36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Nathaniel Aaron Loughlin összes RPG hozzászólása (21 darab)

Oldalak: [1] Le
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2012. október 31. 11:33 Ugrás a poszthoz

Janey
2012.10.30.

   Hihetetlen. Komolyan mondom, hihetetlen. Az elmúlt napokban annyira el voltunk foglalva a feje tetejére fordult életünkkel, hogy elfelejtettük a halloween közeledtét, és így nem készültünk rá semmivel. Sem dekoráció, sem jelmezek, sem cukor meg csoki, sem faragott tökök, egy szóval semmi. Ami nekem abszolút nem jelentett volna problémát. Úgy értem, szeretem ezt az ünnepet, ez az egyik kedvencem, meg minden, de tudtam volna élni nélküle ebben az évben. Ellenben Nicol nem. Ezért ma reggel, mikor felébredt, és ránézett a naptárra, már rohant is előkeresni a régi jelmezeinket, majd felvert engem, és kizavart a hidegbe, hogy vigyek neki tököt, meg dekorációs anyagot.
   És hát én mit tehettem volna? Felöltöztem, ettem pár falat reggelit, majd felvettem a kabátomat, és elindultam, hogy teljesítsem Nicol minden kívánságát. Elvégre ez a jó férj dolga, nemde? Az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy boltról boltra jártam, mivel mindenki úgy készült az estére, hogy itt-ott meg sem lehetett mozdulni. Aztán nagyjából mostanra összeszedtem mindent, a faragni való tököktől, a különféle díszekig. Mikor kilépek az utolsó boltból, már úgy nézek ki, mint egy málhás szamár a sok szatyorral a kezemben. Fáradtan lépkedek az utcán, nem figyelve nagyon a körülöttem lévő emberekre, egyedül arra koncentrálva, hogy mindjárt otthon leszek. Ahol meleg van. Meg valami ennivaló.
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2012. október 31. 13:16 Ugrás a poszthoz

Janey

   Igyekszem nem nekimenni senkinek a nagy forgatagban. Hihetetlen, hogy ennyi diák járkál lent a faluban, az meg még hihetetlenebb, hogy amikor még közéjük tartoztam, nem is tűnt fel, hogy ennyien vannak. Ellenben most a máskor nyugodt utcákat szinte elözönlötték a bagolykövesek, és csak itt-ott látok egy-egy falulakót. Határozott kisebbségben vagyunk. De legalább nem csak én vagyok ennyire felpakolva szatyrokkal. Nem egy embert látok hatalmas tököket cipelni, vagy édességes zacskókkal szaladgálni. Hiába, kitölt a Halloween láz. Szinte nincs is olyan ember, aki ne szeretné ezt az ünnepet, vagy inkább így fogalmasok: A varázsvilágban az embereknek esélyük sincs nem szeretni ezt az ünnepet, annyira meg van már szokva. Aztán a néma egyensúlyozásomból egy ismerős hang szakít ki. Először gondoskodok róla, hogy ne lökjek fel senkit a szatyrokkal, és én is megálljak a lábamon, majd felnézek a hang tulajdonosára.
   - Szia Janey. Valami olyasmi. -
   Félreértés ne essék, nincs bajom vele, hogyha be kell vásárolni. Hogyha nem fél napom van rá, és nem kora reggel ráncigálnak ki az ágyból miatta. Ha mondjuk még tegnap, vagy tegnapelőtt mondta volna a drága, hogy ezt meg ezt kell venni, szépen sorban megveszek mindent. De így? Mire beszereztem mindent, el is fáradtam. És akkor még a dekoráció felrakásáról ne is beszéljünk, ami ugyan csak néhány pálcaintés, de akkor még ott van az is, hogy valószínűleg semmi sem lesz jó neki ahogy áll, és a délután hátralevő részében azok igazgatásával fogunk szenvedni.
   - A költözködés egész jól áll. Már csak néhány dolog van, ami nincs a helyén. Meg persze a halloweeni dolgok. Veled mi újság? Történt valami érdekes mostanában? Annyira el vagyunk foglalva a költözéssel, meg a dolgokkal, hogy senkiről sem tudunk semmit. -
   Válaszolok, és lepakolom magam mellé a földre a szatyrokat. Tudom, hogy minél előbb haza kéne mennem, hogy Nicol kénye-kedve szerint irányíthassa a díszítést, de ki kell fújnom magamat. A boltokat járni fárasztó.
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. február 26. 17:05 Ugrás a poszthoz

Nicol

     Nem hittem, hogy valaha is ilyet mondok, de a sok-sok ember közelsége pezsdítően hat az idegeimre. Régen bármit megtettünk volna érte, hogy elszabadulhassunk a nyüzsgő és zajos társainktól, most meg egyenesen jól érzem magamat a közelükben. Hiába, a túl sok magány sem jó... Azaz ha kellene, hozzá tudnék szokni, hozzá is szoktam az elmúlt hónapokban. Mióta Chris megszületett, alig tettük ki a lábunkat a házból, maximum csak akkor, hogyha vásárolni mentünk, vagy elvittük sétálni a babát. És úgy nagyon nem is hiányoztak a drága embertársaink, ameddig ide nem kerültünk. Már-már szükségszerű volt kiszakadnunk a házból, mert kezdtünk egymás idegeire menni. A baba pedig egy másik dolog. Azt hiszem, mondhatom, hogy beleszoktunk a szülő szerepbe az elmúlt időben, hiszen minden gondolatunkat lekötötte a jövevény. És akármennyire is pánikoltunk és tanácstalanok voltunk mindketten az elején, annyival jobbak lettünk az egészben. Most már egyedül az éjjeli sírásra kelés okoz nehézséget, de azt hiszem, már ennek a kezelésében is jobbak vagyunk, mint anno, amikor hazahoztuk őt.
     Eddig mindentől, és majdnem mindenkitől óvtuk Christ, de most mindketten úgy láttuk, hogy eljött az ideje annak, hogy kihozzuk végre emberek közé. Összeszedtük tehát a fontosabb dolgainkat, én összeraktam a babadolgokat, ameddig Nicol felöltöztette őt, majd babakocsiba ültettük, és szépen lassan elindultunk a falu központja felé. A jó idő hatására sok emberrel találkoztunk, volt köztük néhány ismerős arc is, de leginkább csak idegenek, akik mind amint meglátták a babát, kényszeresen mosolyogtak. A teaház felé igyekeztünk, ahol egy csendes kis asztalhoz telepedtünk le (mert azért annyira nem szeretjük az embereket)...
   - Mit kérsz? -
   Kérdeztem miután felakasztottam a kabátomat a fogasra. Ránézésre elég sokan voltak körülöttünk ahhoz, hogy jó időbe teljen a pincérnek, mire eljut hozzánk, így gyorsabbnak láttam, hogyha én megyek oda a pulthoz leadni a rendelést.
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. február 26. 19:17 Ugrás a poszthoz

Nicol

   Nem mondom, hogy én nem vagyok fáradt. A gyereksírás hosszútávon tényleg kimerítő, főleg amikor már napok óta nem láttunk friss levegőt, mert amikor a baba ébren van, akkor vele foglalkozunk, amikor meg alszik, mi is próbáljuk ezt tenni így pótolva az éjszakai alváshiányunkat. De én minden esetre örülök neki, hogy végre kimozdultunk, ha otthon maradtunk volna, olyanokká válnánk előbb-utóbb, mint az összes többi házaspár: unalmasakká, vagy pedig eltávolodtunk volna egymástól. Ezt pedig szerintem egyikünk sem akarja, sőt.
   Az elmúlt hetekben, hónapokban volt időm bőven gondolkodni. Elnéztem Nicolt, amikor Chrissel volt, vagy amikor neki csinálta a tápszert, neki engedte a fürdővizet, és látva a tömérdek gondoskodást az arcán, csak még jobban belé szerettem, már ha ez még lehetséges nálunk. A hetek alatt egy komplett kis családdá nőttük ki magunkat, amin szerintem nem csak mások, de még mi is meglepődtünk. Igaz, az elején nagyon aggódtunk, hogy mi lesz, hogy lesz, mit fogunk majd csinálni hármasban, de aztán beletanultunk, és hozzá szoktunk. Az elején pokoli volt az egész, mi feszültek voltunk, a baba meg csak sírt, és fogalmunk sem volt róla, hogy mit kellene tennünk, éppen ezért egymáson töltöttük ki a dühünket. Ha tovább maradunk bezárva a négy fal közé, megint ide jutunk, és előbb-utóbb egy olyan vitába kerülünk, amit nem tudunk utólag annyival lerendezni, hogy csak fáradtak voltunk. Ezt pedig nem akarom. Tudom, hogy a drága még talán nálam is fáradtabb, hiszen Chris minden mozzanatára felébred az éjszaka során, és azt is tudom, hogy részben csak miattam egyezett bele ebbe a kis kirándulásba. Ezért is szeretem ennyire.
   Csak bólintok a válaszára, majd a pulthoz sétálva rendelek két adag egyszerű rántott húst. A gyerek mellett enni sem volt rendesen időnk/ kedvünk, úgyhogy jórészt csak mirelit és/ vagy gyors kajákon éltünk. Főzni Nicolnak nem volt kedve, én meg nem erőltettem. Ha meg a személyzet főzött nekünk, egyszerűen nem volt energiánk együtt az asztalhoz ülni, és normálisan táplálkozni. Nem árt ezt sem bepótolni. Visszasétálva az asztalunkhoz először elveszem a drága kabátját, majd leveszem a sajátomat, és mindkettőt felakasztom a mellettünk lévő fogasra. Egy fekete inget viselek, farmerrel, aminek zsebéből leülés előtt kiszedem pénztárcámat, és az asztalra rakom.
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. február 27. 16:14 Ugrás a poszthoz

Nicol

   Tudom, hogy tudja, hogy elég erősen próbálkozok, és látom rajta, hogy ő is igyekszik miattam. De akkor is. Ahhoz, hogy ne távolodjunk el még jobban egymástól, együtt töltött idő kellene, ami nekünk nincs, vagy legalábbis olyan értelemben nincs, ahogyan mi akarnánk. És az igazság az, hogy próbálkozhatunk mind a ketten, de ameddig nem tudunk eléggé egymásra figyelni, mert mindig van valami fontosabb dolog, amit Chrisnek meg kell csinálnunk, addig az egész nem fog úgy működni, mint régen. Sosem gondoltam volna, hogy pont nekünk lesznek ilyen problémáink, akik mióta ismerik egymást, minden idejüket együtt töltötték, de ebben is látszik, hogy az élet milyen kiszámíthatatlan. Ezt szerintem senki sem látta, nem is láthatta előre. Nem lenne itt semmi baj, hogyha beszélnénk egymáshoz normálisan, de napok telnek el, hogy csak a fiunkhoz kapcsolódó dolgokról beszélünk, ami persze egy újszülött esetében normális, ameddig mindenki megszokja a jelenlétét, de az eddigi állapothoz képest mégis csak más. Amikor lenne időnk beszélni, mindketten túl fáradtak vagyunk, és inkább alszunk egyet, úgyhogy valljuk be, mostanában nem megy túl jól a kommunikáció.
   - Rántott húst. -
   Ránézek a fáradt arcára, ahogy a kezében tartja a babát, és kényszeredetten halványan elmosolyodok, de ez aztán a kérdésére le is olvad az arcomról. A családunk egy olyan téma, amit nagyon ritkán említünk, aminek természetesen oka van. Egyikünknek sem jó a viszonya egyes rokonaival, de nálam talán még rosszabb a helyzet.
   - Nem. -
   Nem fejtem ki bővebben, a pincér időközben hozott nekünk innivalót, így inkább kortyolok egyet. Nem szeretem ezt a témát, ő is tudja. Az összes családtagom közül egyedül a bátyámnak mondtam el, aki gratulált, és megígérte, hogy majd eljön meglátogatni, de máig nem ért ide. Nem is csodálom, én is legalább három éve találkoztam vele utoljára.
   - De gondolom úgyis hallották. -
   Teszem még hozzá. Ha másból nem is, az aranyvérű családok közötti pletykaláncon keresztül úgyis megtudják előbb-utóbb, vagy már megtudták, csak nem érezték szükségét egy látogatásnak. Szerencsére. Pedig milyen büszkék lennének a legfiatalabb trónörökösre...
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. március 7. 19:52 Ugrás a poszthoz

Nicol

   A feszültségnek a mi kapcsolatunkban két formája van. Az egyik az, amit régen mindketten annyira imádtunk, elszórakoztunk egymással, húztuk a másik agyát. Ezt a fajta feszültséget még hiányolom is mostanában, amikor szinte élni sincs időnk, nem hogy egymásra. Régen mi voltunk egymásnak a legfontosabbak, most meg egyszerűen nem tudunk időt szakítani egymásra, ami valljuk be, szomorú. A másik fajta feszültség viszont régen sosem volt ránk jellemző, mostanában azonban időről időre beférkőzik a kapcsolatunkba, és nem hagy minket nyugodtan élni, éppen mint most. Mindketten tisztában vagyunk a sok kimondatlan dologgal, amit szeretnénk kimondani, de nem tudunk, mert fáj nekünk is, és nem akarunk a másiknak fájdalmat okozni, valamit megfogalmazni sem tudjuk nagyon a dolgot, hiszen korábban sosem kerültünk ilyen helyzetbe.
   Bólintok, majd én is nekilátok az ebédemnek. Jól esik az étel, bár nem vagyok olyan idegi állapotban, hogy egyszerre két falatnál többet le tudjak nyelni. Kortyolok egyet a kávéból, amit szintén a pincérnő hozott, majd nyugodtságot színlelve ránézek Nicolra. Tudtam, hogy ki fog akadni a válaszomon, ha régebben nem is tette volna, de ez most komoly téma. Én is tisztában vagyok vele, hogy el kellett volna mondanom a családomnak, hiszen bármennyire is nem ápolunk jó kapcsolatot, a vér összeköt minket, és joguk lett volna első kézből megtudni, hogy unokájuk született, aki ráadásul - kívánságuk szerint - aranyvérű csemete. Voltak pillanatok, amikor el is akartam nekik mondani, mi több, haza akartam vinni bemutatni az új családtagot, viszont megfordult a fejemben, hogy annak a drága nem örült volna, anyámék meg már akkor rossz behatással lettek volna Chrisre. Nem tudom, hogy mit kéne válaszolnom a kisebb - megjegyzem, teljesen jogos - kiakadásra, így csak megvonom a vállamat. Érzékelem a nem éppen kedves pillantását, amint az enyémbe fúródik, és bár legszívesebben elfordítanám a fejemet, nem teszem, állom a tekintetét. Az evőeszközök csörömpölése töri meg a pillanatot, én is hátradőlök, és magam elé húzom a kávés csészét, és kevergetem egy kicsit a forró italt. Hallom a kijelentését, de várok néhány percet mielőtt reagálnék rá, majd ránézek.
   - Akkor mit akarsz csinálni? -
   Mindketten tudjuk, hogy sok lehetőségünk van, amiből nagyon kevés a jó, és talán még kevesebb, aminek örülnénk, és ami előnyös lenne. De valahogy működésre kell bírnunk a dolgot. Attól még, hogy született egy gyerekünk, nem szabadna ennyire eltávolodnunk, sőt. A babának közelebb kéne hoznia minket egymáshoz, nem pedig éket verni közénk.
   - Mondd el, hogy mit érzel, és talán tudunk rajta segíteni. -
   Fordított esetben nem tudom, hogy én képes lennék-e mondani bármit is. Sok mindent érzek pillanatnyilag, de egyik sem olyan, ami megfogalmazható. Chrisre pillantok, aki érdeklődve figyeli a szokatlan környezetet, majd egy halvány mosollyal visszanézek a feleségem arcára, ami ugyanazt a zavart tükrözi, mint az enyém mutatna, ha nem ügyelnék annyira gondosan az elrejtésére.
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. március 12. 15:34 Ugrás a poszthoz

Nicol


   A hangulat közöttünk meglehetősen fagyos, ami nem túlságosan gyakran jellemző a kapcsolatunkra - szerencsére. Látom rajta, és én is érzem azt a nagy mértékű tanácstalanságot, amikor tudjuk, hogy változtatnunk kell, de egyrészt nem tudjuk, hogy hogyan, és hogy hogyan hozzuk a másik tudomására véleményünket, gondolatainkat. Az egész helyzet ijesztő számomra, hiszen ilyen állapotok még sosem uralkodtak a kapcsolatunkban, sőt. Mindig az ellenkezője volt jellemző ránk, mindig egymás mellett álltunk, és gondolkozás nélkül is jól csináltuk magát a kapcsolatunkat. Most azonban nem így van, aminek vagy maga Chris születése az oka, vagy csak szimplán a változásnak, amit az életünkben, életvitelünkben okozott. Talán mégsem voltunk annyira felkészültek a gyerek dologra, mint azt gondoltuk, és aminek az ellenkezője bebizonyosodott röviddel a baba születése után. Akkor mindketten ugyanolyan tanácstalanok voltunk, mint most, csak egy egészen más témával, a gyerekneveléssel kapcsolatban. Most a saját kapcsolatunkról van szó, amit lehetetlen külső szemlélőként látni, és megfogalmazni a problémáinkat, esetleg észérvekkel változtatni. Az egyetlen dolog az egésszel kapcsolatban az, hogy tudom, bármit meg fogok tenni annak érdekében, hogy ne veszítsem el őt, őket, a családomat.
   Nem tudom máshogy lereagálni válaszát, csak megvonom a vállamat berögzött mozdulatként. Tudom, hogy nem szánta olyan közönyösnek, mint ahogy hangzott, de nem tehetek róla, jelen helyzetben nem tudok megértő lenni. Így tehát amit kapok, azt adom vissza, beszéljünk éppen közönyről, vagy ridegségről. Némán nézem az arcát, és hallgatom szavait.
   - Akkor mégis mit akarsz?! -
   Kérdezem talán egy kissé emeltebb hangnemben, mint azt illendő lenne, de nem tehetek róla, idegesít az egész helyzet, a körülmények, és az, ahogy kifejezi magát. Chris és még néhány körülöttünk ülő fej is érdeklődve fordul felém, mire igyekszek higgadtabbnak látszani, már amennyire lehetséges. Aztán ahogy folytatja, nagy erőkkel, de visszafogom magamat. Tudom, hogy a problémáink amiről beszél, nagyon is valósak, de talán nem akarom elfogadni a tényt, hogy mi is csinálhatunk valamit rosszul. Nem szólok egy szót sem. Ökölbe szorítom a kezemet, és hideg pillantással nézem őt, amint az idegessége miatt igyekszik nem felém nézni.
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. március 28. 15:55 Ugrás a poszthoz

Lexine


   Mostanában mondhatom úgy, hogy egészen hozzá szoktunk a gyereknevelés okozta kellemetlenségekkel, és még talán élvezni is tudtuk magunkat. Nagyon szerettem a fiamat, és bármit meg tettem volna érte, bár elképesztően leszívta az energiáimat, amikor hajnali kettőkor ő úgy döntött, hogy elég volt az alvásból, vagy éppen éjfélkor kellett még szerezni neki vaníliás tápszert, mert úgy érezte, hogy neki a csokoládés ízű nem megfelelő. Mindennek ellenére imádtam őt, és imádtam vele és Nicollal lenni. A kezdeti nehézségek leküzdésével már-már úgy viselkedtünk, mint egy igazi család, és egészen jól alakultak a dolgaink az anyjával is. Egyre többet beszélgettünk, felfogtuk, hogy attól még, hogy gyerekünk van, nem áll meg a világ, és ugyanúgy kell magunkkal is törődnünk. Mostanra már majdnem teljesen visszatértünk a régi, Christopher előtti önmagunkhoz, ugyanúgy tudtuk húzni egymás agyát, és ugyanannyira fontos volt, hogy időt töltsünk a másikkal még akkor is, ha éppen hulla fáradtak voltunk, vagy a fiunkkal kellett valamit kezdeni.
   Ami Christ illeti, összességében - a fentebb említett mutatványait leszámítva - jó baba volt. Rengeteget vigyorgott, ami minket is mosolygásra késztetett, és tényleg összehozta a családot. Ő volt a napjaink meghatározója, hozzá igazítottunk mindent, és szerintem nem sok idő volt, mikor nem kézben tartottuk. Leszámítva persze az alvás időt, amit igyekeztünk inkább egymásra és saját magunkra szánni. Így is túlontúl jó dolga volt a babának, aki már majdnem 6 hónapos. Hihetetlen, hogy mennyire gyorsan eltelt ez az együtt töltött idő, még csak most vittük haza és most voltunk olyan tanácstalanok, hogy mit is kell kezdeni egy újszülöttel.
   A mai napon meglepően későn - 8-kor - ébredt fel a kis úrfi az egész éjszakai hisztizését követően. A drágán láttam, hogy nagyon kész van, lefárasztotta Chris. Hiába mondtam neki, hogy menjen, feküdjön vissza, én megoldom, nem hallgatott rám, és nem aludt egy percet sem. Egészen ebédig bírta, utána a kanapén olvasás közben elaludt, én meg úgy döntöttem, hogy nem zavarjuk, felöltöztettem a fiamat az időre való tekintettel egy sötétkék overallba, felvettem fekete szövetkabátomat, egy sálat kötöttem mindkettőnk nyakába, és adtam rá még egy sapkát is, majd beültettem a babakocsiba, és elindultunk a játszótér felé. Kihoztuk már ide egyszer-kétszer, amikor éppen jobb idő uralkodott, és eléggé élvezte a hintázást Nicol ölében ülve.
   A játszótérre érve aztán meglepődök, hogy a rossz idő ellenére más is kihozta a gyereket. Kiemelem Christ a babakocsiból, és magamhoz szorítom, majd szemügyre veszem a társaságunkat. Egy kislány a hintán, és egy fiatal nő, aki úgy néz ki, mint aki maratont futott. Amikor aztán észreveszem, hogy ki is az a nő, nem bírom visszafogni magamat, fintorba torzul az arcom.
   - Te meg mit keresel itt, Westbrook?
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. március 29. 13:16 Ugrás a poszthoz

Lexine


  Christopher élvezi az új, idegen emberek látványát, érdeklődő pillantással figyeli, ahogy a kislányt a magasba löki a dadája - nem tudom elképzelni róla, hogy a saját gyereke lenne, már csak az irritált pillantása miatt sem -, és szája egy fogatlan mosolyra húzódik. Fiamat nézve rám is rám jön a mosolyoghatnék, a baba már csak ilyen hatással van mindenkire a környezetében, de egyelőre visszatartom. Az előttem álló nőszemély közelében nem biztos, hogy okos dolog lenne bármiféle érzelmet mutatnom, még csak a kezemben tartott kisbaba felé sem.
   A kislány a hintán meglehetősen hangos, ezért sem gondolnám, hogy az ő gyereke. Amennyire ismerem - márpedig eléggé jól -, nem gondolom róla, hogy a saját gyerekét hagyná, hogy ilyen legyen. Az agysejtjei már kihaltak volna, de mivel látszólag nem tesz semmit a - hiszti? - ellen, szerintem eléggé nagy bizonyossággal mondhatom azt, hogy nem az övé. Alapból nincs az az elmeháborodott, aki egy ilyen nőtől akarna gyereket, na meg őt sem nézem annak a kifejezetten anyatípusnak. Mondjuk ha ebből indulunk ki, anno, amikor találkoztunk még a drágát sem tudtam anyaként elképzelni, mégis az események alakulásával változtak a dolgok.
  Bár jobb lenne távolságot tartani, de érzem Chrisen, hogy kezdi unni az egy helyben ácsorgást, leülök tehát vele a Lexine melletti hintára, és óvatosan lökni kezdem magunkat. Pillantásom a kislányon van, aki meglehetősen gyorsan és magasra löki magát, de most nem hibáztatom a dadát. Eléggé kezelhetetlennek tűnik a gyerek, nem is tudom mi mit tennénk, ha a fiunk annyira problémás gyerek lenne, hogy élni nem hagyna minket. Így is rengeteg időt töltünk vele, vigyázunk rá minden percben, és ketten alig győzzük.
   - A számból vetted ki a szót. -
   Vágok egy újabb pofát, bár mostanában nem gyakran szoktam. Látom, hogy Chrissel meglehetősen felkeltettük a kislány figyelmét, legalábbis ő biztosan. A kérdésére sóhajtok egyet. Nem is vártam mást. Jó régen volt, hogy találkoztunk, azóta sok minden megváltozott, amikről ő bizonyára nem hallott.
   - Szerinted mégis miért akarnám más gyerekét ellopni? -
Utoljára módosította:Nathaniel Aaron Loughlin, 2013. március 29. 13:16
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. május 30. 15:20 Ugrás a poszthoz

Gergő

   
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont én fogok ebben, vagy egy ehhez hasonló hatalommal járó székben ülni, sőt, mikor a drága családom közölte, hogy politikai pályára szánnak, enyhe lenne azt mondani, hogy ellenkeztem. Az elmúlt néhány évben szinte minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy érzékeltessem velük a merőben más szándékomat, iskolás éveim alatt különösen. A sors fanyar humora, hogy mégis idejutottam, mégpedig önszántamból, semmi kényszer sem volt benne. Úgy hiszem, az elmúlt napok, hetek alatt egészen belejöttem a dologba. Hozzászoktam már, hogy reggelente mindenki egy hamis mosollyal mondja nekem, hogy "Jó reggelt, Polgármester Úr!" vagy "Szép napunk van, nemde?". Kezdem megérteni, hogy pontosan mennyi hatalommal jár ebben a székben ülni, és lassan ráébredek, hogy mennyi mindent változtathatok a falu életében, hogy esetleg egy kicsit színesebbé tegyük. Nagyjából már össze is állt a közvetlen segítő csapat, néhány ötlete is megfordult már a fejemben. Csak a megvalósításba kellene energiát fektetni.
   Magamhoz képest meglehetősen pontosan értem be reggel. Bár konkrét munkaidőm nincs, eredetileg kilenc óra körül kellene bent lennem az irodában, hogy megtalálhassanak a lakosok, és a dolgozók minden problémájukkal. Sosem szerettem a jópofizást, azonban mondhatjuk, hogy most rá vagyok kényszerülve. Hiába küldenék el minden akadékoskodó embert melegebb éghajlatra a problémáikkal, elvállaltam, hogy segítek nekik, és igyekeztem így is tenni. Akármilyen régen is itt vagyok, még mindig vár rám néhány átnézendő és aláírandó dokumentum, amiket a nap végéig le kell adni, szóval valószínűleg még egy pár órát itt fogok tölteni.
   Éppen tartok egy kis szünetet, hozatok az egyes számú titkárnővel egy kis ételt vacsorára. Még reggel szóltam Nicolnak, hogy későn megyek haza, ne is számítson rám. Mostanában sajnos nagyon kevés időm jut csak rájuk, de igyekszem azzal nyugtatni magamat, hogy ez csak a kezdetekben lesz így, később majd visszatérünk a 24/23 órás együttléthez.
   - Igen? -
   Szólok ki fáradtan, mikor kopogást hallok odakintről. Elég későre jár már az idő, nem tudom, hogy ilyenkor mit akarhat bárki is. A minisztériumi dolgozók nagy része már hazament a családjához, csak én vagyok ilyen megszállott, meg persze az alkalmazottaim. Fehér ingemben, zakómban, nyakkendőmben hátradőlök az antik székben, és magam elől eltolva a vacsorám maradványait várom, hogy benyisson az ajtó túloldalán álló egyén.
Utoljára módosította:Nathaniel Aaron Loughlin, 2013. május 30. 15:21
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. május 31. 18:28 Ugrás a poszthoz

Miss LaFonde

   Ismételten egy csodálatos napra ébredtünk, amit ennek az épületnek a falai között kell eltöltenem. Régen nem volt ilyen, hogy kell, nem foglalkoztam volna senkivel, aki korlátozni akart valamilyen értelemben, megmondta, hogy mikor kell ott lennem, hol van az az ott, mit kell tennem, mára azonban megváltoztak a dolgok. Politika... Éljen! Tudom, tudom, én akartam az egészet, meg akartam mutatni, hogy igen is viszem valamire a segítségük nélkül, és lám, vittem. Mégsem teszi ez a szikrányi elégedettség jobbá a dolgot, és nem is kárpótol a családtól elvett időért egyáltalán.
   Nem mondom, hogy nem szeretem csinálni, amit csinálok, egészen élvezem a dolgot, különösen a hatalommal járó kiváltságokat. Volt idő még iskolás koromban is, amikor én álltam a reflektorfény közepén, így nem volt újdonság, hogy ennyi ember figyel rám, és ennyien függnek tőlem. Bevallom, a hatalmi pozíció határozottan élvezetes. Csak ne járna annyi papírmunkával. Ez a szükséges rossz a munkában, vannak napok, amikor reggeltől estig a papírokat bújom, aminek természetesen meg is van a böjtje otthon.
   Ma a változatosság varázsaként érintett egy ügy, aminek tárgyalásához úgy gondolták a kedves kollégák, hogy az én jelenlétem is feltétlenül szükséges. Nem panaszkodok, határozottan jobb, mint az irományokat, kérvényeket bújni naphosszat. Nem túl régen érkeztem ebbe az irodába, amiben idáig csak néhányszor jártam. Diákként egyáltalán nem - az aranyvérűek minden gondolkodás nélkül megengedik még a kiskorú gyerekeiknek is a bűbájgyakorlást, muglik közé meg nem igazán téved az ember -, de mióta megválasztottak, és beleülhettem a székbe, akadt dolgom errefelé. A kiskorúak bűbájgyakorlása egy olyan ügy, amit talán a legfeleslegesebb tárgyalni. Sosem hittem benne, hogy egy diák is jól járna, ha eltiltanák a mágia tanulásától, ennek ellenére valahogy érzékeltetni kell a hatalmat.
   Megérkezésem után a kisasszony egy pár pillanattal esett be az ajtón. Rápillantok, nyugtázom, hogy ruházata éles kontrasztot képez az én sötétszürke öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő szettemmel, és már kezdem érteni, miért is van most rám szükség. Lázadó... éljen. Van néhány ilyen errefelé.
   - Jó napot kisasszony. -
   Köszönök neki. Nem kéne meglennie a hangomban annak a fölénynek, ami a velem szemben álló férfiéban, elvégre csupán néhány év van közöttünk, mégis megvan. Hogy miért? Én vagyok a polgármester. Ez jelent valamit.
Utoljára módosította:Nathaniel Aaron Loughlin, 2013. május 31. 18:35
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. május 31. 19:19 Ugrás a poszthoz

Miss LaFonde

   Vállam fölött rápillantok a lányra, és az egész arckifejezésében feltűnik a hasonlóság. Igazából valamilyen szinten olyan, mint én voltam anno, a békés diákéveim alatt. Akkor még minden mindegy volt, megvolt a barátnőm, a családdal nem foglalkoztam, más dolgom sem volt, csak az ellenkezés a szüleimmel meg úgy egyben a világgal. Meg volt a fontossági sorrend, aminek a szintjeit könnyű volt különválasztani egymástól, nem úgy, mint most, ahol folyamatosan keverednek a szálak annak ellenére, hogy próbálnék mindent a saját helyén tartani. Régen nem is foglalkoztam vele, amikor a kedves rokonok azt mondták, hogy élvezzem ki a fiatalságot, amíg lehet, mert később nem lesz olyan egyszerű az élet. Persze annak ellenére, hogy lázadtam mindenben ellenük, kiélveztem az életet, bár nem az általuk elképzelt békéset, amikor követem minden szabályukat, sokkal inkább azt, amiben semmit sem csináltam az elképzelésük szerint. Oh, azok a régi szép idők!
   Mostanra a család meg a munka bár élesen szétválik, nincs meg az összhang, hogy el tudnám dönteni, mikor is melyikkel foglalkozok. Az elődeim lemaradását még mindig nem hoztam be, rengeteg munkám van, és emellett ott van egy még nem egészen egy éves gyerek egy feleséggel, akik elvárnák a törődést, hozzáteszem teljesen jogosan. Van is éppen elég balhé.
   Mikor a lány letegez ahelyett, hogy lehordanám egy neveletlen kis csitrinek, csak vigyorgok. Lázad, és azt hiszi, hogy övé a világ... ismerős. Ez a rellon kórság, ahol senki sem üti le a másikat a magas lóról, meghagyja ebben a hitben. Hiányzik az alagsori élet.
   - Megválasztattam magam polgármesternek. -
   Végül is elkövettem a dolgot, így utólag belegondolva lehet, hogy nem kellett volna. De akkor hol maradna az örökség Christopher számára? Így én is beírtam magamat a történelembe.
   - Nathaniel Loughlin vagyok. -
   Mutatkozok be. Ismerős az arca, lehet, hogy még a boldog békeidőkben láttam valahol a kastélyban. Van egy pár ilyen ember, elvégre a négy ház akkor is tele volt diákokkal.
   - Magyarázza meg kérem a kedvemért, hogy jutott arra, hogy bölcs dolog muglik előtt varázsolni? -
Utoljára módosította:Nathaniel Aaron Loughlin, 2013. május 31. 19:20
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. július 2. 23:12 Ugrás a poszthoz

Gergő


   Ahogy a nyíló ajtó mögött meglátom Gergő arcát, valamilyen szinten fellélegzek. Megnyugtató, hogy nem újabb iratok tömkelegével akarnak terhelni, hanem egy olyan ember látogat meg, akinek a társaságában kissé elvonatkoztathatok a munkától. Bevallom, nem számítottam ekkora mennyiségű papírmunkára. Persze tisztában voltam vele mindig is, hogy a diplomata, vagyis fehér galléros munkákkal együtt jár a haladás dokumentálása, de sosem fordult meg a fejemben, hogy ilyen szinten számon kell tartani minden egyes lépést. Azt hinné az ember, hogy ha már a varázslókról beszélünk, kitaláltak valami okos kis varázslatot, ami megkönnyíti a dolgozók életét. Persze, lehet, hogy van ilyen, és csak én vagyok ennyire tudatlan, rutintalan, de még nem hallottam olyan mágiáról, ami csak az ésszerű kérelmeket írja alá. Ésszerűtlenből pedig, mint tudjuk, legalább ugyanannyi van.
   Figyelmemet tehát az érkezőre összpontosítom. Mindig is kedveltem a gyereket, bár néha az én ízlésemhez túl közlékenynek bizonyult, de ezt a navinésség számlájára írtam. Nem tudtam volna őt elképzelni másik házban, abból viszont, amit mostanában hallottam, néhány tette alapján sokkal inkább illett volna a sárkányok közé. Szerintem egymaga annyi büntetőmunkát szedett össze, mint a háztársai összesen a tanév alatt, ami még talán dicséretre méltó is, legyen csak meg a kölyöknek a saját stílusa. A dolog másik fele viszont már nem annyira szép, olyan pletykák is eljutottak hozzám az iskolából, hogy a büntetéseit nem teljesítette, ami miatt a háza pontokat veszített. Nem olyan régen még én is iskolás voltam, és bár nem vesztettem pontokat - nem hagytam, hogy lebuktassanak -, tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor a többiek hogy viszonyulnak a diáktársukhoz.
   - Szia Gergő, foglalj helyet! -
   Kínálom hellyel, az íróasztalom előtt álló fotelek felé mutatok, és felfedezem a kezében a doboz sütit, amit minden bizonnyal Janey készített. Ahogy lerakja az asztalhoz, már nyúlok is az elsőért, elvégre egy fárasztó nap után jól esik egy kis édesség.
   - Köszönöm, már egészen hozzászoktam. Mi járatban vagy a minisztériumban? Vincentnél voltál? -
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. július 16. 00:24 Ugrás a poszthoz

Vérszívó kisasszony Cheesy

Másból sem áll az életem mostanában, csak intézni valókból. Eddig is ez ment, körülbelül mióta megkaptam a polgármesteri széket, folyamatosan, de mégis más volt. Hiába nem volt tökéletes a kapcsolatunk, ott volt mellettem Nicol, és még amikor tudtam is, hogy nem szívesen, de támogatott, és ott állt mellettem minden döntésben, otthon volt Chrissel és törődött a bolttal, amíg nekem a mágiaügyi minisztérium kirendeltségén kellett kezelnem a rengeteg papírmunkát, és meghoznom azt a sok döntést. A falu tanácsával még a rendezvényszervezésbe is belekezdtünk, csak hogy még fokozzam a tennivalókat. Konzultálnom kellett az iskola diákönkormányzatával, még előttem áll a színjátszókörös megbeszélés, és ezernyi teendő. Szerencse, hogy csak augusztus utolsó hétvégéjére kell elkészülnünk, előbb szerintem esélytelen lenne a dolog. Na meg addig a tusa is lecseng, mindenki kipiheni a fáradalmakat, és örülhetnek neki, hogy nem váltak sárkányeledellé.
Most vagy azért, mert kezdtem beleunni a folyamatos fejetlenségbe, és abba, hogy szinte nem látom a fiamat felnőni, vagy azért, mert hirtelen a drága is bevágta a hisztit, és már hetek óta nem hajlandó hozzám szólni, hirtelen elég volt. A politika szinte elrabolta tőlem az életemet, nem volt rá szükségem. Tisztában voltam vele, hogy akad a fővárosban is éppen elég teendőm, időszerű volt elintézni őket. A fagyos hangulatból éppen elég volt hozzá, hogy úgy érezzem, szükségünk van egy kis távollétre. Bár ő egy szót sem szólt hozzám még mindig, elmondtam a feleségemnek, hogy hova megyek, és hogy néhány napon belül itthon leszek. Elköszöntem Christől, aki már közel egy éves, és éppen járni tanul, összepakoltam a cuccaimat, és elindultam a vasút felé.
Választhattam volna az utazásnak más formáját is, de kellett egy kis gondolkodási idő az egész megbeszélés előtt, a néhány órás vonatút ebben segített nekem. Meglehetősen sokan voltak így nyár közepén, gondolom voltak, akik nyaralni mentek, mások pedig ügyes-bajos dolgaikat intézték Budapesten, mint én is. Nem találtam teljesen üres fülkét, bár bevallom, nem is nagyon kerestem. Megálltam a lehető legfélreesőbbnél, amiben csak egy eléggé fiatal, látszatra iskoláskorú lány ült, beléptem és az ajtót behúzva magam mögött leültem vele szembe, az ablak mellé. A poggyászomat már előreküldtem, azzal nem kellett vesződnöm, az aktatáskát viszont, amit magammal hoztam leraktam a mellettem lévő ülésre.
- Ugye nem zavarlak? -
Akkor sem fogok felkelni innen, ha azt mondja, hogy zavarom, de az illem, amit a nevelésem során rendesen belém vertek, megköveteli a kérdést. Nem tartottam soha szem előtt, hogy másoknak mi volt a jó, a családomon kívül ma sem érdekel. Az idegenek nekem teljesen közömbösek, még így is, hogy megválasztottak polgármesterré. Persze, a látszat szerint törődnöm kell velük, ezt meg is teszem, amíg az irodában, és a faluban vagyok. De most, a kis kiruccanás során úgy érzem, hogy egy kissé elvonatkoztathatunk a kilétemtől.
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. július 16. 00:56 Ugrás a poszthoz

Vérszívó kisasszony

Nem kedvelem a gondolatokat, különösen nem a sajátjaimat. Gyakran elvonják a figyelmemet a munkáról, amit éppen végzek, elvégre anno, még iskolás koromban rengeteg időm volt rá, hogy tépelődjek az élet nagy dolgain. Akkor nem is csináltam szinte semmit sem, volt, hogy még a szobából sem sikerült kimozdulnom, csak estefelé. Az órákat meglehetősen hanyagoltam, ami miatt kaptam is a rengeteg figyelmeztető levelet anyáméktól, bár ezek már akkor sem érdekeltek. Éjjelenként megvolt a program a Sakáltanyában, a saját szobámat jórészt csak nappal használtam az éjjeli alváshiány pótlására. Szerintem oda az életben nem sütött be napfény, nem tudom, hogy ma még megvan-e egyáltalán maga a szoba. A diákok manapság nagyon unatkoznak, túl sok idejük van rá, hogy ezeket a dolgokat átszervezzék. Pedig azok voltak a szép napok, akkor még arra volt időm, amire akartam, nem pedig arra, amire jutott. Ez az élet, amit most élek kegyetlen, tudom, hogy a közeljövőben változtatnom kell rajta, ha nem szeretnék gyökeres változást. És nem szeretnék, nem vagyok a hívük. Csak felforgatják a nyugalmat, és teljesen felesleges drámát okoznak mindenkinek.
Manapság nincs időm gondolkozni, egyik papírt íratják velem alá a másik után, van amit rendesen átgondolni sincs időm. A falu napjának megszervezésével kellett egy kis agytorna, üdítő változatosságot nyújtott a mókuskerék után. Élveztem, hogy intézkedhetek, és végre ténylegesen polgármesternek éreztem magamat, nem pedig aktakukacnak. Elhatároztam, hogy a közeljövőben fel fogok venni egy titkárt, aki előre átnézi nekem a teljesen agyzsibbasztó okiratokat, és csak a megtekintésre lényegeseket juttatja el hozzám. Így talán több időm lesz majd a családomra és magamra is.
A velem szemben ülő lányra nem fordítok különösebb figyelmet, a jelenlegi diákok közül egyet sem ismerek. Csak másfél éve hagytam ott a kastélyt, mikor leköltöztünk a faluba papás-mamást játszani, mégis ennyire rövid idő alatt kicserélődtek az emberek. Vagy lehet persze, hogy ők eddig is ott voltak, csupán én járkáltam csukott szemekkel - már amikor kimozdultam a szobámból és az alagsorból. A nemleges válaszra csupán bólintok, én is így gondoltam. Tudom, hogy az emberek rövid pályafutásom alatt is megismertek, legalább névről tudják, hogy ki vagyok, de voltak, akik arcról is. Nem élveztem, mindig is pletykáltak rólam, a származásom miatt tudták, hogy ki vagyok, jól esett volna a szürke tömegben lenni. De nekem úgy tűnt, ez nem megy, mindig megtaláltam azokat a dolgokat, amikkel kitűnhetek a sorból.
- Akkor is lényegtelen lett volna, ha a többi fülke nincs tele. -
Megvonom a vállamat, ami a fekete öltöny-fehér ing párosításban annyira nem kényelmes művelet. Régen rám sem tudtak volna erőszakolni ilyen ruhákat, maradtam a farmer-póló-tornacipő szettnél, de mára ez is megváltozott. A pozíciómban nem engedhettem meg magamnak az igénytelen öltözködést.
- Mi dolgod van Pesten? -
Feltételeztem, hogy oda tart, elvégre a vonat végállomása az egyik pályaudvar a fővárosi forgatagban. Különösebben nem érdekelt, de legalább eddig is kiszabadultam a gondolatok közül, és másra koncentráltam.
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. július 18. 18:31 Ugrás a poszthoz

Anglia

Nicol és a drága család
2013. 06. 02.

   
Úgy látszik, ide is elérkeztünk. Utoljára a drága családtagjainkkal mindketten az esküvőn találkoztunk, és reméltük, hogy még egy jó ideig kerülhetjük a társaságukat. Hát nem jött össze, jött a baba, és bár közel egy évig még így is halogattuk a látogatást, mindvégig tisztában voltunk vele, hogy egyszer ezt is meg kell ejtenünk, túl kell esnünk a rosszon. Mindent megtettünk mindketten, csak hogy még akár néhány nappal is később kelljen visszatérnünk az országba, a városba, és hogy minél később kerüljünk szembe a rokonok becsmérlő, kritizáló pillantásával. Részben ezért is választottuk a mugli közlekedést, amihez normál esetben nem folyamodnánk minden felhasznált kifogásunk ellenére, és a szomorú az, hogy ezzel a család is tisztában van. Hiába nem ápolunk velük jó, vagy akár szoros kapcsolatot, csak ők azok az emberek, akik ha fel nem is neveltek, de életünk első tizennégy évében velünk voltak, hazajártunk hozzájuk, és együtt töltöttünk el minden ünnepet. Persze később, mikor bekerültünk az iskolába ezek az alkalmak hanyagolva voltak, és néhány éven belül már egészen más emberek kötődtek a "család" fogalomhoz.
   Az egész utazás kapcsán nem magamat féltettem, tisztában voltam vele, hogy bármit is kapok az én, vagy akár Nicol rokonaitól, nem fogok vele törődni, minden reakció nélkül hagyom majd. Viszont ugyanebben az ő esetében nem lehettem biztos. A kapcsolatunk jelenleg enyhén szólva labilis, ahogy a drága idegállapota is, különösen így az utazás kapcsán. Nem tudhatom előre, hogy mikor telik be nála a pohár, és mikor fog kiakadni. Régebben mindig visszabeszélt nekik, megvédte magát, még akár engem is a nagyanyja kritizáló pillantásától, de most más a helyzet. Tudom, hogy az én kötelességem megvédeni őt - így az esküvő után főleg -, és Christ is. Előre sajnálom szegény gyereket, mert mi védhetjük mindennel, így is rengeteg kritikát fog kapni, hála a hatalmas pereputtynak, amit idecsődítenek.
   Mióta elindultunk otthonról aggodalmas az arcom, csakúgy, mint a drágának. Fogjuk egymás kezét, és biztos vagyok benne, hogy bár kettőnk között nem mennek már olyan bökkenőmentesen a dolgok, mint anno, mégis ebben a küzdelemben ugyanúgy egymás mellett vagyunk, és megteszünk mindent azért, hogy a fiunkat megóvjuk a családjainktól.
   Ahogy kinyílik a kapu, pillantásomat Nicol felé fordítom. Látom rajta az aggódást és hogy bárhol szívesebben lenne jelenleg, mint a családi házban. Ahogy az autó megáll, kipattanok a kocsiból, hátat fordítva a lépcsőn várakozóknak kinyitom a drága előtt az ajtót, majd kiveszem a kezéből Christ. Látom rajta az ideget, a babán a kíváncsiságot, ami feltehetően nem fog már sokáig tartani, hamarosan átveszi a helyét a rémület. Elnézve a rokonságot nem is csodálom. A kisebb tömeg elején az anyám, apám, Nicol nagyanyja és az apja. Mind elegánsan, ugyanúgy, mint mi. Én is egy sötét öltönyt viselek, amihez a közelmúltban a polgármesteri székkel együtt kénytelen voltam hozzászokni.
   - Nem lesz baj. -
   Súgom alig hallhatóan a szőke fülébe, majd felöltöm a bájvigyort, amit az évek alatt tökéletesre fejlesztettem, és egyik kezemben Chrissel, másikkal Nicolét fogva elindulok feléjük. Akkor kezdődjön a buli!
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. július 18. 18:35 Ugrás a poszthoz

Anglia

Nicol és a drága család
2013. 06. 02.

   Szavaim csak üres nyugtatások, én is teljesen tisztában vagyok vele, hogy még akár baj is lehet ezen a nagycsaládi eseményen. Őket ismerve bármi megtörténhet, valószínű, hogy megint megpróbálnak majd szétszakítani minket. Eddig nem aggódtam, tisztában voltam vele, hogy szeretem, szeret, nem tehetnek a családjaink semmit sem ellenünk. Most azonban ahogy az egészen ingatag kapcsolatot szemlélem, annyira már nem vagyok biztos a dolgok pozitív kimenetelében. Persze tudom, hogy rengeteget szenvedtünk ezért a kapcsolatért, az elmúlt évek és amit az idő során felépítettünk, rengeteget jelent. De azért ott van bennem a "mi van, ha" érzés. Így szembenézni a családdal annyira nem kellemes.
   A lépcsőn felérve követem a drága pillantását, nem tudom megállni, hogy amikor anyám arcára esik a pillantásom, ne vágjak egy fintort. Ő egy még tökéletesebb lenéző kivejezéssel válaszol. Igen, nem vagyunk egymás kedvenc családtagjai, és bár meg kéne köszönnöm neki, hogy támogatott életem első tizenakárhány évében, valamiért nem érzek hálát felé.
   Mikor Nicol apja hozzánk lép, kezet fogok vele és egy feszült mosollyal váltunk néhány szót. Mindenki tudja, hogy ilyen környezetben, az egész pereputty áskálódó pillantásainak kereszttüzében nem egyszerű a nyugodt arcunkat mutatni. Mindig is kedveltem az apját, ő volt az egyetlen normális ember az összes többi lény között. Nem különösebben fordítok rá figyelmet, hogy mit reagálnak a többiek rá, hogy a drága csak olyan egyszerűen odaadta az apjának Christ, igazából teljesen hidegen hagy a véleményük. Ha ők is normális rokonok lennének, valószínűleg előbb is a gyerek közelébe engedtük volna őket.
   Mikor Nicol a nagyanyjához szól, el kell nyomnom egy vigyort. Az öregasszony pillantása felbecsülhetetlen, megközelíti anyám döbbentségét, aki nem is felejti el kifejteni a gondolatait, miután egyedül maradok a tömeggel.
   - Nathaniel, mégis hogy gondoltad... -
   A kérdés többi részét nem hagyom, hogy végigmondja, inkább én is gyorsan lerendezem a dolgok, követve a feleségem példáját.
   - Azt, hogy nem hoztuk el előbb a babát? Nem is tudom, nem akartam, hogy olyan kiskorában megmérgezzétek csupán azzal, hogy ránéztek. Ha meg annyira látni akartátok volna, ugyanannyi nektek is megejteni egy látogatást, mint nekünk. És igen, köszönöm a gratulációtokat, csodás a polgármesteri munka, majdnem olyan csodálatos, mint az életünk Nicollal. Nem kell az áskálódás, nem válunk. -
   Ezzel szerintem többet szóltam a családhoz, mint az elmúlt évben összesen. Még egyszer ránézek anyámra, majd vállat vonva bemegyek a házba, és a bárszekrény felé indulok. Ezeket elviselni lehetetlen alkohol nélkül, már a puszta pillantásukkal is ölni lehetne. Mi lesz még itt...
Utoljára módosította:Nathaniel Aaron Loughlin, 2013. július 18. 18:36
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. július 18. 18:39 Ugrás a poszthoz

Anglia

Nicol és a drága család
2013. 06. 02.

   Egy pohár erős (és minden bizonnyal drága) whiskeyt töltök magamnak, és ahelyett, hogy kiadnám idegességemet, csak magamban dühöngök. A pereputtyból még senki sem merészkedett be a házba utánunk - szerencséjükre. Biztos kint állnak, és próbálják feldolgozni, amit az imént tőlünk hallottak, de az is lehet, hogy már a kritizálás stádiumában járnak, mint például a "láttad, hogy milyen a haja?" és a "fogadok, hogy a gyereknek egy valamirevaló nevelőnője sincs" kezdetű prédikációk.
   Nem is értem, hogy miért érint ilyen érzékenyen az egész áskálódás, elvégre ez nem az első alkalom, hogy meglátogatjuk a drága családot, és bár az első, hogy így együtt vannak, de nem gondoltam volna, hogy ekkora különbség lesz. És még nem is nagyon szólaltak meg, de tényleg, elég volt ránézni a lefitymáló ábrázatukra ahhoz, hogy a kedvem is elmenjen az élettől. Előre félek, hogy milyen lesz az egész perpatvarnak a hatása a kapcsolatunkra, életünkre nézve. Persze, akár elsülhet jól is az egész, így, hogy egymás oldalán küzdünk, és együtt, ugyanakkor a családjainkat ismerve rossz vége is lehet ennek a látogatásnak. Okkal akartuk elkerülni, elhúzni minél jobban. De most mégis csak eljött ennek is az ideje, túl kell élnünk, és tovább kell lépnünk. Aztán a következő néhány év eltelhet rokonmentesen. Micsoda megváltás lenne!
   Nicol vigyorára csak egy grimasz a válaszom, a homlokomon a ráncok ott maradnak, mint már a megérkezésünk óta. Nem tudom elengedni magamat ebben a környezetben, még akkor sem, hogyha csak ketten vagyunk, és senki sincs a közelünkben, senkivel sem kell jópofiznunk. Jelen pillanatban nem is érezném magamat túlzottan biztonságban, hogyha önfeledten röhögcsélnénk, ezek a keselyűk bármikor képesek hátba támadni az embert, ezt gyermekkorom hosszú évei alatt megtanultam. Azért amikor megcsókol, halványan elmosolyodok, de arcomra szinte azonnal visszatér a gondterhelt kifejezés.
   - Minden tökéletes. -
   Hangom csöpög a gúnytól, miközben leülünk a kanapéra Nicol apja mellé. A család többi tagja valahogy nem tud érdekelni, örülök, hogy ha csak egy kis időre is, de megszabadultunk tőlük. Chrisre nézek, és látom a csodálkozást a szemeiben, ő nyilvánvalóan élvezi az új környezetet - egyelőre. Ahogy majd az anyám, vagy Nicol nagyanyja megközelíti, biztosan elkezdődik a visítás.
   - Átöltözni? Minek? -
   Pillantok a ruháinkra. Már a belépőhöz is éppen elég elegánsan öltöztünk fel, nem látom semmi értelmét átcserélni az ingemet és a nyakkendőmet egy másikra. Szmokingot meg nem fogok nekik felvenni, bármennyire is elvárnák. Örüljenek inkább annak, hogy itt vagyunk.
   - Csak menjünk már haza! -
   Sóhajtok fel, és a plafonra emelem a tekintetemet. Nem érdekel, hogy pillanatnyilag úgy viselkedek, mint egy hisztis kisfiú, ugyanúgy vagyok az egész családi vacsora dologgal, mint a gyerekek ha kénytelenek az öreg szomszédnénihez vendégségbe menni.
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. július 18. 18:41 Ugrás a poszthoz

Anglia

Nicol és a drága család
2013. 06. 02.

   Egyelőre magamhoz viszonyítva nyugodt vagyok, próbálom nem felidegesítenem magamat idő előtt, itt van arra a drága. Megteszi ő helyettem is. Tudtam, hogy mindig is nehezen viseli, hogyha a családdal kell hadakoznia alapesetben is, hát még most, hogy a mi kapcsolatunk sincs teljesen rendben, és ügyelnünk kell a látszat fenntartására. Hogyha a hárpiák bármit is megneszelnének a helyzetünk a rosszról a még rosszabbra fordulna. Ha tudomásukra jutna a legapróbb gondunk is, azonnal megpróbálnának minket szétszedni, még inkább támadnának. Nem panaszkodok, eddig is kibírtuk a háborújukat, de most nem csak rólunk van szó, hanem már Chrisről is. Az édes drága anyámból kinézem, hogy képes lenne akár kárt tenni benne, hogyha az elősegítené a győzelmét. Nicol nagyanyja ugyanez a kategória. Szegény gyerekre így is nehéz jövő vár a rokonokat tekintve - hiszen a véla gén benne van, és így a családok szemében nem tiszta a vére -, hát még hogyha mi feldühítjük őket.  Okkal akartuk kerülni ezt a látogatást, tudtuk, hogy a szemükben meghatározzuk vele a fiunk jövőjét. A családjaink hogyha valakit tönkre akarnak tenni, azt tönkre is teszik.
   Mikor Nicol arca eltorzul, már készülök is rá, hogy rajtam fog csattanni az egész, holott most semmit sem tettem, egyszerűen csak kifejtettem, hogy nem fogok átöltözni. Lehet persze, hogy éppen ez a semmittevés az, ami megőrjíti a drágát, de nem fogom siettetni az egész vacsorát, akkor sem leszünk előbb túl a dolgon. Hát még a holnapon. Hogyha minden jól megy, huszonnégy óra múlva ismét a kúriánk magányában lehetünk mindhárman, remélhetőleg nyugodtan. Először igyekszek nem reagálni, tűröm a megsemmisítő pillantást. Az évek során hozzászoktam, hogy néha jobb nem ellenkezni vele, viszont a második megszólalása után válaszolok.
   - Higgadj már le! Mióta érdekel, hogy minek néznek? Eddig egyedül az volt a fontos, amit te magad gondoltál, esetleg amit én. Ne hagyd, hogy a boszorkák belemásszanak a fejedbe! -
   Nem fűzök túl sok reményt hozzá, hogy a prédikációm bármilyen hatással is lesz az idegállapotára. Mindketten feszültek vagyunk, de ezt az évek során megtanultuk palástolni. A düh eltakarása viszont Nicol esetében szinte lehetetlen, ezért is kell nagyon odafigyelnie az érzelmeire a család körében. Ha ők megneszelik, hogy valaki esetleg ideges, igyekeznek még jobban feldühíteni, hogy a teljes kiborulás határáig sodorják az illetőt.
   - Ugyan, Scarlett, milyen hangnemet engedsz meg magadnak a nagyanyáddal szemben? -
   Kezd rá tettetett felháborodással az én anyám is, csak hogy rátegyen még egy lapáttal. Én igyekszek visszafogni magamat, pedig már a nyelvem hegyén van a válasz. Rápillantva aztán Nicolra úgy döntök, hogy inkább rontok még az anyámmal való kapcsolatomon - már ha ez lehetséges -, minthogy ne keljek a védelmére.
   - Mintha te nem ugyanígy néznél ki a bájitalaid nélkül, anyám. -
   Jegyzem meg gúnyos hangnemben. Nyílt titok, hogy az idősödő boszorkák különféle bájitalokat használnak, hogy formában tartsák magukat, ez alól anyám, valamint a drága nagyanyja sem kivétel. A magam részéről egyáltalán nem zavar Nicol eltorzult arca, mondhatni már megszoktam, és még így is gyönyörűnek tartom.
   A feszültséget végül a szolgáló érkezése vágja el, anyámnak így most nincs ideje a válaszra, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ma este még megkapom. Feleségem mellé állok, megvárva vele, hogy mindenki elhagyja a szobát. Az apja elviszi Christ, feltehetőleg valamilyen etetőszékbe ültetik az étkezőben. Mikor kettesben maradunk, felé fordulok és magamhoz ölelem, így próbálva megnyugtatni.
   - Ezzel a harciassággal csak a kedvükre teszünk. -
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. július 23. 16:14 Ugrás a poszthoz

Anglia

Nicol és a drága család
2013. 06. 02.

   Az én elvárásaimnak meglehetősen megfelelt ez a jelenet. Nem vártam mást, ismertem a családot, és tudtam, hogy azzal, hogy ennyi időn keresztül csak kerültük őket, nem tettünk jót magunknak. Nem akartam és tökéletes viszonyt a családjainkkal, elég volt az a néhány értelmes rokon, akikkel még viszonylag jóban voltunk, ugyanakkor szerintem egy kis emberi viselkedés elvárható lett volna. Ismertem azonban anyámat, akiben szinte semmi emberi nem lakozott, és tudtam, hogy még mindig ég benne a harag, hogy szétszakítson minket. Minden eszközt bevet, ami csak a kezében van, és kihasználja minden gyenge pontunkat. Mégis, én úgy gondoltam, hogy bár jelenleg a viszonyunk a drágával nem kifogástalan, a hosszú éveken keresztüli szenvedés és ez a baba, aki miatt most itt vagyunk, összeköt minket. Ezerszer fontosabbak voltunk egymásnak ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyjuk a kapcsolatunkat, csak mert a drága rokonságnak nem tetszik, hogy valamiben nem ők döntöttek. Mindkettőnk jelleme a küzdésen és a lázadáson alapult, emellett rellonos jellemek voltunk, éppen ezért tudtam, hogy nem fogjuk olyan könnyen megadni magunkat, bántsanak csak a szavaikkal ezek a manipulatív hárpiák.
   Válaszként csak megvonom a vállamat, tény, hogy itt semmi sem használ. Magunkat sem tudjuk lenyugtatni, ellenük is hatástalan bármit is mondunk, úgyhogy bármennyire is bántja a büszkeségünket az egész, most tűrnünk kell, és hallgatnunk, hogy éppen hogy tipornak minket sárba. Ez az egész látogatás másról sem szól, sosem szólt egy sem. A családjaink mindig is kikészítettek minket idegileg, mi pedig nem tehetünk mást, csak próbálunk kitartóak lenni ellenük. Anyám és Nicol nagyanyja sem olyan, hogy bármilyen eszközzel el lehessen téríteni őket attól, amit a fejükbe vettek, hiába a sikertelen próbálkozások. Szerintem sosem fogják feladni az álmukat, hogy szétszakítsanak minket.
   Mi pedig nem tehetünk mást ellenük, csak azt, hogy még mindig sziklaszilárdan kitartunk egymás mellett. Ami valljuk be, eléggé nehéz úgy, hogy tisztában vagyunk vele, nem mennek ilyen simán a dolgok otthon. Le kellett volna tisztáznunk, mielőtt idejöttünk az egészet, de úgy gondolom, hogy egyikünk sem volt abban a hangulatban, hogy egy értelmes beszélgetést folytassunk. Majd a látogatás után talán rá leszünk kényszerülve.
   Elvigyorgom magamat Nicol válaszára, tény, így is okoz meglepetéseket felhevült érzelmi állapotban, azonban annyira nem végzetes egyik sem, hogy leégjen a hajunk. A gyújtogatásra ott vagyok én, meg a drágalátos vele született képességem, amit anyámék igyekeztek kiverni belőlem. Kár, hogy az első próbálkozás után, amikor is leégett az egyik szárnya a kúriának, többször nem jöttek a közelembe ilyen szándékkal. Pedig én élveztem volna.
   Hálás vagyok Nicol apjának, amikor kiviszi Christ az elsők között, nem ad anyáméknak támadási felületet a gyereken. Tudom, hogy nem fogják megkímélni őt sem a szidalmazásaiktól, szerencse, hogy a baba még nem sokat ért a helyzetből. Éppen elég lesz nekünk elviselni. Az egész ölelés furcsának hat, a közelmúltban kevésszer értünk egyáltalán egymáshoz. Az esetek többségében vagy nem volt rá időnk, vagy pedig szánt szándékkal elkerültük egymást. A kapcsolatunkban valami nagyon letért a jó útról, éppen ezért tennünk kell valami érte, hogy visszaálljon a megszokott pályájára.
   - Nem maradunk holnapig. -
   Ahogy az étkezőbe leülök a kis családom mellé, pillantásomat anyám íriszeibe fúrom, még mielőtt kiejthetné a száján a következő sértést, megelőzöm. Ugyan nem beszéltem meg Nicollal a dolgot, remélem nem bánja, hogy igyekszem rövidre fogni a kis találkozót a rokonokkal, nincs szükségünk, hogy az egész pereputty idecsődüljön, és még inkább kitörjön a harc. Értelemszerűnek tűnik, hogy most még végigszenvedjük ezt az étkezést, aztán pedig estefelé elindulunk haza. Jól megleszünk a cirkuszi majomként megbámuló nélkül is, legalább Chris is nyugalomban lesz. Ahogy kimondom a mondatot, rögtön vágják a fejemhez a következő sértést, hogy mégis hogy merészelem, meg hogy mennyire illetlen vagyok, és, hogy nem engedélyezik a távozásunkat. Ismét anyámra nézek, és egy rideg pillantással elhallgattatom.
   - Kijelentés volt, nem pedig kérés. -
Utoljára módosította:Nathaniel Aaron Loughlin, 2013. július 23. 16:22
Nathaniel Aaron Loughlin
INAKTÍV


Polgármester Úr
RPG hsz: 72
Összes hsz: 995
Írta: 2013. október 6. 10:18 Ugrás a poszthoz

Natacha

   A napjaim a csendes rohanásból átalakultak egyfajta rutinná, az idő telésével mindannyian hozzászoktunk a Polgármesteri szék hátrányaival és kötelezettségeivel. Ahogy a tanács megkezdte működését talán még több dolgom volt, azonban igyekeztem egy rendszert kialakítani, hogy a családra is jusson elegendő idő. Például vasárnaponként nem dolgoztam - kivéve, ha sok volt a papírmunka, de azokat is hazavittem, és otthon intéztem el, hogyha Chris éppen aludt -, reggelente csak kilenckor indultam el, és minden este legkésőbb hétre, vagyis az esti fürdésre otthon voltam. Úgy láttam, hogy kezdtünk belerázódni, családként biztosan, valamint tanácstagként is, sorozatosan jöttek az ötletek, hogy mivel dobhatnánk fel a falu életét, és úgy gondoltam, hogy amit csinálunk, az határozottan jó. Mellette nagy-nehezen sikerült megszoknom a hirtelen rám irányult figyelmet is, ami a város vezetésével járt, és kezdtem uralni a káoszt, ami a minisztériumi kirendeltségen uralkodott még mindig. Valahol még mindig az előző - hanyag - vezetés munkáját pótolták, vagy utánuk takarítottak, de azt hiszem, hogy mindenki munkájával elégedett lehettem. Egészen gyorsan behoztuk magunkat, és nekiálltunk a saját rendelkezéseink bevezetésének.
   A mai napom is a megszokott rutinnal indult, reggel viszonylag korán felkeltünk, elmentem a boltba kenyérért, meg néhány alap dologért, amik Nicol szerint nem várhatták meg az estét, megreggeliztünk és megreggeliztettük Christophert is, még tíz perc játékra is jutott idő, majd elindultam a kirendeltség felé. A tanáccsal megint nekiálltunk a programszervezésnek, szóval zűrös napnak ígérkezett a mai, de tekintve, hogy a drága is tanácstag volt, így legalább akadt rá esély, hogy a nap folyamán összefuthatunk.
   Mint minden reggel, most is a Boglyas téren haladtam át munkába menet. Mereven az utamat nézem vastag fekete kabátomba, amire október ellenére már szükség van, és igyekszek nem körülnézni; azzal csak felbátorítanám az embereket, hogy közeledjenek, amit persze nem szeretnék. Régi rellonos antiszociális énem még mindig jelen van, bármennyire is szeretném tagadni. Azaz nem szeretném, de a szék megköveteli, hogy legyek lelkes és segítőkész. A téren áthaladva csak akkor pillantok fel, mikor valami azonosítatlan tárcsa elrepül az orrom előtt. Pillantásom azonnal követi a pálya vonalát, és meglátok a padon egy fiatal kislányt. Bár jellememmel pontosan ellenkező, hogy odamenjek hozzá, polgármesteri - és érett felnőtti - címem azt mondatja, hogy a gyerekeknek ilyenkor az iskolában kell lenniük.
   - Szép napot! -
   Köszönök neki viszonylag hangosan. Nem láttam még a lányt, ami nem is csoda, tekintve, hogy legalább egy éve, ha nem több ideje, nem látogattam meg a kastélyt. Miután Nicollal leköltöztünk a faluba, valahogyan vesztett az iskola a prioritásából, és nem tartottam szükségesnek a látogatást. Na meg viszonylag már csak kevés ismerősöm maradt a falak között...
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Nathaniel Aaron Loughlin összes RPG hozzászólása (21 darab)

Oldalak: [1] Fel