[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=811924#post811924][b]Julianne M. Ainsley - 2020.06.19. 22:02[/b][/url]

Talán máskor majd elbeszélgetnek a családi nyomorukról, ahogy elhallgatta, Sándornak is van mit meggyónnia. Most viszont az a fontos, hogy jól érezzék magukat és olyasmivel üssék el az időt, ami mindkettejüket boldoggá teszi. Ez jelenleg egy könnyed hangvételű beszélgetés és egy íncsiklandozó vacsora.
Valószínűleg tényleg befejezné a mondatot, ha Jules hagyná, de nem hagyja. Egyszer, amikor csoportosan elmentek karaoke-zni, akkor bosszúból Carly Rae Jepsen Call Me Maybe című számáért Slipknotot kellett énekelnie. Mit énekelnie, hörögnie... Na azóta tudják, hogy mindannyian jobban jártak, hogy a nő nem metál énekes lett, mert az valószínűleg mindent megváltoztatott volna, amit addig a műfajról tudtak. Mondjuk könnyedebb, popos hangzású tingli-tanglikat egész jól elnyomott. Nem jobb az átlagnál, de abszolút tűrhető.
Az, hogy rögvest igent mondott egy még le nem zajlott randi után egy másik, nem kért randira, igen nagy merészségre vall. Simán lehetne, hogy Sanyi az est végén egyszerűen elmenekül és emigrál Üzbegisztánba, csakhogy elég távol legyen tőle. Mint említettem, valami riasztó lehet benne, mert évek óta nem volt egy tisztességes randija, mint például a mai. Mégis, noha incselkedésnek szánja, valamelyest meglepi az őszinte reakció. Örömmel. Kissé zavartan süti le szemét, hisz ezek szerint ugyanazon az állásponton vannak. Kár, hogy a rák hirtelen borzasztóan érdekessé vált, olyannyira, hogy azonnal enni kezdjen.
- Akkor ezek szerint ma rengeteget fogsz beszélni, értem - bólogat egy keveset, miközben azon morfondírozik, miért ennyire zárkózott a férfi. Elvégre csak rá kell nézni, hihetetlenül magas és helyes, sportos, ezen felül okos és lelkiismeretes, becsületesen végzi a munkáját és, ha az ember egy kicsivel több figyelmet fordít rá, könnyen rájöhet, hogy humoros is. Az esetlensége bizonyos dolgokban pedig egyenesen imádni való: noha ez alapvetően nem túl kedvelt jelzője egy megtermett férfiembernek, jelen kontextusban ez ezer százalékig pozitív csengésű. - Azt hittem a két méteres Janis Joplin letett a zenei karrierről - hamiskásan mosolyogva fejt le még egy falatot, majd belekortyol borába, hogy a poharat átnyújtsa Sándornak. Neki elfogyott, de amíg a pincér visszaér az utánpótlással, talán meg tudnak osztozni.
- Mesélj a hobbijaidról. Gondolom a négy fal között nem vagy olyan szigorú ellenőr. Legalábbis remélem, hogy nem tartod terrorban a szárítón csöpögő edényeidet - kifigurázásból jeles. A mindig komor arckifejezéssel, rigorózusan szemlélődő Sándor is szokott néha napján lazítani, hisz mindenki szokott. A kérdés csak az, hogyan?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=812103#post812103][b]Szigethy Sándor - 2020.06.22. 20:46[/b][/url]

Úgy érzem, hogy kezdek kicsit oldódni. Nem mintha nehéz dolgom lenne a nő közvetlen társaságában, de azért megvan az alap beszédképtelenségem. Kissé szánalmas, hogy ennyi idősen sem tudok rendesen – vagy eddig még nem sikerült – megnyílnom alkohol nélkül, de annyira belém nevelték a zárkózottságot, s az érzelmek elfojtását, hogy igen nehéz kibújnom abból az öltönyből, amit már harmincöt éve viselek. Olykor el-elmosolyodok, jól ápolt fogsoromat megvillantva Jules felé, szemeimben meglepően boldog csillogást vetve a kék szemekre. Engem is meglepett, hogy azonnal elígérkeznék egy következő randevúra – hiszen még ennek sincsen vége sőt, még csak most kezdődött – de szívesen töltök időt a nővel. Megtalálta a nyitját a beszélőkémhez, ami nem más, mint a provokáló kérdések és a huncutmód vibráló szemek.
A következőkben látom rajta, hogy ő is meglepődött hirtelen reakciómon, de nem azon a módon, ahogyan vártam. Nem feltételeztem semmit sem a randizási szokásairól, ám ha az igazat kellene megvallom, arra tippelnék, hogy volt egynéhány, de inkább olyannak ismertem, aki a munkájának él, mint én magam. Annyira különbözőnek tűnhetünk, mégsem érzem, hogy annyira távol lennénk egymástól.
A beállt, tizenéves pillanatok után én is egy újabb falatért nyúlok, majd hogy legyen mire fogni a beállt csendet, majszolgatni kezdem ugyanazt a fajta rákot, amit Jules is magához vett. A kellemes fokhagymás íz bejárja szájüregemet, majd amikor orromon kifújom az illatot, elégedetten sóhajtok egyet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó itt a kaja. Vagy csak elszoktam az igényes falatoktól, amióta… jó régóta. Hiszen egyedül élek, és alig van időm ételekkel foglalkozni; leginkább a zacskós tésztalevesek ízéhez vagyok szokva, ami ugyan jó egynek, de nem a legegészségesebb. Pedig régebben sok időt szántam erre. Amíg érdekelt, azonban az utóbbi időben nem ez a jellemző.
„…ma rengeteget fogsz beszélni, értem”, hallom Jules szavait, amire csukott szájjal, benne a rák utolsó falatjaival mosolyodok el. Ez az a rész, amikor újra beszélnem kell, különben elveszítem a már nagyjából megszerzett „jó hangulat” kitűzőt.
– Ne haragudj – mondom még mindig a szájam szegletében meglapuló mosollyal. – Nem jellemző, hogy lyukat beszélnék mások hasába – teszem hozzá már szinte zavarban érezve magamat. Tény, hogy jól működik az ő beszél, én pedig néha megszólalok, de nem ezen kellene alapulnia a további beszélgetéseknek.
A Janis Joplin megjegyzésre még felhorkanok sajátos módomon, majd elgondolkodok a feltett kérdésen. Hobbi. Hobbi. Hobbi. Találj ki valamit, Szigethy, mert nem áll jól a szénád. Most az egyszer ne ronts el valamit, amiben látsz fantáziát. Mégis oly’ nehéz megszólalni és elhitetni valakivel, hogy nem vagyok olyan unalmas, mint amilyennek beállítom magam, mert… ha én ezt gondolom magamról, akkor hogyan is várhatom el valakitől, hogy az ellenkezőjét gondolja rólam. Túl elszántam írom le magam.
– Egyen már rajta kaptál – felelem mosolyogva, s z anyagszalvétába törölve ujjaimat. Végül szájam elé emelem azt, és ott is megszabadítom magam az étel okozta károktól. – A testedzés az, ami a napjaim nagy részét kitölti – tartok egy kis szünetet, majd folytatom. – Nagyon vézna kölyök voltam. Körülbelül öt éve döntöttem úgy, hogy teszek ellene – és ezt a fizikumot fenntartani rengeteg munkával és lemondással jár. Kiemelkedő hobbijaim nincsenek. – Szeretem a természetet járni és néhány éve mugli fegyvereket kezdtem gyűjteni, de azokat elrejtettem egy időre – van egy bérleményem, ahol tartom őket Budanekeresden. – Tudom, hogy szereted a munkád, de… - itt veszem csak észre, hogy Jules felém nyújtja a poharát. Egy ideig hezitálok, majd elveszem és belekortyolok. Biccentve megköszönöm, de a pincér már látja is, hogy mit kell tennie; hozza a következő kört. – Mi az, ami a leginkább kikapcsol? Mit csinál Julianne Ainsley, amikor nem gazdasági igazgató?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=812116#post812116][b]Julianne M. Ainsley - 2020.06.22. 21:25[/b][/url]

Nem akarja erőltetni, hogy a férfi túlzottan sokat beszéljen. Ki fogja mozdítani a komfortzónájából - már amennyiben eddig nem sikerült -, de nem célja, hogy rosszul érezze magát. Éppen ezért feltett szándéka legalább annyit, vagy inkább picit többet csacsogni, mert bár nem az emberek szakértője, annyit még ő is le tudott szűrni, hogy Sándor jóval introvertáltabb, mint ő. Ebből kifolyólag, noha sok mindenben juthatnak közös nevezőre, bizonyos dolgokban változatlanul különbözni fognak - ami nem baj. Sőt, valószínűleg kitépné a haját, ha minden apró rezdülésükkel ugyanarra tartanának, mindig egy véleményen lennének. Persze fontos, hogy legyenek hasonlóságok, de azok az aprócska különbözőségek lesznek azok, amik segítenek összetartani a nagy egészet, teljesen mindegy, milyen kapcsolatról beszél az ember. Kell a magánszféra, az énidő, ha pedig mindent együtt és ugyanúgy csinálnak, előbb-utóbb ez elvész. Lucával is azért tudnak ilyen jól működni, mert bár sok mindenben egyformák, jó néhány dologban ég és föld a párosuk.
- Én nem mondhatom el ugyanezt magamról, de megfogadtam, hogy ma este jó kislány leszek és hagylak érvényesülni - hangjában vidámság cseng és a humor mögött érezhetően meghúzódik az igazság is. Bár sohasem ontotta magából az információt, Jules most különösen odafigyel az egyensúlyra: azért vannak itt, hogy megismerjék egymást, nem pedig azért, hogy a nő meséljen magáról. Bármily meglepő is legyen, neki is fontos, hogy megtudjon ezt-azt a másikról.
- Hű, akkor neked fegyvergyűjteményed van? Na ez a nem semmi - elismerően bólint, majd újabb falatot ejt a szájába. - És lőni is tudsz? - ez viszont már érdekesebb kérdés. Ez a hobbi nem olyasmi, mint mikor a létező összes bélyeget összegyűjtöd, ahhoz nem kell szakértelem. Azzal nem igen tudsz mit csinálni, legfeljebb örülsz neki, de a fegyverek már más lapra tartoznak, már csak azért is, mert ezek szerint Sándornak nincs kifogása a muglik ellen, mi több, valamilyen szinten rajong is értük. Maradjunk annyiban, hogy ezt nagyon sok varázsló a mai napig nem mondhatja el magáról, ami szomorú bár, mégis elfogadott.
A kérdésre hamiskásan elmosolyodik, mert biztos benne, hogy ez a válasz is kellően meglepő lesz. Mielőtt úgy döntene, hogy megszólal, hagyja, hogy a pincér ismét töltsön mindkettejüknek, majd bele is kortyol borába. - Nos, én imádok fürdeni - némi hatásszünet kedvéért nem folytatja, csak hagyja, hogy az első benyomás és az érzések megjelenjenek a férfi arcán, majd amikor meggyőződik róla, hogy már lenne kérdése, megelőzi. - Nem a reggeli vagy esti gyors zuhanyzásra gondolok. Van otthon egy hatalmas kádam. Általában a szélét körberakom illatgyertyákkal, bekapcsolok valami hangulatos zenét és egy jó könyvvel elmerülök a habokban. Én mondom, istenibb, mint egy hosszú alvás - szinte érzi, ahogy bőrét simogatja a meleg víz, orrát megtölti a vanília és a rózsa kellemes egyvelege, miközben fülét cirógatja a háttérben halkan zümmögő jazz. Vajon a férfi is elképzeli, milyen az, amikor ilyen kellemesen lazít? És vajon zavarba jön tőle? Ilyenkor bánja, hogy nem legilimentor. - De egyébként szeretek kimozdulni otthonról, társasági ember vagyok. Ja és imádom a sorozatokat, képes vagyok napokig ülni a TV előtt és nézni őket - széttárja karjait, amolyan "ki érti ezt?" stílusban, majd két kagylót pakol maga elé, hogy a lehető leggusztusosabban - lehetetlen - fogyassza el őket, de legalábbis nekik lásson.
- Arra gondoltam, hogyha ezt a sok mindent megesszük, sportolhatnánk valamit. A futás után most szívesen elvernélek például kosárban - huncut, szemtelen mosoly költözik arcára, szemében megcsillan a versenyzési vágy. Egy izzasztó próbatétel, hogy lemozogják ezt a rengeteg mindent, de legfőképp a bort. Mondjuk, ha igazán sokat isznak, egymást se fogják látni, nemhogy a palánkot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=812154#post812154][b]Szigethy Sándor - 2020.06.23. 12:12[/b][/url]

Tetszik, hogy csacsog. Valójában több okból is; az első egyértelműen az, hogy én kevésbé érzem a késztetést, hogy feleslegesen fecsegjek; a második ok pedig az, hogy szeretem hallgatni a csilingelő nevetést, és perverz módon az is tetszik, amikor csipkelődik és oda-odaszólogat nekem. Az emberek általában nem sok mindent váltanak ki belőlem, és érdekes, hogy amióta a kastélyba érkeztem, érdekesebb emberekkel találkoztam, mint az előző éveimben. Az előttem ülő és rákot csócsáló nő pedig a legérdekesebb mind közül. Főképpen ezekért a megjegyzésekért, mint ami most is elhagyja ajkait. Szemöldököm látványosan repül magas homlokom közepére hiszen, ha nem is szánta kihívónak, mindenféleképpen úgy sikerült. A szemöldökgimnasztika mellé természetesen sanda mosoly jelenik meg ajkaim szegletében, majd egészen fogvillantásig szélesedik, s végül alsó ajkamat megnyalva tekintek le egy pillanatra az asztalra. – Akkor, ha jól értem nekem kell ma a rossznak lennem? – kacagok, majd a homárollóért nyúlok. Igazság szerint ez az egyetlen, amit eddig még nem kóstoltam soha, de úgy emlékszem ehhez kellene valamilyen szerszám. Tányérom mellé nézek, ahol meglátom a diótörőhöz hasonlító tárgyat. Érdekesnek találom, így elgondolkodva veszem tenyerembe, s Jules felé mutatom. Apró mosoly jelenik meg szájam szegletében, majd megroppantom az ollót. Mivel a művelet sikeresnek mondható, elégedettséget sugárzó arccal teszem félre a törőt, és ujjaimmal kezdem lebontani a páncélt. Közben fel-felpillantok Julesra. Bólogatni kezdek.
– De bizony, hogy az van – felelem, miután lenyeltem egy hatalmas falatot. A maradék homárt a tányéromra teszem, majd kezeimet megtörölve nézek ismét a kék szemekbe. – Tudok, bizony – hanglejtésem vidám, direkt ismételve a „bizony” szót. Látszik, hogy örömmel tölt el a nő izgatottsága a gyűjteményemmel kapcsolatosan. Ahogyan Jules fejében is, így az enyémben is megjelenik a gondolat, hogy igen sajnálatos az, hogy vannak még boszorkányok és varázslók, akik megtagadják a mugli kultúrát. Pedig igenis lenyűgöző dolgokat tanulmányozhat az ember.
A pincér érkezésére kissé előre dőlök, s köszönetképpen biccentek felé egyet. Éppen ideje volt. A tengeri falatok könyörögnek minden egyes harapásnál egy korty után. Kiválóan passzol a Sauvignon Blanc az ételek ízvilágához. Egy ideig csak az asztalon pásztázik zöld szempárom, azonban éppen jókor tekintek fel partneremre, s a hamiskás mosolyra egy erősebb hideg hullám szalad végig gerincem mentén. Jóleső, mégis idegen, de legfőképpen váratlan érzés. Összeszűkített pupillákkal várom az után a bizonyos mosoly után a választ majd, amikor megkapom azt, újfent elmosolyodok.
Éppen kérdeznék, amikor Jules folytatja. Mintha kivárta volna. Ökölbe szorított kezemet nyomom ajkaimnak, amik megállás nélkül mosolyognak, miközben hallgatom őt.
– Mit meg nem adnék egy forró fürdőért – mondom kissé elkalandozva. A lakásom miniatűr fürdőszobája nem alkalmas ilyesmire. Az, ahogyan Jules leírja a tökéletes fürdőzést újra megcsap a gerincem mellett végig száguldó érzés. Az illatgyertyák, a könyv és a zene gondolata engem is a habok közé merít. De végül felrázom magam, és úgy tekintek Julesra. – Az utóbbi időben én is kimozdultam – vallom be. – Persze egyedül – teszem hozzá egy keserédes mosollyal. Sorozatok? A keserédes mosoly hirtelen szélesedni kezd, és bólogatva jelzem elismerésem a nő felé.
– Sportolni? – hangom meglepett, ám kíváncsi. – Hogy úgy – harapok mosolyogva ajkamba a kosárlabda gondolatára. Partnerem újabb szemtelenre sikeredett arcjátéka arra késztet, hogy azonnal rávágjam… - Legyen – érdekesen hangzik. A tányérra tekintek, ahol már igencsak megfogyatkoztak a résztvevők. – És mégis merre gondoltad? Amolyan Bronx-szerűen, valamelyik utcai pályán?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=812192#post812192][b]Mester Adrián Dominik - 2020.06.23. 20:23[/b][/url]

Türelmesen kivár; szótlanul és rezignált nyugalommal nézi végig a feloldozás reményében tett vallomást, esdeklést, nevezzük bárminek. Nincs szüksége kimondott szavakra ahhoz, hogy kiderítse, amit tudni akar – könnyedén siklik a másik tudatába, nem próbál különösebben észrevétlen maradni, bár egy átlagos képességhasználónál midig néhány fokkal óvatosabb. Bejegyzetlen ugyebár, és mindenki érdekében jobb, ha ez így is marad. Míg a férfi térdre borulva kiprésel néhány összefüggéstelen információtöredéket, Dominik már-már lustán, hanyagul kerekedik felül az elméjében uralkodó zavaron, hogy megszerezze a hiányzó részleteket, hogy pontosan feltérképezze, mi történt. Mégis mit tett, ami arra készteti az egyébként egészen pökhendi alakot, hogy a lábaik előtt kússzon.
Félelem. Egy pillanatra úgy ráncolja orrát, mintha csak megcsapta volna a halálfélelem bűze, ami… Kiül a karjára a libabőr, ahogy az immáron teljessé vált kép mellett Ruben érzései és emlékei közt úszva megállapítja, teljes létjogosultságú a kétségbeesés.
Tekintetét Yezebelre emeli, szigorú vonásaiból aligha lehetne leolvasni bármit is azon túl, hogy megerősíti társuk habogását. Elcseszte.
 - Lebuktál, mint valami szerencsétlen amatőr. – Közli a teljesen nyilvánvalót, megválaszolva a halk, amúgy nem neki szánt kérdést. Hangja kissé nyers, de meglepően nyugodtan cseng, nem tükrözi feszültségét, azt, hogy legszívesebben helyben kitekerné a férfi nyakát. Összeszorítja állkapcsát és egy nagyot sóhajt, ahogy ellöki magát az asztaltól, amin eddig támaszkodott fél kézzel. Most elkezdhetné sorolni, mit tett kockára ez az idióta, hangsúlyozhatná, hogy már réges-rég túl vannak a piti zsebtolvajlás szintjén, hogy egy ilyen hiba becsúszhasson, hogy csak úgy átlássanak az álcán, csapkodhatna és ordíthatna dühében. Mégis mi értelme lenne? A megoldásra koncentrál inkább. – Alhazred csalódott lesz. – Szinte félvállról ejti el, mintha ez az egyszerű kis kijelentés nem olyasmi lenne, amitől mindannyian tartanak. Kizárt dolog, hogy a főnök egy ilyen szintű ballépésről ne kapjon információt, és az is biztos, hogy senki szaros életéért nem vállalja a felelősséget.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=812540#post812540][b]Julianne M. Ainsley - 2020.06.30. 11:26[/b][/url]

A kérdésre csintalan mosoly ível ajkaira, szemei élénken csillognak. Nem hiába: azon morfondírozik, milyen is lehet Sándor, mikor épp rossz? Bizonyára remek társaság és le merné fogadni, hogy kimondottan jól szórakoznának, ha elengednék magukat teljes mértékben. Sanyi, a rosszfiú. Tell me more. Eközben a férfi példáját követve maga is egy homárollóért nyúl, s mikor szabaddá válik a nyitó, rögtön kézbe is veszi, hogy egy gyors mozdulattal felszabadítsa íncsiklandozó ételét.
- És mondd csak, honnan ered ez az imádat? - láthatóan komolyan érdekli a dolog, hisz ilyen hobbival nem gyakran lehet találkozni. Sokat hallott már a sportlövészetről is egyébként, egy időben eljátszott a gondolattal, mennyire menő lenne, ha ő maga is kipróbálná, de végül a kosárlabdába szeretett bele. Nem bánja, de így el kellett engednie fantáziaképeit a hihetetlenül vagány fegyverektől.
Egy kicsit incselkedik, miért is ne? Ha már kimondottan randevún vannak, akkor igazán nem nagy bűn egy kicsit felforrósítani a hangulatot. Az már más kérdés, hogy egyetlen szava sem volt hazugság: tényleg imádja a hosszú fürdőket és egy jó könyv elől nehéz kirobbantani. Látván Sándor mosolyát, ő sem tudja visszatartani sajátját, bár nem is az a típus, aki ilyesmit tenne. Nem hitte volna az első pillanatban, hogy eljön az a nap, mikor ennyire fogja élvezni a másik társaságát, elvégre a könyvelés felett görnyedve sok mindenre gondol az ember, csak épp erre nem. - Sokkal jobb, mint a szokásos gyors zuhany - egyetértően bólogat, miközben elismeri, ő is elmerülne most a habokban. Ha akarna, hazamehetne és megmártózhatna akármikor, de amikor a férfi ismét szóra nyitja ajkait, valahogy ez a lehetőség elhomályosul. Miközben azon gondolkodik, hogy lehetséges, hogy még mindig egyedül van, mi több, nem is nagyon vannak barátai - nem lehet mindent a zárkózottságra fogni -, végre rátérnek az izgalmasabb részekre. Egy kagylóért nyúl, hogy roppant nőietlenül elpusztítsa, s szerencséje, hogy megteszi, mert az utcai gettó kosár dolgon fel kell nevetnie.
- Még szerencse, hogy nem vagyunk Bronx-ban - hamiskásan mosolyog, majd megtörölve kezét és száját kihívóan könyököl fel az asztallapra, hogy némiképp előrébb hajoljon. Íriszei elárulják, hogy most valami botrányosat fog mondani, de azt is, hogy szórakoztatónak tartja. - Van a közelben egy elég jó pálya, beszökünk és játszunk egy keveset - a hangsúly természetesen azon van, hogy valamilyen rafinált, egyébként törvénytelen módon bejutnak és használják majd a felszerelést, azonban Jules-nak szeme sem rezdül. Az más kérdés, hogy ő tudja nagyon jól, ha le is buknak sincsenek bajban, hisz tagsági kártyája van, ami feljogosítja a belépésre. De higgye csak azt Sándor, hogy valami irtó kemény dolgot fognak tenni.
- Persze, ha nem mered, azzal sincs gond, teljesen megértem...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=812548#post812548][b]Szigethy Sándor - 2020.06.30. 13:57[/b][/url]

Csintalan mosolyra csintalan mosoly a válasz. Összehúzott szemhéjjal figyelem, ahogyan az eddig ismeretlen fény megcsillan a másik tekintetében. Azonban nincsen elég időm kiélvezni – s leginkább megfejteni mivoltát –, hiszen Jules máris nyúl a félretett homártörőért, én pedig zavartan nyelek egyet, miközben hátra dőlök a székben. Annyira el tudok mélyedni a gondolataimban, hogy teljesen kizökkent, hogyha valami más megszakítja a fejemben tévelygő képzeteket. Jobb kezem ujjai közé fogom a fehérborospohár szárát, majd egyet-kettőt köröztetek a benne lévő itallal, miközben figyelem mennyire tapad fenn az üvegen. Szemem sarkából azonban észlelem, hogy Jules közel sem olyan sután áll neki a homártörésnek, mint ahogyan én tettem néhány perccel ezelőtt. Elismerő mosolyra húzódnak széles ajkaim, amik szinte már zsibbadnak a jókedvű kacagások tucatjától. Játékosan, már majdnem szórakozottan döntöm meg poharamat, hogy a benne lévő bort vizsgáljam néhány másodpercre, majd felkapom fejemet, amikor a fegyverekről kezdünk el beszélgetni.
– Minden kisfiú faágakkal játszik kiskorában, amíg nem kap pálcát – kezdem, majd kicsit előre dőlök, s a tányért is az asztal közepe felé tolom jelezvén; én végeztem. Egy újabb korty után felkönyökölök az asztalra, és bohókás vállvonással folytatom mondandómat. – A világ leghatalmasabb mágusa szeretne lenni – hangnemem szokatlanul közvetlenné válik, közben mosolyogva figyelem, ahogyan Jules megküzd a homárral. Egy idő után viszont a pult irányába tekintek, mert azért nem a legelegánsabb húzás evés közben ennyire figyelni őt. – Édesapám legjobb barátja varázstalan, ő mutatta be nekem a fegyvereket. Alig voltam tíz éves – mosolyom múltat idéző, miközben szenvedélyem eredetéről ábrándozok. István meg akarta mutatni nekem, hogy a mugli kissrácok mivel játszanak. Fakardok, fafegyverek. Majd végül a gyűjtött fegyvereit is bemutatta nekem. – Miután meghalt, én kaptam a gyűjteményét – teszem hozzá kissé jókedvet veszítve, de egyáltalán nem porba tiporva az eddigi jó érzéseket. Keserédes mosoly jelenik meg arcomon. Éppen annyira teszem ezt, hogy mindkét arcomon kirajzolódjon jellegzetes mosolycsíkom. Ezután inkább csendben maradok egy időre, így nem csoda, hogy szórakozási szokásaim – vagy éppen szokatlanságaim – Julest is elgondolkodtatják egy időre. S hogy mi az a zárkózottságomon kívül, ami valamiért eltaszítja az embereket? …
– Még szerencse – mondom kölyökmód vigyorogva, miközben ismét foglyul ejtem a nő tekintetét. Aztán hallom, hogy újabb mázli; van egy pálya a közelben, ahová… zöld szempárom ugyan inkább a meglepettségtől tágul, mint az ijedtségtől, de nem is Jules lenne, ha ezt nem használná ki egy „mered vagy nem mered” játékkal. Mosolyomat némi csücsörítéssel és szájhúzogatással próbálom leplezni, majd lehúzom a pohár tartalmát, és újfent előre dőlök az asztal felett. – Ezt megbeszéljük a helyszínen – kacsintok felszabadultan, majd egy finom mozdulattal kérem is a számlát.
Miután mindent elintéztünk az étteremben, és kifelé sétálunk a magunk kényelmes tempójában, karomat nyújtom Jules felé. Szemem sarkából tekintek felé, s ha elfogadja azt, egy elfojtott, ám kifejezetten elégedett mosollyal lépünk ki az ajtón. Biztosan a bor beszél belőlem, s a bizonyítási vágy, de; csapjunk bele.
Kifelé menet még visszaintek a pincérnek, majd az ajtó csilingelve záródik mögöttünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=813181#post813181][b]Závodi Soma - 2020.07.12. 10:04[/b][/url]

- Hogy hány kockám? - meglepő volt a kérdés, még egy mosoly is az arcomra futott, mert ha épp nem a modellkedésről diskuráltunk volna, akkor ezt flörtnek vettem volna, de mivel épp a fotózás és az efféle munkalehetőség állt a terítéken, a kérdést betudtam szakmai érdeklődésnek.
- Annyi akad szerintem, hogy jól mutasson egy poszteren - adtam meg a választ, s még mindig mosolyogtam, nem hittem volna, hogy ilyen dolgok kellenek a modellkedéshez. Mi lesz majd a következő kérdés?
- Azért mosolygok, mert azért ebbe így nem gondoltam bele, hogy majd ha elmennék egy ilyen fotózásra, akkor ilyen kérdések jönnének. Hogy mutassam meg ezt, meg azt - még mindig nevettem, meg is ráztam a fejem, de aztán komolyabbra váltottam.
- Rendben van, köszi, azért megpróbálom, ha lesz ilyen lehetőség, max elzavarnak a francba a hat kockámmal - magam is elmentettem közben a lány számát, aztán még folytattuk egy kicsit a beszélgetést.
- A jobbak...elég sznob társaságba járhatsz, pedig itt jó a kaja, még akkor is, ha egészségtelen - jegyeztem meg, s egy kicsit meglepett, hogy előjött ezzel a franciás vonallal, mert így nem tűnt olyan nagyon különcnek, még ide is szívesen beült, szóval csakis a társaság lehetett rá rossz hatással.
- Ó értelek, tehát a kapcsolat miatt jársz velük ilyen helyekre. Néha azért elég nehéz lehet elviselni, nem? Hogy be kell ülnöd oda, és mosolyogni, miközben tolhatnád magadba a hagymakarikát ezerrel, miközben jó kis taco szószt locsolsz rá.
- Fúh, na ez lehet az árnyoldala. Nekem ez nem menne, nem tudnék ilyen világban élni, szóval még ha készülne is rólam fotó, szerintem nem futnék be, mert nekem nem lenne idegzetem ahhoz, hogy ilyen flancos bulikba járjak csigát zabálni, meg smúzoljak valamelyik kopasz divattervezővel - el is nevettem magam, bizarr volt ebbe belegondolni. Közben észrevettem, hogy mennyi az idő, s már vár rám a haverom, így muszáj volt indulnom.
- Nekem sajnos mennem kell, mert születésnapi buliba megyünk és már várnak, de örülök a találkozásnak, meg köszi a kaját! Öhm, ha útbaesik, elkísérhetlek a metróig - mivel tudom, hogy korábban odakint egy fószer zargatta, úgy gondoltam, ez a minimum, s ha a lány igényli, akkor elkísérem a járatáig, csak hogy biztonságban érjen oda ő is a baráti társaságába. Ha nem kérte, akkor egyedül indultam tovább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=813230#post813230][b]Yezebel - 2020.07.13. 14:10[/b][/url]

Az elején istenre esküszik (már ha hinne benne), hogy jó hangulatban volt, az imént még táncikáltak, énekelgettek, kellemes hangulatos kis társasági életet éltek egymással, ifrit meg a nevelt fia.. főnöke.. ál-apja, hűha, ez egy bonyolult felsorolássá növi ki magát lassan. Erre tessék, alig telt el másfél perc, már majdhogynem feszülten ücsörög a szófán, azt várva, hogy Ruben kinyögje, miért olyan sápadt, mint aki csak a mai nap kétszer halt meg és tört ki a hullaházból. Megváltás nem érkezik felőle, csupán tűpontos figyelem, bohókás szokásai lemállanak róla, nem jár metronómként a villás farok ide-oda a háta mögött, és olyan mozdulatlansággal fürkészi Rubent, hogy a szarvára aggatott sűrű csecsebecsék össze sem koccannak, meg sem rezzennek. És ez nem változik akkor sem, amikor a férfi végre beszélni kezd.
Ebben a riasztó mozdulatlanságban nézi végig Ruben összeomlását, de érdemi reakció nem érkezik felőle hosszú percekig. Míg a Mester átnézi a másik emlékeit, amíg beszél, addig az ifrit csak ül egy helyben. Mit tett? Valóban, mit tett? Mennyire óvatlannak, felelőtlennek kellett ahhoz lennie, hogy gyakorlatilag kiadja őket? Mert ha valaki, Yezebel tudja, hogyan képes egyetlen apró esemény láncreakciók során elindítani, amelyek végzetes eredményben kulminálódhatnak. Számtalanszor fordult már elő a történelem során. Mit jelent ez a gazdájára? Mit jelent ez Alhazredre, és mit jelenthet ez rá nézve?
A vörös íriszek tompák és kifejezéstelenek, egyetlen furcsa dolog történik, és ez is nehezen megfejthető, hiszen nem emberi reakció. Ki tudja honnan, talán valahonnan a bőre alól fekete füst gomolyog elő, amely kizárólag az ifrit teste körül kering tovább és kénes, szulfuros utóillatot hoz magával. Ugyanaz, mint ami akkor jelenik meg, mikor alakot vált, azonban ezúttal nem történik hasonló. Ez az állapot a valóságban nem tart sokáig, ugyanakkor a hármuk között beálló feszült csendben egy örökkévalóságnak tűnik.
Végül lehunyja a szemét, ez az első mozdulat, amelyet a kígyószerű rendületlenség beállta óta tesz, s mire kinyitja, ismét van benne élet; visszatükröződik egyáltalán _valami_ a tekintetében. Hirtelen pattan fel, az elapadó fekete füst maradéka szétfoszlik a lendületben.
- Nos, hogyan öljük meg az illetőt? Gondolom megöljük… vagy legalábbis minimum kitöröljük az emlékeit, ha túlzottan fontos ember, hogy csak úgy eltűnjön a föld színéről.
Pattogós a hangja, valami nagyon hamis, disszonáns derű hallatszódik ki a szavai mögül. Nem kellemesen csilingelő, ez inkább hat törött üvegcserepek éles, bántó ricsajának. A mosolya és szórakozott hanglejtése ijesztően hamis és álságos benyomást kelt. Elgondolkodva megpöccinti az egyik szarváról lelógó arany ékszert.
- Majd ha azt elrendeztük, utána szólunk róla Alhazrednek. – Az, hogy KI fog neki róla szólni, egy külön kör lesz, mert ilyen üzenettel futárnak lenni nem éppen megtisztelő feladat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=813408#post813408][b]Weiss Arion Ruben - 2020.07.15. 22:41[/b][/url]

Hálás, hogy nem kap hisztit, csak egy picit, ahhoz ma nincs türelme, amúgy sincs, szerinte felesleges, mert nem oldaná meg a dolgot, mert hiába az eltelt idő, akkor is meglett, meg van és már mindjárt oda is érnek. Akkor lesz majd kíváncsi arra, hogy az előbbi puffogásból mennyi marad meg benne, hogy na tessék, nem valami koszlott pizzéria, vagy gyorsétterem, ami manapság divatos, vagyis egyszerű, mert a randik nagy része kimerül abban, hogy szexre keresnek társat, ahhoz elég egy hamburger és mehet a menet. Olcsó is volt és megérte. Nem hazudna, ha azt mondaná, ez után nem folytatná úgy és csendesebb helyen, avval viszont bőven tisztában van, hogy egy kaja miatt nem fogja megváltoztatni a véleményét és szétpakolni a lábait, hogy tegyen azt, amit csak akar. Gyerekes ábránd lenne, amit nagyon régen gondolt és remélt, amiért ott koslatott és eleve ment oda, hogy na, történjen meg, csak a dolgok másképp alakultak, már akkor kemény dió volt és makacs, nem adta magát és ő sosem kapta meg. Ennek ellenére van itt, mint valami tök hűséges akárki, mert aztán rá ez a jelző nemigen süthető a kapcsolatok ezen terén, mégis, még mindig nem a sliccét húzza lefele, hogy na, álljanak csak félre. Annyira nem is állatias és valamelyest már szelídült a tempója, nem tini, akit csak az irányít, van más, rosszabb, még rosszabb, de abba most jelenleg bele sem gondol, mert felesleges és nem való ide. Nem is tud róla, semmit sem mesélt arról, hogy merre járt, mit tett, fel sem jött témának, ami érdekes, mert jöhetett volna, de inkább ment minden úgy tovább, mintha el sem telt volna idő és csak a betelt oldalt folytatták volna. Mondjuk, jobban is kedveli a helyzetet, hogy nincsenek kínos kérdések. Sokkal jobban.
- Meddig válogattad a szekrényed? - ejti meg vigyorogva a keresztkérdést, hiszen tény ami tény, ha a randi akármely formája kerül szóba, jön a végtelen ötletek tára, a túl slampostól elkezdve a túl kirívóig, vagy ami már kicsit szűk, vagy épp túl bő és a többi. Párszor nézett végig ilyet, amikor épp valaki epizódszereplő hirtelen királylánynak hitte magát, mert nem valami szakmunkás életébe került bele és volt miből válogatni, mert az előtte lévő trófeák is megtankolták eléggé és rájött, ha még egyszer végig kell néznie, azzal a ruhával fogja magát felakasztani, amit először dob le. Nem. Elvonul, teszi a dolgát, majd jön alapon hagyja ott, itt is kimaradt belőle, hiszen eleve névtelen volt, de névvel írva se állt volna a háló ajtajában, türelmet imitálva, mert akkor most kevésbé lenne békés azzal, mit rejtett a blézer alá. Az is hamar kiderül. Elmutat a hely fejé, majd vár, kezét leengedve sandít rá oldalról, hogy mégis milyen reakciót vált ki belőle a látványt. Még a saját szemeinek is olyan hely ez, amire azt mondja, „ez igen”, pedig nem romantikus alkat, messze nem, csak tudja, mit kell eladni a nőnek, hogy pontosan úgy nyíljanak el az ajkak és pislogjon előre, ahogy a nő teszi mellette. Somolyog csak, szép haloványan, ahogy igazítja lépéseit és lelassul, majd felveszi ismét a tempót.
- Na? - mintha türelmetlen lenne a választ illetően, holott nem. Megvette most ezzel, legalábbis arra biztos, hogy tényleg ne akadjon ki ma már és rájöjjön, ez volt a jobbik ötlet, nem a pizza. Meg hát, ő, nem valaki más. Önzőség vagy sem, tudatosan építette fel a dolgot, valahogy amúgy is érezte, hogy ez a tavas, megvilágított hely tetszik neki, bár, az is igaz, meglepni könnyebb, mint megbékíteni, maradjunk annyiban.
Beérve mondja a nevet, amire az asztalt foglalta, pár pillanat, ahogy végül már indulnak is az asztalhoz, amely a kilátások közül is az egyik legszebb, mert nem fog a konyhabejárat melletti szinten kuporogni, a levegő itt jár, kellemes szellő és illatok, ritkásabb asztalokkal. Megállva engedi el, lazítja ki a zakót magán és felé pillant, mert érzi, hogy most már biztos meg fog szólalni, ha eddig rágta is magát. Megbánta vagy sem, utálja, vagy épp imádja, fogalma sincs, nála nem tud értelmeset tippelni.
- Hű – meglepetve figyeli, ahogy végül kimondja mi gyűlt fel benne és hogy hiába várt sokat, megérte. Egoját simogatja a tény, mégis, illedelmes arcán mosoly ül meg szintén, ahogy biccent felé, hogy köszöni az elismerést. - Nem haragudtam akkor sem. Igazából számítottam rá, azért ez a hely, eredetileg egy olasz vendéglő lett volna – no az sem utolsó, sarki valami, de kellett a nagyobb „hűha” faktor és lám, hatásos is volt. Fene azt, hogy mindenre gondol. - De csak igyekeztem. Kész öröm, hogy beletrafáltam – figyeli, ahogy végül leveszi a blézert és ha nem is alpárias, mégis halk füttyentést enged arra, amit sikerült magára húzni. Talán kicsit merész ide, ha csak körbelesne – de nem teszi, mert nem hülye -, neki mégis jobban tetszik, mint egy másik verzió. Csendben lépked oda, hogy kihúzza neki a széket majd, ha leülne, egyelőre azonban figyeli. Nos, ezt nem vetkőzi le, ahogy finoman de láthatóan méri végig.
- Most mondjam azt, hogy te is kitettél magadért? - kapja el a pillantást, a másik íriszeit, amint ismét felé néz. - Csodálatos vagy ma. Ragyogsz – az is igaz, hogy így valóban nem látta és valóban tetszik neki, arca nem hamis mosoly vagy épp ami szokott lenni. Hát na, szereti a szépet és ha olyat lát, akkor értékeli. Még mielőtt leülne, mozdulna, finoman fog rá a kezére, emeli meg, hogy lágy kézcsókot hintsen rá, hogy aztán a széket végül tényleg kihúzva engedje leülni. Helyet foglal saját maga is, a széktámlának dőlve engedi meg magának a nevetést végül.
- Ugyan, miért? Sosem voltam jó a naptári napokban, de a memóriámmal semmi gond nincs. Bár... nos, szólni szólhattam volna előbb is, de úgy véltem, így jobban jön ki – emeli meg az itallapot, hogy belekukkantson. - Ó, és kérlek, ne szerénykedj salátával meg a vízzel, az nem állna jól. Csak ami jól esik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=813436#post813436][b]Julianne M. Ainsley - 2020.07.16. 15:12[/b][/url]

Érdeklődve, kíváncsian figyeli, ahogy Sándor arckifejezése folyamatosan változik, végül közvetlenné, szinte már gyermekivé válik. Ez érdekli igazán, milyen az igazi Szigethy felügyelő a maszkja alatt, amikor nem komoly és nem komor, amikor ugyanolyan emberi, mint bárki más. És az a helyzet, hogy ez a kicsit kölykösebb, elkalandozósabb jobban tetszik neki. Ahogy elpusztítja a maradékot, a szalvétával megtörli ajkait és tányérját maga is arrébb tolja, hogy aztán az asztalon támaszkodva partnere vonásait vizslassa. Talán illetlenség ilyesmit tenni, de nem tudja levenni róla a szemét, miközben beszél, hiszen igyekszik átlátni a páncélon, mely valamelyest lehullni látszik.
- Sajnálom a veszteséged - nem ejt könnyeket és nem is hal kínhalált az eddigi felhőtlen hangulat. Tekintetében se szánalom, se sajnálat nem tükröződik, egyszerűen csak egy őszinte részvét ez, amely pontosan addig tart, ameddig Sándor nem konstatálja, mert ezután a kedélyes mosoly újfent Jules arcára ível.
Mivel ellenvetése nincs a továbbiakban, így elrendezvén a kötelező köröket kilépnek az étteremből, a nő pedig különösebb tétovázás nélkül fogadja el Sanyi karját. Hát hogy is ne tenné. A ruhájából áradó kellemes, férfias illat jobb, ha beissza magát tudatába, hogy bármikor felismerhesse, ha megcsapja orrát. Az sem utolsó szempont, hogy a férfi nem kevéssé vonzó, ami csak újabb megerősítése annak, hogy ez az este pont jókor és pont a megfelelő személlyel zajlik.

- - - o - - - o - - - o - - - o - - - o - - - o - - -
A pályához érve persze felmerülhet bennük a kérdés, mégis hogyan jussanak be? A válasz igencsak egyszerű. Jules, a pálcáját előkapva emeli meg a kerítést, majd egy elegáns mozdulattal int, hogy menjenek be. Ha már mágusok és elvileg tilosban járnak, akkor csinálják rendesen. A hátsó bejárathoz érve egy Alohomora segítségével hatolnak be, hogy pár pillanat múlva már az öltözők előtt sétáljanak el. A felszereléseket sem nehéz összeszedniük, a biztonság kedvéért két kosárlabdát is kimenekít a helyéről, hogy a pályára lépve szinte azonnal megtorpanjon.
- Cipőt le - ő sem teketóriázik sokáig, két rántás és már engednek is fűzői, hogy lerúghassa magáról bakancsát és harisnyás lábával vehesse birtokba a pályát. Hajgumit nem hozott, ahogyan váltás ruhát sem, de hé, épp ettől lesz olyan izgalmas az egész. Gyorsan a terem széléhez sétál, hogy a falon kitapogassa a kapcsolót és felkattintva azokat fényárban úsztassa el a helyiséget. Végezvén befut, kezében a lasztival és sunyin mosolyogva néz Sándorra.
- Nos, itt foglak én téged ronggyá verni. Készen állsz? - elkezdi pattogtatni a labdát, majd nekiiramodik, hogy egy gyors csellel kikerülje a férfit és egy három pontost csont nélkül bedobjon. Talán nem szoknyában kéne ezt játszani, de majd vigyáz. Végül is, mi történhet?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=813620#post813620][b]Bajnóczi Kimoriah - 2020.07.19. 16:17[/b][/url]

A kérdésre minimálisan ugyan, de azért megráng a szemöldököm. Mi az, hogy meddig? Nyilvánvalóan nem fogom bevallani, hogy sokkal többet készültem erre a randira, mint az indokolt lett volna, mert azt hittem, hogy egy idegennél kell bevágódnom, így érthető, amiért odatettem magam. Rendben, bevallom, hogy ez most eléggé úgy hangzott, hogyha tudom, hogy Arion a Valentinom, akkor nem teszem magam oda ennyire, de… igazából így van. Mármint ő Arion, látott már mindenhogy, bár talán ennyire nőiesnek még sosem, mégis úgy érzem, hogy előtte és neki nem kell úgy odatennem magam, mint másoknak, hiszen elég sok mindenben részt vettünk már együtt, és ha nem is éltünk át hiper fontos dolgokat egymással, akkor is az életem része volt nagyon sokáig, így nem hiszem, hogy tudok neki újat mutatni. Bezzeg ő tud, ahogy az étterem felé lépkedünk, és automatikusan lassulok le, mikor meglátom, mert egyszerűen nem akarom elhinni, szavakba is öntöm a meglepettségemet, és csak reménykedem abban, hogy az egója most kimarad ebből, és nem kell ezt hallgatom egész este, hiszen Weiss Arion a tökéletesek tökéletese ismét beletrafált abba, hogy hogyan nyerje el egy nő tetszését. Meglepő lehetne ez a tény, csak nem az. Ennek még egy olyan megedzett nő is – főleg Arionnal szemben –, mint én, sem tudna ellenállni, és sajnos el kell ismernem, hogy valóban beletrafált. Mosolygok, csillogó tekintettel pillantgatok ide-oda, amíg az asztalunkhoz vezetnek minket, az izgalom járja át minden porcikámat. Ami nem jó. Egyáltalán nem. Nem kellene izgatottnak lennem, ez egy egyszerű vacsora egy régi ismerőssel, nem egy randi. De mégis minden sejtemet az izgalom járja át, és amennyire nem akartam elhinni, hogy végig ő volt az, most annál jobban kezdek neki örülni, és csak hagyni akarom, hogy az este vigyen oda, amerre akar. Lehet még a végén jól is fog elsülni az egész, és a legvidámabban fogom elcsevegni Beliánnak a telefonba, hogy mi történt a randin. Ami nem randi. Csak egy vacsora. Egy a biztos, hogy a gondolataim az izgalom hatására valószínűleg, de megint csaponganak ide-oda, nem is akarom őket megállítani, csak akkor szakadok ki belőlük, amikor meghallom Arion hangját, aki tutira mondom nektek, hogy nekem beszél. Gyermekien csillogó barnáimat emelem fel rá, szélesen elmosolyodom, de még mindig annyira a hely hatása alatt vagyok, hogy érdemleges választ aztán hiába vár tőlem. Mindössze annyi telik tőlem, hogy blézeremet levegyem, és amikor ismét meghallom a férfi hangját, arcomra pír kerül. Elnyílnak ajkaim egymástól, ahogy felpillantok rá, miközben ő kihúzza a széket nekem, de nem bírok megmozdulni, csak figyelem az arcát, és hallgatom a szavait. Pár másodpercre veszek el csupán az engem figyelő kékekben, de ez a pár másodperc hosszú éveknek tűnik, az idő is mintha lelassult volna, mikor végre összeszedem magam annyira, hogy elszakítsam róla barnáimat. Aprót köhintek, majd mozdulok, hogy leüljek végül, ám ő kézen csókol, kihúzza a széket, és kell egy kis buffering idő, amíg fel is fogom, hogy mi történt, majd végre helyet foglalok. Ez az este egyre különösebb, én pedig egyre jobban izgulok valamiért. Végül megemberelem magam, fejemet emelem fel, hogy elkapjam pillantását, amikor ő is leül.
– Köszönöm a bókot, jól esik – mosolyodom el halványan. – Adtál okot legalább arra, hogy felhúzzam ezt a ruhát – alsó ajkamat harapom be, amikor eljut a tudatomig, hogy mit is mondtam, mert ismét előbb járt a szám, mintsem átgondoltam volna a mondandómat. Ez most teljesen úgy jön le, mintha csak miatta vettem volna elő, ami végül is így van, de én meg nem tudtam, hogy ő a Valentinom, szóval nem értheti félre, nem? Megint csak én gondolom túl? Valószínűleg, de még mindig zavar, hogy az izgalom fel-felcsap bennem, ahogy a nevető Ariont figyelem, aki velem szemben ül. Valamiért nem akarom elhinni, hogy valódi. Lehet hozzá kéne vágnom valamit, és ha átmegy rajta, akkor nyilván nincs itt, ha meg nem… na igen. Egy ilyen helyen lehet ezt mellőzni kellene. Mélyet sóhajtok, lábamat vetem keresztbe az asztal alatt.
– Tényleg szólhattál volna előbb. Ha ez a… bármi, nem is történik meg előbb, de legalább tudtam volna, hogy te vagy – fogalmam sincs miben lett volna egyszerűbb, vagy könnyebb, de legalább tudtam volna, ami meg jól esik a lelkemnek. Mindig jól esik, ha valamit tudsz, nem? – Te csak ne aggódj miattam Arion, ha már eddig várattál, akkor az a minimum, hogy kieszlek a vagyonodból. Még ha ez lehetetlennek is tűnik, ami késik az nem múlik, szóval kösd fel a gatyád! – szemtelen vigyort villantok, majd halkan nevetek fel, miközben magamhoz veszem a másik itallapot, másik kezemmel igazgatom meg a tincseim közé fűzött tulipánt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=813690#post813690][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.07.19. 20:53[/b][/url]

Mások nem érthetik meg azt, hogy a lányok és fiúk, mit miért tesznek a bárokban. A legtöbb élete sínylődés volt, mielőtt találkozott volna velem, szüksége volt a pénzre, és a feltételek rögtöni elfogadása, pár táncóra után már mehetett is a rúdhoz, ha alkalmas volt rá. A felvett táncosok nem csupán csak táncolnak, hanem élvezik azt, amit csinálnak, és amikor a közelükben vagyok, ez az élvezet fokozódik, ami számomra is érthetetlen. A biztonságot nyújtom nekik a munkájukért cserébe, amit mások nehezen, vagy éppen egyáltalán nem érthetnek meg, de ezért nem hibáztathatom őket, még akkor sem, ha egy másik nézőpont elfogadása nem egy eget rengető feladat. Mindig eszembe kell jutnia, hogy olykor túl sokat várok az emberektől, pedig nem tudnak többet nyújtani, mint amire teremtették őket. Ítélkezni mások felett, vitákba bocsátkozni, csak azért, hogy neki legyen igaza, egymás eltaposása és megalázása, mintha mi sem lenne természetesebb. Fájdalommentesebb és sokkalta egyszerűbb lenne a létezés maga is, ha az emberi faj eltűnne a Föld színéről, azonban sajnálatos módon, erről nem én döntök.
Arról viszont igen, hogy az előttem álló szemtelensége mégis mikor lépi át azt a határt, amit én húzok meg azoknak a lelkeknek, akik belépnek ide. De az álca nem hullik le, a pontok csak agyam egy rejtett zugába kerülnek felvésésre, és a szende arcomon a kellemes mosoly mélyül el, ahogy zavart tekintetemet emelem fel rá, majd szakítom el róla másodpercek alatt, hogy legalább a zavarom ne mélyülhessen el. Szavai késztetnek arra, hogy a mosoly szélesebb legyen, és miközben hallgatom óvatosan lépek mellé, ha már ő is, lassan ugyan, de arra indult, teljesen vörös arccal simítom hátára kezemet, hogy immár ketten elindulhassunk a pult felé. Nagyot nyelek, a zene ellenére is félő, hogy meghallja a mellettem álló, de szükséges. A zavart elnyomni nem lehetséges, ezért nem pillantok a nőre sem, előre szegezett tekintettel válaszolok.
– Ha az élet olyan akadályokat gördít eléd, amiket egyedül nem tudsz megugrani, akkor minden munka megfelelő – szégyellős mosollyal veszem el kezemet hátáról, mosolyogva lépek a pulthoz, ahol már kérés nélkül keverik az italokat. – A legtöbb itt dolgozó szorult helyzete miatt jött hozzánk, hogy bárminemű munkát adjunk neki, ha módunkban áll, én pedig álltam rendelkezésükre. Elfogadom, hogy nem mindenkinek megfelelő ez az eljárás mód, de a kétségbeesés nagyúr egy ember életében – a snassz és silány szavak úgy folynak ki ajkaim közül, mintha én tényleg erre lettem volna teremtve. Hogy az élet nagy bölcsességeit szórjam szét a tudatlanok között, nyissam fel a szemüket és okítsam őket arra, hogyha egy ember kétségbeesett, akkor embert ölni sem rest. Elfogadom, sőt, el kell fogadnom, hogy nem egyezhet a véleményünk, mégis, ahogy kékjeimet járatom körbe a bárban, az elégedettség legerősebb érzése járja át minden porcikámat. Büszke vagyok, és ha mások kétségbeesésükben, akkor én a bárokért vagyok képes ölni.
– Nagyon kedves, de ezt hagyd rám, kérlek – türelmes tekintetemet emelem a pultosra, aki abban a pillanatban csúsztatja a nő elé az italát, elém pedig a megszokott aranyló whiskyt. Nem kerülte el figyelmemet, hogy a tegeződés úgy veszett oda, mintha soha nem létezett volna, de ha már beleléptünk ebbe a mocsárba, akkor ennyire egyszerűen nem fogunk kijönni onnan. Ha rajtam múlik, akkor biztosan nem. – Egészségedre, és még egyszer ne haragudj, amiért figyelmetlen voltam. Ilyen még nem fordult elő velem… – hangom elcsuklik, szinte hallhatatlan, zavarom palástolása érdekében emelem poharamat ajkaimhoz és kortyolok egy jókorát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=813712#post813712][b]Weiss Arion Ruben - 2020.07.20. 01:30[/b][/url]

Hagyja, hogy a fejében lévő adattárban bármit is megtaláljon, a kavargó káoszban talán még így is a Mester lesz az, aki jobban utat talál, mint saját maga, aki most nemigen tudna rendet tenni odafent. Akadt már hasonlóra példa, de ott inkább saját magát engedte el, pörgette túl és volt szükséges a finomhangolásra, mert egy percig sem kell azt hinni, hogy ő azon kívül, ami és aki, egészséges elméjével megúszná azt, hogy valami sötét helyre dugják. Az évek csak rontottak és számára javítottak a helyzeten, ennek hozadéka pedig az, hogy most szétcsúszott, szinte látványosan tört úgy meg, mint az a gát, ami mögött ő olyan jól elrejti azt, amit földi ember jobb ha nem lát sosem.
- Le – készségesen vallja be neki, hogy valóban figyelmetlen volt, hogy az a férfi talán túl jó játékos és annyira kényelembe képzelte magát, hogy úgy hitte, nincs ebben az országban olyasmi veszély, amely miatt mindig készen kell állnia. Felkészült volt és alattomos, hogy csak megkapirgálta és megkapta, amit akart. Akit akart. De ennek nem kellett volna így lennie, sosem, soha és talán nem is lesz, mert most billeg a mérleg nyelve. A szőnyegre mered, majd saját vérére, a seb ismét szivárog, és arról még nem is beszélt, hogy a csapda része volt, az egy másik fejezet. Ha lesz még fejezet. Őszintén, nem csodálkozna, ha a padlóra kerülne, de nem kelne fel többé. A tartás most sehol, mert már az ajtó előtt tudta, ahogy elkergette az idilli este pillanatát, ahogy megjelent.
Tekintetét emeli fel rájuk, követi ahogy a férfi mozdul, vagy épp az ifrit semmit sem. Feszült pillanatok, ő pedig addig rendezi magát, legalább annyira, hogy ne egy krumpli értelmi szintjén legyen – egyelőre – és legalább mondatokat tudjon alkotni. Hátha. Nem magát akarja menteni, hanem azt, amit le tudna rombolni ezzel.
Talán órákig ül teljes csendben, eljut a tudatáig a csalódás, hiszen aranyifjúként vonult be, ha lehet így nevezni, olyannak, akit gyúrni lehet a használhatóra és most elcsúszott azon, amit maga épített és amiben hitt. Hogy persze, csak tökéletesség, csak jó megoldás lehet. Valóban, ő nem akart rosszat, csak a világ nem az övé és nem minden alakul úgy, ahogy ő azt akarja. Mert mindig beigazolódik, vannak nagyobb halak, mint ő, aki annak hiszi magát. Gerincén fut végig a libabőr és lehunyja a szemeit, de kényelmetlen, mert szédeleg, elég csak a vérveszteségre gondolni, csak aztán az állapotára. Végül Yezebel hangja csendül fel, tőle sem vár puha ölelést, megértést, senkitől sem, de beszéljen, az tartja a felszínen.
- Fontos. Van egy rakás egysége mindenhol – csak kiegészíti, hogy melyik út járható. - De sok embere volt ott, belőlük is ki kell. Azt tudja én ki vagyok, tovább nem jutott – hangjában nincs erő, csak mint valami gép, sorolja a tényeket. Nem, nem azért, hogy ettől lesz megváltása, csak mondja. Ha már képes beszélni. - De odaköt egy szerződés. Miért ne – ha már lehet tetézni a szart, amelyre nem is nagyon emlékszik, akkor már igencsak más állapotban volt. Ismét a kezére néz. A sebre. Már mindegy, nem? Milyen mélyre ássa magát. Mester felé pillant.
- Ha csak... engem lát, mint valami barmot... nem azt, aki lebukott... addig is van idő a sötétben maradni. Aztán eltűnök, ahogy lecsap Alhazred keze, mit számít. Bármi – nem könyörög, nem kér, csak közöl. - Legalább azt hadd bizonyítsam, hogy ha amatőr is, de áruló sosem... - mert annál alább nincs, annál férgesebb... mert ő olyan, amilyen, már tudják, de tett is bármit, az árulókat mindig megvetette. Legalább ezt tisztázza, minden más az ő kezében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=813713#post813713][b]Weiss Arion Ruben - 2020.07.20. 01:31[/b][/url]

Persze, hogy nem válaszol, mert nos, bizonyára nem öt perc volt, de ezt bevallani nem menő, mert hát ugye, mindig csak öt perc az a smink és ruha, közben pedig térdig ér a szakálla, mire odaér tényleg és még meg is lepődik, hogy mire ez a türelmetlenség. Nevet egyet, hogy persze, engedje csak el a dolgot, ha már egyszer megtörtént, tudja, hogy nem tudta ki az, aki üzent neki, így aztán az első benyomásra kellett hagyatkoznia, hogy az jó legyen, kellemes, megnyerő, ha már ismeretlenek, legyen egy képe, kivel is van dolga és a többi. Aztán nem kapott semmi ismeretlent, semmi újat, csak azt, akit ismer, akit talán abban a pillanatban elküldött volna a Pokol legmélyebb bugyrai közé, vagy még azon túlra is. És ezzel szemben, az ismeretlen elvitte volna a pizzázóba, de mivel nem az idegen, hanem ő Ruben, nem fog ilyesmi helyekre beülni, ha van alternatíva, jobb ötlet. És amely mégiscsak jobban tetszik annak, akivel a ma estét tölteni akarja. Átlagos, ismeretlen nőnek talán még ő is szerényebbet választott volna, itt azonban volt benne rizikó, főleg abban, hogy felfedi magát, hogy ismeri, hogy talán mégsem ismeri azt a felét, amit láttatni enged magából, mert az sem mindegy ugyebár, mit és hogyan, mennyire. Volt benne egy szint, már a tervezési szakaszban, amit meg akart ütni és lám, sikerült is, mert látni az arcán, hogy nem közömbös, hogy nem unott, hanem valóban tetszik neki és talán meg se bánta, hogy engedett a dolognak a téren és nem haza ment mondjuk puffogni. Lehetne ezt mondani ezerrel, lehet arra is készül, hogy most majd verni fogja a mellkasát, hogy na, milyen csodás amit tett, és azért a saját vállát gondolatban megveregette, de hangot ennek a továbbiakban nem ad. Már azért sem, mert látja a nő arcát, ahogy a szemeit forgatja csak a szavakra, így inkább más módban működik tovább, folytatja és marad abban a lenyűgözés szerű valamiben, amiben eddig, ha már a hely, akkor amennyire elegáns, úgy válik azzá ő is. Persze, van benne mímelés, van benne valóság is, a mérték nem számít, ha egyszer történik és az valós.
Kicsit mintha elveszítené a nőt, mert nemigen szól semmit sem, nem is ellenkezik, de semmit mást sem tesz, félő, hogy talán kisütötte az agyát a mai estére, ami nem lenne jó dolog, elvégre, nem némán kellene ülni egész este, vagyis, hát nem úgy szokott. Rég volt ilyesmi vacsorán, ez tény, hiszen csak mímelni tudja, de nem épp a romantika embere ő, szóval ma kimaxolt mindent, de nem azért, hogy egy életre sokkolja a másikat. Rég volt, nem is emlékszik már kivel, miért, de azt tudja, hogy messze volt innen, még odahaza, szóval itt meg lesz ami lesz.
- Ugyan, semmiség. Megleptél, mert, nos, egyszerűbbre számítottam. De soha rosszabb meglepetést – kacsint rá, hogy igen, ő valami farmer és felső kombóra gondolt, elvégre az csak a pizzázó meg random ember, de tessék, sikerült olyan képet alkotni, ami még őt is valóban meglepte. Ez az este fura, de még mindig tartja, hogy a dolgok után kell egy kis lazítást, annak pedig ez az egyik módja, a másik már kicsit mélyebb vizekbe gázol, a féktelen buli és találni valakit, akit maga alá gyűrve a feszültséget is kiadja, már egy totál más téma. Ahhoz nemigen kell szép ruha, igazából ruha sem, vélhetőleg akkor kaparná ki a szemét a másik, ha most ő itt dobná fel az asztalra, hogy essenek egymásnak. Nem, nem hülye, nem felejtette el, mit mondott neki a nő. A hiedelemmel ellentétben, tudja használni az eszét is. Néha. - Valóban? Már megérte ez az egész. Jól nézel ki benne, vagyis túl jól igazából – ráncolja is kicsit a homlokát hümmögve, aztán hagyja a dolgot, elvégre ezeknek a ruháknak ez a dolga, jól mutat, eleget mutat és mégsem mindent, mert az meg már túl sok lenne. Annyit nem kaphat csak a látásért, a többiért tenni kell vagy a fantáziát használni.
- Bármi? Nyertem, ez a randim – azért is kiemeli, mert érzi, ezzel megint kizökkenti. Nagyon el van varázsolva, amire nem tud nem vigyorogni, csak olyan haloványan, szóval nem enged ebből, az biztos. - Miért, ha szólok akkor mi lett volna? Ha épp fújsz rám, el se jössz. Vagy nem így. Nem. Ennek így kellett lennie – elvégre lehet, hogy a normálisabb fele tudta kire vár, mire vár, de ő nem normális, így aztán eltérhet tőle és megoldhatja úgy a dolgokat, ahogy neki kényelmes. Meg a meglepetés ereje, akkor is látni rajta, ha épp elrejti. Figyeli ahogy ténykedik, ahogy a tulipánt igazgatja. Felnevetve dől hátra a székben és kezeit tárja szét. Hogy is mert olyat gondolni, hogy saláta? Már-már mintha valami káromkodás lenne.
- A vagyonomból? Oké, ha tényleg meg bírsz ennyit enni, akkor örömmel gatyásodom le. Nem aggódok akkor, máris megnyugodtam – engedi le a kezeit és átfutja az itallapot. Hát ide csak nem vizet fog rendelni, annyi biztos. - Felkötöttem. De amíg várunk arra, hogy az egész menüt végigfalatozd, inkább keressünk valami kellemes témát. A bor remélem jó lesz amúgy – mert közben jelzett a pincérnek, akik melléjük lépve felveszi az első adagot, ahol a ház borából rendel, a jobbik fajtából, aztán fordul a nő felé, ha valami időközben kellene neki, akkor azt is felfirkanthassa. Fogalma sincs, hogy mit eszik, nem is nagyon az evés a lényeg, ráér majd azzal is.
- Beszéltem a testvéreddel, de nem sokkoltam le rögtön azzal, hogy tudom a nő témáját. Haladtál vele? - mintha csak tényleg egy átlagos este lenne és miközben az étlapot nyálazza át, könnyedén beszél. Pedig nem az, a fények a tavon tükröződnek vissza, kellemes muzsika szól, minden klappol, pedig ebben a helyben nincs mágia sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=814061#post814061][b]Bajnóczi Kimoriah - 2020.07.24. 16:59[/b][/url]

Egyszerűbbre. Ez mégis mit jelent? Mi az, hogy egyszerűbbre? Már tényleg elnézést kérek, de bármilyen hihetetlen, még ha ő nem is tapasztalta eddig, vagy nem ilyen formában, de nő vagyok, aki igenis ad magára és szereti a divatos ruhákat. Eddig nem érdemelte ki, hogy meglássa ezt az oldalamat, de nehogy már egyszerűbbre számítson. Normális esetben sértődötten vágnék valamit a fejéhez, ami zsigerből jön, de a helyzet egyáltalán nem normális, így lemondok erről, még arra is képes vagyok, hogy arcomra ne üljön ki az elégedetlenség, így a szemöldököm sem szalad ráncba. Fejlődőképesnek mondanám magam. Sőt, most büszke is vagyok.
– Jól esik a lelkemnek, hogy sikerült meglepni – egy halvány mosolyt eresztek meg neki, pedig a bögyömben van a megjegyzése elég erőteljesen, és még az sem javít a helyzetén, hogy kacsintgat. Komolyan úgy érzem, hogy valami párhuzamos világba kerültem, ahol Arion normálisan viselkedik. Valami nem stimmel, de még nem jött el az ideje annak, hogy rákérdezzek, esetleg valami tudatmódosító hatása alatt áll-e, és azért ilyen elviselhető jelenleg, vagy más áll a háttérben. Mert, ha más, és az, amire gondolok, akkor azon nyomban megszakítok minden kapcsolatot vele. Felnőttünk, ne menjünk már csak a szexre ennyi év elteltével is, mert tényleg sírva fakadok. Ám sírás helyett, szemeim kerekednek ki, ahogy Arionra emelem őket, mert az elhangzott mondat, valahogy… életidegen. – Túl jól? Mi az, hogy túl jól? – nevetek fel zavartan, barnáimat szakítom el róla, félre is nézek inkább, mintha a másik asztalnál lévő, kiskosztümös nő valami borzalmasan érdekes dolgot csinálna azzal, hogy egyszerűen ül, és eszik. Nem jöttem zavarba, most kivételesen nem pirultam bele a mondatba, csak nem tudok vele mit kezdeni. Mint mondtam; életidegen. Nem tudok rá reagálni érdemben, semmi értelmeset nem tudok rá reagálni, így marad a visszakérdezés, mintha először nem értettem volna meg, pedig nagyon jól hallottam, amit mondott.
– Hívd, aminek akarod – pillantok vissza rá orromat ráncolva. Számomra akkor sem randi, képtelen vagyok eltitulálni annak. Hivatalosan az, mert így volt meghirdetve, erre nyert meg, de akkor is… nehogy már! – Az fontos, hogy akkor nem így – forgatom meg szemeimet rosszallóan. – És valószínűleg megjelentem volna, de csak azért, hogy megdobáljalak, kiabáljak veled, hogy mekkora bunkó voltál velem, majd otthagytalak volna. De végül is, igazad van, majdnem ugyanaz lett volna a forgatókönyv – mosolyodom el szélesen felé. Valószínűleg az egész a meglepetésre ment ki, ez rendben is van. De miért is volt olyan fontos egyébként, hogy tutira megjelenjek? Mármint, ha nem jelenek meg, mert bunkó volt, akkor az miért olyan nagy baj? Valószínűnek tartom, hogy másodperceken belül talált volna valakit, aki beugorhat helyettem, csak vacsora helyett, az asztalra dobálta volna fel. Kinek mi minősül randinak, ugye.
– Csak egy müzlit reggeliztem, hogy annyi pizzát tudjak enni este, amennyi belém fér, szóval… simán megeszem a nadrágodat is – határozottat bólintok, mert ezen aztán ne múljon a hasam boldogsága. Taktikusságnak hívják ezt, mert nem kockáztathattam meg, hogy pont pizzából ne tudjak annyit enni, amennyi belém fér. Részletkérdés, hogy totálisan más lett a vége, mint amire számítottam, de a meglepetés ereje. Talán még mindig tart. – A bor tökéletes, ha száraz vörös – emelem fel mutatóujjamat, majd Arion leadja a rendelést közben az asztalunkhoz lépő pincérnek, én pedig elégedetten mosolyodom el. Száraz vörösbor. Tökéletes választás, ha le akarsz varázsolni a lábamról. Még jól is fog esni, mert ezt az estét aligha bírnám ki narancslével. Mondjuk azt is innék most, de szigorúan 100%-osat. Baszki, most ezt miért kellett?!
– Ez lenne a kellemesebb téma? – ráncolom szemöldökömet. – Pedig lehet azzal kellett volna letámadnod már az elején, mert még mindig teljesen kretén. Nem tudom, mit tudnék vele még kezdeni. Mindent elmondtam neki többször is, de tényleg egyik fülén be, a másikon meg ki. Nagyon bosszantó – fújtatok egyet mérgesen, mielőtt folytatnám. – Pedig látom rajta, hogy felfogja a szavaimat és érti is őket, mégsem tesz semmit – hangom halkul el a végére, mert tényleg nem értem, és rossz így látni a testvéremet. Észre sem veszem, de jobb kezem mozdul, hogy megigazgassam a tulipánt, mintha attól félnék, hogy elhagyom, még úgy is, hogy egyáltalán nem is mozgunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=814760#post814760][b]Szigethy Sándor - 2020.07.30. 11:31[/b][/url]

Néhány utcasarok és még néhány elnevetgélt mondat után meg is érkezünk a sportpályához. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ugrik meg kicsit a gyomrom, hiszen nem éppen jogosan tartózkodunk itt, ám az, hogy Jules milyen természetességgel tör be a helyszínre megmosolyogtat. Szám szegletében ott húzódik a vigyor és szemem környékén a nevetőráncok is megmutatkoznak, miközben követem őt, és átsétálunk a megemelt kerítés alatt. Halkan puffan mögöttünk, amire meg sem fordulok, majd figyelem, hogy micsoda természetességgel foglalja be a pályát. Egy szempillantás alatt veszi le magáról a bakancsot, és miközben zöldjeim a harisnyás lábra kúsznak, nyelnem kell egy hatalmasat. Hasonló érzéssel tölt el egy női harisnyába bújtatott láb, mint a csipkés ruhák és kiegészítők, ezért mélyet szippantok a jellegzetes pályaillatból, majd meglepett mosoly terül szét kreolszín arcomon. „Cipőt le”, hallom az utasítást, és tekintetemet Jules kék szemeibe mélyesztem. Feszengésem a pillanat töredéke alatt tűnik el valahova messzire, majd lehajolok, hogy lazán kifűzhessem én is cipőmet. Ugyan mozdulataim lomhák – nehéz ekkora testtel gyorsan mozogni a mellény szorításában – ám amikor felegyenesedek, máris kigombolom a felsőrészt, hogy megszabadulhassak tőle, és ezután már csak ingem ujját igazgatom bohókásan a kényelmes viselet érdekében. A félhomály ad egyfajta hangulatot a térnek, noha sokat segít az is, hogy Jules felkapcsolja a világítást. Meg-megremeg a lámpafény, majd bekúszik kettőnk közé, és édes bizsergéssel világítja meg az egész termet.
– Mintha újra tinédzser lennék – jegyzem meg mosolyogva, majd cipőm mellé hajítom az eddig vállamon tartott mellényt, és ujjaimat ropogtatva vizsgálom, hogy Jules mire készül. A lámpa felkapcsolásból máris egy labdával tér vissza, amit olyan természetességgel kezd el pattogtatni, mintha erre született volna. És bizonyára így is van azok alapján, amiket ezidáig megtudtam róla. Sunyi mosolyára egy visszafogott mosoly a válaszom, majd ajkamat megnyalva próbálom azt még inkább elrejteni. Amikor elindul felém sután védekezni iramodok, azonban ő olyan nemes egyszerűséggel cselez ki, hogy valóban azt kell gondoljam; valóban itt fog engem ronggyá verni.
– Na, várj csak – harapom be ajkamat a három pontos látványára, majd arcomba hulló barna tincseimen egyet-kettőt rendezve indulok el felé, hogy most én mutassam meg, mire is vagyok képes. Magasságom egyértelműen azt jelezhetné, hogy fekszik nekem ez a sport, azonban az igazság az, hogy nem igen gyakoroltam soha. Nekiiramodok. Látom a labdát kipattogni a pályáról, ezért gyorsítok, majd még mielőtt szem elől veszíthetnénk, megragadom hosszú karjaimmal, és néhányat pattogtatva fordulok Jules felé. A kibontott hajkorona, a formás, harisnyás lábak és a szoknya tökéletesen megfelel ehhez a játékhoz. Így lesz az izgalmas. – Csak vigyázz, mert azokban csúszhat a pálya – mutatok bal kezemmel lábára, s közben jobbommal pattogtatom a labdát.
Még néhány másodperc időhúzás, aztán nekiiramodok a pálya másik végébe. Nem szándékom mindenáron megnyerni a dobálgatást – nem is valószínű, hogy tudnám – de mivel ennyire kedveli a nő ezt a játékot, ezért bizonyítani szeretnék. Hogy miért? Egyértelmű; ez egy randevú, és szeretném, hogyha tetszene neki, amit lát. Ennek érdekében kerülöm picit a tekintetét, és mindent, ami elveszi a figyelmemet, s végül amikor a dobó zónába érek, lépek kettőt, s máris rádobok, miközben magasságomnak köszönhetően a gyűrűbe csimpaszkodok. Noha még így sem sikerült beletalálni. Olyan erővel dobtam rá, hogy az kipattan belőle, én meg szájamat húzva figyelem, ahogyan Jules irányába indul a labda. – Hát… ez rosszabbul nem is sikerülhetett volna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815374#post815374][b]Theon Delacroix - 2020.08.09. 14:08[/b][/url]

Az idő tíz óra nyolc perc, ami azt jelenti, hogy körülbelül egy fél órája szemezek azzal a kis helyes fürtössel a pult mögött, eddig nem sok sikerrel. Az én kacérkodó pillantásaimra általában megrökönyödött tekintet a válasz, na meg a tipikus mit adhatok kérdés, amire nekem csípőből jön a…
- Téged – nyögöm oda ismét, páratlan tehetségem mutogatva, mely’ kimerül a szemöldököm hullámoztatásban. Álom pasi vagyok én, tudom. Kisbarátom egy percre megáll a koktél rázogatásában, aztán szinte látom, ahogy töri azt az édes kis buksiját, hogy most mi is lenne a legmegfelelőbb válasz. Szeme ide-oda jár, mígnem végül barnái visszatérnek az arcomhoz, ám hiába várom, a szemkontaktus nem történik meg. Helyette látómezőmbe becsúszik a… vodka? Felemelem a poharat, majd mielőtt a számhoz érhetne, beleszippantok. Szívtam már meg így, most nem akarok bájitalmérgezést kapni. Ám a várt szúrós, az alkoholra jellemző szag helyett, egyszerűen nem vár semmi.
- Még is mit vártál? – Szólal meg a másik, mielőtt még az én résre nyitott ajkaimon kicsúszhatna valami. – Vodkát? – Azzal az angyali arc tenyérbe mászó, hatalmas mosolyba torzul, majd a legfülsiketítőbb visítás tör elő belőle. Vicsorog, szemeiből könnyek csorognak, bennem pedig egyre jobban csak gyűlik fel a bugyogó méreg. Kezeim között remeg a kis üvegcse, s talán, még ha elég erős lennék, össze is tudnám roppantani.
- Nos… - szűröm ki a szót az idegtől elkékült számon át, látásomat érzem, hogy kezdi elborítani a vörös köd, s az ördög odabenn üvölti, hogy ugorjak neki. Azonban csak nyelek egyet, ajkaimat megpróbálva ugyanolyan kibírhatatlan mosolyra húzni, mint ahogy az előbb ő is tette. Majd azzal a mozdulattal megemelem a poharat, s úgy a képébe öntöm annak tartalmát, hogy egy pillanatra a hangulat szinte megfagy a bárban. A fiú szemei kikerekednek, először nem is mutatva semmilyen érzelmet bámul vissza rám, mígnem
- BIZTONSÁGIAK! – Még köpni-nyelni sem tudok, már két megtermett alak áll a hátam mögött, erős markukkal gúzsba fogva az alkarom. Elmosolyodom, lábammal elkezdem cirógatni az egyik pasas lábfejét, de esküszöm ezeknek az anyjuk valami kőből készült vízhányó volt, mert nemhogy számomra kecsegtető reakciót nem tudok kiszedni belőlük, de még egy aprócska szemöldökrándulást sem bírok elérni. Helyette inkább az egyik megindít engem, ügyelve, nehogy a kis sikamlós ujjacskáim ki tudjanak csúszni a fogás alól.
- Nos, fiúk… Öröm volt veletek találkozni – várom, hogy a kezek felemelkedjenek az enyémekről, amint az ajtó irányába keveredünk, azonban nagy meglepetésemre elfordulunk, mígnem egy lépcső felé érünk, ahol egy újabb tag fogad, eldünnyögve az orra alatt, hogy adjam le nálam a pálcámat. Az egyik férfi a zsebemben kezd motoszkálni, mire én csak elmosolyodom, olyan jó perverzen, de nem sokáig tudom élvezni a régen várt fenékmasszázst, ugyanis a varázseszköz kikerül a tulajdonomból, mi pedig tovább indulunk, mígnem egy ajtó elé érünk, távol a lenti őrület keltette zajoktól. A magasabbik tag leveszi az egyik kezét az enyémről, majd hármat kopog az ajtón, mígnem belülről megszólal egy erőteljes férfihang…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815380#post815380][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.08.09. 17:51[/b][/url]

Szenvtelen meredek a papírhalomra magam előtt. Ajkaim meg-megránganak, ahogy visszajátszom fejemben az előző megbeszélés részleteit. Időpocsékolás volt az egész, ami nagyon nehezen viselek, főleg az elmúlt időszakban. A két életstílusban megfelelni, mindig is nehéz volt, de valahogy könnyedén vettem őket, hiszen mindkettőben tökéletesen állom meg a helyemet, különösebb megerőltetés nélkül tudok jelen lenni mindkét oldalon. Azonban ahelyett, hogy az érdemi dolgokkal tudnék törődni, papírhalmok felett görnyedek, amik csak a jóváhagyásomra várnak az új bárral kapcsolatban. Többször rágtam át magam rajtuk, a tervrajzok tökéletesnek tűnnek, a helyszín is megfelelő lehet, valami mégsem stimmel. A kellemetlen érzés nem szeretne bennem kiapadni, a probléma gyökerét mégsem találom. Ha belevágok, de az egész balul sül el, és az én nevem köthető hozzá, az nekem egyáltalán nem megfelelő. Olykor kockázatokat kell vállalnom, beletenyerelni olyan dolgokba, amikhez nem fűlik a fogam, de ez most másnak érződik. Nagyon másnak. Minden ügylet előtt számításba veszem az esetleges buktatókat, amik felmerülhetnek, és tudjuk, hogy a számok soha nem hazudnak. A számok itt is tökéletesek, de a kellemetlen érzés nem hagyja, hogy azonnal cselekedjek. Pedig a számok nem hazudnak.
Kelletlen dörzsölöm meg szemeimet, ujjaim folytatják a dobolást a kristálypoháron, ahogy a hamis ablak felé fordulok, ami ismét csak sötétséget mutat felém. Egyáltalán nem segít, vagy könnyíti meg a mindennapokat, ha nem partner benne. Hangosat szusszanok, amikor kopogás üti meg fülemet a tömör fa ajtó felől. Visszafordulok asztalom felé, nagyot sóhajtok, fejemet döntöm hátra pár másodperc erejéig. Elfelejtettem volna egy időpontot? Lehetetlennel egyenlő. Intek egyet, Lóránt invitálja be őket emeltebb hangon, miközben én a hamis ablak elé lépkedek és koppintok rá kettőt. A fejemben két hang szólal meg egyszerre, automatikusan emelem fel kezemet, hogy mindkettő elhallgasson. Fáradtan fordulok feléjük, majd pillantom meg a szőke kisfiút karjaik között. Hidegség tükröződik tekintetemben, ahogy végig pillantok a fiún, felső ajkam akaratlan húzódik fel kissé. Szóval ő volt a mai kitartónk...
- Elmehettek - lágy, mégis erőteljes hangom tölti meg a szobát, piszkos kékjeim járnak fel s alá az érkezőn. Felfoghatatlan számomra, hogy mégis mit tudnék adni egy ilyen kis semmirekellőnek, amiért hónapok óta a nyakamra jár, mint egy jól beidomított kiskutya. Szó nélkül, elégedetten ülök vissza székemre, miközben a hamis ablakban szeli át a kellemes szellő a mezőt. Sokkal jobb látványt nyújt, mint lelkem sötétsége, nemde? Ujjaim közé fogom újra poharamat, aprót kortyolok az aranyló italból, mielőtt kékjeimet emelném a fiúra.
- Alfred Nathan Declaire, személyesen - dőlök hátra kényelmesen. Bal térdemen vetem át jobb lábamat, amin a whiskys poharat pihentetem. - Miben állhatok rendelkezésére? - ha az első teszten nem mész át - pedig nagyon kérlek, hogy abszolváld, mert nemrég tisztíttattam ki a kárpitot, nem szeretném még egy hétig nélkülözni, miután összevérezted, te szőke cukiság -, akkor mérges leszek. Minden rajta múlik, a lehetőséget ismét tálcán kínálom vendégemnek, az már rajta múlik, hogy mennyire kíván vele élni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815546#post815546][b]Julianne M. Ainsley - 2020.08.11. 22:24[/b][/url]

Ha tinédzserek lennének, akkor már a pályán fetrengenének és csókolóznának, gondolja Jules, mivel nem először próbálja az éjszakai kosarazást. Erik gyakran elkísérte és, bár nyílt terepen sohasem léptek át komolyabb határokat, azért csináltak már ezt-azt. Éppen ezért finoman beszívja alsó ajkát, ezzel egyidejűleg rá is harap nyelvére, nehogy valami meggondolatlanság csússzon ki száján.
- Te kamaszként se törtél be sehová - játékosan nyelvet ölt, majd egy gyors csel kíséretében már be is dobja első kosarát, hogy utána Sándor felé fordulva elégedett mosollyal arcán jelezze, hogy ő következik. Még szerencse, hogy a férfi is így látja és bizonyítani készül. A mellette elhaladó alak után fordul és most, hogy végre észrevétlenül megteheti, tekintete kedvenc felügyelőjének fenekére vándorol, hogy elismerően konstatálhassa: jó bőr. Ami azt illeti, eddig megfigyelte már a csodaszép szempárt, a markáns arcélt, a csókolózásra minden bizonnyal tökéletesen alkalmas ajkakat, no meg a kisportolt testet. A lökhárítóra sajnos ezidáig nem volt lehetősége, mivel jó eséllyel az ember nem két farpofával beszélget.
A megjegyzésre óvatosan szélesedik ki az arcán nyugvó görbe, hisz láthatóan nem véletlenül jegyzi meg. Mi tagadás, kimondottan jó lábai vannak, melyeket ezidáig a magassarkú hangsúlyozott ki, most viszont, hogy teljes mértékben talajmentén van, mintha mi sem változott volna.
Szótlanul figyeli a manővert, mely szemei elé tárul, amikor pedig Sanyi a palánkon lógva követi le a labda csúfolódó mozgását, muszáj ráharapnia ajkára. Nem nevetheti ki, hiszen nem tehet róla, hogy nem profi, meg hát Jules sem úgy kezdte, hogy egyből csont nélkül dobálgatott. Ettől függetlenül végül kibuggyan belőle és, miközben összekanalazza a labdát, meg is indul a férfi felé. - Az erő nem minden. Fontos a szög és a célzás. Mivel ezt a játékot bizonyos értelemben lukra játsszák, így ésszel és ügyességgel nyerhetsz - ha leszáll végre hozzá, akkor kedvesen fogja meg alkarját és csúsztatja végig rajta kezét, hogy végül magával húzza a zóna vonalához. Amikor odaérnek, irányba állítja és megáll mellette, úgy folytatja a magyarázatot.
- Kicsit rogyaszd a lábad, így fogsz elrugaszkodni. Az egyik kezedben, amelyiket ügyesebbnek érzed, fogd a labdát, a másikkal pedig tartsd meg, valahogy így - mutatja az alaptartást, majd a férfi kezébe nyomja a labdát és odalép hozzá, hogy segítsen neki. Bár e pillanat lehetne most abszolút meghitt és bensőséges, a finom, célzott érintéseken és a köztük vibráló feszültségen túl érezhetően tanító jellegű. Amikor segít felvenni az alapállást, akkor tengerkék íriszeit a férfiéba fúrja és újból elmosolyodik. - Most pedig nincs más dolgod, mint elrugaszkodni és bedobni - mondandója végeztével, mintha hezitálna, nem lép azonnal hátrébb, kínzóan sokáig marad ilyen közelségben, mielőtt úgy döntene, hogy hagyja a másikat érvényesülni. Pont addig marad Sándor személyes terében, hogy még ne legyen zavaró, de amikor eltávolodik, már érezze a hiányát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815561#post815561][b]Szigethy Sándor - 2020.08.12. 10:17[/b][/url]

Ha tinédzserek lennénk, akkor Jules rám sem nézne. Vézna, kedvtelen kölyök voltam, aki maximum azért került a sportpályára, mert oda rángatták az erősebbek, hogy egy elmés megjegyzése miatt jól megverjék. Azonban most nem ez a helyzet, és ahogyan a nő beharapja ajkait az egyre erősebbnek ható lámpafényben, kellemes bizsergés szalad végig testemen. Mindennek köszönhetően majdnem félrepattogtatom a labdát, ám szerencsére időben reagálok rá, így nem kerülök még kellemetlenebb helyzetbe. Tehát, itt is volt a válasz arra, hogy meglett férfi létemre, miért is küzdök ennyi komplexussal; egészen húszas éveim végig nem foglalkoztam a testemmel, hanem csak és kizárólag az elmémmel nyűgöztem le… saját magamat leginkább. S mikor a tanári után már az auror szakon tanultam, akkor kezdtem el eljárni az edzőterembe, és tettem szert erre a formára, amire – hazudnék, ha mást állítanék – igencsak büszke vagyok. Azonban ez a test sokszor még mindig a vékonyka srác lelkét tartja fogságban – többek között ezért is nagyon nehéz elhinni azt, hogy Jules eljött velem ide, és komolyan szóba áll velem. A kettőnk között egyre csak kibontakozó kémia hol az én elmémmel játszik, hol partneremével; erről a lopott pillantások árulkodnak leginkább.
A megjegyzésre csak sármos mosolyom a válasz, miközben fejemet csóválom, s máris nekiindulok a kosárpalánknak. Amit már ugye tudunk, hogyan végződik, így néhány másodperc elteltével szomorkás lajhárként lógok még egy kicsit a palánkon, amíg egy apróbb reccsenést nem hallok. Így el is engedem a gyűrűt vastag ujjaim szorításából. A padlón halk puffanással érkezem, kissé rogyasztva térdeimet, majd Julesre nézek. Ismét az az ajak harapás. A hideg éles kis körmeivel simítja végig hátamat, amire láthatóan megrázkódik felsőtestem, és egy nagyot sóhajtva indulok meg a nő irányába. – Azt vettem észre – kuncogok basszusomon, az erőre irányuló szavakra reagálva. Tarkómhoz emelem bal kezemet, és barna hajkoronám alját tépem meg kissé egy kelletlen sóhaj mellett. – Értem – bólogatok Jules tanácsaira. – Akkor már csak a technikát kell elsajátítani – mondom játékos hangnemben, hiszen mindannyian tudjuk, hogy esetemben ez nem is annyira egyszerű. Nagy vagyok, nehéz könnyedén és gyorsan mozogni. Éppen folytatnám is a mondandómat, amikor Jules kedvesen alkaromra fog. Így látványosan bennem marad a mondat, és szemeimet viszont-fúrom övéibe, hogy engedelmesen követhessem, miközben mögötte lépkedve a csinos, ringó derékra csúsznak zöldjeim. Szervezetem belső amfetaminja azonnal dolgozni kezd, és érzem, ahogyan eluralkodik rajtam a szaporább szívdobogás. Ám mielőtt még teljesen eltemetne ez a kellemes eufória, megállunk. Megállunk egymás mellett, s halkan hümmögve csinálok mindent, amit Jules mutat. – Így? – rogyasztok mamlasz óriásként, miközben ujjaim szorításába veszem a labdát is. Ekkor jelenik meg mellettem a nő, amire ismét megdobban a szívem, s érzem, ahogyan benn-bennakad a lélegzetem. Finom ujjai az én erősebb bőrrétegemhez érnek, és már nem tudok csak a labdára koncentrálni. Folytatom a hümmögést, majd lágyan elmosolyodok.
– Mindenkit így tanítasz? – hajolok kicsit közelebb, szokatlan incselkedéssel. S közben mélyen, gyermekmód reménykedve abban, hogy ez valami különlegesebb, mint általában volna. Ekkor látom a hezitálást a távolodást illetően, amire pupilláim kitágulnak, és egészen sokáig nem engedem a kék íriszeket. Végül fájdalmas sóhaj hagyja el széles ajkaimat, ahogyan megérzem az arrébb húzódást, s ezzel együtt a parfümillat távolodását is. – Elrugaszkodni és dobni – ismétlem. – Wish me luck – kacsintok játékosan, majd az instrukciókat szigorúan betarva kísérlem meg az újabb dobást, ami… betalál. Nem csont nélkül, egy pillanatra megijedhetünk, hogy kipattan, de végül átbújik a gyűrűn. – Ez az! Jules... sikerült – bokszolok a levegőbe, majd egy gyors pördüléssel Jules felé fordulok, kissé meghajlítom derekamat, és két hatalmas kezemmel a nő derekára fogok, hogy a magasba emelhessem, akár egy pihekönnyű pillangót; természetesen nem árt, ha megkapaszkodik vállamban. Julest a magasban tartva vigyorgok csillogó zöld lélektükreimmel, majd kissé lejjebb engedve akad meg bennem a levegő, miközben nagyot nyelek. – Sikerült – mondom boldogan suttogva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815563#post815563][b]Julianne M. Ainsley - 2020.08.12. 12:01[/b][/url]

Nem akart goromba vagy sértő lenni, de mit tehetett volna? Az i-re a pontot az az apró reccsenés tette fel, ami végül arra ösztökélte a férfit, hogy elengedje a szerencsétlen karikát. Igen, mondjuk ki, kinevette, de még ez is inkább volt aranyos, semmint gúnyos vagy bántó. Nem ismeri még tökéletesen, de abban biztos, hogy annak idején rengeteg sebet szerzett, ezeket pedig sem feltépni, sem szaporítani nem akarja.
- Ne aggódj, ha egyszer ráérzel, onnantól könnyű lesz - ha valaki nem tudná, miről beszélnek, ezután a diskurzus után minden bizonnyal valami szexuálisan túlfűtött, erotikus, mindent elsöprő aktusra asszociálnia, amit épp megalapoznak. De nem, valójában ez csak a játékról szól, bár ki tudja, idővel, ha minden jól alakul, talán oda is eljutnak, hogy a húsnak húsnak feszüljön annak teljes, meztelen valójában. Na de hagyjuk most ezt, figyelmünket irányítsuk vissza hőseinkre. Ahogy ujjai végigsiklanak a karján, úgy érzi, mintha áramütés érné, azt viszont nem tudja, hogy eközben mire gondolhat Sándor, merthogy igencsak szótlanná vált.
- Igen, valahogy így - mosolyogva áll vele szembe, hogy aztán segítsen a labda helyes tartásában is, hisz a jó dobáshoz elengedhetetlen az erő és szög tökéletes együttese. Jules is éveken keresztül tökéletesítette híres három pontos dobásait, melyben nem igen akadt ellenfele. Nyilván számára is voltak gyengébb pozíciók, amik nem feküdtek neki, de nem lehetett már akkor sem mindenben profi. - Nem. Másokkal szigorúbb vagyok - sejtelmes, némiképp kacér görbére ívelnek ajkai, mielőtt úgy döntene, hogy megszakítja a szemkontaktust és engedi kibontakozni Sanyit. Keresztbe fonja karjait, ahogy a labda repülni kezd a cél felé és szinte visszafojtja lélegzetét, ahogy először megpattan. Tudja, hogy jónak kell lennie, látszik, mégis legalább annyira, ha nem jobban izgul az eredményért, mint partnere. Amikor végre valahára átesik a karikán és az azon lógó háló megrezzen, akkor a férfival egy időben emeli a magasba mindkét kezét.
Szívesen szólna, de nem marad lehetősége, mert Sanyi egyik pillanatról a másikra már a magasba is emeli, ő pedig ösztönösen sikkant egy aprót, hogy kezeit automatikusan az erős vállakra tegye és megkapaszkodjon bennük. Mosolya levakarhatatlan és nevetése is egyértelműsíti, hogy ez egy boldog pillanat, csakhogy utána... Utána úgy maradnak, a világ nem forog tovább, íriszeik pedig mélyen egymásba kapcsolódnak. Köszönhetően annak, hogy lejjebb engedik, a férfi lehelete megcirógatja arcélét, hogy egy apró, szinte jelentéktelen simítással nyakát is érje, Jules pedig, noha mindig tudja, mit kell tennie, most hirtelen elbizonytalanodik. Vágyik arra, hogy megcsókolhassa, de nem tudja, korai-e.
Mégis, ha valaki, akkor ő mindig a bevállalósabb típus volt, így jobb kezével támaszkodik, míg balja a barna fürtökbe vándorol és közelebb hajol. Pillái félárbocra ereszkednek, s csupán pár, apró, ám túlontúl jelentőségteljes milliméter választja el őket egymástól. Szíve majd kiugrik a helyéből, ám a döntést már meghozta. Nem törődve a következményekkel, hallgatva megérzésére megszünteti a kettejük között lévő távolságot és ajkát a férfiéra tapasztja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815571#post815571][b]Szigethy Sándor - 2020.08.12. 13:07[/b][/url]

Kezünkkel a magasban ünneplünk mindketten néhány pillanat erejéig. Csak Jules és én. Örömittasan mosolygok; fehér fogsoromat teljességében megmutatva a gyűrűnek, miközben gondolatban be is mutatok neki, hogy „ezt neked, sikerült”. Noha egyértelmű, hogy nem csupán az én érdemem a találat, mégis valamiféle büszkeség járja át a testemet, elvégre egyértelműen bizonyítani akartam Julesnak. Az másodlagossá válik, hogy segítséget kellett kérnem tőle ehhez. Így alakultak ezek a percek a ma este legszebbjeivé. A mérhetetlen boldogságlöketnek köszönhetően megpördülve fordulok a nő felé, aki majdhogynem olyan mértékű izgatottságot tud maga mögött, mint én, amikor megláttam, hogy talán kipattanhat a labda. De nem tette, így méretes tenyereim férfias erővel, s ugyanolyan finomsággal fognak a vékony derékra. Hüvelykujjam hasfalát támasztja, míg hosszú ujjaim fennmaradt része a derék hátsó részét érintik. Mintha érzékeim felerősödtek volna érzem még jobban Jules parfümjét, ami saját illatával párosul, szinte megbódít. Emellett a finom anyag érintése az, ami kissé elveszi az eszemet. Azonban egy dolgot nem tudunk; hogyan is kell viselkednem ezen a randevún. Ha egy jelentéktelen randi lenne egy ismeretlen nővel, akkor azt mondanám, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálok, mert nem érdekel. Csakhogy Jules társasága nem ezek közé tartozik. Hallom csilingelőn sikolyát, ahogyan a magasba emelem, amire még jobban szélesednek ajkaim. Közben követem tekintetemmel az ő arcát díszítő görbét, amire mosolyom megigézett fajtáját veszi elő lelkem egyik titkos fiókjából, és őszinte csodálattal figyelem, ahogyan vállaimra fog gyengéd ujjaival.
Lefelé engedem őt, mélyet lehelek a levegőbe, s figyelem, ahogyan tekintete visszavándorol az enyémbe. Ebben a pillanatban dől el az, hogy nem gondolkodok a helyzet koraiságán, vagy azon, hogy ez később hogyan fog lecsapódni kapcsolatunkra. Egyszerűen ösztönösen ezt szeretném. Eddig nem értünk egymáshoz, csak vágyódtam. Tudni akartam, de nem volt rá lehetőség. S most, hogy ebben a boldogság hurrikánban hirtelen úgy döntöttem a magasba emelem őt, majd előzőleg ujjait éreztem karomon, tudtam; ez nem csak a képzeletem szüleménye. Ez a vonzódás él és virul.
Jules balja elindul felém, és jólesően sóhajtva hunyom le szemeimet, miközben érzem tincseimmel való játékát a néma csendben. Lassan leengedem, éppen annyira, hogy lábujjai földet érhessenek. Kábán nyitom fel szemeimet, és látom, ahogyan a nő arca egyre csak közeledik felém. Amikor már csak az a bizonyos pár, apró, ám túlontúl jelentőségteljes milliméter választ el bennünket, szívem kihagy néhány ütemet. Számat érzelmektől bódultan nyitom meg, majd a pillanat töredéke alatt érzem meg finom puha ajkait az enyémen. Az enyémek megfeszülnek, ösztönszerűn eresztem derekát, hogy most már azt hátulról ölelhessem át. Aztán egy pillanatra elszakadunk egymástól. Leheletem szaggatottan csapódik Jules pilláin, miközben mellkasom egyre meg-megemelkedik. S amikor már azt hihetné, hogy valami rosszat tett, szenvedélyesen ajkaira fordulok, hogy folytathassuk, amit lágyan elkezdtünk az imént. Nem elég. Jobb karommal a derekán, balommal arca felé kúszva csókolom őt ismét. Ám karom mégsem kúszik fel teljesen az arcig, nyaka aljánál megállítom.
Nem vagyok a szavak embere, beszéljenek most tetteim. Nem ellenzem a helyzetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815592#post815592][b]Julianne M. Ainsley - 2020.08.12. 22:18[/b][/url]

Bolond lenne, ha nem hagyná, hogy a pillanat magával ragadja. Az egyik percben az őket letaglózó örömujjongás uralkodik felettük, míg a következőben, ahogy a monstrumnak ható test megáll és a hozzá képest törékeny, vékony alakot tartja, hirtelen lelassul az idő. Ezer és egy forgatókönyv következhetne akkor, amikor a férfi lejjebb ereszti, majd ahogy lábujjai a talajt érik. Elléphetne, összeszedhetné a kosárlabdát, de Jules sohasem volt ilyen. Érzi a belülről jövő késztetést, azt az elsöprő erőt, mely végigszáguld testén s folyamatosan Sándor felé löki. Nem rámenős, szereti, ha az erősebbik nem kezdeményez, de e pillanatban, az eddig tapasztaltak és jelenlegi helyzetük alapján tudja és érzi, hogy most övé a labda.
Ujjai finoman, szinte ráérősen siklanak a barna fürtök közé, alig észrevehetően masszírozván a tarkó és fej hátsó részét, miközben határozottan, mégis kínzóan lassan hajol közelebb. A szíve valahol útközben feladta és már nem követ ritmust: szabálytalanul dübörögve pumpálja ereibe a vért és az adrenalint, melyek megadják a végső lökést.
Ahogy ajkuk találkozik, villámcsapásként éri a pillanat, s noha lehunyja szemét, Sándor oly gyorsan válik el tőle, hogy még csak kiélvezni sincs ideje. Tán elrontott volna valamit? Ezt kérdezné koponyájának egy eldugott rejtekében suttogó hang, de mielőtt még a gondolatokat szavakká formálhatná, pilláin csapódik a forró lehelet és ismét összeforrnak, de ez most egészen más. Nincs benne semmi várakozó puhatolózás, mint az övében, mely egyértelműen azt kérdezte: szabad? Nem, ez teljesen egyértelműen közli: akarom. Ő pedig mámorittasan enged a férfinak, kezével ösztönösen markol bele a sötét tincsekbe, miközben jobbja kettejük közé, a férfi mellkasára siklik és finoman belekapaszkodik az ingbe. Egy dolog biztos: már akkor, mikor a tanoda könyvelése felett görnyedtek három napon keresztül, már akkor volt valami köztük. A rend szeretete, a munkamorál, a szemlélet. Aztán szép lassan, közel sem egyik pillanatról a másikra eljutottak idáig, s bár fejtegethetné, miféle út is kellett ahhoz, hogy éjszaka, illegálisan csókolózzanak egy kosárlabda pálya közepén, de képtelen másra koncentrálni, mint Sándor ajkaira. Nem marad más, csak az érzés, a perzselő, forró érzés, hogy aztán elválva tőle szinte jéghideg fuvallatként simítsa végig száját a köztük lévő távolság.
Nem lép el tőle, eszében sincs, csak annyi helyet hagy maguk között, hogy kényelmesen fel tudjon nézni az ő felügyelőjére. Ajka lassan húzódik mosolyra, miközben ujjai könnyeden játszanak a puha hajvégekkel. Mondana bármit, de lássuk be, még a szava is elállt. Ennek örömére balja elindul, hogy a fül alatt csúsztassa tenyerét a markáns arcélre és hüvelykjével megcirógassa Sándort. Nincs a mozdulatsorban sietség: ráérős, gondoskodó és figyelmes, csillogó íriszei mégis arról árulkodnak, hogy tudná ezt még folytatni naphosszat - vagy akár többet is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815603#post815603][b]Szigethy Sándor - 2020.08.13. 09:54[/b][/url]

Jules puhatolózó ajkai megadják a kellő löketet ahhoz, hogy előbújjon belőlem az a fajta szenvedély, amit már oly’ régen nem adtam meg senkinek. Az ismerkedő rész után beállt csendben nem sokáig húzom az időt; a lágy csókok édessége teljesen megrészegít. Még akkor is, ha egy pillanatra úgy is tűnt, valami nincsen rendben. Zilálva cikáznak zöldjeim a nő lélektükrei között, amikben azonnal meglátom az értetlenséget. Elgondolkodásom jeleként nyelvem jelenik meg ajkaimon, majd aprón beharapom azokat, s ezt követően, a bennem lakozó, minden létező érzelemmel fordulok Jules ajkaira. A szívem össze-vissza ver. Hol kimelegedek, hol pedig a hideg szalad végig hátamon. Szenvedélyem pedig nem marad viszonzatlan. Ahogyan erősebben érzem a tincseim közé gabalyodott ujjakat, lágyan belemosolygok a még mindig túlfűtött csókunkba. Ez ugyan csak egy pillanatig uralkodik rajtam, de egyértelmű jele annak, hogy őrülten élvezem a kialakult helyzetet. A kosárpálya csendjében csupán kettőnk szuszogását lehet hallani, illetve a csókcsata hangjai verődnek vissza a bizonyára meglepett falakról. Ki gondolta volna? Harmincöt évesen belógok egy sportcentrumba, aminek a kosárlabdapályáján történik meg az, amiről már olyan régóta fantáziálok. Nincsen ebben titok; Jules az első pillanattól több volt a szememben, mint az iskola gazdasági igazgatója. Csak – mint minden mást – ezt is elnyomtam magamban, hiszen ez milyen következményekkel járhat egyáltalán? Gondoltam volna ebbe még néhány perccel ezelőtt, azonban most, hogy teljesen átadtam magam az érzésnek, meg sem fordul a fejemben. Nincsen előzmény és következmény; csak a most van. Mi vagyunk.
Jules ujjai ingembe markolnak, így elengedem a nyaka alatti részt, és ráfogok a mellkasomon tartott kézfejre. Eközben jobbom finom óvatossággal indul meg a derékon. Egészen a nő csípőjéig, amire lágyan rámarkolok, miközben a csók lassulni kezd. Arca valamivel távolabb kerül tőlem, s én komolyan, őszinte vágyódással veszem továbbra is szaggatottan a levegőt. Tekintetét nem vagyok hajlandó engedni; látni akarom, hogy mit gondol, mi jár a fejében. Szóljon, vagy csak adjon egy jelet, hogy merre tovább. Mert én tudom, hogy mit akarok. Őt.
Elmosolyodik. Én továbbra sem engedem meg magamnak ezt a görbét; túlságosan kíváncsi vagyok. S habár a mosoly gyönyörű, hatalmasat kell nyelnem. Magától értetődő immáron, hogy elnyomott érzelmeim gaz játékának estem áldozatául. Akkor szakítom csak el tekintetemet Julesétól, amikor megérzem arcélemen az ujjait. Mélyet szippantok a levegőből, majd szaggatottan kifújom azt, szinte belebújok a finom tenyérbe, szemeimet is lehunyom egy pillanatra. A lassú mozdulat szinte kínoz, arcomra epekedőn fájdalmas grimasz ül ki, s szemeimet ugyanilyen kínnal nyitom fel, hogy szempárom újfent találkozhasson a kékekkel. A gondoskodó, figyelmes üzenetre, amit a szemek sugároznak görcsbe rándul a gyomrom. Nem emlékszem, hogy valaha kaptam-e ilyen jellegű viszonyulást akárkitől is. Nyelek egyet. Jobb kezem még mindig a csípőn pihen, ám balommal kettőt simítok mellkasomhoz szorított kézfején, majd a nyak felé indulok, hogy az ott lévő zipzárhoz érjenek ujjbegyeim. Közénk tekintek, végül hirtelen felemelem fejemet, és továbbra sem engedem el a kék íriszeket. Most én kérdezek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815607#post815607][b]Julianne M. Ainsley - 2020.08.13. 11:12[/b][/url]

Sankó
rendez-vous | love my style
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem először érzi ezt. A különbség pusztán annyi, hogy az akkori hévhez valamiféle rossz előérzet is társult, ami persze később beigazolódott, most viszont, ahogy Sanyival csókolóznak, még csak hasonlót sem vél felfedezni. Ezt vehetné egy jelnek, mely elrepíti őket a holtomiglan-holtodiglanig, csakhogy ő nem az az ábrándozó, rózsaszín ködös kislány. Pontosan jól tudja, hogy egyrészt a férfiakat halálra rémíti az elköteleződés gondolata - egyelőre jobbára őt is -, no meg túl korainak érzi, hogy igyon a medve bőrére. Éppen ezért nem is gondolkodik a holnapon, átengedi magát a pillanatnyi szenvedélynek és a férfi karjaiba burkolózik. Azt kívánja, bárcsak ne érne véget, mégis ő húzódik el.
Noha fogyasztottak alkoholt, egyáltalán nem érzi, hogy az a fejébe szállt volna és annak hatására cselekedne. Mi több, kimondottan józannak hat, ahogy tenyere az arcélre simul és lágyan cirógatja meg. Idejét sem tudja, mikor volt utoljára ennyire meghitten közel valakihez és végre nem érzi helytelennek. Tekintetük találkozásakor felismeri ugyanazt a szenvedélyt és vágyat, ami benne örvénylik, ettől pedig egy nem várt hatás alá kerül. A csípőjére markoló ujjak, a kézfején nyugvó kéz, a még mindig szapora pulzus arra ösztökéli, hogy tovább menjen. Itt azonban már az ő betyárbecsülete mondja azt, hogy nem hajlandó aranytálcán kínálni magát és rámászni partnerére, ám épp csak megfogalmazódik benne mindez, mikor az eddig kézfejét melegítő bal a cipzárjához ér, a kérdés pedig ott feszül kettejük között.
Hirtelen fogalma sincs, mit kellene éreznie, akaratlanul is elmosolyodik, ebben a görbében pedig benne van a kacér vágy és a vakmerőség is. Elvégre mégis csak egy kosárpálya közepén vannak! Lehámozza a fémről az erős ujjakat, hogy kihátráljon az ölelésből és kényelmesen hátat fordítva meginduljon a lelátók felé. Alsó ajkát beharapja, ahogy lassan, ringó csípővel távolodik, s amikor Sanyi már azt hinné, hogy túl messzire ment és mindennek vége, a beállt csendet kettéhasítja a cipzár hangja. A ruha enged feszességéből, s egyik pillanatról a másikra előbukkannak meztelen vállai, melyek felett átnéz vágytól csillogó kékjeivel. Továbbra sem áll meg, épp ellenkezőleg, mikor íriszeik találkoznak, nemes egyszerűséggel leveti magáról a selymes anyagot, ami így a pályán landol, s így már látni engedi a királykék, csipkés franciát, s szőke tincsein is átsejlik hasonlóan lukacsos melltartója. Amikor végre a lelátókhoz ér, könnyeden fordul meg, hogy mutatóujjával hívogatón csalogassa maga után Sándort. Még az is lehet, hogy nyelve finoman, érzékien siklik végig alsó és felső ajkán, hogy aztán előbbit ismételten beszívja. Azért fel kell tennem a kérdést: tudjátok, hogy milyen fába vágtátok a fejszéteket?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815609#post815609][b]Szigethy Sándor - 2020.08.13. 11:57[/b][/url]

Szabályszegésre adtam a fejem már akkor, amikor Jules az étteremben incselkedni kezdett velem. S ez a csipkelődés vezetett rá arra, hogy eljöjjek erre a helyre, és megmutassam a nőnek, hogy nem csak egy nyakkendős felügyelő vagyok, hanem egy ember, egy férfi, aki igencsak kíváncsi rá. Megtudtam már róla ezt-azt, egészen sok időt töltöttünk már együtt a hónapok alatt – mással nem is voltam hajlandó sokszor ebédelni; ha Jules nem csatlakozott, akkor egyedül voltam. És ma este is egyedül lennék a Holdfény utcában, ha ő nem lenne. Ha nem húzná mindig az agyamat a jókedélyű nevetésével és oroszlán bajuszom sem bírná már a provokáló húzogatások nélkül. Nem vagyunk álmodozók, s ugyan Julesról nyilatkozni nem tudok ebben a témában, de én magam ettől függetlenül millió elfojtott szenvedéllyel vagyok tele, amit ő hozott ki belőlem. Senki más. A testi vágy egy dolog; az máskor is megjelent egészen más helyzetekben, másokkal, de olyat már az ég tudja mikor éreztem, hogy a test a lélekkel találkozna. A bor mintha soha nem lett volna távozik, azonban a részegségem oka most nem más, mint Jules ajkai, szemei és lehelete. A csók lecsengése után beharapom ajkaimat, és azokra egy vágyódó férfi grimasza kerül. Minden megszűnt körülöttünk, a visszhangzó terem pedig olyan, mintha mindig körbevett volna bennünket. Nem tartok most a kihágástól, attól, hogy esetleg rossz helyen vagyunk. Mert akármennyire is furcsán hangzik ez egy kosárpályáról; a lehető legjobb helyen vagyunk most. Távol az iskolától, ahol ez a jelenet nem történhetett volna meg. Távol a posztjainktól, amik megkívánnának egy bizonyos professzionalitást. Ezen a helyen viszont két ember vagyunk, egy nő és egy férfi, akik vágyódása tátongó hézagot vág az egyre forrósodó levegőbe. A helyzet akkor válik újra kissé hűvösebbé, amikor a zipzárhoz érnek ujjaim. Látom a hezitálást a kék szempárban, amire választ várva, kissé bambán nyílnak meg ajkaim. Nem szeretnék mondani semmit sem, mégis olyan, mintha szólni akarnék. Ekkor kisiklik ujjaim közül. Az eddig csípőm tartott kezem egy ideig megfagy a levegőben, és figyelem, ahogyan Jules távolodni kezd tőlem. Értetlen vagyok. Mégis kíváncsi. Leeresztem karjaimat, zsebre dugom őket, majd fejemet oldalra döntve figyelem a történéseket. A lassan ringó, formás csípő látványára hűvös forróság szalad végig egész testemen. Elrontottam volna?
A padlóra tekintek, és jobb kezemet elővéve zsebemből nyúlok tarkómhoz, hogy gondolataimat összeszedve vakarjam meg azt, amikor meghallom a zipzár hangját. Mint egy éhes eb gazdájának hívó szavára, úgy emelem fel hirtelen kreolszín arcomat Jules irányába. Minden lelassul. Látom, ahogyan a ruha elhagyja a felsőtestet, megjelennek a vállak, a mellkas, a csipkébe öltöztetett keblek, majd a has vonalán cikáznak végig zöldjeim, hogy végig száguldjak az alsó testen, combokon, harisnyán… végül a földre hullott ruhára tekintek. Mélyet sóhajtok, nagyot nyelek. És a következőkben jelenthetem ki, hogy hivatalosan is elvesztettem az eszem. A hívogató ujjakra nekiiramodok. Majd, amikor Jules előtt találom magam, azonnal a nő hajába túrok egyik kezemmel, másikkal derekán zongorázva falom az ajkait ajkaimmal. Hátrálni késztetem őt, amíg el nem érünk a lelátó első sorához. Megfordítom, hogy én tudjak leülni a padra, s közben el sem szakadunk egymástól. Szembe velem ültetem őt az ölembe, miközben elkezdem kigombolni az ingemet. Ha egy pillanatra is szünetel a csók, akkor sem engedem el tekintetét; kínzóan követem végig minden pillantását.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815623#post815623][b]Julianne M. Ainsley - 2020.08.13. 16:10[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815630#post815630][b]Szigethy Sándor - 2020.08.13. 17:00[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=815738#post815738][b]Julianne M. Ainsley - 2020.08.16. 14:26[/b][/url]