Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kezünkkel a magasban ünneplünk mindketten néhány pillanat erejéig. Csak Jules és én. Örömittasan mosolygok; fehér fogsoromat teljességében megmutatva a gyűrűnek, miközben gondolatban be is mutatok neki, hogy „ezt neked, sikerült”. Noha egyértelmű, hogy nem csupán az én érdemem a találat, mégis valamiféle büszkeség járja át a testemet, elvégre egyértelműen bizonyítani akartam Julesnak. Az másodlagossá válik, hogy segítséget kellett kérnem tőle ehhez. Így alakultak ezek a percek a ma este legszebbjeivé. A mérhetetlen boldogságlöketnek köszönhetően megpördülve fordulok a nő felé, aki majdhogynem olyan mértékű izgatottságot tud maga mögött, mint én, amikor megláttam, hogy talán kipattanhat a labda. De nem tette, így méretes tenyereim férfias erővel, s ugyanolyan finomsággal fognak a vékony derékra. Hüvelykujjam hasfalát támasztja, míg hosszú ujjaim fennmaradt része a derék hátsó részét érintik. Mintha érzékeim felerősödtek volna érzem még jobban Jules parfümjét, ami saját illatával párosul, szinte megbódít. Emellett a finom anyag érintése az, ami kissé elveszi az eszemet. Azonban egy dolgot nem tudunk; hogyan is kell viselkednem ezen a randevún. Ha egy jelentéktelen randi lenne egy ismeretlen nővel, akkor azt mondanám, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálok, mert nem érdekel. Csakhogy Jules társasága nem ezek közé tartozik. Hallom csilingelőn sikolyát, ahogyan a magasba emelem, amire még jobban szélesednek ajkaim. Közben követem tekintetemmel az ő arcát díszítő görbét, amire mosolyom megigézett fajtáját veszi elő lelkem egyik titkos fiókjából, és őszinte csodálattal figyelem, ahogyan vállaimra fog gyengéd ujjaival.
Lefelé engedem őt, mélyet lehelek a levegőbe, s figyelem, ahogyan tekintete visszavándorol az enyémbe. Ebben a pillanatban dől el az, hogy nem gondolkodok a helyzet koraiságán, vagy azon, hogy ez később hogyan fog lecsapódni kapcsolatunkra. Egyszerűen ösztönösen ezt szeretném. Eddig nem értünk egymáshoz, csak vágyódtam. Tudni akartam, de nem volt rá lehetőség. S most, hogy ebben a boldogság hurrikánban hirtelen úgy döntöttem a magasba emelem őt, majd előzőleg ujjait éreztem karomon, tudtam; ez nem csak a képzeletem szüleménye. Ez a vonzódás él és virul.
Jules balja elindul felém, és jólesően sóhajtva hunyom le szemeimet, miközben érzem tincseimmel való játékát a néma csendben. Lassan leengedem, éppen annyira, hogy lábujjai földet érhessenek. Kábán nyitom fel szemeimet, és látom, ahogyan a nő arca egyre csak közeledik felém. Amikor már csak az a bizonyos pár, apró, ám túlontúl jelentőségteljes milliméter választ el bennünket, szívem kihagy néhány ütemet. Számat érzelmektől bódultan nyitom meg, majd a pillanat töredéke alatt érzem meg finom puha ajkait az enyémen. Az enyémek megfeszülnek, ösztönszerűn eresztem derekát, hogy most már azt hátulról ölelhessem át. Aztán egy pillanatra elszakadunk egymástól. Leheletem szaggatottan csapódik Jules pilláin, miközben mellkasom egyre meg-megemelkedik. S amikor már azt hihetné, hogy valami rosszat tett, szenvedélyesen ajkaira fordulok, hogy folytathassuk, amit lágyan elkezdtünk az imént. Nem elég. Jobb karommal a derekán, balommal arca felé kúszva csókolom őt ismét. Ám karom mégsem kúszik fel teljesen az arcig, nyaka aljánál megállítom.
Nem vagyok a szavak embere, beszéljenek most tetteim. Nem ellenzem a helyzetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Horvátország, Krk sziget
Stijena varázslófalu| a nyári szünetben
x | o
 

Nem csak a látványa csodálatos a tengernek, ezt igen hamar megállapítom. Nem érzem különösebben hidegnek, de ugye az én érzékelésem egy kicsit másképp működik, mint a legtöbb emberé. Nem bírom a nagy meleget, így ami nekik hideg víz, az nekem kellemesen langyos. Szóval lehet, hogy majd a fiú hűvösebbnek fogja érzékelni a habokat. De majd kiderül, ha becsobban ő is. Ahhoz viszont a kutyussal kell valamire jutni. Így egy rövidke megmártózás után kifelé is veszem az irányt. Szépen lassan sétálgatok ki, hatalmas mosollyal az arcomon, élvezve, ahogy a víz lecsurog rajtam, eszemben sincs megszárítani magamat.
- Rendben – felelem bólintva, noha érzékelem a bizonytalanságot a barátom szavaiban. Valószínűbb, hogy nem amiatt nem akaródzik bejönnie a szürkeségnek. De talán a csodacica jelenléte segít ebben, hiszen jó példával jár elől, megmutatja, hogy a víz nem félelmetes, hanem nagyon mulatságos, és remekül el tudnának bohóckodni benne. Fokozatosan kezdem el lecsitítani a hullámokat, vagyis hát elterelni őket, ám félbehagyom a műveletet, amikor Thomas ismét megszólal. Leplezetlen kíváncsisággal nézek rá, majd egy o-t formálnak az ajkaim mielőtt gyors bólogatásba kezdenék.
- Boldogan! – vágom rá körülbelül olyan arccal, mintha éppen az imént kaptam volna meg életem legeslegeslegeslegjobb ajándékát. Aztán meghökkenve pislogjak párat, a mosolyom szégyellősé válik és zavarodottan sütöm le a szememet. Ezt nem pont így kellett volna mondanom, hiába ez felel meg a legjobban a valóságnak. Naná, hogy bekenem, persze, természetesen, azonnal, máris … ezek akármelyike jó lett volna. Vagy egy szimpla igen.
– Szóval … aha … igen – igen, az én hátamat is be kell –  érkezik a makogó válasz a másik kérdésre is, meg talán még az előzőre is finomított változatban.
Kitrappolok a vízből és egyenesen a cuccaink felé indulok, arra koncentrálva, hogy ne essek el a nagy semmiben. Na meg persze arra, hogy megszárítsam magam mire odaérek, legalább ez a kis mutatvány elvonja a figyelmemet, meg segít megnyugodni.
Boldogan. Édes Istenem, ilyet is csak én tudok kinyögni.
- Én kezdem, jó? – mutatom fel a flakont, amit a ruháim alól vadásztam elő. Nem raktam vissza a táskába, mert tuti, hogy akkor megint hosszú percekig keresgélhettem volna, de csak úgy kinn hagyni sem akartam. A figyelmemet ekkor egy hatalmas nagy buborék vonja magára, ami összetapadt egy másikkal, majd egy harmadikkal, így az egész kezd egy hatalmas nagy átlátszó kukacformára emlékeztetni. Sajnos lerí rólam, hogy nekem ez mennyire újdonság, ahogy a profi homokvár is különlegességnek számít.
- Ezeket nekem is meg kell tanulnom! Ilyet miért nem tanítanak a suliban? Meg honnan lehet olyan izét beszerezni, amiből a nagy buborék lesz? Odahaza nem láttam ilyet, pedig nagyon klassz. Vajon még milyenek vannak? – lelkendezek ámuldozva hadarva a fejemmel az éppen szóban forgó dolgok felé biccentve. Rámutatni nem merek, azt azért nem illik. Hihetetlenül izgalmas egy ilyen varázslatos nyaralás!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bolond lenne, ha nem hagyná, hogy a pillanat magával ragadja. Az egyik percben az őket letaglózó örömujjongás uralkodik felettük, míg a következőben, ahogy a monstrumnak ható test megáll és a hozzá képest törékeny, vékony alakot tartja, hirtelen lelassul az idő. Ezer és egy forgatókönyv következhetne akkor, amikor a férfi lejjebb ereszti, majd ahogy lábujjai a talajt érik. Elléphetne, összeszedhetné a kosárlabdát, de Jules sohasem volt ilyen. Érzi a belülről jövő késztetést, azt az elsöprő erőt, mely végigszáguld testén s folyamatosan Sándor felé löki. Nem rámenős, szereti, ha az erősebbik nem kezdeményez, de e pillanatban, az eddig tapasztaltak és jelenlegi helyzetük alapján tudja és érzi, hogy most övé a labda.
Ujjai finoman, szinte ráérősen siklanak a barna fürtök közé, alig észrevehetően masszírozván a tarkó és fej hátsó részét, miközben határozottan, mégis kínzóan lassan hajol közelebb. A szíve valahol útközben feladta és már nem követ ritmust: szabálytalanul dübörögve pumpálja ereibe a vért és az adrenalint, melyek megadják a végső lökést.
Ahogy ajkuk találkozik, villámcsapásként éri a pillanat, s noha lehunyja szemét, Sándor oly gyorsan válik el tőle, hogy még csak kiélvezni sincs ideje. Tán elrontott volna valamit? Ezt kérdezné koponyájának egy eldugott rejtekében suttogó hang, de mielőtt még a gondolatokat szavakká formálhatná, pilláin csapódik a forró lehelet és ismét összeforrnak, de ez most egészen más. Nincs benne semmi várakozó puhatolózás, mint az övében, mely egyértelműen azt kérdezte: szabad? Nem, ez teljesen egyértelműen közli: akarom. Ő pedig mámorittasan enged a férfinak, kezével ösztönösen markol bele a sötét tincsekbe, miközben jobbja kettejük közé, a férfi mellkasára siklik és finoman belekapaszkodik az ingbe. Egy dolog biztos: már akkor, mikor a tanoda könyvelése felett görnyedtek három napon keresztül, már akkor volt valami köztük. A rend szeretete, a munkamorál, a szemlélet. Aztán szép lassan, közel sem egyik pillanatról a másikra eljutottak idáig, s bár fejtegethetné, miféle út is kellett ahhoz, hogy éjszaka, illegálisan csókolózzanak egy kosárlabda pálya közepén, de képtelen másra koncentrálni, mint Sándor ajkaira. Nem marad más, csak az érzés, a perzselő, forró érzés, hogy aztán elválva tőle szinte jéghideg fuvallatként simítsa végig száját a köztük lévő távolság.
Nem lép el tőle, eszében sincs, csak annyi helyet hagy maguk között, hogy kényelmesen fel tudjon nézni az ő felügyelőjére. Ajka lassan húzódik mosolyra, miközben ujjai könnyeden játszanak a puha hajvégekkel. Mondana bármit, de lássuk be, még a szava is elállt. Ennek örömére balja elindul, hogy a fül alatt csúsztassa tenyerét a markáns arcélre és hüvelykjével megcirógassa Sándort. Nincs a mozdulatsorban sietség: ráérős, gondoskodó és figyelmes, csillogó íriszei mégis arról árulkodnak, hogy tudná ezt még folytatni naphosszat - vagy akár többet is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Egyik pillanatról a másikra ömlik be hirtelen a világ. És mégis olyan, mintha minden csak tompán jutna el hozzám. Mert ez nem igazi világ, ez valami más, ez csak egy steril burok, ahova benyomtak, mert... tulajdonképpen nem tudom, hogy miért is. Csak felvillanó halvány emlékeim vannak egy mindent beterítő feketés-kékes masszáról.
Lassú mozdulataimat gyakori szisszenések és nyögések kísérik és minden kis apró súródás olyan, mintha sajtreszelővel simogatnák a bőrömet ott, ahol bármi hozzáér. De végül csak eljutok odáig, hogy pár pislogás után rá, arra a másikra fókuszáljak. És nem, nem képzelődtem, tényleg itt van. Valamit morgok, ami esetleg egy ‘köszönöm, neked is!’-ként is értelmezhető, vagy akár egy ‘nahúzzafrancba’ is lehet. Ki tudja.
- Aha.. kösz. Remélem még mérgező is - megforgatom a szemeimet, ahogy egy fintorral a növényre pillantok, aztán vissza a srácra. (Merlinre, csak eszembe jutna a neve, de tutira nem fog.) Szögezzük le, hogy ebben a helyzetben részemről ez a gesztus a hála hatalmas megnyilvánulásának is tekinthető. Minden flegma és undorítóan közömbös hangnem ellenére is. Viszont ezúttal már veszem arra is a fáradtságot, hogy kicsit körbenézzek, így az a roppant elmés megállapítás is elhagyja ajkaimat, hogy nem a gyengélkedőn vagyunk.
- Akurvaéletbe - csúszik ki a számon első reakcióként az (egyébként meglehetősen tapintatosan és finoman közölt) állításra. - Azt hiszem sosem volt még ilyen durva másnapom - a szám akaratlanul is vigyorra húzódik és még egy kicsit fel is nevetnék, ha nem fulladna grimaszba a próbálkozás, mert fogalmazzunk úgy, hogy a hasizmaim még annyira nem díjazzák ezeket a próbálkozásokat. Megpróbálom magam feltornászni, hogy ne kelljen fekvő helyzetből felbámulnom, és ahogy magam elé emelem a kezeimet, azok megdermednek a mozdulat közben. Éreztem eddig is, hogy fáj, hogy olyan, mintha a bőrt hirtelen lerántották volna rólam, de azt nem gondoltam, hogy ennyire láthatóan fekete sebeket találok.
- Nem segítenél egy kicsit? - pillantok rá, remélve, hogy legalább ha már hozott egy teljesen haszontalan növényt, akkor most segítsen felülnöm, mert cseszettül idegesít, hogy így kell beszélgetnem. (Már amennyiben ezt hívhatjuk annak.) Szóval segítséggel vagy anélkül, de előbb-utóbb csak elérem, hogy egy kicsit feljebb támasszam a hátam, és azt leszámítva, hogy megszédülök a büdös kenőcsöktől, egészen tűrhető így a világ.
- Szóval miért kell neked megnézni, hogy hogy vagyok? Annyira részeg voltam, hogy azt állítottam, hogy járunk? - kerekednek el a szemeim először, hogy aztán felhorkanjak és gyorsan folytassam is. - Vagy... csak nem te is ott voltál? - hát gratulálok Mikecz Emese, ideje kinyitni a szemed, és észrevenni, hogy nem minden büdös kenőcsöt rád kentek!
- Nem tudom, hogy egyelőre engednek-e bármit is inni, pedig ölni tudnék egy kávéért, azt hiszem - nyögök fel lebiggyesztve ajkaimat. Mivel sikeresen a hasamat is telibe találta ez a cucc, fogalmam sincs, hogy most így ihatok-e bármit is. Mert úgy tűnik ezzel nem nagyon törődtek eddig. Itt akár éhen is halhatok kéremszépen! Micsoda egy hely...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jules puhatolózó ajkai megadják a kellő löketet ahhoz, hogy előbújjon belőlem az a fajta szenvedély, amit már oly’ régen nem adtam meg senkinek. Az ismerkedő rész után beállt csendben nem sokáig húzom az időt; a lágy csókok édessége teljesen megrészegít. Még akkor is, ha egy pillanatra úgy is tűnt, valami nincsen rendben. Zilálva cikáznak zöldjeim a nő lélektükrei között, amikben azonnal meglátom az értetlenséget. Elgondolkodásom jeleként nyelvem jelenik meg ajkaimon, majd aprón beharapom azokat, s ezt követően, a bennem lakozó, minden létező érzelemmel fordulok Jules ajkaira. A szívem össze-vissza ver. Hol kimelegedek, hol pedig a hideg szalad végig hátamon. Szenvedélyem pedig nem marad viszonzatlan. Ahogyan erősebben érzem a tincseim közé gabalyodott ujjakat, lágyan belemosolygok a még mindig túlfűtött csókunkba. Ez ugyan csak egy pillanatig uralkodik rajtam, de egyértelmű jele annak, hogy őrülten élvezem a kialakult helyzetet. A kosárpálya csendjében csupán kettőnk szuszogását lehet hallani, illetve a csókcsata hangjai verődnek vissza a bizonyára meglepett falakról. Ki gondolta volna? Harmincöt évesen belógok egy sportcentrumba, aminek a kosárlabdapályáján történik meg az, amiről már olyan régóta fantáziálok. Nincsen ebben titok; Jules az első pillanattól több volt a szememben, mint az iskola gazdasági igazgatója. Csak – mint minden mást – ezt is elnyomtam magamban, hiszen ez milyen következményekkel járhat egyáltalán? Gondoltam volna ebbe még néhány perccel ezelőtt, azonban most, hogy teljesen átadtam magam az érzésnek, meg sem fordul a fejemben. Nincsen előzmény és következmény; csak a most van. Mi vagyunk.
Jules ujjai ingembe markolnak, így elengedem a nyaka alatti részt, és ráfogok a mellkasomon tartott kézfejre. Eközben jobbom finom óvatossággal indul meg a derékon. Egészen a nő csípőjéig, amire lágyan rámarkolok, miközben a csók lassulni kezd. Arca valamivel távolabb kerül tőlem, s én komolyan, őszinte vágyódással veszem továbbra is szaggatottan a levegőt. Tekintetét nem vagyok hajlandó engedni; látni akarom, hogy mit gondol, mi jár a fejében. Szóljon, vagy csak adjon egy jelet, hogy merre tovább. Mert én tudom, hogy mit akarok. Őt.
Elmosolyodik. Én továbbra sem engedem meg magamnak ezt a görbét; túlságosan kíváncsi vagyok. S habár a mosoly gyönyörű, hatalmasat kell nyelnem. Magától értetődő immáron, hogy elnyomott érzelmeim gaz játékának estem áldozatául. Akkor szakítom csak el tekintetemet Julesétól, amikor megérzem arcélemen az ujjait. Mélyet szippantok a levegőből, majd szaggatottan kifújom azt, szinte belebújok a finom tenyérbe, szemeimet is lehunyom egy pillanatra. A lassú mozdulat szinte kínoz, arcomra epekedőn fájdalmas grimasz ül ki, s szemeimet ugyanilyen kínnal nyitom fel, hogy szempárom újfent találkozhasson a kékekkel. A gondoskodó, figyelmes üzenetre, amit a szemek sugároznak görcsbe rándul a gyomrom. Nem emlékszem, hogy valaha kaptam-e ilyen jellegű viszonyulást akárkitől is. Nyelek egyet. Jobb kezem még mindig a csípőn pihen, ám balommal kettőt simítok mellkasomhoz szorított kézfején, majd a nyak felé indulok, hogy az ott lévő zipzárhoz érjenek ujjbegyeim. Közénk tekintek, végül hirtelen felemelem fejemet, és továbbra sem engedem el a kék íriszeket. Most én kérdezek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Sankó
rendez-vous | love my style
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem először érzi ezt. A különbség pusztán annyi, hogy az akkori hévhez valamiféle rossz előérzet is társult, ami persze később beigazolódott, most viszont, ahogy Sanyival csókolóznak, még csak hasonlót sem vél felfedezni. Ezt vehetné egy jelnek, mely elrepíti őket a holtomiglan-holtodiglanig, csakhogy ő nem az az ábrándozó, rózsaszín ködös kislány. Pontosan jól tudja, hogy egyrészt a férfiakat halálra rémíti az elköteleződés gondolata - egyelőre jobbára őt is -, no meg túl korainak érzi, hogy igyon a medve bőrére. Éppen ezért nem is gondolkodik a holnapon, átengedi magát a pillanatnyi szenvedélynek és a férfi karjaiba burkolózik. Azt kívánja, bárcsak ne érne véget, mégis ő húzódik el.
Noha fogyasztottak alkoholt, egyáltalán nem érzi, hogy az a fejébe szállt volna és annak hatására cselekedne. Mi több, kimondottan józannak hat, ahogy tenyere az arcélre simul és lágyan cirógatja meg. Idejét sem tudja, mikor volt utoljára ennyire meghitten közel valakihez és végre nem érzi helytelennek. Tekintetük találkozásakor felismeri ugyanazt a szenvedélyt és vágyat, ami benne örvénylik, ettől pedig egy nem várt hatás alá kerül. A csípőjére markoló ujjak, a kézfején nyugvó kéz, a még mindig szapora pulzus arra ösztökéli, hogy tovább menjen. Itt azonban már az ő betyárbecsülete mondja azt, hogy nem hajlandó aranytálcán kínálni magát és rámászni partnerére, ám épp csak megfogalmazódik benne mindez, mikor az eddig kézfejét melegítő bal a cipzárjához ér, a kérdés pedig ott feszül kettejük között.
Hirtelen fogalma sincs, mit kellene éreznie, akaratlanul is elmosolyodik, ebben a görbében pedig benne van a kacér vágy és a vakmerőség is. Elvégre mégis csak egy kosárpálya közepén vannak! Lehámozza a fémről az erős ujjakat, hogy kihátráljon az ölelésből és kényelmesen hátat fordítva meginduljon a lelátók felé. Alsó ajkát beharapja, ahogy lassan, ringó csípővel távolodik, s amikor Sanyi már azt hinné, hogy túl messzire ment és mindennek vége, a beállt csendet kettéhasítja a cipzár hangja. A ruha enged feszességéből, s egyik pillanatról a másikra előbukkannak meztelen vállai, melyek felett átnéz vágytól csillogó kékjeivel. Továbbra sem áll meg, épp ellenkezőleg, mikor íriszeik találkoznak, nemes egyszerűséggel leveti magáról a selymes anyagot, ami így a pályán landol, s így már látni engedi a királykék, csipkés franciát, s szőke tincsein is átsejlik hasonlóan lukacsos melltartója. Amikor végre a lelátókhoz ér, könnyeden fordul meg, hogy mutatóujjával hívogatón csalogassa maga után Sándort. Még az is lehet, hogy nyelve finoman, érzékien siklik végig alsó és felső ajkán, hogy aztán előbbit ismételten beszívja. Azért fel kell tennem a kérdést: tudjátok, hogy milyen fába vágtátok a fejszéteket?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szabályszegésre adtam a fejem már akkor, amikor Jules az étteremben incselkedni kezdett velem. S ez a csipkelődés vezetett rá arra, hogy eljöjjek erre a helyre, és megmutassam a nőnek, hogy nem csak egy nyakkendős felügyelő vagyok, hanem egy ember, egy férfi, aki igencsak kíváncsi rá. Megtudtam már róla ezt-azt, egészen sok időt töltöttünk már együtt a hónapok alatt – mással nem is voltam hajlandó sokszor ebédelni; ha Jules nem csatlakozott, akkor egyedül voltam. És ma este is egyedül lennék a Holdfény utcában, ha ő nem lenne. Ha nem húzná mindig az agyamat a jókedélyű nevetésével és oroszlán bajuszom sem bírná már a provokáló húzogatások nélkül. Nem vagyunk álmodozók, s ugyan Julesról nyilatkozni nem tudok ebben a témában, de én magam ettől függetlenül millió elfojtott szenvedéllyel vagyok tele, amit ő hozott ki belőlem. Senki más. A testi vágy egy dolog; az máskor is megjelent egészen más helyzetekben, másokkal, de olyat már az ég tudja mikor éreztem, hogy a test a lélekkel találkozna. A bor mintha soha nem lett volna távozik, azonban a részegségem oka most nem más, mint Jules ajkai, szemei és lehelete. A csók lecsengése után beharapom ajkaimat, és azokra egy vágyódó férfi grimasza kerül. Minden megszűnt körülöttünk, a visszhangzó terem pedig olyan, mintha mindig körbevett volna bennünket. Nem tartok most a kihágástól, attól, hogy esetleg rossz helyen vagyunk. Mert akármennyire is furcsán hangzik ez egy kosárpályáról; a lehető legjobb helyen vagyunk most. Távol az iskolától, ahol ez a jelenet nem történhetett volna meg. Távol a posztjainktól, amik megkívánnának egy bizonyos professzionalitást. Ezen a helyen viszont két ember vagyunk, egy nő és egy férfi, akik vágyódása tátongó hézagot vág az egyre forrósodó levegőbe. A helyzet akkor válik újra kissé hűvösebbé, amikor a zipzárhoz érnek ujjaim. Látom a hezitálást a kék szempárban, amire választ várva, kissé bambán nyílnak meg ajkaim. Nem szeretnék mondani semmit sem, mégis olyan, mintha szólni akarnék. Ekkor kisiklik ujjaim közül. Az eddig csípőm tartott kezem egy ideig megfagy a levegőben, és figyelem, ahogyan Jules távolodni kezd tőlem. Értetlen vagyok. Mégis kíváncsi. Leeresztem karjaimat, zsebre dugom őket, majd fejemet oldalra döntve figyelem a történéseket. A lassan ringó, formás csípő látványára hűvös forróság szalad végig egész testemen. Elrontottam volna?
A padlóra tekintek, és jobb kezemet elővéve zsebemből nyúlok tarkómhoz, hogy gondolataimat összeszedve vakarjam meg azt, amikor meghallom a zipzár hangját. Mint egy éhes eb gazdájának hívó szavára, úgy emelem fel hirtelen kreolszín arcomat Jules irányába. Minden lelassul. Látom, ahogyan a ruha elhagyja a felsőtestet, megjelennek a vállak, a mellkas, a csipkébe öltöztetett keblek, majd a has vonalán cikáznak végig zöldjeim, hogy végig száguldjak az alsó testen, combokon, harisnyán… végül a földre hullott ruhára tekintek. Mélyet sóhajtok, nagyot nyelek. És a következőkben jelenthetem ki, hogy hivatalosan is elvesztettem az eszem. A hívogató ujjakra nekiiramodok. Majd, amikor Jules előtt találom magam, azonnal a nő hajába túrok egyik kezemmel, másikkal derekán zongorázva falom az ajkait ajkaimmal. Hátrálni késztetem őt, amíg el nem érünk a lelátó első sorához. Megfordítom, hogy én tudjak leülni a padra, s közben el sem szakadunk egymástól. Szembe velem ültetem őt az ölembe, miközben elkezdem kigombolni az ingemet. Ha egy pillanatra is szünetel a csók, akkor sem engedem el tekintetét; kínzóan követem végig minden pillantását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Értetlenül állok a hátamra simuló kezeket megérezve. Nem esik jól a férfi érintése, sőt igazából ez az egész beszélgetés kellemetlen számomra. Olyannyira, hogy legszívesebben még a szórakozóhelyet is elhagynám. Arcomra akaratom ellenére ül ki ez az egész érzés, melyet tovább fokoz az is, hogy egy picit sem érzem őszintének a férfi viselkedését. Valami belső kis hang, nevezhetjük bármilyen érzéknek vagy megérzésnek, valamiért azt súgja, hogy jobb lenne távol maradni tőle. Lehet nem lenne ennyire kellemetlen a dolog, ha nem mindjárt úgy indítunk ahogy tettük. Fene se gondolta, hogy pont a nem megfelelő embernek fejtem ki a véleményem. Bár nem is tudom, hogy mit gondoltam, hisz aki ide letéved – engem leszámítva – mind szórakozni jönnek, s magasról leszarják, hogy kivel mi van. Hallom a férfi szavait, fel is fogom, de csak vállvonással tudok rá reagálni. Most mit is kellene ezzel kezdenem? Az élet nehéz, sőt a legtöbbször hatalmas sziklákat görget elénk, de ezeket vagy megmásszuk és tovább haladunk, vagy hagyjuk az egészet a fenébe.  Mélyen a mellettem lévő szemébe nézek, majd úgy reagálok végül az elhangzott monológra.
- Értem, azt is értem amit próbál ezzel képviselni, de nem kell egyet is értenem vele. Nekem is vannak elképzeléseim, ahogy Önnek, neked is… ami különbözik és ennyi. – megvonom vállaim, majd tekintetem csak ekkor engedi el az övéit. Nem tudom, hogy most akkor tegeződünk vagy magázódunk, így ezt is azt is beleszőttem, aztán majd eldönti melyik a szimpatikusabb számára. Az elém csúsztatott pohárra pillantok, majd azt megemelem a férfi felé, végezetül iszom egy kortyot. A szájából kifolyó szavak annyira sablonosak, annyira átlátszóak és annyira unalmasak. Mindez valami beetetésnek tűnik számomra, aminek ha van is valóság alapja, valamiért mégiscsak sántít. Féloldalasan felülök a mellettem lévő bárszékre, a pultra könyökölök és beletúrok hajamba, így támasztom meg fejem. Egy újabb nagyobb kortyot iszok az italomból, majd újra az ismeretlenre pillantok.
- Na és mi a te történeted? Ha lehet, akkor az eddigi színjátékot hagyjuk el, én a valódi tulajra lennék kíváncsi… mert az eddig látott alak tuti nem te vagy. – egy kissé gonoszkás, de mégis édes, amolyan Izás mosoly kúszik arcomra, s oldalra biccentett fejjel vizsgálom a férfit. Elegáns, olyan igazi úriemberes a kinézete, de a szemei. A szemeiben van valami… nem tudnám megfogalmazni, hogy mi, de piszkosul érdekel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Most először van egy kis időnk beszélgetni Bettivel. Indulás előtt körülbelül annyira futotta, hogy "Mi vett rá, hogy mégis elgyere?" - "Te.", aztán már pörögtek is az események. Meg kellett fogni a zsupszkulcsot, egy rozzant esernyőt. Én is odafértem még mutatóujjal.
Nem először utaztam így, a családban ez a bevett módszer, mivel nincs kandallónk. Ismerős volt az érzés, ahogy az az egy ujj is olyan kíméletlenül tapad hozzá az esernyőhöz, mintha Eternifix ragasztóbűbájjal rögzítették volna. Számítottam az émelyítő pörgés-forgásra is, és régi barátként üdvözöltem az érkezés után rám törő hányingert. Lábaim keményen a földhöz csapódtak, de nem estem el, épp csak meginogtam. Azonban a szemeimmel csak későn tudtam fókuszálni, így hiába kaptam a zuhanó Betti felé, nem sikerült elkapnom.
Nem segítettem neki feltápászkodni, de azt hiszem, nem is igényelte. A hátára gördült, és pont úgy nézett ki, ahogy én szoktam érezni magam, amikor nem akarom, hogy hozzám szóljanak vagy hozzám nyúljanak, csak azt szeretném, hogy hagyjanak békében, amíg összeszedem magam. Vagy meghalok.
Ami engem illet, savanyú gombócba gyűrődött hasamra tettem az egyik kezemet, és tompán magam elé meredve próbáltam rendbe jönni. A diós búrkifli még vacillált, merre tovább.
A tanárnő által felajánlott vizet elfogadtam, és tudtam, hogy ennem is kéne valamit, de egyelőre nem vitt rá a lélek. Egy ujjamat felmutattam Bettinek, ezzel jelezve, hogy még nem vagyok társalgóképes. Csendben baktattam a többiekkel fel a dombon, és csak a felénél fogtam fel, hogy sötétebb van, mint amikor elindultunk, pedig a zsupszkulccsal való utazás tényleg annyi ideig tart, mint ameddig érzed. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, de nagyon messze lehettünk Magyarországtól.

Szóval most, a takaros, de szűkös házikóban, a friss levegőn tett sétától megnyugodott gyomrommal már újra jobban érzem magam. Betti viszont egyre idegesebbnek tűnik. "Majd én megvédelek" - mondhatnám neki, de ennek kevés valóságalapja van. Alapvetően a romos házakat lenyűgözőnek tartom, és a bátyáimmal nem egybe lógtunk be már a környékünkön, vagy utazásaink során, de ezek mind-mind mugli épületek voltak, tökéletesen szellemtelenek. Én, a tizenöt éves gólya nem sok támaszt nyújthatok egy elátkozott (?) kúriában. Viszont reálisan nézve a tanáraink nem hoztak, nem is hozhattak volna minket életveszélyes helyre. Így, eme hosszas eszmefuttatás után őszintén állíthatom:
- Nem lesz semmi baj.
Ugyanolyan halkan suttogom vissza, ahogy ő nekem, nehogy felfedjem titkát. Aztán normál hangerőre váltva csacsogok neki, míg kipakolok pár dolgot a hozzá közelebbi ágyra, és benyomom a kakaós csigát, amit a reggeliből mentettem. Megnyugtatónak szánt sztorit mesélek a tabi ősöreg laktanyáról, az egyik ilyen helyről, ahol semmi félelmetes nem történt, csak jókat szórakoztunk és érdekes tárgyakat találtunk a testvéreimmel.

Még bele sem kezdek a ferencvárosi elhagyatott gyárépület ecsetelésébe, amikor Poulain tanárnő szólít minket. Igazából nem sok dolgunk van az ebédkészítésben, de udvariasságból mindenki - vagy majdnem mindenki - a konyhába sereglik. Már itt megkezdődik az oktatás. Több könyvet is kivettem a könyvtárból, hogy felkészüljek erre a kirándulásra, ha már a tantárgyat nem tanulom, de sajnos nem volt rájuk időm. Így rögtön az első kérdésre sem tudom a választ, és inkább nem égetném magam.
A legegyértelműbbnek tűnő gondolatom a kérdésre, hogy milyen jelei lehetnek a szellem-jelenlétnek az az, hogy mindenki nagy ívben kerüli a helyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Bárki, de tényleg bárki besétálhatott volna ide, mégis pont Lili lett a szerencsés, akinek cigiért kellett könyörögnöm. Jó, az talán túlzás, hogy bárki bejöhetett volna, mert... nem, de akkor is, pont egy olyat fogok ki, akinél száz százalék, hogy nincs dohány, mert nemes egyszerűséggel ránéz az ember lánya és megmondja, hogy na ő nem cigizik.
- Na igen... - morgom megerősítésképpen mintegy ösztönösen semmint tényleg egyetértve, mert kicsit elvesztettem a fonalat, és elég furának hangzik ez az ujjrágcsálós dolog. Szerintem nem komplett a nagynénje, bár elnézve Lilit, nem is annyira meglepő. Mégis valahogy a kis szőkeség derűje észrevétlenül kúszott be a tudatomba. Megcsóváltam a fejemet, ahogy azt figyeltem, mekkora lelkesedéssel ropogtatja a csipszet. Az biztos, hogy a levitást határozottan könnyű boldoggá tenni. És valahol azt hiszem még csodáltam is az optimizmusát. De komolyan, ki az aki örül annak, hogy közel vannak a gyógyítók?!
Persze mutathatom magam akármennyire keménynek, azért a lány története a nagybátyjáról igenis elgondolkodtatott. Hiába tudtam, hogy neeeem, én nem leszek ágyhoz kötve nekem nem lesz ilyen, a gondolat ilyesztően makacs gyomként fészkelte be magát a fejembe. Mert abban biztos voltam, hogy valami megváltozott és talán már sosem jön vissza az, ami volt. Csak még nem tudtam ezt a valamit konkrét formába önteni.
Összerezzenek kicsit Lili felcsattanására, mert váratlanul ér, aztán el is fintorodok, hogy a nyugtatgató (?) magyarázata közben nagyokat pislogva figyeljek. Nyilván a végére nem bírtam megállni és felnevettem.
- Hívd őket ocsmánynak, mert azok... - forgatom meg a szemeimet, egy újabb csipsz után nyúlva. - Ühüm.. remélem elmúlnak - teszem még hozzá nyelve egyet és nem akarok ránézni a szőkére, nem akarom látni azt a kicseszettül bizakodó arcát. És valami különös oknál fogva nem akarom lerombolni azt a csupa csillogás világképét, hogy minden rendben lesz. Mert nem lesz rendben és tudom, pontosan tudom, hogy vannak részek, ahol sosem fog elmúlni.. vannak olyan pontjai a bőrömnek, amik örökké őrzik majd a nyomát.
- Hozz, egy próbát megér, hátha a nagynénéd megszán - sóhajtok fel végül, és nem fűzök nagy reményeket a levitás családjához, azért hátha ez a nagy segítőkészség öröklődik valahonnan, így esetleg elcsaklizhatok egy szálat. Persze az felmerül bennem, hogy Lili esetleg emiatt bajba keveredhet a nagynénjénél, de hát mit tegyek?! önző vagyok és függő. Kell az a cigi.
- De ha nagyon nem akar adni, akkor hagyd, lehet, hogy felbukkan a nővérem és nála mindig van - teszem még hozzá, már persze csak akkor, ha Lili nem pattant fel rögtön, amint megkapta az „engedélyt“, hogy kisegíthet engem. Nem is tudom miért mondom neki ezt hiszen pontosan jól tudom... az idősebb Mikecz legalább annyira figyelmes másokkal, mint én, ha nem kevésbé, így elég kevés az esély, hogy egy bagolynál több időt szánjon rám...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Türelmes. Őszintén, valahol magát látja benne, sok évvel ez előttről, amikor hasonlóképp csodálkozott rá a világra és arra, mi veszi körül, miután talán napokig aludt. Küzdött közben lázzal, minden bajjal, valós, szilárd emlékei jóval későbbről vannak, de az érzés ismerős. Ő is morgott, motyogott, nem akart senkit, egyszer elcsapta annak a kezét is, aki csak át akarta kötözni, mert olyanokat akart látni, akiket ismer. De hát, ők nem jöhettek sem akkor, sem később, sem soha. Jó, a lány se ismeri talán meg, vagy egyáltalán, nem olyan nagy figura, de mégsem fehér ruhás akárki, aki épp csóválja a fejét. Az első, értelmes mondatra mégis mosolyognia kell, felőle lehet pokróc is, bánja ő, most indokolt. Kicsit utálni a világot, miközben minden fájt, minden kellemetlen, olyankor kell is. Divat? Életérzés? Valami olyasmi.
- Csak a macskákra, emberre ártalmatlan dísznövény – mondana latin nevet is, vélhetőleg attól olyan messzire zavarná most, ahova a madár se jár, nem mazoista, hogy azért jöjjön ide, hogy jól le is csesszék, nem kezd el most okoska lenni. Nem. Szépen hagyja, had nézzen körbe, elmondta hol van, merre van. Ezt fel kell dolgozni, fogni, és csak azután jöhet bármi.
- Igen, valami olyasmi – bólogat a káromkodásra, melyet majdnem megejtett, mikor lekezelték, de saját állapota jóval fényesebb és semmi ahhoz képest, amely a másiknak lehet. Elképzelni sem tudja, ahogy azt sem, hogy mi a francot tett az üstbe, amely így elbánt vele, meg ki tudja mi lett volna, ha ott áll más is. Ő meg csak arra járt és most nyakig benne van. – Sosem volt gyomormosás-szerű hányás? Mázlista vagy – próbál viccelődni, mert tudja milyen a durva másnap, alapvetően alacsonyabb az alkohol-tűrőképessége, így aztán megért ezt-azt. Ahogy mozdul, úgy dől előrébb, mint aki el akarja kapni, hogy ki ne essen, de inkább készenlét. Alapvető reakció ez, felülni, lábat mozgatni, felállni, bármit, ami nem a fekvés.
- Máris, máris – áll fel és lép oda. Óvatosan húzza fel, fél kézzel tartva gyors nyúl be mögé és tócolja fel úgy a párnát, hogy ha kicsit hátradől, az lesz a támasztéka. – Így oké? – engedi el, vissza, neki a párnának, hogy aztán vissza is huppanjon a székére. Lassan csinált mindent, viszont képzeli, így is mekkorát fordul a világ. Túl ismerős, még ha neki más marta a bőrét és ettől nem fog valami mássá alakulni havonta.
- Mi? – pislog párat, majd arcizmai elernyednek és nevetni kezd. Hogyne! – Dehogy, dehogy. Hát csak, a lelkiismeretem akart látni téged – vakarja meg a tarkóját, majd vállat is von. Nem olyan nagy dolog ez. – Közben nem, csak pont akkor akartam bemenni, amikor… megtörtént. Úgymond megtaláltalak, berohantam, majd ki obégatni segítségért – nem „lövi le a poént” egyelőre, mert talán sokkot okozna, ennyit minden orvosos szutyokból megtanult már, ahogy azt is, hogy bízza a profikra. Azt tette és lám, nem lett rosszabb.
- Mire emlékszel, amúgy? – puhatolózik, bár tuti egyhamar ki fogják zavarni, ha észreveszik, hogy erre jár. – Tudok hozni kávét, én is ittam. Nem hiszem, hogy az ártana, a kávé… az kávé. Kell. Hogyan iszod? – nem pattan fel, türelmesen kivár, hátha még valami kell hozzá, majd aztán cselekszik bármit is. Egyelőre figyeli, hogy tényleg jól van-e bármihez.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Ragadt a tenyere, és fehérlett az amúgy is sápadt bőre. A gyomra minimum három bukfencet vetett és az izmai is elkezdtek remegni, mint a nád a nyári fuvallat hatására. Aztán egyik percről a másikra elmúlt a pörgés. Talajt fogott, de még mindig úgy érezte, mintha utazna. A hasában lévő tea is úgy tűnt megunta eddigi tartózkodási helyét, és épp csak egy kicsin múlt, hogy képes volt visszanyelni a feltörő rosszullétet. Savas, maró hatása a torkában tudta, hogy még sokáig meghagyja majd nyomát.
Felkászálódott a földről, és szétnézett maga körül. Hasonlóan rossz állapotban lévő arcokkal találta szembe magát, mint ahogy ő is érezte magát. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Rara után kezdett el kutatni, majd egy pillanattal később rájött, hogy ő nem volt itt. Jobban is tette, hogy otthon maradt. Ez az utazás rosszabb volt, mint eddig bármelyik.
A hatalmas kastély terebélyesen terült el a kis csapat felett, és Zsombor álmélkodva konstatálta, hogy a tanárnő egész jó helyet talált nekik. Becsomagoltak, de a diákság szinte azonnal vetette útját a konyha felé, hogy segítsenek. Zsombor azonban inkább a távolról figyelő ember volt. Felmérte társait, apró félmosollyal konstatálva a Betti és Hunor közti kis távolságot. Majd nemes egyszerűséggel a konyhába sétált, hogy kiöntsön magának egy pohár vizet.
- A szellemek olyan érzést keltenek, mintha jégkásával öntenének le. Vannak, amelyek szellemködöt és miazmát is képesek okozni - jelentette ki Zsombor még mindig a poharát nézve, de tudatában annak, hogy a tanárnő mellette áll. Majd mikor elég lett a folyadék, elzárta a csapot, és egy félmosollyal megemelte a poharát, és elsétált. Ezzel ő már teljesítette az első tesztkérdést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Minden nap.
A vérfarkas támadás óta minden nap meglátogatta húgát, mi több, minden napját az ágya mellett tölti, néha bent is alszik. Vár. Arra vár, hogy magához térjen, kinyissa a szemét, megint az idegeire menjen és Ábel miatt féltékenykedjen. Bármit megadna, hogy visszakapja a lányt, azt a makacs, szeretetéhes lányt, akit annyiszor ölelt magához, mint senki mást. Csak ül az ágya mellett magába roskadva és minden nap egyre kilátástalanabbá válik, az esélyei csökkennek. A gyógyítók nem tudják megmondani, hogy elkapta-e a vérfarkas kórt, de őszintén szólva ez a legkevésbé sem érdekli, hiszen arra sincs garancia, hogy valaha is felébred majd. Mit érdekli Őt, hogy fertőzött-e, ha egyszer azt sem tudja, él vagy hal?
Összetörve.
A fájdalom egyre csak erősödik, a kétségbeesés, a reményvesztettség eluralkodik rajta. A mindig csillogó szemű, sármos mosolyú férfi most nem viccelődik, ajkai nem görbülnek felfelé, az íriszeiben folytonosan bujkáló csintalanság tovatűnt. Ott maradt egyedül, pőrén, nem tudván, mit kezdhetne magával most, hogy húga élet és halál határán egyensúlyozik. A tehetetlenség szétfeszíti bensőjét, hisz haszna nem sok van a klórszagú kórtermekben. Csak ül és vár. Vár arra, hogy magához térjen.
Ambivalencia.
Nincs ereje mozdulni, tenni, akarni, mégis a düh felőrli: törne, zúzna, ölne. Ha tudná, hogy akár egyetlen lélek elpusztításával visszakaphatná Sonjáét, nem habozna. Hagyná, hogy kezeit vér áztassa, s bensőjét elárassza a gennyes fekély, burjánozzon és feleméssze. Ha biztosan tudná, ha valaki megesküdne, hogy így visszakapja testvérét, megtenné. De senki sem ajánlja fel neki ezt a lehetőséget, csupán szomorúan, sajnálkozva veregetik meg vállát, ám ajkaikat sem lemondó, sem biztató szavak nem hagyják el. Ott áll a tanácstalanságban, némaságban és az őrület peremén. Ujjai finoman kulcsolódnak a lányéra, s sajátjának hidegsége erős kontrasztot áraszt a kómában fekvő különös melegségével.
Minden nap.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ilián
Le Rouge et le Noir

Vörös és fekete. Csak ennyit lát, a két színt, ahogy lassan egymásba fonódnak, váltakozva, véget nem érően. Két álom, és egyszerre két valóság, egyszer hűvös, máskor forró, olyan forró, mintha egyenesen a bőre alatt égetnék. Vajon alszik egyáltalán? Olyan egyforma minden nap. A kéz, ami végigsimít ujjain, az ajkak, melyek lágy puszit nyomnak homlokára; ezeknek él, az apró mentőövek miatt nem őrült még bele börtönébe. Csak hallgat, és érez, saját légzésének, szívverésének gépiesen szabályos ritmusát, gyomrának korgását, fogainak csikorgását. Utóbbi kifejezetten idegesítő, mégsem tud ellene tenni semmit sem. Idegesíti önmagát minden neszével, mégsem tud tenni ellene.
De fájdalom? Az nincs. Érez, és mégsem. Szinte milliméterre pontosan meg tudná mondani, hogy hol fertőtlenítik a sebét, ahogy a vatta egy óvatlan mozdulattal felszakítja az éppen csak gyógyulásnak induló sebszélet, tudja, hogy fájnia kéne, de csak a húzódást érzi, a matatást, a kínt varázslatos módon nem. Ettől azonban csak még groteszkebb az egész. Sikítani akar, hogy valami nem jó, mégis hiába jön oda egy-egy fertőtlenítő illatú orvos vagy ápoló, némán vár, amíg elsétálnak, csupán fejben ordítja ki a bánatát tüdejének, szívének legmélyéről. Meg sem tud moccanni. Nincs ereje. Mintha egy feneketlen mély tó alján heverne sok tíz éve úszkáló eldobott műanyagszatyrokba csavarodva, béklyóit nem tudja ledobni, teste nem engedelmeskedik akaratának. Végighallgat, végigérez mindent amit mondanak körülötte, tesznek vele, érzi a bőre alá szúrt branült, de nem tud tiltakozni ellene. Nem tudja azt mondani, hogy majd ő iszik, nem tudja azt mondani, hogy majd ő eszik, mert egyikre sem képes. Nem tiltakozhat amikor egy-egy ügyes bűbájjal megtisztítják, mert se mosdóba, se zuhanyozni nem tud felkelni. Csak azért nem bántja jobban, hogy méltósága apró darabokban elszóródva hever a bogolyfalvi erdő vérrel borított talaján, mert a szégyen, amit ilyenkor érez, emlékezteti arra, hogy még nincs minden veszve. Még él, ha életnek lehet ezt nevezni. Egy jázmin illatú gyógyító néha imádkozik ágya szélénél, és azt suttogja, küzdjön. Sonja legszívesebben megmondaná, hogy ez rohadtul nem olyan nagy segítség mint gondolja.
Magában válaszol a kérdésekre, amik elhangzanak, köszön Iliánnak, de talán ez a legfájóbb, hogy nem szoríthat rá a férfi ujjaira. Nem kelhet fel, nem ölelheti meg, nem nyomhat csókot az arcára. Nem kérheti, hogy meséljen, mondjon valamit ami nem róla szól, vagy támadójáról. Nem, nem, nem. Minden csak nem, ami normális lenne, minden csak nem. Mi az amit szabad?! Csak fekszik. Csak hallgat, és nézi a vöröset, amit a nappal hoz, csukott, mozdulatlan szemhéján át beszűrődő fényt, majd az estét, a feketét. Vörös és fekete.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Hallott már arról, milyen érzés kómában lenni, de még sohasem tapasztalta. Nem mintha ez egyenlő lenne azzal, hogy igényt tart rá, egyszerűen csak el sem tudja képzelni - még az elmondottak alapján sem -, hogy mit él át valaki, aki érzékel, hall és tudatánál van, de nem képes cselekvésre, szólásra, vagy bármilyen, egyébként emberi reakcióra. Vajon Sonja tudja, hogy most itt ül mellette? Hogy a kéz, mely az övét fogja, nem másé, mint bátyjáé, aki közel sem töltött vele annyi időt, mint amennyit kellett volna? Talán haragszik rá mindenért, amit egész eddig nem tett meg.
Bár tudja, hogy minden apró szófoszlány eljut a lányhoz, jószerével csendben ücsörög mellette, figyeli a vonásait. Olyan, mintha mély álomba merült volna és Csipkerózsikaként várná a hercegét, aki felkelti majd. Most, ebben a pillanatban szeretne a hercege lenni, látni akarja, ahogy a hosszú pillák megrebbennek, szőke hajtincsei mozdulnak a tökéletes rendezettségből, ujjai lassan rászorítanak övéire. Ha tényleg igaz, amit mondanak, hogy mindenről van tudomása, ami körülötte történik, akkor talán elérkezett az ideje annak, hogy megtörje a kettejük közé beállt csendet. A torkában lévő gombóc e gondolatra csak még nagyobbra dagad, s tudja jól, hogy képtelen lesz lenyelni: vagy a könnyeit engedi szabadjára, vagy tovább tűri a makacs némaságot, melybe saját magát kényszeríti. Előrehajol, homlokát alkarjára hajtja, hogy vehessen pár mély levegőt, s azt reméli, így orra tán megtelik Sonja jól ismert illatával, de csak az ispotály és a betegség szaga tölti meg bensőjét.
Ez az a pont, ahol nem bírja tovább. Egy hét kitartó ellenállás után ezúttal megtörik. Egy könnycsepp rohan végig arcán, hogy aztán állán várakozón csüngjön, s azon tűnődjön, mi tévő legyen. Ekkor már Ilián sem képes a szótlanságra, ajkai elnyílnak, s miközben fájdalma lehelet formájában préselődik ki tüdejéből, felhangzik a zokogás hangja is. Egy férfi sohasem sír, mondják a kisfiúknak, ő viszont vesztett.
- Emlékszel, mennyit viccelődtünk azon, hogy vajon melyikőtök a kedvencem? Mindig marakodtatok Ábellel, hiába mondtam, hogy ugyanúgy szeretlek Titeket - halvány görbe játszik arcán, azonban ez is keserűségről árulkodik. Mély levegőt kell vennie, hogy folytatni tudja. - Annyira sajnálom, hogy nem mondtam el elégszer... Pokolian hiányzol és belehalok, ha nem térsz magadhoz - vállai előre zuhannak, egész testtartásából sugárzik a szenvedés. Nem vár választ. Nem remél választ. Ajkai csüggedőn suttogják gondolatait, melyet csak ők hallhatnak, senki más, még a folyosón halkan ténfergő nővérkék sem, akik készenlétben várják, hogy egy beteg segítségére siethessenek. - Én nem tudok nélküled élni... - az utolsó cseppek a pohárban. A mécses végleg kettétörik, s ő a vékony, magatehetetlen ujjakat kezei közé véve borul rájuk, hogy könnyeivel áztassa a puha bőrt. Bárcsak elég volna, hogy ettől felébredjen... Bárcsak...!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ilián
Le Rouge et le Noir
Könnyes remegés. Még a leggondosabb szülők sem téged akarnak, amikor eldöntik, hogy gyerekük lesz, számukra is meglepetés, mi sül végül ki az egészből. Persze, valamennyire formálnak, nevelnek, azonban személyiséged magját, azt, aki igazán, mélyen legbelül vagy, nem tudják - vagy csak nagyon komoly áron tudják megváltoztatni. A testvérek egymás mellé születnek, egymást cibálják a helyes irányba, mintha még csiszolatlan kirakós darabjai lennének, mind idomul kicsit a másikhoz. Hol ez törik meg és enged, hol az, míg végül össze tudnak állni valamivé ami már működik, aminek már van értelme, látszik a lényege. Ha különbözők is, megtanulják szeretni egymást, ha másfelé megy is az útjuk, vissza-visszatérnek oda, ahol elváltak. Sonja most úgy érzi, mintha az ő széleit simára, gömbsimára csiszolták volna. Hiába ül mellette Ilián, hiába tudja ki ő, hiába szereti és ismeri pontosan minden szokását, nem tud szólni hozzá. Nincs kapcsolat. A nő magát hibáztatja, ostorozza, szidja, amiért gyenge, amiért bárhogy szidja izmait, azok gúnyosan mozdulatlanok maradnak.
Hogy ne emlékezne? Nagyon is jól emlékszik milyen sokszor jött el az a pillanat amikor száját durcásan összeszorítva elvonult, hogy inkább ne is lássa, ahogy bátyja Ábellel foglalkozik. Marakodás, civakodás, nos, a két fiatal Machaynál nem a kedvenc játék, inkább a figyelem volt az, ami beindította a küzdőszellemet. Nem, még most sem hiszi el, hogy egyformán lennének szeretve, de mit számít ez most? Azzal is kibékülne, ha Ábelt szeretné jobban, csak ölelhesse meg őket. Érzi a keze mellé borult fejet, a tincseket, s hallja, hogy más mélységet kap Ilián hangja. Szinte tapintani tudná a másik fájdalmát, szíve beleszakad, hogy itt fekszik, s mégsem tehet semmit. Képtelen megmozdulni, felemelni a karját, hogy megsimogassa, letörölni könnyeit, egyáltalán... hiába bőgne üvöltve; néma, s kifejezéstelen marad. Még a légzése sem gyorsul fel, egészen olyan mintha nagy egy kőtömbből faragták volna. Szoborszerű alakján azonban rontott a művész, a sebek, hasadások, forradások megtörik a tiszta, fehér bőrt.
A legnagyobb törés azonban odabent van. Térdén ringatva magát, mint kisgyerek vihar alatt, szinte fülét fogja, nem, nem, nem, hallja a kínt, melyről könnyek, s maszatos szavak mesélnek, és sajátjaként érzi át. Nem mondhatja, hogy élj, nem mondhatja, hogy kelj fel és tedd amit mindig is szoktál, és... nem is akarja. Őszintén fél attól, hogy mégis bekövetkezik a nap, amikor egyedül marad a némaságban. Amikor ugyanazok az illatok veszik majd körül, és nem keveredik bele Ilián hangja, mert már nem jön el, vagy már csak ritkábban jön el, elvégre nem tud élni, ha reggeltől estig az ágy mellett őrzi húga soha véget nem érő álmait. Fél. Le sem tagadhatná. Fél, a gondolattól is sikít, hogy lesz olyan vörös, amibe nem keveredik már bele az ismerős hang. Legszívesebben letörölné a könnyeket, egyiket a másik után, megölelné, megvigasztalná, és mintha ujja is mozdulna, amikor a férfi rászorít. Mintha légzése sűrűsödne, mintha arca megrezzenne, mintha könny csillanna szeme sarkában. Mintha megremegne, ujjai csip-csip-csókára mozdulnának...
De nem, mindezt csak szeretné, ha megtörténne. Néma, szoborszerű, merev, mozdulatlan. Kettejük közül csak egyikőjük válláról vigyorog gúnyosan a könnyes remegés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Te ki a f*szom vagy? – Ráncolom össze szemöldököm, kicsit még szenvedve a pasasok karja között, mígnem a csávó parancsára elengednek. Megrázom magam, ahogy figyelem, hogy a két melák egy röpke biccentés után tovább áll. Legyek alpári köcsög, de kedvem lett köpni utánuk egyet. Azért álljon meg a menet, a lópaci himbilimbijének is van vége. A testem egy templom, szóval tessék csak szépen szent relikviaként bánni vele. Vagy minimum gyónni alatta.
Kékjeimmel követem a férfi alakját, ahogy a lazaság és a kimértség furcsa kavalkádjával sétál végig a szobán, majd foglal helyet a karosszékben. Nagy főmufti lehet ez a csávesz, ha még ilyen flancos irodára is telik. Mit is mondott, hogy hívják? Nathan… Hubaszdmeg! Oké Theon, nem bizonytalanodunk el csak azért, mert a valószínűleg a leendőbeli főnöködet küldted vissza az édesanyjába néhány másodperccel ezelőtt.
- Ömm… - Egy cseppet azt hiszem, elszúrtam. Na, már mint nem most, kábé tizenhat évvel ezelőtt, mikor anyám világra hozott, de ez már csak mellékes. Általánosságban nem szoktam figyelni a számra, olyan ez, mint egy mocskos cipő talpa, viszont most ha jobban belegondolok, kellett volna. Mert mégis csak munkáért jöttem ide.
- Megadom a megtiszteltetést Tüncikém, hogy felvehetsz dolgozni – egy röpke törökköszörülés után kihúzom magam, testtartásomból csak úgy árad a magabiztosság, ám szemeim másról árulkodnak. Lélekben máshol vagyok. Végtére is nem véletlen járok inni egy bárba hetek óta az istenért. Kell egy kis változás, valami, ami kirángat a kastélyból. Esküszöm, kezdek már begolyózni, és ha azt hitted, hogy alapból őrült vagyok, akkor még semmit sem láttál, mikor elgurul az a bizonyos gyógyszer.
- Addig csapj le az alkalomra, míg még van kedvem hozzá. Ilyen jó muffost sehol nem találhatsz - ölbe tett kezeim egyikét felemelem, majd unottan kezdem el bámulni és pöckölgetni szabad ujjaimmal a mutatóujjam. Istenem, mint valami hisztis tini lány. Az igazság viszont az, hogy mindent egy jó előadásért, nem igaz? Valahogy el kell adnod magad, tisztességből pedig nem fogsz megélni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Lágyan ringatózó csónak, a világ csendes és mégis, ezer tűt szúrnak a bőrébe. Kiabál, hogy mentsék a másikat, kiabálna, az alakoknak, majd elalszik. Ring tovább, kellemetlen ránduló gyomra tengeribeteg, a mély lélegzet pedig szinte éget. Körülötte száz csónak, melyből fák nőnek ki, sehol egy utas, a talaj pedig a vérvörös fűtenger, amely hullámzik. Beteg lesz tőle, mégis puhán lépked, hogy aztán üvegszilánkok álljanak talpába, őt pedig elsodorja a sötét felleg, melybe belegabalyodik és csak pörögnek és pörögnek. Hosszú, éles ujjak formálódnak a masszából, amely belé-beléáll, ő pedig darabokat szaggat ki a sötétből, mintha csak egy párna tollbele lenne, elreppennek, mint a pihék. Aztán az iskola falai közé gördülnek, mocskosan, kellemetlen, a sötét folyosón csak egy szempár villan, állkapocs csattan. És csak üvölt és üvölt.
Összerezzen, ahogy az, aki álmában zuhan és akaratlan rúg egyet. Szaporán kapkodó levegővétele, izzad homlokára tincsei tapadnak, mintha eső esett volna, csak rá és úgy kellene itt feküdnie. Nem tudja milyen napszak van, mert foltokban rémlik fel benne, hogy ahogy eljött a hajnal – mert az biztos – még zöldet látott, aztán foltokban fehéret. Hangok foszlánya, mint valami keresőcsapat, ujjak érintése, amelyektől bőre szinte felvisított. Többször ájult el, mintsem ahogy az illene, de nem hiszi, hogy ezt bárki felróná neki. Amúgy se tudja, csak sejti és kilogikázza, mi történt.
Feje sajog, mert amint lehunyta a szemét, megint változott az idő. Mozogni akart és mozgott is, ekkor az árnyék hajol fölé, tűzte bele ujjait mellkasa sebhelyébe és tette ismét vissza a kavargó fellegbe. Most, homályosan kissé, de a valóság lassan egy képpé áll. Ajkai cserepesek kissé, szomjas. Rettentő szomjas és émelyeg. Kiütötték, ahogy ismeri magát és talán nem álmodta, hogy menni akart, hogy hova, jó kérdés. Csak réveteg álomképek és zajok vannak meg, egy valami azonban biztos; ébren volt és látta. Látta a szörnyeteget és nekirontott. Látja a szőke tincseket maga előtt és ismét a késztetés, menni kell. Ahogy azonban mozdulna, minden porcikája üveg és fájó. Nyög egyet, még felülni sincs ereje, nemhogy a vízért. Kiabálni? Nem tud, abban sem biztos, hogy ébren van és mozog. Talán van itt bent valaki, vagy csak az árnyék? Pár percre lehunyja a szemeit ismét, és az idő telik. Ahogy hall, ahogy érzi azt az illatot, amit akkor, először, ismét nyög, fájdalmasat. Megint. A színek, még ha nincs is sok, élesek, füle cseng. Kezét emeli, mintha ólomsúlyu lenne és kinyúl az álom felé. Talán túltolták azt az üvegcsét, viszont egyre jobban éber és tisztul a feje. Mégis ködös.
Lassan nyúl saját arca felé, és tapogat bőrére. Valóságosnak tűnik.
- Baj van. Támad… - kótyagos hangja mintha még az erdőben lenne és utolsó tiszta szavait böfögné fel. Szemei ekkor nyílnak tágra és már mozdul is, kétségbeesetten ülne fel, mintha mellkasát nyomná lefelé a semmi, az üresség. Mintha küzdene, de ebben egy szellő ereje fér el csak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Először letaglózott a hír, amikor megtudtam. Másodszor nem akartam elhinni. Harmadszor pedig mindent eldobtam és a leggyorsabban találtam magam Budapesten. Felületes információk alapján indultam el, hogy megtalálhassam a helyszínt, és bassza meg, túl sokszor tévedtem el ahhoz, hogy arra büszke legyek. Minden egyes infómorzsa újra és újra lejátszódott a fejembe, hogy melyik háznál merre kell fordulni, merre kell menni mennyit és ismét fordulás, mikor végre feltűnt előttem az épület. Szinte már belé robbantam, de mindhiába, amikor a nővérek és gyógyítók úgy szaladtak el mellettem, mintha ott sem lennék. Én! Feltudod ezt fogni? Én sem.
Szóval mindennek ellenére, a megnyugvással a lelkemben, hogy legalább a rohadt ispotályt megtaláltam indultam el megkeresni. Hogy lehetséges az, hogy itt mindenki rohan mindenhova? Háromszor kaptam el három különböző ápolónőt, hogy segítsenek már, de mindegyik egy nem tudommal, egy nem tud segítenivel lerázott, és tovább szaladt. Akkor az anyátokat, de tényleg! Fogyó türelmem kellős közepére tör be egy törékenyebb lány, akit egy hosszú folyosó közepén kapok el. Összerezzen karom alatt, érzem, ahogy bőre remeg meg, miközben hatalmas, barna tekintetét emeli rám. Ajkai elnyílnak egymástól, nekem meg felső ajkam rándul meg akaratlan, ahogy az undor is kiül arcomra. - Szeretném megtudni merre van Helvey Belián Balázs - elengedem karját, amikor már biztos vagyok abban, hogy ő már nem fog lerázni és elfutni mellettem valami borzalmas indokkal, amitől a kedvem sem éppen a vidám felé hág. Fürkésző tekintetem vizslatja a lány arcát, várom a választ, de semmi nem történik, az a csoda, hogy a nyála nem folyt még ki. - A kurva életbe bele, hol van Helvey Belián?! - hangom csattan vissza a falakról, többen is felénk fordulnak, most már nem is olyan sietős, ugye? Ilyenkor bezzeg mindenki tud rám figyelni, és felfogni a kérdést, amit ordítozok nekik. Türelmemet vesztve lépek el a lánytól, hogy akkor folytatom egymagam a keresést, ha ő már ennyire haszontalan, amikor egy szikár férfi lép elém. Fáradt kékjeimet emelem rá.
- Nem ajánlott a látogatása a fiatalembernek. Pihennie kell - értetlen nézek a férfira, majd hangosan tör ki belőlem a nevetés, mielőtt válaszolnék. - Márpedig én most fogom látni! - elmélyült hangom teljesen máshogy cseng, mint amit eddig megszokhattak tőlem. A barnaszemű lány tér magához a bambulásból, kezének mozgását figyelem, és szinte mutatóujját még nem is nyújtotta ki, már kecsesen kerülöm ki a férfit és őt is, majd lépek be az egyik ajtón. Szinte már túl sok ágy mellett megyek el, amikor kékjeim végre megakadnak rajta.
- Belián - lehelem nevét, a megkönnyebbüléstől csuklanak össze térdeim majdnem. Kikerekedett szemeit meglátván termek mellette rögtön, kezét fogom sajátjaim közé. - Itt vagyok. Nincs semmi baj - óvatosan hajolok le, homlokából simítom hátra tincseit, hogy óvatos csókot lehelhessek rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Parancsol? Rögtön ez fogalmazódik meg bennem, ahogy a srác ajkai elnyílnak egymástól, és még hang is kijön köztük. De még milyen hangok. Ahelyett, hogy a szobát valami kellemesen lágy szivarfüst töltené meg, ami szinte elmozdul a háttérben szóló halk jazz hangjától, hogy az iroda minden négyzetcentiméterét megtöltse. De nem. Egy egér abszurd cincogását kell meghallanom, ahogy az ajtó kinyílik, és ha a hang nem lenne elég, mellé társul az időpocsékolás élő példája. Fáradtan veszem el róla kékjeimet, miközben az embereim kimennek, és én helyet foglalok. A bőr kellemes nyikorgása tölti meg körülöttem a levegőt pár pillanatig, de ezt sem élvezhetem ki sokáig, mert vendégem a második hibát is elvéti, nekem pedig akaratlan vándorol feljebb a szemöldököm. Előre dőlök, könyökeimet támasztom asztalomra, összekulcsolt ujjaimat támasztom számnak, miközben hallgatom a sok sületlenséget, ami elhagyja a száját. Felvehetem dolgozni. Amíg neki van kedve. Ezek mind olyan dolgok, te drága, amit nem dönthetsz el. Még akkor sem, ha nagyon elhiszi, hogyha kifelé magabiztosságot mutat, akkor az úgy is van, és szinte már agya is elhiszi. De ha a magabiztosság hamis, akkor nagyon csúnyán megütheti az ember a bokáját, és sajnos, amit eddig letett elém a szőkeség, nem sok jót sejtet. Mármint neki.
Mintha kétségbeesetten könyörögne térden állva, hogy csináljunk úgy, mintha ő tenne nekem szívességet, de egy ember tekintete túl sok mindent elárul. Ellágyult mosollyal szusszanok egyet és dőlök hátra a széken, miközben jobb kezem ujjai kopognak az asztalon. Óvatosan rázom meg a fejem lehunyt szemekkel, poharamért nyúlok. Kékjeimet le nem veszem az újratöltött aranysárga italról.
- Nagyon vigyázz a szádra, amikor velem beszélsz, Theon Delacroix - egyszerű mosolyomba kerül elnézés, ahogy rávillan tekintetem. - Eddig kétszer metszettem volna ki a nyelved, de mint látod és hallod, még beszélsz, és nem tetszik, amit mondasz - aprót kortyolok a pohárból, ami az asztalon koppan. Könnyedén kelek fel, majd ugyanolyan könnyedséggel szelem át a kettőnk közti távolságot és állok meg előtte. - Megkérdezem még egyszer, rendben? Miben állhatok a rendelkezésedre? - itt az utolsó lehetőség, és nagyon remélem, hogy élni fog vele. Egyelőre az összes teszten, amit elé gördítettem volna, megbukott, pedig még szinte az ajtón sem lépett be, de ahogy mindig is mondtam, és igyekszem tartani magam ehhez; megadom a lehetőséget. Lehet korlátozottan, lehet nem olyan színesben, mint ami a másiknak megfelelne, lehet nem olyat, amit tetszetős, de megadom. És ha elfogadja, akkor talán mindennemű sérülés nélkül távozhat, hiszen a kor mindegy, ha tiszteletlen vagy az előtted állóval. Az mindenkit ugyanúgy érint, így elkerülhető az is, hogy igazságtalannak legyek titulálva. Borzalmas lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Mintha eddig egy teljesen süket és fénytelen kamrában ücsörgött volna, aminek hirtelen dől le a fala és beront rajta minden. A hangok, fények és minden, mi csak elérhet egy érzéket az emberben. Éles, mintha sikítanának ezren, de csak füle cseng, észre sem veszi, hogy a tényleges valóság tompa és még messze van. A fény, amelyet a vallásosak már Mennyországként emlegetnének, csupán a világítás és a fehér falakról, takaróról és mindenről visszaverődő sugara, amelyek eddig sötétben pihenő íriszeibe tódulva majdhogynem el is vakítják. Lassú és mégis gyors folyamat, mert lehet egy óra telik el aközött, hogy felfogja, most nem álmodik és közben azt is, hogy mi történik körülötte. A feje zúg, és nehéz, mintha kupájában gyűlt volna össze minden és húzná lefelé, bele a semmibe, ami jelenleg a puhára tömött párna. Föld helyett ágyon pihen, puha, de erős szagú ágyneműben, amely most talán azért az, mert eddig meg volt róla győződve, hogy a föld, a pázsit és az ezek között haloványan megbúvó fémes illat lengi körbe. Minden érzéke becsapta.
Aztán lassú felismerés, hogy mit itattak vele, hogyan csavarták bele a gézbe, mit locsoltak a sebekre. Mert van. Nem karcolás, nem egy lila folt, amely minden alkalmat jellemzett, elenyészők helyett most minden mélyebb és haragosabb. Hátát érezni feszülni, nem is esik neki jól, hogy rajta fekszik, vélhetően a fűtenger közben fordul át és vált mozdulatlanná, mintha ez az apró mozdulat kivette volna minden erejét.
De most újra akad – csak nem tudja mire, és mennyi. Még félig benne van a réveteg képeiben, egy pillanatra látja a zöld villanást, majd hallja a hangokat, mordulást, ágreccsenést. Fejét csóválja meg, rázza, hogy kiűzze, de csak jobban sajog, csak jobban úgy érzi, hogy mint Dali órája, úgy fog lefolyni mindjárt az ágyról a padlóra, amely sötét és amelynek bizonyára valahol az alvilágban lesz vége. Amelyik keze nem nyúl semerre, azzal kapaszkodik a takaróba, fehéredő ujjbegyekkel szorongatja, amikor elkapják…
Nem észlelte, hogy valaki közeledett, füle zubogása egy patak mellé vitte, ahol végre ihatnak, inni tudna, de most ujjakat érez, valódiakat, mert ahogy rándul keze, ahogy először elrántaná onnan, nem engedik. Az árnyékok eddig mind elengedték.
- Te… – szusszan egyet, ahogy hall, bár még kissé tompán. Csak nem sérült a füle is. A valóság éri el, egész teste libabőrös és fázik, ahogy fölébe hajol, úgy húzza be kissé a nyakát, ösztönösen, míg végül lassan látása is elengedi az alternatív akármit és meglátja, hogy nem az orvosok valamelyike jött, hogy újabb adagot tuszkoljon belé. Még mindene le van zsibbadva, néhol érzéketlen, de ébren van.
- Te vagy… az, igen… – kissé nehézkesen formálja a szavakat, ahogy végül arcára vezeti a tekintetét. Ahogy eddig mindent látott már, most úgy érzékeli valóban földöntúlinak a másik összes porcikáját, látványát. Riadt tekintete inkább zavarttá válik, ahogy ráfogva Mihail karjára, húzni akarja fel magát. Mit keres itt? Vagyis…
– Szeretnék inni – erőlködik, de karja remeg meg, így csak kapaszkodik, bele a valóságba. Sose látta így, sose láttatta magát így, és most ereje nincsen ezen pörögni. Minden mindegy. Azt sem tudja, van-e rajta ruha, meztelen-e vagy nyakig bekötötték. Nem jutott el odáig, igyekszik felébredni, a felszínen maradni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Merlinre megmozdult! - ijedten suttogtam a levegőbe, miközben kezeimet a szám elé kaptam, s figyeltem az ágyban heverő pucér, egyelőre arctalan srácot. Legalábbis pár pillanatig, mert el is kaptam a pillantásom, s helyette értetlenül fürkésztem az unokatestvérem íriszeit, hátha ő majd pontosan fogja tudni azt, hogy mit keresünk egy vad idegen srác hálószobájában ennyire alul öltözötten. Emmának végül is tudnia kell, hisz ő vitt el engem Pestre bulizni, ő mondta azt, hogy ez hejj de milyen jó lesz! Hát nagyon jó... még csak azt sem tudom, hogy hol vagyok, és hogy mi történt velem.
Persze tengernyi gondolat villant át az elmémben, hogy vajon miért lehet az a srác pucér, s miért lehetünk ennyire alul öltözöttek, amik aztán azon nyomban riadalmat szültek az elmémben. Mert mi van, ha olyan dolgot tettem, amit józanul egy idegennel soha? Egyáltalán mit művelhettem? Rémes volt már ennek a gondolata is, láttam, ahogy Emma idegesen kapkodja össze a ruháit, s ekkor jutott az eszembe az, hogy talán nekem sem ártana ugyanezt tenni, hisz rajtam még annyi sem volt, mint rajta. Emiatt magam is sietve néztem körbe, s amint megláttam a ruhámat, felkaptam a földről, s kérdéseimmel újra a kuzint ostromoltam.
Végül kézen fogva húzott maga után, újra a mosdóban kötöttem ki, de azt hiszem, hogy talán jobb is, hogy behúzódtunk a biztonságba, hisz még mindig nem tudtuk azt, hogy ki lehet odakint az az ismeretlen.
- Emma? - már-már ijedten nyíltak újra szóra az ajkaim, hozzá hasonlóan magam is kezdtem elveszíteni a kontrollt, hogy a pánik kavargó hullámai közt találjam magam, mikor végre megszólalt. Ám ahelyett, hogy megnyugtatott volna, szavai egyértelművé tették számomra azt, hogy most bizony nagy pácban vagyunk.
- A bár...a bárra még én is emlékszem, ott ittunk egy koktélt - ahogy Emma mesélt, úgy próbáltam visszaidézni elmémben a képkockákat, s mintha az italok mellé párosult volna néhány barátságos arc is. Ez ekkor persze még egészen ködösen villant be előttem.
- Jaj Emma, ki ne mond! Én ezt nem így akartam - ő volt az erősebb, mert nekem ekkor már elindultak a könnyeim, mert hát akár még az is történhetett, amire a kuzin próbált utálni. Mégis, honnan kellett volna tudnom, hogy megtörtént-e? Idegesen próbáltam magamra húzni a ruhámat,s leküzdeni az érzéseket, nem borulhattam ki ennél is jobban. A ruhát úgy ahogy sikerült magamra vennem, szemeimet a kézfejemmel töröltem meg, s kifújva a levegőt újra a wc-n ülő kuzinra emeltem, aki talán még nálam is rosszabbul festett.
- Víz...vízet kellene innod, várj - körbepillantottam a fürdőszobában, láttam is egy lefordított üvegpoharat a csap szélén. Odalépve megvizsgáltam, nem tűnt koszosnak, de azért elöblítettem a csap alatt, s egy pohár vízzel léptem vissza Emmához. - Ezt...ezt idd meg, és aztán nem tudom, keltsük fel, és kérdezzük meg, hogy hol vagyunk. Csak nincs nálam a pálcám...a fenébe, hogy ilyenkor miért nincs nálam? - ideges lettem, mert nem volt nálam, s tudtam, hogy így teljesen védtelenek lehetünk az ismeretlennel szemben.
- Jajj légyszíves ne mond már ezt, már így is rám hoztad a frászt. Csak kéne emlékeznünk, hogy mi történt...Nekem rémlik onnan néhány arc, mintha...néhány srác azt mondta volna, hogy egy nyaralóhoz tartanak. Lehet, hogy meghívtak? - bizonytalanul tettem fel a kérdést Emmusnak, bár ennél még mindig nagyobb kérdés volt az, hogy hol lehettünk, s mi történt velünk.
- És...és Emma, mi van, ha eladtak minket ilyen...prostiknak? - már a lehető legrosszabb dolog is megfordult a fejemben, félve, remegő ajkakkal tettem fel neki a kérdést, mire hirtelen kopogás hallatszott a fürdőszobaajtón, ami a következő pillanatban már nyílt is.
Összerezzentem, s félve húzódtam a falhoz, miközben riadtan hol Emmára néztem, hol pedig az ajtó irányába.
- Szóval itt bujkáltok, na mizu csajszik? Kész a reggeli, extra tojásból. Ha kész vagytok, gyertek le - mondta a srác, aki egyáltalán nem úgy festett, mint az ágyban heverő alak. Ezen például volt ruha, és rövid volt a haja, a hangja meg...elég mély volt. Kifelé menet még hallottam, hogy odaszól valamit a másiknak a tunyaságról, de lépteivel a szavai is tompulni kezdtek.
- Úristen, ez meg ki volt? - suttogva kérdeztem Emmát, miközben sietve visszacsuktam a fürdőszobaajtót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Van az a film, amiben magyarázza az egyik öltönyös csóka a másiknak.. - nőies, kissé karcos alt-mezzo szavai közé olcsó csomagolópapír zörgése vegyül, ahogy körülményesen bontogatja a Burger King logójával ellátott barna csomagot az autó vezetőülésénél. Miután sikerül kibontania, rögtön belenyúl és kihalász annak tartalmából egyetlen szál még meleg sültkrumpliszálat.
- Hogy a sajtos negyedfontos az Európában nem is sajtos negyedfontos, mert nem fontokban mérnek. Hanem.. - a szabad kezével karmesterszerűen vezényli a szavakat hangsúlyonként - McRoyal. Mire a másik megkérdezi, hogy hogy hívják a Whoppert? Mire.. "a whoppert nem tudom, Burger Kingben nem voltam". Na, mi már most jobbak vagyunk John Travoltánál.
Azzal mostmár tényleg kiszedi az újabb papírhalmazva csomagolt dupla whoppert, és a súltkrumplit is úgy rendezi, hogy csipegethessen belőle. Az első harapás után elégedetten nyög fel, csukott szájjal még a falaton nyammogva. Az ajkán lévő lilásvöröses árnyalatú rúzs drága és minőségi, egyetlen foltot sem hagy a szalvétán, ahogy óvatosan megtörölgeti a száját.
- Imádom. Tökéletes szemét, nulla tápanyag, egy halom műanyag, de annyira jó, hogy kit érdekel? - Mellettük a járdán péntek este buliba tartó, vagy egyik helyről épp a másikba vonuló tini és huszonéves csapatok vonulnak el, illetve késő este fáradtan munkába tartó emberek. Bár egy-egy kósza tekintet rájuk vándorol, de tudja, hogy valójában nem őket nézni: az autó sötétített üvege csak az utcai lámpák fényeit veri vissza. Oldalra néz a mellette anyósülésen ücsörgő Nairobira, és természetesen nem maradhat el a szokásos váratlan és indokolatlan megjegyzés tőle.
- El kell mondanod, milyen bőrápolót vagy alapozót használsz, mert ebből a szögből olyan simának tűnik az arcod, hogy kedvem lenne megnyalni.
És bárki a megmondhatója, aki tényleg ismeri az ifritet, hogy bizony tényleg képes lenne megtenni!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nehéz lenne megmondani, mennyire józan döntés valójában ez a csók. Nyilvánvalóan nem részeg, ehhez kétség sem fér, azonban nem csak az alkohol okozhat olyan elmeállapotot, mely végül meggondolatlan döntéseket eredményez. Persze fel kell tennünk a kérdést: tényleg olyan váratlan és hirtelen ez, vagy mélyen legbelül mindketten tudták, hogy eljön ez a nap, s most, hogy megtörténik, igazából csak beteljesedik a sors?
Ilyen kérdésekre ő sohasem kereste a választ, tette, amit jónak látott és élvezte a kialakult szituációkat is. Mint most, Ophelia-val. Túlságosan csapodár, túlságosan megbízhatatlan, viszont emellett elmondhatatlanul vonzó. Bár a bájital miatt külseje negyven feletti életkorra enged következtetni, a benne lakozó harmincas pasi nem tud eleget élni. Semmi sem elég. Most is, ahogy lágyan indul csókjuk, az ingébe markoló ujjak hatására nyelve finoman kopogtat, hogy aztán határozottan törjön utat magának. Eközben a kellemes citrus illat megtölti orrát, forrón izzó tenyere pedig nyomatékosításképp rászorít a csípőre. Ha valaki látná őket, bizonyára zavarba jönne, de ez a veszély egyelőre nem áll fenn.
Bár tudná ezt folytatni napestig, egyszer csak elhúzódik és kaján mosollyal néz le a szőkére. Nem szemtelenebb a szokásosnál, épp csak annyira bosszantó, hogy az ember lánya ne hagyja szó nélkül. - Tudtam én, hogy odavagy értem, nem is volt kérdés - ez a fajta magabiztosság az, ami egyszerre teszi vonzóvá és ütni valóvá. Ha a nő szabadulni is akarna, nem ereszti oly könnyen, szorosan fogja és kész elfogadni sanyarú sorsát, legyen az bármi is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Életének igen kevés aspektusa mondható egészségesnek. Nem a hallására célzok, vagy arra a felesleges életbiztosításra, amit valamelyik nap rá akartak sózni. Minden nap legalább egy doboz cigaretta, megspékelve trash kajákkal, melyek izgalomba hozzák kiéhezett ízlelőbimbóit. Most is, ahogy kibontja a barna zacskót, rajta a már jól ismert lógóval, a nő hangjára még oldalra pillant. Ha beleharap ebbe a fenséges hamburgerbe - elnézést, Whopper-be -, onnantól nem lesz visszaút és se lát, se hall állapot fog kialakulni.
- A Ponyvaregény, tudom - bólint egyet, miközben társához hasonlóan kiemel egy sült krumpli darabot, hogy aztán egy sóhaj kíséretében gondosan megrágja és lenyelje. - Az a film egy műalkotás - egyet kell értsen minden olyan magasztaló véleménnyel, mely e mozit illeti, s hirtelen kedve is támad elindítani. Kár, hogy jöttük célja korántsem a gyertyafényes vacsora közbeni szórakozás, noha estéjük még alakulhat izgalmasan. - Egyébként John Travolta, minden kritika ellenére zseniális színész. Eléggé megöregedett, de mikor először láttam azt a filmet, megkérdőjeleztem, hogy a lányok iránti érdeklődésem komoly-e, vagy inkább Őt választom - ahogy beszélni kezd, bal lábát felhúzza kissé és Maeve felé fordul az ülésen, hogy úgy folytathassa magyarázatát. Talán sokan kínosnak tartanák ezt a vallomást, de minden valamirevaló fiatalnak volt crush-a. Inkább Travolta, mint egy nyikhaj patiszon.
Az elhangzó dicséretre rögvest beleharap saját szendvicsébe, hogy aztán nem foglalkozva a szája szegletén éktelenkedő majonézfolttal, egyszerűen elaléljon. Komolyan, hogyan képesek emberek megtagadni maguktól az olyan földi élvezeteket, mint egy tökéletesen megkomponált whopper? - Az életem semmit sem ér enélkül - jóízűen hümmög, majd sokkal kevésbé nőiesen, mint Yezebel, kézfejével letörli a kajafoltot. Nem véletlenül nevezik Őt kölyöknek és kérdőjelezik meg újra és újra nemi identitását és szexualitását. Ha valaki, akkor ő képes bunkó pasiba vedleni, bár ez is inkább hat gyerekesnek és lazának, esetleg menőnek, mint illetlennek.
- Nevetni fogsz, de én a Babára esküszöm. Ez ilyen magyar shitty termék, de a csürhe imádja és esküszöm beválik. Nem olyan színes-szagos, mint egy Nivea vagy Dove, sőt feleannyiba kerül, viszont az eredmény vitathatatlan - nem mintha könnyedén menne bele ebbe az idegesítő girl talk-ba, de jelenleg kiegyensúlyozottnak érzi magát és nem hiszi, hogy bármi is kizökkentheti. Talán még az a kép sem, ahogy az ifrit körbenyalja arcának minden szegletét. - Viszont, ha minden áron nyalni akarsz, nyaljunk inkább egy fagyit. Vagy egy jó koktélt odabent. Jó lenne tudni, mire áll Ruben pöcke, hogy köpött miatta - elhúzza száját és ismételten beleharap szendvicsébe, hogy rögtön utána arcába tömjön három szem sült krumplit. A szó szoros értelmében zabál, de oly módon, hogy bárkinek megjönne tőle az étvágya. Gyerekek...