Gergő

Amanda <3
a Tusa első hosszú szabad hétvégéje

Kicsi lányom <3

Máté

Leocska

Lassan szelte át a sötét utcákat a hétvége utolsó napján, pusztán azon okból kifolyólag, hogy a mai estét ne egy szobában bezárva kelljen töltenie. Egy egyszerű, fehér pólót viselt, mely alatt egészen elrejtve az ezüst lánca izzott a bőrén. Egy fakó bézses-szürke színű térd alá érő nadrág az elvásott szövetű marihuánás övvel tarkítva és egy strandpapucs. Kezei zsebében lapultak egészen addig, míg el nem érte a célját. Az esti lágy szellő gyakorta meglengette a felsőjét, mely valami furcsa hangot kiadva próbált megszabadulni viselőjétől. Ritkán nézett csak fel a földről, leginkább mikor kanyarodni kellett, és végül fél kilencre le is ért a csárdába. Az egyik ismerős pincérlánynak vette a fáradtságot, kivette egyik kezét a zsebéből, és egy hanyag mosoly keretében intett neki, mire az már sietett is elébe. Gátlástalanul levágott a rellonosnak két puszit az arcára, majd vezette a pulthoz míg nagy élvezettel mesélt valamit. A mestertanonc időnként egyetértően hümmögött vagy bólintott, esetleg megsimította a lány hátát, majd végül elküldte egy üveg sörért a leányzót. Alig nézett körül a fiú, a kért ital már ott is landolt mellette csacsogó kihordója kíséretében. Mialatt megitta ezt az innivalót, a szőke vékony lány már végzett is. Átölelte Davidet, aki kissé meglepve viszonozta - egyik kezével finoman meglapogatta a lapocskáját - , majd még két sört rendelve vette is elő a tárcáját. A lány mindössze 2 sört engedett kifizetni, és mielőtt a fiú kilépett volna az ajtón, még egyszer 2 puszit kapott, egy nagyobb ölelést, majd invitálva, hogy gyakrabban nézzen be, már el is libbent a felháborodott vendégek felé. Davidnek sem kellett több, kilökte az ajtót, elővett egy Djarum Black cigarettát a tartójából, meggyújtotta, majd indult is a randevú helyére. Sétálgatott egy darabig, mire sikeresen beért a játszótérre, ami valahogy nem teljesen így élt az emlékezetében. De hát hol máshol lehet ilyen jó dolgot művelni, mint egy játszótéren? Kissé muglis, de..Ez legyen a legkisebb gond. Keresett valami padot, maga mellé rakta a két szerzeményt, végül az egyiket megbontva várta a társát.

Édes Apu! /zárás/

A kvidics témát, talán most már tényleg altatni fogjuk egy időre, bár ilyen apa mellett, akinek arról szól az élete... Először jutott az az szembe, hogy ugyan eddig még nem tudok negatívat mondani róla, de a kviddicses jelene, számomra nem a legjobb. Nem is jó a megfogalmazás, inkább csak nekem juttat eszembe olyan dolgokat, amit elfelejtenék. Önvizsgálatra késztet, valamint arra, hogy átgondoljam, az ő rivaldafényben álló alakja mellett, hogyan festene egy olyan ivadék, mint én, aki immáron egy rossz emlék miatt, az egész játékot megutálta. Átgondolva a dolgot, semmi késztetést nem érzek, hogy folytassam, legalábbis ezidáig. Nem is töltött el miatta lelkiismeret furdalás, de az apám megjelenésével, már kezdi felütni a fejét. Bűntudatos teintettel néztem fel rá, de nem kérdez - szavakkal - ám a szemeiben ott vannak a fel nem tett kérdések. Inkább lehajtottam a fejem, hogy ne lássam, amit nem látok, az legalább nem fáj. A rosszalkodás sem szokott soha, legfeljebb utána, így a téma érintése elterelte a szomorúság felhőit a fejem fölül. A dirit rózsaszín jelmezben elképzelve, meg egyenesen gurultam a nevetéstől. Értékeltem, ha valakinek van humora, az egy fontos szempont, és örültem neki, hogy az apámnak van. Az is azt bizonyítja, hogy kinek jutna eszébe felrobbantani fél kiló békapetét?!
- Jó az ötlet, megfontolom, csak én sajnálom a békákat- mondtam. - Ilyen nagy akciókat nem szoktam csinálni, én csak simán szemtelen vagyok, amit lemosni sem tudnék magamról. Úgyhogy a védőbeszéd felesleges. Meg Yaristával szoktam párbajozni, kifejezetten szórakoztató elfoglaltság. Azt tudnod kell viszont, hogy kimaradtál 17 évnyi rosszaságomból is, azt is be kell hoznod. - ezúttal a gonosz vigyorom került az arcomra, és kellemes érzésekkel töltött el, látva a reakciót az arcán.
Apu animágusi képességei lenyűgöztek, és ígéretes lehetőségeket láttam benne, egyet fel is vázoltam, aminek láthatóan nem örült, pedig ki sem mondtam, amire gondoltam, de érzékenyen érinthette a dolog, mert láttam elsötétülni a tekintetét, még sem éreztem, hogy rám haragudna, viszont egyből sietősre vette a figurát, és a távozás ötletét pendítette meg.
- Alighanem igazad van, sötétedik is, meg vissza kell érnem, mert még atyai tevékenységedet azzal kezdhetnéd rögtön, hogy kimosol egy büntiből, amiért takarodó után kint csellengtem VELED. - megnyomtam a veled szót, de szomorú voltam. Szép volt ez az este, és lehet, hogy reggel a semmire fogok ébredni, mert azt álmodtam, hogy megtalált az édesapám, és félek felébredni, mert mi van, ha ez az egész csak álom volt?!

/Köszi Apu!  /

Máté

ruha

* Nagyon sokáig esett az eső az utóbbi időben a környéken. Mintha valami mágikus időjárás-manipulátor szívózna a környéken lakó népekkel. Az Evapores már a reggeli készülődés része volt, hogy ha kviddics edzésre ment, arcmosás, fogmosás, fésülködés, és védelem a vihar elől. Rendesen megedződtek az erős széllökésektől és az arcukba csapó hidegvíztől. A múlt héten kicsit meg is volt fázva, az immunrendszere nem fogadta kitörő lelkesedéssel ezt a fajta  fejlesztési módszert.
Hogy most végre előbújt az első napsugár, boldogan tódul ki a faluba. Egyébként nem túlzottan rajong a napfényért, mert bántja a bőrét és szeplős meg anyajegyes lesz tőle, de most egyszerűen már hiányzott neki. Kihozott egy általa golyóstollal átmásolt füzetet, amiben a pergamenekről rótta át, hogy könnyebb legyen tanulnia. Sokkal jobban szereti a hagyományos mugli íróeszközöket, noha minden vágya volt már, hogy a saját „fajtája” között tanulhasson. Ide valamivel könnyebben tudott beilleszkedni, elvégre nem kellett attól félnie, hogy ha felhúzzák, akkor felrobbant valamit a közelükben, meg itt a szívproblémáját sem sokan tudják. Igaz, volt pár kellemetlen fejmosása, de igazában Keitht leszámítva senki nem látta összerogyni, ő meg szerencsére tartja a száját, így lényegében senki nem tudja szekálni vele. Az alsós tanítónője akaratlanul is ezt tette, hiszen agyonféltette mindentől a kicsi lányt, amivel még inkább elmélyítette a bezárkózást.  
Tehát felkapta a legkényelmesebb farmerját és pólóját meg a táskáját, benne a szokásos dolgaival is a nyakába vette a falut. A cukrászdába sietett és vett egy jól megérdemelt hatalmas marcipános fagylaltot. Az utóbbi időben rengetget görnyedt a könyvek felett, ráadásul a tusaszervezés is nagyon leköti az erejét, úgyhogy most ennie kell a kedvenc édességéből. Az eddigi hűvös időben nem túlzottan kívánta a hideg ételeket, úgyhogy most annál inkább belevetette magát a jeges finomságba. Nem szeret evés közben nyugton ülni, úgyhogy nekiállt sétálgatni a falu utcáin. Amikor már majdnem elnyalta a fagylaltját a játszótérhez ért, ahol mindössze csak egy fiú ücsörgött a hintán. Az egyik padra ül le, ami nem fekszik túlzottan messzire a hintától: ez az egyetlen árnyékos pontja a játszótérnek, mert azért azt mégsem szeretné, hogy tanulás közben a nap a szemébe vágjon. Kinyitja a táskáját, amiben lapulnak a szövegkiemelői meg kiderült, hogy üres pincérblokk is van nála, úgyhogy azokra is ki tudja írni a fontosabb fogalmakat, úgy sokkal könnyebb lesz készülnie. Nekikezd a legfontosabb adatok másolásának, s a padra helyezi a már kész alkotásokat. Megeszi az utolsó falat jeges csodát, majd halkan morog egyet. Hát nem lefújta a cetijeit a szél a földre? A szőke sem rest, egyből a lapok nyomába ered, a legtöbbet el is kapja, hiszen csak a pad elé kerültek, ám pár valami 1-2 méterre állt meg a fiútól. Gyorsan felkapja a táskáját- nem hiába, magyar gyerek: azt hiszi, hogy ami nincs lebetonozva, azt ellopják- és a lapok irányába megy. Miután eléri és a többi közé fogja ránéz a fiúra. * - Aj, ez a széllökés. Legközelebb bent írom ezeket a vackokat. * Motyogja, majd mit sem törődve az esetleges gyűrődéssel betuszkolja a fecniket táskájába, és inkább a füzetét veszi elő. Lehuppan a fiú melletti hintára, majd kinyitja az aktuális tananyagnál.* - Néhány tanár őrület, hogy mennyit ad fel. * Dohog félig magának, félig a srácnak. Még szerencse, hogy nem másnap írnak, mert biztos, hogy csúnya vége lenne.*

Máté

*Ezeket a francos magolós tárgyakat jövőre egész biztosan le fogja adni, mert folyamatosan megkeserítik az életét-de legalábbis a délutánjait, amikor legalább félóra-óra pluszmunkát rónak rá. És ez még csak a tanulókártya készítés meg a különféle jegyzetek kiírása, az után jön a fekete leves: a memorizálás. Már megbánta, hogy olyanokat is felvett, amihez semmi kedve nincs, de hátha hasznos lesz a későbbi munkája során. A jelenlegi állás szerint legszívesebben mugliviselkedéselemzőnek menne, de azokból elég sok van, hiszen sok mugli felmenőkkel rendelkező fiatal választja magának ezt a hívatást. A mai viszonyok között ki tudja, hogy az anyja elég protekciót nyújtana-e neki, hogy ha esetlegesen erre szakosodna, úgyhogy úgy tűnik, nem a szíve fog dönteni leendő munkahelyét és szakterületét illetően.
Na, tehát ez a szél még tovább mérgesítette a szőkeség tanuláshoz fűződő viszonyát, ráadásul itt van ez a fene nagy jó idő a sok vihar után. Az utóbbi időben nem is mozdult ki a faluba, mindene megvolt a kastélyban, úgyhogy nem is hiányzott különösebben a hely, de most inkább fedezné fel újra a vidéket, mint okosodna.
Ahogy a lapokat hajkurászta nem is nagyon nézett az ismeretlen srácra, így nem is vehette észre, hogy az valamitől nagyon fél. Amikor az utolsó fecni becserkészésén is sikeresen átesett, csak akkor pillantott rá, szemmel láthatóan nem örül a társaságának, sőt mi több reszket. Ilyen melegben?* - Te fázol? Nem tán lázas vagy? * Kérdi meglepve, majd újra visszafordul a füzetéhez, de ettől függetlenül várja a fiú válaszát. A múlt héten rajta is kifogott az a nyálkás idő, de kiheverhetr. Van a környéken pár gyógyító, ha mégis komolyabb lenne a gond. Az iskolában az ijesztő, a faluban meg a muglimániás, aki megszurkál. Mondjuk inkább ott vett a múltkor valami édes cukros torokgyógyszert, mint hogy keserű bájitalokat szürcsölgessen. Újra felnéz a jegyzeteiből, lényegében csak az ismeretlenre pislog egyet, majd úgy csinál, mintha tovább olvasna. Valami aranyvérű lehet, aki kinézi a mugli cuccai miatt. Pedig ő köszöni szépen, varázsló szülőkkel rendelkezik, ez a megszokás, vagy mi a szösz. Egy kicsit megdöbben azon, hogy újdonsült ismerőse magántanuló. Hallotta, hogy vannak ilyenek, elvégre elég sokan kapcsolódnak be később, de hogy ilyen közellakó is az legyen? Vagy csak most jött valaminek és itt szálltak meg? Nem áll neki kérdezősködni a miértjéről, őt sokkal inkább a hogyan érdekli.* - S segítenek valamit a tanárok, vagy akkor egyedül készülsz? * A mugliknál bizonyos esetekben adnak pár órát a diákoknak a pedagógusok, bár ott azért könnyebben kivitelezhető, elvégre egy átlagos iskolában a környékbeliek tanulnak, és nem külföldi a nebulók kb. fele. * - Egy ideig én is voltam az régen. * Amikor nem tudták megregulázni még a szívét, akkor pár hónapig iskolába sem engedték, mert féltek, hogy megárt. Azokban az időkben otthon sem nagyon volt, nem még suliban: hetekig csak a kórház falát bámulta.*

Ádám  


Arra számított, hogy nehéz lesz kibírni Ádám közelségét, mivel még idegen, csak levelekből ismerik egymást. Igazából eléggé félt ettől a találkozástól, de minden eltelt perccel újra és újra rá kell döbbennie, hogy valójában igenis ismeri ennek a férfinek már egy szeletét, egy kis részét, amit a levelekben látott és olvasott már. Egészen megnyugtató érzés, hogy Ádám olyan, amilyennek eddig mutatkozott, ezért is folynak belőle a szavak, a mesélnivaló olyan önfeledten. Na és persze a kérdések is, ha már mese akadt... Vajon miért pont most és ilyen hirtelen döntött úgy a nagybátyja, hogy költözni fog és pont ide? A pillanatnyi kis intermezzo-t észre sem veszi, inkább azzal foglalkozik most, hogy a lába elé nézzen, mert amúgy is elég egy balesetveszélyes gyerek. A zongorázásra azért ismét felkapja a fejét, szemei átmennek nagy csillogókba, ajkai körül megjelenik a kislányos, drága mosoly, szinte párosítani lehet egy lelkes, csilingelő kacajjal.
-Imádnám, ha együtt zongorázhatnánk. Mióta eljöttem Stockholmból, rá sem tudtam tenni a kezem egy zongorára, pedig így nem lehet gyakorolni.- fuvolázza vidáman, miközben minden formalitást félretéve belekarol Ádámba, feltéve, hogy hagyják neki. Ha látja, hogy Ádám kényelmetlenül érzi magát, azonnal abbahagyja, de addig is élvezkedik a nagybátyja jelenlétében.
-Ha elkészül a könyved, szeretném elolvasni. Biztos sokminden lesz benne, amit még nem tudok rólad.- ő meg gyorsan olvas és hamar befalná az információkat, főleg, hogy Ádámról szól mind ilyen-olyan módon. A pirulás abban a percben elönti az arcát, hogy Ádám megjegyzi, miatta jött például. Miatta? Ez olyan zavarba ejtő, hogy nem is tud rá mit mondani, csak lesüti a szemét, de azért egy mosoly ott játszik a szája sarkában. Boldog, hogy Ádám itt van. Vele. A többiről, hogy Ádámnak van egy lánya is, semmit nem tud még, de jó is így most. Kicsit élvezi a nagybátyját, annak jelenlétét, szavait, közelségét.
Nem olyan hosszú a séta, viszonylag hamar elérnek Ádám házához, ő vezeti mindkettejüket az úton, mert ő sosem járt még a lakósor felé,  Macskabagoly utzában. Semmi ismerőse, rokona nem lakik itt, hát akkor minek kódorgott volna erre, nem? Éppen ezen jár a feje, meg hasonlókon, mikor a kulcs beúszik a látóterébe. Hirtelen szóhoz sem jut, csak nagy szemeit Ádámra mereszt és esetlenül bólint egyet, a könnyei a meghatottságtól gyűlnek-gyülekeznek és lassan lecsorognak orcáján kövér gömbökben.
-Én... köszö.. nöm.- *szipog is mellé egy sort, miközben megtörli szemeit és belép a házba. Odabent a cipőből azonnal kibújik, elvégre friss, új lakás, nem kell azonnal összekoszolni, na és mezítláb szép az élet.
-Nagyon nagy lakásod van. Könyvtárszobád is lett?- természetesen egy vérbeli könyvmolynak ez az első feltehető kérdése minden körülmények között.

Máté

* Adri sem szereti, ha túlzottan megbámulják –az általában annak az előjele, hogy ügyesen belekössenek az emberek- így ezt ő maga sem teszi azt túlzottan, sőt soha. Általában kifejezetten kerülni szokta a szemkontaktust, főleg a fiúkkal, mert az olyan izé. Az olyan lányok szemezgetnek velük, neki pedig nincs szüksége arra, hogy ő legyen az iskola dívája, mert bepasizott. Különben sem szeret olyan dolgokkal foglalkozni, amik szerinte értelmetlenek, és az ilyen korban való fiúzás bizony az értékrendje szerint kifejezetten ebbe a kategóriába esik. Ráadásul ez a srác elég távolságtartónak tűnt, úgyhogy ő sem állt neki különösebben a kapcsolatépítésnek, mint ahogy Keithszel tette anno.
Ám amikor az ismeretlen fiú kijelenti, hogy nincs baja felhúzott szemöldökkel fordul oda felé és egy pillanatra meredt tekintettel méri végig a reszkető srácot, aki behunyt szemmel ül mellette. Egy halk hümmögéssel nyugtázza a választ, és egykedvűen visszapillant a jegyzeteibe. Nem igazán tudja, hogy mit mondjon, nem ért az orvosláshoz, de szemmel láthatóan valami gond van az újdonsült ismerősével.* - Azért ha rosszabb lenne, nézesd meg magad! * Böki ki végül fél szemmel a fiúra pillantva. Hangja lágy volt, igazán nem akart dirigálni, de ő maga is tudja milyen az elhanyagolt betegség, nem kívánja senkinek a súlyosbodást. A barna legény minden bizonnyal ismeri a környéken fellelhető gyógyítókat, vagy legalábbis egy részüket. Egészen sokan gyülekeznek ezen a vidéken ahhoz képest, hogy egy falu meg egy iskola van az egész környéken.  Ja, és fák. Igen, azok is élnek az erdőben, szokásuk. De ezek közül egyik sem növénydoktor, amiről már hallott a mugli világban, bár meg nem mondaná, hogy ennek a furanevű szakembernek pontosan mit kell csinálnia. Visszatérve a furcsa szőke gondolatok világából a leányzó csak maga elé pislog, már meg sem kísérli még a kamuolvasást sem. Meglepődik azon, hogy a fiú nevelőszülőknél él, ez lehet az oka annak, hogy nem jár iskolába. Vagy nem is lázas, és talán azért magántanuló, mert valami komolyabb dolog lapul a dolgok hátterében? Nem fogja faggatni, mivel ő is kifejezetten utál erről beszélni. Finoman ringatózni kezd a hintával, ahogy bólintva válaszol a hallottakra.* - Értem, az nagy segítség. Velem is a szüleim tanultak. * Mondja csendesen hozzátéve a végét. Igazából járt volna az, hogy a tanító nénije kijárjon hozzá, de nem volt hajlandó időt szánni rá, szóval maradt a családi tanulás, ami első sorban az anyukájára korlátozódott, elvégre mugliszármazásúként  ő pontosabban tudta, hogy mégis mit várnak el az átlag 7 évestől. Az első osztálya majdnem odalett emiatt a tanulási módszer miatt, vagyis amiatt, hogy volt, hogy hetedik elő sem tudták venni a leckét, mert a kicsi lány kórházban töltötte azokat az időket. Korán meg kellet tapasztalnia a vizsgázás izgalmait, annyi szent. Ahogy a fiú visszakérdez, kicsit gyorsabb ringatózásba kezd, talán így vezetve le a kínos téma miatt gerjedő feszültségét. Nem igazán tudja, mit mondjon, ritkán közli a betegségét.* - Öhm… még kicsi voltam, a szívem miatt. Nehezen tudták beállítani a gyógyszert.  Aztán végül a varázslók segítettek Bécsben. * Motyogja monoton hangon, majd ahogy kimondja bizonytalanul a fiúra pillant, érdekli a reakciója.* - A muglik fel akarták vágni a mellkasom. * Teszi hozzá legalább olyan bizonytalan hangon, mint ahogy az előbb rátekintett a mellette ülőre.*

Eirian


Egy újabb kiruccanás a faluba. Ma olyan kellemesnek találtam az időjárást, hogy úgy döntöttem kivételesen hanyagolom kicsit a könyveimet és a hétvégi örömöknek hódolva lenézek Bogolyfalvára. Még élénken él bennem a temetői kalandom emléke, így ezúttal elkerülöm az ahhoz hasonló helyeket és inkább maradok a fényes nappali időpontnál. Vicces varázslatokkal futhat össze az ember éjszaka... Néha annyira viccesek, hogy nevetni se tudunk rajtuk.
Egy egyszerű piros pólóban és egy barna rövidnadrágban ballagok zsebre tett kézzel a falu felé, hisz ma semmi se kötelez az egyenruha hordására. Nem mintha bajom volna vele, igazából meglehetősen kényelmes, hogy megvan szabva mit hordjak, de azért néha jóérzés normális mugli öltözékbe vedleni, ahogy a régi szép időkben. Nem esett nehezemre megszokni a talárt az orvosi köpenyek után, amiket a laborokban hordtam, de azért olykor még mindig furcsa érzés, mikor ráeszmélek mi van rajtam. Bár... igazából az egész varázsvilág egy hatalmas furcsa érzés, minden velejárójával, szóval nincs min fennakadni.
Az úton csak néha-néha futok össze másokkal, hisz mostanra aki akart az már nagyrészt leért a faluba, aki pedig ott van, hülye volna ilyenkor visszaindulni. Az ebéd már mögöttünk van, de a délután még hosszú, bőven lesz időm csatangolni sötétedés előtt. Miközben ezt megállapítom, egyszer csak mozgásra leszek figyelmes, egy út menti bokorban. Megállok és összehúzott szemmel nézek oda, óvatosan a pálcám után nyúlva, ám azonnal leeresztem kezem, mikor egy halk nyávogást követően egy barna cirmos kiscicát látok előbújni és rám bámulni. Kölyöknek tűnik még, de már elérte azt a kort, hogy az anyja nélkül csatangoljon, vagy legalábbis most én itt nem látok másik példányt. Egy darabig farkasszemet nézünk, majd megvonom a vállam és tovább megyek.
Pár percnyi séta után gyanússá válik a füvek zizegése mellettem, így odapillantok és újra a szőrgombóc tekintetével találom szembe magam. Megállok, ő is megáll, engem néz. Felé legyintek a kezemmel és egy "sicc" kíséretében igyekszem távozásra bírni, de nincs sok eredmény, nem igen akar megmozdulni. Sóhajtok egyet, majd fejemet rázva tovább megyek, úgyis mindjárt itt a falu, a nyüzsgő tömegben már nem fog követni ez a kis dög.
Az utcákat járva el is feledkezem az iménti apró követőmről és teljesen belemerülök a nézelődésbe. Egy idő után megunom a boltok kirakatának bámulását és inkább valami pihenő hely után nézek, ahonnan figyelhetem az embereket és mulathatok rajtuk anélkül, hogy kiszúrnának. Végül a játszótér mellett döntök, mert a gyerekek igazán viccesek tudnak lenni, hogy a szülőkről ne is beszéljünk. A zsivaj letagadhatatlan és egy kicsit megmosolyogtat az az önfeledt jókedv, ami a kis lurkókra jellemző. Vicces belegondolni, hogy egyszer én is közéjük tartoztam, sőt nem is olyan rég. Lábaim az épp üresen árválkodó hintákhoz visznek, leülök az egyikre, de épp csak ringatom magam, közben a többieket lesem.
Egyszer csak ismét neszezés üti meg a fülemet a hátam mögül, egy bokorból. Gyanakodva fordulok oda, majd mikor meglátom újra a rám szegeződő macskaszempárt, tagadhatatlan meglepődéssel bámulok vissza rá. Még a ringatózással is leállok, csak értetlenül pislogok. Ez meg hogyan került már megint ide? Vagy most egy másik?
- Te most szórakozol velem?
Intézem a kérdést az állathoz, bár tudom, hogy nem fog válaszolni.

Jeremy

Alexával jöttek ki a játszótérre, lévén nagybátyját valahogy nagyon nehezen lehetett hasonlóra rávenni, és ha néha-néha mégis sikerült, látszott rajta, hogy nincs kifejezetten elragadtatva az ötlettől, hogy órákon keresztül üljön egy padon és anyukákkal meg apukákkal beszélgessen. Eiri rendszeresen felajánlotta neki, hogy akkor hintázhatnának vagy libikókázhatnának együtt, és mindjárt jól érezné magát, de valamiért a férfi erre az ötletre sem volt vevő, úgyhogy általában Alexával, vagy az osztállyal járnak ki ide, nevelőapjával meg inkább társasoznak. Eirinak így is jó, nem is panaszkodik miatta, de nagyon eltökélt volt abban a tekintetben, hogy megmutassa Serennek is, hogy bizony a játszótér jó hely. Egyszer sikerülni is fog neki, bizony.
Épp az egyik mászókán lóg fejjel lefelé, amikor kiszúrja a hinták környékén csámborgó kiscicát - Seren szerint macskadetektor van a lányba építve, az összes kóbor állatot képes volt felszedni az utcáról és hazahordani -, és ennek örömére le is száll a korlátról, hogy megközelítse a négylábút. Mielőtt azonban simogatóhadjáratba kezdene, meghallja a hintában ülő fiú kelletlen kérdését, és a hangnem nem igazán tetszik neki, úgyhogy oda is fordul hozzá, hogy ezt kifejezze.
 - Ne legyél ilyen zord - jegyzi meg, és mivel nagyon öntudatos nyolcévesről van itt szó, rögtön felkapja a kis cirmost és a srác ölébe rakja.
 - Kérj tőle bocsánatot, ő is érző lény - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, arcán meglepő határozottsággal, attól az egyértelmű gondolattól vezérelve, hogy itt bizony most az lesz, amit ő mond, és punktum. Máskülönben..máskülönben? Azt még nem tudja, de biztos kitalál valami "szörnyűséget" - például megmondja a fiú anyukájának -, hiszen nem szabad így viselkedni, főleg nem egy kiscicával.
A jelenetet követően leül a srác melletti hintába, a láncot fogva egy ugrással húzva fel magát, ugyanis nem ér le a lába, de okleveles hintahasználó lévén nem okoz neki problémát a manőver, csak legfeljebb kicsit nagyot szól a csörgés ahhoz képest, milyen pöttöm a lányka.

Eirian


Épp elkezdném fontolgatni a valószínűségét, hogy a macska egy kém, vagy egy ellenem küldött bérgyilkos valójában - bár lövésem sincs miért akarnának kivégezni, előbb legalább egy világpusztító fegyvert feltaláltathatnának velem - amikor egy gyerek bukkan fel mellettem, aki igen rossz néven veszi az iménti kérdésemet a macskához. De most komolyan, mi köze neki ehhez az egészhez? Nem elég, hogy szabályosan leszid engem, utána még azt a szőrzsákot is az ölembe nyomja, keresztül húzva minden tervemet, amik a követőm lerázására irányultak. A kezemmel gesztikulálva hevesen tiltakozom, miközben a nyávogógép kényelembe helyezi magát a lábaimon, mintha ez az egész teljesen rendben volna.
- Hé! Vidd innen ezt a dögöt! Így is idáig követett, most hogyan fogom levakarni magamról?
Nos igen, talán nem én vagyok a megfelelő ember, ha kis kölykökkel akarunk dumálni, de a felháborodásom határozottan jogos. Mi az, hogy kérjek bocsánatot, amikor a macska szabályosan betört a személyes szférámba mindennemű engedély nélkül? Oké a kislány rásegített a dologra, de ez még nem jelenti, hogy én lehetek az új ágyikója!
A szőrgombóc elkezd dorombolni, bár én hozzá sem nyúltam. Döbbenten bámulok az állatra és a további ellenkezéseim bent rekednek, majd sóhajtok egy nagyot, megrázom a fejem és az immár mellettem ülő kölyökre nézek.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha bármit is magára vett volna... De ha ennyire odavagy érte, miért nem a saját öledbe vetted fel?
Hangomból eltűnt immár az ingerültség, vagy a bántó él, inkább közönyös, esetleg némileg kíváncsi, bár tagadhatatlanul bosszant a lábaimon teljes gyönyörökben fetrengő élőlény. Ennek meg mi baja van? Még csak hozzá se nyúltam... Végül felül kerekedek a helyzeten, és egy gyors mozdulattal megragadva átpakolom a kislányhoz, már amennyiben ő nem akadályoz meg ebben.
- Legyen a tiéd, vigasztald meg a lelkét, amiért ilyen gonosz voltam hozzá!
Bátorítom, reménykedve, hogy a macska többet nem jut vissza hozzám. A probléma csak ott van, hogy az imént említett élőlény abbahagyta a dorombolást és rezzenéstelenül engem bámul, mintha azt mondaná "Ezt meg hogy képzelted?". Nekem ez nagyon nem tetszik. Semmi kedvem egy kóbor bolhazsákkal szórakozni, amit vonzok mint egy mágnes.

Polgármester bácsi

Igen, elmentem otthonról és nem, nem szóltam Serennek, de ezúttal jó okom volt rá. Konkrétan az, hogy találkoznom kellett Keith-szel. Márpedig nem rángathatom el a kedvenc házvezetőhelyettesemet csak azért, mert látnom kell az én bérgyilkos bátyámat. Valahogy annyira nem illenének össze, hogy az már fáj. Rossz lenne rájuk nézni, komolyan mondom.
Eredetileg szándékomban állt felhívni rá a férfi figyelmét, hogy eltűnök egy időre, de végül úgy döntettem, hogy úgysem fog majd keresni. Miért is tenné? A legutóbbi kis magánszámom után, mikor véresen és cseppet megtépázva végeztem a szobájában, annyira nem örült. A mai napig nem értem, hogy miért, hiszen én tényleg nem így akartam befejezni az estét és még kivételesen szépen is néztem rá, de ha egyszer ő nem értékelte!
Minden esetre, ha tudná az okát, hogy miért is utazom el, egészen biztosan fejbe csapna valamivel. Keith-szel kell találkoznom, ez tény, de hogy milyen ügyben? Konkrétan információi vannak a vámpír klánról, akikkel összetűzésbe keveredtem, én pedig nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem. Azok a… vérszívók… khm… megpróbáltak megölni. Nos, én bosszúálló típus vagyok. Ez persze nem fenyegetés, de jobb, ha mindenki felkészül rá, hogy előbb vagy utóbb, de kifizettetem velük a számlát.
Abban a reményben szállok vonatra, hogy ha elég emberien közlekedem és megpróbálok beolvadni a tömegbe, akkor nem fognak észrevenni. Kicsi ugyan az esélye, de mégiscsak esély, nem úgy, mintha egyenesen a karjaikba rohannék. Akkor gyakorlatilag már áshatnám is a síromat. Ebben a helyzetben legalább nem kell gondoskodnom virágcsokorról; még.
Kiválasztottam a többi utastól legtávolabb eső fülkét és halkan csuktam be magam mögött. Nem mintha bármi problémám lenne az emberekkel, de a vonatok fényében mindig valahogy sápadtabbnak tűnök, most pedig ez egyáltalán nem javít a helyzetemen. Mindig vannak besúgok. A vámpíroknak meg aztán különösen sok.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy a legutóbb minimum három varázslójuk volt; miért is lennék itt nagyobb biztonságban, mint bárhol máshol?

Vérszívó kisasszony

Polgármester bácsi

A gondolataim csak úgy repkednek, miközben kifelé bámulok az ablakon. Nem szeretnék egyetlen foszlányt sem elkapni, csak hagyom, hogy végig folyjanak rajtam az érzések. Fájdalom, düh, szeretet, megbocsájtás, vonzalom; ez mind itt van bennem. Gyűlölöm így végiggondolni, és ha fenyegetnének sem vallanám be, hogy pontosan miről is van szó, elvégre makacsul ragaszkodom ahhoz a tényhez, hogy nekem márpedig nincsenek érzéseim.
Hogy ez miért is jó?
Egyrészt, így senki sem mer majd valótlant állítani rólam és bármelyik hímnemű egyedről, akivel egészen véletlenül összeakadok, másrészt, mert így én magam sem állíthatok valótlant egy bizonyos személyről saját magamnak. Rossz belegondolni, hogy pár héttel ezelőtt Lyra mennyire beletalált a közepébe, én pedig csak egyre szajkóztam, hogy a vére tehet mindenről. Hazudtam neki, magamnak és talán az egész világnak, de ez most cseppet sem érdekelt. Így volt a legjobb. Elvégre, nem mondhatom ki nyíltan azt, amit érzek, azzal csak mindannyiunkat még nagyobb zűrbe keverném.
Meg aztán, most itt van Kornél, aki bár nem a hűség mintapéldánya, de talán valamilyen szinten helyre billen mellette az életem. Vagy nem. A férfiak csak addig figyelnek oda, amíg meg nem kapják, amit akartak. Ez általában egy elég konkrét dolog, nem hagynak túl sokat a fantáziára. A probléma mindössze annyi, hogy én elég könnyen veszem az akadályokat, tehát nem meglepő, hogy jelenleg is tökéletesen egyedül csücsülök egy fülkében.
Hallom, hogy valaki közelít, már azelőtt, hogy meglátnám. A szívverés. Egy pillanatra felrémlik bennem, hogy talán nem kellene ennyire nyugodtan kezelnem a helyzetet, elvégre bármelyik pillanatban megölhetnek, de ez a részinformáció ezúttal hidegen hagy.
Lassan emelem fel a tekintetemet és szinte meg sem lepődöm. Jó a memóriám, nem kell bemutatkoznia ahhoz, hogy tudjam, kivel is van dolgom.
-Nem. –vonom meg a vállamat, anélkül, hogy komolyabb figyelmet fordítanék a férfire.
Az ablak felé fordulok egy pillanatra, majd ismét vissza. Anélkül hagyják el a szavak a számat, hogy komolyabban megfontolnám a mondandómat. Én már csak ilyen vagyok, ha pedig ez bárkit is zavar, hát nyugodtan kövezzenek meg érte.  
-A többi fülke tele van, tehát tulajdonképpen teljesen lényegtelen volt, mit is felelek. Nem igaz? –érdeklődöm csevegő stílusban és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt.

Vérszívó kisasszony

Léna

outfit

Mivel ma nem bal lábbal keltem fel az ágyból, úgy döntöttem, hogy valami jót cselekszem, amivel hasznára válhatok a társadalomnak. Na jó, nem, vagyok annyira önző, hogy olyat tegyek ami számomra érdektelen embereknek is a hasznára válna, de a gondolat éberen tartotta az érdeklődésemet a délelőtt további részében. Miközben fel-alá járkáltam a házban eszembe ötlött egy remek ötlet. Miért ne tehetnék jót a drágával? Meglepem a munkahelyen, mostanában mindig olyan morcosan jön haza, hátha lehetne segíteni ezen a problémán. Igaz, a gondolataim leginkább azon jártak, hogy mit vehetnék fel, mert igazából alig vártam, hogy titkárnőnek is beöltözhessek. Rá kellett döbbennem, hogy az eltartott feleségek élete annyira nem vicces, hiába van ott a bolt, meg Chris az én figyelmem akkor se apad és éreztem, hogy ennél sokkal többre lennék képes. Persze, soha nem voltak az élet irányába akkora elvárásaim, karrier szempontjából legalábbis. Legtöbbször megfelelt nekem ez a szerep, de nem ma. Gyorsan üzentem Emmának, hogy van-e kedve játszani egy kicsit Chrissel és mivel beleegyezett így én is elkezdtem készülődni. Kerestem egy titkárnős ruhát, bár amikor belenéztem a tükörbe, biztos voltam benne, hogy átlag nők nem mernének bevállalni ilyen ruhát, pláne nem a munkahelyükön. Mégsem érintett túlságosan mélyen a dolog, megráztam a hajamat és elköszönve Christophertől és az alkalmi bébicsőszétől már ott sem voltam. Magabiztosan sétáltam be az épületbe, nem törődve a kíváncsi szemekkel, nem zavartak eddig sem,volt időm megszokni. Egyenesen Nate irodája felé tartottam, lassan be biztosan kiismertem magamat folyosók rengetegében. Nem zavart az sem, ha esetleg most nem alkalmas neki, rám mindig kell, hogy időt szakítson. Kopogtatás nélkül léptem be hozzá, de ő persze ki sem látszott a papírok közül. De nem baj, még mindig jót akartam tenni, szóval készítettem neki kávét, közben beszélgettünk egy sort, majd a kezembe nyomott egy halom papírt, hogy vigyem el valami új alkalmazotthoz. Fintorogva vettem tudomásul a dolgot, már ne voltam annyira lelkes, mint amilyennek reggel gondoltam magamat, de ha már itt vagyok és nem bízza rá másra, akkor legyen, hiszen, ezért jöttem. Elindultam ház az ismeretlen hölgy irodája felé, csak annyit tudtam, hogy Lénának hívják és ő is a tanács tagja, akárcsak én. Soha nem árt új arcokkal megismerkedni és bár nem voltam oda az ötletért, szabaddá tettem a bal kezemet és kopogtattam, majd választ sem várva beléptem, igen én ilyen vagyok.
  - Szia. Zavarhatlak egy percre?
Kikukkantok a papírtömeg mögül, igyekszem a legjobb formámat hozni, felveszem a tündérmosolyt és reménykedek benne, hogy az elbűvölő mivoltom nem hagy cserben még egy nővel szemben sem és nem fog rövid úton kitenni az irodájából.

Nicol

Amióta beléptem Bogolyfalva tanácsába, még több papírmunka szakadt a nyakamba. Mondhatjuk talán úgy is, hogy a nyakamba vettem még egy koloncot a többi mögé, csak hogy még kevesebb szabadidőm akadjon, de ha azt az apró tényt nézzük, hogy én mindig is szerettem a munkát, ezzel nem lehet gond. Maximum kevesebbet sütök, valamit valamiért.
Reggel valami oknál fogva nem sikerült a Nap első sugaraival kelnem - nem mintha amúgy bármikor is sikerült volna, mindegy -, és jócskán késésben voltam. Magamra kaptam egy türkiz inget meg egy őzbarna szoknyát, kifésültem a loboncom és a mosakodást követően felkapta a vagy harminc oldalas jelentést, amivel már két napja szenvedtem és loholtam befelé a Minisztériumba. A külsőségek annyira soha sem érdekeltek, de mindig figyeltem rá, hogy bohócot azért ne csináljak magamból és ha lehet, ne szabadidőruhában menjek be dolgozni.
Miután leadtam a feletteseimnek a mappát, rögtön az irodám felé vettem az irányt, hogy elkezdhessem a következőt. És ez minden egyes nap így megy... ha az egyikkel kész vagyok, jöhet a következő. Néha úgy érzem, besokallok és megszöknék, de aztán mindig emlékeztetem rá magam, hogy mit és miért teszek. Előre felé akarok haladni, nem vissza. Nálam nem működik a két lépést előre, egy lépést hátra dolog, az nem én vagyok.
Éppen össze-vissza dobálok egy halom papírt, mert az előbb sikeresen elkevertem egyetlen lapot a hatalmas íróasztalon, amire égető szükségem volna, és egyszerűen nem találom. Kezd felmenni a pumpám, nem kicsit, hanem nagyon, ahogy egyre inkább keresem azt az egy nyamvadt papírt, de sehol sem találom. Most én vagyok a hülye, vak és kiszúrja a szemem vagy valaki szórakozik velem? Paranoiás is vagyok néha, remek.
Már éppen földhöz vágnám az egész stócot, amikor kopogtatnak az ajtón és a résen először csak egy újabb halom papírt látok bekandikálni. Szemöldököm a magasba szökik, ahogy a széles vigyorú nő előbukkan az iratok mögül.
 - Szia. Persze, gyere csak. Remélem, hogy az ott nem munka a kezedbe... - sóhajtok és nyögök fel egyszerre. Ma sem lesz pihenés.

Léna

Amint megkapom az engedélyt, rögtön beljebb sétálok és a hatás kedvéért egyelőre nem mondok semmit. Úgy tűnik, már így is eléggé el van havazva szegény nő, nem akarom rögtön elrontani a kedvét. Pedig ez bizony papírmunka, akárhogy is nézzük, jelentések, tervezetek, feljegyzések és aláírandó papírok. Ezer éve nem volt itt semmilyen rendszer, a Bogolyfalvi dolgok is csak ímmel-ámmal volta vezetve, ide-oda pakolgatták a dolgokat, nem volt rendszer. Most viszont, a frissült vezetőség látja ennek a kárát, mindenki csak kapkodja a fejét és azt sem tudja, melyik agad papírhoz kapjon először. Én személy szerint az összeset kidobnám az ablakon, majd mint aki jól végezte a dolgát elmennék és kilakkoznám a körmömet egy üveg bor társaságában. Persze, én is ismerem a kötelességet és a felelősségvállalást, de szerencsére nem én dolgozok itt, és nem nekem kell eltűrnöm, ahogy irtják az esőerdőt ezért a rengetek számomra teljesen érdektelen dologért. Ugyan én is tudok felnőttként gondolkodni, de ha már felcsaptam lóti-futinak, ennyit igazán megengedhetek magamnak.
  - El kell keserítselek, szerintem az.
A papírtömeg az asztalon landol, megigazítom a szoknyámat és közbepillantok a szobában. Ez sem éppen kellemesebb, mint Nateé, csak kisebb. Ugyanúgy tele van papírral és érezni a kétségbeesés szagát. Nem lep meg, hogy mindenki olyan nyúzottan lép ki innen és ha hazamegy szinte semmihez sincs kedve. Pedig a munkaerő fiatal és lendületes.
  - Szeretnéd, ha esetleg segítenék valamiben?
Igaz, a kérdés nem egészen őszinte, de bocsásson meg érte mindenki, ez a természetemből fakad. Én igyekszem, már amennyire tőlem telik, de mégis kissé hamiskásnak hat a kérdés, amit még a süket is kihall a sorok közül. Úgyhogy, mielőtt választ kapnék, inkább leguggolok és szedni kezdem a papírokat. Néha elolvasom a fejlécüket, de egyik sem ragadja meg igazán a képzeletemet. Gépiesen rakodom fel őket az asztalra, egészen addig amíg egy tanácsos papír nem akad a kezembe.
  - Hallottam, hogy te is tagja vagy a tanácsnak..
Igen, ez valami beszélgetéskezdemény lenne, ennyi telik tőlem és nem több. Megszoktam, hogy a nőknek nem igazán vagyok a kedvence, nem szeretnek a maguk közelébe tudni és beszélgetni se szívesen beszélgetnek velem. A barátaim ez alól kivételek, de az idegenekkel mindig kicsit óvatosabb vagyok.

Nicol

Persze van, hogy én is mindent itt hagynék és rohannék világnak, vagy csak haza, hogy elmerülhessek egy kád vízben. Viszont ezt nem tehetem meg, ha valaki lenni akarok. Azt mondják, meg kell dolgozni azért, hogy lehess valaki, na és majd ha lettél valaki, akkor majd csinálhatsz jobb dolgokat is, mint a kemény munka. Persze nem azt mondom, hogy a vezetőknek nem kell dolgozniuk, sőt úgy hiszem, falunk polgármestere is eléggé el lehet havazva mióta hivatalba lépett. Nem is csak ő, az egész Minisztérium fel van bolydulva, mindenki rohangál, mint a mérgezett egerek.
Majdnem sírással nyugtázom, hogy a nő bizony egy újabb adag munkát hozott, holott még az előző kettővel sem vagyok készen. Én nem tudom, ezek ott lent mit csinálnak az első emeleten, de egy kicsit szüneteltethetnék most már a papírokkal való dobálózást, mert lassan, de biztosan meg fogok fulladni.
 - Hát ez remek, mit ne mondjak - csattanok fel fojtott hangon. Nem kenyerem a kiabálás, főleg nem olyanokkal, akik egyáltalán nem érdemlik meg, de nem tudom leplezni ingerültségemet. Kezdenek lemerülni az elemeim, lehetne már hétvége, hogy egy kicsit, csak egy icipicit kikapcsolhassak, mert ez az éjszakába nyúló munka már kikészít idegileg. Ilyenkor szeretem, hogy egyedül élek, nem tudom kin levezetni a mérgem és ez egy jó dolog.
Mivel kihallom a kérdéséből - igen, értek az emberek nyelvén -, hogy igazából nem nagyon fűlik a foga a dologhoz, csak udvariasságból beszél, udvariasan, egy apró mosollyal az arcomon elutasítom.
 - Hagyd csak, elboldogulok majd valahogy. Viszont téged nem igazán láttalak még errefelé. Te is itt dolgozol? - szakadnak ki belőlem a kérdések rögtön. Ilyen a természetem, nem igazán tudok vele mit kezdni. Akinek nem tetszik, az faképnél hagy vagy leüt, ez a két opció létezik.
- Igen, én is beléptem, de nem igazán tudom, jó ötlet volt-e... - mormogok a nem létező bajszom alatt, miközben én is leguggolok és szedegetem össze az iratokat a földről. Diadalittasan emelem ki a példányt, amit kerestem a kupacból, a többit pedig összefogom és visszadobom az asztalra. Majd elrendezem őket, nem lehet mindent egyszerre.

Léna


Nem mondom azt, hogy sajnálom, mert akkor hazudnék, ez a munkája ezért van itt. Mégis szánalommal teli arccal pillantok rá, én személy szerint soha nem tudnám ezt csinálni, az iroda mogorva és picike, nincs tér és gyakran van olyan érzésem, hogy falak közelednek és össze akarnak nyomni. Na ez az, amiből én nem kérek, most is önkéntes alapon vagyok itt, de legszívesebben itt hagynám az egészet és hazatopognék. A helyzet az, hogy otthon se tudok nagyon mit csinálni, ott van a bolt, de valahogy ahhoz most nem igazán van kedvem, szóval marad ez, a sok rossz közül még ez az amit jelen pillanatban a legjobban eltudok viselni.
  - Már mindegy.
Az asztalra teszem az utolsó földön heverő papírt, felpattanok és lazán nekidőlök az asztalnak. Nem szeretek egy helyben állni, akár a katonák a sorfalban, attól mindig feszélyezve érzem magamat. Mérlegelem a kérdést, ide-oda pakolom az agyamban, nem tudom, hogy mi lenne a legcélravezetőbb. Nem szeretném, hogy az alapján ítéljen meg, hogy mit keresek itt. Viszont az első benyomás már megvolt, szóval akár az egészet le is lehetne húzni a wc-n, megköszörülöm a torkomat és a fülem mögé túrok egy kósza szőke tincset.
  - Nem, csak segíteni jöttem be. A férjem itt dolgozik.
Összevonom a szemöldökömet, és inkább a papírokat nézegetem, amik az asztalon hevernek. Majd rájön ő, ha annyira akar, igaz, sok ember dolgozik itt és valószínű, hogy Nate nem igazán reklámozta, hogy van otthon egy véla felesége meg egy pici fia, de mégis elég nyilvánvaló a dolog, ez egy falu, mindenki tud mindent.
  - Én is tagja vagyok a tanácsnak, elkél a segítség, még akkor is, ha jelen pillanatban csak koloncnak érzed.
Könnyedén vonom meg a vállamat. Most már elég infót kapott arról, hogy rájöhessen ki is vagyok igazából. A hatás kedvéért inkább várok, kivételesen türelmesen míg leesik neki a tantusz, időm mint a tenger.

Nicol

Nekem sem éppen ez az álommunkám, én sem azért dolgozom most, hogy a jövőben is itt porosodjak az akták mellett az irodában. Szeretnék bevetésekre menni, szeretnék komolyabb feladatokat kapni, képezni magam, de ez mind csak úgy érhetem el, ha felkapaszkodom azon a bizonyos szamárlétrán. Azt pedig nem lehet máshogy elérni, csak kemény munkával.
Hálásan pillantok a nő felé, ahogy leteszi az asztalra az utolsó papírt is. Ritkán akad segítségem errefelé, mindenkinek megvan a saját gondja-baja, senki sem ér rá azzal foglalkozni, hogy a másiknak éppen milyen szinten temeti be az irodáját a papírtenger. Számukra ez egészen mellékes dolog, csak legyen valaki, aki megcsinálja és rendszerezi őket. Hálátlan feladat.
 - Ismerhetem a férjed esetleg? Annyira ismerős vagy nekem, ne haragudj meg érte, nem tudlak hova tenni - még egyszer gyorsan végigfuttatom a tekintetem a jól öltözött nőn, aki mintha egy újság lapjai közél lépett volna elő. Finom, fiatalos vonások. Teljesen biztos, hogy láttam már valahol, de egyszerűen nem jut eszembe, hogy hol. Túlságosan lefoglalnak mindig a dolgaim, talán kicsit szórakozott vagyok és a nem lényeges információkat szelektálom. Jó tulajdonság, de néha idegesítő, ha egy ilyen helyzetben találja magát az ember.
- Óóó - szinte hallani lehet a koppanást, ahogy leesik a dolog. Legszívesebben az előző kérdéseimet visszavonnám, de már nem lehetséges. Érdekes dolog, hogy már másfél éve élek a faluban és a mai napig nem tudtam pontosan megfigyelni annak vezetőit. Még egyszer megnézem a nő arcát, hogy biztos legyek a dolgomban.
 - A polgármester úr felesége, elnézést kérek, sajnos nem sok időm és lehetőségem jutott eddig a falu életében részt venni, így nem esett le először. De akkor gondolom mostantól elég sűrűn fogunk találkozni, a tanács gyűlésein is - kissé elpirulok. Ez az én formám, mindig sikerült érdekes szituációkba kevernem magam.