Szeretem meglepni az embereket, az teljesen mindegy, hogy mivel. Egy szó, egy mondat, egy értéktelen valamivel, a lényeg, hogy meglepődjenek. Azt azonban nem szeretem, ha engem lepnek meg. Ki nem állhatom a meglepetéseket. Furcsa lehet, de sokat beszélgetek az embereimmel, szeretem megtudni mi jár a fejükben, miről mit gondolnak, esetleg ők mennyire látják máshogy a dolgot, mint én. Van olyan, amikor egyáltalán nem egyezik a véleményünk, mégis él mindegyik. Látod? Meglepetés. A másik nézőpont rengeteget segíthet egy ember életében, olyan részleteket vehetsz észre, amikre nem is gondolnál, ezért merül fel a mai napig, az ilyen beszélgetések alkalmával a téma; miért nem lettem legilimentor? Hiszen attól még én tudok meglepetést okozni, ők mégsem tudnak meglepni engem. Jogos a kérdés, mindig el is mosolyodom, amikor úgy fejtegetik, mintha ott sem lennék, de sajnálatosmódon a válasz mindig ugyanaz. Mert nem akartam az lenni. Mégis miért? A lényeg az, hogy az én tudatom ne lehessen látható, nem az, hogy olvashassak másokéban, amikor megteszik helyettem. Most mégis tudni akarnám mi jár az előttem ülő fejében, mégsem intézkedem aziránt, hogy megtudjam. Megtartom a homályban, vigye csak el innen messze, kiderül, amikor ki kell neki, addig is pedig hadd üldögéljen elégedetten a fotelben, mintha neki tervezték volna. A magas ló tudod miért veszélyes? Sokkal nagyobbat lehet esni, jobban fáj, és sokkalta jobban csorbítja meg a büszkeségedet, ha a porba kerülsz. Én pedig nem fogok segíteni, hogy felállj. Ha buksz, akkor egyedül teszed meg.
- Maradjon titok, majd én foglalkozom velük – aprót rázok fejemen, kezem ráng meg, ahogy legyintésre emelem, majd meg is cselekszem azt. Ő mással ne foglalkozzon, csak azzal, hogy előttem ül és olyasmit tár elém, amely megérheti, még az én nézőpontomból is. A kockázatokat majd én elsimítom, ne tereljük el a beszélgetést egy olyan mederbe, ahol drága vendégem nem tud követni. Kár lenne, ha most veszteni el a fonalat. Már az asztal mögül pillantok rá, amikor ismét megszólal, ajkaimon a gonosz vigyor úgy ül, mintha soha nem akarna eltűnni onnan. Tekintetem villan, amikor az az egyetlen egy szó elhagyja ajkait, halkan nevetek fel, mégis megtölti az egész helyiséget.
- Egyelőre – ismétlem meg a szót szórakozottan, halkan kacarászva magamban, pedig legszívesebben kiengedném magamból, mert a helyzet abszurditása megköveteli. Egyelőre. Milyen kedves dolog, hogy elhiszi van választása, hogy a lapokat ő osztja továbbra is, hogy a szabályokat ő írja, mint a világ közepe. Ezért kell gondolkodni, mielőtt megszólalunk. Felmerül benne, hogy az ígéreteim üresek, amely szavak szinte tőrként szúrnak szívembe, és legszívesebben itt helyben fognám meg és véreztetném ki belőle ezt a hihetetlenül szemtelen gondolatot. De türtőztetem magam, mindössze a kés kerül elő, amelynek pengéjén húzom végig ujjamat, őszinte áhítattal tekintetemben. Elszakítom a fénylő pengéről pillantásomat, Rubenre nézek, elkapom a kékeket és somolyogva követem, ahogy feláll, majd az asztalhoz lép. Ügyes fiú, csak még kicsit formálni kell, mindaz ellenére, hogy a választása igen csodálatos.
Gyengéden csúsztatom kezemet Ruben kézfejére, óvatosan, mégis határozottan húzom kissé közelebb magamhoz karját, egy pillanatra sem eresztve el a kékeket. A kés hirtelen mozdul kezemben, ahogy vendégem tenyere felé fordítom azt, majd szemrebbenés nélkül, hideg tekintettel vágom bele a kétélű pengét a tenyérbe, amely így az asztalnak csattan. A penge az asztallapba fúródik, odaszegezve Ruben kezét is. Megacélozott tekintetem emelem rá, amiben semmilyen emberi nem lelhető fel jelenleg. Elérte.
- Akkor ismét tisztázzuk – könnyed mozdulattal engedem el a kést, a hátam mögött terjeszkedő székbe huppanok. – Az üres ígéreteidet másnak tartogasd, ne nekem. Ha meg tudom, hogy a hátam mögött intézkedsz, ha meg tudom, hogy csak eszedbe ötlött elárulni engem, márpedig meg fogom tudni, akkor vége. Mindennek. A feltételezésed is sértő ismét, hogy esetleg csalódnál. Neked itt nincs döntési jogosultságod, mert azzal, hogy beléptél ide és engem kértél, az enyém lettél – apró szöszt szedek le zakómról, amit végül a földre dobok. Kékjeimet emelem vissza Ruben arcára, majd a karfákon megtámaszkodva állok fel, és pillantok le a kezére. Kedves mosoly kerül fel ajkaimra, miközben ismét egy fiókot húzok ki, azonban most egy egyszerű pergament veszek elő belőle. A markolatra markolok, határozott és hirtelen rántással húzom ki azt az asztallapból is és vendégem tenyeréből is a pengét. A pergament helyezem Ruben elé.
- Az enyém vagy, Weiss Arion Ruben. Mindenestül.

Ahogy a kés könnyedén átvágja a bőrt és a húst, majd csattan egyet, a borzongás úgy fut végig gerincem mentén, egészen agyamig, hogy ott kellemes bizsergést idézzen elő, akárha éppen a legtökéletesebb teremtés térdelne előttem és minden kiejtett szavamat, minden követelésemet olyan készségesen cselekedné meg, hogy nekem csak élveznem kelljen. És élvezem is. A csattanást követően tölti meg a körülöttünk lévő levegőt a vér jellegzetes, fémes illata. Halkan, mégis mélyen szívom be az illatot, tizedmásodpercek telnek el így, az agyamban lévő zsibbadás, mintha egy egész éjszakát végig whiskyztem volna, csak fokozódik, ahogy Ruben ordítása tölti meg a hatalmas teret, amely körülöttünk van, amelyet a vér csodája tölt meg. Halkan kuncognék fel a meglepettségén, azon, hogy egészen eddig milyen mélyen és tisztán hitt abban, hogy olyan magas lovon ül, mire leér a porba, egy virágokkal tele tűzdelt mezőre érkezne le. Szívem kihagy egy ütemet, miközben megszólalok, hangom hidegsége fagyaszt meg mindent, ami csak van bennünk és körülöttünk, kékjeim ugyanolyan hidegségről árulkodnak. Érzéketlenségem a semmiből csapott le, mert kiharcolta, pedig én mindig megadom a lehetőséget és szeretem nézni, ahogy az emberek vacillálnak, melyik a legjobb döntés. Ő döntött, a legjobb mellett, amelyet én tálcán kínálok neki, azonban sajnálatos módon, az eddig lefektetett szabályok kényelmessége és halványan való leterítése, nemigen vezetett sehova. Elbuktam, ami megbocsáthatatlan, de talán az még jobban, hogy vendégem ilyen mértékű tiszteletlenséget enged meg magának. Amikor feléd tartják a görbetükröt és nem te tartod mások elé, hogy mennyire szörnyűek, milyen borzalmas dolgokat tettek, akkor már nem olyan élvezetes, ugye? Ejnye, Ruben, beleestél a saját, hamis önbizalmadba. Szörnyű, hogy miközben ültömből pillantok fel rá, és szavaim csattannak a falakon, a tekintete ugyanazt sugallja. Engem akar. Nos, megkapott, talán nem olyan formában, mint akart volna, esetleg a kedves elképzelései engedték volna, de megkapott, és a mai naptól fogva, nem szabadul tőlem, hacsak én úgy nem döntök. Mert én döntök.
A penge halkan válik el az asztallaptól, majd Ruben húsától is, élvezettel követem végig pillantásommal, ahogy kicsúszik mindkettőből. Csodálatos. A sebből kicsordul a vér, vörös szőnyeget hagyván a tökéletesen megmunkált asztalon. Ciccegve csóválom meg fejemet, miközben előkerül a pergamen. Tekintetemet le nem véve vendégemről csúsztatom elé a pergament, amelynek szélét azonnal elkapja a vörösség, amely az előttem állót élteti. A görbetükör előtt milyen érzés állni? Hogy felfogd, nem vagy sérthetetlen és halhatatlan? Szükségtelen aggodalom, mindenképpen segítek abban, hogy eljusson tudatáig az élet fontossága. És itt kezdődik minden, mert az enyém. Mosolyogva, azonban ugyanolyan érzéketlen tekintettel követem végig, ahogy vérét csepegteti a lapra, amin a szavak fokozatosan mutatják meg magukat, a vért úgy issza magába, mintha hetek óta nem evett volna. Valóban így van. Tökéletes alkalom, hogy megetessük, Ruben vére talán erre a legalkalmasabb. A vér eltűnik, a szavak előkerülnek, bensőmben pedig a nyugalom úgy terjed szét, mint a tökéletesség az asztalon, amely csak terebélyesedik és terebélyesedik, mintha fel akarná hívni magára a figyelmet. Milyen kedves, még a vére sem bír magával. Zsebkendőt húzok ki zakóm belső zsebéből, a pengét gyöngéden törlöm át vele, majd helyezem oda saját tenyeremen, ahol Rubent sebezte meg.
- Van egy hely az ember tenyerében – nyomom meg kicsit a pengét, amely rögtön felsérti a puha bőrfelületet. – Nagyjából a közepe táján, ahol nem érsz csontot, porcot, vagy esetleg ideget. Ha csak fél millimétert hibázol, elveszti az illető az ujja feletti kontrollt – ámulattal figyelem, ahogy vérem kiserken, tekintetem villan Rubenre, miközben kezem ökölbe szorul és a pergamenre csepegtetem sajátomat. Ami én vagyok. Mert engem kért.
- Üdvözöllek, Ruben, a világomban, amely most már a tiéd is – a mély bariton, amely betölti a szobát, keveredik a vér illatával, kezemet veszem el a papírlap fölül, zsebkendőmet tekerem rá óvatosan. Az ajtó nyílik, mosolyogva fogadom a tál meleg vizet és tiszta rongyot. – Remélem minden tetted és szavad megfontolt lesz, amit mellettem teszel. Elvárom a lojalitásodat, még akkor is, ha ez a halálodat jelenti, azonban nem akarlak egykönnyen adni, drága lovasom – szelíd mosoly kerül fel ajkaimra, megbabonázva hallgatom pár pillanatig Ruben légzését, majd nagyot sóhajtva lépkedek közelebb hozzá, álla alá nyúlva emelem fel fejét. Szó nélkül nyúlok a rongyhoz, amelyet a tál fölött csavarok ki, majd óvatosan törlöm le homlokáról a vért.
- Szeretném, ha nem hoznál rám szégyent – a vér azonnal elszínezi a színtiszta vizet, mint a legtisztább lélek, amelyet valaha láttál. Lágyan csúsztatom kezemet vendégem kézfejére, a folyadék, mely mától összeköt minket, azonnal bepiszkítja kezemet, és a mozdulat ismerős lehet, talán Rubent apró borzongásra készteti, mégis, most csak a nedves rongyot húzom végig kezén, hogy a mocskot, amellyel bepiszkította a tökéletességet, amelyet hitt, eltüntessem.

A tudás csodálatos dolog. Olyan világokat fed fel előtted, amire gondolni sem mertél egészen addig, amíg a tudás birtokába nem kerültél. A hatalom, amely a tudással kerül a kezedbe, sok olyan dolgot idéz elő, ami veszélyesen hathat rád. Információk birtokában főleg, de a lényegen mit sem változtat; tudsz valamit, ami kell a másiknak, így veszélyben vagy, mert szomjaznak a tudásra, ami a te kezedben van. Mindez mellé a sejtés, bár nem olyan hatalommal ruház fel, mint a tudás, mégis ott van a kezedben ugyanúgy, kissé megspékelve az emberi kíváncsisággal. Mert ha valamit sejtesz, akkor ott a lehetőség, hogy vagy megcáfolják azt, vagy megerősítést nyer, és te kíváncsi vagy arra, hogy melyik áll fenn. Mert a fifty-fifty játszmákban soha nem tiszta lapok játszanak, annál sokkalta nagyobb az ember tudásszomja, így a fair játékból, ahol csak sejtesz, kerülnek elő azok a kártyák, amiket te keversz, amiknek minden egyes négyzetmilliméterét ismered és tudod. Csúnya játék ez, amely vagy dicsőséget hoz a kíváncsiságoddal kevert sejtésedhez, vagy szomorúan eloldalog, mert nem azt a hatást érte el, amit vártál tőle. Pontosan az utóbbi helyzet állt fent bennem és nálam, amikor Weiss először feltűnt a bárban. Rögvest engem keresett, megfontoltan ékelődött be az elit tagok közé, hogy végül elém kerüljön egy olyan ajánlattal, ami eltakarja, mit akar valójában; engem. Beengedtem, pedig a képek, amelyek a fejében voltak aggodalomra adtak okot, amikor elém kerültek, amikor láttatni engedték azt, ami a fejében van mélyen és mélyebben elrejtve. Megkapott. De nekem nem ő kell, hanem ami benne van, amit a képek ígértek nekem, lejjebb a maszk mögött, amit felhúzott, mikor belépett az irodába és elkezdődhetett a játék. Túl sok volt a kockázat, a rizikó kilométeres nagyságba ért fel, mégis engedtem, hogy belépjen ide, de tudtam, hogy hatalmas árat fizethetek érte. A kíváncsiság. Elvakít, és megölhet, ha nem figyelsz, ámbár botor hiba lenne a gondolatiban fel-felbukkanó képeknek eleget tennie. Lesz rá lehetősége, hogy ő szabdaljon szét engem, megadom neki, ám annak még az ideje egyáltalán nem jött el. Azt ki kell érdemelni, ahogy mindent. És amikor kiérdemeltem, hogy, ámbár csak a felszínt kapargattam meg talán, de megmutassa magát, a valódi mivoltát, a tudás a kezembe került, amely hatalmas felelősséggel jár.
Halvány mosollyal tisztogatom meg fejét, melyet ügyetlen módon vérezett össze, mintha nem számítana semmi és senki. De nekem ő igenis számít, főleg most, hogy a valódi ember néz velem szemben, mert a maszk levételre került, hiába nem akarta. Sajnálatosmódon a döntésnek ezen formáját nem adhattam az ő kezébe, mert annak semmi értelme nem lett volna. Ahogy a tudás hozzám került, úgy elvárom a másiktól, hogy ezzel tisztában legyen és a továbbiakban is úgy álljon hozzá, ahogy most már hozzá kell neki. Mert az élet csodálatos meglepetésekkel van tele, még akkor is, ha a meglepetés, amit magadnak szántál, mindössze egy sejtésre alapozva, meg akar ölni, szeretné, ha kínok között halnál meg. Egyszer talán eljön ennek is az ideje, azonban a mi időnk még csak most jött el, ezt az örömöt kissé még húzni kell. Felkuncogok. Kevés beszéd, több tett.
- Ez a legnagyobb probléma – hangom lágy, simogató, szinte már altató hatással lehet az előttem állóra. Szeretem ezt a hangtónust használni, akaratlan nyugodnak meg tőle az emberek, úgy hogy szinte észre sem veszik. Csak most nem ez a fő célom, de nem ám! Egyáltalán nem szeretném, hogy Ruben lehiggadjon, azt akarom, hogy tekintete vágja át a levegőt, ahogy rám emeli, lássam benne azt a vadállatot, amit őrizget, engedje láttatni mit is rejteget magában mélyen. Mert ez még a felszín. Most már biztos. A tónus mégis akaratlan jön elő.
- Mindennek meg van a saját ára – szinte már kedvesen vonom meg vállamat, miközben a rongyot ismételten kiöblítem, majd kicsavarom, hogy végül óvatosan simogassam vele az átszakított felületet. Milyen pontos szúrás. Csodálatos. – Ki hogy méri azt az árat. Szerinted drága áram volt, én úgy vélem, még a töredékét sem fizetted meg azért, hogy megkaphass – öblít, kicsavar, töröl. Már rutin. A víz jobban és jobban veszi fel a vörös árnyalatot, a vér, amely Ruben kezéről patakzik át az én bőrömre, halkan kopácsol a parkettán. Mosolygó kékjeimet emelem fel rá, fejemet oldalra biccentve fürkészem az előttem állót. Kijelentés, végül két kérdés hagyja el ajkait, amire kékjeim siklanak. Vajon hogy állna neki a vörös? Alsó ajkamat nyalom meg akaratlan, ahogy a képek villannak agyamba, még a rutinszerű mozdulatok is megállnak, nem törődöm azzal, hogy Ruben vére csúszik át csuklómon egészen alkaromra, hogy eláztassa a hófehér inget, mert kezem kissé leereszkedett. Kissé talán elkalandoztam.
- Nagyon retteneteseket beszélsz. Téged semmire nem kreáltak, csak már elhiszed, hogy valóban így van, mintha egy vadállat lennél, akit azért szelídítettek meg, hogy öljön. Én mást látok – folytatom a mozdulatokat, amelyek abbamaradtak, végül a rongyot hajítom a vízbe. Ujjaim vándorolnak zakómhoz, könnyed mozdulattal dobom le magamról, ahogy az inget is, majd a vízhez lépek. Nyugodtan kezdem el törölgetni magamról a vért, amely karomat ékesíti. Szebb lenne, ha az enyém lenne, nem a tied, igaz Ruben?
- Azt várom tőled elsősorban, hogy ne árulj el, mert annak nagyon csúnya vége lenne. Nem szeretném megtenni – rosszallóan csóválom meg fejemet, hangomból hallgató a rosszallás, még ha arcomat nem is látja, amiért háttal állok neki. A kíváncsiság, tudod? Kiszolgáltatott pozícióban a vadállat, amely kiharcolta a másik igazi arcát. – Minek nevezz? Tudod a nevemet, lovasom, azon hívsz, amelyik szimpatikus – vállam felett mosolyodom el halványan. – Ne siess ennyire. Túl sok mindent várok el tőled ahhoz, hogy ilyen hirtelen dobjalak bele a mély vízbe. Légy türelmes, kérlek, és amint úgy érzem eljött az idő, keresni foglak. Távozhatsz – az ajtó felé intek, a vörös víz szennyezi be a padlót, ahogy kezem lendül. Zavartalan fordulok vissza az edényhez és mosakodom tovább. Az ajtózár kattanására sem figyelek fel, percekkel később veszem csak észre, hogy immár egyedül vagyok.
Csodálatos nap. Virágzó. Kellemes. Örömteli.
Hogy állna neki a vörös? A saját vörössége...?