Keith

Nem rég kezdődött az újabb tanév, Mary máris nekivág a szeretett Bogolyfalvának. Előző tanévben rengeteg idejét töltötte el itt, és bizony hamar szokássá, minimum heti rutinná vált az itt töltött idő elütése. Mostanra már nem csak remekül kiismerte magát Bogolyfalván, és simán eltájékozódott volna csukott szemmel is, de már a falu függője volt. Mindegy számára, hol tartózkodik a településen belül, csak ott legyen. Na nem mintha nem imádna a suliban lenni, többek között mert egy álma vált valóra, hogy egy olyan kastélyban töltheti napjait, mint a suli. Nem, erről szó sincsen, csak Bogolyfalva vonzza mint a mágnes. Egy nagyon erős mágnes, ami még egy autóméretű dolgot is pillanatok alatt magához ragad, nemhogy egy Maryt.
Boldogan indult hát el a már sokszor megjárt és szokott útvonalon, vidáman trappolva. Nem sietett ő sehová, kiélvezte a séta minden pillanatát, noha sétából inkább táncra váltott volna. A Boglyas tér felé menetelt, és mikor elérte az út közben választott célt, elsétált a játszótér irányába. Igen, az pont egy olyan hely, amit csak látott, de nem mondhatta még el, hogy járt is ott. Pedig bizony sok helyen megfordult, ez azonban kivétel maradt. Mikor leért, megállt a játszó szélén, és fülig érő szájjal mérte végig a terepet. Valahol mélyen ott motoszkált benne, hogy egy kicsit nagy már ehhez, de kit érdekel a méret és kor, ha lélekben messze elüt tőle? Efféle gondolatokkal indult meg a hinták felé, és elfoglalva az egyiket, elrugaszkodott, és hajtani kezdte magát. Legszívesebben minél magasabbra libbent volna, és még ki is ugrott volna a végén, de inkább meggondolta magát. Elvégre ez a hely tele van kisgyerekekkel, és nem lenne jó, ha leutánoznák, és bajuk esne. Mary azt nem vette volna szívére. E helyett inkább csak ült a hintában, földre leérő lábaival lengette előre-hátra a hintát lassan, és nézte a játszadozó kicsiket. Sokszor elgondolkodik azon, milyen jó lenne egy kis időre megint a helyükben lenni, gondtalanul játszani. Mit sem sejtve a problémákról, mik a felnőtteket, kamaszokat, és kicsit kisebb, náluk azonban nagyobb gyerekeket gyötri. Mary csak ült a hintában, a múlton merengve, és várva, hogy történik-e valami, és ha igen mi.

Keith

Marynek akaratlanul is rá kellett jönnie, hogy a játszótér Bogolyfalva egyik legkellemesebb helye. Alig láthatóan ugyan, de mosolyogva figyeli a gyermekeket, ahogy azok egymással játszanak, mászókáznak, homokoznak, kergetőznek, miközben a szülők figyelik őket. A Navinésnek akaratlanul is eszébe jutnak azon emlékei, amikor ő volt ennyi idős volt, és őrá vigyáztak. Egy alkalom fordult elő csak, mikor nővére ahelyett, hogy rá figyelt volna, osztálytársaival diskurált, igaz, Mary nem is jött jól ki belőle. Viszont sok kellemes emléke is van, amit szívesen újraélne, bevallottan a rosszakkal együtt is. Ha az időt visszatekerhetné, valószínűleg meg sem állna minimum ötéves koráig. Na igen, a legtöbb ember legfeljebb egyetemista korában vágyna vissza óvodáskori éveibe, de Mary hamarabb érkezett el addig a pontig. Lehetséges ugyan, hogy ebben közrejátszik az is, hogy van egy tíz évvel idősebb nővére, és szemügyre veheti, milyen nehéz is a felnőttek élete. Részben ezért is szeretne még egy kicsit kicsi maradni. Végül is, nem tehet róla, ha a lelke gyerek maradt. Valószínűleg még tovább agyalna ezen, de egy mögüle jövő hang kizökkenti a mélázásból, s egy pillanattal később azon kapja magát, hogy emelkedik, lába már nem érinti a talajt. A nagy hirtelenségben szorosan megmarkolta mindkét kezével a hinta ülőalkalmatosságát, igaz, ezzel kicsit nehezebb volt nem leesni, mintha a kötelet kapta volna el. Első pillanatban fel sem fogta, mi történt, kicsit meg is ijedt, ám a meglepettséggel ellentétben ez hamar elillant.
- Én láttalak téged, úgyhogy biztos. - felel kedvesen, mikor meglepettsége is alábbhagy. - Igen, Mary. Te pedig Keith vagy, ha jól tudom, ugye? - érdeklődik ő is. Már csak azért is, mert névmemóriája alapjáraton csapnivaló, és nem árt biztosra menni. - Fogócskázni? Hú, az igazat megvallva, azt sem tudom, mikor fogócskáztam utoljára. De most hogy mondod, igen, lenne kedvem! - vigyorog ő is. Eredetileg furcsának tartaná a kérdést, főleg, mert ez a korosztály valószínűleg "cikinek" találná a fogócskázást, meg ő sem biztos, hogy elfogadná, mert furán érezné tőle magát. Viszont ezen a napon nem, ezen a napon valószínűleg bármi hasonlóban benne lenne. De lehet, hogy ez az egész évre ki fog hatni, elvégre az iskola kezdi megváltoztatni a lányt. Példának okáért sokkal bátrabb lett, ami az emberekkel való viselkedést illeti. És más téren is változik, ezzel pedig ő is tisztában van, még ha egyelőre nem is tudja hova tenni.
- És még a fogó szerepét is vállalom, ha gondolod. - teszi még hozzá, készenlétben állva, hogy a fiú után szaladjon, illetve ha az nem fogadja el az ajánlatot, elfele tőle.

Keith

Igazán felszabadultan érzi magát, olyannyira, amilyennek régen nem. Őszintén örül a fiú kérdésének, és nem csak azért, mert újra gyerek lehet egy kicsit, mármint, most is gyerek, de olyan igazi kisgyerek. Hanem azért is, mert imád futni, szaladgálni. De nem úgy, mint aki kocog, meg sportol, sokkal inkább úgy élvezi, ha közben jól érezheti magát, nincs egyedül, és bulis az egész, meg nevettető.
- Rendben, akkor te vagy a fogó! - vigyorog szélesen, majd futni kezd. Nem néz vissza, csak az első csúszdánál, ahol is látja, hogy Keith épp akkor kezd futni, de csak miután odakiabált valamit Marynek.
- Dehogy kapsz! Eddig se tudtál, eztán sem fogsz, erről személyesen gondoskodom! - kiált vissza, kissé gúnyos hangnemben, a végén harsányan nevetve. Még csak most kezdték, máris élvezi a játékot. Élvezi hogy a határtalan képzelet világába szalad, mi éppen egy kalózos, üldözési jelenetet mutat be - ráadásul ő a hírhedt kalóz. Mary imádja őket, teljesen oda-vissza van tőlük, bár alapvetően nem pozitív karakterei a történelemnek. Ez azonban cseppet sem zavarja, hisz a kalózok épp úgy szerethetőek, ahogy vannak, nem? Nem csoda, hogy kiskorában nem hercegnő, hanem kalóz akart lenni. Habár később a lovagságot is bevállalta volna, de a Zorronál való tanonckodásnak sem mondott volna soha nemet. S igazból mai napig elfogadná bármelyik posztot az előbb említettek közül. Most pedig képzeletben Black Bart bőrébe bújva rohan, hogy nehogy elcsípjék. Lábait szedve ugrik keresztül egy mérleghintán hatalmas kidőlt fa törzsén, amit két falusi férfi emel fel, hogy elszállítsa. Ki tudja, talán favágók voltak, vagy a villám döntötte ki, de Maryt, azaz Blacket ez cseppet sem érdekli. Futtában ugrik, és kap el egy kötelet fáról lelógó indát, hogy átlendüljön vele a falu határát átszelő folyó felett, mi a tengerbe folyik. Ő is felkap egy kardnak tökéletesen alkalmas fadarabot, azzal rohan tovább, keresztülvágva a piactéren. Nem is sejti, hogy pillanatokkal később szembetalálkozik a levegőből elé toppanó üldözőjével.
- Itt a vége, de nem nekem! - kiált vissza merészen, s egy helyben állva várja, hogy a lovag odaérjen. Épp időben ugrik el a másik fegyvere útjából, rácsapva arra sajátjával.
- Ha harc, hát legyen harc! Menekülés nem kenyerem, intézzük el fér... Rátermett harcoshoz illően! - javítja ki magát még időben. Azért Mary mégiscsak nőből van, még ha férfi bőrbe bújt is ez alatt. Kihívóan tekint a másik szemébe, remélve, hogy az elfogadja az "ajánlatot". Azért még lopva körbe kémlel, hogyha a szükség úgy kívánja, könnyen nyerjék egérutat.

Keith

Reggel, mikor kimászott az ágyból, nem is remélte, hogy ilyen jó napnak nézhet elébe. Menekülés közben is vigyorok, néha hátra-hátra tekint. A fiú, vagyis lovag viszont meglepi kicsit, mikor előtte terem, no de ez nem lehet probléma egy vérbeli kalóz számára, igaz-e?
- Csak szeretnéd! - rikkantja, hogy aztán saját fegyverével kivédje a lovag csapásait. Bár nem csak védekezik, támad ám rendesen, próbálva használni pár kalózos filmekben látott taktikát - persze arra ügyel, hogy ténylegesen ne okozzon fájdalmat a fiúnak. Nem venné a szívére, ha újdonsült játszópajtijának miatta esne komolyabb baja, akkor se, ha Uff-bácsi seperc alatt kikúrálja. Na meg haragot sem akar, szívesen játszana még egy darabig, akár máskor is. Képzelete bekapcsol, szinte tényleg látja a házakat, azt a falut, amibe beleképzelik magukat, a rémült polgárokat - bár azoknak a szülők is vígan elmennének.
Pár pillanatig elnézi az ugráló fiút, de úgy dönt, belemegy a játék következő fázisába. Utána ugrál, úgy téve, mintha el akarná kapni, néha egy-két támadással fűszerezve a dolgot. Amikor aztán a lovag az egyik polgár elé veti magát, így kicsit messzebb kerülve tőle, így kiált:
- Sosem kaphatod el Black Bartot! Hahahaha! - hallatszik a végén egy jóízű, vérfagyasztó kacaj - mi tagadás, ha valamihez, ehhez ért a Navinés -, és a lovagnak hátát mutatva iszkol fel egy ház tetejére. Lehet nem jó ötlet, ami a gyerekek szemszögét illeti, de onnét ugrik tovább egy két férfi által cipelt pallóra - mi esetünkben a hintát jelenti -, s arról leugorva iszkol befele a dzsungelbe. Ésszerűbb lenne a hajó felé menekülni, pontosabban ténylegesen menekülni. Merthogy ez nem igazi menekülés, csak egy csel. Egy csel, hogy maga után csalja azt a bolond lovagot, ki van olyan őrült, hogy kiálljon Black Bart ellen. Értékeli ugyan a bátorságot, de mégsem hagyhatja itt ezt a rühes kutyát büntetlenül, lecke mentesen. Az nem rá vallana.

Keith

Szalad-szalad, egyre beljebb a rengetegbe. Magában mosolyog, mert egyre inkább élvezi az egészet, s lassan azt is feledi, hogy csak játszanak. Bár még nem teljesen, megvan még valóságtudata, eddig is megvolt, meg lesz ez után is, de fennáll a lehetőség, hogy ezt a játékot a későbbiekben kicsit komolyabban fogja venni, mint eddig. Mi tagadás, régen nem érezte magát ilyen szabadnak, és nem volt már rég ilyen felszabadult. Jó ötlet volt a játszótérre keveredni, annyi szent. Végre megint gyerek lehet, és úgy szórakozhat, mint a kicsik, ez pedig nagyon jó érzés, mi lendületet ad. Lendületet a futáshoz, a folyamatos energiatermeléshez. Mind e mellett pedig örül, hogy összetalálkozott Keithel, s ugyan akkor csodálkozik is, hogy vannak még olyan tizenévesek, akik nem tartják dedósnak az ilyenfajta mókázást. Ez külön örömöt okoz a lánynak.
Néha-néha háta mögé pillant, hogy azért azzal legyen tisztában, mennyire jár közel a lovag. Sajnos, ezt nem ejti meg elég sűrűn, így csak hallhatja az egyre közeledő, sűrű léptek zaját. Szedi a lábát, ahogy tudja, igyekszik fokozatosan egyre gyorsabban haladni, de félő, hogyha még ennél is gyorsabban fog szaladni, a minimális lassítástól is orra bukik - és onnantól akármilyen gyorsan is kászálódik fel a földről, és rohan tovább, már halott ügy az egész. A lovag már túlontúl közel jár, és...
...nos, közelebb, mint remélte. Kardját még időben dobta el, és tette maga elé karjait, ezzel tompítva az esést. Nem mintha baj lett volna, ha nem megy, hisz jól bírja a fájdalmat, meg erős is. Elvégre egy kalóz legyen erős! De a reflex az reflex, az ember ha akar sem tud tenni ellene. Ő legalábbis nem tud, nem mintha olyannyira akarna.
- Nem kaphatod el Black Bartot, Black Bart elkaphatatlan, fiú, ezt jól jegyezd meg! - mondja, mihelyt feleszmél meglepetéséből, majd eltolva magát a földtől hátára kényszeríti a lovagot, majd legördül róla, hogy gyorsan arrébb guruljon, felpattanjon, s kardját elkapva elszaladjon. Ha a lovag nem kapcsol még idejében, nem láthatja, ahogy Bart egy fa mögé futva mászik föl rá, hogy aztán ha a lovag közelebb ér leugorjon, és lendületből köré csavarja azt, hogy kis időt nyerjen a menekülésre, és egy fa - egy játszótéren álló jó nagy fa - lombjai között bújjon el, míg ki nem gondolja, mi legyen a következő lépés.

Keith
 
Szerencsésen kikeveredik a lovag kezei közül, s ehhez hűen idejét sem vesztegetve iszkol arrébb. Jó erősen betekeri a lovagot az indával, s bár tudja, sok haszna nem lesz, mégis vicces hangulatot kölcsönöz - a hallottak alapján nem is csak a lány számára -, meg amúgy is. Az a minimális, alig pár másodperces időnyerés is hasznos lehet. Odarohan a legközelebbi fához, hogy felmásszon rá, s lombkoronájában keressen rejteket. Csupán addig, míg kiötli, mi lesz a következő lépés - elvégre nem menekülni szándékszik, míg világ a világ. Azért nem is szökik meg, hogy megleckéztesse az amúgy figyelemreméltóan bátor, egyszóval bolond lovagot. Merthogy aki szembeszáll Bartal, az csak egy ütődött lehet, annyi szent - vagy épp nem ismeri a hírhedt kalózt, ami több okból kifolyólag is lehetetlen.
- Ez az, amiben a helyedben nem lennék olyan biztos. - suttog maga elé, vigyorogva a lovag kijelentésén. Ugyan még nem tudta, hogy akarja kicselezni a király emberét, mégis magabiztosan ült a fán, a fejleményeket és az ötletet várva. Abba viszont bele sem gondolt, hogy piros ingének köszönhetően pillanatok alatt kiszúrhatják. Feszülten figyelte az őt üldöző, illetve kereső lovagot, ennek ellenére azonban nem számított arra a nagy vízsugárra, ami jól eláztatta, s kis híján leesett a fáról. De szerencsére még időben jól belekapaszkodott az amúgy már kissé csúszós, korábban ülőalkalmatossággá avatott ágba. Kisebb-nagyobb nehézségek árán feltornázta rá magát, majd a fa törzsének másik oldalára mászott, hogy ne érje telibe a következő csapás. Az azonban nem jött, nincs több víz, se semmi más. Bartnak ez gyanússá válik, s lepillantva látja, hogy a lovag épp utána készül menni. Kapja hát magát, s sietve kezd feljebb mászni rajta, ami sajnálatos módon az ágak sűrűjétől, illetve itt-ott a gyengébb példányoktól nem megy olyan gyorsan, mint azt szeretné. De nem keseredik el, mászik attól egyre feljebb és feljebb, egészen a legmagasabb pontig - már az őt elbírók keretén belül értve. A fa, gyakorlatilag tetejéről pillant le, hol is járhat játszópajtija. Amennyiben már közel, előhúzza most már ő is varázspálcáját, elsuttog egy "Vingardium leviosa"-t a fától 1-2 méterre álló magas mászókának hosszú kötelére mutatva, hogy aztán lassan maga felé irányítva elkapja a végét. Ha Keith közelebb ér, a fáról leugorva, sátáni, de őszinte kacajt hallatva a mászókára lendül, majd arról lekászálódva a fához szalad, hogy a fiú ne vegye észre. Ha az üldözője lekeveredik onnan, mögé ugrik, és az idő közben a fa alatt hagyott kardja hegyét a lovag hátára szorítja.
- Na, kinek nincs esélye? - kérdi dicsőséggel telített hanggal, amennyiben sikerül véghezvinni a tervet.

Andrew

Tanult eleget, és igencsak unta már magát szobájában. Szobatársai is el voltak foglalva, ihlete meg kedve nem volt a rajzoláshoz, és épp aznap reggel írt szüleinek, így baglya még nem érkezett meg a válasszal, egy szó mint száz, semmi értelmeset nem tudott csinálni. Gondolkodott rajta, hogy el kéne ugrani valamelyik konyhába, és sütni valami finomat, például mézes kockát, vagy főzni túrós laskát. A faluban viszont rég volt, így úgy döntött, inkább kikecmereg zugából, s meglátogatja a szívéhez és kastélyhoz egyaránt oly közel álló települést. ~ Körül kéne nézni, biztos sok minden történt, mióta arra jártam! ~ Kapta hát magát, kék toppjára rákanyarította barna ingét, felhúzta a legelső, kényelmes farmerját, belebújt kedvenc tornacipőjébe, felvett még egy fehér pulóvert, s az utat nyaka közé véve vette célba Bogolyfalvát. Beleszimatolt az ugyan nem valami meleg, de annál frissebb levegőbe, és az otthonra gondolt. A házukra, a szüleire, nővérére, kutyájára, axolotljaira, majd beúszott a képbe szeretett unokahúga is. Végül a személyek egymást sorozatosan váltva érkeztek el a Bagolykövesekig. Az emlékeken merengve nézelődött, s lassacskán elérte a Boglyasteret is. Itt nem töltött sok időt a múltban, inkább csak átsétált rajta mindig, meg sem szemlélve a helyet. Ez hiba volt, hisz nem egy csúf része a falunak, sőt! Körbesétálta a szökőkutat, alaposan szemügyre véve minden apró részletét. Sajnos rossz szokásához híven nem nézett maga elé, így akaratlanul is – mondjuk, máshogy nem is tehette volna – nekiment valakinek.
- Bocsi! – fordult arra, reflexből a kérdéses illető után kapja, hogy amennyiben elesne, meg tudja tartani. Kicsit megijedt, nem csinált e valami kárt az illetőben, esetleges cuccában. ~ Mary, miért nem tudsz odafigyelni! ~ mondta magának mérgesen. Hiába, ez már csak ilyen. Persze nem sokszor fordul elő, hogy fellökjön valakit, de azért nem is szokatlan.
- Jól vagy?

Andrew

Kétségtelenül és érthető módon hiányzott neki az otthon, a család. Ez nem is lenne baj, ha nem csak gondolataira, meg bizonyos dolgokra figyelne, és környezetére is vetne pár pillantást. Csak hogy ne menjen neki senkinek, mint például most.
- Jaj, nem, én jól vagyok. Bocsi, néha elő szokott fordulni, hogy neki megyek ennek-annak, de dolgozom rajta, hogy ne csináljam! - ereszt meg egy mosolyt az idegen fiú felé. Még soha nem látta - ami persze nem csoda egy ekkora suliban -, de örült neki, hogy se kárt nem tett benne, se meg nem haragudott rá. Nem épp a leggyakoribb az ilyen manapság. Legalábbis a többség nem örült, ha Mary nekiütközött.
- A Navine? Én is! - vidult fel egyből. - Biztosíthatlak, remek helyen kötöttél ki! Amúgy Mary Glotter vagyok, másodéves. - Nyújtja jobbját kézfogásra. Komolyan örül neki, hogy még egy fővel gyarapodott a házuk, s reménykedik, kedves ismerősre, illetve barátra talál az illetőben.
- Mikor érkeztél? Körbevezesselek a faluban, vagy kastélyban, illetve környékén? Van kérdésed? Segíthetek valamit? - rohamozza rögtön. ~ Mondjuk, ha varázslók a felmenői, nem sokat kell magyarázni. ~ fordul meg fejében. Ő, Mary, mugliszületésű, így időbe telt, míg beletanult. Bár utólag fény derült egy-két érdekes dologra, ami összeköti Mary családját a Johanson famíliával, és így az is kiderült, hogy ki Mary vérszerinti nagymamája, ráadásul a nő boszorkány. Így pedig nem csoda, hogy Maryből is az lett. És még több haszon a dologban, hogy még több rokonra tett szert, akit igencsak megszeretett.

Andrew

Végül nem lett baj belőle, hogy Mary nekiment a Navinésnek, a lány reményei beigazolódtak, mi szerint nem haragszik a másik. És még beszélgetni is leállt vele, így Mary még inkább felbátorodott, és örült a társaságnak. Persze imád egyedül lenni, gondolataival, és az ismerősökön, barátokon, családon, meg még sok mindenen merengeni, de a beszélgetéshez több hangulata volt.
- Csikólak. Igen, mindenki ott lakik először, amíg nem igényelhet szobát, illetve talál társakat. Igen, elég otthonos minden szeglete, én imádom. Ami pedig a többi házat illeti, nem tudni. Mindenkinek csak a saját házába van bejárása. Az itt tanulás során úgy tudom, csak egyszer lehet átkérni magunkat másikba. Azt is akkor szokás, ha megváltoztál. Máskülönben meg csak akkor juthatnál be a többi házba, ha sikerül minden bejáratot, minden embert kijátszanod. Gondolom én. - von vállat a végén. Azt mondja, ami szerinte igaz. Persze arra alapozik, amit biztosra tud, de ha esetleg téved, akkor sem nagyot. Szerinte legalábbis. Minden esetre nem szeretné félrevezetni újdonsült ismerősét.
- Egyáltalán nem, sőt! Örülök, hogy valaki végre hasznomat is veszi erre, nem csak... Vagyok. Igen, én is mugli családból jöttem. Eddig azt hittem, mindenkim mugli. De aztán, még a tavalyi évben kiderült, hogy nem igaz. Találkoztam egy lánnyal, akiről kiderült, hogy az unokanővérem, és rájöttünk, hogy közös a nagymamánk, mert... Nos, a nagyapám megcsalta az eddig vérszerintinek vélt nagymamám, és két nőtől egyszerre lett gyereke. De a nem vérszerinti nagyanyámnak meghalt a gyereke, a vérszerinti meg nem tartotta meg az övét, így a nagyapám kicserélte őket. Ezért a nem vérszerinti nagyanyám nem tudta meg, hogy a baba nem az övé, mert az övé meghalt. És az a baba, amelyikre a nagyapám kicserélte a halottat, az apukám. Ő viszont nem varázsló. Nem mondom, kusza történet... - húzta el a száját. - Bocs, nem akarlak untatni, csak jött. Igen, elég jól kiismerem magam. Nem azt mondom, vannak helyek, ahol nem voltam, vagy épp csak megfordultam, de nagyobb részt ismerek mint nem. A varázsvilágról sem tudok mindent, szerintem egy év alatt nincs honnan összeszedni ennyi információt, még akkor sem, ha itt élsz, de az alapokkal tisztában vagyok. Legalábbis, ha a suliban elmondták az alapnak nevezett részt teljes egészében, akkor igen... - bólint mellé. - Szerintem a suli nagyon király. Eszméletlenül szép a környéke, kívül-belül hangulatos, és ha sétálgatsz bent, akkor nem fogsz unatkozni sosem. Ami pedig a falut illeti, nagy kedvencem! Komolyan, ha nem lenne a falu, valószínűleg rég kipurcantam volna, még így is, hogy egy kastélyban lakhatom. - mondja, miközben lassan sétál a fiú mellett.
- Nos, merre menjünk először?