Lexine

  Christopher élvezi az új, idegen emberek látványát, érdeklődő pillantással figyeli, ahogy a kislányt a magasba löki a dadája - nem tudom elképzelni róla, hogy a saját gyereke lenne, már csak az irritált pillantása miatt sem -, és szája egy fogatlan mosolyra húzódik. Fiamat nézve rám is rám jön a mosolyoghatnék, a baba már csak ilyen hatással van mindenkire a környezetében, de egyelőre visszatartom. Az előttem álló nőszemély közelében nem biztos, hogy okos dolog lenne bármiféle érzelmet mutatnom, még csak a kezemben tartott kisbaba felé sem.
   A kislány a hintán meglehetősen hangos, ezért sem gondolnám, hogy az ő gyereke. Amennyire ismerem - márpedig eléggé jól -, nem gondolom róla, hogy a saját gyerekét hagyná, hogy ilyen legyen. Az agysejtjei már kihaltak volna, de mivel látszólag nem tesz semmit a - hiszti? - ellen, szerintem eléggé nagy bizonyossággal mondhatom azt, hogy nem az övé. Alapból nincs az az elmeháborodott, aki egy ilyen nőtől akarna gyereket, na meg őt sem nézem annak a kifejezetten anyatípusnak. Mondjuk ha ebből indulunk ki, anno, amikor találkoztunk még a drágát sem tudtam anyaként elképzelni, mégis az események alakulásával változtak a dolgok.
  Bár jobb lenne távolságot tartani, de érzem Chrisen, hogy kezdi unni az egy helyben ácsorgást, leülök tehát vele a Lexine melletti hintára, és óvatosan lökni kezdem magunkat. Pillantásom a kislányon van, aki meglehetősen gyorsan és magasra löki magát, de most nem hibáztatom a dadát. Eléggé kezelhetetlennek tűnik a gyerek, nem is tudom mi mit tennénk, ha a fiunk annyira problémás gyerek lenne, hogy élni nem hagyna minket. Így is rengeteg időt töltünk vele, vigyázunk rá minden percben, és ketten alig győzzük.
   - A számból vetted ki a szót. -
   Vágok egy újabb pofát, bár mostanában nem gyakran szoktam. Látom, hogy Chrissel meglehetősen felkeltettük a kislány figyelmét, legalábbis ő biztosan. A kérdésére sóhajtok egyet. Nem is vártam mást. Jó régen volt, hogy találkoztunk, azóta sok minden megváltozott, amikről ő bizonyára nem hallott.
   - Szerinted mégis miért akarnám más gyerekét ellopni? -

Seren

Egyetértően bólogattam Seren megállapítására, miszerint csakis normális dolgokat vehetünk, bár szinte láttam magunk kívülről, ami leginkább a férfi "hát igen, nekünk normálisak a szúró szerszámok, de másnak nem biztos" hangszíne miatt volt, és hirtelen rendkívül tanácstalannak éreztem magam. Mert hát oké, hogy ilyet nem, de akkor mit?
Aztán csak sikerült elindítani a gondolataim, és valami ésszerű ötletre lelni odabent, minek hatására nem sokkal később már volt egy fogkrém a kosarunkban. Aztán Seren is aktivizálta magát, én pedig helyeslően bólogattam.
- A piros nagyon jó lesz - mondtam, majd vetettem egy fintorgással egybevetett pillantást a polc felé. - Remélem a kislány nem szereti a rózsaszínt, mert akkor kénytelen leszel a kezébe nyomni a pénzt, és elküldeni őt vásárolni magának.
Mert hogy volt annak is határa, amire én hajlandó voltam, és különben is, túl élénken élt bennem mint a mai napig az a két hét, mikor minden ruhám automatikusan rózsaszínné változott, ráadásul Serent is rózsaszín talárban láttam akkor viszont, szóval nem hiszem, hogy békés nyugalommal tudna nézni a fürdőjében ilyesmiket.
- Ööö... Hajbizé. Oké - bólintottam egyet szórakozottan, majd odébb léptem a polc előtt. - Hát... hajgumi? - mutattam egyet a férfinek, aztán visszahajoltam, hogy megszemléljem a kínálatot. - Esetleg csat? - választottam ki egy katicás darabot, de a tudományom itt nagyjából meg is állt, mert soha az életben nem merültem el a női pipereholmikban. Ami alapvető volt azt ismertem, de kész, ennyi.
- Hajkefe! - vidultam fel aztán hirtelen a felfedezésemtől, mert hogy egy fanyelű hajkefét találtam, ami valahogy nagyon úgy nézett ki, mint aminek egy kicsi örülne. Nekem amúgy is egy sima műanyag fésűm volt egész életemben, és azt is utáltam használni, szóval csak tippelni tudtam. - Szerinted tetszene neki? - meresztettem nagy, kíváncsi szemeket Serenre, miközben a kezébe nyomtam.
- Nem allergiás valamire? - jutott aztán eszembe a kérdés, még mielőtt a sampon és a tusfürdő került volna sorra. Lehetséges, hogy mégsem vagyok annyira reménytelen eset?

Lyra

Már-már vállon veregette saját magát, amiért képes volt egy olyan tárgyat a kosárba tenni, ami nem teljesen felesleges, de a Lyra által felemlegetett lehetőség nem kicsit borzasztotta el.
 - Majd a tanársegéd megveszi. Vagy kiadom büntetőmunkának - vonta meg a vállát. Már látta is maga előtt, ahogy a hatstrófás ódák helyett hajfonást, cipőkötést és ruhajavítgatást lesz a rendetlenkedők reszortja.
Igaz, most, hogy egy jó nyolcvan gyereket a gondjaira bíztak, egy plusznak igazán nem kellene problémát jelentenie.
 - Gondolom - egyezett bele, és belerakta a Lyra által mutatott izéket a kosárba. Az ő szemében egyforma volt mind, úgyhogy vett jó néhányat, hátha Eirian szemében nem ugyanolyanok. Volt egy olyan tippje, hogy a nyolcévesek hajlamosak háklisak lenni az ilyesmire.
Lyra nagyon megörült a hajkefének, Seren pedig vetett rá egy "ezt-ugye-nem-gondolod-komolyan" pillantást, mikor a lány megkérdezte tőle, vajon szerinte tetszeni fog-e Eiriannak a fésű.
 - Mittudomén? Ez egy fésű, szerintem igazán mindegy, hogy néz ki - bölcselkedett. Ha nem lettek volna ennyire analfabéták a témában, valószínűleg jót vigyorgott volna azon, hogy Lyra sem sokkal jártasabb ilyen téren, mint ő, de pillanatnyilag lefoglalta a kapacitását a komoly feladat, hogy vajh jó-e a fanyelű fésű.
Seren meghozta a nehéz döntést, és berakta az eszközt a kosárba.
 - A szociális munkás nem említett semmi ilyesmit, úgyhogy nem hiszem - válaszolta arra a kérdésre, hogy vajon Eirian allergiás-e.
Áttértek a tusfürdőkhöz, és tanácstalanul állt meg a hosszú sorok előtt; a férfirészleg olyan szép és egyszerű: van hajad? ha igen, akkor ezt vegyed, cső, mehetsz is. Nem is értette, minek kell túlkomplikálni, amikor egy tubus jó mindenre, amit a zuhanyzóban intéz az ember.
Felkapott egy dobozt, amire a "szupergyümölcs testápoló" fantázianevet ragasztották, és elégedetten ellépett a polctól, mondván megtalálta az univerzális darabot, nem kell tovább válogatni.
Mi kellhet még?
 - Ugye szerinted is vannak ruhái...? - kérdezte, még annak a gondolatától is szörnyülködve, ahogy lelki szemei előtt megjelent kettejük képe, ahogy egy halom bidres-bodros, fidres-fodros tüllruhával szemben ácsorognak.

Seren

- Addig meg a régi tanársegéded használod erre, éééértem - villant a szemem vidáman Serenre, egyértelműsítve, hogy csak szekálom épp. Milyen jó is nekem, hogy nem kellett tartanom attól, hogy megtorolja, mert akkor vásárolhatna egyedül!
A hajkefével viszont igencsak nehéz dilemmába botlottunk.
- Igazad lehet... - bólintottam kissé bizonytalanul, de azért a férfi kezébe nyomta a darabot, hogy döntse csak ő el, hogy mi lesz vele, mert hát mégis csak ő készül apukának, vagy mi a fene.
Aztán egy pillanatra nem néztem oda, és Seren máris elkódorgott. Gyorsan utána caplattam hát, és belekukkantottam a kosárba, amiben valami testápoló kapott kitüntetett helyet, viszont a férfi máris lelépni készült, amiből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy semmi egyébbel nem kívánja kiegészíteni a repertoárt. A karjánál fogva kaptam el és húztam vissza, hogy szembesítsem a tettével.
- Mondd csak, te zseni, miből gondoltad, hogy a testápolóval lehet mosakodni? - meresztettem rá nagy szemeket, miközben az orra elé toltam két gyerekeknek készült terméket. - Sampon a hajra. Tusfürdő fürödni - közöltem, majd belepottyantottam a flakonokat a kosárba. Na ez a szintű tudatlanság és pasi gondolkodás már nekem is sok volt. - Mondd csak, te tán ugyanazt kened a képedre borotválkozás után, mint amivel zuhanyoztál? Mert ez kábé ilyen mértékű mellényúlás volt - mondtam fejcsóválva.
Aztán a következő kérdés még inkább a kétségbeesés szélére taszított. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne eresszek meg egy fáradt mosolyt a másik felé, mielőtt válaszoltam volna.
- Nem Seren. Bizonyára csomagolópapírban adják át neked, masnival a fején.
Sajnos mint vizuális típus, ezt azonnal láttam is magam előtt, és kitört belőlem a röhögés. Viszont miután rendeztem az arcvonásaim, sikerült érdemi választ is adni.
- Szerintem lesz neki elég ruhája kezdetnek, na meg nem is tudhatjuk, hogy milyen méret kell neki. Viszont ágyneműt meg törölközőt még kereshetnénk.
Kezdtem belejönni a dologba.

- Mindig is téveszthetetlen logikád miatt választottalak újra - vigyorgott a lányra.
A szemrehányó kérdésre egy vállrándítással felelt, miért ne gondolta volna? Testápoló, még a nevében is benne van, hogy valami ilyesmire való, nem? Nyilvánvalóan soha nem használt ilyesmit, úgyhogy a különbséget se érezte olyan kardinálisnak, hogy értelmét lássa a válogatásnak, de nem szólt bele, amikor Lyra inkább úgy döntött, ez nem lesz megfelelő választás.
 - Képzeld, igen. Úgy hívják, szappan - fedte fel az évszázados titkot, amit még a maják is életük feláldozásával őriztek, de Seren valahogy mégis hozzájutott ehhez az információhoz, amit a gyakorlatba is ültetett nagy kedélyesen minden reggel. Nem értette, minek ennyi felesleges pipereholmi, de megadta magát - Lyra csak jobban ért a témához, úgyhogy hagyta, hogy - az ő szemében - a polc felét berámolják a kosárba, és most már valóban indulhattak arrébb.
 - Nem lehetne dobozban? Akkor az ággyal nem kellene már foglalkoznom - vágott vissza nem kevés szarkazmussal a hangjában. Oké, hálás volt Lyra segítségéért, de ezek az oda-vissza gúnyolódások náluk megszokottak voltak, egyikőjük se vette szívére a másik megjegyzéseit - annál sokkal több mindenen mentek együtt keresztül, minthogy ilyen apróságok megbomlasszák náluk az egyensúlyt.
 - Oké, szerintem ennyi elég, fizessünk és menjünk - jelentette ki, miután az ágyneművel és a törölközőkkel is meggyűlt a bajuk - még a színeket is nehezükre esett összeválogatni, de választott mindenből kétfélét, és probléma letudva - mivel a fizetését lényegében semmire nem használta és anyai ágról annyi pénzt örökölt, amit megszámolni sem tudna - és nem a matematikai képességeivel van gond, no nem mintha bármikor is tervezné használni, annál sokkal büszkébb volt, és egyébként is megállt a saját lábán, nem kellett neki segítség -, úgy volt vele, ennyi feleslegbe talán még nem hal bele.
A maradékot ehhez képest egész gyorsan elrendezték; a szekrényeknél és egyéb bútoroknál annyira nem lehetett mellé nyúlni, úgyhogy azt még nekik is egész egyetértésben sikerült elintézni, főleg világos és élénk színeket válogatva. Arra tippeltek, az minden kislánynak tetszik.
Már bőven benne jártak a délutánban, mire végeztek, de sikerült mindent elintézni, amit Seren konkrét csodaként élt meg.
 - Végeztünk - nézett Lyrára, miközben megálltak a tér közepén. - Kösz, hogy elkísértél - tette még hozzá, ugyanis valóban értékelte a lány segítségét, egyedül nehezen boldogult volna a temérdek, szerinte sokszor felesleges dolog között.

Zoé

* Széles vigyorral nyugtázza, hogy a lánynál van karamellás csoki. Nagyon jól megismerték egymást az elmúlt találkozások alkalmával, bár inkább a kislány mesélt el magáról sok mindent. Nagyon szereti Zoéval lenni, mert sokkal engedékenyebb, mint az anyukája. Valahogy őt meg Lettit leszámítva senki nem akarja olyan szigorúan nevelni a kislányt, emiatt egy kicsit megzavarodik, hogy melyik a helyes viselkedés. Talán az, amit a mamája mond, de ez akkor is jobb így. Azért nem viszi túlzásba a komiszkodást akkor, amikor nem az anyukájával van, mert nehogy a fülébe jusson, hogy miket csinál. A kastélyban van egy pletykás banya szobor, az bármiről képes pusmogni. Azzal vigyázni kell, nehogy elferdítve visszajuttasson ezt-azt az anyukája fülébe, mert akkor el fogja venni valamelyik játékát egy egész hétre. De a kastélyon kívül ettől nem kell tartania, úgyhogy még nagyobb lelkesedéssel reagál az ízváloztatós csokira.* - Váááltoztatja? Húúúú, kérek szépen! * Rikkantja elcsodálkozva, miközben az izgatottságtól összedörzsöli a két tenyerét. Hűha, ilyenről még nem is hallott, pedig szívesen kipróbálná. Nem kell annyi csokit megennie, és mégis sok ízt érez. Ebben az anyukája is benne lenne.* - Milyen ízei vannak? Ugye nincs benne olyan undi, mint a mindenízű drazséban? *Kérdi fintorral az arcán. Állítólag van belőle szellem meg hányás ízű is, olyat szerencsére még nem fogott ki, de a chilissel rendesen meggyűlt a baja, nem győzte inni rá a tejet. Azóta nem mer olyat enni, pedig a tejszínes eper ízűért nagyon oda van. * - Nem fogom! *Ígéri komoly arccal, szavait egy bólintással nyomatékosítja. Nem kellene féltenie, mert nagyon profin hintázik a kicsi lány, van benne gyakorlata. Vivien azt is megtanította neki, hogy hogyan kell leugrani a mozgó hintáról. Tényleg, meg is mutatja Zoénak, hogy milyen ügyes. Ahogy lassul a hinta elrugaszkodik és leugrik róla. Picit meginog a lába, de szépen földet ér anélkül, hogy elesne.  Zoéra nézve felnevet, annyira tetszett neki a mutatványa.* - Ezt Vivi mutatta, hogy kell! * Csicsergi, miközben eszébe jut, hogy lekapja a hátizsákját.* - Szerinted mit játsszunk még? * Teszi fel az újabb kérdést a lánynak, miközben elgondolkodva szétnéz. Az alagutas mászóka irányába mutat, miközben vigyorogva várja a lány reakcióját.*

A válaszát hallva csak egy lesújtó pillantást vetettem felé.
- Az arcszeszre gondoltam. De a válaszoddal most igen érdekes információkat szereztem a szokásaidról - vigyorodtam el, aztán ejtettem a témát, és inkább újra a vásárlásra koncentráltam, mert ezen bizony túl kellett lenni.
Jót nevettem a dobozos verzión, amit sebtében vizualizáltam, de miután kellően kiszenvedtük magunkat a textilárus részen, hatalmas megkönnyebbült sóhajjal követtem Serent a pénztárhoz.
Megvallom, nekem az nem jutott eszembe, hogy még nem végeztünk, csak mikor Seren elterelt a bútorbolt felé, de hála az égnek itt viszonylag könnyű dolgunk volt, ráadásul kifogtunk egy segítőkész eladót is, aki szívesen választ minden felmerülő kérdésre. Miután biztosítottak róla minket, hogy a legszebb, legjobb ágyat választottuk, ami ráadásul még gerincbarát matraccal is rendelkezik - bár nekem ez nem sokat mondott, úgy igazából, mert én egy sima ágynak is nagyon tudtam időnként örülni -, a férfi aláírta a megrendelést, mi pedig útnak indultunk.
- Semmiség - mosolyogtam rá Serenre, ahogy megálltunk a boltok előtt. - Majd még kitalálom, hogyan hálálhatod meg - kuncogtam, majd előkapartam a pálcám, és elkértem tőle a szatyrot, hogy miniatürizáljam.
- Én így szoktam, mert zsebre lehet tenni, és utálok cipekedni - magyaráztam a tettem, és talán itt mutatkozott meg először a nap folyamán a részemről a női leleményesség. Aztán előhúztam egy termoszt a táskámból, a helyére pedig beejtettem a vásárolt holmikat. - Kérsz? Kávé - nyújtottam a tanár felé a fém tartályt, tudva, hogy a fekete ital a gyengéje.
Na igen, mostanában nekem is az lett, mert bár Kahlil bájitalának és az eltelt időnek hála, egyre kevésbé voltam rosszul, a kávé és a tea literekben mérhető szürcsölése megmaradt rossz szokásnak.

A válaszra megvonta a vállát, majd összeráncolt homlokkal a lányra pillantott, mikor a szappannal való borotválkozást az érdekes kategóriába helyezte.
 - Áh, remélem, nem használod fel ellenem ezt a felettébb lényeges információt - válaszolta enyhe gúnnyal a hangjában. Mégis, nem teljesen mindegy, mivel borotválkozik? Az a fontos, hogy megteszi - borostásan még éppen kinézett valahogy, ahhoz valószínűleg a diákjai is hozzászoktak már, mert legtöbbször nem foglalkozott ilyesmivel az ő tiszteletükre, ha bal lábbal kelt fel, viszont a rendes szakáll kész tragédiával ért fel nála. Így sem volt túl szerethető arca a sötét pillantások és jellegzetes mimika miatt, szőrösen viszont egy sorozatgyilkos erőszaktevőt is megszégyenítene pszichopátiás kinézet tekintetében.
A felvetésre, hogy majd Lyra majd kigondolja, mivel is hálálhatná meg segítségét, elvigyorodott.
 - Azért ne gondolkodjon sokáig, kedves prefekta - jegyezte meg, kicsit megnyomva az utolsó szót. Őszintén örült neki, hogy a lány prefektusai egyike közé tartozott - egyrészt, mert mindig is tudta, hogy Lyra sehogy sem passzolt a levitába, másrészt pedig biztos volt benne, hogy a rellonos gárdának így minimum olyan híre lesz, mint az Anna és ő idejében volt. Loveguard büntetési rátája is kifejezetten tetszett neki, Phillips kellően gunyoros volt, Rainsworth pedig teljesen gátlástalan - pont olyanok, mint amilyeneknek a sárkányok gárdájához lenni kell.
A lekicsinyített szatyrot zsebre vágta - ő ilyenekkel az esetek többségében nem foglalkozott, soha nem vásárolt össze annyit, hogy szükség legyen hasonló praktikákra. A kávét megköszönte és elvette - már a kérdés is felesleges volt, lényegében koffeinnel működött, ha már enni egyébként sem evett sokat. Az innivaló kicsit édes volt az ízlésének, de minden más tekintetben egész jónak minősült.
 - Nem ülünk le? - mutatott egy padra, elvégre ha még úgyis beszélgetnek meg kávézgatnak egy kicsit, felesleges a ronda szökőkút mellett szobrozniuk.

A megszólításra vidáman nevettem egyet.
- Látom, boldoggá tesz a tudat, hogy ezen túl is neked fogok dolgozni, házvezető helyettes úr - viszonoztam a hangsúlyt csipkelődve, de jókedvűen, mert kifejezetten örültem, hogy így fordultak a dolgaim. Szívesen lettem prefektus a rellonban, ahol elememben éreztem magam, annak ellenére is, hogy egyébként jobbára meghúzódtam a háttérben, leginkább annak köszönhetően, hogy még nem tudtam magamban rendezni minden lelki bajom.
Aztán lerendeztük a szatyrot, és így megszabadulva attól, hogy figyelni kelljen a holminkra, már nyugodtabban tudtam álldogálni a téren. Egyszerűen nem szerettem, ha tele van a kezem, akkor mindig úgy éreztem, hogy nem tudok elég gyorsan reagálni, ha kell. Aztán a kávét odanyújtottam Serennek, és a javaslatára bólintottam egyet, és elindultam a pad felé. Végül is tényleg teljesen nyugodtan leülhetünk, hiszen az idő is szép volt, na meg az égben madarak röpködtek... vagyis...
Megráztam a fejem, mintha valami zavaró gondolat keveredett volna elő, aztán inkább elkértem a termoszt Serentől, és még ittam a kávéból, mert úgy ítéltem, hogy bizonyára csak nagyon fáradt vagyok. Egyébként a lötyit Noel hozta nekem reggel, azzal az indokkal, hogy ha úgyis a faluba megyek, akkor jobb, ha van nálam fekete, és milyen igaza volt! Ráadásul mivel az utóbbi napokban rendre ő hozta le az üvegházba a reggeli kávét, már tudta azt is, hogy milyen ízesítéssel szeretem azóta, hogy egyáltalán képes vagyok ízesítve meginni.
- Ez már a tiéd - adtam vissza az italt Serennek, testvériesen elfelezve a kávét, mert biztos voltam benne, hogy egy ilyen nap után neki is szüksége van rá. Aztán hátra dőltem a padon, és elkezdtem az eget bámulni. Furcsa, valahogy olyan békesség lett először úrrá rajtam, aztán kiült az arcomra egy boldog mosoly, és a világ kifejezetten gyönyörű helynek látszott. Aztán az egyik felhőt meglátva hirtelen felkiáltottam.
- Nééézd! Olyan, mint egy sárkány! - mutattam fel az égre, aztán Serenre nevettem, várva a hatást, hogy vajon ő is látja-e.
Igazából egyáltalán nem tűnt fel, hogy valami nincs rendben, és hogy az a valami egy bájitalnak köszönhető, amit a kávémba kevertek.

- Bizony-bizony. Majd te megneveled a kölyköket - jelentette ki vigyorogva, ugyanis számított rá, hogy Lyra módszerei megfelelőek lesznek erre.
Nem hitte volna, hogy a vásárlás valóban ennyire terapeutikus hatással van a nőkre, még az olyan atipikus egyedekre is, mint Lyra Castle, de a lány boldog mosolya eloszlatta a kétségeit - abban ugyanis biztos volt, hogy nem az ő személye késztette arra, hogy a prefekta ennyire kiviruljon. Ő még nem érzett semmiféle hatást a kávéval kapcsolatban, elvégre jóval magasabb volt, mint Lyra, és volt már gyakorlata különböző vidámító szerekkel, úgyhogy a szervezete valamennyi ellenállást is kifejtett velük szemben, legalábbis annyira, hogy nagyobb adag kelljen ahhoz, hogy megérezze a hatásukat.
Engedelmesen átvette a maradék kávét, és természetesen meg is itta - a fekete nedűvel nem udvariaskodunk, ha van, elhappoljuk és kész -, úgyhogy néhány perc múlva ő is kezdte érezni, milyen kellemes is itt ülni Lyra mellett egy padon, csak bámulni a szép, levitakék eget, és azon tanakodni, melyik felhőt mihez is lehetne hasonlítani. Lassacskán rá is átragadt a prefekta hangulata, úgyhogy vele együtt nevetett.
 - Neked nincs déjà vu-d? - néz a lányra egy mosollyal, ahogy az égen átvonuló sárkányfelleget kíséri szemmel - igaz, akkor az erdőben feküdtek, a földön, és a csillagokat nézték így, de a világ hasonlóan szépnek tűnt.  
 - Az meg olyan, mint egy kelpi - irányítja Lyra kezét egy kicsit arrébb, finoman átkulcsolva a kézfejét - újabb déjà vu -, majd hirtelen ötlettel felpattant, magával húzva a lányt.
 - Gyere! - szólt, és elkezdett szaladni, majd megállt az egyik bolt előtt, és intett Lyrának, hogy álljon meg. - Mindjárt jövök - közölte, majd benyargalt a boltba, egy perccel később pedig két sapkával érkezett meg: Lyrának egy cicafejet formázóval, amit rögtön rá is adott - nemleges választ egyébként se fogadna el -, magára pedig farkasfüleket aggatott.
Elővette a varázspálcáját, majd egy szál margarétát varázsolt gyorsban, mivel géniuszi ötlete támadt, a növényt pedig Lyra kabátjára tűzte.
 - Cicavirááág - vihogott elmés ötletén.
Halványan megfogalmazódott benne az érzés, hogy érezte már magát hasonlóan, ha nem is ennyire boldog póninak, de régebben is voltak módszerei arra, hogy elfelejtse búját-baját, és a mostani helyzet valahogy nagyon azokra az estékre-délutánokra emlékeztette - most viszont nem volt hajlandó törődni az ilyen gondolatokkal, elvégre jéééééé, a tócsában fürdik egy kisveréb, de ééééééééééédes!

Rendkívül boldognak éreztem magam, elfelejtettem minden bút és bajt, csak a vidámság maradt, meg az, hogy milyen jó is élni. És amúgy is, süt a nap, a fű már zöldell, hát kell ennél több? Ja igen, még Seren is itt volt, akivel megoszthattam a hirtelen jött örömöt.
A kérdés még elért valami mélyebb részeket bennem, ahol felidéződött egy nagyon régi este, mikor szinte ugyanezek a szavak hangzottak el, csak nem az én számból, és ahogy Serenre néztem vigyorogva, az ő szemében is ott csillogtak az emlékek.
- Én is emlékszem ám! - nevettem rá tiszta szívből, aztán ahogy megfogta a kezem, megint ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam. Ez már egyszer megtörtént.
A következő pillanatban viszont már lendületből repültem utána, ahogy felhúzott a padról, ami igazán nem kerülhetett neki nagy erőfeszítésébe, és kénytelen voltam csengő kacagástól kísérve a nyomában loholni, mert nem engedett el.
Az egyik bolt előtt aztán lefékeztünk, és amíg ő a boltban volt, én elmerültem egy katica csodálásában, ami ki tudja honnan keveredett az egyik korlát szélére. Persze a visszaérkező Serennek is meg kellett mutatnom a felfedezésem.
- Nééézd, katicabogárka! - Aztán lehajoltam, hogy a kis lény szemmagasságban legyen, és elkezdem neki énekelni. - Katalinka, szállj el, jönnek a törökök...
De nem értem végig, mikor felfedeztem Seren kezében a sapkákat, és megörülve visszafordultam hozzá.
- Juuuj, cica! - vidultam nagyban, miközben a fejemre lett húzva a kérdéses fejfedő, aztán megcsodáltam Seren farkasfüleit, felnyúlva megnyomorgatva őket. - Ú, de király lenne, ha igazi lenne! - jelentettem ki, de a figyelmem máris átterelődött a virágra, amit időközben elővarázsoltak nekem. A név, amivel illettek, persze rögtön újabb emlékeket ébresztet bennem.
- Nyau! Köszönöm, Tüskeböki! - vigyorogtam Serenre, aztán az egészet megspékeltem egy macskapuszival, a következő pillanatban megpördülve a tengelyem körül, és félrebillentett fejjel bámulva egy párocskára, akik tátott szájjal meredtek ránk. - Ne vágjatok már olyan bús képet, hát nem látjátok, hogy milyen gyönyörű a világ? - vigyorogtam rájuk, ezzel végképp kikészítve az idegeiket, úgyhogy jobbnak látták, ha elszelelnek.
- Ó, Sereeeen! - fordultam vissza az ebben a pillanatban rendkívül tekintélyes hvh felé. - Vigyéél, léééégyszii! - toppantam elé, elkapva mindkét csuklóját, és igazi kiscica szemekkel nézve fel rá.

 - Emlékszel a tölgyfára? - kérdezte nevetéssel küzdve, ahogy eszébe jutott az a sok hülyeség, amit azon az estén összehordtak; felejthetetlen volt a számára, akkor is az lett volna, ha nem kapott volna folyamatos emlékeztetőt ezekről az esetekről.
 - Szép - nézte ő is a bogárkát, majd néhány bólogatással igazat adott Lyra felvetésére, vagyis milyen jó lenne, ha valódiak lennének a sapik. - Nekem van valódi is, bibí...lemásoltam Kahlil karkötőjét, és át tudok változni macskává - jelentette be nagy büszkén.
Lehajolt a lányhoz, hogy megkapja a honoráló macskapuszit, elvégre Lyra elég picike volt ahhoz, hogy lábujjhegyre állva se érje el a kritikus pontot. Kedvesen integetett a szemét meresztő párosnak, majd visszanézett a lányra, aki csillogó szemekkel figyelte őt. Ennek a pillantásnak egyszerűen nem lehet ellenállni, még ha küzdene, akkor sem, de egyébként sem harcolt túlzottan.
 - Tudod mit? Jó! - adta be a derekát, majd leguggolva hagyta, hogy a lány felpattanjon a hátára és átkarolja. Érezte a lány lélegzetét a bőrén, a vörös tincsek pedig a nyakát csiklandozták, de nem húzódott el vagy szólt rá a másikra, valahogy jól esett neki a lány közelsége, akármennyire is furcsa volt számára ez a gondolat, elvégre nem sok ember volt, akinek az érintését hajlandó volt elviselni.
Mintha mi sem volna természetesebb, elindult a rajta csimpaszkodó lánnyal együtt, hangosan - és elképesztően hamisan - fütyörészve valami buta kis dallamot, majd hirtelen megállt, egy pontra nézve, s arra irányítva Lyra figyelmét is.
 - Te is látod, amit én? - kérdezte, és bár a lány nem láthatta, tekintete kimondatlan elragadtatottságról árulkodott. Odalépett a bolthoz, melynek tövében egy kismacska mosakodott, olyan apró, hogy a tenyerében is játszi könnyedséggel elfért. Felvette - közben szépen meglifteztetve a hátán kapaszkodó ex.levitást -, és gyönyörködve nézte a cirmos jószágot.
 - Kiscica - közölte Lyrával is, ha neki esetleg lettek volna bármi kétségei a dologgal kapcsolatban, és odatartotta a lány elé az apró szőrgombócot, aki nedves orrocskáját kedvesen a prefekta arcához nyomta.
 - Tartsuk meg - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Majd hagyja, hogy valami vadállat martalékává váljon, vagy itt kint tanyázzon ebben a hidegben?
A gondolatra majdnem sírva is fakadt.

- Persze. Meg a mocsári gurbuláncra - röhögtem nagyban a felidézett emlék hatására. - Jaj, meg a lila nyúl és a türkiz krokodil! És emlékszel, hogy táncoltunk?
A bolt előtt állva aztán teljesen elkerekedett szemekkel néztem Serenre.
- Tudsz cica lenni? - Az arcomon egyszerre látszódott csodálat és öröm. - Ugye majd megmutatod? - kérdeztem lelkesen, mielőtt elvonták volna a figyelmem az utca túloldaláról.
Aztán Seren beadta a derekát, én pedig boldogan másztam fel a hátára, ahogy lehajolt nekem. Átkaroltam a nyakát, és a lábaimat is összekulcsoltam a derekán, nehogy véletlen le találjak esni, és jókat kuncogtam magamnak, ahogy a haja és a sapka szőre csiklandozta az arcomat. Ebben a gyönyörű világban nagyon jó volt ölelgeti őt.
Elindultunk, és Seren fütyülni kezdett, amit a bájitalnak hála valami mennyei muzsikának hallottam, így teljes nyugalommal csatlakoztam be egy egészen másik dallammal, a környékbeliek legnagyobb rémületére. Azonban mint akik észre sem vették a diszharmóniát, mi csak tartottuk tovább a kétszemélyes koncertünket, míg nem Seren hirtelen megállt, én pedig próbáltam megtalálni, hogy mit lát.
- ÍÍÍÍhhjjjjj....! - visítottam szolidan, mikor Seren minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehajolt, de mikor sikeresen visszaegyenesedtünk, akkor megláttam a kezében a csöppnyi cicát.
- Ó, te édes, te aranyos! - olvadoztam az állatka láttán, aztán mikor megkaptam a mai második cicapuszim, és ez úttal nem egy részidős macskától, szinte lefolytam Seren hátáról.
- Jó, tartsuk meg! Vigyázzunk rá! Nézd, milyen apró! - helyeseltem nagyban, aztán előre nyúltam, hogy megcirógassam a kicsit. - Meg is kell etetni, meg itatni, meg minden! - mondtam továbbra is olvadozva a látványtól, aztán újra könyörgőre fogtam a hangom - Vegyünk neki valamiiiit! - Természetesen valami alatt macskaeledelre gondoltam, esetleg egy kis tejre, viszont akár elindultunk a megfelelő boltba, akár nem, én bizony nem voltam hajlandó elengedni Serent, aminek hála továbbra is igencsak nagy látványosságot nyújtottunk.

Anyu *-*

El sem hiszem, hogy Lyra belement ebbe. Mert az oké, hogy én még mindig szeretek pénzt költeni, meg összevenni minden hülyeséget, na de , hogy ő is... ez azért meglepett. Bár kétlem, hogy annyira rajongna érte, mint én, minden esetre tök jó lesz kiruccanni.
Ha már lementem Vandához, úgy döntöttem, ott is ragadok, így nem tart sokáig a Vasútra érnem. Kezembe a pohár kávé, mert anélkül sehová nem mozdulok, főleg nem reggel. Tudom, hogy már így is késésben vagyok, ezért megszaporázom a lépteim. Igen, megint nincs időm engedélyt kérni, de csak nem veszik érte a fejem, ha meg még is.... hát így jártam. Szerencsére a hajam megint vörös, így legalább elkerülöm a fürkésző pillantásokat, nem értem, sokaknak miért nem tetszett a "papagáj fej", szerintem jól nézett ki.
A vasúton megpillantom Lyrát, el is húzom a szám, mert saját példámból kiindulva, nem hiszem, hogy sokan szeretnének várakozni.
- Ííí, bocsi. Sokat vártál?- "köszönök", miközben bűnbánón tekintek rá. Nem, meg sem fogalmazódik bennem, hogy nem tűnt volna fel neki, nem mentem este vissza az Üvegházba.
- Vandánál  voltam.... öhm Dobrai Vanda, szellemtan tanár... és az unokanővérem- vonok vállat, mert illene azért valami magyarázatot adni. Persze sose titkoltam a dolgot, egyszerűen, nem éreztem késztetést aziránt, hogy úton útfélen hangoztassam, meg hát, tényleg nem sok közük van hozzá. Lyra viszont más.
- Oké, nem egy Kon, de hidd el, tök jó fej, majd egyszer bemutatlak neki- vigyorgok rá, miközben a sárkányos karkötőm birizgálom. Imádom, hogy mindig bele tud trafálni, mi tetszik.

- Ne is mondd - röhögött fel, még így is volt benne annyi önkritika, hogy tudja, borzalmasan táncolt, bár igaz, emlékei szerint még így is inkább Lyra taposta le az ő lábfejét, mint fordítva, tehát hasonló kvalitásokkal rendelkeztek ezen a téren.
 - Naná - vigyorgott, bár eredeti állapotában annyira nem tervezte, hogy többször felölti a macskabundát, de úgy tűnt, ezt jelen pillanatban hajlamos volt elfelejteni.
A kis vöröske láttán mindketten cipőjükbe olvadtak, s Seren nagyban támogatta a lány ötletét, hogy megtartsák, vigyázzanak rá, és minden nap szeretgessék a kis szőrgombócot.
Kigombolta a kabátja elején lévő felső két gombot, hogy odatehesse az apró macseszt, nehogy megfázzon szegény a hidegben. A kicsi nem tiltakozott túlságosan, úgyhogy Seren ezt sikerként könyvelte el és Lyra utasítására megindult a kijelölt bolt felé - hogy aztán a kapuban ki is penderítsék őket.
Felsóhajtott.
 - Gonosz néni - jegyezte meg, nehezményezve a bánásmódot, majd dédelgetett kedvencükre nézett.
 - El kell neveznünk - jelentette be olyan komolyan, mintha valóban keresztelőt tartana a szerencsétlen macskának, de szerencsére nem tudta a szöveget, amit a papok ilyenkor kántálni szoktak.
Egy darabig dobálóztak a különböző macskanevekkel - Seren nagyon kreatív volt, többnyire a "cicus", "pöttöm" és "dög" nevek jutottak eszébe, utóbbinál már megmutatkozott eredeti személyiségének egy falatkája is valószínűleg -, és egy félórás szenvedés után végül a Naharra tették a voksukat.
 - Én álmos vagyok. Ne menjünk el a kastélyig - nyűgösködött, miközben a cica a kabátja elülső részében már összegömbölyödve dorombolt.
 - Menjünk be Yvonne-ékhoz. Náluk most nincs senki - javasolja, majd arra is vette az irányt, s kisvártatva megláthatták a Rouflaquette-lány otthonát. Serennek még ilyen állapotban sem telt több időbe két percnél feltörni a zárat, odabent pedig rögtön ledöglött a kanapéra aludni; ahogy múlt a bájital hatása, egyre álmosabb lett, így az egyébként minimum félórás, de inkább órás forgolódás helyett most pillanatok alatt álomba szenderült, Naharral a mellkasán.

Oph

Hogy pillanatnyi elmezavaromban miért mentem bele abba, hogy pestre menjek Opheliával, azt nem tudtam volna megmondani. Azt hiszem, valami olyan mocorgott a fejemben, hogy egyszer csak úgyis rá kell szánnom magam arra, hogy el merjem hagyni a kastély és Bogolyfalva területét, mert örökre nem zárkózhattam be, ezt én is tudtam, bármennyire is féltem attól, hogy Iwan feltűnik. Amikor Kahlillal mentünk pálcát venni, akkor nem kellett igazán aggódnom, hiszen a férfi meg tudott volna akadályozni minden támadást, de Opheliát azért féltettem. Viszont ő kérdezte, hogy szeretnék-e vele menni, én pedig kaptam az alkalmon, még ha ez a bevásárlás szörnyű rítusával is jár együtt.
Persze észrevettem, hogy a lány nem jött vissza az üvegházba este, de nem nagyon foglalkoztam vele, mert a saját útjait járta, én pedig ebbe nem igazán szólhattam bele, pláne, hogy előre megbeszéltük, hogy melyik vonattal megyünk. Mikor leértem a vasútállomásra, még mindig nem láttam őt sehol, így leültem egy padra, kicsit összébb húzva magamon a kabátot, mert azért nem volt valami fényes napsütéses idő, és vártam.
Hamarosan a rellonos lány is befutott, én pedig a szabadkozására csak megráztam a fejem.
- Nem, most jöttem én is - mosolyodtam el halványan, majd a következő közlésre kissé elkerekedett a szemem. - Nahát! Nem gondoltam volna. Amúgy jobb is, ha neked nem egy Kon jutott, elég belőle egy is - vigyorogtam magamnak. Félreértés ne essék, én nagyon kedveltem Kont, szerettem vele lógni, de azért bizonyos mértékig a rossz tulajdonságaival is tisztában voltam.
Mikor befutott a vonat, és mi is felszálltunk, kerestem egy üres fülkét, ahova aztán bevehettük magunk. Odaadtam Ophnak a jegyét, amit már előre megvettem, hiszen volt rá időm, aztán csak vártam, hogy induljunk. Viszont hirtelen eszembe jutott valami.
- Figyelj... - néztem a lányra komolyan. - Ha valamiért azt mondom, amíg együtt vagyunk, hogy menekülj, vagy fuss, vagy bármi ilyesmi, akkor ígérd meg, hogy csinálod, amit mondok, és nem ellenkezel, nem húzod az időt, csak mész. Oké?
Valahogy nem szerettem volna őt is bajba keverni, ha esetleg mégis beigazolódik az a rossz sejtésem, hogy Iwan nem örökre tűnt el a süllyesztőben.

Lyra

Igazán lehetne jobb idő, csak ma... ez olyan nagy kérés? Bár, hol érdekli az időjárást, hogy épp rászánom magam arra, kimozduljak Bagyolfalváról. Tudom, elméletileg rettegnem kéne, vagy valami hasonló, de nem megy, még annak ellenére se, hogy tudom, nagybátyám elhagyta kórházat, ráadásul őszinte sajnálatomra, épen.
Viszont tudom Grégoriról, hogy nincs az a bosszúvágy, ami kimozdítaná őt Marseille-ből, tehát amíg én nem megyek a közelébe, addig minden rendben. Legalább is... reménykedem. Még sose vágtam ki a csukott ablakon, így tényleg csak bízni tudok abban, hogy nem veszi a fáradtságot arra, hogy kimozduljon megbosszulni.
Lyra már ott vár, el is szégyenlem magam, de mit tehetnék? Vandánál jó lenni, ott tényleg önmagam lehetek mindenféle szemrehányás és ferde szemek nélkül. Talán ennek köszönhető, hogy nem süppedek el az önsajnálatomban, hogy most már belátom, van egy biztos pont... nekem ennél sose kellett több. Lyrának nyújtom a kávés poharam, ez már amolyan bevett szokás. Ráadásul ez még finomabb is, vétek lenne kihagyni.
- Hát igen, eddig nem hangoztattam, mert nem akartam, hogy baja legyen, aztán meg... amúgy se verek nagy dobra semmit. Nem tudom, Kon biztos nem készít tojásfát Húsvétra- nevetem el magam, teljesen  megnyugodva, hogy Lyra nem fogja a fejem venni. Persze az én fészkem, az tűnjön onnan, ki érti Vandát.
Hálás mosollyal vettem el a jegyet, közben megrökönyödve, hogy én vajon erre miért nem gondoltam. Már pedig... ha vonatozni akarunk, nem ártana jegy is ugyebár.
Fel is szállunk, én meg elkönyvelem, már nincs visszaút. Talán, de csak talán nem ártott volna megjegyzést tenni, miszerint én elhagyom a kastélyt, de áááá, mégis mi történhetne?
Oké, ez fura. Normál esetben szemközt röhögném azt, aki ilyesmivel áll elő, de tudom, hogy a prefektus nem csak azért mondja, mert rám akar ijeszteni, vagy mit tudom én, szóval biccentek.
Oké, tudom, hogy ott az egyességünk, de efelett most nem tudok szemet hunyni. Végtére is, nekem kellene menekülőre fogni, így talán jogosan szeretném tudni, hogy mitől.
- Figyelj? Én megfogadtam, hogy nem faggatózok, de ez mégis... Valami gáz van? mert tudod, mugli területen nem nagyon ronthatnak ránk, vagy ha mégis, annak aztán rossz vége lesz. Én tudom. Tudod, nemrég volt egy tárgyalásom, mert kilöktem a nagybátyám a csukott ablakon... varázslattal, csoda, hogy nem csaptak ki. Viszont ez, hogy meneküljek... mi elől?- fürkészem Lyrát, bár nem nagyon hiszem, hogy annyira szeretne róla beszélni. Azon viszont meglepődök, hogy belőlem milyen könnyen buktak ki a szavak. Naná, Vanda jótékony hatása.

Tény, hogy Ririhez soha nem tudtam szigorú lenni. Minden alkalommal féltettem a kislányt amikor valamikor vakmerő dolgot követett el, de soha nem tudtam rákiabálni, vagy megtiltani neki. Lehet, hogy rosszul csinálom, de annyira aranyosan néz rám, hogy soha nincs szívem ráripakodni, vagy játszani a szőrös szívű bébicsőszt. Na meg, az sem utolsó, hogy még én sem nőttem föl egészen, szeretek néha gyerekes dolgokat csinálni, ezért szeretek annyira Véda kislányával lenni.
  - Hoztam neked egy csomó finom dolgot a boltból. Majd meglátod.
Tudom tudom, elkényeztetem. De hát láttatok már ennél aranyosabban? Mert én biztosan nem. Igaz, nem sok közöm van a gyerekekhez, de ha van, akkor kenyérre lehet kenni, szó szerint.
 - Ne aggódj semmi olyan, ami nem ízlene. Azt hiszem epres, csokis, puncsos, van valami savanyú ízű is benne. De van olyan is, aminek rágógumi és vattacukor íze lesz.
Bizony, nagyon képben vagyok az ízeket illetően, mivel mindent letesztelünk Emmával, amint a boltba érkezik. Nem szeretnék csalódást okozni a betérőknek, ők csak a legjobbat kapják, kerül amibe kerül. Lehet, hogy pár év múlva gurulni fogunk a rengeteg édességtől, de legalább nemes ügy érdekében. A tekintetemet továbbra a is kislányon nyugtatom, aki egyre magasabbra löki magát. Összevonom a szemöldökömet, majd egy halk sikoly hagyja el a számat amint kiugrik. Rögtön utána ugrok és mellette landolva lehajolok hozzá.
  - Jól vagy? Nem szabad megijeszteni Zoét ilyenekkel, már öreg hozzá.
A kezemet a mellkasomra teszem és hosszan fújom ki a levegőt. Kisit félelmetes volta a mutatvány. Talán nem kellene neki hagyni, hogy állva hintázzon, azt hiszem, ezt megjegyzem.
  - Gyere, inkább üljünk le, adok neked csokit.
Felkapom, hogy ne tudjon elszaladni, majd leültetem a padra, előhalászom a doboz csokit és a kezébe adom. Majd előkapom a pálcámat és megpörgetem az ujjaim között. Végül vigyorogva leülök mellé és magam felé fordítom a csöppséget.
  - Mutatok valamit, de ehhez neked is ügyesnek kell lenned.
Kacsintok rá, majd ráteszem a kezemet az övére. Próbálok cseles lenni, de nem vagyok biztos benne, hogy újat mutatok neki. Mindenesetre a pálcámat a kezemre teszem és halkan suttogok.
  - Avis
Elmosolyodom, majd rápillantok Ririre, most következik az ő része. Remélem, hogy legalább annyira izgatott mint én, szeretném ha összejönne a dolog.
  - Fújj rá.
Mondom neki biztatóan, még bólogatok is hozzá, ha megteszi, elkapom a kezemet az övéről, mire a tenyerén ott lesz egy kék pillangó.

Oph

- Semmi vész, mindenkinek kellenek kis titkok - mosolyogtam a lányra. Egyáltalán nem orroltam meg rá azért, mert nem mesélte el, hogy van itt egy rokona, hiszen nem sok közöm volt hozzá. Ennek ellenére örültem, hogy nincs teljesen egyedül, hiszen az utóbbi időben nagyon látszott, hogy valami probléma van.
- Azt nem tudom, hogy Kon mit csinál Húsvétra. Nem merek belegondolni - kuncogtam aztán magamnak. - Bár erősen gyanítom, hogy a kínálatban szerepel pár arra tévedő locsolkodó elsős fellógatása a kandalló elé - jutott eszembe Noel esete az én drága kuzinommal.
Aztán felszálltunk a vonatra, és kényelmesen elhelyezkedtünk, én pedig nem tudtam megállni, hogy Oph biztonsága érdekében, ne figyelmeztessem őt. Nem akartam, hogy ő igya meg a levét annak, hogy én olyan szerencsétlen vagyok, hogy mindig megtalálnak a pszichopaták. Azonban a válasz engem lepett meg igazán.
- Tárgyalás? - néztem nagyot, miközben összeszaladt a szemöldököm. - És... ablak? Szóval ezért voltál annyira komor mostanában? - kérdeztem kíváncsian. Mert hát láttam én, hogy valami nincs rendben a lánynál, de nem akartam faggatni, mert nem is szokásom, meg ő sem tette velem. Egészen eddig, de mivel én is kérdeztem, és eleve furcsa lehetett, amit mondtam neki, nem haragudhattam érte.
- Emberek elől - válaszoltam aztán egy fintorral. - Két hónapig nem voltam a suliban, és az alatt történt... pár dolog. Nézd - hajoltam előre. - Nem titkolózni akarok előtted, de a saját érdekedben mondom, hogy jobb ha nem tudsz többet. A saját, és a barátságunk érdekében. Csak annyit szeretnék, hogy ne keveredj bajba azért, mert velem vagy, úgyhogy ha kiáltok, akkor futás. Ennyi.
Természetesen nem állt szándékomban elmondani a lánynak, hogy mi is történt pontosan, mert éppen elég volt, hogy két ember tudott róla. Nem azért volt ez, mert nem bíztam Opheliában, hanem azért, mert ő nem biztos, hogy ebben a pillanatban meg tudta volna védeni magát, ha belekeveredik a történetbe. Azt pedig nem akartam, hogy a következő ő legyen, akit temetünk.

Zoééé

*Továbbra is nagyon izgatott a kis lelke attól a sok finomságtól, ami Zoé táskájában lapul. Hiába van jóban a lánnyal, azért nem ugrik neki és nyúl könyökig a tatyójába, bár ezt az anyjával meg a nővéreivel bármikor simán megteszi. Ezzel szemben most türelmetlenül várja, hogy a lány megmutassa, hogy miket szedett a cukorkás boltjukból. Ha nagy lesz, akkor egész biztosan neki is lesz egy édesség boltja, meg tanítani is fog. Lehet, hogy a mágikus édességek elkészítését fogja megmutatni a diákoknak, és akkor ő lesz az iskola legnépszerűbb tanár nénije, minden órán teli pocakkal távoznának a gyerekek tőle. Chaske nem szeretné a tárgyat, mert a fognyűvő manók is ott bujkálnának a teremben a padok alatt.* - Ú, mikor? Mostmostmost! *Csipogja tűkön ülve, miközben a lány karját fogja, ezzel jelezve, hogy mutassa már. Nem szabad egy kisgyereket így megvárakoztatni, ha édességről vagy játékról van szó.* -A savanyú az rossz. Te szereted? * Kérdi fintorogva, mialatt megrázza a fejét, ezzel is nyomatékosítva, hogy azt bizony meg nem kóstolja. A citromot is úgy szokta enni, hogy jó vastagon belenyomja a kristálycukorba, és azt nyalogatja le róla. De vattacukros meg a rágógumis bármikor jöhet.* - De ugye nem csípős rágó? Brr… * Mondja, mikor is ismét megrázza a buksiját.* - Azt szeretem, amiből ekkora lufit lehet fújni! *Magyarázza a kezével hatalmasat körözve, talán nagyobbat is, mint a saját kobakja. Vicces lehet akkora lufit fújni, amibe bele is bújhat az ember, remélhetőleg Zoénak van olyanja is. Ha nincs, akkor majd ő felfedezi, akkor bizony fel kell venniük ide tanárnak, mert ilyet nem akárki talál ám fel.
A hintás trükkjével sikeresen a szívbajt hozta a bébi csőszére, pedig nem állt szándékában. Nagy szemekkel nézi a riadt lányt, de nem bírja megállni, hogy el ne nevesse magát. Zoé olyan vicces tud lenni, még hogy öreg? Ő is gyerek, mert iskolába jár, meg az anyukája is megmondta, hogy gyerekeket tanít. Vagyis, néha kölyköket, de ha nem morcos miattuk, akkor csak gyerekeknek hívja őket. Hagyja, hogy a lány felemelje, és a padra ültesse. Örömmel veszi át és köszöni meg a csokit. Vigyorogva harap bele, és egy adag rózsaszín gomolyag van a közepén. Vattacukroooos, ez az! Csokis pofikával figyeli Zoé minden mozdulatát. A leányzó nagyon sok érdekes dolgot tud csinálni, biztos ez is nagyon mókás lesz. Nyel egy jó nagyot, nehogy lefújja a lány kezét a nyálas csokoládéval, majd teli tüdőből megfújja a mestertanonc kezét, mint amikor a szülinapján a gyertyákat szokta. Ahogy Zoé elveszi a kacsóját a pici tenyérről, egy kék lepke van ott. Ririke felsikít örömében, legszívesebben ugrálna. A pillangó pár másodperc múlva elrepül, a kicsi lány boldogsága alábbhagy, ám annál izgatottabb. * -Juuuj, Zoéé! Olyat tudsz, hogy… hogy… * Kezdi el kifejteni a gondolatait, majd hogy kifejezőbb legyen, feláll és a csokijával az ég felé mutat.* - És akkor madarak jönnek ki a pálcádból! *Fejezi be nagyot harapva a csokoládéba. Ez a kedvenc varázslata, mindenkitől szívesen veszi, ha megcsinálja neki.*

Lyra

- Aha, igen... kis titok- mosolyodok el halványan, miközben érzem, hogy megyek egyre összébb. Ha van egy ember, akinek tudod, hogy elmondhatnál bármit, nem ítélne el, és rosszul érzed magad tőle, mert nem mondod el, és benyög egy ilyet, majd érzed, milyen rossz is az. Már pedig... én szívesen mesélnék Lyrának, mert ha még nem is érdekelné, tudom, hogy meghallgatna, nem küldene el, és hát... ha már egyszer barátok vagyunk.
- Szegény elsősök- kuncogok én is, mindenféle együttérzés nélkül. Általában teljes mértékben hidegen hagy mások nyomora, így ezen nem kell ám meglepődni, meg ahogy látom, Lyrát se nagyon rengeti meg, hogy a rokona ilyesmire vetemedik.
Felszállva a vonatra, olyan instrukciót kapok, ami engem is arra késztet, hogy gondolkodás nélkül beszéljek, mert amúgy... átgondolnám én ezt, de most hirtelen csúsznak ki a szavak a számon, talán jobb is így, nincs görcs, nem érezem tőle feszélyezve magam.
- Aha, oké. A nagybátyám, nos... emlékszel  apályán, mikor a kezemet kötötted? Tuti, hogy láttad a hegeket, meg a vágásokat. Nem, nem vagyok emós, nem szándékozom az erem vágni meg hasonlók, ezt ő tette. Hat éven keresztül tűrtem, aztán a szünetbe hazamentem, és mikor ezt kaptam, besokalltam- tűröm el a frufum, mert a homlokomon még látszik a kitérőm nyoma.
- Varázslattal küldtem ki, míg ő nem varázsló, és mugliterületen élt, szóval megszegtem egy törvényt, azt hiszem- pár pillanatig egy elégedett mosoly kúszik  az arcomra, mert mondhatni, tizenhat évesen priuszom van, az azért menő, bárhogy is nézzük.
- Ha az igazgató nem jelenik meg - máig nem értem, honnan tudott róla- engem valószínűleg kicsapnak- húzom el a szám,mert ez meg a kellemetlenebbik része az egésznek.
- Rendben, de figyelj? Nem kellesz ahhoz te, hogy bajba keveredjek, ha meg olyan helyzetbe kerülnénk, lesheted, hogy magadra hagylak. Mugliterületen meg tudom védeni magam, idegenektől főleg... tudod, krav magát tanultam- azt nem tudom, ez mennyit mond neki, ha nem érti, valószínűleg úgyis kérdez, én meg örömmel mesélem el neki, hogy akár két pillanat alatt meg tudnék ölni valakit, na nem mintha  ez lenen életem mozgatórugója. Viszont, jobb ha tisztában van vele, ha szorul a hurok, nem én fogok megfutamodni, legalább is... amíg ő se teszi, én se fogom. Azon kívül nem faggatom tovább.
- De azért ezek szép kilátások nem? Úgy indulunk el "kirándulni", hogy ott libeg előttünk, lehet, nem térünk vissza. Ilyenkor nem tudom eldönteni, vagy nagyon bátrak vagyunk, vagy nagyon hülyék- persze eszem ágában sincs visszakozni, és kiugrani a mozgó vonatból, mert már nincs visszaút, na meg, legalább nem mondhatom el, hogy szét untam az agyam.

Dr. Mácsai Zója

Zétényknál járt. Még mindig nincs igazán ínyére a tanítás, bár a kastélyban való életet többé-kevésbé megszokta már. Még szerencse, hogy Várnai kisegítette az elmúlt évek jegyzeteivel és tapasztalataival, nem mellesleg a felesége zseniális vacsorát is főzött, így legalább volt valami értelme annak, hogy ma felkelt.
A karácsonyi vacsorának beillő fogásoktól lomhán baktat az utcákon, zsebre tett kézzel, teljesen egyedül. A papírokat, amiket kapott, már korábban felküldte a kastélyba, így lényegében mára semmi dolga sincs. Elhaladva néha bepillant egy-egy ablakon, ahonnan fény szűrődik a járdára, egykedvűen tudatva magával, hogy bizony, bármennyire is nem férfias bevallani, számára is hiányzik a saját otthona.
A térre érve megtorpan egy pillanatra, eltekint az egyik épület felé, honnan némileg erőteljesebb fények és hangok szűrődnek a éjszakai utcára. Elmorfondírozik a lehetőségen, hogy talán iszik valamit a kocsmában, de a jelenlegi kényelmes jóllakottságra való tekintettel azonban inkább folytatja az útját a kastély felé. Pedig igazán ráférne már egy kis ünneplés. Vagy gyász. Bármi, aminek életszaga lenne, nem úgy, mint a mostani kis életének.
 - 'ya alright, lady?
A homlokát ráncolva áll meg a padtól nem messze, miután kellő közelségbe került ahhoz, hogy felismerve, mi is az a világos színű kupac, amit mintha a padra dobtak volna. Márpedig egy éjszaka az utcán fekvő nő mellett nem szokás csak úgy elmenni, őt nem erre tanították.
 - Zója?
Állapítja meg végül egy hosszas hunyorgás után.

Dr. Mácsai Zója

Az, hogy a nő láthatóan felismeri és mozogni is tud mindenképp jót jelent. Ki tudja, lehetett volna valami komolyabb baja is, akkor pedig semmiképp sem hagyhatta volna egyedül. Láthatóan így azonban csak heverészett ezen a padon ilyen... rendellenesen pozitív hangulatban.
Összevonja a szemöldökét, azzal a sanda gyanúval nézi a nőt, hogy ez márpedig nem lehet természetes jókedv. Messziről felismeri a szalonspiccet, elvégre a bátyjai, apja és, nos, ő is szokott ilyen formán szórakozni. Ellenben ez a kép, már a igaz, meglepő. Zója? Mondjuk, bárkinek lehet ünnepelni valója a faluban, lehet, hogy végre sikerült leakasztania a szögről egy apának valót a gyereklány mellé.
Ösztönösen hátrál pár apró lépést, ahogy a nő felé közeledik, nem tetszik ez neki, pláne, hogy így imbolyog járás közben. Sejtelme sincs arról, mit is akarnak tőle, így meghökkenéssel fogadja a nő gesztusát.
 - A kastélyba?
A belső, idegesítő kis hang és valahol a lelkiismerete is sugallja, hogy mégsem hagyhatja teljesen magára, azt minimum megteheti, hogy a kastélyig elmegy vele, onnan nagyobb baja már nem eshet.
Zsebre vágja a kezeit, tisztes távolságban követve indul utána. Na kézen fogni nem fogja azért.

Loise <3


Volt már veletek olyan, hogy valamennyi időre kivontátok magatokat a közéletből és nem vettetek részt semmiben, semmi érdekeset nem tettetek? Na, Chuck most egy egész tanévig tette. Konkrétan nem csinált semmit; bejárogatott órákra, de teljesen elhagyta magát lelkileg. A testét elég keményen edzi a mai napig, de a lelki élete nulla lenne, ha Loise-szal nem tartaná a kapcsolatot. Semmivel sem tanult többet a kelleténél, egy vizsgát sem sikerült megírnia úgy, hogy továbbengedjék. Ennek a következő tanévben fogja meginni a levét... Ennek a korszaknak vége! Mától megpróbál visszailleszkedni a környezetbe és nem a 4 fal között kuksolni, várni a csodát. Edzés után megfürdik, utána pedig megpróbál felöltözni valami elfogadható ruhába. Felvesz egy fekete, mintás pólót, egy farmert és egy tornacipőt. Pálcáját a zsebébe dugja, kezdődhet is a portya. Hamar átvág a lépcsőházon és kilép az udvarra. Elég meleg van, ennek megfelelően a nap is süt. Elférne egy sapka a fején, de most már mindegy, nem fog visszafordulni. Inkább elkezd gondolkodni azon, hogy merre menjen. legyen mondjuk a játszótér, úgyis mindig ott szokott találkozni Loise-szal, ha beszélgetni szeretnének vagy csak élvezni egymás társaságát. Chuck-nak pusztán az is elég lenne, ha egész nap a lányt ölelhetné és érezné a lány hajának illatát, puha arcának érintését... Ez mindent feledtet vele és örökké vele tudna lenni. Csak sajnos az élet nem ilyen; mindenkinek meg vannak a maga harcai, próbatételei, amiket muszáj megvívnia, illetve nem érdemes előle elbújnia.
Ezeken agyalva Chuck-nak az út közben elönti a szívét a hiány, a szerelem és az az érzés, hogy mindenképpen Loise-szal szeretne lenni. A srác elég sok mindent elbaltázott egy tanév alatt; plusz egy év itt a suliban, még mindig nincsenek barátai; Liz-zel is régen találkozott, ki tudja mi van vele... lassan elkezdhetné ápolni a kapcsolatait, mert barátok, ismerősök mindenkinek kellenek.  Hazudik, aki azt állítja, hogy neki nem kell. A fiú végül odaér a játszótérhez és csak leül egy padra, mered a semmibe. Nézi a végtelent, a felhőket, hallja a madárcsicsergést, látja a kék eget, de nem tudja, mit tegyen. Lépjen le. Menjen körbe többször is a kastélyon és keresse meg Loise-t? Utóbbi nem tűnik rossz ötletnek, de végül elveti. Egész kicsi az esélye annak, hogy megtalálja. Még mindig meleg van és eléggé süti a nap a hátát, legalább nem a szemét süti. Chuck  elkezd gondolkodni, de min is? Persze, hogy Loise-on. Hálás lehet annak a valakinek, aki összehozta őket és soha sem fogja elengedni. mekkora kincs ez a lány, ha nem ismerné, valószínűleg már lelépett volna, vissza Budapestre, a régi sulijába, és akkor talán minden ugyanolyan lenne, mint régen, talán...
Azt mondják, nem érdemes a múlttal foglalkozni. Neki is egyszerűbb lenne, ha nem rágódna ennyit a történteken, hanem nekimenne egyenesen a jövőnek, nem hátra-hátra kacsintgatva.

*Hogy milyen nap van ma? Hát, elég különleges a számomra, az egészen biztos. Már hetek óta készülök rá, próbálgatom a ruháimat, járom az üzleteket... sőt, amikor otthon voltam szüneten akkor is vásárolgatni mentem, csak hogy megleljem a megfelelő ruhát, cipőt, kiegészítőt és ami a legfontosabb... a megfelelő ajándékot. Kinek? Hát persze, hogy Chucknak. Neki közeledett olyan nagyon vészesen a születésnapja és hiába gondolkoztam a megfelelő ajándékon egyszerűen nem találtam semmi jót. Pénze van, megvehet mindent amire szüksége van, ami ebben az esetben nem túl jó, hiszen így nehéz venni neki valamit. Aztán végül is arra jutottam, hogy a szándék a fontos... persze azért reménykedem benne, hogy tetszeni fog neki amit kap tőlem. Reggel viszonylag korán keltem, hogy minden kis apró részletet kidolgozzak mire a találkozásra kerül a sor. Miután elkészültem a szépítkezéssel felvettem a hátizsákomat és a kosaramat, amibe már tegnap bepakoltam a cuccokat egy kosárba és egy hátizsákba, majd elindultam az úti célom felé. Akik láttak útközben, azok számára bizonyára kiderült, hogy tervezek valamit, de szerencsére Chuckkal nem találkoztam. Siettem. Még el kellett mennem a cukrászdába, hiszen torta nélkül semmit se ér egy szülinap. Természetesen már előre megrendeltem, hiszen nem akartam a véletlenre bízni.*
~Remélem el jön.~*Nem tudom, hogy bízhatok abban, hogy valaki eljön egy találkozóra úgy, hogy el sem hívtam, de valahogy majdnem biztos vagyok benne, hogy itt lesz, elvégre itt szoktunk találkozni amikor ráérünk. Persze ha nem ér ide küldök neki egy baglyot, hogy itt várom, de akkor nem lesz igazi a meglepi. A játszótérre érve azonnal megcélzom az egyik babaházat, naná, hogy a kéket. Abban fogunk bulizni... a gyerekek oviba vannak, így nem zavar meg minket senki. Felbiggyesztek pár lufit, meg egy-két lampiont, majd kirakom középre a csokoládétortát, aminek egy frankó gitár dísz van a tetején. Fekete, piros-sárga lángdísszel, fincsi marcipánból. A torta mellé helyezem a becsomagolt ajándékot, majd a kicsike ház ablakához ülök és várok. A hely egész kényelmes, hiszen tele van kispárnákkal, amiket én hoztam. A kis asztalka amin az ajándékok vannak amúgy is bent volt. Jó lesz ez... már csak neki kell ideérni. Nem várok túl sokat, körülbelül egy órát. Amint megpillantom a fiút elhúzom a fejem az ablakból. Nem akarom, hogy meglásson. Amikor újra kinézek, persze csak óvatosan, akkor már egy padon ül, háttal nekem. Nem tűnik valami jó kedvűnek, de majd én felvidítom. Óvatosan kimászok a házikóból, majd halk léptekkel elindulok felé. Amikor odaérek a kezeimet a szemeire helyezem, hátulról.*
- Na ki vagyok?*Kérdem kuncogva.*

Ruha:http://www.polyvore.com/cgi/set?id=79146383

Az Enyémm


Hát, nem éppen a legjobb érzés az ember születésnapján egyedül ücsörögni, dehát Chuck-nak ez jutott... Ismétt idősebb egy évvel, lassan ki kéne találni, hogy mit szeretne kezdeni magával. Tervei vannak, de ki tudja mi lesz belőlük?
Hirtelen azon kezd el gondolkodni, hogy nem-e gáz lesz az,hogy véletlenül otthagyta indulás előtt lakótársainak a szoba közepén a szennyest; legalább lesz egy kis izomszag. Mindegy, ennél fontosabb témák is vannak a gondolkodáshoz. Egyszer csak megpillant egy Edictumot. Minő véletlen, éppen a mostani. Kinyitja és elkezdi olvasgatni. Szokásosan ebben sincs benne, addig jó, amyg nem írnak róla semmi hülyeséget. Hiszen az újságok általában nagyítanak a dolgokon... Elég unalmas újság, inkább összegyűri és eldobja. Na vajon mit csináljunk? Szegény srác szétunja magát a padon, nem tudja mit tegyen. Azon gondolkodik, hogy lelépjen, amikor hirtelen egy kis zajt hall maga mögött, de nem nagyon figyel oda. Biztos valami kisállat, vagy valamelyik diák nem találja a helyét. Szerencséjére nem; a legjobb, ami jelenleg történhet vele.
- Nagyon hiányoztál! - fogja meg a lány kezét, utána pedig a derekát hátulról és finoman átemeli a pad egyik oldaláról az ölébe, lágyan átöleli és megcsókolja.
- Szeretlek - fejezi ki érzelmeit. Azt mondják, hogy ezt nem lehet elégszer elmondani egy párkapcsolatban, ki tudja? A legnagyobb szülinapi ajándék, hogy Loise itt van vele, az ilyen pillanatokért bármit megtenne.
- Hogyhogy errefelé? - teszi fel a kérdést és nem engedi ki a lányt az ölelés fogságából, inkább még megcsókolja párszor. Most végre érzi a lány kellemes illatát és élvezheti ahogy belelóg a haja az arcába. Ezt nem lehet kifejezni, aki már érzett így, az megérti a fiút. Egyszerűen egy megnyugvás, kiszorít minden problémát...
- Nagyon szép vagy, mint mindig - dicséri meg Lioise-t, mert azt a látszatot kelti, mintha készülne valamire. Nem a leghétköznapibb viselet.
Chuck most már csak a lány kezét fogja, aki a srác ölében ül.
Nem régen találkoztak, de olyan mintha már rég óra nem látták volna egymást; mindegy is, most itt vannak egymásnak, ez a lényeg. Chuck azon kezd el gondolkodni, hogy ennek a hirtelen találkozásnak, nincs-e véletlenül valami köze ahhoz, hogy ma van a szülinapja. Ez majd később kiderül, addig is töltsük valamivel az időt. Mondjuk azzal, hogy meglessük a fiatal pár meghitt, romantikus beszélgetését.
- Van valami újdonság? - tesz fel egy kérdést, majd egy kicsit elgondolkodik azon, hogy milyen lesz Loise-szal a jövője. Itt szeretne lakni a faluban, vagy valami kevésbé nyüzsgő helyen, minimum két gyereket szeretne, egy fiút és egy lányt, a többit meg majd meglátjuk.
Mekkora fejlődésen megy keresztül ez a gyerek? nemrég még undorodott a szerelemtől, most meg elég keményen a csapdájába esett. Nem valószínű, hogy valaha is ki fog szabadulni. Ez a valami elég kemény és ha egyszer belekerül az ember, onnan már nincs menekvés. Hacsak nem rendelkezik az illető valami természet feletti erővel, vagy valami hasonlóval.

Dwayne

Keith

Nem rég kezdődött az újabb tanév, Mary máris nekivág a szeretett Bogolyfalvának. Előző tanévben rengeteg idejét töltötte el itt, és bizony hamar szokássá, minimum heti rutinná vált az itt töltött idő elütése. Mostanra már nem csak remekül kiismerte magát Bogolyfalván, és simán eltájékozódott volna csukott szemmel is, de már a falu függője volt. Mindegy számára, hol tartózkodik a településen belül, csak ott legyen. Na nem mintha nem imádna a suliban lenni, többek között mert egy álma vált valóra, hogy egy olyan kastélyban töltheti napjait, mint a suli. Nem, erről szó sincsen, csak Bogolyfalva vonzza mint a mágnes. Egy nagyon erős mágnes, ami még egy autóméretű dolgot is pillanatok alatt magához ragad, nemhogy egy Maryt.
Boldogan indult hát el a már sokszor megjárt és szokott útvonalon, vidáman trappolva. Nem sietett ő sehová, kiélvezte a séta minden pillanatát, noha sétából inkább táncra váltott volna. A Boglyas tér felé menetelt, és mikor elérte az út közben választott célt, elsétált a játszótér irányába. Igen, az pont egy olyan hely, amit csak látott, de nem mondhatta még el, hogy járt is ott. Pedig bizony sok helyen megfordult, ez azonban kivétel maradt. Mikor leért, megállt a játszó szélén, és fülig érő szájjal mérte végig a terepet. Valahol mélyen ott motoszkált benne, hogy egy kicsit nagy már ehhez, de kit érdekel a méret és kor, ha lélekben messze elüt tőle? Efféle gondolatokkal indult meg a hinták felé, és elfoglalva az egyiket, elrugaszkodott, és hajtani kezdte magát. Legszívesebben minél magasabbra libbent volna, és még ki is ugrott volna a végén, de inkább meggondolta magát. Elvégre ez a hely tele van kisgyerekekkel, és nem lenne jó, ha leutánoznák, és bajuk esne. Mary azt nem vette volna szívére. E helyett inkább csak ült a hintában, földre leérő lábaival lengette előre-hátra a hintát lassan, és nézte a játszadozó kicsiket. Sokszor elgondolkodik azon, milyen jó lenne egy kis időre megint a helyükben lenni, gondtalanul játszani. Mit sem sejtve a problémákról, mik a felnőtteket, kamaszokat, és kicsit kisebb, náluk azonban nagyobb gyerekeket gyötri. Mary csak ült a hintában, a múlton merengve, és várva, hogy történik-e valami, és ha igen mi.