Bárki, aki sütit szeretne venni
Bünti ^^"

---

Bár jól elbeszélgettem Amirával, tudtam, hogy nem úszhatom meg büntetés nélkül azt az estét. Addig még oké, hogy süteményt kell árulnom, és a bevétel az iskoláé, de, hogy ezt superman jelmezben, már elég röhejes. Na, de nem vitatkoztam vele, mert még mindig jobb ilyen jelmezben, mint mondjuk hercegnőnek öltözve, vagy tudjam is én, hogy milyen nevetséges lányos jelmezek vannak még. A sütisdobozok megvoltak, be volt árazva is, nekem csak el kellett adni. Nem valami eget rengető feladat, csak legyen valaki, aki vesz is. A jelmez is pipa, és már azon fáradozok, hogy valahol felállítsam az asztalt, és megkezdjem az árusítást. A Fő utzán nincs túl sok hely, és az irányt a tér felé veszem. Néhányan meg is bámultak, hogy miért így sétálok végig a járdán, de nem mondhattam azt nekik, rossz voltam, és ez a büntetésem. Csak megvontam a vállamat, és mentem tovább, egészen a térig. Ott betámadtam az egyik padot, ahol jó hűvös van, felállítottam a kis asztalt, kipakoltam a süteményes dobozokat, leültem a padra, és vártam. Nem fogok én senkit sem követni, hogy vegye meg, nem az én stílusom. Szerintem, egész forgalmas helyen vagyok ahhoz, hogy sokat eladjak. Az ára sem olyan vészes, és még én is vennék magamnak, ha nem lenne benne mogyoróveszély. Telt-múlt az idő, de sehol nem láttam egyetlenegy ismerőst sem, akit magamhoz tudtam volna hívni, hogy ne unatkozzak. A dobozok szépen fogynak, már 25-tel eladtam, de még mindig megvan a háromnegyede. Amira, addig úgy sem enged vissza, ameddig el nem adom mindet, és ha rajta múlik, egész este itt fogok dekkolni… takarodóig biztosan. Unottan dőlök rá az asztalra, és nézem azokat az embereket, akik elhaladnak előttem. Mindegyikre reménykedve tekintek, hogy legalább egy dobozzal vegyen, de nem sűrűn akarnak megállni. Bár jönne valaki, aki megveszi a maradék 75 dobozzal, és mehetnék már vissza a szobámba.

Sütiárus-Superman

Hétvége. Áldott hétvége. Annak ellenére, hogy kezdtem belejönni a bagolykő ritmusába, még mindig nem voltam hajlandó rendesen tanulni, vagy figyelni vagy akármit is tenni, ahol meg kell erőltessem magam. A kviddicsen kívűl. Nem voltam meggyőződve, hogy a terelői poszt a legalkalmasabb számomra, mivel én alapból igen veszélyes és kétballábas vagyok, úgy hogy ütőt adni a kezembe nem túl biztonságos. Szinte szokásommá vált a faluba való kiruccanás, amikor csak tehettem lementem, és már egész jól kiismertem magam az utcácskákon. Általában a játszótéren tanyáztam, de még volt csomó hely ahova nem látogattam el. Ma délután egy hosszabb sétára indultam a Fő utczán, de egy idő után a Boglyas téren kötöttem ki. Megindultam, hogy ledobjam magam egy padra, lehetőleg árnyékba, mert már úgy éreztem, túl sokat ültem a forró napon. És akkor észrevettem. Nem állt szándékomba megsérteni...vagyis inkább szemberöhögni szegény srácot. Pár méterre tőlem egy velem egykorúnak tűnő fiú ült a padon, superman kosztümbe feszítve és mogyorós sütiket árulva. Megpróbálva abbahagyni a röhögést és csak egy széles mosolyt festve az arcomra közelebb mentem. Pár másodperc múlva felismertem, ha jól tudom mugliismeretre járunk eggyütt, sőt, ő a tanársegéd újabban. Biztos büntetést kapott.
-Khm... Szia! -köszöntem neki, megpróbálva nem kacagni.-Nagyon jó a szerkód -nevettem el magam.- Mogyorós? -vettem fel az egyik dobozt.

Egyelőre csak Tiff ^^

Szuper, már csak az hiányzott, hogy egy sulis társam meglásson. Igaz, ennek nagy volt a valószínűsége, hiszen sok diák jár le a faluba, de jobban örültem volna, ha a jelmez nélkül látnak meg. Mindegy, a lány nem igazán ismerős, nem kell attól tartanom, hogy ismerőstől fogom visszahallani. Meg nem tehetek róla, hogy Amirának ez pattant ki az agyából.
– Szia. Gondolom mennyire. –vigyorogva néztem rá, és nem igazán zavart, hogy kinevetett. A végén még jó móka lesz ez az egész, és csak egy sütiárulásos napnak fogom fel az egészet. – Igen, mogyorós, és ezért nem ehetek belőle. 10 sarlóba kerül egy doboz, és az iskolát támogatod vele, ha veszel. –nem hiszem, hogy nagyon érdekelné a lányt a támogatós része. De legalább van társaságom, és nem fogok unatkozni. Kivéve akkor, ha elmegy. Viszont, valahonnan nagyon ismerős az arca, csak most nem jut eszembe, hogy honnan is. Valamelyik óráról ugrott be az arca, mert egyik folyosón sem találkoztam még vele. – Nagyon sietsz? –kérdeztem meg mosolyogva tőle, közben eladtam még pár dobozzal a süteményből, az errefelé sétálóknak. Már egészen jól haladok, és sikeresen lecsökkent öttel a dobozok száma. – Ismerős vagy, csak nem tudom melyik óráról is. –jegyzem meg, csak úgy mellékesen, és hátha neki beugrik, hogy milyen óránk is van együtt. Bár elől szoktam ülni, és ritka az, hogy én forgolódok, de egyetlen egy óra van, mikor a tanári asztal körül vagyok, és az a mugliismeret. Ott, jobban meg tudom szemlélni a diáktársaim arcát, és lehet, hogy... – Csak nem mugliismeret? Egyébként Nagy Bátor Đominic vagyok. Benned kit tisztelhetek? –kérdeztem mosolyogva, majd arra a felnőtt nőre pillantottam, akinek a kisgyereke mindenáron kiharcolt egy doboz sütit. Ismét csak csökkent a száma a megmaradt süteményeknek, és ez csak nekem jó. – Leülsz? –ajánlottam fel a mellettem lévő helyet, és ha igent mond, akkor arrébb csusszanok a padon.

Sütis-Superman

-Igen, mugliismeret -bólintok, majd letelepszem mellé a padra. -Hát ennyire felejthető vagyok? -mímelek szomorúságot, majd elvigyorodom. -Allergiás vagy a mogyoróra vagy csak nem szereted? -kérdem oda sem nézve, közben kihalászom a zsebemből a 10 sarlót, lecsapom az asztalra, és már fel is bontom az egyik dobozt. Vicces, hogy szegény srác pont így kell üljön.
-Tiffany Elswood -mutatkozom be miután lenyelem az első süteményt -Isteni -örvendezek. Az édesség a másik gyengém a gyerekek után. Két dolog amit egyszerűen imádok. -Hány dobozzal sikerült már eladni? -érdeklődöm az asztalon lévő sütihegyet fürkészve. Mosolyogva nézek a kisgyerek után, aki már is vidáman habzsolja a megszerzett finomságot. Úgy döntök kedves leszek, minek nyomorítsam meg még jobban Domit?
-És a superman cucc ötlet honna jött? -kérdem nevetve- Vagy -hadd találjam ki- büntetés, mi? Mit vétettél az iskola ellen? -érdeklődöm tovább tömve magamba az édességet. Azonnal török ülésbe tornázom magam, hisz szinte mindig így ülök. Emlékszem, amikor kicsi voltam, egyszer én is árultam sütit. Végül apa vette meg az egészet, mert én sütöttem, és enyhén szólva lett ehetetlen. De azért jó móka volt. Csak én egy cuki hat éves kislány voltam, és nem egy supermannek beöltözött tini srác.

A kis süteményárus

Végre nincs hideg. Ez volt az első gondolatom amikor reggel kinéztem az ablakon. Sütött a nap, mégsem volt hőség. Tökéletes idő arra, hogy kimozduljunk egy kicsit. Amint Chris felkelt felöltöztettem és elindultam vele a városháza felé. A cél az volt, hogy meglátogatjuk Natet, utána megyünk tovább, de a kis látogatás elhúzódott egész délelőtt. Egy rövid ideig várnunk kellett, aztán meg nem bírtunk elszabadulni. Chris mostanában jobban odavolt az apjáért, mint értem, de nem vettem zokon. Én nem tudtam apró lángcsóvákat előcsalni az ujjaimból, Chris legnagyobb bánatára. Így amikor kiléptünk a hűvös épületből, és az ölembe vettem a babát rögtön elkapta az egyik ujjamat, mikor pedig nem történt meg a csoda amire várt, egyszerűen ráharapott.
- Chris, fejezd be, én nem tudok a semmiből tüzet csinálni.
Hiába korholtam le, ő csak kinevetett. Bár még nem tudott beszélni de megértette azt, amit mondtunk neki, más kérdés volt, hogy egyszerűen csak elengedte a füle mellett. Helyette inkább elkezdett kapálózni, ezzel jelezvén, hogy ideje letennem. Bár magától még nem tudott járni, de ha fogtuk a kezét, már lépegetett. Így még lassabban haladtam, mint szerettem volna, de nem bántam, mert ő jól szórakozott. Óvatosan lépkedtem mögötte, figyelve arra, hogy ne lépjek rá a tűsarkaimmal, vagy ne csapjam meg a táskámmal amibe valószínűleg ő is belefért volna.
- Na tessék, a végén még legyalogolsz a cukrászdáig.
Mosolyogva nyomok egy puszit az arcára, de hamar megunja ezt is, inkább kegyesen hagyja, hogy felvegyem és tovább cipeljem.
Már épp a téren vagyunk, épp, hogy nem érjük el a célunkat, amikor a karomban lévő kisördög kiabálva ad hangot az új felfedezésének. Apró kezeit két gyerek felé nyújtogatja, akik mintha sütit árulnának. Ahogy közelebb lépdelek hozzájuk Chris egyre lelkesebb lesz.
- Szeretnéd megkóstolni mi?
Egy ideig még eljátszadozom a babával, mit sem törődve a két gyerekkel, akik elé hamarosan meg is érkezek. Mikor pedig ott vagyunk leguggolok, leteszem a babát, hátralibbentem a hajamat és megjutalmazom mindkettőjüket egy elbűvölő mosollyal.
- Csak nem büntetésből árulod?
Kérdem a kisfiútól, akire immáron fel kell néznem, de ez egy csöppet sem zavar, inkább ez, minthogy a magasból kelljen lenéznem. A kislány pedig, nos, ő csak függelék, nem igazán köti le a figyelmemet, tekintve, hogy úgy néz ki, nem hozzá jöttünk.

öltözet

Tiff, Nicol és Chris *-*

– Mondhatni igen, mert nem nagyon látom, hogy veled baj lenne az órán. A rosszak nevét előbb sikerül megjegyeznem. –nem sértésnek szántam, de ez az igazság. Mindig azoknak a neve marad meg elsőre, akik a legzűrösebbek, s miért? Mert, mindenhol azt lehet hallani, hogy az illetőt mit csinált, és így könnyedén berögzül. – Igen, allergia. Köszönöm az iskola nevében. –fancsali képpel söpörtem bele a pénzt a dobozba, amibe gyűjtöm. De nem baj, már csak 65 dobozkával kell eladnom, és szabadság. A kérdése után, gyorsan összeszámolom a pénzt, és utána Tiffre pillantok, hogy közöljem vele az eladott mennyiséget. – A tiéddel együtt 35-t. Még 65 dobozzal van hátra, de ha így megy, akkor pár óra alatt túladok rajta. –válaszoltam hosszan a kérdésére. Bízom abban, hogy igazam lesz, és legkésőbb két órán belül, eladom az összes sütit, és visszamehetek a suliba, hogy levegyem ezt a jelmezt. Egyszerűen megsülök benne, és ez nagyon nem jó.
– Igen, büntetés. Semmit, csak kimentem az erkélyre, és elszaladt idő. Amira meg megfogott, és ezt kaptam büntetésül. –vontam meg a vállamat, olyan "nem izgat a dolog"-ként. Nem azzal van a bajom, hogy büntit kaptam, csak ne ebben a hülye szerelésben kellene árulnom. Bár, így a gyerekes anyukák vesznek sütit, és csak annyiban előny, másban nem. Közben újabb doboz süti mínusz, meg a távolban észreveszek egy nőt, akinek a karjában egy kisgyerek, hogy is mondjam... eléggé ide akar jönni. Az anyuka eléggé fiatal lehet, de nagyon jól néz ki. Egyáltalán, szabad nekem ilyesmit mondanom? Mire feleszméltem, már itt is vannak az asztalnál, és meg is kérdezi, hogy büntiből árulom-e. Biztosan ő is a suliba járt, ha már így köszönt, de halványan elmosolyodom rajta. – Csak a jelmezt tartom büntetésnek, a süti árulását nem, mert azt szeretem csinálni. Hogy hívják a kisfiút? –érdeklődöm, miközben a kis lurkóra nézek, majd az édesanyjára. Elveszek egy doboz sütit, kibontom, de mielőtt a kisfiúnak adnék belőle, felteszem a kérdést is. – Szabad? –utalok itt arra, hogy odaadjak neki egy darab süteményt. – Tiffany, nézd milyen aranyos. –fordulok oda a lányhoz, majd vissza a kisfiúra. Nekem is van már kistesóm, igaz, még nem találkoztam vele, de anyuék küldtek róla képet, és nagyon aranyos. A kisgyerekek mind cukik, és zabálnivalóan édesek. Ha az édesanyja megengedi, akkor odaadom neki a sütit, és figyelem, ahogyan elmajszolgatja. – Gondolom maga is Bagolyköves volt, ha már így kérdezett rá az árusításra. –mosolyogva néztem rá a nőre. Ha majd a nevét is megtudom, akkor tudok kérdezősködni a többiektől, hogy mit tudnak róla.

A kis süteményárus


Most ahogy elnézem, egész kis aranyos a gyerek, megérdemli, hogy normálisan bánjak vele. Ráadásul ahogy elnézem, Chrisnek nagyon tetszik a színes ruhája, bár fogalmam sincs, hogy mi akar lenni, de nem is igazán érdekel.
  - Úgy tűnik, a prefektusoknak még mindig van fantáziája. Igen, én is az iskolában jártam, de az már nem most volt. Most itt lakunk a faluban a férjemmel.
Én is kaptam büntetést, nem is egyszer, az már más kérdés, hogy sokszor előfordult, hogy nagy ívben tettem rá. Vigyorogva figyelem Christ, ahogy apró kezeit nyújtja a kisfiú felé.
  - Christophernek hívják.
Rámosolygok a kis srácra, magamban pedig jót szórakozok rajta, hogy reagálna, ha rendesen bemutattam volna a kicsit. Christopher Rhys Vincent Loughlin, igen, megbüntettük a gyereket, de majdcsak nem lesz ránk mérges.
  - Hát persze, megpróbálhatod, de nem tudom, hogy megeszi-e. Milyen sütemény?
Nagy rá a ráció, hogy Chris megkóstolja, és olyan messzire hajítja amennyire csak tudja. De próba szerencse. Azzal a két fogával nagy csodát nemfog végrehajtani, maximum szétáztatja, aztán szépen odaadja a kezembe, hogy egyem meg én.
  - Mennyi sütit kell eladnod?
Esetleg segíthetek neki, van pár ismerősöm aki szívesen majszolgatna süteményt. Megigazgatom a szoknyámat, a hajamat a bal vállamra húzom és egy ideig csöndben figyelem a fiúkat.
  - Mi lenne ha megszabadítanálak egy jó pártól? A minisztérium kirendeltségén sokan dolgoznak.
Rávillantok egy mosolyt és még rá is kacsintok, biztos ami tuti. Nem tudom, mitől fogott el most ennyire a segíthetnék, de talán az tetszik ennyire, hogy Chrisnek megtetszett a kisfiú.
  - És téged hogy hívnak?
Milyen régen tettem fel ezt a kérdés bárkinek is, ez az Nicol, ügyes vagy, haladás.

Super-sütiárus, Barátságos vevők

 Nagyban zabálta a sütit, és nem igazán figyelt a vevőkre, csak akkor reagálta le, mikor Domi rászólt, hogy nézze meg a kisgyereket. A lány szinte eldobta a dobozt, olyan lelkesedéssel hagytja abba az evést, és tornázta le magát a padról. Akármilyen kőszívű volt, a gyerekek voltak az igazi gyengéi. Rajongott értük, annak ellenére, hogy ő sosem volt megáldva egy testvérrel. Talán éppen ezért, de egyszerűen imádta őket.
-Tényleg nagyon aranyos -nevet rá barátságosan a kisfiúra, és leguggol, hogy nagyjából az ő szintjén legyen, és belebámulhasson a nagy gyerek szempárba.
-Christopher, milyen szép név -mosolyog rá a csinos hölgyre aki feltehetőleg az anyuka, és a nővel eggyüt vigyorog rá a két srácra, akik már is jól kijönnek. Annak ellenére, hogy Tiffany nagyon szereti a gyerekeket, azok -ritkán ugyan- de nem mindig szeretik őt, ezért egyrészt fél is kapcsolatba lépni velük.
 Most is inkább ott ül szépen össehúzva magát, és nézi a kis idillt, Domival, a színes superman ruhájában, a mosolygós anyukát, és a nagy, kíváncsi szemű Christophert. Olyan felemelő látvány. Próbálja nem elnevetni magát a kisfiú viselkedésén, ahogy figyeli, hogy akkor most mi is történik, hogy kap e a mogyorós süteményből ő is.

A Polgármester Úr

Még mindig nem tudom elhinni, hogy szombaton egy katonai táborban leszek. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a nevelőszüleim hogy utálhatnak ennyire. Ja, persze, azt hiszik, attól majd fegyelmezett leszek. Egy nagy frászt. Különben miért nem engedik, hogy éljem a saját életem. Ők is voltak fiatalok, megérthetnék ezt. De nem, nekem szenvednem kell. Viszont abban biztos lehetnek, hogy életem végéig utálni fogom őket, az 100%. Mi a francért vettem fel egyáltalán Vincent nevét? Miért kötődtem hozzá annyira, hogy a vezetéknevem Leroy legyen? Istenem, olyan hülye vagyok. Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet és Janey nem szeretett volna meg ennyire, vagy épp fordítva.
A mai napom fénypontja pedig az volt, hogy elkéredzkedtem a könyvtárba. Természetesen az "anyám" beleegyezett. Viszont megkérte Brigette-t arra, hogy figyeljen rám és a könyvtárban is velem legyen. Most már tényleg ennyire nem bízik bennem? Tudhatná, mostantól nem fogok meglógni, mert úgyis megtalál és végem van, mint a botnak. Nem, engem követnie kell az egyik családtagnak. Végül Brigette-t elküldtem melegebb éghajlatra, ám ő csak maradt, az egyik könyvespolcnál nézett engem. Ez már komolyan felháborító.
Pár nappal ezelőtt újra választották a polgármestert, aki az ismerősünk, Nate bácsi lett. Örültem neki, mert őt tényleg szeretem, kedves és biztos vagyok benne, hogy nem küldene el katonai táborba. Ezért még ma megkértem Janey-t, hadd látogassam meg a minisztériumba Nate bácsit. Azt mondta, csak akkor, ha lejelentkezek Vincentnél. Én mosolyogva közöltem vele, rendben, jelentkezek. Viszont a hangomból érződött az utálat. Bah, hányok ettől az egésztől. Egy laza, kék színű, egyszerű farmerben és egy farmerkinézetű ingben indulok el otthonról. Az utcán végig a földet bámulom. Nem akarok felnézni, mert akkor mindenki látná a vörös fejem, ugyanis annyira mérges vagyok. Legszívesebben leátkoznám az egész "családom" de úgyis én veszítenék. Pár perc alatt megérkezek. Belépek a nagy épületbe, ahol még csak egyszer jártam. Gyors léptekkel igyekszem az első emeltre, ugyanis ott van Nate irodája. Megállok az ajtó előtt és kopogtatok, itt kell lennie.

Büntetés végrehajtás

Már nagyon kíváncsi volt a feketeség, hogy a kis Domi milyen módon hajtja végre a büntetést, amit kiszabott rá amikor rárobbantotta az erkélyen az asztalt meg a székeket. A sütiárusítás nem annyira vészes, de mondjuk jelmezben ilyen jó időben azért nem lehet szegénynek kellemes.
Lassan kelt fel ezen a napon, és lassan készült el. A faluban még máshova is akart menni, szóval mielőtt felöltözött volna, berakott a táskájába az extra adag süti mellé még pár dolgot. Hosszú haja hullámokban omlott a vállára, és szokásához híven szoknyába és magassarkúba bújt egy szép felsővel és blézerrel, amit azért húzott fel, hogy ha netán tovább marad, legyen ami megvédi a hűvös széltől.
Leo pórázát zsebre rakta, ugyanis Ecset is velük tartott, ami eléggé nagy problémákat tud okozni. Ha a kettő együtt kiszabadul, és a puffskein felpiszkálja az oroszlánt, akkor ott aztán nagy lesz a kergetőzés, ami hát a falu kellős közepén nem lenne túl kellemes. Így az esetleges balesetek elkerülése érdekében ezzel együtt indultak el hármasban, a hosszabb, mindenki által ismert faluba vezető úton.
Ahogy leértek, a lány rácsatolta a nagymacskára a méregzöld pórázt, Ecset pedig kényelmesen elhelyezkedett annak hátán. Nem siettek sehova, Mira mosolyogva figyelte a fákat na meg a hét ágra sütő Napot.
Már távolról látta, hogy hol van a fiúcska standja. Többen is voltak körülötte, és elégedetten mosolyogva sétált oda hozzá. Leot tisztes távolban tartotta a kicsi fiútól aki vélhetőleg az anyukájával vásárolt sütit.
-Sziasztok -köszönt egy halvány mosolyt eresztve mindannyiuk felé. -Látom ügyesen árulod a sütiket. Hoztam még utánpótlást, hogy nehogy hamar végezz -ezzel a táskája tartalmát kiöntötte a dobozokra, így a meglévő dobozok száma a kétszeresére nőtt. A saját kiömlött holmijait visszadobta a tértágítóval ellátott kis táskába, aztán körbepillantott a téren.
-Majd még visszajövök -biccentett Dominak, és ezzel ott is hagyta őket. Az ellenőrzés megvolt, de azért még ránéz később, hogy hogy áll. Ha kell, estig ott fog lebzselni.

Ruha

Várffy-Zoller Róbert
Péntek délután

A Maid Café már egy ideje véget ért. A visszajelzések többségében pozitívak voltak szerinte, bár volt egy eset, amire semmi szükség nem volt és ami első pillanatban majdnem szívbajt okozott nála. Természetesen a róka látogatására gondolunk a cafésok köreiben, ugyanis az egyik vendégnek sikeresen az ölébe lett hányva és aki mindezt kivitelezte, Niki volt. A lány mentségére legyen mondva, a gyomortartalom Ace Ventura állapotát egy bájital idézte elő és nem szándékosságról volt itt szó. Utána szépen eltakarítottak, nagyobb gond nem lett belőle, de mégis a gondok nem értek véget. A kölcsönzött asztalokat-székeket vissza kellett szolgáltatni, s mivel ő kérte ki őket, őt korholták le, mik azok a karcolások a berendezési tárgyakon? A sírás kerülgette ezért, de felbugyogott benne egy más érzés, gondolat is: az az idősebb fiú... ha egyszer a markába kaparintja, valahogy leveri rajta azt a fejmosást, amit helyette ő kapott meg.
Ennek szellemében született meg az ötlet a fejében: kiplakátolni jól látható helyre a földszinten a következő szöveget  "Tartozol nekem a Maid Caféért, Várffy! Ha férfi vagy, gyere és rendezzük le a dolgot szemtől szemben, vagy megjárod! Várlak pénteken délután a bogolyfalvi játszótéren!" . Kicsit úgy állította be az üzenetet, mintha hú, de veszélyes lenne és ki tudja, mit akar művelni áldozatával, holott nem, csak egyszerűen erre a stílusra állt rá a pennája. Jelenleg éppen egy hintán ücsörög elszánt arckifejezéssel és a büntetés utolsó pontjait tisztázza magában egy elégedett szájszélrángással. Ez arra bizonyíték, hogy igyekszik a mosolyát visszafojtani, ami talán túlságosan és megalapozatlanul elégedett volna most a helyzethez mérten. Egyelőre ide kellene érnie büntetése végrehajtójának, de addig is finoman hajtani kezdi magát, hogy éppen csak szállingózzon és bármikor kényelmesen megállíthassa a játékeszközt, ha "Várffy" -ahogy Niki emlegette akkor- befutott.
Mellesleg a büntetés alkalmából mondhatni kitett magáért. Sehol egy nyúzott felső (átlag szinte minden ruhájának alja meg van gyilkolva kicsit, mert húzogatja őket a végtelenségig), helyette virágos, ujjas blúzt és mellé háromnegyedes farmert húzott, hogy azért mégis terepre legyen öltözve. Ám még ezek mellé sem volt hajlandó lecserélni pillangós teniszeit. Azok maradnak és kész. A fülében ott csillog a pillangó alakú fülbevalója, de egyéb ékszer nem vehető észre rajta.

Katie Runa Blackwood

Még mindig elfogott az undor, ha visszagondoltam a kávézóban történtekre. Nyilvánosan lehánytak, közröhej tárgya lettem, megint én jártam rosszabbul a Niki elleni összecsapásban. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis senkin egyszer se tudtam még kifogni, nagyon szeretheti Fortuna istenasszony. Mindennek tetejében még felelőssége is akartak vonni egy feltűnő plakát tanúsága szerint. Természetesen Nikit véltem felfedezni az akció mögött, a Várffy megszólítás rá vallott. Sokszor nyaggatott már azzal, hogy játsszuk le újra a döntetlennek nyilvánított párbajunkat, amit én következetesen elutasítottam. Igazán észrevehette volna magát, múltkor is porig aláztam, és csak azért nem hirdettek ki győztesnek, mert el akarták kerülni, hogy kiverje a hisztit. Iskolaelsőként hihetetlenül nagyra tartotta magát, azt hitte, hogy ő az atyaúristen Mindenesetre ezt a címet sikerült elvennem tőle, de úgy tűnik, hogy még mindig nem volt képes reálisan értékelni a képességeit, nem akarta elismerni, hogy fényévekkel jobb vagyok nála.
Most azonban elfogadtam a kihívást, meguntam a szájkaratét, végérvényesen le kívántam rendezni vele a dolgot. No meg abban is reménykedtem, hogy tényleg egy az egyben kíván szembeszállni velem, nem lesz általa semlegesnek titulált, de valójában neki kedvező döntőbíró, és nem csődíti oda az annyira irritáló csókosait se. A játszótérre érve azonban rögtön csalódtam, Niki sehol, csak Runa ült egyedül a hintában. Most vagy azért küldte ide a lányt, mert berezelt és visszalépett, vagy korán érkeztem és még csak ő volt itt a Niki szektából. Utóbbi meglehetősen valószínűnek tűnt, tekintve, hogy a plakáton meghatározott péntek délután elég tág időkeretet jelölt.            
- Hello! Na hol van Niki? - alaposan visszafogtam magam, még köszöntem is, mert Runával igazából semmi bajom nem volt, nem is ismertem közelebbről. Persze sokszor ez se szokott megakadályozni abban, hogy kíméletlen legyek, de ő amolyan aranyos kis lánykának tűnt, akire nyomós ok nélkül nem tudnék még én se ráförmedni.

Akkor maradjunk csak a Róbertnél  

Elüldögél, hajtja magát időről időre és közben a kezdeti elégedettsége kezd átmenni valamiféle kínos érzésbe. Amióta itt van, eléggé kinyílt a csipája. Ezt egészen biztosan annak a számlájára írja, hogy annyiféle emberrel ismerkedett itt meg, hogy képtelenség nem változni közben. De már késő kihátrálni, a felhívást kirakta, büntetése áldozatát várja. Vissza szeretné fizetni neki a közvetett adjonistent a maga módján. Ő nem Niki stílusban, hogy párbajozzon, oka sem lenne rá, hiszen nem is ismeri még ezt a fiút, csak annyit tud róla, hogy oda kellett volna menjen az asztalához, mert kíváncsiságot ébresztett a másik félben. Nos ez elmaradt, ellenben most mégis teljesíteni fogja a gazda kérését, még ha furcsább módon is, ami a kontextust illeti.
Amint a léptek zaja megüti a fülét, felkapja a fejét abba az irányba és máris kavicsméretűre zsugorodik a gyomra az idegességtől. Talán túl nagy fába vágja a fejszéjét, talán túl sokat akar. Nem tudja. Annyi biztos, hogy már nem tudja megakadályozni, hogy "Várffy" ideérjen és megszólítsa. Reszketegen felsóhajt a köszönés-kérdés duótól, ez tisztán hallatszik is, aztán felhúzódzkodik, de még így is jó egy fejjel kisebb az úriembertől. Látszik rajta, hogy erősen töri a fejét, meg az arca már lángvörös, de feláll a hintára, hogy némi magasságot nyerjen Várffy Úrral szemben.
-N-Nagyobb vagyok nálad, nem ijesztesz meg! - Kislány, érdekesen indítasz. Ha ettől nem fog elkezdeni sírva röhögni a fiú, akkor is minimum a hozzáállás, a vörös fej és az elszánt arckifejezés mosolygásra adhatnak okot a rellonosnál.
-Niki nem jön, mert én hívtalak ide.- mély levegőt vesz és még az eddigieknél is jobban összeráncolja a szemöldökét, halálkomoly fejet vág, ami nála pont, hogy röhejesen jön ki, bár az aranyosan-röhejes fajtából.
-Először is sajnálom, ami a Maid Caféban történt, hogy... hogy lerókáztak.- szem lesüt, aktív földbámulás bekapcsolva pár másodpercre, majd egy mély levegő és folytatja.- Azt viszont tudd meg, hogy leszidtak engem jó alaposan, mert felkarcolódott az asztal és a székek, amiken kidühöngted magad. Szóval... A nevem Katie Runa Blackwood, rólad csak annyit tudok, hogy Niki Várffynak hív és most azt kérdezem, hogy akarsz kárpótolni a szidásért, amit miattad kaptam? Ha nem mondasz semmit, büntetést kapsz!- Nem igazán lehet komolyan venni, mert 1-vörös az arca, mintha most vallott volna szerelmet a nálánál idősebb hím társának; 2- remeg minden tagjában, mert sosem rohamozott még meg senkit nyíltan; 3- annyira aranyosan nevetséges, amiket mond, hogy komolyan venni felesleges volna. Ő mégis teljesen határozottan ejti ki a szavakat és a "büntetés" szót jó alaposan meg is nyomta.
-Mi a válaszod?- Jelenleg azért liftezik a gyomra, mit fog mindezért cserébe kapni Várffy Úrtól; ennek függvényében indulnak majd be vagy éppen nem a könnycsatornái.

A vásárlók, és Amira

– Ebben egyetértek. Amirának volt fantáziája, de még egyszer megbosszulom, csak járja ki a sulit. –persze, nem vagyok az a bosszúálló típus, és csak most forr bennem a düh, de jól esett kimondani. Közben leguggoltam, hogy a kisfiú oda tudjon jönni hozzám, mert nagyon is azt láttam, hogy nyújtja felém a kis kezeit. Lehet, hogy csak a sütit szeretné, de mielőtt azt odaadnám, megkérdeztem az édesanyját is. Megengedte, így Chris felé nyújtottam a mogyorós édességet, és mosolyogva figyeltem rá. – Nagyon szép neve van. Mogyorós süti, amit a suli manói készítettek. –válaszoltam a kérdésre, és továbbra is guggolva maradok, hogyha kell, megfoghassam a kiskrapekot, nehogy elessen. Feltéve, ha elindult felé, vagy valami hasonló.
– 100-at kellett, abból eladtam 35-öt, meg felbontottam egyet. Már csak 64 van hátra. Tényleg venne? Nagyon kedves magától. –hálásan mosolyogtam a nőre. El sem hiszem, hogy megszabadítana egy részétől. Nem kell, hogy az összest megvegye, de így is egy részét meg szeretné venni. Ez nekem csak jó, hiszen előbb végzek. Amint megmondja, hogy hány dobozzal szeretne, már pakolom is össze. Közben a nevemet is megkérdezi, és én mosolyogva adom meg rá a választ. – Nagy Bátor Đominic vagyok, örvendek. Önt, hogyan szólíthatom? –kérdezek vissza. Mégsem hívhatom úgy, hogy Chris anyukája néni, vagy valami hasonló zagyvaság. A távolban, közben felbukkan Amira is, meg valami állatkák, de nem igazán törődöm vele. Tudtam, hogy le fog jönni a faluba, hogy ellenőrizzen, ezért sem ért olyan váratlanul a megjelenése.
– Szia. Igen, ügyesen árulom. Ne már, pedig majdnem eladtam az összest… –zsörtölődtem magamban. Erre nem számítottam, de nem tehetek ellene semmit sem. Megvártam még hátat fordít, és nyelvemet kiöltve rá, visszaültem a padra, és morgolódtam. Le akarom már venni ezt a göncöt, és meg is tehettem volna, ha nem duplázódik meg a dobozok száma. De most várhatok, még plusz fél napot, még elfogy… Hacsak a hölgy ki nem segít. De nem, nem fogom rátukmálni, nem használom ki a kedvességét. Nem vagyok olyan, hogy ezt megtegyem. Már így is sokat segít azzal, hogy vesz pár dobozzal.

Akinek jut a figyelmemből

  - Soha nem szerettem a prefektusokat, nekem túl zsarnokoskodóak voltak.
Lehet, hogy illett volna inkább magamban tartanom egy ilyen megjegyzést, de ha már kicsúszott, nem fogok visszakozni. Nem voltam épp mintadiák, ott és annak tettem keresztbe, akinek csak tudtam. Hetente többször szegtem meg a kijárási tilalmat, ritkán aludtam a saját ágyamba, verekedtem, és bosszantottam a tanárokat. Azt hiszem, ha mindezt elmondanám magamról, el sem hinnék, tekintve, hogy most már nem ez süt rólam. Valójában nem kötném az orrukra a dolgot, de egy nosztalgikus mosoly az arcomra kúszik. Figyelem a kislányt, majd Christ, aki láthatólag nagyon össze akar barátkozni a beöltözött kis sráccal. Nem vagyok semmi jónak elrontója, hagyom, hogy közelebb tipegjen hozzá és hatalmas kék szemeit Dominicra emelje és apró tétovázás után elvegye tőle a sütit.
  - Az már nem olyan sok.
Nem akarok tovább tétlenkedni itt, de még egy kicsit hagyom, hogy a kisdiákok kicsodálkozzák magukat.
  - Scarlett Nicol Emily Loughlin vagyok, örvendek.
Kezdjen a rengeteg keresztnévvel amit csak akar, eddig is magázott, biztos vagyok benne, hogy ezután is fog. Normális esetben szólnék érte, mert nem tetszik, ha a öregnek néznek, de jelen esetben eltekintek tőle. Csak tisztelet tudó szeretne lenni és nincs ebben semmi rossz. Chris élvezi, hogy mindenki vele foglalkozik, de lassan minden jónak vége szakad ideje lenne menni, amikor az idillt egy harmadik lányka szakítja meg. Már távolról is süt róla, milyen sokra tartja magát és ez csak fokozódik, amikor közelebb ér. Felállok, és leplezetlen undorral nézem végig, ahogy kiborítja a süteményeket az asztalra. Közönséges és egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen komplexusa van és azért szeret így viselkedni. Nem pazarolok rá sok figyelmet, helyette csak felvonom a szemöldökömet, és Dominicra pillantok.
  - Tudod mit? Megveszem az összeset.
Már veszem is elő a pénztárcámat, hogy lássa mennyire komolyan gondolom a dolgot. Ha rajtam múlik, itt senkivel nem fognak kitolni. A hangom nem tűr ellentmondást, még Chris is belekapaszkodik a lábszáramba a szabad kezével pedig eltakarja az arcát, hiszen ő jól ismeri ezt a hangszínt, velem nem lehet vitatkozni.

Öcsi 2.0 és a kis Danny
05.25., délelőtt

Péntek este Mira már a faluban aludt. Az utóbbi időben nem volt minden hétvégén betartva a szokás, ezért ideje volt visszazökkenni. Már korábban érkezett, a tanítás után egyből, hogy átváltson házitündérre, és besegítsen Alinak a házimunkában. Daniel mellett nincs a lányoknak nyugta, és a rend is csak ideiglenes állapot. Bár ez leginkább a kisfiú szobájára, na meg a nappalira vonatkozik. Ez a két hely, és a saját szobája volt az, amit egy kis varázslattal, és egyszerű módszerekkel rendbe rakott.
Nyugodt éjszakájuk volt, a fiuk nem kelt fel az éjjel, és már szépen meg is gyógyult. Mira egy jó kis sétát tervezett, nem foglalkozva az idővel, ami nem épp kedvező. Nincsenek mínusz fokok, de azért kell a vékony kabát.
A reggeli után a feketeség készült el először. Hullámos haját copfba fogta, sminkje a szokásos volt, a ruhája pedig világos farmer, rózsaszín felső, és egy farmerdzseki. A felsőjével megegyező színű balerinacipőt húzott, majd Danielt is hasonlóképp öltöztette fel. Kényelmes farmer és farmerdzseki, és Mirával ellentétben fehér felső és sportcipő került a kisfiúra. A cipő felvétele mondjuk kissé hosszadalmas procedúra volt, ugyanis utál öltözködni, és mindig próbálta a lehető leggyorsabban levenni magáról.
A játszótérre indultak, úgyhogy az úton Danny babakocsiba került. Ott van lehetősége kimozogni magát. Út közben pedig szeret nézelődni, tehát nem volt semmi gond.
A lány egyből egy padhoz tolta, a kiszedése után pedig kényelmesen elhelyezkedett rajta.
-Dan, ne edd meg a kavicsot -szólt rá már az első két percben, mire a fia vigyorogni kezdett. Csapkodott párat, majd édesen felkelt a földről, és odaszaladt anyukájához. Még jó, hogy ő meg pont eltudta kapni, ugyanis megbotlott, és elég közel kerülhetett volna a pad széléhez.
-Hoppá -egyikük sem ijedt meg nagyon, de azért a leányzó vágott egy buta fejet, ezzel megelőzve, hogy eltörjön a mécses.

Amira nővérem és a babu ^.^

* Nagyokat ásítozva, nehezen akartam felkelni. Csipás szemeim sokat kellett törölnöm ahhoz, hogy teljesen kinyíljanak. A kinti felhős idő elszomorított, általában akkor fordul rosszra az időjárás, amikor pihenőnapom van. Ez nem fair! - igen, ez lassan szállóige lesz nálam. Semmi sem fair, ugyanis. De azért ennyi negatívum után előkerült a mosolygós arcom is, felültem az ágyamból és bambán néztem ki a fejemből. Utána pedig szépen lassan újra a régi és hiperaktív Ágostonka lettem. Egyből a bátyóimra gondoltam, hogy vajon ők most mit csinálhatnak. Minden bizonnyal a Normafához mennek ki lógni, az a kedvenc helyük. Én közben azon is kaptam magam, hogy hiányzik a telefonom. Hiányzik a zene az életemből, amelyet itt csak recsegő gramofonokból tudok hallgatni. Eltűnhetett a kultúra, minden bizonnyal. Egy fülhallgató nagyon jól jönne most... Ha így folytatom, a stressz felhalmozódik. És ha nem lesz hol kiadnom, akkor azt a többiek szívják meg. *
~ Talán le kellene ugranom a faluba, mert ilyenkor mindenki vagy kinn csavarog, vagy a házának körletein belül sündörög. ~
*Igen, azt pedig utáltam, ha sokan vannak körülöttem. A csikólakot pedig GYŰLÖLÖM. Szűkös, mintha egy katasztrófa után berendeltek volna valami közösségi szállóba és alszom, mint a hajléktalanok. Hányszor visszasírom a SAJÁT szobámat, ahol még kulcsra is lehetett zárni az ajtót és nem kellett félnem senkitől. Bezzeg most mindig félig nyitott szemmel alszom el, mert attól tartok megviccel valaki álmomban és bajszot rajzol nekem. Pedig nem is nő olyanom!
Sietősen elzártam a motyóimat, hogy senki meg ne találja. Ejtettem egy gyors firkálást a naplómba is, hogy felírjam, élek még. Sok értelmes nem szerepelt benne, rajzoltam egy ákombákomot, Pubi lett a neve. Úgy tervezem visszatérő vendég lesz, akár képregénysztárrá is fejlődhet! Felvettem egy fehér pólót, rá egy piros kardigánt húztam, majd egy kék farmer, edzőcipő és futottam is le, mint az őrült. Amióta abbahagytam a kajakozást, az állóképességem és a kondícióm romlott, de a kastélyban van erőnlét terme, majd ott újra visszanyerem régi erőm. Csak mostanság izzadós lettem.
Sikeresen lefutottam a faluba és meg sem álltam a Boglyas térig. Innen néhány sarkot komótosan legyalogolva eljutottam egy játszótérre, amit még nem láttam. Igazából magát a teret sem sikerült alaposan megszemlélnem, csak mentem a fejem és a gyerekricsaj után.
~ Gyerekek! ~ Kaptam fel a fejem és vigyorogva még közelebb trappoltam. Belépve a kapun szétnéztem és meg is láttam egy cuki kisbabát.
- Babuu! - indultam el sprintelve a picurság felé, de rögvest meg kellett állnom, amikor megláttam az anyukáját. Anyukáját?! Néhány pillanatig bámultam rá, mint valami Marsról érkezett idegenre. Összeráncolt szemöldökkel és fancsali képpel végigmértem tetőtől talpig.
~ Ez nem anyuka... Vagy ilyen korán szülnek itt? ~ Nem értettem.
- Halika. Bocsi, nem akartam letámadni a babádat. De olyan cukii - mosolyogtam a kicsikére - Ugye megsimogathatom? Ugye nem baj?

Tesó, és Dan

Néha, de csak nagyon ritkán előbukkant a Nap. Ez a legrosszabb, mikor az ember egyik pillanatban fázik, vagy éppen jó, a másikban pedig már levenné a kabátot, mert olyan meleg van. Valószínű, hogy a múltkor Daniel is így fázott meg. Nehéz kiszámítani, mikor fog esni, vagy mikor lesz tikkasztó hőség.
A lány mosolyogva vette az ölébe kisfiát mikor megpróbálkozott a fejen landolással. Szép is lett volna, ha rohanniuk kell Johoz a rendelőbe egy betört kobakkal.
Egy puszit nyomott a kis arcára, majd megigazította szőke hajacskáját. Danny a puszit kacagva tűrte, a haj igazításnál viszont már kapálózott, hogy őt bizony egy nő csak ne fésülgesse, és hadd menjen felfedezni a Világot.
Amira le is tette a földre, hagyta, hogy ott körülbelül fél méterrel előtte vizsgálgassa a követ, amiben az előbb megbotlott. Aztán mint derült égből a villámcsapás, érkezett egy kis társaságuk. Először kicsit meglepetten nézett rá, mint ahogy a kisfiú is. Rázkódott egyet a hangra, és ijedten nézett a közeledő fiúcskára.
Úgy tűnt, ő csak a gyerkőcöt pillantotta meg, a mamit nem. A felismeréskor a feketeség felnevetett.
-Megleptél minket -válaszolta széles mosollyal. Daniel nagyon figyelte a fiút, majd bátran -miután felismerte, hogy nem akarják megenni- odatotyogott hozzá.
-Nyugodtan, szeret ismerkedni -bólintott, bár eléggé furcsállta a kérdést. Ezt a simogatós dolgot inkább Leora és Ecsetre szokták tőle megkérdezni.
-Hogy hívnak? -érdeklődött az ismeretlenre pillantva. Sejtette, hogy a fiú a Bagolykőbe járhat, nem nézte már előkészítősnek, más gyerekek pedig nem nagyon vannak a faluban.

Nicol néni, a megmentő; Tiff és a kis cuki Chris

– Biztos úgy van, ahogyan ön mondja. Én csak Amirával találkoztam még, és meg is lett az ára. –utaltam itt a jelmezre, amibe beöltöztetett, de ahogyan elnézem a helyzetet, ez csak engem zavar. Chrisnek nagyon is tetszik, hogy így festek, és az édesanyja is elengedi, hogy közelebb jöjjön hozzám. A kisgyerekek annyira cukik, ő pedig egyenesen zabálnivaló. Vonakodva ugyan, de elveszi tőlem a süteményt, én pedig biztatóan mosolygok rá, hogy nem lesz semmi baj. Nem hiszem, hogy leszűri belőle, de egy próbát megér.
– Nem, még úgy egy vagy két óra lehet. Szép hosszú neve van. –próbáltam mindet megjegyezni, de továbbra sem fogom tegezni, hiszen nem kaptam rá engedélyt, meg valamiért vonakodok is az ilyesmitől. Idősebb, megérdemli a tiszteletet. A boldogságomnak, azonban vége szakadt, mikor Amira megjelent a sok süteményes dobozzal. Egy nyelvkiöltéssel adtam tudomására a nemtetszésemet, de ezt szerencsére, ő már nem látta. Az anyuka, viszont igen, és olyasmit jelentett ki, ami ellen tiltakozni akartam, de a hangjából ítélve, csak nekem lett volna rosszabb. A kisfiú is tudta, hogy ilyen esetben nem szabad az anyukával veszekedni, mert még az arcát is eltakarta. – Köszönöm. Segítsek elvinni valameddig a dobozokat? –ajánlottam fel cserébe, amiért megveszi az összeset. Amira főhet a levében, mert nem szúrt ki velem, hála Nicol néninek. Fogtam azt a kis zsákot, amiben kihoztam őket, és elkezdtem belepakolni a süteményes dobozokat. Eltettem a pénzt is, és hálásan mosolyogtam rá. – Tényleg sokat segített, nagyon hálás vagyok érte. –ezt a tettét soha nem fogom elfelejteni, és az a legkevesebb tőlem, hogy segítek cipekedni. Mégis csak gyerekkel van, és azért nehéz lenne a kettőt egyszerre vinni. Igaz, biztosan tudna valami bűbájt erre, de azt meg én nem fogom hagyni. Tiffre pillantok –feltéve, ha még ott van–, hogy jön-e, vagy sem, majd Nicol nénire, várva, hogy elinduljunk.

Runa

A pálcámat is előkaptam, már attól is viszketett a tenyerem, ha Nikire gondoltam. Runa először egyáltalán nem a kérdésemre válaszolt, meghökkenve néztem, ahogyan feláll a hintán és kijelenti, hogy nagyobb nálam. Annyira nem értettem, hogy mire volt jó ez az egész, hogy azt se tudtam sírjak-e vagy nevessek, némán néztem végig a jelenetet. Lehet, hogy szegény kislány begolyózott a kékek között, és teljesen elfelejtette, hogyan kell viselkedni normális közegben. Kifejezetten zavart megnyilvánulással indított, kezdtem úgy gondolni, talán jobb is, hogy nem ismerkedtünk össze a Maid Cafén.
Aztán a felvezetés után kisült, hogy Niki nem fog jönni, mert Runa hívott ide. Továbbra sem szólaltam meg, vártam a magyarázatot. A lány bele is kezdett, lassan összeállt a kép. Először is a bocsánatot kért az engem ért kellemetlenségért, amit minimum elvártam. Utána viszont már a követelését ismertette, miszerint kárpótolnom kell, mert miattam szidták meg. Bátorságra vallott, hogy így kiállt elém, miközben éreztem rajta, hogy rendesen tartott tőlem.
- Óh, és mondd csak, milyen büntetésre gondoltál? - kérdeztem meg gúnyosan, miközben leültem a lány melletti hintába.  
- Nem akarsz te is leülni? - most már értettem, miért állt fel, miért akart magasabb lenni nálam, valószínűleg magabiztosságot kölcsönzött neki. A továbbiakban azonban nem volt erre semmi szükség, nem akartam bántani.
- Komoly, hogy néhány karcolásnak ekkora faksznit kerítettek? - nevettem fel, hiszen egy pofonegyszerűen orvosolható problémáról volt szó.    
- Különben is, ha Niki nem hány le, nem kezdek ámokfutásba, és nem karcolódik meg semmi. Beláthatod, hogy Niki a hibás mindenért, téged is miatta szidtak le. - egyáltalán nem éreztem jogosnak, hogy bármit is számon kérjenek rajtam. Runa és én is a béna kiszolgálás áldozataivá váltunk, persze tisztába voltam vele, hogy Nikit sohasem hibáztatná Runa, mert ő is csak egy a sok agymosott levitás közül.
- Szóval eszem ágában sincs kárpótolni sem téged, sem mást. - jelentettem ki határozottan, felőlem jöhetett a büntetés.                

Robi

Valószínűleg roppant furcsa, amivel indít. Ezt látni is véli a fiú arcán: mintha próbálná eldönteni, sírjon-e vagy nevessen az egészen. Ő részéről inkább elszaladna, azonban Várffy Gazda telibe talált a teóriájával, miszerint azért állt fel a hintára leányunk, hogy magabiztosságot kölcsönözzön önmagának. Nem szokta keresni a bajt és a baj is ritkán találja meg őt, erre most kétszeresen bekövetkezett, ami amúgy nem szokott: bajt is keresett és a baj is megtalálta őt. Na jó, konkrét konfliktusról csak akkor beszélhetünk, ha a srác ezek után felhúzza magát és leátkozza, de úgy fest, nem errefelé terelődik a furcsán indult beszélgetés fonala.
Ha már leültek a mellette levő hintába, sőt megpedzik, mi lenne, ha nemes fenekét ő is belepakolná a sajátjába, óvatosan lemászik az ördöngös játékszerről, kicsit leporolja, hiszen csak ráállt az előbb és beleül, de ezúttal nem kezdi hajtani, hanem inkább Várffy-ra koncentrál, no és a kérdésre. Pontosabban a büntetésre vonatkozó részt egyelőre elereszti a füle mellett, csak az érkező többit veszi előbb sorba.
-Teljesen komoly. Nem szoktam hazudni.- talán erről az egyenes és komoly, tiszta tekintete is tanúbizonyságot tehet, amivel most újdonsült beszélgetőpartnerét is megajándékozza félig felé fordulva. Arra nevelte az anyja, hogy mindig nézzen, vagy legalább a komoly helyzetekben a másik fél szemébe.
-Én csak annyit látok be, hogy senki nem szegezett pálcát sem Niki fejéhez, hogy lehányjon, sem a te halántékodhoz, hogy így éld ki magad, de ez mind nem rám tartozik.- ezt már egy lazább vállrándítással tudja le jelezvén, hogy ebbe nem fog különösebben belemenni, de azt az agymosott jelzőt kikérné magának, ha hangosan is a szemébe vágnák, az biztos.
-Aha, szóval ez a válaszod.- most már kiegyenesedik és kicsit ellöki magát, éppen annyira, hogy az amplitúdója úgy húsz-harminc centinél több ne lehessen.
-Niki azt mondta, mielőtt az incidens megtörtént, hogy meg akartál ismerni. A büntetésre visszakanyarodva.... annyira nem is büntetés, inkább kölcsönös kárpótlásnak is nevezhetnénk.- fú, de mennyit gyakorolta tükör előtt ezt a szöveget. Most aztán hihetetlenül büszke önmagára, hogy a hangja sem rezzen, a szempillája sem rebben, miközben ismét Várffy szemei közé néz és elmosolyodik.
-Szabad a délután és mivel közvetetten hála neked végigbőgtem egy egész ilyen periódust, igenis igényt tartok egy délutánnyi vidámságra. Szóval... Menjünk el randizni!- khm... nos tényleg akármit mondhatott volna. Például: "menjünk el sütit enni", vagy "menjünk el ajándékot venni" vagy AKÁRMIT, de EZT? Ha más nem, a barátságos pislogása és a rezzenéstelensége dicséretet érdemel, lássuk be. Kiállt ide, elmondta, amit akart és mire eddig ért, a remegése elmúlt, az arca újra normális színű, s most ugyanaz a vidám, csak éppen nem sürgő-forgó Runa néz rá Várffy-Zoller Róbertre, mint akit a Maid Caféban kiszúrt magának.
-Mellesleg... Szeretnéd, ha örök időkig Várffy-nak szólítanálak, vagy elárulod a neved?- a hangjában nincs semmi bántó vagy gúnyos, csak puszta érdeklődés. Még az oldalra döntött feje és kíváncsi tekintete is erről árulkodnak.

Runa

Egyre inkább tudatosult bennem, hogy ez bizony nem lesz egy könnyű menet, taktikát kell váltanom. Mintha csak a levegőnek beszéltem volna, nem esett le a lánynak, hogy szerintem mennyire kicsinyes néhány karcolásból ekkora ügyet kreálni. Eleve hiba volt őt is leszidni ilyesmiért, de az már egyenesen hülyeség, hogy ezt tovább akarja fokozni a felelősségre vonásommal. A „nem szoktam hazudni” kijelentése tette nyilvánvalóvá, hogy teljességgel félreérti a hozzáállásomat, a tekintete pedig csak tovább erősítette bennem, hogy nem fogja belátni, micsoda pitiáner dolog követelőzni a részéről. A Nikis felvetésemet is gyorsan félresöpörte, bár a közömbössége meglepett, azt hittem látványosan Niki védelmére fog kelni a vádaskodásom hatására. Nem így történt, ezért nem is kívántam tovább feszegetni Niki szerepét, nekem jelenleg bőven megfelelt, ha hidegen hagyta a kettőnk viszonya.  
A büntetésre rátérve bontakozott ki előttem, hogy Runa micsoda egy naiv kislány. Csak ideig-óráig szerettem volna elszórakozni vele a Maid Cafén, akkor éppen hozzá lett volna kedvem. Ő sajnos többet látott bele ebbe az egészbe, mint amennyit kellett volna, most pedig randit kért. A zavartsága teljesen eltűnt, vidámság tükröződött az arcáról. Élvezze csak ki, amíg lehet, mert bizony én nem fogok kertelni, tőlem meg fogja tudni a szomorú igazságot. De azért előtte ki fogom szórakozni magam.  
- Várffy-Zoller Róbert. Robinak is szólíthatsz. - adtam először választ a lényegtelenebb kérdésre.
- Tetszem neked, igaz? - tettem fel a kérdést sejtelmesen mosolyogva, de választ igazából nem vártam rá, gyorsan folytattam is.
- Mit szólnál hozzá, ha leülnénk oda arra a padra? Megbeszélni a részleteket. - felpattantam a hintából, sőt még a kezemet is kinyújtottam, hogy akár kézen fogva mehessünk a padig. Tudtam, hogy Runa értékelni fogja ezt a gesztust, miközben én csak szerepet játszottam. A randira nem mondtam konkrét igent, nem is állt szándékomban. Viszont igyekeztem elhitetni a lánnyal, hogy máris minden a kívánságai szerint alakul. Gyerekjátéknak tűnt megvezetni az eddigiek alapján.

Gergő

   

Mr. Loughin

- Pff- roppant hosszadalmas, és felettébb kulturált megnyilvánulásom, mikor meglátom AZT a helyet. Utoljára Wicklerrel voltam itt, most megmutatom, hogy nagy lány módjára, magam is el tudok jönni. Főleg azért, mert bár a szívembe nőtt az igazgató, nincs semmi kedvem a kedves, és illedelmes megnyilvánulásaihoz.
Elgyúrom a cigim - mert engem nem érdekel, hogy nem vagyok tizennyolc, na jó.... meg amúgy sok más se-, és zsebre vágott kézzel masírozok be, tipikus olyan arckifejezéssel, mint aki a saját akasztására indul. A minisztérium, meg én sose leszünk jóban, ezt így lassan tizennyolc évesen kinyilvánítani elég necces, de én tudom, hogy így lesz.
Ki gondolta volna, hogy ennyi balhé lesz azzal, ha kivágom a nagybátyám a csukott ablakon. Vélhetőleg, ha nem mugli terülten varázsoltam volna, tojnának az egészbe, de így, hogy megszegtem egy törvényt, gondolom, örülhetek, ha ennyivel megúszom. Most meg bizonygathatom, hogy nem vagyok ön-és közveszélyes terrorista hajlamokkal megáldva, hurrá. Sőt, megnyugtatok mindenkit, még a hatalomvágy se kerített uralma alá.
Egyenesen a már ismerős ajtóig masírozok, a fejemen még mindig a napszemüvegem- ezzel kerülöm el a közvetlen szemkontaktust-, és egy hatalmas gömböt készülök fújni a rágómmal. Az öltözékem.... nos, ha azt mondom, simán visszavihetnének a sintértelepre, vagy egy hajléktalan szállóba, nem hazudok, de míg eleinte, csak másokat hecceltem vele, mostanra egész megszerettem ezt a kukából szalajtott stílust, szóval marad. A bakancsom már kopott, itt-ott el is van szakadva, de ez mellékes. A gatyám tele szögecsekkel, mert az aztán marha bizalom gerjesztő, és a hajam már szőkén virít. Lényegében az összes érdemleges színt kipróbáltam már, és eldöntöttem, maradok ennél.
Elcsodálkozok, hogy most nincsenek annyian, konkrétan két pasit látok, közülük az egyiket szimplán fellógatnám- igen, hozzá indultam-, a másikat, viszont nem ismerem.
- Üdv- állok meg, majd a falnak dőlök. Igazából nem foglalkoztat annyira, miről diskuráltak, csak túl akarok lenni a kötelező körökön.
- Ophelia, jó napot neked is- a férfi hangja artikulált, és tipikusan olyan él van benne, ami azt mutatja, ő is valami hasonló üdvözlést várt tőlem, hát sorry. Megvonom a vállam, és inkább a másik férfit fixírozom, mivel még nem láttam, érdekesnek találom... legalább is most még.

Đomi, a végszó

-  Nem ismerem az iskola diákjait, illetve, csak néhányat, akit érdemes.
Nem sokat foglalkozom a diákokkal, hiszen iskolás koromban sem voltam éppen oda értük, ez a helyzet most sem változott. De azért meghallgatom, amit mond nem akarok bárdolatlan lenni, igyekszem a legjobb oldalamat mutatni, nem sok sikerrel, mert valaki mindig tönkreteszi az alakításomat.
-  Ouh igen, hidd el, imádom érte a családomat.
Mindenkitől örököltem egy nevet, illetve a nagyanyámtól kettőt is, a Nicol meg az apám adta, szóval inkább azt használom, mint a másik kettőt, bár mostanában egyre többet hívnak Scarlettnek, lehet, hogy minél öregebb leszek annál jobban fog tetszeni a név...na persze. Az óra említésére felkapom a fejemet és megrázom a tincseimet, azt itt az idő az én végszavamra is, jobban mondva a mi végszavunkra. Úgy látszik, hogy Đominic nagyon jól elvan Chrissel, aki buzgón falatozza a süteményt, én közben kifizetem a rengeteg adagot, amivel fogalmam sincs, hogy egyelőre mit fogok csinálni, de majdcsak lesz neki helye. Megvárom, ameddig feltornyozza a dobozokat, addig felkapom a babámat a másik kezemben pedig megpörgetem a pálcámat.
-  Hagyd csak, semmi szükség rá, azért van a pálca, hogy ne kelljen cipekedni.
A legjobb lesz, ha szépen előreküldöm a csomagot, én pedig mögötte sétálok, abban reménykedve, hogy nem fog ránk dőlni. A pálcaintésre a dobozok megemelkednek, és elindulnak szépen, pont ahogy akartam.
-  Így azért mégiscsak könnyebb, mint cipekedni nem?
Kapnak még egy utolsó kedves szöszi mosolyt, utána pedig hátat fordítok nekik és elindulok a dobozok után. Nem vagyok még biztos benne, hogy hazaviszem-e őket, vagy kirakom a kirendeltségen, hátha valaki szeretne a teájához aprósüteményt.
-  Örültem a találkozásnak. Sziasztok.
Kiáltok vissza, bár nem vagyok túl meggyőző, nem szándékozom őket mindenáron meggyőzni arról, mennyire gyerekszerető és cuki vagyok, mert nem vagyok.

Miss LaFonde

Mr. Loughlin

Ma kimondottan elememben vagyok, ami azt illeti. Ezzel csak az a baj, hogy vélhetőleg nagyon rossz ember tűréshatárát fogom feszegetni, na de... egyszer élünk, nem?
Igazából a bájgúnárt se láttam sokszor, de az a pár alkalom, amit együtt töltöttünk, épp elég volt nekem. Fojt a duma, a mégis hogy képzelem ezt -től elkezdve a bezzeg az én időmben -ig, így se sikerült elérnie, hogy rosszul érezzem magam. Pedig éreztem, csak nem ő az oka, hanem drága nagybátyám. Hiába fogtam fel, emésztettem meg, és hitettem el már magammal is, hogy a szavak csak azért hagyták el a száját, hogy engem bosszantson, mégis tudom, ha elszakad a cérna, vagy nem vigyázok, én is arra az útra léphetek, és tényleg olyan leszek, mint ő. Benne és bennem az egyetlen közös a indulatosságunk, és a lobbanékonyságunk volt, neki mellette volt egy isten király komplexusa, nekem meg.. nos, már akkor is lázadtam, amennyire mertem. Na, az forrt ki mára teljesen. Már nincs kitől tartanom, azzal, hogy Gregory felbőszített, elintézte, hogy lekerüljön a keze rólam, így én is megkaptam, amit akartam. Sose voltak nagyra törő vágyaim, jobbára mindent megkaptam, még azt is, amire szükségem se volt, mert az anyagi helyzete megengedte, sőt... csak arra vágytam, hogy végre önálló lehessek, most azt is vagyok, bár még mindig vannak bizonyos korlátok, de azokkal elboldogulok.... már amikor.  
Tulajdonképp azzal sincs különösebb bajom, hogy időközönként ide kell járnom, hogy a férfi aztán nyugodtan tudjon aludni, abban a tudatban, hogy nem futkározik egy szadista állat az utcákon.
Próbálom megfejteni, ki lehet a másik alak. A tablóját láttam, vagyis őt egy tablón... a rellonban, hmmm.. rokonlélek? Na, jó, ez erős túlzás, mert én nem igazán vagyok az a színtiszta zöld, de jó úton haladok.
- Hali, hát te mit követtél el?- kérdezek rá, vigyororral a képemen. Hát akkor tegeződjünk, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez neki tetszeni fog, de majd csak szóvá teszi. A hájas arcát elnézve meg már megérte. Ahogy hirtelen lesz fehér, aztán vált át pirosra... hát nem tehetek róla, de kiszakad belőlem a röhögés.
- Pardon, akarom mondani... örvendek a találkozásnak, én Ophelia LaFonde vagyok, mugliterületen varázsoltam, ezért két havonta együtt kell lógnom eme bájos úriemberrel- itt látványosan a hájas felé mutatok, aki még a levegőt is félrenyelte, ezért krákogásba kezd.
- Kihagytam valamit?- kérdezem ártatlan hangon, még a pilláim is megrebegtetem. Mondtam én, hogy elememben vagyok.

Miss LaFonde

Nate bácsi

Mostanában elgondolkodom azon, hogy mégis mi a francért kerültem én Janey-hez, vagy Lolához? A legjobb az lett volna, hogy mikor megérkezem, akkor egyből bemegyek a suliba, hátha befogadnak. Hogy lehettem ekkora hülye? Legalább a magam ura lehetnék, de nem, nekem szükségem van a szülőkre. Egy frászt! Legszívesebben elsétálnék innen és visszamennék Gyöngyösre. Ám tudom, hogy percek alatt megtalálnának Vincenték, és akkor nem tudom mit tennének. Lehet mindenféle átkot rámküldenének. Legalábbis Janey-ből kinézem. Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgaim. Egyáltalán miért foglalkoznak az én életemmel? Nekik is van sajátjuk és mégsem kérdezgetem tőlük, hogy mit csinálnak. Nevetséges. Alig várom, hogy betöltsem a 18. életévemet és akkor a magam ura lehetek. De az még 4 év. Hogy fogom én kibírni. Mellesleg az egész úton nálam volt egy kis tálca, amin csokis sütik voltak. Janey készítette és gondoltam hozok egy kicsit Nate bácsinak, mert én olyan kis cuki vagyok.
Pár perc alatt megérkezem a minisztériumba. Először is benézek Vincenthez és unott arccal lejelentkezek nála. Eztán lesétálok az első emeltre és megkeresem Nate irodáját. Nem kell sok idő, hogy megleljem, hiszen rá van írva az ajtóra: Polgármesteri iroda - Nathaniel Aaron Loughlin. Kopogtatok, ahogy tanították, majd megvárom, hogy a férfi beszólítson. Így is történik. Kinyitom az ajtót, majd gyorsan behajtom.
 - Heló Nate bácsi! - mosolygok kedvesen. Közelebb megyek hozzá és elé helyezem a tálcát, ami le van takarva, nehogy útközben rászálljanak a legyek és más bogarak/rovarok. Kezet rázok vele, ahogy a felnőtt férfiak szokták.
 - Milyen itt lenni? - teszem fel a kérdésem. Nem akarom rögtön letámadni  a nagy kérésemmel.

Amira és a kisbaba

Annak csak megörültem, hogy az a szülő, vagy nem szülő... minek is mondjam micsoda egy ránézésre kedves és barátságos lány és nem hajtott el a fenébe. Titkon arra számítottam, hogy megharagszik azért, amiért lerohanom szegénynek a kisbabáját. Ilyenkor a nőkön mindig nagy a nyomás, nagyon tudják félteni a csöppségüket. Emlékszem, anya az elején mennyire félt odaadni Laut. Kicsi voltam, na... De legalább már fel tudtam fogni, hogy született egy hugicám és nagyon örültem neki. Azóta pedig a mami is beláthatja, hogy jó döntés volt rám bíznia a gondoskodását, mert nagyon jól összebarátkoztunk. Elolvastam a naplóját - na jó, ezt ő még nem tudja! - és azt találtam benne, hogy engem szeret a testvérei közül a legjobban. Azóta is szívmelengető erre visszagondolnom. Persze sosem árulom el neki, hogy a cuccai között matattam. Gonosz Fandimók, höhö.
- Ne haragudj...atok. Csak gondoltam idejövök egy picit, szeretem a gyerekeket és jól értek hozzájuk. - emeltem a fejem büszkén, mintha valami dicséretre várnék, de nem - A tiéd? Mennyi idős? Ránézésre olyan 1-2 éves lehet. Vagy nagyon elbaltáztam? - érdeklődtem összeszorítva a fogaim, izgatottan várva tippelésem eredményét.
- Képzeld el, hogy nekem van egy húgom, akivel nagyon sokáig közösen játszottunk. Azóta én vagyok a kedvenc bátyója. A többi tesóm is szeret, én jó gyerek vagyok. Csak tudod hiányoznak, ők nem lehetnek itt. És nem csak a családom hiányzik, hanem a gyerekkor. Akkor még nem jártam iskolába és csak játszanom kellett, az volt a dolgom. Tudod olyan rossz, hogy felnövünk és aztán ugyanúgy gondoskodnunk kell a gyermekekről, mint ahogy rólunk is gondoskodtak egykor. - osztottam meg szokásos szájmenésem közepette ezen bölcs intelmeket a lánynak - Sokan mondják, hogy elég sok hülyeséget tudok összehablatyolni, szóval szóljál, ha túllőttem a célon - kacsintottam.
Remélem ezek után nem könyvel el valami nyomulós fura gyereknek, sőt... Remélem a kamaszokkal vesz emberszámba, mert különben tüntetést szervezek! Nincs kegyelem, aki ellenáll! Na jó...
- Ágoston - mosolyogtam - És te? Am ide járok a suliba, elsősként. - mondtam neki büszkén, közben pedig már le is ültem valahová a kisbabával az ölemben. Kicsit lovagolt az ölemben, amíg én gondosan ügyeltem rá, hogy véletlenül se essen ki a kezeim közül. A fejére pedig óvatosan rádöntöttem az én fejem, mintha a sapija lenne a kobakom. Aranyos volt és nagyon puha bőre volt, amilyet régen tapintottam. És az a hiányolt babaillat...