Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Már majdnem felháborodok, hogy milyen dínótojás, de valljuk be, eléggé aranyos ez a dinó gondolat, de remélem azért, ha valami kikel belőle, akkor az ha nem is sárkány, de valamelyik izgalmas legendás állat. Mindenképpen utána kell majd olvasnunk, hogy melyikek szaporodnak tojással. Ki van zárva, hogy egy opálszemű tojását tényleg ránk bízták volna, de mégis, hasonlít, ott van benne az izgalom, hogy akár lehet sárkány is. Ez pedig egy rellonosnak igazán nagy kincs.
- Hogyan adtam volna rá szoknyát? Ha nekem gyerekem születik, egészen biztos, hogy fiú lesz.
Nem tudom amúgy, hogy ezt honnan szedtem, de egészen kicsi koromban is mindig szentül hittem, hogy nekem nem fog lányom születni, csak fiam. Mindig úgy is játszottuk a játékokat, kivéve, amikor Hanna volt a kisbabám, mert olyat akart játszani, hogy ő kisbaba, akkor nem lehetett fiam, mert ő nem akart fiú lenni, csak hercegnő. Egy kisbaba hercegnő. De a szent meggyőződésemet, mely szerint a születendő gyerekeim csak fiúk lesznek, most gondolkodás nélkül osztom meg Lucas-szal, igen, éppen vele. Hát komolyan mondom, ezért lesz fiam, lánynak lenni nagyon nagy szívás. Bár gondolom a fiúk is éreznek valamit, amikor tetszik nekik egy lány, csak nekik nincs melltartójuk, hogy az feszüljön. A tekintetem akaratlan is lejjebb vándorol, de csak egy pillanatig vagyok túl illetlen, utána gyorsan visszakapom a tekintetem az arcára.
~ Viselkedj Olívia!~
Korholom magam finoman, mert nem szép dolog sem fiúkat, sem fiúk testrészeit bámulni. Ez már megtanultam azóta, hogy Lucas azt hiszi rólam, hogy beépített ügynök vagyok. Nem is értem, hogy mégis honnan veszi és hogy miért akarnék én neki kémkedni, de talán enyhül egy kicsit ez is most már, hátha látja, hogy nem vagyok annyira rossz ember, mint amilyennek feltételez. Nem vagyok egy olyan tipikus rellonos lány, amilyeneket felvázolt nekem, bár szerintem a rellonos lányok nem is olyanok. Jó, vannak furcsák, de azért nem mind. Például a szobatársaim, Zina és Emma aranyosak.
- Te képes lennél megsütni?! És ha igazi sárkány van benne!
Hüledezve nézek rá, mert nem akarom elhinni, hogy komolyan képes lenne rá, hogy feltörje a tojást. Engem még mindig rabul ejt, és még mindig szeretném hinni, hogy van benne valami csoda. Ha más nem, talán az, hogy minket kettőnket összehoz, jó lenne, ha nem utálna, és bár szeretném, ha viszonozná az érzéseimet, de a nem utálat is már egy nagyon biztató lépcsőfok lenne.
- Ne nevess ki!
Korholom, de közben én is nevetek, mert azért ha nem is ezeket, de részletesen leírtam a méreteit, az alakját, a színét. Leírtam és lerajzoltam a foltjait, következtetéseket vontam le, hogy milyen stádiumban lehet. Elmesélném neki, hogy tényleg olyan volt, mintha a tojás magához hívna, mintha kérné, hogy velem alhasson. Ahogy ezt sem, úgy azt sem merem neki elmondani, hogy még a felsőm alá is betettem, hogy emberi test meleget kapjon. Biztos, hogy akkor flúgosnak nézne.
- Szívesen itt hagynám neked, de a tanárnő azt mondta, hogy nem látott minket együtt vigyázni a tojásra, és jó lenne, ha együtt foglalkoznánk vele. Éjszaka lehet felváltva nálunk, de napközben közösen kellene időt töltenünk vele.
Megállva egy fél pillanatra, hogyha nevetni szeretne, nevesse ki magát, folytatom a gondolatmenetet. Véve egy nagy levegőt, és engedve a fejemben élő illetlen képsorozatnak, teszek felé egy apró lépést, a kezeimet magam mögé kulcsolva, akaratlanul is kidugva kicsit a melleimet, kedvesen ringatom kicsit a felsőtestem. Nem feltétlenül a csábítás a célom ebben a pillanatban, és ez nagy szó.
- Van kedved megtanítani pizzát sütni? Még sosem csináltam ilyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem állít le és nem is vág közbe. A kezdet nehéz, de ahogy lassan egyre tovább megyek magam is belemerülök az emlékbe. Annyira régóta eltemettem magamban mindent ami Katya. Hűséges voltam hozzá. Beszéltem hozzá, de nem akartam emlékezni a vele töltött időkre. Most átszakadt a gát. Talán azt se venném észre, ha mellettem a lány sírógörcsöt kapna vagy elmenne. Nem is meséltem a végére, hanem újra átéltem és közben narráltam a történéseket.
Csak mikor befejezem nézek rá. Csillog a szemem,úgyhogy túl sokáig nem időzök rajta, nem akarom, hogy tudja.
- Nos - tartok egy kis szünetet. Tekintetem a plafont figyeli. Ott egy folt. Hogy a fenébe sikerült nekik felkenniük az oda? Mélyet sóhajtok.
- Szóval amikor összeszólalkoztunk a Naviba, éjjel felbontottam azokat a leveleket amiket a nagyanyád küldött rólad Tánya biztatására. Csak néhányba néztem bele, de a hatás ugyanaz volt - lelkiismeretfurdalás. De ezt nem mondom ki, valószínűleg úgyis rájön ha néma marad a szó.
- Tudtam, hogy előbb vagy utóbb beszélnem kell veled. Rendezni azt a kapcsolatot ami jelenleg nincs közöttünk - rápillantok szomorúan, önkéntelenül Katya fényképét babrálva. Olyan nagyon nehéz ez az egész.
- Végül a legnagyobb lökést akaratlanul is Odett tette. Nem tudom milyen pletykák szállnak fel a kastély falai között. Azzal ugyanis tisztában vagyok, hogy elég rossznyelvű ez az iskola. A lényeg az, hogy régóta érik valami kettőnk között, ami akkor bontakozott ki, amikor eltűnt és én a karjaimban cipelve hoztam vissza, miután egy egész délelőttöt bolyongtam az erdőben üvöltözve a nevét - még a gondolat is rossz, hogy ez megtörtént vele. Nem tudom mihez kezdtem volna ha akkor nem lelem meg.
- Ahogy ott feküdt a karjaim között, te jutottál róla eszembe. Szegény lány, se apja, se anyja, mindenki átokként fogja fel a létezését.Pont mint nálad. Elveszett és hiába próbál erős lenni, kell, hogy legyen valaki aki biztatja és támogatja az úton. Ahogy téged is. Kedvelem Odettet. Már-már lányomként, de te fontosabb vagy számomra. Nem akarom, hogy egy vadidegen negyvenéves fószer cipeljen haza amikor kábult vagy és félmeztelen! Vigyázni akarok rád - az utolsó szavak valahogy szokatlanul erősnek és élesnek tűntek. Azonban igazak voltak. Darya előbb vagy utóbb találna magának egy apapótlékot ahogy Odett is tette. Odettnek szerencséje volt, de Darya akár rosszul is kijöhet a dologból. Annyi borzalmas ember van a világon.
- Hogy vannak? - kérdezek rá. Sok emléket idéz a cirkusz bennem. Régen kellemesnek neveztem volna, de Katya halála után csak keserű az egész.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Hű, jól van anyuci, bocsánat a feltételezésért, hogy lányt mertem mondani - még a kezeimet is a magasba emeltem védekezésképp, s talán a hangomban volt némi kis gúny is, bár inkább viccelődésnek szántam, mindenesetre meglepett az, hogy ennyire határozottan közölte velem, hogy neki bizony fia lesz. Azért egy kicsit furcsa volt, hogy ezt már ilyen idős korában elhatározta, de nem tudtam lányos fejjel gondolkodni, ez is biztosan olyan dolog lehetett náluk, mint hogy már hat évesen megtervezték, hogy milyen lesz az esküvőjük és satöbbi. Abba viszont tényleg mókás volt belegondolnom, hogy ezt a tojást bizony egész héten őrizte, s gondoskodott róla. Nekem akárhogy is néztem, még mindig csak egy bazi nagy tojás volt.
- Szereted amúgy a pizzát? Olívia, szereted a pizzát? - a tojásügy megvitatása közben azért gondoltam, megkérdezem, hogy szereti-e azt, amit épp készítek, de hogy ez az infó miért is volt olyan fontos, azt magam sem tudom. Mindenesetre az feltűnt, hogy nagyon elkalandozott a figyelme, magam is a földre bámultam, mert hát valahogy nagyon abba a szögbe, legalábbis lefelé bámult. Remélem, nem valami dög nagy egér mászkált alattunk, ami nekem nem tűnt fel. - Mondjuk a rántotta is finom - szórakozottan ezzel megint csak a tojásra utaltam, de úgy tűnt, hogy ő nem igen vette a poént, mert nagyon is komolyan gondolta minden egyes szavamat.
- Jól van na, azért nem kell leszedni a fejem, honnan tudjam mi van benne? Még az is lehet, hogy egy bazi nagy szőrös jeti. Akkor mégis mit csinálunk, ha majd egy olyan nagy izé mászik ki belőle? Vagy mondjuk egy predátor, az tudod mi? - áh, honnan is tudná? Aranyvérű bige, nem holmi sárvérű csaj, aki moziba jár. Talán fogalma sem volt arról, hogy mi az a Nyolcadik utas a halál , meg ehhez hasonló filmek. - Mindegy is - legyintettem inkább - Legyen neked igazad, de mondom, ha olyan izé gyíkszörny van benne ekkora nagy pofával - itt a kezemmel is mutattam, hogy mekkora nagy az a pofa - akkor majd te fogod lefogni, míg elmenekülök-magyaráztam teljes komolysággal, de ez sem tartott sokáig, mert igazán vicces volt már annak a gondolata is, ahogy elképzeltem, hogy Olívia pátyolgatta ezt a tojást. Szóval tényleg jót nevettem, egy pillanat erejéig még össze is néztem vele, s fura érzés volt, hogy ő is velem együtt nevet. Annyira nem is tűnt gáznak ez a csaj, mármint nem is volt ijesztő, és nem is tűnt olyannak, mint aki ártani akarna nekem. Meg jól is nézett ki, formásak voltak a lábai. Ne bámuld, ne bámuld!  
Nevetésem alább hagyott, s egy mosollyal mértem végig így közelről, mire pillantásom újra megakadt kékjein.
- Öh, ezt mondta? - pajzán gondolataimból vissza is húzott ezzel, s le is fagyott az arcomról a mosoly, mert erre én már nem is emlékeztem. Miért kellett nekünk egyáltalán ilyen baromságokat csinálni, hogy egy tojást, amiben a kinder meglepitől kezdve tulajdonképp bármi lehet, azt babusgassuk közösen, éjjel-nappal. Ez már szinte a háztartástanhoz hajazott.
- Tehát úgy érted, hogy megviseli a lelkivilágát az, ha mi a nevelői nappal külön vagyunk? - kérdően fúrtam pillantásom a lány tekintetébe, miközben abbahagytam a pizzatészta formálását, s kifordultam, teljesen vele szembe. - Mert ennyi erővel már az éjszakát is együtt tölthetnénk, és mehetne a papás-mamás - vigyorogtam rá, ez mondjuk béna poén volt, én mégis felnevettem rajta. De bakker, hogy dumálhatok ilyen marhaságokat? Ésszel már Lucas!
S mire felocsúdtam a gondolataimból, ő valahogy hirtelen a látószögembe került, egész pontosan a felsőteste, amit nem tudtam nem észrevenni, s naná, hogy a tekintetem is megakadt rajta. - Ahhaaa - bólogattam, mint azok a műanyag kutyeszok a skoda ablakában, s csak néhány másodperccel később eszméltem fel az újabb pajzán álomvilágból. - Izé, mi? Jaaa, pizza! Igen. Megtanítalak! Ezt...gyere, állj ide - a vállaira helyeztem a kezem, majd betoltam magam és a pult közé, s egy gyors hátsó terepszemléit is tartottam. Ejha! Nem sok kellett hozzá, hogy beüzemeljen a zseblámpám.  
- Szóval a tésztához kellett víz, liszt, élesztő, só, cukor. Megvárod míg beerjed az élesztő és mint a gejzír kicsap, na akkor jó. Aztán összetrutyizod a kezeddel és csinálsz belőle egy golyót, izé csinálsz belőle ilyen labdákat. Letakarod, hagyod kicsit pihenni. Utána lisztezed itt, lerakod a tésztát és elkezded a kezeddel így nyújtogatni - mögé állva megfogtam a kezeit, s egy gömböcöt, hogy megtanítsam , hogyan is kell a tésztát megformázni. - Ha ez kész lesz, jöhet rá a paradicsompüré, és a feltét, meg a sajt. Majd lehet sütni . Na gyerünk, most csináld egyedül - egy pillanat erejéig a derekára csúsztattam a kezeimet, majd inkább elléptem mögüle, mert kezdett szűkös lenni a gatya, így inkább hagytam, hogy egyedül is kipróbálja a dolgot. Addig letöröltem a kezem, majd felkapva a tojást, letelepedtem az egyik székre, s lopva újra őt méricskéltem, de ha felém pillantott, elkaptam a tekintetem és a tojást vizsgálgattam. - Ez amúgy szerintem beteg, tele van foltokkal. Vagy lehet hogy ez ilyen sárkányajagyegy? Tényleg, tojásjegye van a gyereknek - röhögtem fel, s gondolva egyet, hogy valóra váljon az álma, előkaptam a zsebemből egy tollat, majd művészi mozzanatokat imitálva odarajzoltam a kisfickó ékességét, csak hogy Olíviának valóban kisfia legyen. - Mit szólsz anyjuk? Milyen a kölyök? - ha elkészültem, vigyorogva, s büszkén emeltem fel a csemetét, megmutatva a rajzomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Mikor legutóbb beszélgettünk Odettel, akkor is mondtam neki, hogy Tánya nagy hatással van otets-re. Bár akkor még nem gondoltam, hogy ennyire. A levelekről tisztában voltam. Elég korán megtanultam írni, hogy már két hónappal az 'áthelyezése' után magamtól írjam le Mishának, hogy szeretem. Nem voltak szépen összefűzött mondatok, melyek akár regényekbe is illettek volna, csak kacskaringós betűk egymás után hányva színes zsírkrétával. De az enyémek voltak.
Aztán a tinédzserkorom kezdetén elkezdtem feladni a reményt. Akkor csak babushka írt neki, és hiába láttam mennyire fáj ez neki, túl makacs voltam hozzá, hogy levegyem a súlyt a válláról. Az utolsó levél pedig újra tőlem érkezett. Az indulásom előtt. A szavak, melyeket akkor írtam, összhangban voltak a mostani mondataival. "Kedves Misha. Utánad megyek. Szükségem van rád, ahogy neked is rám. Találkozunk Magyarországon." Nem akartam hozzá kedves lenni. Még azt se bírtam leírni, hogy Otets. Hiába tudtam, hogy ő az apám.
Ezek a gondolatok most még jobban bántottak, mint ahogy Odettet a lányának hívta. Éreztem ahogy szikár könnycseppek hullanak alá az arcomról. Állkapcsomnál egy pillanatra elidőznek, majd továbbhullanak. Már képtelen voltam visszatartani őket. Nem tudtam hogy az fáj jobban, ahogy szőke barátnőmről beszél, vagy arról, ahogy a kettőnk közötti kapcsolatról. Még inkább arról, ami nincs.
Abbahagyta, én pedig éreztem, hogy reakciót várt. De mit mondhatnék? Hogy nincs semmi gond? De van. Hogy mostantól más lesz? Azt én nem ígérhetem. Azt pedig, hogy szeretnék javítani ezen azt már tudja. Hisz itt vagyok. A torkom óriási gombócban, és csak igyekszem valami logikus lépést tenni. Hogy kell lereagálni egy ilyen pillanatot? Hiszen sose volt benne részem. Lopott pillanatokban elhúztam a kézfejem a szemem alatt, bár előre tudtam, hogy fehér bőröm a szemem körül most égetően vöröslik.
Az egyetlen logikus lépés a megnyílás volt. Apró pici bébilépésekben.
- Hiányzol nekik. Vannak új tagok, de sokan emlékeznek még rád. Ivan sokszor panaszkodik, hogy nem vodkáztok mint rég - mosolyodom el, ahogy eszembe jut mentorom. Otets legjobb barátja.
- Ha... - elcsuklott a hangom. Ez egy nagyobb lépés lesz. Már éreztem is. - Lesz egy fellépés. Amolyan vizsga. Három nap múlva. Ha gondolod.... - emeltem rá íriszeimet újra. - Nem muszáj, ha nem akarod, csak gondoltam esetleg... - kifogytak a szavak. Nem mertem kimondani. Vajon megbuktam már, mint gyerek? És ha igen mikor történt pontosan?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Elismerően biccent egyet, elvégre András majdnem tökéletesen mérte fel a helyzetet, csupán csak olyan nüansznyival tévedett, amely még belefér a keretbe. - Nadia már szülő, de Emily-nél még beválhat - kötve hiszi, elvégre épp csak ismét kibékültek és turbékolnak a párjával, nem valószínű, hogy egy gyerekkel vagy termékenységi szoborral kívánja sokkolni Nico-t. Mert persze, ez a szó magában rejt oly sok mindent, de egy fiatal éveiben lévő, párkapcsolatban élő, szerelmes nőnek adni... Maradjunk annyiban, hogy nem sok mindenre gondolna az ember lánya, mint egy kedves gyermekáldásra, lévén se földjük, se másuk.
- Nem gondolom. Ha én török, akkor pár méterrel a föld alá kerülök - megvonja vállát, jelezvén, hogy drasztikus kijelentések ide vagy oda, ez pontosan így van. Nem adná fel elveit és ő lenne az utolsó, aki egy vallás oltárán áldozva a hit szentségében tetszelegne. Világ életében kerülte ezeket a dolgokat és lassan kiöregszik abból, hogy mindenáron megegye, amit feltálalnak neki.
A kijelentésre elmosolyodik és ismételten belekortyol kávéjába, ami sajnálatos módon elfogyni látszik. Micsoda pech! Az előtte lévő ételhez pedig még csak hozzá sem nyúlt, nemhogy megette volna. Pazarolni utál, éppen ezért táskájából egy dobozt vesz elő, amibe szépen akkurátusan belesöpri, hogy később, ha esetleg megéhezne, akkor a konyhában elfogyaszthassa. Ez tulajdonképpen jelzése is annak, hogy a beszélgetés részéről befejezettnek nyilvánított, hisz idejük lejárt, dolguk viszont rengeteg van, ám nem tartja ezt másképp a férfi sem. Jules huncut mosollyal arcán kel fel székéből, hogy pont úgy lépjen el az asztaltól, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.
- Ami késik, nem múlik - akár egy szerető édesapának, egy gyors puszit nyom az arcára, majd megfogva táskáját int, hogy induljanak. Valószínűleg sokáig tudnák még folytatni ezt az incselkedést, de mire fel? Ők ketten más utakon járnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Kuncogva csóválom meg kicsit a fejem, ahogy ő védekezik, és most azt mondom, hogy ezt a légkört szeretném és elviselném örök életemre. Most elhiszem, hogy nem utál, hogy akár még kedvelhetne is, és ha kedvel, idővel talán szerethetne is. Annyira tökéletes és egyszerű lenne, nem? De, pont ezért nem fog ez így, ebben a formában megvalósulni, tudom én. Mert körülöttem semmi sem egyszerű vagy könnyű, hiszen, ha csak arra gondolok, hogy mi mindennek nézett Lucas is, hivatalossá válhat, hogy én semmit sem tudok egyszerűen csinálni, mert ha nem én, akkor a másik, a világ, a szomszéd Piroska néni, valaki megnehezíti.
- Szeretem.
Felocsúdva a nyilvánvaló bámulásból, zavartan és halkan, kicsit talán erőtlenül jelentem ki. Tényleg szeretem a pizzát, csak ez most nem jött át, de az a fajta lány vagyok, aki képes hajnalban, hidegen is megenni, csak, hogy ehessen, szóval ezzel nincs baj. Természetesen odafigyelek a kalóriabevitelre meg arra, hogy ne egyek túl sokat, túl egészségtelent, de szeretek jókat enni, szeretek finom ételeket enni, nem sok mindenre vagyok finnyás, például tökfőzeléket sosem ennék, de sültkolbászt bármikor, így a pizza is teljesen rendben van.
- Nem eheted meg a gyerekünket.
Csapom asszonyosan csípőre a kezem, hogy most már aztán tudja, hogy merre van a helye, mert komolyan mondom, megharapom. Nem vagyunk mi állatok, sem kannibálok, noha annak kicsi az esélye, hogy egy embergyerek van benne, de bevallom, ha kikel belőle egy ember, akkor sikítva ütöm agyon, és valahol Lucasnak is itt járhatnak a gondolatai, bár azt hiszem, ő egy kicsit vadabbra vette a figurát a predátorral. Szeretnék neki válaszolni, hogy csak mert boszorkány vagyok, azért tudom, hogy mi az a mozi, és nem állok tátott szájjal előtte, folyó nyállal, hogy "aztaaaa, ez mozooog", a nyálam eddig se jött ki, bár ha nem szólal meg az előbb, akkor lehet, hogy egy kis elcsöppenős baleset keletkezik. Viszont nem tudok nem nevetni, jóízűen kacagni vele, ahogy azzal viccel, hogy mi fog kimászni belőle. Még illusztrálja is, nekem pedig már a hasamat kell fognom, annyira nevetek, és még a könnyem is kicsit kicsordul.
- Simán odavetnél elé? Nem valami lovagias tett. De rendben, ha egy demagorgon születik a tojásunkból, akkor majd elismerem, hogy igazad volt.
Arra, hogy mit üzent a tanárnő, bólogattam egy aprót, mentségemre szóljon, hogy tényleg így volt, jelezte, hogy a megfigyeléseket együtt kell prezentálnunk, és hogy szeretné látni, hogy tényleg mind a ketten foglalkoztunk vele. A mosolyom egészen odáig megvan, amíg fel nem veti, hogy töltsük együtt az éjszakát és gyakorlatilag szexeljünk. Egy kicsit azért megriaszt a gondolat, hogy most ez csak vicc, vagy azért mondja, mert azt gondolja, hogy nem volt igaz amit az ártatlanságomról mondtam, és ahogy fogalmazott, elvinne egy körre? Vagy, talán én is tetszem neki, de a mai fiúk csak akkor tudnak egy lánnyal együtt lenni, ha feltétlenül van testiség is? Azonnal kell csinálni? Mármint ha azt mondom, hogy rendben, akkor ő elvárja, hogy ma megtörténjen? És ha rossz lesz? Ha nem úgy csinálom, akkor kinevet? Ő biztos, hogy sokkal tapasztaltabb, biztos, hogy sok barátnője volt már, sok okos, szép és tehetséges lány, akik értették, hogy mit kell csinálni egy fiúval. Miközben én ezen pánikolok az agyam egy hátsó szegletében a hangok azt mondják, hogy menjek, éljek, csináljam, mert rá fogok érezni, és akarom, nem? Hát akkor meg? Lucas benne lenne, én pedig vele szeretném, mi baj lehet?
Megint vagy egy pillanatunk, egy olyan különös, mint a színházban, mint a pofon után. Olyan pillanatok, amikor ő meg én mintha a magunk kis világában, elfelejtve a kellemetlenségeket, úgy nézünk egymás szemébe, mintha kötelék lenne közöttünk. Elveszek ezekben a pillanatokban, és a szívem szakad meg, amikor véget érnek. Viszont most kivételesen nem azért lesz vége, mert valamit elrontott valamelyikünk, épp ellenkezőleg, azért, mert valami olyan történik, ami a fejemben már lejátszódott. Engedelmesen lépek közé és a pult közé, élvezem, hogy hozzámér, hogy irányt, hogy mögém áll, a testünk összesimul és a gyomromban a megannyi pillangó megint szárnyalni kezd, a szívem már boldogan dobog a torkomban. Halványan elpirulok, de nem leszek olyan gázos rákvörös, szerencsére. Teljesen ellazulok, biztonságban érzem magam, sőt, sosem éreztem még ennyire jól, mint ahogy a kezével a kezeimet mozgatja. Nem ellenkezem, nem bénázom, figyelek mindenre, amit mond, és segítve a mozdulatokat, gyorsan tanulva ültetem át a gyakorlatba is a megszerzett tudást, elveszve a ténybe, hogy gyakorlatilag átölel. Érzem, ahogy libabőrössé válok a közös tésztanyújtástól, összesimuló testünktől, és attól is, amikor a kezem helyett a derekamra teszi a kezét, mintha ott lenne a helye, tökéletes. Éppen ezért is lesz hirtelen hiányérzetem, amikor ellép mellőlem, és ahelyett, hogy tovább tanítana, leül a tojással, én pedig gyakorlatilag átveszem a munkáját. Mosolyogva pillantok felé, ahogy a tojás Tóbiásunkkal van elfoglalva.
- Bolond vagy! Lehet, hogy csak szeplőz az orra, mint az anyjáé.
Közlöm vele nevetve, miközben sajtot csempészek a tészta szélébe. Így szeretem, és remélem, hogy valójában így is készítik. Utána nekiállok szószozni, szépen eligazgatva, majd megpakolni minden földi jóval. Még, hogy tojásjegyes a gyerek!
- Nem tojásjegyes, hanem tökéletes. Vigyázz, hogy mit mondasz rá, mert ha megsérted, akkor amíg fel nem nő, nem engedi majd, hogy a szülei papás-mamást játszanak.
Ha rám pillant, még rá is kacsintok, de túl ezen inkább visszafordulok a pizzámhoz, mert szeretnék tisztességes ételt tenni az én sárkányuram elé. Még a végén fogja magát, és itt megcsal engem egy unikornismacával, amit nem hagyhatok! Felpillantva, amikor megszólít, mosolyom csakhamar vált át hápogásba, látva, hogy mit művelt a tojással. Kiskutyásan oldalra döntött fejjel végül elvigyorodva indultam meg felé, lopva a lisztbe nyomva a jobb tenyerem.
- Tiszta apja ez a gyerek!
Ölelem át a nyakát, ügyelve arra, hogy ne vegye észre a lisztes mancsomat, és orromat az orrának simítva, egész közel került megint az ajkunk egymáshoz. Mélyen a szemébe nézve, gyakorlatilag a lábai közlé lépve vontam kettőnket megint abba a bizonyos bűvkörbe, hátha lépünk egyet előre. Legalábbis elsőre úgy tűnik, ám másodikra már tenyerem az arcának nyomva, lisztes lenyomatot hagyok arcán, és ha van lehetőségem, nevetve menekülök arrébb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A kezdeti ridegség ellenére a tojástéma valahogy közelebb sodort minket, mert a sok dumálás közben azt vettem észre, hogy nem csak fizikálisan került hozzám közelebb, de a beszélgetésünk lassan áthajlott poénkodásba, amiből aztán sok nevetés kerekedett. Tényleg elengedtem magam, pedig korábban tűzzel-vassal harcoltam volna ellene, most viszont nem tudom, miért váltottam át haverkodósba, egyszerűen csak jól esett.
- Simán, még sóval is megkínálnám, hogy ízletes legyél - vágtam rá nevetve, aztán egy pillanat erejéig meglepődtem a szó hallatán, de a következő másodpercben elnevettem magam. - Ismered a Stranger Thingst? Tudood, turn around look at what you seeeeeeeeeeee - elkezdtem énekelni a dalt, hátha beugrik neki a rész, és tovább nevettem. - Van is a suliban egy csávó, na az kiköpött Dusti! - mondtam lelkesen, ezt követően viszont sikerült zavarba hoznia, s jöhetett a pizzamesterség elsajátítása.
A franc se gondolta volna, hogy ma még vele együtt fogom gyúrni a tésztát, meg együtt nevetünk, de volt benne valami, ami tetszett. Még magamnak is nehéz volt beismerni, bár lehet csak a külsőségek voltak azok, amikre rákaptam. Mindenesetre, mielőtt még hülyeséget csináltlam volna, inkább elcsusszantam mögüle, hogy kissé távolabb kerülve a lánytól egy kicsit a tojással bajlódjak, ha már ennyi ideig nem láthattam. El is szórakoztam vele, s felnevettem, amikor Olívia magához hasonlította a tojást.
- Szóval szerinted az anyjára van? - egy hümmentéssel kezdtem méregetni, s újra röhögtem a lány megjegyzésén. - Abba se lesz beleszólása, majd beadom valami tojásnevelő intézetbe - teljes komolysággal közöltem a hírt, mintha be akarnám pánikoltatni az anyát, meg a kezemben tartott tojást, ám azon még csak egy hajszálrepedés sem keletkezett, s még csak meg sem moccant. Ennyit arról, hogy ér a fenyegetés.
Míg Olívia a pizzát pakolta, tovább szórakoztam a kiskrapekkal, s végül diadalittasan mutattam meg a művemet, ami még a lánynak is tetszett. Szuper! Más már lehet, hogy visított volna, ha ilyen rajzot lát.
- Ugye? Apa büszkesége - mondtam vigyorogva a lánynak, majd ismét a tojásra pillantottam büszkén, s látványosan megsimítottam a kölyök képzeletbeli haját. Arra viszont nem számítottam, hogy Olívia majd ilyen közel lép, s nem csak hogy beáll a lábaim közé, de még meg is érint! Atyaég.
Megéreztem ujjait a tarkómon, s ahogy felemeltem az arcom, már az övé is ott volt, közvetlenül előttem. Egy pillanatra még az élet is megállt bennem, mint sarki róka a vederben, éreztem, hogy bevörösödik a fejem, s hogy talán még a pulzusom is szaporábban ver. Ajkai szinte az enyémeket érintették, szinte már sóvárogva vágytam, hogy ne fogja vissza magát, csókoljon csak meg, ám a következő percben csók helyett csak egy tenyér csúszott az arcomra, s némi lisztfelleg vett körbe, s ő már tovább is lépett...volna!
Ugyanis megemelkedve a székről, balommal fogva hónom alá a tojást, jobbommal elkaptam a karját, visszarántottam magamhoz, s ösztönszerűen megcsókoltam úgy igazán, nem bénázva, nem fogkocogtatóan, hanem úgy, ahogy eddig még nem. S ha nem lökött el, karjáról engedve kezem a csípőjére csúszott, hogy úgy húzzam magamhoz közelebb, ám ekkor szinte berobbant az ajtó, s az egyik szobatársam dugta be rajta a fejét, nem zavartatva magát.
- Lucas...óh, ne már...menjetek szobára. Ezt a szart meg ne hagyd fent máskor, mert egész délután csörög, és rohadt idegesítő! Vedd már fel ember! - morogta, s levágta a konyhapult szélére, majd mérgesen csapta be maga mögött az ajtót.
- Na ő a szobatársam volt...- mondtam zavart mosollyal, közben feltűnt, hogy a sütő füstöl.
- Basszus! Ezt fogd meg! - a lány kezébe nyomtam a tojást, majd odarohantam a sütőhöz, mert elfelejtettem, hogy már egy ideje bekapcsoltam, s elképzelhető, hogy valami korábbról benne maradt. A helyiséget pillanatok alatt betöltötte az égett szag, a telefonom meg újra megrezzent az érkező sms-től.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Hogy te milyen rendes vagy, de tényleg, pedig már majdnem megkedveltelek!
Csattanok fel álsértődötten, de azért kedves Olívia, legyünk őszinték egymással, nem majdnem kedveled ezt a szerencsétlen Lucast, hanem bele vagy esve, mint vak ló a gödörbe. Szegény szerek pont úgy néz ki, akivel te mocskos kis gondolatokat álmodsz, illetve egy ideje már mocskos kis álmaid főszereplője ez a fiú. Kár is tagadnod, a vak is látja, hogy totálisan bele vagy esődve.
- In her face the mirror of your dream...
Szálltam be én is, pedig ha valamit, hát énekelni soha, de soha, senki előtt. Pedig amúgy szép hangom van, gyerekként sokat foglalkoztak vele, szeretek is énekelni, miközben elfoglalom magam, talán ezért is nem tűnik fel, hogy Lucas-szal együtt énekelek. Azt hiszem, most először érzem magam teljesen és száz százalékosan jól a kastélyban, és szeretném, ha tényleg minden helyrebillenne, mert valahogy semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem. És mondhatnánk, hogy ott a kviddics csapatkapitányság, az elég nagy dolog, nem? De igazándiból az meg már túl nagy, viszont itt és most tökéletesnek gondolom. Most, ha bárki megkérdezne, akkor azt mondanám, hogy igen, én Vajda Olívia tökéletesen jó helyen, jó időben vagyok. Hogy én, Vajda Olívia nem is lehetnék most boldogabb.
- Ha elküldöd a gyerekemet bentlakásos iskolába, akkor kell csinálnod nekem egy másikat.
Na ez aztán az igazán szörnyű hozzáállás, mert mint anya, körmömszakadtáig védenem kellene a gyerekemet. Még ki se bújt a tojásból és már azon gondolkozik, hogy elszakítja tőlem. Így is olyan furcsa lesz az este, hiányozni fog a kis héja, ami nem ér a bőrömhöz, és lehet, hogy tényleg valahogy ki kéne alkudnom vele egy közös alvást. Alvást, szigorúan. A tojás érdekében persze. Hát hogyne. Érzem, hogy már zsibbad az arcom a sok mosolygástól, eddig mindig csak üvöltöztünk egymással, és nem mondom, annak is megvolt a maga vonzalma, de így most még jobb, hogy boldogan vagyunk együtt, hogy tudunk nevetni, és azt hiszem, ha ösztönösen csinálom, elég jól megy a flörtölés is. Bizony! Flörtölök! Én! Vigyorogva nézem, ahogy büszkélkedik a tojással, és hát most már tagadhatatlanul hasonlít az apjára is, én is megkaptam a magam részét belőle, ő is a magáét, ilyen a tökéletes gyermek, ugyebár. De azért remélem, hogy nem demagorgon lesz belőle. Nevetve húzódom el tőle, még akkor is, ha vágyom a csókját, de nem akarom, hogy elromoljon közöttünk a dolog, még akkor sem, ha úgy veszem ki a jelzéseiből, hogy ő is akarja, és ahogy visszaránt, hirtelen az én pulzusom is az egekbe szökken, és végre, életem első, igazi csókja is megtörténik. Legalább arra jó volt az egy heti megalázottság, hogy már tudtam, hogyan kell rendesen csókolózni, így ajkaimon egy halvány mosollyal mélyítettem el, testemmel közelebb simulva hozzá, lisztes és nem lisztes kezemet is az arcára csúsztatva, kiélvezve minden pillanatot, amit végre átélhettünk. Ám, ahogy lenni szokott, a legnagyobb tökéletességbe robban be a legrosszabb hír, és a szobás javaslatra csillogó szemekkel, kuncogva, elpirulva pillantottam a srácra, majd vissza Lucasra, és már indultam volna, hogy újabb csókot váltsunk, ám ő még azelőtt meglépett, hogy ez megtörtént volna, zavart énem automatikusan két kézzel fogva a tojást fordult utána. Újabb hangjelzés.
- Valakinek nagyon hiányozhatsz, csak nem a barátnőd?
Kérdezem vicceskedve, de nagyon remélem, hogy nincs olyan, és hogy esetleg én lennék az, akit annak szeretne nevezni. Még együtt is alhatnánk, de komolyan. Még egy hang, és bár tudom, hogy nem szép dolog, nehéz ellenállnom, hogy ne nézzek bele. Nem teszem, inkább a tojást helyezem le biztonságosan, nehogy véletlenül összetörjön. Felvillan a képernyő, és óhatatlanul észreveszem a húgom képét. A. Húgom. Képét. Az ő neve, az ő száma, az ő összetéveszthetetlen stílusa. Ajkaim pengevékonyra húzódnak a hirtelen rám törő dühtől, amint megint felvillan a neve, az arca.
- Én olyan hülye vagyok...
Még a fejem is megrázom, ahogy ellököm magam a pulttól, és hátrálva az ajtó felé indulok.
- Jól átvertél, remélem jót nevettek majd.
Tudom, hogy Hanna milyen, hogy mennyire könnyen csavar bárkit az ujjai köré, és úgy érzem, Lucas is egy az áldozatai közül, én pedig kettejük áldozata lettem. A táskámat felkapva sietősen indulok meg a kijárat felé, hogy minél messzebb lehessek innen. Hogy én milyen ostoba vagyok!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Amikor belekezdtem az éneklésbe, tesztelni akartam, hogy tényleg ismeri-e a sorozatot, arra viszont nem számítottam, hogy majd ezt úgy bizonyítja be, hogy folytatja utánam a sorokat, és tovább énekli a dalt. Nagyon meglepett, s főleg azért, mert tök szép hangja volt. - Wow, ez baromi jó volt! Csinálhatnánk zenekart is - dobtam be nevetve az ötletet, mert egy ideje már gitározgattam, s ugyan énekelgettem is hozzá, de a saját hangomat nem tartottam elég jónak.
- Hogy miii? Szeretnél még egy gyereket? Tehát kettőt akarsz? - nevetve vontam kérdőre, s már magam sem tudtam, hogyan is keveredtünk ehhez a témához egy szimpla tojásmegőrzésből. Mindenesetre egyre jobb lett a hangulat, s nem is hittem volna, hogy Olívia tud jófej is lenné, ha épp nem csattan a tenyere az arcomon. Lehet, hogy félreismertem őt?
Ezen egy kicsit elgondolkodtam, miközben figyeltem őt, majd tovább viccelődtünk, s olyan jókedvűen teltek ezek a percek, hogy észre sem vettem, mennyi ideje tartózkodtunk a konyhában. A sütő már több, mint húsz perce be volt kapcsolva, az égett szagot előbb kellett volna megéreznem, de a közelsége teljesen elvette az eszem, s hülye lettem volna, ha nem élek a lehetőséggel. Korábban mindig ő csókolt meg, azt hittem, hogy csak hülyít, vagy félre akar vezetni, most viszont furcsa mód efféle dolog még csak eszembe sem jutott. Most először éreztem úgy, hogy talán tényleg tetszek neki, s ki akartam élvezni ezt a pillanatot. Az ösztöneimmel sem tudtam mit tenni, azok csak úgy sodortak magukkal, s azt hiszem, hogy az agyamra telepedett valami vágyakkal teli köd, mert se kép, se hang csókoltam volna tovább, ha nem nyitják ránk az ajtót.
A szobatárs viszont a legrosszabbkor zavart meg, bár lehet, hogy mégis jókor érkezett, hisz ebből még akár egy komolyabb tűzvész is lehetett volna. Sietnem kellett, a sütőt nyitva egy konyharuhával kezdtem legyezni a kiáramló füstfelleget, hogy a belsejébe pillantva ellenőrizzem, tényleg kigyulladt-e valami, van-e nyílt láng, vagy csak valami maradék odakozmált.
- Nincs barátnőm - szóltam oda , de nem fordítottam felé a fejem, mert még mindig a füstöt hajkurásztam azzal az átkozott konyharuhával. Aztán hirtelen bevillant, hogy előtte épp a húga hívogatott, s ahogy ráeszméltem, hogy valószínűleg még mindig Hanna próbált elérni, sietve pattantam fel a guggolásból, hogy gyorsan elnémítsam a készüléket.
Késő volt. Mihelyst megfordultam, láttam hogy Olívia ott áll közvetlen a mobil felett, s hogy eltorzul az arca, nem épp úgy, mint ami a korábbi pozitív hangulatát tükrözni. S még mielőtt bármit is szóltam volna, hallottam, hogy mit mond.
- Nem, ez félreértés Olívia, nem vertelek át - én aztán mondhattam, mert addigra már ki is penderült az ajtón, olyan hévvel hagyta maga mögött a konyhát. A francba is, hülye Hanna. Dühös lettem a kiscsajra, aki már napok óta zargatott, közben sietve még elzártam a sütőt, s csak azután rohantam Olívia után.
- Várj meg, Olívia! - kiabáltam utána, felgyorsítottam lépteimet, szinte már loholtam, hogy utolérjem, így a folyosó sarkán sikerült is beérnem, s megelőzve őt, megtorpantam előtte, majd a karjainál fogva megállítottam.
- Nem értem, most mi a bajod? - nem igazán értettem, hogy miért gondolta azt, hogy esetleg átverjük, vagy miért érezte magát hülyének, igazából a reakcióját sem értettem annyira, éppen ezért tudni akartam, hogy mégis miért rohant el dúvad módjára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Miért van az, hogy mindig jön valami, ami miatt nem működik a dolog? Amíg végül is, bólintok és szóban is megerősítem, hogy a két gyerek rendben van, amíg énekelünk, pizzát sütünk, csókolózunk, addig minden jó, aztán jön valami, ami elront mindent. Jelenleg az, hogy a húgommal beszélget, aki olyanokat ír neki, hogy "ne lógj egész nap a béna nővéremmel" meg "hiányzik a mosolyod". Ezek után az ember hogyan akarja elhinni, hogy ez nem az, aminek látszik, és tovább folytatni azt, ami jó volt? Mert az elmúlt percek, talán egy óra is jó volt, érzéki, boldog, de aztán az egész véget ért azzal, hogy jöttek az sms-ek. Hát megkönnyítem én a dolgát, hogy ne kelljen azon gondolkoznia, hogyan koptasson le, miután ennyire sikerült magába bolondítania. Vajon azért gondolta, hogy megfigyelem, mert igazából ő tette? Vajon réges-rég eltervezték az egészet? Legyen valami móka, vicceljük meg Olcsit? Nem volt vicces, és most, amikor könnyes szemekkel távozom, akkor sem érzem azt, hogy nagyon nevetni lenne kedvem. De nem sírjatok, mert én egy Vajda vagyok, nem láthatnak gyengének, nem láthatják a könnyeimet. Csak el akarok tűnni, lemenni a rellonba, ki a faluba, mindegy, csak ne itt legyek.
Mégsem tudok elég gyors lenni, mert nagyon nehéz egyszerre nem sírni és haladni előre, az egyikre muszáj jobban koncentrálni, így persze, hogy a sétálás megy lassabban. Vagyis Lucas simán beérhetett, és megtorpanásra kényszeríthetett. Riadtan próbálom meg kihúzni a karom a kezéből, de nem figyelek magamra, mert ezzel együtt a könnyeim is nekiállnak folyni. Utálom, ha gyengének látszom, és a dühös pillantás után el is fordítom a tekintetem róla, hogy inkább a földet nézzem, de az sem jó, mert ott meg nem látok mást, csak, hogy milyen közel van a lábunk.
- Miért ír neked a húgom percenként négy üzenetet, ha ez nem egy átverés? Ő találta ki és te belementél? Én nem tettem ellened semmit, én őszinte voltam veled, és te az első perctől nem hittél nekem. Miatta? Mit mondott neked, amiért ebbe belementél?
Már nem is érdekel, hogy folynak a könnyeim, mint az első alkalommal, most is a mellkasát ütöm, hogy elálljon az utamból. Miért kellett ezt? Miért vicces elhitetni valakivel, hogy joga lehet a boldogságra, ha aztán kiderül, hogy az egész csak egy vicc? Miért velem szórakoznak?
- Menj az utamból, edzésre kell mennem.
Elférnék mellette, de én azt akarom, hogy elálljon az utamból, hogy ne legyen itt, hogy hagyjon békén, és én is békén fogom őt tartani. Meghagyom a húgomnak, aki pontosan tudja, hogy tetszik nekem, hiszen fél este arról beszélt, hogy milyen feltűnő vagyok, és hogy a srác jobbat keres nálam. Ezek szerint megtalálta, és most kicsit elmókáztak. Gratulálok hozzá!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem egészen vagyok tisztában azzal amit az előbb mondtam. Annyira hevesen daráltam le, hogy nem egészen vagyok tudatába minden egyes szavamnak amit zavaromba elhebegtem. Ahogy vége csend áll be közénk. Nem felel. Talán még fel kell dolgoznia az információkat. Aztán sírni kezd. Megdöbbenve hőkölök hátra. Nem tudom mire számítottam. Odáig nem gondoltam át, hogy mi lesz a reakciója. Vagy az enyém ha sírni kezd. Öleljem meg? Veregessem meg a vállát. Fussak el? Annyi de annyi rossz válasz van amik közül ha megmoccanok biztos az egyiket bejátszanám. Ezért csak ülök. Várok, hátha abbahagyja, vagy kommunikálva jelzi, hogy melyik vigasztaló opció lenne számára a legalkalmasabb.
Végül a cirkusz felé tereli a beszélgetést. Arra, hogy régi barátom vodkára vár elmosolyodom.
- Az volt a cirkusz rémálma, amikor mi ketten leültünk vodkázni. A két legtöbbet bíró férfi. Mindig sok kellett ahhoz, hogy hatni kezdjen, aztán szedhettek össze minket az erdőben. Valamiért részegen mindig nyulat akartunk fogni, mert Ivan elhitte, hogy puszta kézzel el tud egyet kapni - bolond félnótás volt mindig is. Ezért találtunk egymásra annyira hamar és tartott olyan sokáig a barátságunk. De Katya halálát ez a kapcsolat sem bírta ki, ugyanúgy félbetört mind minden Oroszországi szál.
A következő kérés meglep. Arcomon teljes páni félelem uralkodik el.
- A cirkuszba? - kérdezek rá. - Én nem tudom...visszamenni...én...nem hiszem...hogy ez jó ötlet lenne... - hebegek-habogok értelmes mondatnak még a közelében sem vagyok feltehetőleg.
- Még nem...nem állok készen visszamnni - próbálom kicsit értelmesebben kinyögni a dolgokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

  - Hát, a "tudok" erős kifejezés, mindent megpróbálok. - mosolygok egy felhangosat a saját poénomon - Jah, én megrajzolom, te meg leméred, jó business lenne. - biggyesztem fel a szám sarkát. Merész álom lenne. Művészettel pénzt keresni. Illetve nem is álom, sokan csinálják, csak az a baj, hogy az alkotás nem egy olyan műfaj, ami megkönnyíti a számlák befizetését. Mondjuk meg lehet oldani, csupán csak annyi kell, hogy felkaroljanak. De azt hogy oldod meg? A mugliknál már egyre egyszerűbb. Naponta válik egy kölyök híres a YouTube-on, mondjuk ahhoz, hogy mindig megduplázd azt az öt percet, amit az emberek rágott csontként vágnak a fejedhez, valamit jól, vagy okosan kell csinálnod. Még nem hiszem, hogy ott tartok, hogy olyan egyedit tudnék nyújtani, ami megfogja akár csak a muglikat is. Szerintem hogy valaki pl. zenészként befusson a varázsvilágban a Holdig kell mennie, ott élni pár hónapig, aztán visszajönni. Mondjuk mi Danával az alkotó művészetről beszélünk, de ah, abból még a mugliknál is nehéz kiépíteni valamit.
  Összeboronált ujjaimat a combjaim közé téve hallgatom a lányt, lágyan bólogatva, mintha a kihagyott vesszőket bólintanék a mondataira.
- A kettő még elég jóságos, én mondjuk jogtalanul pofázok, tőlem kiköltözött az egyetlen srác is egy ideje. Kicsit hiányzik, már épp összeszoktunk, de mi tagadás, egyedül az igazi. - nézek a messzeségbe ábrándozva - Az ciki, ha a család nem értékel úgy, ahogy vagy, mondjuk velem nem volt ilyen probléma, jófejek otthon, mondjuk a nővérem kicsit kitaposta előttem az utat. - rántom meg a vállamat magam elé meredve. Nem tudom őt milyen aspektusból nem fogadták el, de nem tűnik olyannak, mint pl én, aki... kicsit extrában, piercinggel, meg mindennel tolja a mindennapokban is. Habár ki tudja?
  - A krumplilevest? Shame, én a krumpli legtöbb felhasznosítását szeretem. Talán kivéve a rakott krumplit. A tökfőzelékben meg csak a kapor, az ami kikerget a világból. - fintorodok el finoman. Amúgy nem vagyok nagy fűszerkirály, de a kapor kifejezetten irritál. Lehet, ha jártas lennék a konyhában, akkor talán el tudnám nyomni, vagy helyettesíteni őt a tökfőzelékben és akkor nem lenne probléma.
  Nagyon jól esik a kis felhatalmazó monológja. Igen, sokszor esek abba, hogy korlátozom magam, mert nem akarok felhúzni másokat. Csak azt is figyelembe kéne vennem, hogy nem háborús bűnök elkövetését fontolgatom. Már éppen nyitnám a számat, hogy válaszoljak, amikor meglátok egy távoli, de felénk közelítő manót egy tálcával a kezében, a tartalma pedig pont úgy nézett ki, mint amit kértem. Jap, az ám! Odaér hozzánk, én fejet biccentve megköszönöm a fáradozásait, utána csillogó szemekkel végignézem a kései vacsorámon.
  - Hallod... - fordulok Dana felé - ... ha már a menésnél tartunk, lehet becsavarom ezt a drágaságot egy szalvétába, felkapom a teát, aztán elkísérlek egy darabon, huh? - húzom közelebb a dolgokat magamhoz. Elvégre tiltott zónában vagyok és egyikünknek se jó, ha rajtakapnak minket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Hiába sikerült őt megállítanom, úgy viselkedett, mint az űzött vad, aki menekül a vadász elől. Próbált szabadulni szorításomból, igaz nem volt olyan erős a fogásom, így könnyű szerrel ránthatta ki karját a tenyerem fogságából. Sírt is, pedig semmi rosszat nem tettem, még csak a hangomat sem emeltem meg, és most nem is szóltam be neki semmi dühítőt, mint legutóbb. Akkor mégis miért sírt? Nehéz volt megérteni ilyen szempontból a lányokat, mert mindig volt valami okuk arra, hogy az egereket itassák.
- Most nem nézel rám? - próbáltam arra ösztönözni, hogy mégis inkább engem bámuljon, egyelőre azonban úgy tűnt, hogy szívesebben szemezett a padlóval, mint sem velem. Talán még a színházban sem tűnt ennyire dühösnek, pedig a kamuhirdetésem az tényleg megérdemelt volna egy ilyen dühöt, s könnyeket. Most viszont csak a telefonom csörgött, de hogy a húga sms ekkora port kavart volna? Fenébe, meg kellett volna néznem, hogy mit írt.
- Nanana megállj! Nincs itt semmilyen átverés Olívia, miért akarnék én átverést? Már a múltkori is durva volt részemről - őrület, hogy miket képzelhetett, pedig tényleg nem volt semmi szövetség, még csak nem is ismertem a húgát igazán, aki amúgy kezdett nagyon a bögyömben lenni.
- Olívia, figyelj már rám, az előbb mondtam, hogy semmit. Honnan tudjam, hogy minek írogat? Ott a színházban a büfében váltottunk pár szót, ő írta be a számát az enyémbe, és megcsörgette a sajátját, azóta meg írogat és hívogat. Honnan tudjam, hogy mit akar? A te húgod! Neked kéne tudnod, hogy minek hív...és amúgy meg, honnan tudjam, hogy ez nem-e inkább a ti átverésetek felém? Mindig felbukkansz ahol én, és mostanában a húgod is folyton keres. Lehet, hogy a családotok akar magának, lehet hogy szervkereskedők vagytok! Vagy franc tudja - egy kicsit a végén talán elveszítettem a súlykot, de már ez a baromság is megfordult a fejemben, mert tényleg nem tudtam eligazodni a két lányon, s ez roppant mód dühített.
- Áúhh, állj le - sikerült kihúznom a gyufát, vagy ez talán már az utóhatása volt valaminek, mert Olívia sírva kezdte ütlegelni a mellkasomat, s legnagyobb meglepetésemre, ahhoz képest hogy lány, ütni azért tudott. Ekkor viszont már bennem sem volt semmi tolerancia, nem akart meghallgatni, s már bennem is kétségek merültek fel vele kapcsolatban, így inkább elálltam az útjából, s hagytam, hogy menjen, ha akar. A franc essen a csajokba!
Morogtam dühösen magam elé, majd sarkon fordulva visszamentem, hogy rendet tegyek a konyhában, s közben írtam egy kissé erős hangvételű üzenetet a húgának, amiben arra kértem, hogy szálljon le rólam, s többé ne keressen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Bálnaolaj! Szusszanva húzom át a bájitalösszetevők közé ezt a kártyát, és húzom el a megtévesztésemül szolgáló cápavért. Valahogy mindig a cápavér ugrik be az ártalom italáról, pedig nem is biztos, hogy lesz a vizsgán opcióba. Miért is lenne? Csak magamnak írtam fel, azért, hogy nehezebben találjak rá a jó megoldásokra, és ahogy látható, ez be is válik, mert feszt nyúlok a cápa után. Viszont máshogy meg nem tudok tanulni.
Fejem az asztallapra hajtva, lehunyt szemmel ismétlem el magamba négyszer, ötször az ital hozzávalóit, és amikor már úgy érzem, tudom magam elé terítem a kártyákat, hogy aztán összekeverve a kamu hozzávalókkal, illetve a vakító főzet és a kábítófőzet hozzávalóival, elkezdjem újra szétválogatni őket.
Szeretek itt lenni, itt tanulni. A könyvtár hátsó részlegére csak nagyon vészszükség esetében jönnek az emberek, vagy akkor, ha kamatyolni szeretnének, de kinek vak kedve vizsgaidőszakban értékes időt veszíteni ezzel, ugyebár?
Mondjuk nekem lenne, csak az én helyzetem meg olyan speciális, hogy arra már szavak sincsenek, így most kicsit úgy gondolkozom, mint az öregek, akiknek már nincs, ami mozgásba lendüljön. Tanulni, tanulni, tanulni. Szóval kivételesen most én is erre fordítom az időmet, az energiáimat, és amikor kockásra ült seggel felkelek, kiroppantva minden elgémberedett tagomat, akkor már csak arra tudok gondolni, hogy hazaérve bezuhanjak az ágyba, és egy akkorát aludjak, hogy mire felkelek, már megint fáradt vagyok.
Persze tanulhatnék otthon is, az előző tanévben megpróbáltam, de végül arra jutottam, hogy Editnek is, nekem is az a legtutibb, ha ezt külön intézzük. Kell a privát szféra, és ez a tökéletes megoldás. Nem is agyalok ezen tovább, hiszen kezem kérdés nélkül nyúl ismét a cápavér után.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

- Eeeh. Nem baj ha nem, akkor is lesz tudod, emlék rólam – nevetem el magam, mert tényleg nem zavar már. Az elején nagyon, nem vallom be, de sírtam otthon is, hogy nem akarok visszamenni, de muszáj volt, kellett, aztán elmúlt ez is. Persze, valahogy fura ezekre emlékezni, és mégsem, aztán most marha nehéz is, mert mindenkinek épp jár a szája, de nagyon. Fuhh. Nem csodálom, hogy nem bírja, amikor már rá irányul, én ilyenkor szoktam besüllyedni az asztal alá és nem létezni. De tök jól bírja, mármint süllyedés nélkül, látom mégis, hogy nem kedveli. Elhúzom kicsit a szám.
- Fene tudja, szerintem sosem volt. Aranyos amúgy, meg minden, csaaak… feltűnő – lehet az volt a cél eleve, hogy kitűntesse azokat, akikről szó van. Van, akinek szüksége van rá, meg vannak, akik nem azért csinálják, hogy sok ember figyeljen rájuk, hanem mert fejlődni akarnak, kihívás nekik, meg cél. Nekem nem tudom, tanulok, de nincs annyi motivációm meg erőm, kitartásom, hogy meg is tegyem. Nekem jó a középmezőny, kényelmes, nincsen ilyen kitűzősdi és nem bukom meg sem. Arra mindig ügyelek, csak ugye, sok mindenben nem megy.
- Persze. Anya is mindig azt mondja, nem neki tanulok, hanem magamnak. Meg na, most tök mindegy ki mit mond, ha neked így jó, akkor az a jó – rohadt sablonos, de nekem is ezt kellett elfogadnom, hogy ne akadjak ki azon, hogy valami nem megy, gyengébb, vagy akármi. Ebben mondjuk anya és Petya segített a legjobban, de mégis nekem kellett végleg elfogadni, ugyebár. De nem hiszem, hogy neki ezzel gondja lenne, sőt. Inkább a tömeggel, amit már én is érzek, cseng a fülem, mire kiérünk, miután rábólintottam, ebből ennyi elég volt. Nem kellett sokat kérnie sem, szinte felüdülés a fülnek és a léleknek. Hamar csinálok helyet is, mondjuk az egyik sütis tálcát lenyúlhattam volna és akkor most nasink is lenne, de felkelni és visszamenni már nincs gusztusom.
- Elhiszem. A zajtól, vagy előtte is fájt? – helyezkedem el úgy, hogy valamelyest kényelmesen tudjak felé is fordulni, majd a korlátnak döntöm a hátam és onnan hallgatom. Leül ő is, így azért mégiscsak kényelmesebb és jobb, mint a csupasz betonon és porban, mert az előbb csörtetett át rajta a diáksereg.
- Áhh igen. És nem nagyon van ötleted, hogy mi szeretnél lenni? Vagy van és nehéz? Nem akarlak faggatni, csak tényleg sok most így. Fejfájással főleg. Még anélkül is cseng a fülem – meg is vakarom, de csak felületesen, hátha kimászik belőle. Én se tudnék válaszolni arra, hogy mi lenne nekem jó, mert hát… semmi. Valami mugli egyetem, talán, vagy nem is tudom. Sose néztem utána.
- És tényleg, te már ott laksz. Hát na, majd mondom hogy rám figyeltél, mert sok sütit ettem és majdnem rókáztam – nevetek egy sort, hogy vicces lenne, ha egy másik prefektus épp ezért akarná letolni őt és ez lenne a mentőöv. Érdekes lenne, nem tudom, kibírnám-e nevetés nélkül. Nem hiszem. Ennyi szabályszegés meg belefér.
- Igen, jól. Szeretek otthon lenni, az olyan… én. Hiányzik a számítógépem, meg sok dolog, de egész jó itt is – bólogatok, majd megakadva pislogok párat. Kicsit zavarba jövök, ezért olyan a mosolyom is, közben egy tincsem piszkálom.
- Melyiket? Én… hát totál béna voltam, meg minden, de a csapat jó – kezdek bele, majd vállat vonok. – Nem tudom, jelentkezem, és remélem igen. A pálcás dolgok nem mennek jól, de a repülés egészen. Tetszik és nem akadok annyira le. Te nem játszottál sosem? – nem emlékszem, hogy kviddicsezett volna valaha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Egyetértően bólogatok arra amiket mond. ez a lány tudja mit a helyes és mi a jó a testének. Az egészségtudata ebben a zsenge korban már igen kiforrott. Ennek örülök. Vannak akik az ő helyében már két végéről égetnék a gyertyát. Szerencsére Olívia nem ilyen. A sport fegyelme meglátszik rajta. - Ezt helyesen teszed - erősítem meg fejmozdulataimat. Ezután említ egy szerencsetalizmánt. Sejtem kikről lehet szó, de mivel nem szívlelem a pletykálkodást így inkább gemmológus szemszögből gondolom végig a hallottakat. - Bizonyára olyan kövekből áll, amik segítik a jó szerencse áradását, vagy legalább bevonzzák őket - mosolygok, majd a hozzám visszaslattyogó Lexet a karomra veszem. Ösztönös öntudatlansággal kezdem ujjaim bundájában futtatni és érzem dorombolásának rezgéseit kezem alatt. - Igen, nagyon szép és okos a kis mihaszna - nézek le macskámra, aki felnéz rám, mintha értené, hogy bizony éppen ő lett itt megdicsérve. Mindezek után figyelem a fiatal lány mozdulatait, ahogy felteszi a láncot a nyakába. Olyan egyszerű és természetes cselekedet. A két kő immár ott lóg a mellkasa fölött és látom amint a vörösen bugyogó hematit erőmegjelenésével a holdkő kékesfehér selyme összefonódik. Pillantásom csak egy másodpercnyi időre fókuszál a jelenségre, így a lány előtt valószínűleg észrevétlen marad látásom. - Minden megvan amire szükség van, köszönöm - válaszolok mosolyogva  kérdésére, amit a papírjaival kapcsolatban feltett - Ha bármiben segíthetek a későbbiekben, az ajtóm nyitva áll ön előtt. Keressen nyugodtan! - egészítem ki még mondandómat pár bizalmat szilárdító mondattal. Ezután jó szívvel és dolgunk végeztével búcsúzunk el egymástól és ki-ki elindult saját ügyeinek nyomába. Mindent egybevetve, biztos vagyok benne, hogy ez a fiatal lány jó úton jár. A gyengélkedő ágyát pedig legfeljebb kviddics sérülés miatt fogja nyomni, mert minden más tekintetben vigyáz magára, felelősségteljesen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Olyan szürreális volt ez az egész szituáció. Sokszor gondoltam már el, milyen lesz beszélgetni, végre találkozni. De rémálmaimban se volt ennyire hűvös a kapcsolatunk. Ő mesélt - talán nem is nekem, hanem inkább magának -, én pedig hallgattam. Mert minden egyes kis részlet egy újabb információ volt, melyet róla tudtam meg.
Könnyeimmel küszködve próbáltam folytatni az elinduló társalgásunk.
- Mindig nyulat akartatok fogni - mondtam vele egy időben mosolyogva. Ezt a történetet már annyiszor hallottam Ivantól, mégis újra meg újra végig tudtam hallgatni. Ezt is, meg az arról szóló meséit, amik a szüleim varázslatos előadásairól számoltak be. Mikor úgy mozogtak, mintha egy elme lenne két testbe zárva. Szinkronban. Azonban tudtam, hogy erre még nem térhetek át.
- Jajj nem, nem - biztosítottam azonnal, és a fejemet is ingattam hozzá. Nem hogy ő nem állt készen arra, de én sem. A cirkusz az egy olyan hely volt, ami egyszerre volt közös, de mégis különálló. Vele ismertem meg ezt a világot, mindenki hozzájuk hasonlított, de mégsem tudtam elképzelni, hogy ő is végignézze a mutatványokat.
- Ez egy táncfellépés. A művészetiben balettozom. Az a másik szak, amit végzek - magyarázom. - De nem muszáj eljönni, ha nem akarsz - teszem hozzá szinte azonnal. A véremben megbúvó félsz nagyobb volt, mint az akaratom. Mikor magyar földre léptem még az volt az elvem, hogy nem hagyom magam megfélemlíteni. Hogy nem fogok mást adni, csak magamat. Mert nincs mit veszítenem. És egy ideig működött is. Csak mostanra... elfogyott a kurázsi. - Biztos van ezeregy dolgod, nem akarlak feltartani, inkább felejtsd el - legyintettem a kezemmel, mintha eltudnám hessegetni a gondolatot is. Tekintetemet az előttem lévő könyvhalomra helyeztem. Ránézni se mertem. De hogy tőle féltem-e, vagy a szituációtól, azt magam se tudtam megmondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Felnevetek halkan mikor velem együtt mondja ki a sztori csattanóját.
- Úgy tűnik nem tudok neked újat mondani - rázom meg a fejem mosolyogva. Talán ez így is van rendjén, ki tudja még mi mindent hallott rólam és az anyjáról, meg a cirkuszi életünkről.
A következő kérdése meglep és jó alaposan meg is rémiszt. Én nem vagyok ilyesmire felkészülve, ebben teljes egészében biztos vagyok. Túl sok fájdalmas emlék zúdulna egyszerre a nyakamba.
Szerencsére Darya sem ezt akarja. Ahogy elkezd magyarázkodni megvilágosodom, aztán jön is a zavart vöröslés, hogy mekkora hülye voltam amiért teljesen mást feltételeztem, mint a valóság. Nyilván nem menne haza Oroszhonba most. Tök random, év közben.
- Igen, elég sok dolgom van, mióta házvezető lettem - bólintok mélyet sóhajtva. De azért verjenek meg, imádom amit csinálok, pláne Tánya mellett. Sikerült egymásra találnunk valahogy, igaz az eleje nem volt túl fényes kapcsolatunknak, mostanra viszont már teljesen jól tudunk együtt dolgozni.
- Viszont szerintem nincs annyi, hogy ne tudnék elmenni megnézni téged - elvégre bőven spóroltam rá időt azzal, hogy tizennyolc évig egy fellépését sem láttam. Annyiba, hogy mostantól néhányra elmegyek nem fogok belehalni. Sőt, kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy Dashenka mennyire ütött ránk. Bár ha táncos lett és cirkuszos...valószínűleg eléggé.
- Most... most már igazán mennem kell, itt hagyom a képet, nézegesd csak. Majd, majd üljünk le valamikor egy teára vagy valami - állok fel, letéve az asztalra a képet. Nekem van másik, több is, igaz azért valamikor majd szertném visszakapni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

az utolsó évnyitón

Határozottan bólogatok, már amennyire a sajgó fejemtől ez most telik. Igen, feltűnő, pontosan. És én azt szeretném elkerülni. Sosem kedveltem ha a pillantások össztüzébe kerülök, prefektusként így is épp elég figyelmet kapok. Néha még sokat is. De persze csak ezért nem fogok rontani és direkt rosszabbul tanulni. Nem fogok kiszúrni magammal.
- Ez egy jó mondás, bár nekem sose mondta senki sem – mosolyodom el kedvesen. Sablon szöveg ugyan, de nekem mondhatni új, szóval én igenis hogy hálás vagyok azért, hogy ezt mondja. A csend és a hűvös lépcső máris sokat segített, legalábbis már nem hasogat annyira a fejem. Teljesen ugyan nem múlik el a dolog, szerintem egy darabig nem is fog.
- Előtte is – jegyzem meg szűkszavúan, majd csak megered a nyelvem és előadom, hogy mennyi minden nyomaszt, aggaszt. Talán kicsit kezd hisztérikussá is válni a hangom, de lehet, hogy ezt nem hallja ki Elijah. A kérdéseiből és megjegyzéséből ítélve nem annyira.
- Nem nagyon van, vagyis hát nem tudom, hogy mit lehet kezdeni azokkal, amiket szeretek csinálni. Hogy van-e olyan szakma, amihez azok jól jöhetnek. De akárhogy agyalok rajta egyre rosszabb lesz és most így az évnyitó napjára már állandósult a fejfájásom a sok töprengéstől – fejtegetem egy apró fejrázás után. Nem faggat, meg nem gond, hogy erről beszélgetünk, csak nem tudok nagyon konkrét dolgokat mondani. – De azért ez röhejes. Arról már hallottam, hogy vizsgaidőszakban kap az ember idegösszeroppanás-szerűséget, na de hogy az év elején már halálra stresszelje magát valaki, ez vicces.
Elhúzom a számat, hiszen végül is erről van szó. Teljesen ki vagyok akadva attól, hogy ez az utolsó évem, évünk itt. Amit nem vallok be magamnak, hogy az is erősen hozzátesz a frusztrációmhoz, hogy nem tudom hova tovább. Nem tudom, hogy én hova fogok tovább menni, se azt, hogy Thomas. De simán benne van a pakliban, hogy máshova fogunk járni ezentúl, és akkor lecsökkennek a találkozásaink száma és … na ezt most itt hagyom abba inkább.
- Neked van valamilyen elképzelésed esetleg? – érdeklődöm inkább, noha neki aztán még bőven van ideje kitalálni. Meg abban sincsen semmi, ha éppen elkezdene egy szakmát tanulni, aztán meggondolná magát és irányt váltana. Mugliknál simán van ilyen, gondolom itt is.
- Á, nem. Megmondom az igazat és nem sodorlak bajba – nevetek fel én is. Aranyos tőle, hogy valamiféle mesét találna inkább ki, csak hogy én megússzam, de nem fogok élni ilyenekkel. Elmondom őszintén, hogy mi a helyzet és kész. Főleg ha ő nem szeg szabályt ezzel. Ha igen, nos akkor is elmondom az igazat, miszerint én tartóztattam fel.
- Még mindig nem igazán találod a helyed itt, igaz? – váltok át kissé szomorkás, együttérző hangra. A mai napig vannak olyanok, amikhez nem tudok alkalmazkodni úgy igazán, de összeségében én nagyon is jól érzem magam ebben a varázsközegben. Nem hiányzik a mugli életem. Sem pedig a tárgyai.
- Ö, a Rúnaizék voltak az O-valamik ellen és nem sokkal de az utóbbi nyert? – válaszolom kicsit hezitálva, kérdő hangsúllyal. Lövésem sincs, hogy melyik csapat melyik volt, vagy hogy mi történt. Csak arra emlékszem, hogy Elijah is benne volt valamelyik csapatba. - Jaj, isten ments! Hidd el, hogy a seprű az én kezemben csak takarítóeszközként áll jól. Már maga a repülés sem ment úgy igazán, eszembe se jutott a kviddics. Bár az ellenfél csapata tökre örülne nekem, tuti lőnék pár öngólt meg ilyenek. Maradok a futásnál, mint sport és hoppanálásnál, mint közlekedés. Milyen poszton vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Haha, az aztán remek lenne! - feleltem neki vigyorogva. Végül is nem lenne rossz az elképzelés, ha a művészetből meg lehetne élni. Azzal azonban tisztában voltam, hogy csak annak hozott anyagi hasznot, aki kiemelt tehetséggel rendelkezett bizonyos területeken. Én rajzolni se tudtam jól, a kézügyességem egyenlő volt a nullával, de fotózni szerettem, bár azon a téren is volt még mit fejlődnöm. Precíznek precíz voltam, de ez a tulajdonság nem volt elegendő ahhoz, hogy megfelelő módon érvényesülhessek ezen a téren.
- Az jó, becsüld is meg, hogy ilyen jó fej a családod. Az enyém ennél komplikáltabb, de persze ennek ellenére szeretem őket - válaszoltam neki mosolyogva. Nagyon imádtam a szüleimet, a testvéreimet, de azt az oldalukat nehezen viseltem el, amely az elvárásokkal volt kapcsolatos, na meg a nővérem hirtelen történt elköltözése is a mai napig megmaradt az emlékeimben. Egyelőre nem tudtam, hogy mik a szüleim jövőbeli szándékai engem illetően, de bíztam benne, hogy észszerűen hozzák meg majd a döntéseket, és haladnak a korral az aranyvérűség ellenére is.
- A rakott krumplit nagyon szeretem. A sóskafőzeléket pedig egyenesen imádom - nevettem el magam. Hát igen, ebben különböztünk egymástól.
- Rendben, amúgy is végeztem a kajálással. Jó ötlet, menjünk együtt egy darabon, aztán folytatom az őrjáratomat - idáig elég nagy szerencsém volt, hogy megúsztam a lebukást, pedig elég sok kihágást követtem már el, mióta itt vagyok. Felkeltem az asztaltól, majd Isaac kíséretében elindultam a dolgomra, egy darabig még együtt róttuk a folyosókat, majd búcsút vettünk egymástól, és belevetettem magam az "éjszakai életbe".

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

- Igen, ezt sejtettem - biccent - Valamilyen szinten örülni is fogok, ha valaki hozzáértő fogja rajtuk tartani a szemét - teszi hozzá. Sagát, a nagyobbik húgát kevésbé fenyegeti a veszély, hogy kárt tesz magában, de Alekseinél soha nem lehet tudni.
Lin picit felhúzza a szemöldökét, ahogy Milan az édesapjáról beszél. Nem biztos benne, hogy erre mit lehet mondani - sajnálja? Valahogy csak udvariassági fázisnak tűnik, üres szónak, amit itt annyi mindenre használnak, szóval inkább csak figyelmesen hallgat tovább.
- Kötelező? - ismétli meg halkan a kifejezést. Bármennyire is néha... viharos a kapcsolata a családjával, a szőkeségnek hihetetlenül hangzik, hogy egy családi összejövetel kötelességtudat legyen. - És Edit? Vele más? - kérdez rá a fiú egyetlen olyan testvérére, akit név szerint említett.
- Ki ne szeretné, hogy az emberek lássák a műveit? - vonja meg a vállát mosolyogva.
- Kezdetben nem gondoltuk komolyan az egészet. Pár évvel ezelőtt néhány srác a suliból ellopott egy-két flakont. Kilógtunk éjszaka, Pesten amúgy is sok ember mászkál akkor, fel se tűnt senkinek, hogy mit csinálunk. Persze, irtó bénák voltunk benne és rettegtünk a következményektől, de jó buli volt - Lin felhúzza a lábát és átkarolja a térdeit. Kerüli a fiú tekintetét, nem biztos benne, hogy nem lesz negatív megítélése ettől. - De aztán senki nem tudta meg, szóval folytattuk, belógtunk helyekre, rajzolgattunk a falakra, néha elszívtunk egy-egy szál cigit, néha tetoválószalonokba mentünk be, ahonnan, ez is származik - felhúzza a ruhaujját, megmutatva a Banksy graffitit ábrázoló tetoválást. Egy kislány piros szívlufival. - Valahogy ekörül kezdtem el komolyan gondolni. Meg amikor először kaptam névtelen visszajelzést egy munkámra a vasútállomáson - visszaereszti a talárt a karjára, és végre ránéz Milanra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

A jéghideg falnak dőlve, karba tett kézzel és keresztbe tett lábakkal várakozok a folyosón. Magam elé meredek, s próbálom megfelelően összeszedni a gondolataimat, szinte ajkam is meg-megmozdul, ahogyan fejben megfogalmazom a beszédemet. Igen, beszédemet. Hiszen nehogy azt gondolja akárki is, hogy terv nélkül érkeztem, és csak Dai-ra vagy Ivettre várok a folyosón. Nem. De nem ám. Küldetésem van. És legfőképpen elegem. Sokféle szcenárió játszódik le lelki szemeim előtt, de ha ma nem teszem meg, akkor soha nem fogom. És még az utolsó évemben is bámulhatom Karola és Bence képét. Ahogyan mindkét diák formája kirajzolódik lelki szemeim előtt, látványosan elfintorodva horkanok fel. Nem bírok ki még egy napot abban a házban, ahol ők vannak. Újabb bizonyíték ez arra, hogy a felnőtt viselkedés fényévekre van még tőlem.
Zsörtölődve, idegességtől remegő kezeimmel nyúlok kipirosodott orcámhoz, miközben egy csapat diák elől kísérlem meg az elbújást. Nem mintha sokan leállnának velem beszélgetni, nem kockáztatok; végén még elszalasztom Kazanovot.
Kínzóan üres percek telnek el újfent, de a könyvtárból még mindig nem jött ki senki sem. Be mennek, de ki nem jönnek? Hogyan lehet ez? Mondjuk, nekem sem ártana inkább benn ülni és készülni a vizsgáimra, azonban a jelenleg bennem kavargó érzések fontosabbak; beszélnem kell vele. Lehajtom fejemet, és ajkaimat kezdem harapdálni, amikor hallom végre, hogy nyílik a könyvtár ajtaja. Vadászó nagymacskaként kapom fel buksimat, azonban csak egy diáklány és egy -fiú sétálnak ki rajta. Újabb fintor csúfítja ábrázatomat, hogy még ők is milyen bájosan nevetgélve hagyják maguk mögött a könyvtárat. Élvezd ki, amíg tart, gondolom egy pesszimista sóhajjal.
Hátra hajtom fejemet, így tincseim a hideg falnak koppannak, én pedig lehunyom szemeimet, és mélyeket sóhajtozva folytatom a várakozást. Erre kell járnia.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Megjött a váltás, a műszakomnak ezennel vége. Mélyet sóhajtok, pedig egész kellemes délután volt ez is, a könyv amit forgattam remek, a diákok csendesek. A vizsgaidőszak mindenkit megemberel, még ha csak egy teszt erejéig is.
Bárcsak minden hónapban lenne egy vizsgahét. Jaj de utálnának a gyerkőcök ha ezt hangosan is kimondanám magamban. Elmosolyodom ezen a gondolaton, aztán szedelődzködni kezdek. Nincs sok holmim, A bögrémet hamar kiöblítem, hogy a holnapi kávé ízét ne rontsa el a beleszáradt zacc, aztán néhány papírt magamhoz veszek. Néhány kérelem, egy-két lány máshol szeretne aludni, mert összeveszett ezzel, vagy azzal. Illetve van itt szünetet kérő is, aki valami családi hétre kéredzkedne el. Ezeket majd aláfirkantom a naviba. Aztán körbenézek, mindenki megvan-e, s ha amarra sincs már dolgom lecammogok a kis lakásomba, hogy visszamélyedhessek a könyvem izgalmas világába. Apropó, azt is sietve felkapom. Intek a könyvtárosbácsiknak, aztán kilépek az ajtón. A folyosón gyér a fény, ma borús nap van, a felhők elzárják a nap útját. Egy nagyobb csoport halad el mellettem, hangosan köszönnek, én mosolyogva intek nekik. Aztán ott egy magában ácsorgó leányka is. Bizonyosan szedi össze a bátorságát, hogy bemenjen a könyvtárba tanulni. Na igen, ahhoz régen nekem is győzködnöm kellett önmagamat. A fizikai része mindennek könnyedén ment, ám az elmélet, nos, az olyan iránti érdeklődésem lényegében harmincéves korom után kezdett kialakulni. Most már egész sokat tudok ülni a fenekemen és magolni, csakúgy, hobbiból. Hihetetlen, az ember mennyit változik élete során.
- Jó napot! - köszönök oda mikor elhaladok a magányosan ácsorgó mellett, aztán robogok is tovább, a komótos, de mások számára talán kicsit gyorsabb tempómban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Ezzel a macskával az élet soha nem unalmas. Másfél éve van nálam, de még mindig meg tud lepni, mikor a létező leglehetetlenebb helyekről a leglehetetlenebb időkben a leglehetetlenebb tárgyakkal szökik meg. Most például lenyúlta a kedvenc ananászos zoknim egyik felét, meg a rózsaszín-kék csíkosnak a másik felét és elinalt, mielőtt elvehettem volna tőle. Már a fél kastélyon végigkergettem, de túl gyors és túl kicsit és biztos vagyok benne, hogy ismer olyan rejtekutakat, amiket én nem. Vagy teleportál, más magyarázat nincs arra, hogy egyszer látom aztán eltűnik a szemem elől. Démoni egy macska, tudom, de hát az az aranyszívem ugye. Nem tudom nem szeretni egyszerűen, még ha néha az agyamra is megy. Kifulladva állok meg egy sarkon, muszáj kicsit pihennem, mert különben a gyengélkedőn ébredek legközelebb. Sajnos már korántsem vagyok olyan fitt, mint fénykoromban valamikor, a kinézet megmaradt, az erő elszállt. Hát így múlik el a világ dicsősége.
Befordulok a sarkon és látom, amint egy fekete farok eltűnik jobb felé. Ez a kis szemét fogadjunk csak arra várt, hogy ismét üldözőbe vegyem. De még ha nem foglalkoznék vele érteném is, hogy miért akarja ilyenekkel felhívni magára a figyelmet. De egy rossz szava nem lehet, mert én igyekszem a lehető legtöbbet törődni vele. De persze mikor játszanák vele sosem érdekli, csak a legalkalmatlanabb időpontokban képes ilyenekre.
- Matiiiiild, Matild az Isten ba... Ó, szia! - Hirtelen szakad bennem a káromkodás, mikor meglátom a háztársamat a folyosóm. - Nem láttál véletlenül errefelé egy koromfekete ördögi tekintetű macskát két színes-nyálas zoknival a szájában? - érdeklődöm meg barátságosan. Hátha tud segíteni, mert én már végképp elvesztettem szem elől a szőrgombócot. Több szem többet lát, ha nem látta is hátha segít megkeresni. Tudom, hogy még nem beszéltünk nagyon sokat, de általában macskakeresésre mindenkit be lehet fogni. Sajnos a tapasztalat beszél belőlem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Szorongató érzést kelt a tudat, hogy szinte bizton állíthatom; egyik vizsgám sem sikerült. A szüleim nem lennének rám büszkék, Teó is biztosan ráncolná a szemöldökét az egészre, hogy mégis miért nem, amikor tudom őket. Valóban így van és meg is érteném a haragjukat, amiért ellébecoltam a vizsgákra való tanulást, de olyan sok minden kimaradt, hogy a lehetetlennel éreztem egyenlőnek azt, hogy bepótolhassam az elmaradt tananyagot. Későn érkeztem vissza az iskolába, és bár ezek mind kifogásnak hatnak, sőt, mégsem tudtam megemberelni magam, hogy teljes mértékben a vizsgák közeledtére koncentráljak. Most pedig ott vagyok, hogy mindegyikre lelkiismeretesen bemegyek, igyekszem a legjobbat kihozni magamból, mégsem érzem a vizsgák utáni elégedettséget, mint amit eddig mindig.
Hátamat a falnak vetve, kezeimet magam mögé nyomorgatva állok a falnák, és a lehető legkevesebb feltűnést szeretném kelteni a fel s le sétáló diákok körében, amikor a semmiből tűnik fel egy fekete szőrpamacs lábamnál. Csak pillog fel rám, fejét oldalra biccentve, szökkenve egyet felém nyomul a lábamnak, én pedig ugyanolyan félrebillentett fejjel figyelem, hogy mégis mi a fenét művel. Akaratlan mosolyodom el, végül óvatosan guggolok le elé, hogy mutatóujjammal cirógassam meg állát.
- Nagyon aranyos vagy - másik kezemet hajlítva pihentetem térdeimen, államat támasztom rá, amíg cirógatom a macskát, aki aztán igencsak tudja halmozni az élvezeteket, vagyis tudná, mert a következő pillanatban, a legnagyobb csendben ugrik fel és szalad tovább - esküszöm - felkapva két színes valamit, mintha csak megcsípték volna. Vállam felett figyelem, ahogy a feketeség eltűnik a sarkon, majd rá pár másodpercre hallom meg a hangot, amely talán éppen őt szólongatja. Visszafordítom fejemet, pillogok párat, ahogy az előttem álló pár cipőt figyelem, végül - de nem túl időben - feleszmélek és felpillantok, hogy lassan álljak háztársam elé.
- Szia! Szóval zoknik voltak - ráncolom szemöldökömet az igencsak hitelen jött kérdésre. - Aranyosan szökkent tovább, mielőtt meghallotta volna a hangodat, mintha csak tudta volna, hogy jössz. Megharagudott rád? - aprón biccentem oldalra fejemet, mert valóban érdekelne, hogy egy macska miért szívatja ennyire a gazdáját. Pedig ugye biztos, hogy a gazdája csinált valamit, és véletlenül sem a macska.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Dühösen nyögdécselve jelenek a Nagyteremben. Ugyan ezen a helyen általában szélesen vigyorogva és nyálamat csorgatva jelenek meg, ma mégsem így történik. Hogy miért? Hadd meséljek el egy érdekes történetet.
A főhőse a sztorinak én vagyok. Egy rendkívül jó kis kölyök, aki minden áron be szeretne illeszkedni mindenhová. S mivel a varázsvilág szülötte vagyok, ezért a muglik élete mozgat csak meg igazán. Van egy jó barátom; Helvey Bazsi. Ő pedig mesélt nekem mindenféle tabletről, ami valahol a mobilkészülékek és a kompúterek között lehet félúton. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet, ezért elmentem a kereskedésbe, hogy egy rúnázott darabot megvehessek magamnak az összekuporgatott kis zsebpénzemből. Megtörtént, de semmit nem csinál a cucc. Az üzletben elmagyarázták, hogy mit hogyan kellene, sőt a leírás is a farzsebembe van gyűrve, de nem jutok vele egyről a kettőre. Sértődötten csücsörítve foglalok helyet véletlenül a Levita asztalánál, észre sem véve, hogy nem a megszokott asztaltársaságommal vagyok.
A tabletet magam elé dobom, miközben ingerülten nyúlok le egy húsos pitét, amibe szinte morogva harapok, majd kelletlenül, nyitott szájjal kezdek falatozni. Kék szemeimmel közben nem engedem az utálatos tabletet. Azt hittem, hogy jobb móka lesz. Erre tessék; kifog rajtam egy agyatlan tárgy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

A fazettás ajtón túli világ volt a kedvencem az iskola falai között. Azon kívül természetesen a kviddicspálya. A meccs miatti izgalmat azonban csak tanulással tudtam levezetni. Túl vagyok a vizsgákon, de az nem azt jelenti, hogy nincs szükségem tanulásra. Elvégre annyi mindent nem tudok még a varázsvilágról, és ez megőrjít!
 Ezért is örültem, hogy Lizával újra össze tudunk futni. Úgy éreztem ő ebben is segítségemre lehet. A könyvtárat beszéltük meg korábban, mint találkozó helyet. Kíváncsi voltam miket alkot a lány, és alig váltam, hogy láthassam a munkáit.
 Kazanov tanár úr, a könyvtáros, Darya édesapja, a sötétbarna pult mögött ücsörgött, a sok pergamen takarásában. Messziről méregettem, mert hiába töltöm időm nagy részét a könyvtárban, alig néhány szót váltottam eddig vele. Hasonlítottak a lányával, és ha ez a természetükre is igaz, biztos voltam benne, hogy Kazanov is jó ember lehet. Egy apró mosolyra húzódott a szám visszaemlékezve a lányával való első találkozásomra. Hogy mennyit dumált egy szuszra!
 Visszafordultam az olvasóterem irányába, ahol ezúttal egy-két tanuló ücsörgött csak. Leültem az egyik asztalhoz, magam elé téve a két kötetet, és olvasni kezdtem az iskola történetéről szóló vaskos, régi, néhol megszakadt darabot. Éppen lapoztam egyet, amikor az ismerős alkatú lány megjelent a perifériámban. A magasba emeltem a jobb karomat és meglengettem, ezzel talán magamra vonva a figyelmét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Tegnap este sokáig olvastam a könyvet, amit otthonról hurcoltam magammal. Bár vizsgaidőszak van, és sokat bújom a könyveim, este mégsem a tananyagot koptattam. A barna bőrkötésű könyv, ami olyan nehéz és nagy hogy alig bírom el, gyermekkorom kedvenc meséit tartalmazza. Esténként, mikor a fejem tele van olyan gondolattal, amit legszívesebben a merengőbe száműznék, régi meséimmel küldöm el őket aludni. Az érzés, csak maga az érzés, hogy újból olyan gyerek vagyok, akinek nincs még feladata, elég, hogy a mások és az ő általa szőtt mesék világában éljen, megnyugtat, ettől jobban alszom, és reggel kipihentebben ébredek, mint egy áttanult, vagy átstresszelt este után. Ezt az esti mese olvasási szokásom szeretném megőrizni felnőtt koromra is. Kipihent arcom azonban mégiscsak tükröz egy kis aggodalmat, de a megkönnyebbülés is megcsillan, ha úgy éri fény. Mugliismeretből és önismeretből átmentem. Az első vizsgám mugliismeret volt. Én annyira izgultam, hogy az első kérdést valahogyan átugrotta a szemem, és csak akkor vettem észre, mikor kijavítva láttam, így az nem lett maximum pontos. Sosem gondoltam magam strébernek, de mivel ez a kedvenc tantárgyam, bevallom, lelomboz a dolog, csalódott vagyok, mert a saját figyelmetlenségem okozott bajt. Liza, látod, ez van, ha nem koncentrálsz eléggé. Ez még annál is rosszabb, mintha nem tanultál volna. Dühösen pakolom ölembe a még meg nem vizsgáimhoz szükséges könyveket, majd idő közben lecsillapodom, mert eszembe jut, hogy ma nem tanulok egyedül. Már épp csuknám az ajtót, amikor kezemmel teszekegy automatikus mozdulatot. A táskám pántját akarom megigazítani, de a táskám nincs a a vállamon. Egy sóhajtás és szemforgatás után visszamasírozok. Felkapom, és sietek is a könyvtárba. Kettesével szedem lefelé a lépcsőket. Átnyargalok a nyugati szárnyba, majd a könyvtár előtt lelassítok. Komótosan, csendben nyitom ki az ajtót. Szemeimmel pásztázom a teret, Rózát keresve. Kis vártatva meg is látom, amint integet a karjával.
- Á, szia Róza. Régóta vagy itt? Kicsit elszöszöltem az időt.
Súgom oda halkan. Körbe nézek, nincsenek sokan körülüttünk, így kicsit emelek a hangerőn.
-Mi jót olvasol? Diszkréten fölé hajolok, majd könyveim leteszem az asztalra, és leülök. A lábam felé téved a tekintetem, ekkr veszem észre, hogy a bal cipőfűzőm a gyors futásban kikötődött. Lehajolok, hogy bekössem, de mikor újból felegyenesdék, sikerül erőből bevernem az asztalba a fejem.
-Á, Hogy a dementor csókolna meg!
Kiálltok fel hangosan, majd kezemmel a számra csapok. Béna Liza. Béna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Aprót biccentek, igen, jól hallotta a lány, kötelező. Ehhez nem nagyon tudok mit hozzátenni. Persze lehetne magyarázkodni, hogy felnőtt emberek ugyan miért mennek el egy olyan rendezvényre, amire egy porcikájuk sem kívánkozik, de semmi kedvem magyarázkodni.
- Edittel nem csak az apánk azonos, ő  édestestvérem. Kicsi béka kora óta ismerem – mosolyodom el szinte szeretetteljesen, noha a hasonlat nem tűnhet éppen kedvesnek. – Azt ugyan nem mondanám, hogy nagyon szoros volt a kapcsolatunk, ő anyánkkal ide költözött, én meg a Roxfortba tanultam tovább és csak szünetekbe voltam otthon pár hetet, de akkor is testvérek vagyunk. Vigyázunk egymásra, vagyis hát, inkább én rá.
A visszakérdezésére felvonom a szemöldökömet, vannak olyanok, akik nem szeretik ha nagy nyilvánosságra kerülnek a művei. De ahelyett, hogy belekotyognék inkább figyelmesen hallgatom, hogy is jutott el ő idáig. Aprót biccentek, jelezve, hogy értem. Pesten tényleg rengetegen vannak, és senki sem figyel a másikra. Annak mindenesetre örülök, hogy nem egyedül császkált az éjszaka közepén a városban. Vetek egy pillantást az előkerülő alkotásra a karján, furcsa látványt nyújt a lányon. A porcelánfehér bőrön élénken kirajzolódó színek. Erről majd később tuti csinálok fotósorozatot, de nem most, nincs annyi időnk a következő óráig.
- Gondolom tudod, hogy milyen veszélyes volt, amit csináltál, de úgy látom neked kell ez a fajta adrenalin – mosolyodom el halványan az egész sztorira. Nem fogom megdícsérni érte, de nem is helytelenítem. Biztos vagyok abban, hogy azért a józan ész határain belül mozog. – Hogy kaptál névtelen visszajelzést? Tudja az illető, hogy a te műved? Mit szeretnél ezzel elérni, mi a célod? – árasztom el kérdésekkel, hiszen biztos, hogy valami van. Esetleg kiállítást szeretne tartani, vagy csak felhívni az emberek figyelmét dolgokra és változást elérni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Amíg Liza közelebb jött az asztalunkhoz, addig a másik oldalra toltam a könyveimet, ezzel helyet csinálva neki. Első látásra kicsit szétszórtnak tűnt, aztán a másodikra is. Előre támaszkodtam az asztalra, és mosolyogva figyeltem a megérkezését.
- Szia Liza - néztem fel rá. - Semmi gond, én is csak nem rég érkeztem. - pillantásom a rajtunk kívül még ott tartózkodókra esett, de a saját dolgukba voltak elmerülve, így gondoltam nem zavaró a hangerőm.
- A Bagolykő történetéről találtam egy köt... ó, jajj - kaptam az asztal széléhez a kezeimmel. Kissé megijedtem, ahogy Liza feje koppant az asztal sarkának. Kérdésre nyílt a szám, hogy jól van e, de addigra már kiadta magából a feszültséget egy csavart megjegyzéssel. - Nagyon beütötted?
 A szó, amit említett, a dementor, olvastam róla a napokban. Hátborzongatónak hangzik, és ez volt az első olyan információ a varázsvilágról, ami miatt rá kellett jönnöm, nem csak nagyszerű csodák vannak itt. Pedig már régen megtanulhattam volna, hogy semmi nem csak fekete vagy fehér.
- Amíg nem olvastam a dementorokról azt hittem, a gurkó az egyedüli ami megrémíthet itt. - mondtam Lizának, amíg ő összeszedte magát. - Te láttál már dementort élőben? - kérdeztem halkabban.