Mihael~délután 4 körül~

    Újabb rémálom. Zihálva néz körül a kis szobában, mint eddig minden reggel. Könnyei arcán csorognak végig, hangtalan sírás ez, melyet nem látott még senki. A félelem szülte ezt a gyáva, rémült, jövőtlen teremtményt, amely akárhogy vergődik, nem talál kiutat. Biztonságot keres, de sehol sem talál. Ma kell a kastélyba mennie, hogy beszéljen pár tanárral, akik majd segítenek neki elsajátítani a pálcahasználat alapjait. Mondjuk ehhez először kéne az a nyüves fadarab, de az legyen a legkisebb gondja. Mi alapján válasszon? Egyáltalán neki kell választania? Temérdek kérdés, amik a fejében keringenek. Meg kell acéloznia magát és teljesítenie kell a kitűzött célt. Hamarosan lakást és munkát is kell keresnie magának, de ez sem lesz egyszerű feladat.
    Miután összekaparta összetört valóját és magához vette szokásos kávéját, elindult a kastély felé. A kapuban egy kissé ijesztő, dromedár zsiráf várta, az arcán lévő kifejezés pedig inkább bizonyult vicsornak, mint mosolynak. Mint amikor a kecske segíteni akar a káposztán és megeszi, vagy valami ilyesmi volt a mese… Mindenesetre nem rettent meg tőle, vagy legalábbis nem mutatta. Hűvösen, távolságtartóan biccentett vissza és úgy léptek be a Bejárati csarnokba. Úgy látszik segítséget küldtek neki, csak azt nem kalkulálták bele, hogy nem egy rellonos gyilkos zugdoktort lett volna javallott recept gyanánt a páciens részére kiutalni… Ettől függetlenül, kapjon bármilyen szemérmetlen, kacér pillantást, arcán semmi sem tükröződik.
- Nem kell, de ha felajánlod, elfogadom – finoman, hangjában némi kimértséggel és távolsággal javítja ki a fiút, véletlenül sem provokatívan. Ha ezek után a másik úgy dönt, nem segít, hát menjen útjára, a Julesban felgyülemlett feszültség legalább csökkenne egy picit. Már amennyiben ennyivel el lehetne intézni. Ettől függetlenül a kérdésre valamilyen módon reagálnia kell, így miután jól megízlelte a lehetségesen adható válaszok lehetőségét, a tompított igazságot választotta.
- Konzultációra jöttem. Pálcát kell szereznem és alapgyakorlatot, ennyi az egész – sem életkor, sem indokok, csak nyers, eldobható információk. Balját óvatosan jobb felkarjára csúsztatta, ahol még mindig hatalmas folt éktelenkedett. Nem akartak múlni, az Istenért sem akartak eltűnni ezek a nyomorult színes jelek, kenhette, ápolhatta, vigyázhatott, egyszerűen csak ott éktelenkedtek rajta. A háta volt a legborzasztóbb, de egyben azt is lehetett a legkönnyebben takarni. Challenge accepted.

Önvédelem óra Reviczky módra vol.1
    Hajnali öt óra. Remegő kezeivel nyúl a bögréje után, most kávékészítés, aztán némi megnyugvás. A szokásos napi rutin, az emlékek okozta lidérces álmok. Megtanult ébren aludni. Kékjei most szürkés színben, fakón világítanak a sötét szobában, mozgása gépies. Egy kis cukor, de nem sok, keserűn issza. Ma megbeszélt találkozója van, addigra emberi formát kell öltenie, valamennyire pedig nem ártana összeszednie magát. A forró víz kissé megégeti kezét, de meg sem érzi, csak teszi a dolgát, mint mindig.
    Farmer, póló, pulóver, sál, tornacipő. Semmi feltűnés. A reggelek már közel sem olyan csípősek, a nap is egyre korábban tűnik fel a horizonton. Még van jó pár órája beérni a kastélyba, így inkább a falu felé veszi az irányt és megáll a pálcakereskedés előtt. Megint csak be szeretne menni, de még korán van, zárva az üzlet. Még egy utolsó, lemondó pillantás a névtáblára, aztán hosszú sétára indul, viszi a lába előre. Mikor legközelebb az órájára tekint, elkerekednek szemei. Késésben van. Rohanni kezd a kastély felé, mielőbb oda akar érni, hogy ő fogadhassa a fiút és ne fordítva. Rég találkoztak már, nem is mondtak sokat egymásnak, mindketten tudtak valamennyit a múltból, ez pedig valahol összekötötte őket. Igaz, máshol és más okokból, de hasonló dolgokon estek át, ez pedig ha gyengén is, de összetartotta a kapcsolatot.
    A keleti szárny felé igyekszik, léptei gyorsak. Tanulmányozta a kastélyt, mikor a múltkor a mogorva rellonos az ő segítségére sietett, így az Erőnlét terme egész gyorsan meg is lett. Benyitott és egy sóhajtással konstatálta, hogy a hely üres, ami némiképp megnyugtatta. Pulóverét ledobta a fal mellé, majd maga is leült. Félt és izgult, akarta és menekült volna. Csupa ellentétes érzés cikázott benne, pedig önvédelemre szüksége van, ez nem is vitás. Szinte számolta az eltelt másodperceket, amik óráknak tűntek, ahogy a mutatók lassacskán vánszorogtak előre. Szívességet kért, úgyhogy nincs ideje pánikolni. Menni fog.

Kornél
    Ujjaival a padlón dobol, türelmetlen, túlesne az egészen. Megint itt tartunk, megfutamodni valamitől, ami a kiutat jelentené, olyasmit, amivel végre talpra állhatna. Térdeit felhúzza és átkarolja, mereven bámul előre, igyekszik gondolatait száműzni, aztán nyílik az ajtó. Eddig tartott a nyugodt agyi állapot, most már minden szempontból ideges. Még mondhat nemet, kisétálhat innen, ahová jól esik, nem kell megtennie. De aztán eszébe jut minden egyes nyom a testén. Mégis csak meg kell tennie. Magáért.
- Jó reggelt – mint mindig, most sem teret betöltő köszönés hangzik el, inkább csak jelzés értékű. A kinyújtott kézre pillant, aztán a fiúra. Ne izguljon? Ne féljen? Ne legyen ideges? Eddig csak látta és érezte, hogyan kell erőt kifejteni, de soha nem próbálta meg ő is alkalmazni, hát még ellenszegülni. Tulajdonképpen kijelenthetjük, a légynek sem tudna ártani, azt is előbb kergetné ki az ablakon, minthogy egy újságpapírral lecsapja.
- Én nem… - de aztán végül nem fejezi be a mondatot. Minden rá van írva az arcára. Továbbra is a földön kuporog. Elég nyomorult és szánalmas látvány, ahogy saját magával küzd, de egyszer ezt is el kell kezdeni és a gyerek is előbb mászni tanul, mielőtt járni kezd. A feltett kérdésekre sokáig nem felel, szótlanul ül, tekintetét sem emeli Kornélra. Folyton csak az az egyetlen kérdőszó visszhangzik a fejében: miért? Aztán hosszas hallgatás után végre erőt vesz magán és a fiú szemébe néz, állát térdén megtámasztva.
- Mert elegem van magamból és a rettegésből is. Élni akarok – ezek a szavak hosszú idő óta először hagyják el a száját, ezúttal azonban magabiztosan és határozottan. A döntés megszületett és már az is bátorság volt, hogy most itt ülnek egymással szemben. Nem hitte volna, hogy segítséget fog kérni, de ez a pillanat is elérkezett.
- Sajnálom, hogy nehéz velem. Nem akarok a terhedre lenni, úgyhogy összeszedem magam – biztató görbület jelenik meg az arcán, de egyelőre még magát is győzködi. Erre van szüksége.

Kornél
    Bár tömören fogalmazott, Kornél szemmel láthatóan nem igazán érdeklődik. Pedig amikor feltette a kérdést még egészen úgy tűnt, valamiféle kíváncsiság rejlik a szavak mögött. De megint csak a szokásosat lehet látni: a sajnálat a szemben. Most azonban a lényeg nem ezen volt, hiszen azt mondta segít, így egy szava sincs. Csak nyugtázza, hogy tömörebb válaszok kellenek.
- Nincs – szívesen megvonná a vállát, de könnyelmű mozdulat lenne, így inkább csak óvatosan nyel egyet. Tisztában van vele, hogy szereznie kéne egyet, de sosem viszi rá a lélek, hogy bemenjen abba a nyomorult üzletbe. Pedig pár perc az egész, utána pedig nemcsak a saját, de valamelyest Kornél életét is megkönnyítené. Az önvédelemhez pálcára van szükség elsősorban, viszont amíg nem vesz erőt magán, addig kell valami más. Végül felsóhajt és végre elernyednek karizmai, már nem szorítja görcsösen térdeit, helyette fejét hátradönti.
- Tudom. És köszönöm – egyelőre még nincs mit, de mivel eddig senki sem volt hajlandó segíteni neki, így szükségét érzi annak, hogy kifejezze háláját. Furcsa volt, hogy az egyik percben kissé hűvös fuvallattal kapja meg a szavakat, utána pedig valamivel melegebb tartalommal. Nem firtatta különösebben, elfogadta és ez neki így volt tökéletes. Gyakran a szavakkal szemben is gyenge volt, úgyhogy adott esetben némi csipkelődés is okot adhat arra, hogy összeszedje magát és végre úgy igazán visszavágjon. Bár utána úgyis bocsánatot kérne…
- Szeretném, ha meg tudnám védeni magam fizikailag. A megvalósítás rád van bízva– ez elég konkrét. Pálca nélkül a varázslat rész úgyis sztornó és különben is. Ha a muglik ellen hatékonyan védekezik, már egy lépéssel közelebb van ahhoz, hogy a paranoid részét legyőzze. Megnyugtató érzés tud ám lenni, ha biztos az ember abban, hogy nincs csapdában. Lassan feláll és kihúzza magát. Elég a nyavalygásból. Szemeiben, ha csak egy pillanatra is, de megcsillan a küzdőszellem, az akarat, amit ha Kornél is lát, biztos lehet benne, hogy tökéletes együttműködésre számíthat.

Kornél
    Nem válaszol. Igen, vennie kell egy pálcát. Csak egy hajszálon múlik a mosoly, ahogy szinte atyai intelemmel szidják meg, de elfojtja. Most nem mulatni jött, hanem komolyan cselekedni. Ha majd túlesik a „megdermed és tűr” kategórián, talán megereszt egy elégedett görbét, de addig erősen koncentrál és követi az utasításokat.
- Talán tényleg nem – csak figyeli azt a vigyort a fiú arcán. Katona volt. Ő tudja, mit jelent a kiképzés és bár nem mondhatni, hogy Jules gyenge, valószínűleg az első nap felmosóronggyal szedné össze a fiú, hogy aztán kicsavarja. Kornél minden mozdulatát figyeli és kissé – de tényleg csak egy ici-picit – oldalra dönti a fejét. Hát, elég nehéz feladata lesz, mi tagadás, de csak egy kicsit ideges. Mélyen belül megnyugodott már akkor, mikor az első mosolyt felfedezte Kornél arcán.
- Az utóbbitól nem kell tartanom – végre valahára finom ívben húzódik a szája és felcsillan a szeme. Szóval a félelem természetes, de csak akkor, ha kordában tudja tartani. Eddig ez sosem sikerült. A félelem szülte a blokkot, minek következtében annyit tehetett csak, hogy összegömbölyödik és kivárja a támadás végét, amikor pedig eltűntek, felszedegette romjait a padlóról és továbbállt. Ha sokáig tesz így az ember, berögzül az eseménysorozat, amit nehéz megváltoztatni. Főleg ha azt kérik tőle, lökje fel a másikat.
    Mivel a távolság köztük jelenleg igen nagy, így először tesz egy nagyobb lépést előre, majd két kisebbet, így megközelítőleg karnyújtásnyira van a fiútól. A filmekben ez úgy működik, hogy meglöki az egyik a másikat és akkor az felborul. Kár, hogy a befektetett erőt nem írják mellé, így nem tudja pontosan felmérni, mekkora löketre lenne szükség, hogy meglepje a másikat. Kissé bizonytalanul emeli fel kezeit, szokatlan neki a helyzet. Aztán bevillan a kép a lila foltról a hátán. Több se kell. Gátlásaihoz mérten a lehető legnagyobb mértékben lendül előre, kezei Kornél mellkasát érik és erőteljesen meglöki, aminek az eredménye várhatóan az, hogy legalább egy kicsit megtántorodik. Nem elemi erővel támadott, de az idáig benne érlelődő düh egy része érezhető volt a mozdulatban.

Kornél
    Az első kísérlet arra, hogy valakit legalább az egyensúlyából kibillentsen teljes kudarcba fullad. Nem az eszével, vagy az erejével indul neki a feladatnak, hanem a dühével, amit nem biztos, hogy Kornélon kéne kitölteni. Az eredmény szemlátomást gyönyörködtetően hasonlatos a semmihez. Az viszont már sokként éri, mikor egyik pillanatról a másikra a földön találja magát. Nem zuhant, nem fájt, de a pánik és a félelem egy pillanatra kiült az arcára, aztán meg rákvörösre pirult. Hoppá. Első szabály. Lehet jegyzetfüzet is kellett volna neki, de most már olyannyira mindegy… Csak figyeli a fiút, ahogy elégedetten vigyorog rá, de megszólalni annyira nem tud. Az viszont tetszik neki, hogy megint stabilan a földön áll. Tulajdonképpen csak ez akadályozza meg abban, hogy a lábai remegjenek.
- Az én fantáziám az anyám fantáziája, ha ilyesmiről van szó – az „anyám” szót olyan undorral ejti ki a száján, hogy valószínűleg az is megutálja kapásból, aki még soha nem találkozott a nővel. Szinte kirázza a hideg, amint végiggondolja, hányféleképpen söpörhetne el bárkit, ha nem lenne ilyen nyuszi. Azért a benne lévő feszültséget valamelyest oldja Kornél nevetése. Végül nem állja meg mosolygás nélkül ő sem.
    A kérdésre csak bólint. Ezzel egy időben el is indul a fiú fejének búbjától az utolsó lábujjáig és azon töpreng, egyáltalán van-e gyenge pontja. Mert elsőre nem tűnt fel neki a dolog. Ha most még egyszer fel kéne löknie, nem tudja, mit csinálna másképp, de biztos megoldaná. Ki akar csikarni egy elismerést, ha addig él is. Aztán tekintetét megint Kornélra emeli és csak figyeli, ahogy megfogja a kezét és ökölbe rendezi ujjait. Ilyenkor ad hálát mindennek, hogy nem lehet hallani egy ember szívdobogását, ami az ő esetében rendszertelen és gyors. Fél, hogy esetleg ez meglátszik rajta, így ő is beharapja alsó ajkát egy kissé, majd az ökléről a fiúra néz.
- Rendben - bólint egyet, majd megint az öklére néz és aztán Kornélra. - De ugye nem bánod, ha most nem töröllek képen? – mosolyra húzódik a szája. Hozzátenné, hogy nem érdemli meg. Szeme csillog, jelezvén, hogy felfogta az információkat, de a görbe továbbra is ott csücsül az arcán. Kár lenne a fiúért.

Kornél
- Isten ments… - csak mikor már válaszolt, akkor jön rá, hogy „anyát” mondott. De ez hazugság. A mostohája volt. Korrigálni felesleges, de magában jobb, ha elfelejti ezt a tévképzetet. Mindenesetre a zavarát nem tudja egy könnyen leküzdeni. Két hímnemű volt egész életében, akikkel érintkezett, az pedig az apja és az öccse volt. Fogalma sincs hogyan kéne kezelnie bármilyen közeledést, legyen baráti, ellenséges, vagy akármilyen. Neki ez kimaradt, ráadásul részéről élt benne a félelem, hogy a testén lévő zúzódások ijesztőek, úgyhogy ez volt az utolsó, ami végképp betett a dolognak.
    Szinte fellélegzett, mikor elengedték a kezét. A kontrollt visszanyerte valamennyire, ez elég is volt. Arra, miszerint a lányok szeretnek pofozkodni félrebillenti a fejét. Valóban? A késztetést sem érezte még rá, de ha így van, egyszer mindenképpen ki fogja próbálni. Majd.
- Tippem van rá – mosolyát alig bírja elfojtani, mert bár nem jártas a verekedésben, egy biztos pontot tud, ami minden férfinak kellemetlen. De ez csak a hímnemű egyedekre vonatkozik, lányként ezernyi más helyet tudna mondani. Véleménye szerint ritkább, hogy nő támad nőre, ezért foglalkoztatta inkább a másik nem megközelítése e szemszögből.
    Engedi, hogy feljebb emeljék két kezét, szó nélkül hallgatja. Gyomorszáj. Erre így hirtelen nem is gondolt. Amikor a fiú combjára teszi a kezét és szemléltetésképp felemelteti vele, úgy érzi, inkább csinálja a gyakorlatot, mielőtt még kínosabban érzi majd magát. Felhúzza addig, ameddig kell és szinte levegőt sem vesz nagyon. Koncentrációja két dolog között akad meg. Az egyik az érintés, a másik pedig a képzelet, ahogy megjelenik előtte a mozdulatsor végrehajtása. Végül az utóbbi mellett dönt és az előbbi ki is megy a fejéből. Aztán elengedik, szembefordul a fiúval és beletúr a hajába.
- Majd vigyázok – óvatos görbe ül az arcán, csak nehogy felnevessen. Oké, szóval most szimulálják, hogy Kornélt gyomorszájon rúgja. Odalép elé, az utasításoknak megfelelően ráteszi kezét a fiú két vállára és felrántja a térdét, de pár milliméterrel a célpont előtt megállítja a lábát. Elég lendület volt benne, talán az erő is jó lett volna, ha tényleg megteszi, de így sem volt rossz. Hátrál egy kicsit és ránéz a másikra. Érdeklődve várja a reakciót.

Kornél
    Elsőre nem egészen biztos abban, hogyan hajtsa végre mindazt, amit akar és amire kérték. Mármint, persze, felfogta a dolgot, de talán pszichésen az nyugtatta meg, hogy nem arról van szó, mint először. Most nem kell megtennie, kibillentenie, ütnie, csak egyszer „szimulálni” az egészet. Látja, ahogy Kornél lehunyja a szemét, de ő nem aggódik. Azt sem igazán tudja, a fiú miért tesz így, de egy biztos, bántani nem fogja oktatóját. A dicséretet hallva végre egy őszinte mosolyt megenged. Bár kap egy figyelmeztetést, hogy azért oda kell figyelnie a meglepetés erejére, nem tudja lelombozni. Egy akadályt letudott azzal, hogy pár szabályt megtanult, és egy dolgot még alkalmazni is tud. Haladás, főleg a semmihez képest.
- Egyelőre annak is örülnék, ha élesben határozottan is képes lennék erre – az eddigi vidám mosoly most kissé szomorúvá szelídül, de összességében megmarad az arcon. A következő kérdésre azonban teljesen eltűnik a jókedv. Hogyan tudná kimondani azt, amitől mindennél jobban retteg? Idegesen túr bele hajába újfent és szemei szürkés-kékes árnyalatban játszanak. Nem képes kimondani. Erőt vesz magán, nyel egyet és hátat fordít, majd felhúzza pólóját, hogy a hátán lévő összes seb és véraláfutás látható legyen. A lapockák, a gerincoszlop, az oldalak, mind színes foltokkal vannak tarkítva. Ő maga gusztustalannak ítéli meg, de mindhiába, mert lassan múlnak, csak nemrég szabadult. Nem sokáig marad így, visszaengedi a fölsőt, de nem néz a fiúra, keresi a szavakat.
- Baromi nehéz, ha a padlón kiszolgáltatottan fekszel és mást sem érzel, csak hogy ütnek és rúgnak. De gondolom, azért túl sok magyarázatra nem szorul a látvány – szégyen, hogy ezt hagyta. Szégyen, hogy megmutatja. És ami a legjobban fáj, hogy nem képes leküzdeni. Bárki megteheti ugyanezt vele, nemcsak a mostoha. Ha pedig rátámadnak, védekezni akar. A pálca általi sérüléseket még sohasem tapasztalta, így azoktól kevésbé tartott, mint a fizikai fájdalmaktól. Abnormális a varázsvilágban, nemde? Megacélozza magát és végre valahára kékjeit Kornélra emeli.
- Biztonságot akarok. Ez minden.

Kornél
    Bólint, de nem felel. Helyette viszont a rajta lévő nyomokat bár igen tétován, de megmutatja. Minden seb begyógyul, minden nyom eltűnik, de az, ha egy férfi ezeket viseli teljesen máshogy hat, mintha egy nő. Ezektől úgy érzi, hogy gyenge és szánalmat ébresztő. Járhatna emelt fővel, de kísértik az emlékképek és valahányszor kihúzná magát, megrendíti valami. Nem sokáig mutatja hátát, ez a pár másodperc is több, mint elég, ráadásul nem épp illendő vetkőzni. Akkor sem, ha tulajdonképpen nem mutatott semmi olyat.
- Ezek igen – helyeslő válasz érkezik, de néha még ebben sem bízik. Fájnak. Talán kaphatna rá valamit, ami enyhítené a dolgot, de ahhoz újra le kéne lepleznie magát. Ki van zárva. Azt sem tudja Kornélnak miért mutatta meg, de egy indokot talán sejthet. A fiú sem bökkenőmentesen nőtt fel és akkor finoman fogalmaz. Nem beszéltek róla, egyszer látott megvillanni egy sebet, azóta nem kérdez. Nem kell kérdeznie.
- Erre törekszem. De nehéz – nem sajnáltatja magát, még a hangja sem nyávogó. Mindössze tárgyilagos. Összefoglalja a magában vívott harcot, a küzdést és az eredménytelenséget. Talán keményebben kell próbálkoznia. Az mindenesetre erőt ad neki, hogy van segítsége, ha nem is mindig és nem is örökre, de most van. Bízni még nem egészen képes, de ez is több a semminél.
- Szeretném, ha folytatnánk. És veszek pálcát is – magabiztosan közli a tényeket, aztán eszébe jut valami. – Ha földre akarok teríteni valakit, hátulról is megtámadhatom – azzal jelzi Kornélnak, hogy maradjon egy helyben, lassan megkerüli, és könyökét a tarkójához érinti.
- Ha jól tudom, egy jól irányzott ütés ide hatásos lehet – a megfogalmazás helytelen. Pontosan tudja, hogy hatásos. Az esetek többségében a támadás a háta mögül érkezett és míg leesett a földre, kapta a következőt. Önvédelemnél annyi is elég, ha pár pillanatnyi időt kap, a lábai gyorsan viszik előre. Gyorsabban, mint egy nyúl.

Kornél
    Arra nem figyelt kellőképpen, hogy milyen szavakat használ, így történhetett meg, hogy támadást mondott védekezés helyett. De az is lehet, tudat alatt pontosan ezt akarta, támadni. Csak nem a fiúra és nem most.
- Tulajdonképpen mindkettő hasznos. De inkább védekezni – nem megy bele a dologba. Jobb, ha előbb ő fejti meg, meg amúgy is. Valószínűleg tökéletes esti mese lenne Kornél számára egy kiselőadás arról, mit, hogyan és miért akar Jules csinálni. A bemutató után leereszti kezét és visszasétál Kornél elé. Csak egy bólintást látott hátulról, abban pedig nem lehetett biztos, vajon mit jelent. De egyre bátrabb volt Kornél közelében. Úgy érezte, talán végre képes lenne elengedni magát, ha csak egy picit is. Kiérdemelte a fiú, legalábbis eddig.
- Nem terveztem gorillákkal kikezdeni – gondolkodik rajta, hogy visszakérdezzen, miért mondta, hogy csinos? Erősen zakatol a fogaskerék odabent, de arcán mindebből semmi sem fedezhető fel. Valószínűleg ez arra vonatkozott, hogy gyenge, vékony, törékeny. Bármire csak nem arra a bizonyos csinosra. De mindegy is volt, minek törni rajta a fejét? Elhessegette a gondolatot és felfedezhette, hogy csendben állnak egymással szemben. Nem volt kínos, csak amolyan semmilyen.
- Tudsz még mutatni valamit? – szemei megint felcsillannak. Akár edzésről is lehet szó, bármiről, ugyanis kezd belelendülni és, ha nem lenne kissé gyámoltalan, talán ki is próbálna egy-két tanult fogást élesben. De azért az mégiscsak vad lenne kezdésnek. Eltöprengett közben azon is, hogy Kornél talán már menne, hogy elege van ebből a "kiképzésből", ettől a gondolattól pedig kissé kellemetlenül érezte magát. Beharapta alsó ajkát és hajába túrt. Nem akarta ráerőszakolni magát a fiúra, bár az is biztos, hogy ő kíméletlenül lerázta volna már az elején, ha olyan terhes lenne a társaság. Ha szánalomból is, de itt volt, ez pedig hálát ébresztett Julesban. Keresztbe fonta karjait és úgy nézett Kornélra, várva a következő lépést.

Kornél
    Biztos nem akarnának kikezdeni vele. Nincs semmije, amit adhatna, vagy amit elvehetnének tőle. Legalábbis első felindulásból biztos nem tud olyat mondani, ami komoly dolog és elengedhetetlen. Meg hát, miért pont őt szúrnák ki bármikor is, ezernyi hozzá hasonló nő járkál az utcákon, nem pont az ő horgára fog akadni egy eszement. Elvileg.
    Gondolatmenete nem tart sokáig, ugyanis figyelmét leköti a következő gyakorlat, ami… Ami eléggé meglepi. Nem az az ijesztő verzió, amikor valóban vérszomjas tekintettel készülnek megölni az embert, de most kezdi csak igazán érezni, hogy Kornélnak óriási az erőfölénye. Nem fitogtatta erejét egyszer sem az edzés folyamán, de most valahogy megérzi. Ez olyan, mint amikor valakire ránézel és tudod, hogy veszélyes. Azt nem mondanád meg miért, de biztos vagy abban, hogy messzire kerülni kell. Csendben hallgatja a fiút és igyekszik minden szavát teljesen magáévá tenni. Az első lehetőség egészen békés volt, a második viszont... Egyelőre homály. A hallott információkat a rendszer feldolgozta, a másodiknál viszont majdnem elfintorodott. Dőljön csak a vér, ez az, verjünk be néhány orrot, minek az oda, ahol van? Azzal viszont tisztában volt, hogy ha arra kerülne a sor, simán lendítené a kezét, csakhogy levegyék róla a mancsukat. A mondat végén eleresztik, ami különösen nagy nyugalommal tölti el. Bele kell még ebbe jönnie. A kérdésre értetlenül Kornélra néz.
- Nem, szenilis vagyok – észre sem vette, hogy mit mondott, csak kicsúszott a száján, de aztán már meg is bánta. Kínosan elmosolyodott és rögtön megint az ajkába harapott. – Bocs – nem szép dolog, ha pont annak szól be az ember, aki segíteni akar. Mindenesetre természetesen emlékezett a hallottakra és jelzett, hogy ha a fiúnak nincs kifogása ellene, ugyan ragadja már meg a grabancát. Lehet, hogy most úgy istenesen nekirontanak, de az is biztos, hogy nem fogja hagyni magát egykönnyen, bár egyiküknek sem az a célja, hogy padlóra küldje a másikat.

Kornél
    A fiú nem volt könnyű eset, de nem is erre számított. Valahol csalódás érte volna, ha rájön, minden csettintésre működik és a látszat mögött egy puhány alak van. Nem véletlenül rakta Jules a saját terhének egy részét Kornél vállára azzal, hogy segítséget kért tőle. Ha valaki, akkor ő segíthetett és meg is tette. Nem tudhatta, mi jár a fejében, talán kineveti, talán sajnálja, talán reménykedik abban, hogy Julesnak sikerül felülemelkednie a dolgokon, nem tudja. De nem is érdekli.
    A megszólalása láthatóan elérte a nem kívánt hatást. Egyáltalán nem azért mondta, mert bele akart kötni a másikba, egyszerűen kicsúszott a száján. Soha nem szólt be másoknak, pont azért, ami következett. Kornél felbátorodva lép oda hozzá és izmait elég keményen megfeszíti, a lány szinte belefullad abba, ahogy nem vesz levegőt. Wáoh, szóval ilyen, ha tényleg élesben kell védekeznie. Nem nyomhatja be Kornél orrát, akkor vér folyna és nem csak a fiúé, bár ez mind csak spekuláció. Szóval akkor hátra kéne csavarni a kezét. Jules baljával megragadja Kornél kezét, de tisztában van vele, hogy vajmi kevés az az erő, amellyel megszoríthatja a másikat. Kivételesen úgy dönt, hogy lábait alkalmazza, végtére is azért vannak, úgyhogy összeszedi minden bátorságát és hagyja működni az adrenalint. Hirtelen teljes erőből rátapos a fiú lábára és ha csak egy picit is gyengül a szorítás, jobbját is a fiú karjára kulcsolja, majd ha minden igaz egy gyors mozdulattal, bár nem tartós időtartamra, de egy pillanatra hátracsavarja, utána pedig el is ereszti. Ha nem sikerül, akkor meg vergődik tovább szerencsétlenül, de hát tervnek nem rossz, főleg, hogy női ereje elenyész egy férfiéval szemben. Gyomorszájon mégse rúghatja…

Markovits István
Ruha
    Utálta a tömeget. Sőt, nem is utálta, gyűlölte. Egymásnak csapódó testek, kibírhatatlan meleg és zsúfoltság. De az első lépés az, hogy ezt most megszereti. Kicsit meredek kezdés az, ha az ember lánya szociofóbiásan egy évnyitóra indul, de muszáj kigyógyulnia belőle valahogy. A ruhaválasztás jelentette a legnagyobb gondot. Mit kéne felvennie, hogy a bőre nagy része fedve maradjon, de mégse keltsen melegítős paraszt hatást? Végül mégis egy kicsit kivágottabb darabra bökött rá, egyszerűen nem hajlandó üzletasszony feelingben megjelenni. Először is nem harminc éves, csak húsz, másrészt az alakjával semmi gond. A háta miatt meg majd magára kap egy kardigánt, vagy tudja is, mi a fenét.
    Mikor végre elkészült, elégedetten bólintott. Jobb volt, mint várta. A kastély felé menet azon töprengett, mégis melyik tanárt kéne megkérnie, hogy tanítsa meg a pálcahasználatra. Nos, igen, szerzett egyet magának. Sikerült megfogadnia Kornél tanácsát, elment az üzletbe és vett magának egyet. Nem is volt annyira rémes, mint hitte. Jóval könnyebbnek érezte magát, hogy a fegyver ott lapult a zsebében, csak a bökkenő az volt, hogy dunsztja sem volt, mit kezdjen vele. Hát, majd eljön ennek is az ideje…
    Nem volt nehéz megtalálnia a Nagytermet, tekintve, hogy mindenki oda igyekezett. Az ajtóban állva azon morfondírozott, vajon mennyire lenne jó ötlet megfordulni és valahol meginni egy jó kis forró csokoládét, majd bevackolni magát és olvasni. Nos, semennyire. Erőt véve magán beljebb merészkedett. Mivel teljesen új volt, így kapott pár érdeklődő tekintetet, de semmi több. Ez is elég volt. A tanári asztalt könnyen megtalálta és hát, kihez ment volna oda először, ha nem az egyedül ücsörgő férfihoz, akiről… Akiről fogalma sincs ki volt. Magában százszor végiggondolta, hogyan kezdjen bele, de most megállt a tudománya. Még mindig célirányosan haladt az asztal felé, a fogaskerekek meg úgy kattogtak, hogy úgy érezte, az egész terem tőle zeng. Mondtam már, hogy rühelli a tömeget?
- Öhm… Elnézést, nem zavarom túlságosan? – oké, ennél bénább kezdést nem is lökhetett volna, de már mindegy volt. A képzeletbeli énjét már halálra püfölte ezért a rendkívül improvizatív és gyökér kezdésért, de azt gondolta, legyen, ad magának egy esélyt a javításra. – A nevem Jules, most költöztem ide és igazából segítségre lenne szükségem.

Markovits István

    Nem egészen így tervezte az estélyét. Odamenni valakihez, akit tanárnak gondol, leszólítani valami bugyuta szöveggel, és ami a legrosszabb, tanár benyomást kelteni. A helyzet iróniája, hogy tényleg valakinek szüksége volna oktatóra, de az nem a diákság, hanem ő. Mindenesetre kezet rázni kezet ráz a férfival, ez teljes mértékben elfogadott, aztán mielőtt szólhatott volna, megkezdődött az igazgató beszéde és kénytelen volt némán leülni egy olyan helyre, amit nem neki szántak. Figyelmesen hallgatta végig az eredményhirdetést, tapsolt, amikor kellett, lényegében úgy viselkedett, mint aki normális. A látszat azonban néha csal. Mire vége lett a beszédnek, István rögtön vissza is fordult felé. Repüléstan. Az anyja. Nem őt kereste akkor, neki valami pálcás ember kéne. De végül is, ő is pálcás, nem igaz?
- Nos tudja, én… - keresi a szavakat, de elég nehezen találja. – Tudja, nem igazán vagyok tanár. Vagyis igazán nem vagyok az – remek Jules, bravó. Kapcsolatkiépítésből már most elhasaltál a vizsgán, de azért csak folytasd, hátha ennél is lejjebb sikerül menni a szakadékban, hebegj még valamit, amivel komplett idiótát csinálsz magadból. Élvezet lesz kommentálni. Csak hogy nincs ilyen szerencsénk, mivel mély levegőt vesz és végre belenéz a férfi szemeibe.
- Az igazság az, hogy azért jöttem ma ide, hogy segítséget kérjek. Most kaptam meg életem első pálcáját, fogalmam sincs hogyan kell használni, de ha tudnám se mennék vele semmire, mert egyetlen varázslatot sem ismerek – egész ügyesen ledarálta egyetlen szuszra, szokásától teljesen eltérően. Próbált arra koncentrálni, amit még Kornél mondott neki az önvédelem órán. Falakat ledönteni, bátornak lenni, túllépni. Táskáját elég erősen megszorította. Rájött, hogy badarság volt elmondani mindezt. Ezernyi kérdés merülhetett fel a férfiban, mint például miért csak most kap pálcát, hogy jött be az iskolába, ha nem diák/tanár, ráadásul miért viselkedik ilyen furcsán? Ezekre pedig nem tudna olyan kielégítő választ adni, amilyeneket szükséges volna.
- Gondolom rossz helyen járok, de mégis, igazából ha csak egy kezdőlökést is kaphatnék, már az elég lenne – teljesen feleslegesen győzködi, amikor még azt sem tudja, kaphat-e bármilyen segítséget. Na de egy tanár csak nem mond nemet?!

Ráhel

    Végre rémálmok nélkül telt el éjszakája, ami egyet jelentett azzal, hogy karikák nélkül ébredt. A szeme alatt nem voltak utazótáskák, bőröndök meg pláne, így egész kiegyensúlyozottnak tűnt. Legalábbis tűnt. Mintha egy erős, független nő pislogott volna vissza rá a tükörből. Kár, hogy a valóság ennél ridegebb és igazabb volt, nem úgy, mint a hamis kép. Egész nap a Rezidencián kuksolt, semmi kedve nem volt emberekkel találkozni, főleg azért, mert ez volt az egyetlen olyan 24 órás időintervallum, amikor nem tette ki a lábát sehová, amikor csak magával foglalkozott. Estére mégis úgy érezte, hogy friss levegőt kéne szívnia és, mivel a legtöbb ember ilyenkor otthon ül a családjával, így nagy volt az esély arra, hogy ne fusson össze senkivel.
    A játszótér felé vette az irányt, mert kicsit jól esett volna gondolkodni úgy unblokk bármin. Az utcák viszonylag már üresek voltak, bár a jó idő sokakat kint tartott a szabad levegőn. A minividámparkhoz érve meglepetten tudatosult benne, hogy még elég sok gyerek szórakozik. Sosem tudta kezelni őket, tulajdonképpen önmagát sem tudja, így nem is értem, mit várunk el tőle. Próbált beleolvadni a környezetébe, ügyesen a hintákhoz sompolygott és felpattant az egyikre, majd igyekezett kizárni a kicsik zaját. Nem tud kommunikálni, egyszerűen nem megy neki. Talán ezt az egész társadalom dolgot nem neki találták ki, ahogy a szocializálódni szó is idegen szavak szótára. Azt hitte, hogy ez változhat, de úgy tűnik erősen tévedett. Hiába Kornél önvédelem órája, mintha évezredek teltek volna el azóta. Chuck is könnyű esetnek bizonyult, de nem sikerült végül vele sem teljes egészében zöld ágra vergődni. És itt ki is fújt ismerőseinek száma. Mire kinyitotta szemét egy szőke hajó kislány ácsorgott előtte hatalmas szemekkel. Egy pillanatra Jules lemerevedett, mert félt, hogy valami történni fog. Hát ember, naná, hogy történni fog valami. Na mindegy, Heather logika, ez van.
 - Kéjsz? – hatalmas szemekkel nyújtott felé egy kis csokoládét, amit Jules nem igazán tudta, hogy elvehet-e. Végül egy erőltetett mosoly kíséretében elfogadta, részéről pedig itt le is lett volna zárva a dolog. Egyetlen apróságot felejtett el. Hogy a gyerekeknek igen éles szemük van. – Mi az ott a kajodon? – Jules reflexből pillantott le a feltűrt farmeringére és rögtön húzta is le. Ekkora baklövést!
- Ez csak egy kis… Szóval beütöttem ma reggel… Köszönöm a csokit, de most már menj vissza a mamádhoz! – közben kiszúrta a túloldalt ücsörgő szőke lányt és felé intett. Amolyan nem vagyok terrorista, nem eszem meg a lányod jelzés volt ez. Reméljük, hogy nem lesz baj abból, hogy szóba állt a gyerekkel. Bár miért lenne? Ejnye Jules, te meg a tévképzeteid…

Ráhel

    Nektek mi jut eszetekbe a játszótérről? Biztos vidám emlékeitek vannak, amikor a homokozóban cserélgettétek a vödröcskéiteket, csúszdáztatok és hintáztatok. Nah, Jules csak távolról láthatott ilyet, neki úgy is mondhatnánk, hogy nem volt gyerekszobája. Nem hánytorgatta fel, hiszen nem lett volna kinek, de én helyette is megteszem, pokolba kívánom azt a két szemetet, akik felnevelték. Jules szeme kissé riadt, fél a gyerekektől, kezelhetetlennek látja őket, de ez a kislány meg olyan aranyos, még csokival is megkínálja! Tőle már csak nem félhet. A kérdéseitől és a megfigyelőképességétől viszont inkább. A pici olyan ügyesen ráérzett Jules hiányzó kerekére, hogy kis híján belefulladt a csokiba, amit olyan jóízűen majszolgatott el. Lerázta magáról a kérdést és inkább az anyjának látott hölgyre mutatott, hogy menjen hozzájuk, de meg lett előzve. A szőkeség már közeledett is feléjük, mire a kislány odapattogott hozzá és örömteli hangon újságolta, hogy új barátja akadt. Jules egy pillanatra körbe akart nézni, hogy mégis kiről beszél, de aztán rá kellett jönnie, hogy épp róla van szó, amit mi sem bizonyított jobban, minthogy a nő megállt mellette és egy bocsánatkérés keretében be is mutatkozott. A finom kézbe az övé belecsusszant, s kissé határozatlanul rázta meg azt.
- Én csak röviden Jules vagyok. Aranyos törpicsek – biccentett Réka felé és egy halvány görbe jelent meg arcán. Nem tett megjegyzést arra, hogy zavarta volna a lány jelenléte, hiszen nem így volt, a kezelhetőség, vagy inkább annak hiánya okozta a felmerülő problémát. De hozzászokott, mást pedig sosem traktált ilyesmivel. A következő pillanatban Réka masírozott el a mellette lévő hintához és rohamos sebességgel kezdte el lökni magát, mondván, versenyezzenek. Na még az kéne, baja eshet a leányzónak!
- Figyelj, szerintem ez nem jó ötlet… - biztatóan pislantott a törpére, de az hajthatatlanul lökte magát, ráadásul olyan magasra, ahonnan már félő volt, hogy kiesik. Jules felkelt a hintából és kicsit aggódva Ráhelre pillantott, mert az az előérzete volt, hogy oltári nagy baj lesz. És mintha csak megálmodta volna, Réka nevetve kezdett el integetni anyjának, mikor a kilengése csúcsán volt és ezzel a lendülettel a picur test ki is csusszant a hintából. Annyira gyorsan történt minden, hogy fogalma sem volt, vajon Ráhel mozdult-e előbb, vagy mozdult-e egyáltalán, de ő reflexből vetette magát Réka alá, hogy elkapja. A földet érés egy nyekkenéssel végződött, ugyanis Réka konkréten Jules kezei között és gyomrán landolt, a lány pedig a hátát elég csúnyán beverte. Beharapta ajkát, de olyan erővel, hogy a bőr rögtön felszakadt és kiserkent a vére. Fenébe is, pont arra a lapockájára esett, amelyikre nem kellett volna, mindenesetre Réka nem mozdult róla, valószínűleg az enyhe sokk miatt.

Máté
    Nem tudott aludni. Felkelt a sötét szobában körülnézve és szuggerálta az ajtót. Mintha egy sötét alakot látott volna, pedig valójában senki és semmi nem volt ott. Fáradtan dörzsölte meg szemeit és kimászott az ágyból, hogy felkapcsolja a villanyt. Igaz, hogy csak egy kis szobácska volt, de egy nagy házat el sem tudott volna képzelni. Minden éjjel rettegve hajtaná le a fejét a párnájára azzal a tudattal, hogy bármelyik emeleten, bármelyik időpontban utána jöhetnek. Kikapott a szekrényből egy farmert, egy pólót, majd rávett egy vékony kardigánt, hozzáillő tornacipőt húzott és kisétált a friss levegőre.
    Nem tudta, merre menjen, ilyenkor már minden zárt lassanként, nem tudott volna sehová sem beülni, így olyan helyet keresett, ahol nyugodtan ellehet. Megindult a falu határa felé, némi pánikkal a gyomrában, nehogy újból rátörjön a pánikroham. Egy valamit senkinek sem kívánna, még a halálos ellenségének sem, amiből ugyan csak egyetlen egy akad, de talán még őt sem sújtaná ezzel. Lábai a céltalan bolyongásban a stéghez vitték. A hosszú fatákolmány végén leült, lábát lelógatva róla, egyenesen a víz felé. Az ég csillagos volt, gyönyörűen világítottak, viszont egy picit hűvösnek bizonyult az idő, így összehúzta magán fekete kardigánját. A víz felszíne enyhén fodrozódott előtte, ami teljes nyugalmat kölcsönzött meggyötört lelkének. A rémálmok nem akarják elhagyni, pedig ő már igazán nem bírja ezt így sokáig. Szembe kéne néznie a félelmével, de ez egyenlő lenne az öngyilkossággal, így ki kellett húznia a lehetőségek listájáról. Nagyot sóhajtott és hátradőlt, haja keretezte arcát, szemei résnyire nyitva pásztázták a tiszta eget. Egyenletesen vette a levegőt és reménykedett abban, hogy legalább egy kis álom kúszik az pilláira. Csak egy kicsi.

Alexis
    Korgó gyomorral lépett ki a Rezidenciáról. Nem volt kedve bent kávét inni, no meg végre fel akarta fedezni a kastélyt is. Tudomása szerint van odabent egy konyha, amit mindenképp ki kell próbálnia, hiszen ott manók dolgoznak. Lassú léptekkel baktatott felfelé, miközben hasa egyre rakoncátlanabbul kiáltozott élelemért. Nos, igen. Egy jó fekete nélkül kezdeni a reggelt nem könnyű dolog, főleg akkor, ha az ember lánya borzalmasan alszik éjjelente. Jules esetében lassanként kezdett fellépni az insomnia, ami lássuk be, nem egy bíztató jel. Az elmúlt egy hétben talán nyolc, vagy tíz órát, ha aludt. A mindig türelmes lány kezdett egyre ingerlékenyebbé válni, azonban minden indulatát visszafojtotta. Kin tölthette volna ki? Nyilván senkin, hiszen az végzetes erejű lett volna, még akkor, ha különösebben nem tud ártani senkinek.
    Az iskolába érve a konyhát kezdte el keresni, amihez segítséget is kért, nem is egy diáktól. Mindannyian készségesek voltak vele, amit jó jelnek ítélt, bár eléggé kilógott közülük, mivel nem viselt talárt. Biztos volt abban, hogy nem is állna jól neki, bár mivel a szükség nagy úr, nyilván magára aggatta volna. Mikor elért a célként kitűzött helyiséghez, hangokat hallott belülről, ám úgy gondolta, mi baja történhet abból, ha belép és megnézi mi van odabent? Csak nem embert esznek éppen, ő meg amúgy is rágós falat, szóval nem kerülhetne az étlapra. Benyitott és elkerekedett szemmel figyelte a kialakult helyzetet. Lepények és palacsinták repkedtek igen alacsony röppályán. Jules olyan szinten lesokkolódott, hogy pislogni is elfelejtett, amit nem csodálok. Csak a szeme mozgott, ahogy figyelte a kaják szállingózását. Tulajdonképpen már nem is volt olyan éhes.
    Még körülbelül egy percet, ha álldogált, feldolgozva ezzel a látottakat, majd úgy döntött, inkább lemegy a faluba az étterembe, vagy igazából bárhova máshova. Hátat fordított és a kilincsre csúszott a keze, indulásra készen. Nagyon imádkozott azért, hogy a két elmebeteg közül egyik se szúrja ki és simán kislisszolhasson. Nem szívesen csatlakozott volna ebbe a baromságba, bár az tény, hogy a feszültséget kiválóan levezette volna. Kár, hogy erről Julesnak fogalma sem volt.