Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Hangosan nevetek. XDDDDDDDDDDD Ezen felül úgy látom, ebben az évben hozom a legtöbb pénzt a menhely és az árva gyerekek konyhájára. XD *az álmodó amúgy komolyan sírva nevet*

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

10 sarlóért a Félszeműbe vittem volna, 3 galleonért viszont keresek egy Gundelt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Hölgyem, ez csak természetes. Remélem, hogy valóban nyerni fog.

Hát Masa, bele kell húznod. Le vagy maradva a tétjeiddel. XD Vajon, ha Ambrózy is a licit tárgya lenne, elvinnéd...?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Annyira utálja a hivatali köröket, hogy arra szavai sincsenek. Nemhogy postán kiküldenék neki, hogy mi a helyzet, áh, dehogy, inkább borzolják az idegeit azzal, hogy be kell jönnie és Micike csigatempóját tűrnie. Mert persze a kis recepciós nagyjából olyan gyors, mint egy defektet kapott, lerobbant autó. Semennyire. Térdén idegesen dobolva várja, hogy sorra kerüljön, amikor is szólítják végre. Odalép és átvesz minden iratot, majd valamivel arrébb sétál és átpörgeti őket. Jelentéktelen.
Bosszúsan mélyeszti zakójának belső zsebébe a borítékokat, mikor is tekintete megakad egy tipikus tinédzseren. Önkéntelenül is mosolygásra készteti a lány, hiszen Sonja is épp ilyen volt, vagy talán még mindig ilyen. Lehet érdemes lenne meglátogatnia, jó bátyhoz illően, de addig is, míg ez bekövetkezik, egy kollégája szólítja le. A másik kezet nyújt, mire ő a szokásos módon rászorít, könnyedén szóba is elegyednek. A nagy cseverészésben csak a pult felől érkező neszt hallja meg: nem túlzok, ha azt állítom, a korábban kiszúrt hölgyeménynek hangját alig lehet hallani, az ilyen típusú emberek pedig Micike első számú áldozatai.
- Ha megbocsátasz - ismét kezet ráznak, majd Ilián néhány öles lépéssel a lány mellett terem. Felkönyököl a pultra, ezzel a recepciós figyelmét rögvest magára vonja - a férfiért való rajongás kortalan. Kék íriszei egy pillanatra a lányra vándorolnak, hogy azzal a lendülettel karját a vékonyka vállra kanyarintsa, szavait pedig a pult mögött ücsörgőnek címezze. - Az a helyzet, hogy Babett nagyon fontos munkát fog kapni, mihamarabb kellenének neki a diákpapírok, menni fog Micike? - kedvesen pislog, sőt, egy igen apró, de tökéletesen célba érő vélamosolyt is megenged magának. Nem ereszti bő lére, az kéne még neki, hogy itt és most, helyben leteperjék, csupán egy kis ösztönzés, hogyha lehet, még ma készüljön el a feladatával, amiért egyébként fizetik.
- Na aggódj, pillanatokon belül megkapod a szükséges iratokat - mosolya arcán ragad, azonban ezúttal mágiájától mentesen, a Drinóczi lánynak címezvén. Határozott kiállása egyébként valóban lenyűgöző, az első sokk után az idős hölgy rögtön munkához is lát, eddig nem tapasztalt gyorsasággal. Ki hitte volna, hogy ezt így is lehet...?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Milyen érdekes, hogy mennyire kedves tud lenni alkalomadtán. Vegyük ezt a mostani esetet: a Drinóczi lány szinte a megszólalásig hasonlít Sonjára, illetve annak tinédzser énjére, az ő kőszíve pedig rögtön meg is lágyult ettől és a segítségére sietett. Ebből is látszik, hogy úrnak születni kell, a paraszt meg csak nő, mint a gomba. Ez csak csupán azért ellentmondásos, mert Ilián valami batár magasra cseperedett, mintha kint felejtették volna az esőn. Na de kanyarodjunk vissza a drámai konfliktushoz Micike és a diák között, merthogy a mi hősünk egyetlen szempillantás alatt kezdi intézni azt, amire az elmúlt percekben képtelen volt a recepciós.
- Igazán nincs mit - hetykén megvonja vállát, bár pontosan jól érzékeli, hogy Babett bámulja. Úgy értem, az ember fiának azért feltűnik, hogyha valaki meredten, pláne tátott szájjal nézi... Ez a fajta rajongás nem igen ismert a számára, hiszen bomlottak már érte a nők és folyt is náluk ez-az, de nyál még soha. Így a helyzet egészen új, no meg a tény is, hogy a kisasszony életkora erősen a szokott alatt stagnál.
Kezét továbbra sem veszi le a lányról, kedélyesen nézegeti, ahogy Micike sürög és forog. Hiába, neki nem igen lehet ellenállni. Szinte érzi, hogy a testére tetovált kígyó lassanként megmozdul és zakójának ujjában egészen a csuklóig merészkedik, hogy kikandikáljon. Ábellel közös dolog ez, bár ő maga sohasem szokta meg igazán a tényt, hogy egy hüllő, még ha csak rajzolt is, kedvére szaladgáljon rajta. Meglepő viszont, hogy amennyire merész az auror, tetoválása ennyire félénk: legtöbbször kényelmesen elrejtőzik gerincének ívében, vagy bordái mélyedésében, esetleg az oldalán. Most mégis kukucskálásra késztette ez a kis jelenet. A zavart kérdésre egyenesen Babettre szegezi tekintetét, szemei sarkában csintalan nevető ránccá olvadnak az évek alatt gyűjtött szarkalábak.
- Fogalmam sincs. Szeretnél a titkárnőm lenni? - hamiskásan mosolyog le a levitásra, miközben egyik szemöldöke úgy dönt, hogy kihívóan megemelkedik. Milyen gonosz is vagy, hát nem látod, mennyire zavarba jött tőled? Akárhogy is, továbbra sem veszi le karját a vékony vállakról, sőt, most már szánt szándékkal fürkészi a csinos arcocskát. Különleges, sokan talán a hatalmas szemek és a kissé krumpliformájú orr miatt nem így gondolnák, de nem úgy Ilián! Mindig is csípte, ha valami más, főleg így, hogy a szeplőkkel tarkított arcocska mennyire bájos ezzel a vörös színnel. - Semmi gond, leszek az idegenvezetőd. Milyen munkára szerettél volna jelentkezni egyébként? - azt erősen kétli ugyanis, hogy valóban egy személyi asszisztensi pozíció volna megfelelő a lánynak, bár honnan is tudhatná? Talán onnan, hogy a Minisztériumban legkevésbé sem a szende kislányok töltik be az ilyen állásokat.
Eközben Micike lesütött szemmel csúsztatja az elkészült papírokat a pultra, jelezvén, hogy elkészült. A férfi hozzájuk sem ér, csak egyetlen pillantást vet rájuk: Mirtill. Ugye, hogy megy ez?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Ösztönösen vigyorodik el, ahogy a lány még inkább zavarba jön a kérdés hallatán. Tudjátok mit? Válaszolnia sem kell, Ilián pontosan jól tudja, hogy mi lenne az őszinte reakció. Természetesen az, hogy ezer örömmel. Nem hibáztatja érte Babettet, a nők igen nagy százaléka gondolkodik hasonlóan, de persze a férfi ezt nem hangoztatja - túl sokat -, nem akar beképzeltnek vagy fennhéjázónak tűnni - pedig az. Ellenben nagyon is irgalmas, szóval nem feszegeti tovább a lány határait, mert az ájulás veszélye mindenképpen fennáll - elvégre az auror igen lehengerlő személyiség. Haha.
- Nem is tudtam, hogy hirdettünk - némiképp meglepve konstatálja a tényt, hogy melléjük keresnek aktakukacot, ezt pedig csak alátámasztja a tény, amikor Babett egy összehajtott papírfecnit nyújt neki. Noha észleli, hogy a lány figyeli, nem igazán tesz semmit, karját kényelmesen pihenteti a vékony vállakon és behatóan tanulmányozza azt a pár sort. Valójában csak időt húz, merthogy a teátrális hatásszünet után a levitás íriszeibe fúrja sajátját, majd végül elmosolyodik. - Nocsak, nocsak. Úgy látom, nálad jobb munkaerőt keresve sem találnának - hangsúlya kedves, de tekintete továbbra is incselkedő, mert hát milyen legyen? Nem tud kibújni a bőréből. Pillantása a telt ajkakra siklik, ahogy Babett megnyalja azokat, de olyan rövid ideig csupán, hogy a másik nem lehet biztos abban, hogy ez valóban megtörténik. Még szerencse, nem lenne jó, ha Ilcsiről elterjedne a hír, hogy gyerekeket molesztál a szemével.
- Igen, likvidátor vagyok - figyeli, ahogy a finom ujjak a papírokért nyúlnak, hogy elvegyék őket, aztán ismét elmélyednek egymás örvénylő lélektükreiben. Hihetetlen mennyire másak ők ketten, Ilián is csak ezért nem tekint rá valóban úgy, mint egy húgra. Sonjában megvan az a tüzesség, ami úgy tűnik Babettből hiányzik, de ez a Machay vérrel jár. Ettől még aranyos és kedves teremtésnek tűnik, aki nem kis védelemre szorul. - Machay Ilián, örvendek a találkozásnak - eközben int egyet Micikének is, mert semmi kedve tovább mellette szobrozni és a tipikus öregszagát magába szívni. Ez a baja a nyugdíjasokkal is, bármit csinálnak, van egy jellegzetes illatuk, akárcsak a babáknak. Az utóbbi valamivel jobb, bár Ilián elképzelhetetlennek tartja, hogy egy gyerek valaha is a kezébe kerüljön. Mármint olyan, ami az övé, pedig most már elmúlt negyven, ildomos lenne ilyesmiben gondolkodnia.
- Nos, ha gondolod, szólok pár szót az érdekedben, de most indulnom kell. Boldogulni fogsz? - a kérdés azon túl, hogy figyelmes, jogos is, mert a hivatal egy kibaszott útvesztő. Az új polgármester már dolgozik az ügyön, de még sok víznek kell lefolynia a Dunán, hogy itt tényleg érdemleges változások álljanak be. Ilyen az élet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Minden nap.
A vérfarkas támadás óta minden nap meglátogatta húgát, mi több, minden napját az ágya mellett tölti, néha bent is alszik. Vár. Arra vár, hogy magához térjen, kinyissa a szemét, megint az idegeire menjen és Ábel miatt féltékenykedjen. Bármit megadna, hogy visszakapja a lányt, azt a makacs, szeretetéhes lányt, akit annyiszor ölelt magához, mint senki mást. Csak ül az ágya mellett magába roskadva és minden nap egyre kilátástalanabbá válik, az esélyei csökkennek. A gyógyítók nem tudják megmondani, hogy elkapta-e a vérfarkas kórt, de őszintén szólva ez a legkevésbé sem érdekli, hiszen arra sincs garancia, hogy valaha is felébred majd. Mit érdekli Őt, hogy fertőzött-e, ha egyszer azt sem tudja, él vagy hal?
Összetörve.
A fájdalom egyre csak erősödik, a kétségbeesés, a reményvesztettség eluralkodik rajta. A mindig csillogó szemű, sármos mosolyú férfi most nem viccelődik, ajkai nem görbülnek felfelé, az íriszeiben folytonosan bujkáló csintalanság tovatűnt. Ott maradt egyedül, pőrén, nem tudván, mit kezdhetne magával most, hogy húga élet és halál határán egyensúlyozik. A tehetetlenség szétfeszíti bensőjét, hisz haszna nem sok van a klórszagú kórtermekben. Csak ül és vár. Vár arra, hogy magához térjen.
Ambivalencia.
Nincs ereje mozdulni, tenni, akarni, mégis a düh felőrli: törne, zúzna, ölne. Ha tudná, hogy akár egyetlen lélek elpusztításával visszakaphatná Sonjáét, nem habozna. Hagyná, hogy kezeit vér áztassa, s bensőjét elárassza a gennyes fekély, burjánozzon és feleméssze. Ha biztosan tudná, ha valaki megesküdne, hogy így visszakapja testvérét, megtenné. De senki sem ajánlja fel neki ezt a lehetőséget, csupán szomorúan, sajnálkozva veregetik meg vállát, ám ajkaikat sem lemondó, sem biztató szavak nem hagyják el. Ott áll a tanácstalanságban, némaságban és az őrület peremén. Ujjai finoman kulcsolódnak a lányéra, s sajátjának hidegsége erős kontrasztot áraszt a kómában fekvő különös melegségével.
Minden nap.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Hallott már arról, milyen érzés kómában lenni, de még sohasem tapasztalta. Nem mintha ez egyenlő lenne azzal, hogy igényt tart rá, egyszerűen csak el sem tudja képzelni - még az elmondottak alapján sem -, hogy mit él át valaki, aki érzékel, hall és tudatánál van, de nem képes cselekvésre, szólásra, vagy bármilyen, egyébként emberi reakcióra. Vajon Sonja tudja, hogy most itt ül mellette? Hogy a kéz, mely az övét fogja, nem másé, mint bátyjáé, aki közel sem töltött vele annyi időt, mint amennyit kellett volna? Talán haragszik rá mindenért, amit egész eddig nem tett meg.
Bár tudja, hogy minden apró szófoszlány eljut a lányhoz, jószerével csendben ücsörög mellette, figyeli a vonásait. Olyan, mintha mély álomba merült volna és Csipkerózsikaként várná a hercegét, aki felkelti majd. Most, ebben a pillanatban szeretne a hercege lenni, látni akarja, ahogy a hosszú pillák megrebbennek, szőke hajtincsei mozdulnak a tökéletes rendezettségből, ujjai lassan rászorítanak övéire. Ha tényleg igaz, amit mondanak, hogy mindenről van tudomása, ami körülötte történik, akkor talán elérkezett az ideje annak, hogy megtörje a kettejük közé beállt csendet. A torkában lévő gombóc e gondolatra csak még nagyobbra dagad, s tudja jól, hogy képtelen lesz lenyelni: vagy a könnyeit engedi szabadjára, vagy tovább tűri a makacs némaságot, melybe saját magát kényszeríti. Előrehajol, homlokát alkarjára hajtja, hogy vehessen pár mély levegőt, s azt reméli, így orra tán megtelik Sonja jól ismert illatával, de csak az ispotály és a betegség szaga tölti meg bensőjét.
Ez az a pont, ahol nem bírja tovább. Egy hét kitartó ellenállás után ezúttal megtörik. Egy könnycsepp rohan végig arcán, hogy aztán állán várakozón csüngjön, s azon tűnődjön, mi tévő legyen. Ekkor már Ilián sem képes a szótlanságra, ajkai elnyílnak, s miközben fájdalma lehelet formájában préselődik ki tüdejéből, felhangzik a zokogás hangja is. Egy férfi sohasem sír, mondják a kisfiúknak, ő viszont vesztett.
- Emlékszel, mennyit viccelődtünk azon, hogy vajon melyikőtök a kedvencem? Mindig marakodtatok Ábellel, hiába mondtam, hogy ugyanúgy szeretlek Titeket - halvány görbe játszik arcán, azonban ez is keserűségről árulkodik. Mély levegőt kell vennie, hogy folytatni tudja. - Annyira sajnálom, hogy nem mondtam el elégszer... Pokolian hiányzol és belehalok, ha nem térsz magadhoz - vállai előre zuhannak, egész testtartásából sugárzik a szenvedés. Nem vár választ. Nem remél választ. Ajkai csüggedőn suttogják gondolatait, melyet csak ők hallhatnak, senki más, még a folyosón halkan ténfergő nővérkék sem, akik készenlétben várják, hogy egy beteg segítségére siethessenek. - Én nem tudok nélküled élni... - az utolsó cseppek a pohárban. A mécses végleg kettétörik, s ő a vékony, magatehetetlen ujjakat kezei közé véve borul rájuk, hogy könnyeivel áztassa a puha bőrt. Bárcsak elég volna, hogy ettől felébredjen... Bárcsak...!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Mintha minden rimánkodása hiábavaló lenne. Újabb könnycsepp szánt végig arcán, miközben realizálja, hogy szavai nem ébresztik fel alvó húgát. Olyan gyönyörű... Ahogy fekszik, arca nyugalmat és békét áraszt, s jószerével sérült bőre is porcelánnak hat a kórházi neonfények alatt. Az embernek az az érzése támad, hogy meghalt, erre azonban rácáfol mellkasa, mely ütemesen emelkedik és süllyed. A benne dobogó szív továbbra is lüktetve pumpálja a vért ereibe, arra ösztönözve hogy éljen, ne adja fel, mert van még mit tennie. A ColorRun-on ugyan részt vett, elvégre az még Sonja szervezése és megígérte neki, hogy elmegy, valójában szíve szakad bele. Ott volt, ahol a lány nem lehetett, lefutotta, amit ő nem tudott, s átlépte a célvonalat, a katarzis viszont elmaradt. Átlépte a célvonalat, de semmi más nem maradt, csak még nagyobb üresség. Ez az apró kis esemény, ami számára Őt jelentette, ami azt jelképezte, hogy még köztük jár, hirtelen ért véget, az esti party-ra pedig már el sem ment. Otthon ült a whisky-je felett, mélyen tüdejébe szívta a marihuána füstjét, hagyta szétáradni testében, mielőtt kifújta. Mégis, ez a zsibbadás sem hozta meg a kívánt hatást: ugyanúgy fájt, ugyanúgy kavargott, ugyanúgy elviselhetetlen maradt az élet, mert azzal kecsegtetett, hogy eggyel kevesebben lesznek.
Édesanyja, akárha megérezte volna összeomlását, másnap reggel megjelent ajtajában és látva, mennyire szétesett, első dolga volt összeszedni. Az ágy szélére hajtva fejét és zokogva szinte érzi a puha kéz simítását szőke tincseiben, a gondoskodást, amit elsőszülöttként mindig megkapott. Ugyanakkor azt is látja, ahogy anyai könnyei eláztatják lesoványodott, beesett arcát, végigfolynak a nyakán és eltűnnek az elegáns blúz alatt. Csontos ujjai ráfognak Sonja élettelen tagjára, vállait sírás rázza, mégsem zokog vagy üvölt. Egy édesanya fájdalma sokkal némább, sokkal láthatatlanabb, mert neki erősnek kell maradnia a többi gyermekéért. Aznap, mikor megérkezett Iliánhoz, hihetetlen tartásról tett tanúbizonyságot, s elérzékenyülni is már csak a klórtól és betegektől szagló kórteremben tudott. Az volt a végső kifeszített kötél, mely megrogyott a felelősség és szenvedés súlya alatt.
Felemeli fejét, s miközben kezei közé zárja a puha kézfejet, egyben ajkához is emeli azt, hogy apró, testvéri csókot leheljen rá. Nézi az egyenletes légzést, hallgatja az egyenletes légzést, kapaszkodik az egyenletes légzésbe. Még itt van, még nem adta fel. Még vele van és csak ez számít. - Meg fogsz gyógyulni és amikor felébredsz, én itt leszek melletted. Itt foglak várni - halkan suttog, hogy csak ők hallják, senki más. Lelkének egy olyan szelete kerül most előtérbe, melyet nem mutatott meg a világ számára. Talán még sohasem érezte magát ennyire elveszettnek. Annyira természetes volt, hogy Sonja ott van, hogy csak úgy meglátogatja munkából hazafele jövet, vagy beugrik hozzá a hivatalba, miközben a polgármesternek sürög-forog. Fel sem merült benne, hogy egy nap már hiába lép be az épületbe, hiába ugrik át az ő lakrészébe, hiába kémkedne azután, mikor találkozik barátnőjével, hiába ölelné magához és lehelne puszit selymes tincsei közé. Most sem engedi, hogy ezek a végzetes gondolatok eluralkodjanak rajta, egyszerűen nem teszi meg senkinek ezt a szívességet. Kitart, ha belehal is a szíve, kitart, mert amikor húga kinyitja majd a szemét, azt kell látnia, hogy Ilián ugyanazzal a huncut, szemtelen mosollyal, nevetőráncokkal szeme sarkában ül mellette. Nem tudhatja meg, hogy összetört. Soha.