Chuck Welch

A sötét égbolton feltűnt a Hold a csillagokkal együtt, gyönyörű látványt nyújtott. Azonban eléggé hűvös volt, ezért nem ajánlatos rövidnadrágban és ujjatlanban flangálni, különben megfázhat az ember. Aminek nem igazán örülne, ugye? Habár a diákok lehetséges vágynak erre, hiszen akkor nem kell bejárniuk órákra, ami számukra csupa jót jelent, kivéve, ha túlságosan lemaradnak. Enyhén még a szél is fúj, így a kis tavacska hullámzik. A látkép mesébe illő.
Ó, nocsak, nocsak. Valaki éppen a partra evickél. Mégis ki az az elmebeteg, aki ilyenkor pancsolni akar a tavacskában? Már látom is! Ja, ő csak Aniella. A kis sellő újra ember, elvégre leszállt az éj. Anyaszült meztelen igyekszik a ki a vízből. A lábait már úgy ahogy tudja használni, ezért beletelik egy kis időbe, mire a szárazföldre ér. Mikor már a talajon ül, lassan, óvatosan felegyenesedik és  elindul a bokorhoz, ahol a ruhái találhatók. Kicsit szúr a lába, de már megszokta. Már több éve ember éjjelente, ám valami oknál fogva mindig fáj a lábikója. Rövidesen ruháit is magára kapja. Tehát egy hosszú, ódivatú, trapéznadrágot, ami nem igazán áll jól neki, azonban ezzel kell beérnie. A fölsője egy számára hatalmas sárga pólóból és ugyanekkora kék kapucnis pulcsiból áll.
Sóhajt egyet és letelepszik az egyik fa tövébe. Halkan dúdol, egy gyönyörű nótát, aminek a címét ő sem tudja. Édesanyjától tanulta, mikor még pinduri volt, azóta nem ment ki a dallam a kobakjából.

Sziasztok   *belibben*

center]Chuck Welch

Magányosan üldögélt a hideg talajon, fejét a fának hajtott, lábait kinyújtotta és dúdolt. Miközben halkan énekelgetett káprázatos hangján végig simított a combján. Szőke haja szemébe lógott, de különösebben nem zavarta. A dalra koncentrált, míg valaki meg nem zavarta. Kissé megijedt, megrezzent. Azon nyomban arrébb csüccsent, persze csak pár centitvel arrébb helyezte le popsiját. Szőke rakoncátlan tincseit megigazította, s gyönyörű kék szemeivel ránézett a srácra. Orra kicsit megrezdült, miközben egyik szemöldökét felhúzta. Elég érdekes jelenség volt számára a fiú. Még sosem látott ilyen embert. Tele van furcsa rajzokkal a karja, a füle pedig lyukas volt. Nem ismeri a tetoválás és a fültágító fogalmát, ezért meresztette ennyire a szemeit. Miután túl tette magát ezen felállt és a fának hajtotta testét, ugyanis a lába még mindig fájt, de ebben a pózban mégsem szúrta annyira. Csak most vette észre mennyivel magasabb nála az ismeretlen, idősebbnek is tűnik. Szóra nyitná a száját, de aztán ráharap az ajkára. Nem szeret az emberekkel beszélni. Annyi ocsmány dolgot hallott már róluk a rokonaitól, hogy inkább messze elkerülné őket. Ám ha távol vannak szereti őket figyelni. Szinte mindennap valami újat észlel.
 - Nem, nem tanultam... Így születtem - válaszol halkan, magas, selymes hangján. Eztán egy halovány, kissé bizonytalan mosolyra húzódnak ajkai. Kicsit izgul, zavarban van, ezért ujjair tördelni kezdi. Ez az egyik legidegesítőbb szokása, ám képtelen nem csinálni ilyen helyzetekben. Csak párszor futott össze emberekkel, de olyankor nem igazán mert beszélni, inkább elrohant. Azonban most ezt nem teheti meg, nincs hova futnia. Eddig a földet bámulta, ám ekkor felemeli az arcát és a srác szemeibe néz. Nem tudja hogyan kell beszélgetni, mit kell kérdezni, szóval elég kellemetlenül érzi magát.
 - Khm... Szeretnéd, hogy folytassam a dalt? - kérdezi kedves kis hangján. Reméli igennel felel a fiú, ugyanis ötlete sincs miről tudnának csevegni. Voltaképpen ő nem is szeretne kommunikálni a sráccal, arra vágyik, hogy egyedülj hagyja, bár ezt nyilvánvalóan nem mondhatja neki.

Én is benézek.  

Mi az a SZŐCS? o_o

Kilt Zoltán

Aniella lassan, ráérősen ballagott a stég irányába. Ódivatú gönceit már magára aggatta, s reménykedett benne, hogy senkit nem fog a stégen találni. Tegnap borzasztóan boldog volt, mikor az ismeretlen fiú lelécelt. Nem igazán társaság kedvelő, sőt, ha emberként jelenik meg inkább elbújna egy bokor mögé, ám ezt az ötletet mindig elvetette. Szerinte túl dedós húzás. Legszívesebben a tavacskában lubickolna barátaival, azonban ezt nem teheti. Kissé szomorú arckifejezéssel helyezi le fenekét a deszkára. Nézi a hullámzó vizet, s közben kinyújtja lábait, melyek most is fájnak. Megnyomkodja puha combját, hátha enyhít a fájdalmon, de természetesen nem ér el ezzel semmit. Sóhajt egyet és megigazítja kócos haját. Azon tanakodik, hogy sétáljon egyet, vagy ne. Kicsit fúrja az oldalát a kíváncsiság... Megszeretné nézni a falut, ám tökéletesen tudja, hogy ez veszélyes dolog. Ha képes lenne úgy viselkedni, mint egy rendes ember, akkor bizonyára már rég bejárta volna a kis települést. Viszont retteg a falubéliektől, meg úgy összességében mindenkitől, aki nem sellő. Tehát nincs értelme kockáztatnia. Így hát továbbra is magányosan üldögél, s várja a napkeltét.

Várkonyi Arnold   

7 óra. Ez bizony azt jelenti, hogy Aniella hamarosan újra lábakat növeszt, s ki kell ülnie a partra. Akár maradhatna a vízben is, ám lábikóival még nem tanult meg úszni. És őszintén szólva, ő nem is akar megtanulni. Néha azt kívánja bárcsak ne lenne ez a képessége, csakhogy így született, és ez nem olyan, mint a mesékben az átok. Ezt az igaz szeretettel nem lehet megtörni. Semmivel sem. Ám már nagyjából elfogadta a dolgot.
Egyébiránt egész nap a stég közelében lubickolt, s nézte meg hallgatta az embereket.  Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy egy jóvágású srác a nyelvével egy csinos lány szájában kutakodott. Ezt nem igazán értette, de rendkívülien gusztustalannak találta. Így hát inkább visszaúszott barátnőihez, akiknek ezt elújságolta. Ők kacagtak egyet, vagy meresztették a szemüket. Esetleg ha lett volna szemöldökük még azt is felhúzták volna. Aniella ilyet még sosem látott. Az emberek sűrán ölelgetik egymást, de ilyet... Megrázta fejét, majd tova úszott barátnőivel.
Jelenleg tó fenekén található barátai társaságában. Az emberekről mesél nekik, míg lábai meg nem jelennek. Reménykedik benne, hogy most sem fut össze egy alakkal. Mindig olyan hülyén érzi magát, beszélni alig mer, inkább énekel, az jobban megy neki. Egyébként nincs a tervében az, hogy felfedezi a falut. Pusztán bátortalan bemerészkedni.
Közben barátaival a vízfelszíne felé veszik az irányt. Arra várnak, hogy besötétedjen, s Aniellának megjelenjenek a lábai.

Várkonyi Arnold

Nem kell kitűnő hallás ahhoz, hogy valaki felfedezze a tavacskából kiszűrődő zajokat. Mivel varázsvilágban vagyunk senki sem lepődhet meg azon, hogy a tóban bizony sellők keltik a morajt. Úgy látszik a padon fekvő srácot sem érdekli különösebben ez a kis zaj.
Aniella és barátai pedig a vízfelszín közelében játszadoznak, és beszélgetnek. Ők is tudják, hogy perceken belül valóban lemegy a Nap és akkor el kell búcsúzniuk barátnőjüktől. De addig is szóval tartják. Ha ellátnának a padig, akkor bizonyára kibeszélnék az ülőalkalmatosságon lévő fiút.
Az idő hamar elrohant, Aniella szinte észre sem vette, hogy immáron lábai vannak. Társai segítettek neki, egészen a stégig húzták magukkal. A lány minden erejét összeszedve feltolta magát. Ez a művelet elég hangos volt és sokáig tartott. Roppantul reménykedett benne, hogy az ismeretlen fickó nem akar segíteni neki, különben meglátja a csupasz testét, ugyanis a leányzónak ilyenkor fel kell ám öltöznie. Bizony, ő nem olyan, mint a mesékben a hableányok, ha átváltozik rajta nincsen azonnal gönc. Lábai most is fájnak, mintha ezer tű szúrná, de lassacskán megtalálja azt a bokrot, ahova ruháit rejtette. Ha a srác nem tűnik fel, akkor felöltözik. Nyakába ott lóg - mint mindig - a kavicsokból álló nyaklánca. Ma éjszaka egy térdnadrág és egy kicsit nagy sárga póló került rá. Szegénykét ha valaki meglátja, haladéktalanul tovább halad, túl szegényesnek találják. Persze ennek Aniella csak örül, legalább nem kell szóba elegyednie idegenekkel.
Halad egy kicsit, ám megpillant egy srácot a padon. Sóhajt egyet, majd elindul felé. Úgy gondolja itt az ideje barátkozni valakivel. Meg kell szoknia az embereket, nem maradhat minden áldott éjszaka csak a tavacska közelében. Be kell mennie a faluba, szüksége van egy kis izgalomra. Azonban először valakit meg kéne ismernie. Ez egy tökéletes alkalom. Odabiceg hozzá és kedvesen rámosolyog. Angyali hangján megszólal:
 - Szia. Leülhetek? - teszi fel kissé bátortalanul a kérdést. Megigazítja gyönyörű szőke haját, s kék szemeivel a srácot nézi végig. Elég jóképűnek találja, de idősnek tűnik számára.

Jamie Marcus Wayne - 2014.05.16. 20:29


És sellők.

*ezen a kézcsókon azért kicsit meglepődik * Remekül vagyok. És te?

Szia Matilda! Mi a pálya?

Ó, ezt örömmel hallom. Kérsz muffint? Most készítettem.

Persze, hogy lehet. Azon gondolkodom milyen filmet nézzek.

12 év rabszolgaság, We need to talk about Kevin vagy Girl most Likely.

Sima csokis. *passzol egyet Marcusnak*

Nem baj, Matilda.

Nagyon szívesen.

Hát persze. Én a víz alatt is tudok sütögetni.

Ó, valóban, igazad van Tilda.

Rendben Marcus, holnap várlak a tavacskában.

Az a te problémád, oldd meg.

Várkonyi Arnold

Aniella fizikailag totálisan gyönge, nem lenne csoda, ha nem tudna felmászni a stégen. Azonban sikerül feljutnia, igaz, hatalmas zajt keltett, ám ő ezt szinte nem is észlelte. Viszont próbál minél előbb felöltözni, mert nem szeretné, ha bárki is meglátná pucéran. Szörnyen érezné magát. Őnem veszi észre a srácot, aki csak egy pillanatást vetett rá, majd el is kapta a tekintetét. Micsoda úriember. Aniella kis idő elteltével felöltözve lép elő. Hiába kopott a farmer térdnadrágja, s egy számmal nagyobb a pólója, ma roppantul csinosan néz ki, nem úgy, mint az ódivatú trapézgatyájában. Abban a ruhadarbban förtelmesen fest. Haját kicsit megigazítja, aztán vesz egy mély levegőt. Csigatempóban lépeget az idegen felé. Az ismerkedés nem szerepel a kedvenc tevékenységei listáján. Ám valahol el kell kezdeni, és ez az éjszaka pont tökéletes lesz. Miközben egyre közelebb ér a kiszemelt személyhez azon kezd morfondírozni miről beszélgessen a sráccal. Egy kérdés sem születik meg a fejében. Sokszor hallotta már az embereket beszélgetni az időjárásról és az iskoláról, ám ezeket ő nem tartja fontosnak. Nos, nincs több másodperce, ugyanis megérkezett a padhoz. A fiú előtt álldogál a sajgó lábain, sugárzik belőle a bátortalanság. Halkan, csilingelő hangon teszi fel első kérdését. A kedvesnek tűnő ismeretlen fiú arrébb csusszan, sőt, még a pulóverét is felajánlja. Annyire nincs hideg - igaz, a lányok általában jobban fáznak, mint a fiúk - és nem is szeretne élni az ajánlattal, ezért megrázza a fejét, majd mosolyogva ennyit mond:
 - Nem, köszönöm, egyelőre megvagyok pulóver nélkül - továbbra is aranyosan mosolyog. Ez jól áll neki. Tarkóját megvakarja, aztán elhelyezkedik a padon. A legvégében foglal helyet, még véletlenül sem akar túl közel kerülni a sráchoz. Lábait felhúzz, s térdésre teszi kicsi kezeit. Íriszeivel Arnoldot figyeli, s közben választ ad a kérdésre. Bár előbb azon agyal, hogy a rendes nevén mutatkozzon be, - amin bizonyára csodálkozna - vagy kitaláljon magának egy nevet. Mivel gyűlöli a hazugságot...
 - Engem Aniellának hívnak - böki ki. A Zornaniát nem teszi hozzá, különben a srác furcsán meresztené a szemeit, Aniella így gondolja. Ujjával a térdén köröket ír le, s közben az ajkát harapdálja, kicsit kényelmetlenül érzi magát, totálisan feszült és ezen nem igazán tud változtatni. Az égboltot kezdi fürkészni, varázslatosnak találja.
 Szereted bámulni a csillagokat? - végre nem egy erőltett kérdés szökött öi a szájából, erre valóban kíváncsi volt. Akár azt is kérdezhette volna, hogy mit keres itt, hány éves, diák-e, szereti-e a halakat. Nem, nem, nem, ezt tényleg azért kérdezte, mert érdekelte. Haladás.

Strobl Dorián Máté

Aniella lassan, halkan, ráérősen lépkedett előre. Ma "evett" egy kis bátorságot, s úgy határozott besétál a faluba. Tudja, hogy éjjelente is nyitva szokott lenni a kocsma és a szórakozóhely, ugyanis minden elhallatszik a tavacskáig. Anielly kénytelen végig hallgatni a férfiak ordibálását. Nem igazán élvezi a műsort, de ez van. Mivel teljesen biztos benne, hogy össze fog akadni valakivel, kicsit szebb ruhát húzott magára. Egy farmer shortot - ami ugyan kicsit kopott, azonban számára tökéletes - és egy kissé fakó türkizkék ujjatlant, amely mellé piros inget választott. Nem csoda, hogy vacog, elég hűvös van, ám más választása nemigen volt. Nyakékét nem vette ki a nyakából, a haját pedig leengedve hagyta. Nem tudja hogyan lehetne felkötni, pedig meg szeretné tanulni, azt a roppant nehéz technikát. Mellesleg a szőke tincsei valamiért enyhén göndör formát öltöttek. Egész csinosan festett, összességében. Egyébként egy ideig még a tavacska közelében guggolt és tanakodott azon, hogy elinduljon, vagy ne. Végül megtette ezt a gigantikus lépést. Esetleg egyre távolabb fog sétálni az otthonától...
Lassacskán meg fog állni, ugyanis borzasztóan fáj a lába, ez a hosszú út valóban megterhelő volt. Azonban Aniellának sejtelme sem volt, hogy ennyire fárasztó lesz az út. A Boglyas tér felé közelít, egyre jobban liheg, kapkodja a levegőt. Arcán könnycseppek gurulnak végig. Nos, ezt furcsának találja, még sosem sírt, nem tudja, higy mitől van, ezért teljesen megijed. Elveszti az egyensúlyát és bumm, a földön landol. Lélegzik, de csak lassan. Fejét sikeresen beverte, ám nem volt akkora az esés, hogy vérezni kezdjen.

Strobl Dorián Máté

Mint egy kilapított béka, úgy fekszik a hideg macskaköveken. Szőke koronája teljesen eltakarja az arcát. Lassan lélegzik, életben van, ezt ő maga is tudja, csak nehezére esik kinyitni a szemét. Nem mellesleg valóban totálisan kimerült, még egy lépést képtelen lenne megtenni. Kezét próbálja mozgatni, ugyanis a lábát inkább nem meri bántani. Ujjaival halkan megkocogtatja a köveket. Belül mosolyog, de az ajkait nem tudja mosolyra húzni. Itt lenne az ideje felkelni, de olyan nehéznek tűnik még a fejét is megemelni.
Lépteket hall. Egyre közelednek felé, végül mély, férfias hangot hall. Nem tudja mi az az orvos, de ő nem akar olyat maga mellé, bárki is legyen az. Ujjaival kopog kettőt, ezzel jelezve, hogy nincs szüksége olyan izére és nem halt meg. Eztán óvatosan, gyöngéden fordítja a srác felé az arcát. Lomhán kinyitja szemeit, s gyönyörű kékjeivel próbál belenéz az aggodalmas fiú szemeibe. Csakhogy haja ebben meggátolja, a zavaró tényezőt el kéne távolítani. Kezeit megmozdítja. Belenyilall a fájdalom, ezért halkan fel is nyög, s inkább visszateszi a földre a pici mancsait. Nyel egy hatalmas, s veszettül halkan szólal meg, alig lehet hallani, mit is mond:
 - Nem, nem kell... Orvos... Jól... vagyok... - szaggatottan potyognak ki a száján a szavak. Már rég feltápászkodott volna, csakhogy képtelen erre a cselekedetre, egyedül a fiúra számíthat. Kis idő elteltével újra megmozdítja kezeit, s nem érdekli mennyire fáj, ujjaival a srác kezét keresi, valamiben meg kell kapaszkodnia. Úgy gondolja, ha megfogja a fiú kezét sima ügy lesz felkelnie. Badarság, de ő ezt még nem tudja.

Strobl Dorián Máté

Szerencsétlen Aniella... Azért sosem gondolta volna, hogy a lábai nem bírnak egy ilyen "kis" utat. Bizonyára többé nem akar ennyit sétálni, vagy akár megtekinteni a falut. Tanult az esetből, célszerűbb inkább a popsiján maradni a stégen, s várni, míg felkel a Nap. Ez a legunalmasabb dolog a világon, de nincs mit tennie. Továbbra is a földön fekszik, azonban a srác - szerencséjére - a szőke tincseit elsöpri az útból. Boldogan mosolyogna, s meg is köszönné ezt a tettet, csakhogy nem képes beszélni. Nehezére esik. Lassan pillog egyet-kettőt, s próbál mozogni, de borzasztóan fáj neki mindene. Mellesleg az egész teste teljesen hideg, mintha jéggé fagyott volna. Ez köszönhető a hűvös földnek, melyen fekszik. Szörnyű így látni, ahogy szenved. A fiú igazán léphetne valamit...
Miután minden terve kudarcba fullad, hideg ujjaival a srác kezeit keresi. Mázlijára a fickó segít rajta, gyöngéden felemeli. Aniella úgy tesz, ahogy megmentője parancsolta: kapaszkodik. Méghozzá kezeit a srác nyaka köré fonta, ennyire futja. Lomhán pillog. A fiú számára meg sem kottyanhat a lány pehelysúlya, alig 40 kiló, a szél simán elfújja.
Miután elhelyezkednek a padon nyel egyet és megpróbál mosolyogni.
 - Köszönöm szépen... Valahogy majd meghálálom - csak ennyit mond, de nem szaggatottan és halkan. Ezt már hallókészülék nélkül is hallhatta a megmentője. Nem kicsit remeg. Azért is, mert iszonyúan fázik, s totál ijedt. Nem tudja mi történt volna, ha nincs a fiú. Fejét felé fordítja. Fogai vacognak. Egyébiránt még mindig csinos. A szemei gyönyörűek, a haja is tökéletesen áll neki, csak ő nincs formában. Elárulná ő a nevét, újra megköszönné a srác cselekedetét, de kimerült. Teljesen. Az előbb is megerőltette magát, mikor szóra nyitotta a száját. Egyelőre kékjeivel a srácot nézi és remeg. Ennyi telik tőle.

Sziasztok.

Hát persze, hogy mindenki csodásan van. Enni kéne valamit ._.

Strobl Dorián Máté

A fiú lovagiasan viselkedik a lánnyal, segít rajta, leülteeti a padra, s ott marad mellette. Pedig mostanában a srácok nem túlzottan kedvesek, sőt, az emberek többsége hagyta volna a lányt a földön fetrengeni. Borzalmas a mai társadalom. Az emberek baromira kegyetlenek egymással, csak bántják a másikat.
A megmentője kérdésére bólintott egyet, s végig rajta tartotta szemeit. Próbálta összegyűjteni maradék erejét, csak vissza akart menni a tóhoz. Persze azért örült volna, ha a srác vele tart, de erre nem volt bátorsága megkérni. Bőven elég volt számára ez kis segítság nyújtás. Mostantól azon tanakodhat mit adjon majd hálája jeléül.
Közben a fiú ráteríti a bőrkabátját, bizonyára azért, mert látta, hogy a leányzó mindjárt megfagy. Újabb köszönömöt mormolt el Aniella, s rámosolygott a srácra. Belebújt a kapott ruhadarabba, s így már nem is fagyoskodott. Mellesleg jó illatúnak találta a kabátot, gondoltam ezt megjegyzem.
 - Aniella a nevem - válaszol kedvesen, rendes hangerővel. Kezdi visszanyerni az erejét, egyre jobban érzi magát. Eleinte még szédült is, de az is kezd elmúlni. Meg is rázza a fejét és vesz egy mély levegőt, majd kifújja azt. Hiába érzi magát rendben, nem mer felállni, attól tart, hogy visszazuhan a padra és újra rosszul lesz. Maradjon csak a fenekén. Noha a leányzó pár perc alatt úgyis feltápászkodik... De legalább addig is nyugton van. Viszont a következő kérdésre nem tudta mi lenne a legtökéletesebb választ. Azt nem mondhatja, hogy vigye a tavacskához, és azt sem, hogy a kastélyba, mert ezt a fiú biztos valamelyik hálószobáig is elkísérné és ugyebár neki ott nincs lakhelye. Ráharap az ajkaira, megforgatja a szemeit, s szóra nyitja száját:
 - Nem, én nem diák vagyok. Kérlek, majd kísérlj el a stéghez, ne kérdezd miért, de oda kell mennem. Egyelőre azért maradhatnánk, még nem érzem készen magam az indulásra. Gyere, foglalj helyet mellettem - szól Aniella, s arrébb csusszan a padon, egy kis helyet adva a megmentőjének. Mesélj valamit magadról - kéri kedvesen. Szemeit le sem veszi a srácról, halvány mosollyyn figyeli őt. A hatalmas kabátot pedig megigazítja magán.

Várkonyi Arnold

Nem szabadna ennyire félnie Aniellának, noha érthető szendeségének oka, azonban ettől fügettlenül elengedhetné magát. Legalább egy kicsit. Egyébként egyelőre nem fázik, viszont ha tovább maradnak, akkor bizonyára libabőrös lesz és akkor szüksége lesz a meleg pulóverre. Csakhogy eszében sem lesz elkérni azt a ruhadarabot, ahhoz túl bátortalan. Pedig valahogyan meg kéne változnia, különben az összes ember csak gúnyt fog belőle űzni. Ezt ő is érzi, s a srác arcáról az értetlenséget is le tudja olvasni. Biztosan azt gondolja: Ez a lány mégis miért tart ekkora távolságot. Aniella nyel egyet, felkel. Nem, nem szeretné itt hagyni a fiút, csak mellé ül. Mármint szorosan mellette foglal helyet. Valójában mégsem, kicsit arrébb csusszan, a válluk épphogy nem ér össze. Azon morfondírozik, hogy talán kicsit kedvesebb arcor is vághatna, hiszen az arckifejezéséről le lehet olvasni azt, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát. Pótcselekvésként dobolni kezd a lábaival, nyilvánvalóan csak halkan. Mikor a fiú elmosolyodik, ő is ezt teszi, bár inkább csak megrándulnak ajkai. Muszáj lesz végre mosolyognia, mit fog róla gondolni Arnold? Bizony, az imént megtudta a nevét a fiúnak. Arnold Aniella nevét még egyszer elismételte, s kijelentette, hogy szépnek találja a nevét. Erre Aniellának egy igazi mosoly szökött az arcára. Viszont Aniella nem tud mit mondani, semmi nem jut eszébe. Kicsit szégyelli is magát a kínos csend miatt. Végül feltesz egy őszinte kérdést, mire őszinte választ vár. Meg is kapja, sőt, Arnold hosszan válaszol neki, aminek csak örülni tud.
 - Igazad van - helyesel Aniella aranyos hangján. - Igen, én is szeretem nézni a csillagokat.
Alapvetően Aniella nem arra született, hogy cseverésszen az emberekkel, ezért megy neki ilyen nehezen. Épp elég hülyén érzi magát amiatt, hogy alig mond valamit magáról, mintha valami titkolni valója lenne. Jó, van is neki. Kezd fázni. Összedörzsöli a kezét, aztán Arnoldra néz, aztán a pulcsira, végül szemeit Arnoldon pihenteti meg. Újra mosolyog.
 - Öhmm... Azt hiszem mégiscsak felvenném azt a pulóvert - megfogja a ruhadarabot, belebújik, aztén feláll és megigazítja magán. Nos, hatalmas rá, kb. a combja közepéig ér. Viszont jól áll neki és meleget ad. Ha már áll nem akar visszaülni, inkább megtornáztatja lábait.
 - Volna kedved sétálni velem? - kérdezi kedvesen. Ő roppantul örülne ha Arnolc igennel válaszolna. Hátha járkálás közben eszébe jut egy-két téma.

Strobl Dorián Máté

Lassacskán kezd egyre jobban lenni Aniella. Már nem szédül, annyira nem is szúr a lába és a közérzete is kezd helyre állni. Lassan veszi a levegőt, s sűrűn hunyja le a szemét, majd nyitja ki újra. Hátha ettől javul az állapota. Halvány lila gőze sincs mit kéne tennie a pihenést kivéve. Egy pillanatra még azon is elkezd tanakodni, hogy mi lett volna ha nem találja meg ez a srác. A földön feküdt volna több órán keresztül? Azért bizonyára nem halt volna meg, ám ő mégis elszörnyedt a dolgon. Fogalma sincs, hogy mi lett volna, ha nem talál rá. Valahogyan tényleg meg kell hálálnia a fiú cselekedetét.
 - Valóban - elmosolyodik. - Hmm... Maradok a Doriánnál - mondja Aniella csilingelő hangján.
Jobban összehúzza magán a kabátot, ugyanis borzasztóan fázik. Ha tehetné a körmét rágná, mert kicsit ideges, ám ezt nem teheti, hisz' rossz szokás és mások előtt nem is szabad. Szerinte. Ezért haját kezdi birizgálni, csavargatja, simogatja, s végül elengedi a tincseit, s ránéz a srácra. A kérdésre nem igazán tudja mit válaszoljon, gyűlöli a hazudozást, ezért képtelen lenne azt mondani, hogy a kastélyba vigye. Csak az őszinte igazságot mondja, mire Dorián meg is kérdi mégis mi a manóért menne oda. Aniella sóhajt egyet. Egy kis füllentést azért megengedhet magának.
 - Óóó, dehogy is - próbál nevetni. - Csak a szüleim ott laknak, tudod van egy ház a tó közelében. Az az én otthonom - mondja kicsit félénkebben és halkabban. Szinte érezhető, hogy minden egyes szó, ami kiesett a szájából egy oltári nagy hazugság volt. Annak ellenére, hogy az előbb még maradni  szeretett volna, most inkább sietne a tóhoz, semmi kedve tovább beszélgetnie a sráccal. Rühelli, ha valakit át kell vágni, rosszul érzi magát. Megpróbál felállni, s azzal a lendülettel vissza is esik. Fújtat egyet.
 - Ezt nem hiszem el... - csak ennyit mond, aztán megforgatja szemeit. Bárcsak sikerülne végre sétálnia egy picit. Bah, ő is tudja, hogy erre még várnia kell.

Sziasztok.

Kivel mi a helyzet?:D

Rendben, Dorián.:)

Keiko, mióta vagyok én néni?:o

Na jó, most már tényleg sok itt a fiú. O.o

Szerintem ezzel a képpel sokkal jobban néz ki Marcus.