Iza *-*

Tildus - Mami ^.^

Ragyogóan süt a Nap, és meleg van, már teljesen olyan, mintha nyár lenne, pedig még nincs. És egy ilyen napon nem ülhet az ember egy sötét szobában a kastélyban. De nem ám. Ilyenkor ki kell menni a szabadba, és én is ezt teszem. Na de hová menjek először? Tegnap voltam már a cukrászdában, meg a könyvesboltban, és még a tónál is. Most valami más helyre szeretnék menni. Már tudom is! Megyek a játszótérre, hátha találkozom ott valakivel, akit boldogíthatok. Ott mindig van valaki, sosem vagyok egyedül, szóval biztos lesz most is. Nagy léptekkel, kezemben egy hatalmas tábla csokival baktatok le a Levita toronyból, majd ki a kastély kapuján, hogy aztán vígan szökdécselve haladjak végig az úton. A csoki pedig... Hát az vészesen fogy, ugyanis nagyon finom, és én nagyon imádom a csokit.
Már a fele elfogyott a fent említett édességnek, mikor elérek a falu széléig, s innentől, ugyan nagyon nagyon nehéz, de nem eszem belőle. Vagyok másnak is, például annak, akivel találkozni fogok. Még sem állok a játszótérig, bár való igaz, hogy a cukrászda elég hívogató volt, de végül tovább megyek, és nem állok meg.
A játszótéren egyből észreveszek valakit, a hintánál, és fel is ismerem. A cuki könyvtárosnéni az. Nahát! Azt hittem, hogy őindig ott van a könyvtárban, és vigyáz a rendre, és békére. De most itt van. Biztos van egy helyettese, aki nem hagyja, hogy valaki bántsa a könyveket.
- Tilda néniiii! - Na, köszönés részemról letudva, egy hatalmas vigyor kíséretében, majd letelepedem mellé a másik hintába. - Hogy tetszik lenni? Kér csokit? - nyújtom felé a fel tábla csokoládét, amit meghagytam. Remélem elfogadja. Azért a biztonság kedvéért még cukin, és aranyisan is nézek, aminek kevesen tudnak ellenállni. Nagyon remélem, hogy Tilda nem a kisebbséghez tartozik.

Kekibogyó

Tildus

Máglyarakást is kéne már csinálnom, mert olyan rég ettem már olyat. Pedig annyira finom. Csak sajnos nincs annyi időm mostanában főzőcskézni. De maaajd akkor a hétvégén meglepem a háztársaimat ezzel a finomsággal. A konyhában úgyis biztos találok hozzávalókat majd a máglyarakáshoz, hisz ott mindig mindent megtalálok. Nem is tudom, honnan szerzik be a dolgokat, hisz a faluban ha jól tudom nincs ilyen bolt... Vagy csak jól eldugták előlem. De akkor ejnye-bejnye, ilyet előlem ne dugjanak el.
Na de.... ez most hogy jutott eszembe? Hm... jó kérdés. Sokszor csak úgy elkezdek gondolkozni, ha társaságom is van, akkor esetlegesen a másik fél nagy szerencséjére beszélni bizonyos dolgokról, amik egyáltalán semmihez nem köthetők, csak úgy az eszembe jutnak. És akár még órákat is el tudok filozofálni egyes dolgokról, csak úgy, magamban, míg a végére valami teljesen más témánál lyukadok ki. Na hát most pont ez történt, és ki tudja még hová jutottam volna el a filozofálgatásban, ha a játszótéren nem látom meg a kedves könyvtáros nénit, Tildát. Rögtön minden gondolatom tovaszáll, és ha most kérdeznék meg, hogy min gondolkodtam olyan nagyon, akkor tuti nem tudnék mondani semmit, mert... Mert elfelejtettem. Igen, Tilda látványa kiverte a fejemből a gondolataimat. Létezik ilyen? Ezek szerint igen.
Nahát! Hős vagyok. Ilyet se mondtak még nekem. Hát ez milyen cuki. Pedig nem is csináltam semmit, csak csokit adtam neki. Váo... lehet, hogy ez a hős képességem. Ezentúl akkor én leszek a Csokinő!! Csokiii.. Nyami, imádom a csokit. És ahogy látom, Tilda néni is nagyon szereti. De ki ne szeretné? Mondjuk azok, akik allergiásak rá - igen, van ilyen -, vagy cukorbetegek. Asszem azok sem ehetnek csokit, legalábbis nem sokat. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem is szeretik. Sőt, talán épp ellenkezőleg, még jobban imádják.
- Eddig nem voltál jól? - kérdezem érdeklődve. Miért ne lenne jól? Hisz olyan szép, és cuki minden... Az ember nem lehet ilyen szép napon rosszul. - Én remekül vagyok. Minden olyan csodálatos, és nagyszerű... - mondom ezt csillogó szemekkel, s csak úgy árad belőlem a boldogság, attól nem lehet szomorúnak lenni. A szomorúság rossz, és nem cuki.
- A Levitában? Hm... minden tökéletes, és mindenki olyan cuki... és... és ennyi. - Nahát... ez aztán az értelmes megszólalás. Hogyha magamnál lennék, és nem lennék cukikóros, ilyet biztos nem mondtam volna, de mivel igen... Jaj szegény Tilda, már előre sajnálom...

Kekibogyó

Kilt Zoltán

Gyarmathi Mihály Ádám

Épp egy remek napra virradt, hála nincs tanítás, elvégre hétvége van, helyette inkább sétálok a faluban. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet a játszótér, sokat nem hallottam róla. Lassan lépkedek, kellemes az idő, a szél se túl erősen fúj, de nem is engedi, hogy fülled, meleg legyen.
Lassan közeledek is a hely felé. Furcsa, hiszen itt sok gyereknek kéne lenni, de alig vannak páran. Látom, az a pár gyerek bizony igen nagy fantáziával rendelkezik. Az egyik számomra igen érdekes, hiszen becsukott szemmel, kezeit és lábaid a kötélbe fonva fekszik rajta. Lassan és lehetőleg halkan odaosonok és játékosan megrázom a kötelet, mintha valaki más is mászna rajta.

- Vigyázz, mert vacsora lesz belőled!

Szólok rá, majd abbahagyom a rázást és nevetve leguggolok, annyira jól esett ez a kis tréfa, hogy a könnyeim is potyognak. Lelkem mélyén reméltem nem hozom rá túlságosan a frászt a srácra. Nem venném a lelkemre, hogyha miattam nem jönne ki megint a játszótérre.

- Bocsi, csak jó tréfának véltem. Egyébként Kilt Zoltán vagyok. Téged hogy hívnak?

Mutatkoztam be és érdeklődöm utána. Majd nyújtom felé a kezem, hátha viszonozza a kézfogást. Szerintem remek barátra leltem így a véletlennek köszönhetően. De ez majd elválik, hogy hogyan reagál a dolgokra. Kicsit körbenéztem és hát remek gondolkodó helynek és remek társadalom megfigyelőnek tituláltam magamban a helyet. Gyakrabban kéne ide járnom.

Park Ha Eun (박하은)

Ah, pedig már azt hittem rám mosolyog a szerencse, mert végre találtam valakit - na jó, nem ő az első, de most ő van itt - akivel hasonlítunk, mert ugye ő koreai! Annyira annak látszik, nem lehet más! Szóval lenne közös témánk, nyelv, kultúra, zene... Bár lehet nem rajong ezekért a dolgokért, mert magyar nyelvű könyvet olvas. Látom, ahogy belelesek a könyvében. Krákog is, ami fura, mert várnám, hogy akkor most mond valamit, de nem. Pedig mondhatna, szívesen beszélgetek. Sőőőt! Meg is puszilom. Már csak azért is, mert akármilyen morcos, jó az illata. De milyen jó ám! Na meg, ha kapna puszit, tuti nem lenne ilyen bezárkózott. Se napfényt nem akar, se velem társalogni. Még ilyet!
- Én ismerem, de nem volt rád írva, hogy "extra nagy személyes térrel rendelkezem." - felelem és megvonom a vállam. Aztán csakhogy lássa, mennyire jó fej vagyok, kicsit arrébb csúszom, hogy ne zavarjam a "személyes terét". Pff... Na ebből látszik, hogy nem magyar. Vagy nem tudom. Tényleg régen éltem már itt. Meg lányok között is. De az már a múlt, én meg a jelenre koncentrálok.
- Szóval, mit olvasol, kedves... "nem vagyok morcos, és egyébként is hagyjál már békén?" - kérdezem vigyorogva, felé fordulva, az egyik lábam felhúzva a padra. Igen, észrevettem, hogy zavarom. De nem, nem hiszem el, hogy nem morcos. És nem miattam morcos. Már akkor is az volt, amikor jöttem. Ez pedig rossz, és nekem szent küldetésem, hogy kizökkentem ebből az állapotból, és elérem, hogy mosolyogjon! Ha megölelném sokkal jobban érezné magát, de mivel kitiltott a személyes teréből, ez még várat magára. Persze nem sokáig. Mert, mert nem akarom hogy sokáig mellőzni kelljen. Félre ne értsen senki, nem akarok tőle semmi komolyabbat, csak egy ölelés, egy puszi, meg sok-sok mosolygás. Sokkal tökéletesebb lenne a világ!

Katkó <3 - zárás

Tilda

Látom Tildán, hogy nincs minden a legnagyobb rendben vele, valami baj van. Pedig olyan szép az idő... A Nap süt, alig van felhő az égen, és még a madarak is csicseregnek. Ilyenkor egyszerűen nem lehet szomorúnak lenni. Mondjuk én könnyen beszélek, nekem most minden olyan szép, és tökéletesen rózsaszín, hogy olyannak a világot más nem nagyon láthatja. Mindenben meglátom a jót s nincs olyan, hogy gonosz, csak épp nem túl kedves, vagy aranyos. Bár vannak emberek, aki épp hogy morcosan cukik. Például a Rellon egésze, Őket is úgy megölelgetném, és megpuszilgatnám, bár nem biztos, hogy annyira örülnének ennek. De utána csak még cukibbak lennének.
Biztos valami szomorú dolog jutott Tilda eszébe, máskülönben nem vágna ilyen fancsali képet, ugyanis, ha egy boldog emlék támadta volna le, akkor biztos mosolyogna. Olyat még én se hallottam, hogy valaki  azért lenne szomorú, mert eszébe jut valamilyen örömteli pillanat a múltjából. De már itt vagyok, és célomnak tekintem felvidítani a könyvtáros nénit, hogy ismét boldog legyen, és ha visszamegy a könyvtárba, akkor mosolygósan, és vidáman köszöntse az olvasni, tanulni vágyó gyerekeket. Örül nekem, de jó! Bár ki nem örülne egy ilyen cuki lánynak, mint én vagyok? Hát persze, hogy mindenki örül, de ez a kijelentése most nagyon megmelengette a pici szívemet.
Hát igen, minden, és mindenki olyan cuki, és nagyszerű. A cukikór miatt valóban nem látok tovább a cukiságon, és az aranyosságon. És nem, nem lett még mindenki fertőzött... Egyenlőre. De talán nem sokáig, ha rajtam múlik. Mivel azonban ez nem rajtam múlik, illetve nem csak, így nem lesz mindenki cukikóros. Bár már így is nagyon cukik, ezen nincs mit szépíteni.
- Ez gonosz kérdés volt... Miiindenki nagyon cuki, nem lehet dönteni, szóval felsorolhatnám az egész levitát, meg más házakból is vannak nagyon cukik, Szóval ők így mind együtt a legcukibbak - vigyorgok továbbra is, mint a vadalma. Tényleg nem lehet dönteni közülük, és én nem is akarok.
- Jut eszembe... Van a könyvtárban valamilyen anatómia könyv? - Nem, nem ment el még az eszem... Csak gondoltam ha már itt van Tilda megkérdezem tőle, mert kéne, ugyanis még mindig nem tudtam összerakni teljesen a csontvázat, pedig már elég rég kaptam.

Kekibogyó

Kilt Zoltán

Gyarmathi Mihály Ádám

Éppen abbahagyom a kötél rázását, amikor látom, hogy felpattannak szemei. Felém fordul, s rögvest megállapítom, hogy túlságosan is csendes. Némán és vonakodva fog kezet, ettől kicsit elkomorodok. Észreveszem, hogy szegénynek hallókészüléke van, teljes döbbenet tölt el, kívülről igyekszem nem mutatni.
Leszáll a kötelekről és int. Követem, egyszer megáll és írni kezd. Figyelemmel kísérem a szövegek alakulását. Jó a humora, ez tetszik. Erős jellem, hisz ilyen megpróbáltatások mellett még tud mosolyogni is. Folytatja, megtudom a nevét és azt a szomorú tényt, hogy hallássérült. A következő mondat az, ami oly szívfacsaró, hogy kénytelen vagyok elfordulni és azt a pár könnycseppet, mely a szemembe kiült, letörölni. Mellé ülök, írni kezdek én is.
- Nem megyek el, mert első perctől valami azt súgja, veled jó barátok leszünk. -
Ránézek, igyekszem erőt venni mimikámon, több-kevesebb sikerrel, végül mégiscsak mosolyogva kacsintok rá, ismételten rovom a betűket.
- Ádinak foglak szólítani, passzol hozzád. Bocsáss meg, nem tudtam, hogy csak így tudsz kommunikálni. Észben tartom! -
Nem tudom csikis-e, mindenesetre megcsikizem. Ezzel állítólag mindkét fél boldogabb lesz. Majd a föld felé fordulok és megint alakzatokat firkant a kezem, melynek a végén egy egészen jól sikerült kérdőjellel lezárt kérdés vehető ki.
- Mit csináljunk? -
A végére azért egy mosolygós kis smiley-t odabiggyesztek. Kíváncsian figyelem a kezét, mikor fog megint kreatívan munkálkodni. Elhatározom, hogyha legközelebb Ádival találkozom, ami bármikor megeshet, lesz nálam toll és legalább egy füzet. Hm, ez nem is rossz ötlet! Minden beszélgetésünk rögzül és persze neki is csinálok egy példányt, ezt évekkel később fantasztikus lesz újraolvasni.

Đomi


Ruha

Colette Delon

Kedvem támad lemenni a faluba, csupán a friss levegőre. Magamhoz veszek egy plédet, ha netalántán későig kint lennék, vagy egy fa tövébe támadna kedvem letelepedni. Zsebre vágok pár sarlót, hátha megéhezek. Elindulok lefelé, hogy a kastélyból minél hamarabb kiérjek. Kint megszaporázom lépteim, hisz több gyerek volt most kint mint pár napja és nincs kedvem velük szóba állni. Haladok lassan a Boglyas tér felé. Itt remek gondolatok születnek az ember fejében, legalábbis ezt pletykálják a falakon belül.
Pálcám, legalábbis az esetek többségében csak órákra viszem. Tudom nem a legjobb szokás, de sárvérű vagyok, vagy mi a szösz.
Farmerben és rövid ingben ballagok utamon. Közben eszembe jut pár mugli zene, ami úgy visszhangzik fejemben, mintha rádión hallanám, még dúdolom is őket.
Pikk-pakk odaérek a helyre, leülök és becsukott szemmel hagyom, hogy gondolataim szabadon szálljanak.
Még halványan érzékelem, hogy mászkálnak körülöttem, de nem foglalkozok velük.
Gondolataimban egy furcsa helyen vagyok. Azt érzem, hogy szűk és közben mégis tágas és nem vagyok egyedül. Magamon kívül nem látok senkit és semmit. Majd ugrik a kép és hirtelen a Holdon ugrálok, majd egy ugrással a Plútón találom magam. Néha olvasom a mugli lapokat, amiket elvétve találok, vagy veszek. Egyszer azt olvastam, hogy a Plútót visszaminősítették. Nem baj, öreg bolygó, nekem ez maradsz mindörökre. Közben kellemes vigyor húzódik arcomon, amit az váltott ki, hogy a Plútó "vállát" együtt érzően megveregetem.
Hallok valami lépéseket, egyre közelebbről. Nem foglalkozok vele, hiszen emberek  járnak erre-arra. Maximum, ha ideér akkor reagálok, elvégre nem szeretnék rossz benyomást kelteni senkiben. Remélem nem zavarja, hogy kicsit elmélkedek.

Jules

Kilt Zoltán

Nem is tudom eldönteni mit csináljak. Az óráimnak már vége, a kastélyban mászkálni nincs kedvem. Kimenni inkább lenne, de semmiképp se a rétre, hisz megint csak a barátkozás jutna eszembe, amiből még mindig nem a legjobban állok. Tudom, sokat foglalkozok ezzel, de én szeretek barátokat szerezni és ez egy-két ember kivételével még ismerkedésre sem korlátozódott. Úgy döntöttem hogy lemegyek Bogolyfalvára.
Kiskoromban sokat jártunk ide a szüleimmel, de egy ideje már nem jártam a faluban. Akkor meg miért ne használnám ki a lehetőséget? Miután visszatértem a szobámba, hogy rendbe szedjem magam és felöltözzek valami használhatóbb ruhába, lementem és kiléptem a kapun. Lefelé menet a faluba a gyerekkori falulátogatásokon töprengtem. Összesen annyira emlékszek belőle, hogy van a faluban egy játszótér amit imádtam.
Ahogy beértem elgondolkoztam hova is menjek. Aztán úgy döntöttem, hogy először a térre megyek. Ott rengetegen vannak, de azért ez nem meglepetés egy falu közepén. Én nem erre figyelek. A figyelmemet egy fiú köti le akit már láttam messziről a suliban, viszont azt tudom, hogy nem Navinés.
Látszik, hogy elmerült a gondolataiban, de én mégis elindulok felé. Remélem nem lesz rám mérges azért, mert megzavartam.
- Szia - köszönök rá vidáman. Mikor rám figyel be is mutatkozok.
- Colettenek hívnak és téged? -kérdezem, hiszen hiába láttam már, ebből a nevét még nem tudom meg.

Ráhel

    Végre rémálmok nélkül telt el éjszakája, ami egyet jelentett azzal, hogy karikák nélkül ébredt. A szeme alatt nem voltak utazótáskák, bőröndök meg pláne, így egész kiegyensúlyozottnak tűnt. Legalábbis tűnt. Mintha egy erős, független nő pislogott volna vissza rá a tükörből. Kár, hogy a valóság ennél ridegebb és igazabb volt, nem úgy, mint a hamis kép. Egész nap a Rezidencián kuksolt, semmi kedve nem volt emberekkel találkozni, főleg azért, mert ez volt az egyetlen olyan 24 órás időintervallum, amikor nem tette ki a lábát sehová, amikor csak magával foglalkozott. Estére mégis úgy érezte, hogy friss levegőt kéne szívnia és, mivel a legtöbb ember ilyenkor otthon ül a családjával, így nagy volt az esély arra, hogy ne fusson össze senkivel.
    A játszótér felé vette az irányt, mert kicsit jól esett volna gondolkodni úgy unblokk bármin. Az utcák viszonylag már üresek voltak, bár a jó idő sokakat kint tartott a szabad levegőn. A minividámparkhoz érve meglepetten tudatosult benne, hogy még elég sok gyerek szórakozik. Sosem tudta kezelni őket, tulajdonképpen önmagát sem tudja, így nem is értem, mit várunk el tőle. Próbált beleolvadni a környezetébe, ügyesen a hintákhoz sompolygott és felpattant az egyikre, majd igyekezett kizárni a kicsik zaját. Nem tud kommunikálni, egyszerűen nem megy neki. Talán ezt az egész társadalom dolgot nem neki találták ki, ahogy a szocializálódni szó is idegen szavak szótára. Azt hitte, hogy ez változhat, de úgy tűnik erősen tévedett. Hiába Kornél önvédelem órája, mintha évezredek teltek volna el azóta. Chuck is könnyű esetnek bizonyult, de nem sikerült végül vele sem teljes egészében zöld ágra vergődni. És itt ki is fújt ismerőseinek száma. Mire kinyitotta szemét egy szőke hajó kislány ácsorgott előtte hatalmas szemekkel. Egy pillanatra Jules lemerevedett, mert félt, hogy valami történni fog. Hát ember, naná, hogy történni fog valami. Na mindegy, Heather logika, ez van.
 - Kéjsz? – hatalmas szemekkel nyújtott felé egy kis csokoládét, amit Jules nem igazán tudta, hogy elvehet-e. Végül egy erőltetett mosoly kíséretében elfogadta, részéről pedig itt le is lett volna zárva a dolog. Egyetlen apróságot felejtett el. Hogy a gyerekeknek igen éles szemük van. – Mi az ott a kajodon? – Jules reflexből pillantott le a feltűrt farmeringére és rögtön húzta is le. Ekkora baklövést!
- Ez csak egy kis… Szóval beütöttem ma reggel… Köszönöm a csokit, de most már menj vissza a mamádhoz! – közben kiszúrta a túloldalt ücsörgő szőke lányt és felé intett. Amolyan nem vagyok terrorista, nem eszem meg a lányod jelzés volt ez. Reméljük, hogy nem lesz baj abból, hogy szóba állt a gyerekkel. Bár miért lenne? Ejnye Jules, te meg a tévképzeteid…

Jules

Ardai Merse;;
Mosoly.
Késő délutáni, jó idős, sétás kiruccanás, természet, jövök!
Nincs már szerencsére rossz idő, a május elseje is olyan szép volt, már ami az időjárást illeti. A kedve nem volt valami totálisan vidám, ami még kicsit bélyeget nyomott a mosolygós pofijára, de azért igyekezett összeszedni magát. Meglepő módon a hosszúhétvégén se bátyja, se a nővérei nem akart hazamenni, ő meg egyedül nem, hiszen abban nincs akkora élvezet, meg nem is szeret egyedül vonatozgatni. Ettől függetlenül a sétája az állomás felé vitte, teljesen hirtelen ötlet volt ez, nem is nagyon értette mit is akar ő majd ott. Meg Pocak, mert olyan kis állandóan ehetnékje van a kutyusának, épp arrafelé rohant. Egyébként kismillió névvel illeti a drágát.
Ahogy fogyott a távolság közte és a hallhatóan közeledő vonat között, úgy merült bele gondolataiba, bár nem olyan erősen, mint szokott. Kezeit karba fonta maga előtt, majd egy pici mosoly visszakúszott a gondterhes arcocskájára. Nem igazán villanyozták fel az elmúlt hetek, de azért az előző napi találkozás Kristóffal, meg beszélgetés is jól esett a navinés prefektusnak. Kezdi megérteni, hogy mi is az a súly, ami a vállán van, mi az, amit tudnia kell kezelni. De van itt még sok más történés is körülötte. Legutóbb Benjivel akasztották össze a nózijukat, mikor az hallott róla, hogy sok rellonos fiúval ismerkedett már meg. Mondjuk, azt hozzá kell tenni, ezek többnyire negatívak voltak, vagyis legalább nem a legkellemesebbek. Meg amúgy sem érti, miért ennyire rá vigyáz, az egyik nővére egy félig vámpír mellett tengeti mindennapjait, az nem veszélyes? Néha úgy érzi, kicsit túl van féltve a semmire. Nem szokott úgy gondolni magára, mint akit ilyentől félteni kéne, hiszen okos kislány, tudja, meddig játszhat, meddig mehet el a macska-egér játékokban. Mihael is életben hagyta még… mondjuk, milyen áron, az más tészta.
Közben beér az állomásra, a vonattal körülbelül egy időben, mikor is tekintetét a boldogan, egymással beszélgetve leszálló kisdiákokra siklik, akiket nagyobb testvéreik, vagy szüleik kísérnek vissza az 1-2 napos kiruccanás után. Aztán a terepszemlében kerül szemei elé egy különleges fiú, és a kutyája. De hiszen neki KUTYÁJA van. Innentől kezdve, mintha direkt bámulná, pedig inkább csak rajta maradt a tekintete a kutya-gazdi pároson. Arcán a mosolya szélesebbre húzódik, úgy figyeli őket tovább az állomás végéből, ám mikor előlép és közelebb sétál, az eb egyik nagyobb körkörös menetelésébe ütközik, aki boldogan futkos. Leguggol, de egyelőre semmi hirtelen mozdulata nincs felé, nem nyúl oda. Tudja, hogy nem minden kutya szereti az idegeneket. Meg az is lehet, érzi rajta a másik eb illatát, hiszen saját kis kedvencét is dögönyözte már ma. Innen néz föl a gazdira, akit egyébként szintén nagyon cukinak talált így nézegetve a távolból. És szép a haja, olyan… különleges, és ez nagyon tetszik Lucának.
- Megsimogathatom?
… és a kutyust is? Persze ezt már nem teszi hozzá, inkább csak összeszorított ajkakkal fojtja magába a kisebb nevetést, miközben visszanéz a kutyuskára. Annyira édes a logó, nagy füleivel, és kis édes tarka. Mondjuk, lehetne fekete is, meg rövid fülű, meg nagyobb, vagy kisebb, akkor is biztos elsőre beleszeretett volna. Persze saját állatkájában meg ott bujkál a féltékenység, így ő is hamar megjelenik mellette.

A new friend

Ráhel

    Nektek mi jut eszetekbe a játszótérről? Biztos vidám emlékeitek vannak, amikor a homokozóban cserélgettétek a vödröcskéiteket, csúszdáztatok és hintáztatok. Nah, Jules csak távolról láthatott ilyet, neki úgy is mondhatnánk, hogy nem volt gyerekszobája. Nem hánytorgatta fel, hiszen nem lett volna kinek, de én helyette is megteszem, pokolba kívánom azt a két szemetet, akik felnevelték. Jules szeme kissé riadt, fél a gyerekektől, kezelhetetlennek látja őket, de ez a kislány meg olyan aranyos, még csokival is megkínálja! Tőle már csak nem félhet. A kérdéseitől és a megfigyelőképességétől viszont inkább. A pici olyan ügyesen ráérzett Jules hiányzó kerekére, hogy kis híján belefulladt a csokiba, amit olyan jóízűen majszolgatott el. Lerázta magáról a kérdést és inkább az anyjának látott hölgyre mutatott, hogy menjen hozzájuk, de meg lett előzve. A szőkeség már közeledett is feléjük, mire a kislány odapattogott hozzá és örömteli hangon újságolta, hogy új barátja akadt. Jules egy pillanatra körbe akart nézni, hogy mégis kiről beszél, de aztán rá kellett jönnie, hogy épp róla van szó, amit mi sem bizonyított jobban, minthogy a nő megállt mellette és egy bocsánatkérés keretében be is mutatkozott. A finom kézbe az övé belecsusszant, s kissé határozatlanul rázta meg azt.
- Én csak röviden Jules vagyok. Aranyos törpicsek – biccentett Réka felé és egy halvány görbe jelent meg arcán. Nem tett megjegyzést arra, hogy zavarta volna a lány jelenléte, hiszen nem így volt, a kezelhetőség, vagy inkább annak hiánya okozta a felmerülő problémát. De hozzászokott, mást pedig sosem traktált ilyesmivel. A következő pillanatban Réka masírozott el a mellette lévő hintához és rohamos sebességgel kezdte el lökni magát, mondván, versenyezzenek. Na még az kéne, baja eshet a leányzónak!
- Figyelj, szerintem ez nem jó ötlet… - biztatóan pislantott a törpére, de az hajthatatlanul lökte magát, ráadásul olyan magasra, ahonnan már félő volt, hogy kiesik. Jules felkelt a hintából és kicsit aggódva Ráhelre pillantott, mert az az előérzete volt, hogy oltári nagy baj lesz. És mintha csak megálmodta volna, Réka nevetve kezdett el integetni anyjának, mikor a kilengése csúcsán volt és ezzel a lendülettel a picur test ki is csusszant a hintából. Annyira gyorsan történt minden, hogy fogalma sem volt, vajon Ráhel mozdult-e előbb, vagy mozdult-e egyáltalán, de ő reflexből vetette magát Réka alá, hogy elkapja. A földet érés egy nyekkenéssel végződött, ugyanis Réka konkréten Jules kezei között és gyomrán landolt, a lány pedig a hátát elég csúnyán beverte. Beharapta ajkát, de olyan erővel, hogy a bőr rögtön felszakadt és kiserkent a vére. Fenébe is, pont arra a lapockájára esett, amelyikre nem kellett volna, mindenesetre Réka nem mozdult róla, valószínűleg az enyhe sokk miatt.

Strobl Dorián Máté

Aniella lassan, halkan, ráérősen lépkedett előre. Ma "evett" egy kis bátorságot, s úgy határozott besétál a faluba. Tudja, hogy éjjelente is nyitva szokott lenni a kocsma és a szórakozóhely, ugyanis minden elhallatszik a tavacskáig. Anielly kénytelen végig hallgatni a férfiak ordibálását. Nem igazán élvezi a műsort, de ez van. Mivel teljesen biztos benne, hogy össze fog akadni valakivel, kicsit szebb ruhát húzott magára. Egy farmer shortot - ami ugyan kicsit kopott, azonban számára tökéletes - és egy kissé fakó türkizkék ujjatlant, amely mellé piros inget választott. Nem csoda, hogy vacog, elég hűvös van, ám más választása nemigen volt. Nyakékét nem vette ki a nyakából, a haját pedig leengedve hagyta. Nem tudja hogyan lehetne felkötni, pedig meg szeretné tanulni, azt a roppant nehéz technikát. Mellesleg a szőke tincsei valamiért enyhén göndör formát öltöttek. Egész csinosan festett, összességében. Egyébként egy ideig még a tavacska közelében guggolt és tanakodott azon, hogy elinduljon, vagy ne. Végül megtette ezt a gigantikus lépést. Esetleg egyre távolabb fog sétálni az otthonától...
Lassacskán meg fog állni, ugyanis borzasztóan fáj a lába, ez a hosszú út valóban megterhelő volt. Azonban Aniellának sejtelme sem volt, hogy ennyire fárasztó lesz az út. A Boglyas tér felé közelít, egyre jobban liheg, kapkodja a levegőt. Arcán könnycseppek gurulnak végig. Nos, ezt furcsának találja, még sosem sírt, nem tudja, higy mitől van, ezért teljesen megijed. Elveszti az egyensúlyát és bumm, a földön landol. Lélegzik, de csak lassan. Fejét sikeresen beverte, ám nem volt akkora az esés, hogy vérezni kezdjen.

Aniella

Unottan sétálok nagy magányomban az állomástól az iskola felé. Messzire még nem jutottam, mivel egyelőre csak a falu terének a követi koptatom. Barna bőrdzsekim kicipzározva lebeg utánam. Fejemen egy hanyagul ráhúzott kötött sapka díszeleg. Jobb vállamat már egy ideje nyomja a bőröndöm súlya, de férfi vagyok vagy mi, így úgy teszek, mintha meg se kottyanna az a jó pár kiló. Igaz, tényleg nem szakadok meg tőle, de azért nem nevezném könnyűnek. Gondolom ha nem sportolnék rendszeresen, akkor nem lenne őszinte a mosoly az arcomon. Nem úgy, mint most. Egy diáktársam halad el mellettem, akinek a köszönésére hirtelen felkapom a fejemet. Kezet fogok vele, majd újra a tér köveit bámulva lépkedek előre. Mindkét kezem a dzseki zsebeibe van süllyesztve, mivel ennek a remek tavaszi időjárásnak köszönhetően minden van, csak meleg nem. A szél jó szokását megtartva rendületlenül fúj, és lehet, hogy az eső is újra rázendít.
Amíg a vonaton ültem végig szakadt. Ha vallásos lennék, akkor nyilván imádkoztam volna, hogy elálljon mire befutunk, de végül az nélkül is megoldódott a probléma.
Ez az egy hetes edzőtábor eléggé kikészített, így egyelőre csak a növénykedés szintjén maradtam meg. Ha sütne a Nap, akkor fotoszintetizálnék, de mivel már este van, és Napnak nyoma sincs, így csak vegetálok.
Elmerülök a gondolataimban, és éles eszem azon kattog, hogy lassan kellene venni egy új cipőt, mert ez a barna műbőr cipő lassan kezdi felmondani a szolgálatot. Viszont más milyet nem akarok, mert ez annyira elnyerte a tetszésemet, és annyira nagyon kényelmes. Igaz, mire betörtem jó bár sebet elszenvedtem, de teljesen megérte. Vajon lehet még ilyet kapni? 2 éves cipő, így nagy rá a valószínűség, hogy már nem gyártják és raktáron sincs. Egy nagy és szomorú sóhaj tör fel belőlem. Ezzel egy időbe egy hatalmas koppanás töri meg a tér csendjét. Azonnal a hang irányába fordulok, és nagyokat pislogok, amikor meglátom a földön elterült lányt. Kapcsolok, hogy lehet nem ártana segíteni, így odakocogok hozzá. Ledobom a földre a táskámat, majd leguggolok az ismeretlen lányhoz.
- Hé! Jól vagy? - Idióta kérdés. Persze, hogy nincs jól, mivel most esett egy hatalmasat. De hát mit tud ilyenkor kérdezni egy szerencsétlen, erre járó járókelő?! - Mennyire vagy rossz állapotban? Hívjak orvost? -
Tőlem elsősegélyt ne várjon, mert abban sose voltam jó. De ha nincs magánál és nem reagál azért talán valamit fogok tudni kezdeni vele. Edzőtáborokba ki lettünk oktatva ilyen téren is, szóval meghalni tuti nem fog mellettem. Viszont ötletem sincs, hogy most honnan akasztanék le egy orvost. A falut nem ismerem annyira jól, így nem tudom, hogy merre van itt valami rendelő. Az iskola meg eléggé messze van. Ezekből kiindulva csak reménykedni tudok, hogy annyira nem veszélyes a helyzet.

Strobl Dorián Máté

Mint egy kilapított béka, úgy fekszik a hideg macskaköveken. Szőke koronája teljesen eltakarja az arcát. Lassan lélegzik, életben van, ezt ő maga is tudja, csak nehezére esik kinyitni a szemét. Nem mellesleg valóban totálisan kimerült, még egy lépést képtelen lenne megtenni. Kezét próbálja mozgatni, ugyanis a lábát inkább nem meri bántani. Ujjaival halkan megkocogtatja a köveket. Belül mosolyog, de az ajkait nem tudja mosolyra húzni. Itt lenne az ideje felkelni, de olyan nehéznek tűnik még a fejét is megemelni.
Lépteket hall. Egyre közelednek felé, végül mély, férfias hangot hall. Nem tudja mi az az orvos, de ő nem akar olyat maga mellé, bárki is legyen az. Ujjaival kopog kettőt, ezzel jelezve, hogy nincs szüksége olyan izére és nem halt meg. Eztán óvatosan, gyöngéden fordítja a srác felé az arcát. Lomhán kinyitja szemeit, s gyönyörű kékjeivel próbál belenéz az aggodalmas fiú szemeibe. Csakhogy haja ebben meggátolja, a zavaró tényezőt el kéne távolítani. Kezeit megmozdítja. Belenyilall a fájdalom, ezért halkan fel is nyög, s inkább visszateszi a földre a pici mancsait. Nyel egy hatalmas, s veszettül halkan szólal meg, alig lehet hallani, mit is mond:
 - Nem, nem kell... Orvos... Jól... vagyok... - szaggatottan potyognak ki a száján a szavak. Már rég feltápászkodott volna, csakhogy képtelen erre a cselekedetre, egyedül a fiúra számíthat. Kis idő elteltével újra megmozdítja kezeit, s nem érdekli mennyire fáj, ujjaival a srác kezét keresi, valamiben meg kell kapaszkodnia. Úgy gondolja, ha megfogja a fiú kezét sima ügy lesz felkelnie. Badarság, de ő ezt még nem tudja.

Aniella

A leányzó ad némi életjelet, vagyis hát mozognak az ujjai. Akkor csak nem lehet akkora nagy baj. Lélegzik, ver a szíve ezek szerint, és még mozogni is tud. Egy kisebb kő esik le a szívemről, hogy nem kell alkalmaznom az újraélesztési tudásomat. A szőke lány felém fordítja az arcát, de sokra nem fog menni vele, mivel látni semmit nem fog az arcába lógó hajkorona miatt. Nyilván zavaró lehet, amikor ennyi haj lóg az ember arcába. Én még nem tapasztaltam ilyet, mert örök életemben rövid hajam volt, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy csikizi az embert. De szörnyű lehet! Na és szegény csajt még a látásba is meggátolja, így gyengéden és óvatosan elsimítom arcából a hullámos tincseket.
- Na így már jobb? - kérdem, majd küldök egy Mátés mosolyt felé. Nem tudom mennyivel lettünk előrébb ettől, de legalább felszínre került a lány kék szeme. Fél percre el is merülök azokban a szemekben, de gyorsan észbe is kapok. Pislogok párat majd oldalra kapom a tekintetem. Valami padot keresek, amire le tudom esetleg fektetni. Nem kellene felfáznia. Remélem nem olyan csökönyös, mint Brigi, akit az sem érdekelt, hogy komoly baja is lehet ebből kifolyólag.
A lány közben motyog valamit, amit nagyon nehezen tudok csak feldolgozni. Szösszeneteket csíptem el abból a három-négy szóból, amit mondott, de annyit sikerült leszűrnöm, hogy nem kell neki orvos. Hát ha ő úgy gondolja, akkor én nem fogom ráerőltetni, pláne úgy, hogy ötletem sincs merre keressek orvost itt a faluban, ilyen késői órán.
Komolyan gondolkodóba esek, mit is kellene most tennem, mert hiába nem akar orvost, akkor is eléggé ramatyul fest szerencsétlen. Hogy tudott valaki ekkorát esni? Lehet megcsúszott mert még vizesek a kövek. Saját tapasztalatból tudom, hogy a vizes kőnél nincs rosszabb. Hatalmasakat lehet zakózni. Rövid hegymászói "pályafutásom" alatt párszor már csúszott így ki a talaj a lábam alól. Nem túl kellemes. Kezemet leteszem a talajra és megtapogatom kicsit, de nem tűnik vészesen csúszósnak. Másik ötletem a banánhéj, de az sincs a közelbe, szóval nem tudom. Feladom a találgatást, mert egyszer csak egy hideg kéz érinti meg az én kezemet. Odakapom a tekintetem, és bal szemöldököm kissé magasabbra emelkedik. Nem tudom mi volt ezzel a célja, de én nem fogom tovább nézni, ahogy itt fetreng a hideg kövön.
- Várj! - szólók rá, majd felállok. Keresztbe dobom vállamon a táskát, majd újra lehajolok. Egyik kezem a lány térdei alá csúsztatom, a másikat pedig a háta alá. Nagy lendületet veszek és felemelem. Őszintén szólva ilyen könnyű lányt még sose tartottam a kezemben. Szinte semmi súlya nincs... erre mondják, hogy nádszál kisasszony.
- Kapaszkodj! - adom ki az újabb parancsot, majd a legközelebbi padhoz sétálok vele.