Csak nem híreszteli, hogy nem a jóga teszi.
- No és veled mi a helyzet? Csináltál valaha őrültséget azon kívül, hogy nem tanár, hanem auror lettél? - szemtelenül vonja fel fél szemöldökét, ajka hamiskás mosolyra ível. Cukkolja ezerrel, nem vitás, de ez még talán épp belefér, máskülönben a férfi nem hívta volna el vacsorázni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811899#post811899][b]Szigethy Sándor - 2020.06.19. 14:05[/b][/url]

Kívülről csendesen, belülről tőlem szokatlan izgalommal várom a nő sztoriját. S amikor a felvezető szöveg elhangzik, miszerint nem gondolnám róla a történetet, a magasba ível jobb szemöldököm, és kissé megfeszülnek egymást markoló ujjaim. Kíváncsi vagyok. Persze, hogy az vagyok. Ha hidegen hagyna Jules, akkor bizonyára nem hívtam volna el magammal egy személyesebb találkozóra. S ha a személyesebb dolgoknál tartunk, akkor valóban itt az ideje, hogy én is engedjek kicsit magamból, hiszen az ismerkedés nem csak az általam feltett kérdésekből áll, hanem abból is, hogy én sem fogok kitérni egy válasz elől sem. A kékszín ruha összhatására elkábul egy másodpercre tekintetem, elvégre oly’ nagyszerű választás volt. Kiemeli a szőke hajat, a kék szemeket, amiket minduntalan bámulok. Arra, hogy tudom, melyik családból származik, csak egy kimért, ám mégis mosolygós biccentéssel válaszolok, egy pillanatra elválasztva két kezem ujjait egymástól, majd újra összekulcsom őket az apró mozdulat után. Vigyorom meglepett szájhúzássá alakul a történet előre haladtával, majd mikor végez mondandójával elismerően bólintok egyet. Ezt valóban nem gondoltam volna. A lány, akit családja bizonyára próbált volna minden erejével a családi vállalkozásban tartani úgy dönt, hogy barátnőjével egy messzi kontinensre mennek, hogy… kosárlabdázhasson.
– Wow – nyitom ajkaimat, hogy meglepettségemnek hangot adjak, majd fejcsóválva engedem ismét szabadjára ujjaimat. Hátra dőlök a számomra kissé kicsinynek számított széken, majd az asztal alatt jobb bokámat megtámasztom másik lábam térdén. Tenyeremmel jobb lábszáramon támaszkodom, míg szabadon marad kezemmel az üvegpohárért nyúlok. Elfogadom a koccintást, majd kortyolok egyet a fehérborból.
– Miért nem? – kérdezek vissza érdeklődőn. Hiszen ha már olyan messze elmentek ezért, végül mi lehetett az, ami miatt elutasította a csapatot.
Sejtettem, hogy vissza fog kérdezni, erre pedig szégyenlősen elmosolyodok, s ajkamat megnedvesítve nézek a pult irányába. Akkurátus mozdulattal fordulok vissza az asztal felé, majd a még mindig kezemben tartott pohár tartalmát megforgatom a pohárban. Egy újabb korty csúszik le torkomon, hogy ne száradjon ki teljesen.
– Az igazat megvallva – kezdem egy kisebb nevetéssel. – Rémesen unalmas vagyok ám – természetesen nem teljesen igaz ez, s amikor Jules arcára nézek megadom magam. Főleg azért, mert a már jellegzetes szemtelenségének nem tudok ellenállni. – Végzős voltam – kezdek bele. – „Bolondballagás” – teszem hozzá, majd az asztalra helyezem poharamat. – És indultam egy mugli rockballadák versenyen – itt elnevetem magam. – Amit később megnyertem – ezzel nem is lenne semmi baj, ugye. Bár emiatt is biztosan piszkáltak volna. – A baj csak az volt, hogy Janis Joplinként neveztem, ha ő mond neked valamit…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811900#post811900][b]Julianne M. Ainsley - 2020.06.19. 14:28[/b][/url]

Nyilvánvalóan nem számított egy ennyire meredek sztorira és nem véletlen, hogy Jules sem dicsekszik vele úton-útfélen. No nem mintha bármi szégyellnivalója lenne abban, hogy tárt karokkal fogadták volna a Lynx-ben, ha megkapja az ösztöndíjat - és higgyétek el, megkapta volna. A nő azonban, sokak prekoncepciója ellenére, egyáltalán nem az a típus, aki hátrahagy másokat vagy könnyelműen, önfejűen megy a maga elképzelései után. Persze, vannak dolgok, amikből nem enged, ez adódik személyiségéből és neveltetéséből, de sohasem volt egy önző, link alak.
- Mert én vagyok az egyetlen ember, aki tovább viheti a céget. A szüleim így is fiút akartak és én lettem, nem okozhattam több csalódást - noha mosolyog és szemei is csillognak, van valami keserédes szavaiban. Tudja jól, hogy apja és anyja tűzbe mennének érte és nagyon szeretik, de azt is tudja, hogy reménykedtek a gyermekáldásban, mely sohasem érkezett meg. E történések súlyát már csak az aranyvérű családok sarjai érezhetik igazán, akik kényszer házasságokat kötnek, vagy a vélák, akik vértisztításba kezdtek. Vannak az embernek kötelességei. Ez is olyasmi volt. Még úgy sem fogalmazna másképp, hogy végül nem bánta meg döntését, miszerint marad, mert nagyon szereti az országot és a munkáját - többek között ez is oka annak, hogy nem egy panaszkodó csitri.
- Ne terelj - kihívóan néz továbbra is Sándorra most, hogy túl vannak a saját kínosabbik részén. A családjának billogáról senki sem beszél szívesen, amikor azonban a férfi folytatja, Jules szemöldöke érdeklődve emelkedik meg. Érzi, hogy lesz egy csavar a sztoriban, így elfojtott görbével arcán várja a végkifejletet. Elvégre tök menő, hogy megnyert egy ilyen versenyt, nem...? És akkor elhangzik a név, szemei pedig elkerekednek, majd azonnal kibuggyan belőle a nevetés. Önkéntelenül dől hátra a széken és nem tudja abbahagyni, pedig nagyon igyekszik visszafogni magát. Kedves kacagása megtölti kis asztalkájukat, s még a konyháról is mosolyogva pillantanak ki a jókedv irányába.
- Szóval nőként jelentkeztél? - épp csak csendesedtek a benne lévő viharok, mikor ezt kimondja, azonban újabb nevetőgörcs helyett csak szélesen mosolyodik el és felkönyököl az asztalra. - Én egyébként nagyon adom a sztorit, tanárnő - csak nem gondolta senki, hogy kihagy egy ilyen ziccert? Ha az oviban lennének, Sanyi most minden bizonnyal jól megkergetné, hogy meghúzhassa a haját ezért a sok szemtelenségért, de mivel láthatóan nem bántani akarja ezzel, csak ártalmatlanul cukkolja, vélhetően nem veszi a szívére. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint Jules, hogy csak menő dolgokba keveredett - bár megnyerni egy rockballada versenyt azért nem semmi.
- Ezek után énekelned kell majd nekem, nem úszod meg! - szórakozottan emelkedik el az asztallaptól, miközben a pincér már meg is hozza a rendelt ételüket. Épp időben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811906#post811906][b]Szigethy Sándor - 2020.06.19. 19:23[/b][/url]

Érdekes, hogy emberek mennyire tudnak kapcsolódni aprócseprő dolgokban. Mármint azoknak tűnhetnek, mégis annak, aki megéli minden csak nem jelentéktelen az a bizonyos dolog. A történetén halkan hümmögök néhányat, és meglátom azt a keserédes tekintetet, amit én magamban is látnék, ha a családi „vállalkozásunkról” kellene beszélnem. Ugyan azzal nem vagyok tisztában, hogy pontosan milyen családi szálakról beszélünk, de a nő monológja arra enged következtetni, hogy nincsenek testvérei. Elvégre akkor a fiatalabb vagy idősebb testvér is megtehetné ezt.
– Testvér? Testvérek? – kérdem végül, hiszen nem szeretnék Jules-szal kapcsolatban tippelgetni és gondolatokra hagyatkozni. Meg szeretném ismerni őt. Hogy tudjam, milyen volt az élete. Hogy tudjam, milyent szeretne, milyen lehetne. – Nincsen más, aki átvehette volna a céget? – persze nem célom tovább rombolni a jó hangulatot, csupán érdeklődés szempontjából kérdezem mindezt. Azért, mert „ő az egyetlen, aki átveheti a céget” mást is jelenthet; a testvérei nem képzettek eléggé hozzá, vagy Merlin tudja. Tudom, hogy a varázstársadalomban millió meg egy fontos dolog van; vérvonal, a munkásság továbbvitele, de… ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy nem mélyítettük még el ennyire a kapcsolatot, ami kettőnk között van. S a mai este egy igazán jó alkalom arra, hogy jobban megtudjam; ki is az a Julianne Morticia Ainsley.
Ezek után nyílok meg a sztorimmal, ami nem is őrült, hanem inkább kellemetlen története az életemnek. Bár miután elmesélem, valamiért mégsem érzem azt, hogy ez valóban annyira gáz volna. Egészen addig, amíg Jules fel nem nevet. Szemet forgatva, apró mosollyal ajkaim szélén reagálok rá, majd amikor felteszi az első sztorimhoz kapcsolódó kérdést, erősen csóválni kezdem a fejemet, s az asztal fölé hajolva, jobb kezem mutatóujját rázva nyitnám szólásra szájamat, de ő folytatja, én meg ajkamba harapva fojtom magamba a szót. Tanárnő. Folytatja az incselkedést, amire ismét hátra dőlök inkább és túljátszott morcossággal csücsörítve bólogatok, hogy „You got me there”. – Mondom „bolondballagás” – artikulálok egy újabb álcázni kívánt mosollyal, majd folytatom. – Mi lehetne viccesebb, mint egy százkilencvenhét centis Joplin? – teszem fel a költői kérdést, mire akaratlanul én is elnevetem magam. A csilingelő nevetés, amit olykor Jules produkálni tud, az én, általában komor vonásaimat is azonnal meglágyítja. A választ egyelőre nem kapom meg, hiszen ebben a pillanatban kerül perifériámba a pincér, azonban még egy ígéretet kell tennem partneremnek.
– Nem azt mondtam, hogy tudok is énekelni – csóválom újfent fejemet. – Bizonyára csak a bátorságomat… butaságomat díjazták – teszem hozzá még mindig elfojtani kívánt mosollyal. Ekkor meg is érkezik a pincér, én pedig egy újabb biccentéssel, s egy halk „köszönömmel” figyelem a guszta tálat. Nyelek egyet, majd poharamért nyúlok. Egy nagyobb kortyot veszek belőle.
– Lehet, hogy inkább az volt a legnagyobb őrültség, hogy úgy hívtam el egy randevúra valakit, nem is kérdeztem van-e halallergiája – hadarom a mondatot, s a végén jut el agyamig, hogy kimondtam; randevú. Pupillám kitágul, s ha húsz évvel ezelőtt lennénk, még szám elé is kapnék. Azonban most nem ott vagyunk, és azt tanították; vállaljam a kimondott szó következményeit. Eddig is ilyen meleg volt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811914#post811914][b]Julianne M. Ainsley - 2020.06.19. 20:36[/b][/url]

A kérdésre csak megrázza fejét. Mindkettőre. El tudott volna képzelni valakit maga mellé, mondjuk olyan személyiségjegyekkel rendelkező lányt, mint Luca volt. Túl ritkán találkoznak és akkor sem elég időre. De nem hibáztatja érte, a nő már babázik otthon és boldog házasságban él, míg Julest vagy húsz vállalat könyvelése jegyezte el. Hogy bánja-e? Annyira nem, véleménye szerint teljes mértékben ráér a férjhez menetellel és a családalapítással egyaránt.
- Nem szeretném, hogy félreértsd. Szeretem a munkám. De volt egy másfajta álmom, amit ezért adtam fel. Nem vagyok tőle boldogtalan, de néha eszembe jut, mit lett volna ha, szóval én túllendültem ezen - megvonja vállát, jelezvén, hogy részéről a téma lezártnak tekintendő. Mármint persze, azért vannak itt, hogy megismerjék egymást, de erről nincs mit beszélni. Panaszkodni nem fog, mert nincs miért, a gyerekek többsége meg amúgy is kiskorában kukásautóval akar furikázni, aztán bölcsész lesz. Nagy ügy. Csak azt sajnálja, hogy abbahagyta a kosarazást, hisz az rémesen nagy hiba volt.
Elhallgatva Sándor sztoriját, azonnal maximumra kapcsol benne a cukkolási faktor és önkéntelenül is nevetésben tör ki. Mindenki számára mást jelent az őrültség, ez tény, de hogy ilyesmi történjen és erről Jules lemaradjon....! Hallatlan! Mikor végre képes kissé komolyabb hangnemre váltani, akkor fejezi csak be a férfi korábbi mondandóját. - Jól van, nyertél. Imádom - még mindig szórakozottan kuncog egyet, s látva a pincér közeledését gyorsan hozzáfűzi azt az ígéretet, melyet Szigethy Úrnak ma meg kell tennie. Ha nem is fog szerenádozni a nő ablaka alatt, egy ingyen koncert csak belefér... - Ugyan már, csak szerénykedsz. Majd én lezsűrizlek. Ha belehalok a nevetésbe, akkor neked volt igazad.
Miután rákacsint Sándorra, szemeit az érkező tálra veti és elismerően biccent. Ooooké, még ha ketten is eszik meg, ez nem kis adag. Miatta fog elhízni és gurulni, előre látja, vagy ami még rosszabb, rosszullétig eszik majd magukat és kipukkadnak. De egyszer élnek! Már épp kiszemelné első áldozatát, mikor a férfi újonnan megszólal. Kék íriszei arcára vándorolnak és megfejthetetlen mosolyra görbül ajka.
- Ne aggódj, ha nem halok bele ebbe a randiba, elvihetsz egy másikra is - valljuk be, remekül szórakozik a férfi zavarán, mi több, őszintén tetszik neki, ahogy ez a melák nagyon határozottan nem tudja, hogy éppen mit csinál. Ha őszintének kéne lennie, már idejét sem tudja, mikor ment el kettesben valahová férfival, mármint úgy, hogy udvaroltak és nem üzleteltek. Biztos nagyon ciki ez így épp csak huszonnyolc évesen, de néhány futó kalandon kívül olyan facér, hogy annál facérabb már nem is lehetne. Azt viszont nem tudja, hogy Sándor hogy áll e kérdésben. Annyi bizonyos, hogy komoly ember, minden bizonnyal nem az egy éjszakás kalandok és skalpok híve, de nem tudná megmondani, hogy valójában milyen.
- Szóval Mr. Hallal Gyilkoló, mesélj valamit magadról. Valami olyasmit, amit más nem tud - megvonja vállát, miközben egy falatot ejt szájába. Mennyei. Íriszeit a férfiéba fúrja és kíváncsian várja a választ.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811922#post811922][b]Szigethy Sándor - 2020.06.19. 21:34[/b][/url]

Egyke. Noted. Mondhatnám, hogy sok mindent elárul, de annak ellenére, hogy van már tapasztalatom emberekkel, s a múltjukkal – azzal, hogy miért lettek azok, akik – mégsem tudom most megtenni. Egy újabb biccentéssel tárolom el magamban az információt, majd éppen reflektálnék a mondandóra, amikor érzem; itt a vége. Nem szívesen feszegetek most olyan dolgokat, amiket nem feltétlen kellene, ez most nem a munkahelyem. Sőt ez most a legtávolabb van attól, amiben a mindennapjaimat töltöm. Nem feszengek, nincsen kötelességtudatom. De mégsem vagyok egyedül. Többszörösen furcsa a történet. Mindenféle önzőség nélkül én vagyok a legjobb társaság magamnak. Hiszen ez nem is önzőség, ezek egy magányos ember tényei. Ha ennyi időt leélsz magadban, akkor az idő előre haladtával elfogadod, hogy csak te vagy. És senki más. Vannak szüleim. Vannak testvéreim. De nem vagyunk a mintacsalád, akiket minden sorozatban láthatsz, vagy akikről könyvben olvashatsz. Azonban találkozhatsz velük minden sarkon. Mert ugye arról senki nem beszél, ami a való élet.
– Ez nem… - szerénykedés. Tényleg borzasztó a hangom, de valamiért megnyertem. Valószínűleg azért, amit az imént is gondoltam. Ha a ma este mégis azt hozza magával, hogy valamit énekelni fogok, akkor azt köszönjük az üveg fehérbornak és annak, hogy túlságosan jól érzem magam ahhoz, hogy a megfeszült, minisztériumi dolgozót játszam. „Ha belehalok a nevetésbe, akkor neked volt igazad” erre szinte nyelvet nyújtanék, de inkább fejemet csóválom. Egy pillanatra térdeimre tekintek, majd ajkamat nyalva fúrom zöldjeimet ismét Juleséba. A kacsintásban meglátok valamit. Lehetséges, hogy beleképzelem, de… ott volt valami. Játékosság? Biztosan. Mégis furcsa érzés ezeket az impulzusokat kapni. Nem sokat randiztam. Nem mondom, hogy nem volt az ágyamban valaki, amikor bizonyos szükségletekről kell beszélni. De az ennyi volt. Az vesse rám az első követ, aki nem tett így valaha életében. Természetesen akkor sem értettem a nők nyelvén. Rúnatan? Számmisztika? Elbújhatnak egy nő tekintete mellett. Elbújhatnak Jules tekintete mellett. Az a csintalan kislány, aki benne lakozik, elveszi az összes létező érzést, amit felnőttként eddig megtapasztaltam.
Ezután következik a pironkodásom. Talán mindketten tudjuk, hogy ez egy randi. Azonban, amíg nem nevezed nevén a gyereket, addig Anonymus Junior marad. És Jules válasza a tág pupilláimat még tágabbá teszik – ha ez egyáltalán lehetséges.
– Örömmel – válaszolom még magamat is meglepve. Ezek után a tálra tekintve, s éhségtől remegve megfogok egy kagylót, egy kanalat, és a tálon lévő fokhagymás öntetből csurgatok rá pár cseppet. – Amit senki nem tud? – kérdezek vissza, majd beszívom a kagyló tartalmát. Ezt nem lehet gusztusosan csinálni. Mégsem érzem magam feszélyezve. – Nem akarok túl sejtelmesnek tűnni – kezdem, és valóban nem. – De ez a témakör a legtágabb – nem beszélek szinte senkinek semmiről. Hiszen eddig nem volt olyan, akivel megoszthattam volna. Elgondolkodón nyúlok ismét poharamért, amit üresnek találok, ezért visszahelyezem az asztalra. – Mivel is kezdjem? – teszem fel teátrálisan a kérdést. – Szeretnék valami igazán értékeset alkotni – tartok egy kevés szünetet. – Harmincöt éves vagyok – nevetek halkan. – Talán mégis rockbandát kellene alapítanom – viccelem el a végét.