Dominic
Ágoston színre lép...

*Pirosló arccal, mindkét kezemben jól megpakolt bőröndökkel kecmeregtem föl a vonatra, amely ha minden jól megy elvisz a mágustanodába. Már napok óta izgatottan vártam, hogy én is bekerülhessek és elkezdhessem tanulmányaimat. Mégis olyan szörnyűek voltak az előkészületek... Totál kiborított. Gondolj csak bele, anyukád és te összeszeded a legfontosabb holmikat a szobádból! Mivel mugli [igen, asszem ezentúl így kellene beszélnem a többiekről] kütyüket nem hozhatok be, kénytelen vagyok a képregényeimre, könyveimre, újságaimra hagyatkozni. Ezeket követi egy halom emléktárgy és kellék, melyek a tanulásban segítenek majd. És a ranglistámon az utolsó helyen álló ruhadarabok, abból is elég sok.
Hogy fogom én ezt kibírni?! Ennyi időre még sosem mentem el otthonról... És mi lesz a szobámmal? Remélem nem verik szét, amíg távol vagyok. Jövőre már levédem valami tuti riasztóbűbájjal, hogy ne mehessenek be. Akkor aztán nyugodt lennék.
A szokásos szituáció: anya mosolyog és könnyezik, apa büszkén mellette, a tesóim pedig ravasz tekintetüket rám szegezve bámulnak. Én csak szégyellősen integetek a vonat ablakából. A helyemen ülök, a cuccaimat már elrendeztem magam körül, így kényelmes útnak nézek elébe. Aztán, amikor elérkezett az idő, a személyvonat kipöfögött a pályaudvarról. Ki, az ismeretlenbe...
Nem nagyon emlékszem, hogy mi is történt az utazás alatt. Egy ideig unott arccal bámultam kifelé a fejemből, legtöbbször a kilátást csodálva. De mivel csomó szántóföldön és erdős réten mentünk végig, amikre marhára nem vagyok kíváncsi, inkább elfeküdtem az üléseken és szundítottam egyet. Mellettem úgysem ült senki... Az utolsó pillanatban riadtam fel, amikor megállt a vonat. Ijedten az ablaküveghez pattantam és az állomás nevét kiíró táblát kezdtem keresni. Miután megtaláltam, sietősen, már-már kapkodva elhagytam a vagont.
Nem utaztak túl sokan aznap a faluba, ezért nyugodtan kihajíthattam a peronra a bőröndjeimet. Miután ezt megtettem, lelkesen én is leugrottam a vonatról, összeszedtem a motyómat és érdeklődve néztem körül.
~ Klassz hely! Mintha kirándulni mennék! ~
Egészen megnyugodtam. Persze azért a szívem még mindig dobogott, de már nem annyira. Felvettem a táskáim, s gurulós bőröndjeim magam után húzva terepszemlét tartottam. Úgy éreztem, mintha szabad lennék. Mintha nem sietnék sehová sem. Furi. Odabattyogtam az egyik padhoz és leültem, mert ezzel a sok cuccal a hátamon nem sokáig bírom, a végén még megizzadok. Azt sem tudtam, merre kell menni, amire már anyát is figyelmeztettem, de ő azt mondta, könnyen odatalálok. Na, persze... De már nem vagyok olyan kicsi, majd megkérdezem az egyik pénztárban, hogy mi a helyzet. Vagy...
~ Talán az a fiú eligazíthat. Egész barátságosnak néz ki... ~
Felkaptam a cuccaimat és odarohantam hozzá. Közben a hajam felborzolta a szél, szuszogtam, izgatott voltam és nem tudom, hogy mi ütött belém. *
- Hali! Te biztos egy diák vagy, ugye? Meg tudnád mondani, merre van az iskolához vezető út?

Amira nővérem és a babu ^.^

* Nagyokat ásítozva, nehezen akartam felkelni. Csipás szemeim sokat kellett törölnöm ahhoz, hogy teljesen kinyíljanak. A kinti felhős idő elszomorított, általában akkor fordul rosszra az időjárás, amikor pihenőnapom van. Ez nem fair! - igen, ez lassan szállóige lesz nálam. Semmi sem fair, ugyanis. De azért ennyi negatívum után előkerült a mosolygós arcom is, felültem az ágyamból és bambán néztem ki a fejemből. Utána pedig szépen lassan újra a régi és hiperaktív Ágostonka lettem. Egyből a bátyóimra gondoltam, hogy vajon ők most mit csinálhatnak. Minden bizonnyal a Normafához mennek ki lógni, az a kedvenc helyük. Én közben azon is kaptam magam, hogy hiányzik a telefonom. Hiányzik a zene az életemből, amelyet itt csak recsegő gramofonokból tudok hallgatni. Eltűnhetett a kultúra, minden bizonnyal. Egy fülhallgató nagyon jól jönne most... Ha így folytatom, a stressz felhalmozódik. És ha nem lesz hol kiadnom, akkor azt a többiek szívják meg. *
~ Talán le kellene ugranom a faluba, mert ilyenkor mindenki vagy kinn csavarog, vagy a házának körletein belül sündörög. ~
*Igen, azt pedig utáltam, ha sokan vannak körülöttem. A csikólakot pedig GYŰLÖLÖM. Szűkös, mintha egy katasztrófa után berendeltek volna valami közösségi szállóba és alszom, mint a hajléktalanok. Hányszor visszasírom a SAJÁT szobámat, ahol még kulcsra is lehetett zárni az ajtót és nem kellett félnem senkitől. Bezzeg most mindig félig nyitott szemmel alszom el, mert attól tartok megviccel valaki álmomban és bajszot rajzol nekem. Pedig nem is nő olyanom!
Sietősen elzártam a motyóimat, hogy senki meg ne találja. Ejtettem egy gyors firkálást a naplómba is, hogy felírjam, élek még. Sok értelmes nem szerepelt benne, rajzoltam egy ákombákomot, Pubi lett a neve. Úgy tervezem visszatérő vendég lesz, akár képregénysztárrá is fejlődhet! Felvettem egy fehér pólót, rá egy piros kardigánt húztam, majd egy kék farmer, edzőcipő és futottam is le, mint az őrült. Amióta abbahagytam a kajakozást, az állóképességem és a kondícióm romlott, de a kastélyban van erőnlét terme, majd ott újra visszanyerem régi erőm. Csak mostanság izzadós lettem.
Sikeresen lefutottam a faluba és meg sem álltam a Boglyas térig. Innen néhány sarkot komótosan legyalogolva eljutottam egy játszótérre, amit még nem láttam. Igazából magát a teret sem sikerült alaposan megszemlélnem, csak mentem a fejem és a gyerekricsaj után.
~ Gyerekek! ~ Kaptam fel a fejem és vigyorogva még közelebb trappoltam. Belépve a kapun szétnéztem és meg is láttam egy cuki kisbabát.
- Babuu! - indultam el sprintelve a picurság felé, de rögvest meg kellett állnom, amikor megláttam az anyukáját. Anyukáját?! Néhány pillanatig bámultam rá, mint valami Marsról érkezett idegenre. Összeráncolt szemöldökkel és fancsali képpel végigmértem tetőtől talpig.
~ Ez nem anyuka... Vagy ilyen korán szülnek itt? ~ Nem értettem.
- Halika. Bocsi, nem akartam letámadni a babádat. De olyan cukii - mosolyogtam a kicsikére - Ugye megsimogathatom? Ugye nem baj?

Amira és a kisbaba

Annak csak megörültem, hogy az a szülő, vagy nem szülő... minek is mondjam micsoda egy ránézésre kedves és barátságos lány és nem hajtott el a fenébe. Titkon arra számítottam, hogy megharagszik azért, amiért lerohanom szegénynek a kisbabáját. Ilyenkor a nőkön mindig nagy a nyomás, nagyon tudják félteni a csöppségüket. Emlékszem, anya az elején mennyire félt odaadni Laut. Kicsi voltam, na... De legalább már fel tudtam fogni, hogy született egy hugicám és nagyon örültem neki. Azóta pedig a mami is beláthatja, hogy jó döntés volt rám bíznia a gondoskodását, mert nagyon jól összebarátkoztunk. Elolvastam a naplóját - na jó, ezt ő még nem tudja! - és azt találtam benne, hogy engem szeret a testvérei közül a legjobban. Azóta is szívmelengető erre visszagondolnom. Persze sosem árulom el neki, hogy a cuccai között matattam. Gonosz Fandimók, höhö.
- Ne haragudj...atok. Csak gondoltam idejövök egy picit, szeretem a gyerekeket és jól értek hozzájuk. - emeltem a fejem büszkén, mintha valami dicséretre várnék, de nem - A tiéd? Mennyi idős? Ránézésre olyan 1-2 éves lehet. Vagy nagyon elbaltáztam? - érdeklődtem összeszorítva a fogaim, izgatottan várva tippelésem eredményét.
- Képzeld el, hogy nekem van egy húgom, akivel nagyon sokáig közösen játszottunk. Azóta én vagyok a kedvenc bátyója. A többi tesóm is szeret, én jó gyerek vagyok. Csak tudod hiányoznak, ők nem lehetnek itt. És nem csak a családom hiányzik, hanem a gyerekkor. Akkor még nem jártam iskolába és csak játszanom kellett, az volt a dolgom. Tudod olyan rossz, hogy felnövünk és aztán ugyanúgy gondoskodnunk kell a gyermekekről, mint ahogy rólunk is gondoskodtak egykor. - osztottam meg szokásos szájmenésem közepette ezen bölcs intelmeket a lánynak - Sokan mondják, hogy elég sok hülyeséget tudok összehablatyolni, szóval szóljál, ha túllőttem a célon - kacsintottam.
Remélem ezek után nem könyvel el valami nyomulós fura gyereknek, sőt... Remélem a kamaszokkal vesz emberszámba, mert különben tüntetést szervezek! Nincs kegyelem, aki ellenáll! Na jó...
- Ágoston - mosolyogtam - És te? Am ide járok a suliba, elsősként. - mondtam neki büszkén, közben pedig már le is ültem valahová a kisbabával az ölemben. Kicsit lovagolt az ölemben, amíg én gondosan ügyeltem rá, hogy véletlenül se essen ki a kezeim közül. A fejére pedig óvatosan rádöntöttem az én fejem, mintha a sapija lenne a kobakom. Aranyos volt és nagyon puha bőre volt, amilyet régen tapintottam. És az a hiányolt babaillat...

Amira és a pöttöm

- Őh, ne haragudj, hogy illetlenül rákérdezek, de hogyhogy csak a nevelt? Mi van az apukájával és az anyukájával? - kérdeztem tapintatosan, utóbbi kérdésem már egészen elharapva és halkan, mintha azt sem akarnám, hogy a kisbaba hallja. Ugyan tudtam, hogy az egészből egy szót sem ért, és minden bizonnyal örökre elfelejti majd ezt a játszótéri kalandot, mégis tekintettel voltam rá, ki tudja miért.
Ha a lány nem szedi le a fejem, én vidáman gyerkőcözöm tovább. Szerintem ilyenkor mindenki a kis csöppség hatása alá kerül. Megnyugszik, elgondolkodik, elvarázsolja valami megmagyarázhatatlan. Ennek következtében megáll az idő, te pedig egy új világba kerülsz, mondhatni. Különös érzés.
- Tényleg sajnálom, hogy csak úgy idejöttem. Egyedül voltál, ez az oka. Bizonyára idegesítő lehet mindenkitől az a sok dicséret és az a sok kérés, hogy hadd fogja meg, meg ilyenek. Mondjuk én csak büszke lennék, ha megbámulnák a fiam... - vontam meg a vállaimat, egy mosolyt biggyesztve.
- Amira? Furcsa egy név. Tudod, furcsa nekem ez a sok idegennyelvű diák. De legalább henceghetek, hogy én mennyi furcsa emberrel találkoztam - vigyorodtam el - Te Rellonos vagy? Hú, azok nem gonoszak? Lehet, hogy egy rossz sztereotípia, na de mégis... Eddig nem sok olyan zölddel találkoztam, mint mondjuk Te! - jegyeztem meg úgy, hogy ezen kijelentés hatására még véletlenül se kapja fel a vizet. Remélem nem fogja bizonygatni, hogy már pedig ő tényleg az a fajta, akivel nem árt vigyázni.
Épp elkezdtem volna egy kicsit jobban babusgatni a picikét, Danielt. Hülye arcokat vágtam neki, hogy megnevettessem, s közben magam is remekül szórakoztam.
- Miért nem a magyar megfelelőjét kapta? - érdeklődtem - Jah, hát... Nagyon kedves, de igazán nem innám meg Daniel innivalóját. Nyugodtan tartsd meg neki, én majd iszom máskor.

Mesélő és Lexine

A Boglyas tér délutáni forgatagában akkor én is ott voltam. Úsztam az árral, siettem az iskola felé, mindezt hónom alatt a jegyzeteimmel, melyeket a kopottas, gyűrött szélű mappáim rejtettek. Összeszűkült szemek, kifejezéstelen arc... Délután volt, éreztem az őszben rejlő komorságot, a közelgő hideg fojtogató jelenlétét. Semmi kedvem sem volt az egész napos sétafika és tanulás után még itt pazarolni az időmet. Zsebpénzt nem hoztam magammal, így még egy teára sem tudtam beülni a Pillangóba.
Történetesen a kiskereskedésben voltam, hogy lerajzoljak néhány varázslényt. Mindez természetesen LLG-ből kell, mert a tanárnő azt a feladatot adta fel, hogy készítsek kiselőadást az egyik állatról, ehhez pedig az információgyűjtés mellé egy rajzkiegészítést gondoltam, mint érdekességet. Legalább vázlatosan az állat főbb ismertetőjegyeit kiemelem, és így látja, hogy igyekszem, és akkor javítok.
Nem mentem túl sokat. Elköszöntem az eladótól, megköszöntem az alkalmat és egyben a lehetőséget is, mint azt egy udvarias gyerektől elvárnák, s a magam kis szapora lépteimmel el is indultam "hazafelé".
Azaz csak mentem volna, ha nem látok akkor a szokásosnál is nagyobb embertömeget a falu központjánál. Ez önmagában is felkeltette az érdeklődésem. Rossz érzés fogott el és kellemetlenül is kezdtem érezni magam. Arra a határozásra jutottam, hogy inkább elidőzöm itt pár pillanat erejéig, mintsem lemaradjak valami naaagy számról. - Szal... Felfogva, hogy egyre több és több ember állja el a kilátást, belehúztam az odaéréssel. Sajnos nem fordítottam elegendő figyelmet a tőlem balra eső területekre, ahonnan egy takarás mögül előbukkant egy szintén siető alak és... Au. Elveszítettem az egyensúlyomat. Sikerült azonban a tenyeremmel felfogni az esést, így néhány horzsolást és az őszi talajba való beletenyerelést leszámítva nem esett nagy bajom.
Az egész csupán pár villámcsapásnyi idő alatt játszódott le. Pillanatok alatt talpra álltam és zsebkendővel letisztítottam a kezem. A csaj hangnemétől azonban kikészültem, igazából meg is ijedtem, de keménykedni akartam.
- Mert Te aztán nem siettél! Sajnálom... - nyögöm ki morcosan - És ne nevezz törpének!
Összefont karokkal megálltam előtte és a földre pillantottam. A mappának nem esett baja, egy kicsit világot látott, de ép. Egy határozott mozdulattal hajoltam le a földre, hogy felvegyem.
- Nem láttalak, egyszerűen olyan tömegnyomor van itt, hogy nem vettelek észre a többiek mögül kibukkanni. Egyáltalán mi ez az egész?! - kérdeztem kíváncsian, próbálva kimagyarázni az apró botlást.

Domi

---

Levelet kaptam. Egész váratlanul ért, még ha egy régi kedves ismerősömtől is jött. Az elején csak a homlokomat ráncoltam azon gondolkodva, hogy vajon miért lehetett olyan fontos, de belegondolva, hogy a kastélyban sokszor összefutunk, és mégsem beszélgettünk már vagy ezer éve, megértettem. Örömmel töltött el, hogy porosodó baráti szálam megtalált engem. Azt hiszem tényleg érek valamit, ha nem felejtett el.
Azt sem tudom, mi van vele, én már annyi mindent összehallottam, hogy az nem igaz. Az első találkozás után rendszeresen összefutottunk, később jött a mágustusa, meg minden kutyafüle, ami miatt persze nagyon elfoglalt lett. Egy darabig még próbáltam nyomon követni kalandjait, de valljuk be, nehéz, ráadásul én is sokkal elfoglaltabb lettem. Mára már csak a DÖK maradt, mint gyenge összekötőkapocs.
Amíg izgatottan és elképzelésekkel telve készülődtem a szobámban, a múltunkon gondolkodtam. Ilyenkor a találkozás pillanatát is szeretem elképzelni... Hogy miről is fog szólni, milyen váratlan kérdésekre számítsak, ilyenek. Felkészültem a vészhelyzetekre, lefuttattam minden lehetséges alapszituációt, majd a megadott határidő előtt valamivel elindultam, hogy kényelmesen legyen időm leérkezni.
De végül is... Minek izgulni? - Ezt tudomásul véve kiengedtem a levegőt, megigazítottam szürke pólóm, és szememmel már végállomásom pásztáztam - a teret.
A kastély felől érkezve megálltam a szélén, az egyik bokorhoz közel. Furcsának találtam, hogy még nem volt ott... Pedig a legmerészebb pletykák szerint leköltözött. Áh, ez is azt bizonyítja, hogy alig ismerem már. Elkeserítő... Egyedül a múlt maradt, ami viszont egy jó múlt, no meg úgy vettem észre, a megbeszéléseken is gördülékenyen tudunk dolgozni, jól és vidáman telik a közös idő.
Az idő múlásával türelmetlenségem fokozódni kezdett, melyet enyhén toporgó bal lábfejem jelzett.

Domi

---

A növényzetet szemléltem, amikor mozgásra lettem figyelmes. Először fogalmam sem volt, mi közeleg, a neszt elengedtem a fülem mellett. Volt a téren madárcsicsergés, vízcsobogás, egyéb falusi háttérzaj, így ezúttal is egy bokorban kalandozó rigóra gondoltam, hisz az emberi lépés azért másképpen hangzik...
Aztán kézfejem meleg fuvallat csapta meg, amitől én rögtön elkaptam onnét. Olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam feldolgozni. Megállt bennem az ütő. Éreztem, ahogy arcom falfehérré vált, nekem pedig támaszra volt szükségem, hogy megkapaszkodhassak.
Könnyes szempárral figyeltem az állat minden mozdulatát, amíg alig feltűnően kitapogattam a zsebemben lapuló pálcám. Ha odáig fajul, képes lettem volna valami ütősebb átkot szórni, de a tigris egyelőre nyugodt volt, szokatlanul nyugodt. Itt valami nem stimmelt...
Az idő kínos szorításában egyre inkább kezdtem rosszul lenni. Egyetlen megoldásban bízva előhúztam a pálcát, egyenest a velem szemben pihenő felé szegezve. Reszkettem, mert féltem a haláltól, pont bevillant az az állatos csatornán leadott dokumentumfilm, ami ember és vadállat találkozásait mesélte el. Nem akartam úgy járni, ahogy ők.
- Kérlek, ne... - suttogtam néhány lépést hátrálva, abban bíztam ugyanis, hogy valami cseles módon kereket oldhatok. A sokk hatására fel se tűnt, hogy olyan területen vagyok, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet.
Aztán, gondolkodásom és műveleteim megszakítva meglökött, én pedig... mondjuk úgy, hogy kiabáltam, bár néhány oktávval feljebbi hangfekvésben. Átok nem jutott az eszembe, így csak megpróbáltam összehúzni magam. A tigris azonban elkerült engem, a szökőkút felé vette az irányt, majd... basszus. A fenébe!
Kínos nevetés következett a részemről. Fogalmam sem volt, mit tegyek, így felindultan odasiettem a fiúhoz és rácsaptam a vállára - a pofon nem az én műfajom, a vállcsapás pedig bevett módszer volt Lau fegyelmezésére. Miután kiengedtem a gőzt, szorosan magamhoz öleltem, mintha ő lett volna a megmentőm.
Nem tudtam, mit is mondjak neki... Elvörösödtem, mert ez marhára gáz volt. Miért nem gyanakodtam egyből animágiára? Ez is csak a származásom bizonyítja, pedig épp elég ideje vagyok itt... Hiába ringatom magam abban a hitben, hogy hirtelen történt, és sokkot kaptam, lefagytam, kampec, ha Đomi jól szórakozott, és mondjuk elterjeszti... Azt nem akarom.
- Ilyet még egyszer soha! - nevettem - Szuper vagy, csináld megint! Ugye elbírnál a hátadon?
A fiút egy fa alá ráncigáltam, ahol törökülésbe ülve helyet foglaltam, mutatva egy helyet neki is, hogy leüljön mellettem.
- Nem hagytam volna ki, nagyon örültem a levelednek. - mondtam kicsit büszke, kicsit zavart hangon, ugyanis még mindig nem keveredtem ki teljesen a történtek hatása alól - Az előbb majdnem a szívbajt hoztad rám, de amúgy jól, teljesen jól, minden okés. - tapogattam meg a szívem, mely még mindig a torkomban dobogott, talán most már a Đomi miatti izgalmamtól. Megvakartam a fejem és a fákra pillantottam.
- Hát, nézzük csak! Gyötör a bűntudat, hogy nem kerestelek fel előbb, de tudod a tusa... Attól féltem, megváltoztatott, és már csak a nagyokkal lógsz. Különben sem örvendtek a népek, hogy bezöldültél... Hallani rólad ezt-azt... Hogy néha flegma tudsz lenni, meg ilyesmik. Nem hittem ezeknek a dolgoknak, de tudod, egy kicsit megijedtem, ezért is féltem felvenni veled a kapcsolatot. Ne haragudj. - hallgattam el lesütött szemekkel.