Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Hajszál híján felnevet azon, hogy a másik nem akarja kiadni magát: és mégis mit? Hogy otthon bátran felvesz rózsaszínt is? Ugyan, ha itt valakinek vigyáznia kell a valódi mivoltára, az például Mester, de gondolom evidens, hogy ezt az érzékeny információt megtartja magának.
- Szerintem szimpatikusabb az, aki most vagy – megvonja vállát, elvégre tagadhatatlan tény, hogy jóval szívesebben ülne le beszélgetni olyasvalakivel, aki nem nyel karót és osztja ki a lapokat. Ha másért nem, hát azért biztosan, mert ez az ő reszortja. Ezen felül pedig némiképp meglepő számára, hogy egy jogásszal áll szemben vagy, ahogy ő fogalmazott, egy ügyvéd-titkárnővel. Nem szokványos szakmapárosítás, az egyszer biztos.
- Hát hogyne – kedvesen elmosolyodik, bár társai minden bizonnyal egyből leszűrnék belőle azt a fajta kényszeredettséget, amivel ezt megteszi. Ha ilyen testvére lenne, már nem lenne, ez egészen egyértelmű. Attól a pillanattól kezdve, hogy meglett volna saját öntudata és ítélőképessége kialakul, minden bizonnyal mérget rakott volna minden piás üvegbe, amit Ruben akár csak eshetőlegesen is megfoghat. Mégis ki kételkedne abban az italban, amit saját magának tölt ki…? Ugye-ugye. De most nem ez a lényeg, hiszen a vöröske bemutatkozik és mintha nem akarná elereszteni Nairobi vékony ujjait, melyek határozottan fognak rá a másik kezére.
- Átadom neki, bár tudod, hogy milyen precíz… - az unokahúgaként nincs ember a földön, aki nála jobban ismerné Adriánt, ugyebár, s mivel a Tanács okán vélhetően jó ideje együtt dolgozik Zsófiával, ezt ő is tudja. De azért egy kis fényezés belefér. – Köszönjük, hogy elhoztad, szerintem még az este átolvassa és felkészül majd hétfőre – amolyan búcsúzásképp mosolyodik el ismét, hogy végül becsukja az ajtót és a csomagot unottan dobja be a férfi szobájába. Fontos emberek, pff.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Felnevetnék, ha tudnám, hogy viccel a varázslással kapcsolatban. De komolyan gondolja. Nem tudom, hogy tényleg annyira ügyetlen-e vagy sem, de nem fogok leállni vele vitatkozni.
- Itt szoktam rá a suliban én is. A sok bent lét nagyon rossz volt, és itt nem kellett annyit sétálni a szobám meg a termek között. Jól kikapcsol – magyarázom, hogy is jött az, hogy fussak. Nem annyira edzésként. Mázlista vagyok és akármennyit ehetek nem látszik meg rajtam. A kocogás dolog tényleg arra kell, hogy rend legyen a fejemben. – Sétálni is szoktam néha esténként, a vízpartokat nagyon szeretem a holdfényben, vagy csillagfényben. Meg amúgy is nagyon hangulatos a falu éjszaka. Amióta tudok hoppanálni sokkal bátrabb vagyok, ha valami hely vagy ilyesmi nem szimpatikus akkor csak pukk és ott se voltam – oké ez csak elméleti dolog, simán előfordulhat hogy úgy lefagyok, hogy mozdulni sem tudok. De ettől sem tartok túlzottan, már egész jól állok abban a dologban is. – Van, aminél nem tudsz gyorsabb lenni – teszem még hozzá alig észrevehetően megborzongva. Inkább el is terelem a témát, mielőtt annyira beparáztatom a fiút, hogy ki se merje tenni az orrát a kastélyból a későbbiekben. Hiszen mestertanoncként már nem vonatkozik majd rá a takarodó.
- Én szerettem volna gyógyító lenni. Mineropathológus egészen pontosan, hiszen már a mugli világban is a különféle ásványokkal, drágakövekkel foglalkoztunk családilag. De, aztán elvetettem ezt a gondolatot – az aurorságról nem tudok sok mindent, sose vonzott az a pálya. És borzalmas is lennék benne az egyszer tuti. – A pincérkedés, felszolgálás az megy, de nem életcélom örökre azt csinálni.
Összeráncolom a szemöldökömet, miközben gondolkozom azon, hogy mit szeretek csinálni. Mármint olyat, ami valami munkához köthető lenne. Olvasni, zongorázni, rajzolni, nem sok ember között lenni. Hm, egyik sem tűnik megfelelőnek.
- Háát, ilyen szokásos dolgokat, tudod. Olvasás, zongorázás, szeretek a természetben lenni, állatokat simogatni. De, nemtom. Ezek vagy nem olyanok, amit hivatásszerűen lehetne művelni, vagy nem vagyok olyan szinten – felelem vontatottan miközben az általam felsorolt dolgok megjelennek a fiú előtt vízből. Puszta szórakozásból idézem őket elő, de valamelyest megnyugtató, feszültségoldó szerepük is van. Az elemizéshez koncentrálni kell, nem nagyon fér el ilyesmi negatív dolog akkor a fejembe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Szeretnék veled karácsonykor koccintani.
Hogy hol leszek akkor? Fogalmam sincs, életem közel harminc éve alatt sosem voltam képes kialakítani otthont, mert egyetlen helyen sem éreztem azt, hogy itthon vagyok. Az érzést ismerem, hiszen Layla mellett minduntalan elfog, ám érdekes, hogy bár ő itt van, én nem lennék itt. Elvinném innen messzire, olyan helyre, ahol szépsége csak még ragyogóbbá válik, angyal arca még látványosabban jelenik meg, és ahol annak élhet, amit szeret. Talán ha együtt vagyunk itt, még kialakul ez az érzés, és nagyon remélem, hogy lesz egy nap, amikor ezt megtapasztalhatom. Egy biztos viszont, bárhol is legyek a világban egy hét vagy egy hónap múlva, karácsonykor itt leszek, vele, és koccintunk egy pohár forralt borral.
- Köszönöm.
Mert valljuk be, az ember, akinek sosincsenek igazi tervei, elmosolyodik, sőt remél, amikor valaki mégis tud olyat mondani, hogy elkezdje kialakítani ezt az új, másoknak szinte természetes szokást, hogy számol azzal, mi lesz a következő néhány hétben, hónapban. Ilyen lehet az a bizonyos valahova tartozás érzés. Elkezdek én is valahova tartozni, nem is sejtve, hogy mi mindent hoz még nekem ez a hely.
- Nos, az enyém nemes cél, a tiéd meg valami, amire nagy szüksége lenne a világnak.
Hogy milyen is lenne az, ha egy Alíz típusú embernek nem csak szava, de döntési joga is lenne? Azt hiszem, tökéletes, mert megnyugodnánk, mert szépen szemlélnénk a világot, mert meglátnánk, hogy mi is az igazán fontos benne. Szívesen élnék egy olyan világban, amiben ő vezet minket. Sajnálom azonban, hogy ez nem rajtunk múlik.
- Lassan indulnom kell, de valamelyik nap akár együtt vacsorázhatnánk, ha van kedved. Még nem ismerem az itteni helyeket, megismerném a kedvencedet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Szuper! Melyik a kedvenc pezsgőd, ha esetleg azt szeretnél? Vagy koccintsunk akkor forralt borral? Az úgyis karácsonyi, téli ital. Csak, hogy tudjam, mit vásároljak. Én személy szerint nem vagyok válogatós, szóval jöhet bármilyen. Csak a Süsüt és a Koccintóst hagyjuk ki a kínálatból, ha lehet - feleltem mókásan a fiúnak. Nagyon örültem, hogy benne volt a dologban, így máris nem éreztem magam annyira egyedül a szeretet ünnepén, hiszen volt kivel koccintanom.
- Ugyan, ez így van, ezt gondolom. Ismersz már annyira, hogy kimondom, amire gondolok, nem szoktam kertelni - mosolyogtam rá vidáman. Ez az adott időszak remek alkalom volt arra, hogy jobban megismerjem őt, ráadásul még a dolgunk végeztével is megmaradt a barátságunk, ami nagy szó volt ebben a világban. Úgy gondoltam, hogy a fiúra bármikor támaszkodhatok, illetve én is segítő kezet nyújtanék neki bármikor, amikor csak szüksége van rá. És ez így volt helyes...
- Örülök, hogy ezt gondolod és köszönöm a támogatásod - hálálkodtam vidoran Nathaniel-nek. Még én sem tudtam, mit tartogat számomra a jövő, de bíztam benne, hogy legalább a fényképészet terén nagyot tudok majd alkotni. Kevés ember foglalkozhatott azzal, ami érdekelte, reméltem, hogy nekem az lehet majd a fő foglalkozásom, ami kikapcsol és boldoggá tesz. A fikcióm elmondása, azaz a világ "megváltása" úgy tűnt, hogy a barátomnak is az ínyére volt, ez pedig ugyancsak rendkívül jól esett a lelkemnek, legalább volt egy olyan ember a Földön, aki hitt bennem, és megbízott bennem.
- Nos, elsősorban imádok főzni, bármikor a vendégem lehetsz egy remek "házi kosztra". Ezen kívül a kedvenc helyem a faluban a Pillangó-varázs Étterem és Teaház. Ott nagyon finom főfogások vannak, jó áron lehet étkezni, az ételek kifogástalanok, ráadásul a választékra sem lehet panasz - válaszoltam Nathaniel-nek lelkesen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

-  Sajnos adódtak gondok. Az illúzió és a varázslat, ami a házunkat tartotta, valami oknál fogva meghibásodott, és elkezdett tönkre menni minden. Eleinte nagyon nyomasztó érzés volt, és muszáj volt átépíteni. De most már szerencsére minden rendben van, szépek lettek a helyiségeink - meséltem mosolyogva az eridonosnak, s ha már szóba jött, hogy milyenek is a levitások, erről is fecserésztünk kicsit.
- Wow, akkor te is szereted a zenét! Ez jó dolog, van egy srác, Marci, ő például gitározik, néha együtt énekelünk, ügyes srác, akár te is zenélhetnél velünk - jegyeztem meg, hisz jó dolog az, ha szeretjük a zenét, az meg pláne, ha még műveljük is.
- Igen, elég fájdalmas, és veszélyes is. Egyszer az egyik ismerősömet megcsípték, aztán allergiás lett tőle. De már jól van, meggyógyították. Azt viszont tényleg nem tudom, hogy a tündér harap-e, és ha igen, lehetsz-e rá allergiás. Tündérallergiáról még nem hallottam - mondtam nevetve, a lány kérdésére, majd mindenféle ötletet megpróbáltunk, hogy kicsaljuk a tündért, mire az végre csak méltóztatott előjönni.
A tündér továbbra sem tűnt bőbeszédűnek, viszont úgy tűnt, hogy a csoki tetszett neki, ugyanis apró lépteivel egyre közelebb merészkedett hozzánk. Meg sem mozdultam, nehogy elijesszem, csak csöndben guggoltam, figyelve, hogy Polli hogyan is csalja oda a kis lényt.
- Vagy csak édesszájú, és szereti a csokit - súgtam vissza Pollinak, aztán mosolyogva figyeltem, hogyan majszolta a csokoládét a tündér.
- Szia, Karola vagyok, ő pedig Polli. Ne félj tőlünk. Hogy segíthetünk?- ha már bátrabb volt, akkor halkan, kedves hangon tettem fel neki a kérdéseket. A pici tündér viszont nem tűnt túl beszédesnek, viszont egyszer csak a közelünkben megjelent egy másik tündér is, valamivel nagyobbacska, mint az, amelyik a csokiból evett.
- Szerintem ő lehet az anyukája, lehet, hogy hagynunk kéne, hogy hazavigye - súgtam Pollinak, s nagyon lassan elhúztam az ujjamat a kistündértől, hogy nehogy megijedne ő, vagy az anyukája. - Gyere, mi meg menjünk el fagyizni - tettem még hozzá, hisz nagyon úgy tűnt, hogy a tündérkét haza fogják vinni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Mosolyom szüntelen és felhőtlen. A nosztalgia hullámvasútjára felülve hagyom, hogy vigyen az érzés, hiszen régen éreztem hasonlót. Általában egyedül voltam vagy éppen új ismeretségekre tettem szert, ezért igazán különleges, hogy most régi barátom feleségével járhatom a piacot. A csípős, frappáns megjegyzésekre csak mosolyogva csóválom a fejemet. Mintha tegnap lett volna, hogy elváltunk egymástól. Mégsem lehet ugyanaz minden, elvégre Zoli nem fog felbukkanni közöttünk, hogy mégis mivel bolondítom már megint a kedvesét. Mindig is jól viselte a sajátos humoromat, amin más már régen megsértődött volna, ő kedvesen mosolyogva fejet csóvált. Mint ahogyan most én teszem Elektrával. Akit egy életvidám és erős nőként látok magam előtt. Más már biztosan összeroppant volna ennyi súly alatt, de ő kitart. Lenyűgöző.
– Pedig olyan büszke voltam rá, hogy közel negyven évesen még nincsen őszhajszálam – biggyesztem le játékosan az ajkaimat, majd tovább szagolgatom a leveleket. Szeretek elveszni az illatokban. Talán erre vagyok a leginkább érzékeny, ha ingerekről van szó. Meg a jó rock dallamokra. Az érintésekre hétköznapi dolgokként tekintek, noha nem is tudom, hogy mikor érintett meg valaki magától utoljára. Persze Elektra ölelésén kívül. Attól függetlenül nem tulajdonítok sok jelentőséget nekik. A szemek, az illatok és a jó zene tud felpezsdíteni. – Én? – kérdezem őszintén felnevetve, miközben egy marékkal teszek a zsályalevelekből egy újabb zacskóba. – Interjút? – kérdezek vissza ismét jókedélyű hitetlenséggel hangomban. Érdekessége jellememnek, hogy a hatalmas önbizalom csupán látszat. Nem is értem a nő kijelentését. Kishitű vagyok. Ki lenne mégis kíváncsi rám? – De csak akkor, hogyha utána eljössz velem vacsorázni – kacsintok bájgúnár módjára, habár semmi hátsószándékom nincsen. Ezt Elektra is jól tudhatja. Ismer engem. Ilyen igazi műmájer vagyok, aki szereti mutatni a macsót, közben meg… – Szigorúan szakmai estebéd lenne – teszem hozzá megjátszott komolysággal, majd a kislányra terelődik a szó.
– Imola – ízlelgetem a nevet. – Különleges – mosolyom meglepően elszelídül. Mindig is vágytam gyerekekre, csak valahogy úgy hozta az élet, hogy ők nem vágytak rám. Vagyis leginkább az anyukáik. A hihetetlen történetbe annyira belefeledkezek, hogy majdnem a stand pultja mellé támaszkodok, de idejében összeszedem magam, és nem lesz baleset a vége. – Milyen sorsszerű... – motyogom inkább csak magamnak, és egy elvarázsolt horkantással fordulok vissza a fűszerek felé.
– Alig várom, hogy megismerjem a kiscsajt – válaszolom. Habár látszik, hogy egy pillanatra elkalandozok. – Mész még valamerre a piac után? – kérdem érdeklődve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Fűszerek illata lengi be a kis standot. Kardamom, fahéj, ánizs, rozmaring, zsálya. Tömény a levegő, de nincs is ezzel baj. Hősnőnknek inkább a hallása az ami érzékeny. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint zenei ízlése, ami ugyan nem kifinomult, bár operát is hallgat néha, de mindenképp változatos. Emellett a tapintást is fontos érzékének tartja. Most is ujjaival finoman nyúl bele a fűszerekbe, hogy vegyen belőlük. Az ölelést is emiatt szereti és ér hozzá a szívéhez közelállókhoz elég gyakran betartva persze a jó ízlés és az adott személy határait. Egyetlen alkalom volt, amikor nem bírta elviselni senkiét. A temetés napja. Állt szál egyenesen, egy szín feketében, megtörten és legszívesebben sikítva rohant volna el a sorra a kezét fogó vagy vállát lapogató emberek elől. Amikor véget ért a nap csak lefeküdt szülei házában a régi ágyára és nézte a plafont. Könnyeket is hullatott, de inkább belül őrlődött az önvád súlya alatt, ami nem engedte fel sem kelni. Napokon át csak feküdt szótlanul. Elvesztett mindent és magát hibáztatta, amiért nem tudta kimenteni szeretteit a lángok közül. Nem volt erős, nem volt bátor, nem volt semmi, csak egy test, lélek nélkül. Ha bárki látta volna akkor elszörnyedt volna a látványtól. Szegény szülei pedig mindent megpróbáltak, de hónapok teltek el ebben a vegetálásban majd őrült megszállottságban, mert az a hit éledt fel benne, hogy talán Zoli és Peti szellemként ismét mellette lesznek majd. Eszeveszetten kutatni kezdett, de rájött hiába. Ezután azonban kiderült, hogy a testi tüneteit a várandósság okozta. Egy új, nálánál sokkal nagyobb célt kapott, amiért érdemes volt élnie és küzdenie. Mint azok a hősök akikért annyira rajong. Megfogadta talpra fog állni és meg is tette. Imoláért. - Barátom, ezen könnyen lehet segíteni. Nősülj meg és lesznek - fordítja fejét a férfi felé és ajkát kicsit beharapva ártatlan szemekkel néz jó barátjára, aki élvezettel szagolgatja a fűszereket. Bekerül a zacskóikba ez-az mire a riportra terelődik a szó és a férfi megdöbbenését látva hősnőnk jót derül mielőtt megszólalna - Nyugi nagymenő, ígérem nem szedlek ízekre - húzódik féloldalas mosoly ajkára. Tudja, hogy a mellette álló egy jó ember, akivel a genetika kegyes volt ugyan, ennek ellenére csak a szája nagy. Jellemében megmaradt rendesnek és normálisnak. Épp ezért szereti bosszantani - Csak egy kicsit - teszi hozzá és visszafordul a fűszerekhez. Ekkor hallja meg Marcell meghívását. Ismeri őt így tudja, hogy bármennyire elő is adja magát az invitálás pusztán baráti, ahogy részéről is kizárólag ilyen alapon érkezik a válasz. - Nem tudod mire vállalkozol, de rendben. Mostanában úgysem vacsoráztam úgy senkivel, hogy az hírértékű legyen - vonja meg vállát és arcvonásai vidámságról árulkodnak, ám ekkor belé nyilall egy cinikus önnarrálás, miszerint whiskyt viszont már ivott. Csak az inkább a gyászjelentések közt köthetett volna ki ha napvilágot lát. Még mindig kegyetlen fájdalommal a lelkében gondol vissza arra az estére, de most sem döntene másként. A szerelem már csak ilyen. Áldozatokkal jár és ő meghozta a sajátját. Viszont most itt van mellette egy barát, aki teljes figyelmet érdemel tőle, ezért felé fordul ismét és még épp látja a filmbe illő geget, ahogy Marcell majdnem mellédől a standnak miután kislánya nevével kapcsolatban megjegyzést tesz - Tudom, hogy ez a név nagy hatással van az emberekre de, hogy össze is törnéd magad miatta - kuncog fejét csóválva - Őszintén le vagyok nyűgözve - neveti végül el magát felhőtlenül és beugrik neki egy remek ötlet, amit nem is rejt véka alá sokáig - Van egy ötletem - vezeti fel és megfogja a férfi karját - Gyere el hozzánk vacsorázni és akkor megismerheted, ráadásul még a szakmai estebéd is jobb lesz mint bármelyik étterem menüje - fényezi kicsit főzőtudományát, amivel azért Marcell minden bizonnyal tisztában van, hogy nem életveszélyes. Evett náluk párszor, pontosabban jó párszor. Hogy a társaság vagy az étel miatt volt olyan sokat náluk, az örök rejtély marad. Minden esetre volt alkalma megkóstolni például Elektra specialitását a hústortát vagy a csülkös bablevest. - Haza, mert a lányom és a szüleim már biztosan várnak - felel a neki feltett kérdésre. Tényleg ezt teszi majd. Bepakol a motor oldaltáskáiba és elbrümmög otthonáig szép komótosan. Mostanában szeret újra vasparipájának nyergében lenni és elszökni néha naplementekor, hogy a menetszél tisztára mossa szomorúságtól sötét gondolatait.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Sándor(om) részére

Hosszú éjszakákat töltött munkával, hogy minél több szabadideje legyen nappal és tölthesse azt érdemben kislányával. Meg azért is, hogy Sándort ki tudja zárni a fejéből és a szívéből valahogy. Míg odafenn Imola az igazak édes álmát aludta hősnőnk ujjai szédületes sebességgel cikáztak a klaviatúra billentyűin hosszú órákon keresztül egyszerre több ügy után kutatva. Hol az információs szupersztrádán szörfözve, hol beférkőzve néhány olyan helyre, hová Aquaman is csak búvár felszerelésben merészkedne. Mindent az igazságért! Mindent a felejtésért! Addig míg bírta éberséggel, bár ebben a kávé, amiért szenvedélyesen rajong, nem kevésszer kisegítette. Párszor azonban a fekete arany fogyasztásának ellenére is úgy zuhant ágyba, mint akit épp akkor lőttek tartók. Minden esetre ma annak biztos tudatával jöhettek ki Imolával a játszótérre, hogy jó néhány sztori fekszik gondosan összerakva, leadásra készen egy fehér dossziéban toronyszobájának íróasztalába téve. A következő havi számba szántat pedig már le is adta azzal együtt, hogy szembesült pár igen fájdalmas ténnyel, azaz a szívének kedves férfi feltűnően csinos és fiatal szerelmével. Azonban ez már a múlté és csak Imoláé és az övé ez a nap, és annak minden ideje, ami a legdrágább kincs hősnőnk számára. – Magasabbra anya! Magasabbra! – hangzik a vidám, csilingelő felszólítás, amit a hintában ülve Imola ad Elektrának, aki mögötte állva löki feljebb és feljebb a libbenő szerkezetet. – Koccig? – kérdezi hősnőnk nevetve és újabb taszítást ad az ülésnek, hogy az szinte a talajjal párhuzamos vonalig röppenjen fel a levegőbe – Koccig! Igen! – kiáltja a kislány boldogan, ahogy egyre gyorsabban repül a kiesés veszélye nélkül, mivel azt egy láthatatlan biztonsági öv bűbáj gátolja. Nem sokan vannak idekinn. Csak néhány szülő ácsorog elszórtan, míg gyerkőceik jó értelemben véve randalíroznak a játékok között. Két kisfiú libikókázik, távolabb pedig három kislány fogócskázik. Nevetésük messzire elhallatszik Elektra jellegzetes, bársonyos hangjával és Imola kacagásával együtt. A hinta lassul miután csúcsraját, majd megálltát követően a kislány gond nélkül száll ki belőle a puha homokra. Elektra elé sétál és leguggol, hogy kiegyenlítse a köztük lévő magasságkülönbséget.  – Jól vagy kicsim? – kérdezi magától értetődő természetességgel, mert bár gyermekét egészségesnek nyilvánították, ő azért mindig kicsit jobban figyel rá és most is ezt teszi. – Persze anya, jól vagyok – válaszolja a kislány széles mosollyal és csillogó szemekkel, miközben elkotor egy szemébe lógó hajtincset, amit a hinta menetszele arcába fújt még az előbb – Rendben, mivel szeretnél még játszani? – igazítja meg hősnőnk csemetéje kabátját pár gyakorlott mozdulattal – Szeretnék tovább hintázni, de már nem kell löknöd - kezdi a gyerkőc lelkesen, de aztán belenéz anyja szemébe, félre billenti fejét és úgy folytatja - Pihenj egy kicsit, jó?  – feleli a csemete, akinek tiszta, jó szándékú lelkét Elektra egyre jobban csodálja. Sokat beszélgetnek és a kislány napról napra mindig meglepi az önzetlenségével és elképesztő éleslátásával. – Jól van. Akkor csüccsenj vissza gyorsan én meg leülök mögéd a padra és pihenek!  - emelkedik fel Elektra rákacsintva, hogy azután el is induljon. Tényleg fáradtnak tűnhet, ha már Imola kéri őt arra, hogy pihenjen. Nem nézett nagyon tükörben mostanában. Mióta csak ajka alatt érezte Sándor ajkát próbált felejteni. Próbálta őt nem szeretni. Hiába. Próbálta elrejteni minden érzését és csípős nyelvű, cinikus önmaga lenni, de otthon egyszerűen nem ment mert ott a gyermeke várta, akivel sosem tudott volna úgy viselkedni. Elég sokszor képtelen volt azonban vidámnak lenni és előfordult az is, hogy Imola ezt bizony észrevette. Így hát amikor csemetéje pár napja megkérdezte tőle, hogy: „Miért vagy olyan sokszor szomorú anya? Elektra nem hazudott neki. Az igazat válaszolta, még ha kicsit meseszerűen is előadva. Így felelt: „Mert egy smaragd szemű óriás miatt nem látom már olyan tisztán a lemenő Napot” Most komolyan, mit mondhatsz egy majdnem négy évesnek, aki értelmében már inkább majdnem öt? Hogyan magyarázod el neki, hogy őszintén beleszerettél valakibe, aki talán hasonlóan érez, de mindez lehetetlen és mivel valóban szereted, hát engedned, mert így helyes, és te mindig igyekszel helyesen cselekedni, még akkor is ha a szíved szakad belé? Nem tehetsz mást, terelsz. Ha az ilyen húzásokért Nobel díj járna, hőnőnknek már külön szekrényt és bankszámlát kellene rendszeresítenie hozzájuk, annyit kapott volna. Szerencsére azóta legalább a férfi színét sem látta és baglyot is csak egyszer váltottak, aminek szintén jó ideje már. Talán jobb is így, nem igaz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Aznap este értetlenül álltam a nő előtt. A csók után minden a feje tetejére állt, és a korábbi jóleső társaság bizsergését felváltotta az értetlenség keserű, sötétszín leple, amitől a kapcsolatunk elvesztette a régi fényét. Elviccelve, azonnal tessékelt ki a lakásból, még az irataimat is ott felejtettem, ezért néhány nap múlva levélben kértem arra, hogy juttassa vissza hozzám. Igen, levélben. Gyáva voltam hívatlanul felbukkanni a Holdfény utczában, és ahhoz is gyáva voltam, hogy felhozzam a témát. Beszéljünk róla? Van egyáltalán miről beszélni? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a kellemetlen érzés hetek óta nyomja a mellkasomat, annak ellenére, hogy rengeteg változás van az életemben, ami elvehetné a figyelmemet. A napfény kezd veszíteni erejéből, noha csalókán fénylik az égbolton. Hunyorítva, kezemet napellenzőként tartva homlokom előtt tekintek az égre. Az iskola végre hivatalossá tette tanári posztomat, és a körbevezetésre, tanáriba költözésre mentem be ma. Azonban ez is véget ért, és úgy döntöttem, most sétálni fogok hazáig ebben az érdekesen kellemes időben. Nem nagy táv. Ma este többet fogok futni bizonyára, mint a Bagolykő és Bogolyfalva közti disztancia. Futnom kell, tisztulnom kell. Az új poszt – természetesen – újabb stresszfaktorként szerepel életemben, ezért ismét jobban kell odafigyelnem magamra, mielőtt még ez is felemészt. Nem viselem jól a változásokat, és azt sem, hogyha valami sokáig kellemetlen érzést hagy maga után.
A Boglyas térre lépve futok egy régi ismerősbe, akivel ugyan évek óta nem találkoztam, most mégsem vagyok rá kíváncsi, ezért a kézfogás és bájcsevely után, egy átlátszó hazugsággal tovább is állok. Zsebre vágom kezeimet, s ajkamat összeszorítva intek vissza az egykori iskolatársnak, majd tovább folytatom utamat. Hamarosan elérem a játszóteret is, hiszen már messziről hozza a szél a boldog gyermekkacajokat, miközben én mélyet sóhajtva, fejemet lehajtva sétálok tovább. A kerítés mellett elhaladva ismerős hang üti meg a fülemet, ezért fejemet azonnal felkapom, hogy azonosíthassam annak tulajdonosát. Szívem idegesen kezd verni feszengősen kihúzott mellkasomban, s amikor a kislány előtt guggoló Elektrát meglátom, hirtelen meg is áll az.
Figyelem, ahogyan megigazgatja a kis kabátot a maga odaadó édesanya módján. Fájdalmas fintorra húzom ajkaimat. Mélyet szippantok a levegőbe, majd folytatom tovább a sétámat. Millió meg egy gondolat zakatol a fejemben. Harminchat éves férfi létemre, inkább tovább sétálok az egyik legfontosabb embertől, mert… miért? Félek? Nem sok lépést teszek még, de grimaszolva torpanok meg. Ajkaimat elgondolkodó csücsörítéssel torzítom, majd egy amolyan „a fenébe is” morgással vissza fordulok.
Akkurátus, szinte csoszogó léptekkel közelítem meg a már padon üldögélő Elektrát. Mélyet sóhajtok, majd komolyan, mégis lágyan megszólalok. – Szia!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Meghallva Sándor hangját, melyet ezer közül is felismerne már, azonnal kétségbeesett fájdalom vonásai ülnek ki arcára, amit a férfi nem láthat. Még fejét is megrázza alig észrevehetően miközben tudatosan mosolyra húzza ajkát, hogy azzal fordulhasson az érkező felé, de köszönni egyelőre képtelen. Egyszerre boldog és bánatos a szívének kedves férfi megjelenése miatt, de nem tud mit kezdeni az ilyen helyzetekkel. Ha szeret az nála nem csupán egy percre szól, most mégis el kell hitetnie a másikkal, hogy így van és ez elemészti. Imola még épp látja ezt a furcsa folyamatot, ahogy szemből igyekszik felfészkelni magát a hintára. Nagyon lassan lendít egyet, majd ügyes mozdulattal le is állítja inkább a szerkezet mozgását és anyjához siet. A pici termetű lányka számára óriásnak tűnő felnőtt elé érve, aki mindkettejükre árnyékot vet az őszi napfényben, úgy helyezkedik kíváncsi és anyjáéra kísértetiesen hasonló tekintetét le nem véve a bácsiról, hogy anyukájának háttal, közöttük áll meg, Elektra pedig ösztönösen teszi vállára kezét. A csemete egyszerre csodálkozva és gondolkozva nézi Sándort és elsőként szólal meg, magára vonva a körülötte lévők figyelmét. – Anya miattad szomorú – jelenti ki olyan egyenesen, mintha ez volna a világ legegyszerűbb megállapítása, de nem érezi elégnek ezért további magyarázatot is fűz hozzá, próbálva felidézni anyja szavait – Azt mondta azért az olyan sokszor, mert…egy óriás árnyékától nem látja a Napot - az idézés nem egészen sikerült pontosra, de a lényeg teljesen egyértelműen érthető áthallással rendelkezik ahhoz, hogy Sándor értse. Imola gyermeki logikája összekapcsolta a látott tényeket. A férfi magas, az ő szempontjából nagyon magas, mondhatni óriás. Anyja megint nagyon szomorú lett és ez épp akkor következett be, amikor meghallotta a hatalmas bácsi hangját. Ha mindez nem volna még elég, tényleg akkora árnyéka van, ami mindkettőjüket betakarja. A döbbenet rájuk telepedett csendjét ismét a kislány töri meg, aki anyjára nézve megijed – Anya jól vagy? Nagyon fehér a szád – mondja aggódva a kicsi lányka és nem fordul vissza, hogy a bácsit is lássa – Jól vagyok kicsim, biztos csak a cukrom alacsony – szólal meg rekedten hősnőnk – De azért, idehoznád a sütiket a táskából – kéri meg csemetéjét kicsit már több élettel bársonyos hangjában – Persze! – biccent kicsit zavarodottan a gyerkőc de már megy is elfelé mivel a nevezett táska két paddal arrébb hever. Elektra terelés gyanánt követi tekintetével és fejével egyaránt, mert fél a másik szemébe nézni. Egyértelműen látszana arcvonásain és sötét szemeiben az amin keresztülmegy és ezen több éves fiziognómus rutinjával sem tudna most változtatni. Elgondolkozik. Fogalma sincs, hogy kortársaihoz képest miért rendelkezik Imola ilyen mértékű értelmi képességekkel. Olyan dolgokat érez meg és jellemének köszönhetően mond ki, amit egy közel négy éves gyermek elvileg még aligha foghatna fel igazán. Már arra is gondolt, hogy mivel lánya fizikailag kicsivel el van maradva kortársaitól ezért varázsereje így mutatkozik meg előttük. Ha ez így megy tovább kénytelen lesz komolyabban utánajárni a dolognak, mert tudomása szerint nála annak idején nem tapasztaltak ehhez hasonló jelenséget, és amikor Zolival erről beszélgettek fiuk kapcsán ő sem említett még csak hasonlót sem. Peti pedig, bár sajnos alig élhetett három évet, és ugyan okos fiúcska volt, de közel sem annyira, mint ugyanabban a korában Imola. Ki tudja persze mi lett volna később, viszont ez most tényleg ledöbbentette Elektrát és nem csak azért, mert ennyire látszik rajta mit érez, hanem mert ezt kislánya átlátta, összekapcsolta Sándorral és még el is mondta neki.  – Tessék anya – nyújtja felé a zacskónyi maguk sütötte linzert a kislány és megvárja, míg anyja kivesz egyet, majd Sándor felé fordítja. Önzetlenségre tanították és arra, hogy amije van előbb másnak kínálja fel ha társaságban van. Elektra beleharap ugyan a süteménybe, de az ízét nem igen érzi. Keserű lenne szájában még a legédesebb méz is ebben a pillanatban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A köszönésem után beállt csend szinte fullasztó. A hűvös szélben majd’ felgyulladok, és érzem, ahogyan a halántékomon egyre dudorodik az ér a mellkasomat szorító idegességtől. Nem is próbálom palástolni, hogy máshogy éreznék, mert alapvetően nem magasszintű a színjátszási képességem – mint már oly’ sokszor megbizonyosodhattunk róla. Csupán egy pillanat töredéke, amíg elkapom a fekete szempárt, ám ez vajmi kevés idő arra, hogy kiolvassak belőle akármit is. Valójában éppen elég az, hogy a nő inkább úgy dönt, rám sem néz. Arról már nem is beszélve, hogy egy hang sem hagyja el a torkát. Megpróbálnék zavaromban a hideg kerítésvasra fogni, de félúton, mesébe illő szerencsétlenkedés után felhagyok vele, hiszen alig ér combomig, és még esetlenebbnek tűnnék úgy. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Nem tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen, de mégis úgy érzem, hogy ez volt a helyes lépés.
Feszült vonásokkal magaslok továbbra is az ülő Elektra felett, aki még mindig csendesen nézelődik. Egészen addig, amíg az apró lány közénk nem áll. Erőteljes megjelenésével úgy érzem, hogy ő az, aki engem jelentéktelen pondróvá varázsol, s miközben éppen megfogalmaznék valamit a fejemben, már ér is a hidegzuhany. Miattam szomorú. A mondat késként hasítja fel mellemet, szinte oda is kell nyúlnom az éles, szúró fájdalomtól, ám végül mélyet sóhajtok, és egy erős grimasszal tekintek a még mindig szótlan nőre. Aztán folytatja. Ahogyan formálja az piciny lányka a szavakat, úgy forgatja meg bennem a kést, s a hasonlat maga szebb és fájdalmasabb nem is lehetne egyszerre. Zavartan húzom ki magam, így még inkább meggátolva a napfény takaróját a másik kettőn, így torkomat köszörülve szólalnék meg ismét, amikor a kislány aggodalmát kifejezve fordul anyja felé. Zöldjeim kidüllednek, és nyakamat nyújtogatni kezdem, hogy valahogy találkozzon szempáron a nőével, de esélytelen. Rám sem néz.
– Jól… - tenném fel én is a kérdést, mire Elektra a vércukorszintjére hivatkozva belém fojtja a szót. A kislány elmegy a süteményekért, én pedig szüntelen a nő arcát vizslatom. Alsó ajkamat megnyalom, majd beharapom tanácstalanságomban. Úgy érzem, mintha évszázadok telnének el ebben a csendben, de Elektra némasága rám is rám telepszik. Hosszú karjaimat feszülten tartom magam mellett. A kerítésen ugranék át legszívesebben, hogy a nő mellé telepedve bizonyosodjak meg arról, hogy jól van. Azonban semmi kétség, hogy inkább elhajtana onnan, ezért…
– Nekem? – fordulok végül Imola felé, aki a süteményes dobozt tartja irányomba. – Én… - sandítok Elektrára egy pillanatra, és éppen visszautasítanám, de milyen szörnyetegnek gondolna ezután. Már ha lehet ezt az érzését fokozni… ezért végül halvány mosolyt erőltetek megfáradt vonásaim közé, és vaskos ujjaim közé veszek egy linzert. – Köszönöm – mondom, s mutatom felé a magasba az édességet, mintha koccintani próbálnék. Nem tudok bánni a gyerekekkel…
– Biztos, hogy – kezdem karcos hangon, ezért torkomat köszörülöm, majd áthajolok a kerítésen, hátha végre elkapom a nő tekintetét. – Jól vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Pedig próbált mosolyogni. Tényleg próbált olyan lenni, amilyennek két méteres gavallérja megszokta az eltelt idő alatt. Vidám és éles nyelvű. Csipkelődő és néha szemtelen is talán. Minden esetre ezek szerint nem sikerült ez a partizánakció. Ideje a terelést abbahagynia. Lánya úgyis átlát rajta és már Sándor is tudja, hogy hányadán is áll az egésszel. Azt azonban nem tudja miért. Imola süteménnyel kínálja, amire a másik teljesen elbizonytalanodik. Ez a férfira oly jellemző viselkedés végre valódi mosolyt csal hősnőnk még mindig kissé sápatag ajkára. - Miért? Látsz itt magadon kívül mást, akinek adnánk? - kérdezi és újra fény gyúl sötét szemeinek mélyén. Halványabb, de eleven és ez már haladás. - Anyával együtt csináltuk - veti közebe a kislány és ő maga is elkezd majszolni egy linzert miközben leül a padra, de még előtte mosolyogva felemeli ő is, hogy utánozza a bácsit. Hátha attól neki is jobb kedve lesz, mert most nagyon szomorúnak látszik. Ezzel egy időben Elektra felemelkedik ültéből és egyenesen a férfira veti pillantását. Felnéz rá ahogy mindig is tette, és nem csak fizikai értelemben. - Ha már erre fújt a szél, mire vársz?  Gyerünk, lépj át a kerítés felett azokkal a létra hosszú lábaiddal! - szólal meg végül olyan könnyedséggel, ahogyan a kezdetekkor beszélgettek. Közben pedig mégis elveti magában annak lehetőségét, hogy őszintén bevallja miért hagyta elmenni aznap este a másikat, aki most láthatóan gyötrődik. Bárcsak azt látná, hogy Sándor boldog. Az neki is vigaszt nyújtana. Akkor talán nem érezné a lelke legmélyebb szegletében azt, hogy mégis harcolnia kellett volna érte minden eszközével. Bár hiába tette volna valószínűleg. Ugyanis nemrég találkozott a férfi kedvesével. Úgy sejti valóban nem trafáltak most mellé a kollégák. Fiatal, okos és gyönyörű nő, aki még kedves is ráadásul. Miért látja mégis a vele szemben álló zöld szemében majdnem ugyanazt a fájdalmat, mint amit a sajátjában szokott, ha néha tükörbe néz például boltba indulás előtt? Talán mert ő okozza neki azzal, ahogy az óta a félresikerült csók óta viselkedik. Ott fenn meghozott egy döntést, most mégis szenved tőle és épp emiatt veszítette el a tisztánlátását és kezd lelki topronggyá válni, ami kihat Sándorra amilyen tisztalelkű. Végre megértette és rögtön egykori főszerkesztőjének szavai csengenek fülében: "Ne drámázzon Rothstein, nem az operában van!" Igaza van. Tényleg nem. Össze kell szednie magát. Imola miatt és Sándor miatt egyaránt. Ha a férfi azt látja, hogy ő jól van, akkor megnyugszik, amitől hősnőnk is meg fog és könnyebben tér vissza megszokott romantikus érzelmektől mentes életéhez és lesz újra kiegyensúlyozott, amilyen anyára Imolának szüksége van. Kifacsarodott egy logika annyi szent. Mégis mindannyiuk érdekében reméli, hogy működni fog. Ezért legyőzve kétkedését szólal meg ismét. - Nyugi ellenőrkém! Ha egy tűzvész nem ölt meg, akkor te sem fogsz. Csak cukor kellett és látod ismét bájos önmagam vagyok - mondja mosolyogva a maga nyers, mégis szerethető módján. Mert bár legyen önkínzás így az elején, mégis azt érzi helyesnek ha visszaáll a megszokott csipkelődő rend. Gondoljon róla bármit a szívének kedves óriás, végtére is mint ember is hiányzott neki. Most pedig, hogy itt van mellette, talán könnyebben rájön hogyan is mondjon le róla és a vele szőtt kamaszos álmairól. Ki fogja találni. Csak idő kell. Semmi más, csak idő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Mosolyom szüntelen Elektra társaságában. Fel-felkuncogok a néhány csípős nyelvű riposztra, miközben fejemet csóválva nyúlok ismét tárcámhoz, hogy a megvásárolni kívánt tételeket mihamarabb a többi közé tegyem. A szatyrot karomra húzom, hogy mindkét kezem szabaddá válhasson, így egyikben a tárcával, a másikban pedig a bankjegyekkel fordulok a nő felé. Féloldalas mosollyal kacsintok sajátos módomon, majd a kofának nyújtom a pénzt, és végre el is van intézve a mai vásárlás. A lakásomba nemrégiben költöztem, ugye, így még nem sok minden van benne a bútorokon kívül. A ruhákat is csak a franciaágyra volt időm kihajítani, mert egyelőre annyi üres minden, hogy képtelen voltam még jobban ténykedni benne. Az ex-feleséggel közös tulajdonban lévő házra emlékeztet még ebben a nyers formájában, és a nemrégiben már begyógyulni kezdett sebeket nem szívesen szakítom még fel. Furcsa az élet. Reménykedtem abban, hogy jó ismerősökbe botlok majd, elvégre sokan nem szívesen hagyják el Bogolyfalvát. Miért is tennék? Számomra még mindig ez a leggyönyörűbb hely a világon. Románia is szép volt a maga módján, csak amikor megtaláltam a férget az almában, inkább minden elhajítottam és szedtem is a sátorfámat. Kutatások miatt az Egyesült Államokban töltöttem sok időt, de csak lakókocsiparkban engedhettem meg magamnak állandó lakhelyet, mert Otília szinte mindent vitt. Így jár, aki szerelemből ír házassági szerződést. No, de inkább kanyarodjunk vissza jelenbe, ahol éppen vadalma módon vigyorogva kezdek bólogatni Elektra szavaira.
– A főztöd – törlöm meg jobb kezemmel bal szájam szegletét, miközben a szatyrot leengedem másik kezemben, s már a tárcát is zsebembe mélyesztettem. – Zseniális ötlet – teszem még hozzá, hiszen nem egyszer és nem kétszer csodálhattam már meg a nő főzéstudományát, most mégis minden más lesz. Csak ő, én és Imola. Jóleső bizsergés járja át testemet a finom érintésre, majd újfent bólintok egyet. – Akkor azt hiszem, ezt meg is beszéltük – indulunk meg egymás mellett, miközben hümmögve veszem tudomásul a női további programját a mai napra. – Motorral vagy? – kérdezem végül érdeklődve, amire ő meg is osztja velem, hogy nem tévedek, ezért bólintok egy nagyot és beszívva a szombati délelőtt friss levegőjét, és fejemmel egy irányba bökök. – Elkísérlek egy darabon. Nem szeretném, hogyha elrabolnának – villantom meg ismét fehér fogsoromat, majd tovább duruzsolva lépkedünk egymás mellett. – Ami pedig a házasságot illeti… – kezdek a sztoriba, csupán az alapfelállást elmesélve. Megosztom vele, hogy bizony csúnya váláson vagyok túl, és többek között ezért is tértem vissza ide, mert tudtam, itt mindig otthonra lelek. Sokat utaztam mielőtt arra adtam volna a fejem, hogy ismét bogolyfalvi lakossá váljak. Természetesen megpróbálom nem tragikusan előadni a történteket, noha egyértelműen megbújik minden mosolyom mögött, hogy nem volt egy leányálom az utóbbi egy év. Komótosan sétálva vegyülünk el a piactér tömegében, mint két régi jó barát. Visszatértem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Valami nincsen rendben. Hát, persze, hogy nincsen. Elvégre a legutóbbi személyes találkozó alkalmával teljesen megváltozott az univerzum, ahol eddig az Elektrával közös emlékeinket is a kapcsolatunkat tároltam. Az elcsattant csók emlékére és a nő mostani viselkedésére szinte lángolni bűntudatában felső- és alsóajkam, ezért zavartan ráharapva próbálom elrejteni fájdalmas grimaszomat. Megáll az idő, amikor Imola felém nyújtja a kis dobozt, én pedig a legmamlaszabb formámat elővéve állok előtte szótlanul. Úgy látszik, hogy ez ma ragadós. Nem tudom, hogy lehetséges-e az, hogy még az előzőtől is nagyobb lelkiismeret-furdalással álljak a kerítés mellett, de úgy érzem, hogy a kislány tekintete kimaxolta nálam ezt a szívet markoló érzést. A süteményt végül elvéve „koccintunk” a levegőben, miközben szemem sarkából Elektrára tekintek, akinek végre megmozdul az ajka és szép ívű mosolyra húzódik. Zöldjeim felcsillannak, és – ugyan mosolyogni szeretnék – szájam szeglete meg is rándul erre a boldog érzésre. Így emelem a süteményt egyre száradó ajkaimhoz, majd elismerően bólintok az ízvilágra. Nem lenne jellemző, ha feleslegesen meg is jegyezném ezt. Úgy gondolom, hogy elég az elismerő tekintetem, hiszen nem is gondolnám, hogy a gyerekeknek esetleg szóban is illene valamilyen visszacsatolást adni. Ellenben nagyon látványosan élvezem az édességet. Reméljük, hogy ez is elég ahhoz, hogy talán máskor is megkínáljanak majd. Alig hallhatóan horkanok fel egy apró mosollyal, és fejet rázok. Ezt az Elektrát szeretem. Aki csípős nyelvű, jókedélyű és magabiztos. Mellettem nem tudna ez megmaradni. Vagy csak egyáltalán megmaradni. De miért is gondolkodom ezen? Mosolyogva biccentek, majd óvatosan, könnyedén lépek át a kerítés felett, hogy a pad háttámlájának dőlve figyeljem a nőt és kislányát. Utoljára állapítom meg, hogy jó most így együtt, ám mégsem látom, hogy beleillenék abba a képbe, amit próbálok képzeletben magam elé képzelni. – Nem is állna szándékomban – felelek a tűzvész-Sándor párhuzamra, ami ugyan nem is fájhatna jobban, most mégis inkább mosolyogva keresztezem lábaimat a homokban, és fonom össze karjaimat széles mellkasom előtt.
– Ennek pedig nagyon örülök. Jobban áll – bólintok, és mélyen Elektra szemeibe fúrom sajátjaimat. Keserves görbére húzom ajkaimat, ahogyan elfog az érzés; már semmi nem lesz a régi. Az is lehet, hogy ez az utolsó ilyen jellegű beszélgetésünk. Finomkodok és feszengek a minimális társalgás közepette. Nem szeretném az egész szótlanságot a kislányra kenni, de nem könnyíti meg az „óriás bácsi” helyzetét. Noha tekintetem beszél helyettem. Torkot köszörülök, majd egy mély sóhaj után nyitom ismét néhány szóra ajkaimat. – Nem is szeretnék sokáig zavarni, csak – vonom meg a vállam kisfiúsan. – Tudod – engedem szét karjaimat egy pillanatra, majd ismét összefonom őket. – Tudni szerettem volna, hogy jól vagy – dőlök kicsit előre, hogy megtaláljam a fekete szempárt. Teljesen megértem, hogy elküldött aznap este. A hirtelenséggel kapcsolatban volt némi kifogásom, de megértem. Ha szeretne róla beszélni, akkor partner leszek benne, de azt sem bánom, ha a szőnyeg alá söpörjük a témát mérhetetlen kellemetlensége miatt. Szeretném, ha nem változna semmi. De egyrészt tudom, hogy ez lehetetlen és az elvárás borzasztó önző lenne részemről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Mit mondhatna erre? Ne gondolkozz! Csak mond az igazat. Cseng fülébe saját hangja olyan keményen, hogy még pillái is megrebbennek tőle. Büszkén vállalta, hogy ő mindig az igazságért és a jóért harcol a maga módján és szüleitől is azt tanulta, hogy az igazság és őszinteség olyan kincs mely felszabadít ahelyett, hogy lelki zsebeit húzná. Nem hazudhat. Finomítania viszont mindenképp kell, hiszen mellettük ül Imola aki még a késélű valóságot nem értené és erre tekintettel lesz mindenek felett. - Nem voltam - kezdi megrázva fejét és felemelve kezét, jelezve, hogy még van folytatása mondanivalójának - Nagyon nem, de ez nem a te hibád, hanem az enyém - néz sötét szemével pár pillanatig a zöldekbe - Félreértettem a jeleket és ennyi - vall színt őszintének ható hangon. Amit mond ráadásul végső soron a helyzet jelen állása szerint akár igaznak is tekinthető. Mentesíti a férfit a bűntudat súlya alól és ez a lényeg. A többi pedig szeresse bármennyire is, nem rá tartozik. Érzéseivel hősnőnknek kell megbirkóznia. Felnőtt nő, aki átélt már egy visszautasításnál sokkal szívszaggatóbb és lélekölőbb dolgokat. Egyet még aznap megfogadott, nem enged senkit közel ismét magához ilyen botor módon. Nem éri meg sem a megaláztatás, sem a tény, hogy annak ellenére, hogy arra törekszik mindig, hogy segítsen másokon, most akaratlan ártott Sándornak. - Egy dolgot kérek csak - pillant ellenőrzés gyanánt Imola felé, aki nézelődve, saját gondolataiban elmerülve eszegeti a linzere utolsó falatkáit - Felejtsd el, rendben? - ejti ki következetes hangsúllyal a kemény szavakat, miközben szívét remegni érzi az azt átjáró fájdalomtól. Egy repedéssel több lett rajta. Ennyi történt. Van már rajta pár ehhez hasonló és két sokkal mélyebb is de ettől még ugyanúgy dobog állhatatos erővel, szenvedélyes hittel és minden nappal csendben gyógyul, ahogy Imolára néz. Ez nem a vég, csupán egy következő újrakezdés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Kérlelőn húzom össze, amolyan kiskutyamód szemöldökeimet, hogy zöld szemeimmel mélyen a másikéba tudjak nézni. Hallgatok, nem sürgetem. Ha nem akar róla beszélni, azzal sincsen probléma. Csak mosolyogni lássam. Utoljára? Lehet. Valószínű. Szemeim szűkülnek, a ráncok meggyötörten gyűlnek körülöttük, miközben alsó fogsorommal harapok felső ajkamba zavartságom egyértelmű jelenként. Borzasztó nehezen engedem el a dolgokat. Érzéketlen, esetlen óriásnak tűnhetek, de valahol mélyen megráznak az ilyen jellegű dolgok. Sosem voltak kapcsolataim, barátaim. Még a családom is inkább úgy döntött, hogy köszönik szépen. S ez – minden mártírkodás nélkül – mind az én hibám. Én nem láttam meg a fényt egy-egy lányban, nem adtam esélyt a barátoknak és a szüleimmel sem veszem fel a kapcsolatot. Ennyi év után sem. Azonban minden hanyag tettem fáj. De el kell engednem ezeket az érzéseket, mert így döntöttem. Így döntöttünk. Nekem nem ez az élet kell, pedig fáj elengednem a nőt. Nem látom magam előtt a képet, miszerint gyerekkel a karomban sétálgatok a nappaliban. Iskolába íratjuk, megsiratjuk a szobaajtóban, hogy elköltözött. Aztán együtt élek valakivel. Én még ezt nem látom. Elektrának pedig nem rám van szüksége. De vajon el tudom vajon teljesen engedni ezt? Nem. Nem hiszem. Még pedig azért nem, mert képtelen vagyok az ilyenre. Még annak a gondolatára is összerezzenek, hogy a második évfolyamos gyógynövénytan záróvizsgán véletlenül mangóliát írtam magnólia helyett. Vagy azt, hogy az egyetem első napján nem mosolyogtam vissza egy lányra a reggeli közben. Így nem várom el magamtól, hogy ez az érzés elillanjon. Marni fog mindig is a lelkiismeret, hogy miattam szakad meg a kapcsolatunk. Mert nincs mit szépíteni ezen; vége.
Mikor Elektra megszólal kitágulnak pupilláim, s érdeklődőn fordulok felé. Nem szeretnék belemenni, és angolosan hozzátenni, hogy „nem, az én hibám”. Kedves tőle, hogy próbál menteni a felelősség alól, pedig mindketten tudjuk, hogy ez Szigethy sara. Csendesen, fájdalmasan hümmögök, hogy megértettem, amit mond, de nem teszek hozzá semmit sem. Nem tudok érdemében. S ilyenkor bölcsen hallgatok.
– Igen? – szólal meg mély baritonom a nő kérésére. Ellököm magam a padtól, majd a nő fölé magasodva teszem zsebre kezeimet, miközben lágy, fintorszerű mosollyal megcsóválom a fejem. – Ezt nem tudom megígérni – felelem őszintén. Jobb kezem megrándul zsebemben, amint majdnem előveszem onnan megsimíthassam a nő vállát, de végül nagyot nyelek, és visszafogom magam. Azt hiszem, hogy ezzel csak rontanék a helyzeten, és megnehezíteném az elválást. Csak nézünk egymásra, és mindketten tudjuk, hogyan tovább. Barátságos mosolyt erőltetek kreolszín vonásaim közé, miközben tovább haladásom irányába tekintek. – Én… - mutatok esetlenül a Mennydörgő utca felé. – Megyek is – fejezem be némi késéssel a megkezdett mondatot. Ezután, mintha várnék valamit állok még néhány másodpercet szeretett riporternőm előtt, majd egy pillanatra Imolára tekintek, intek neki. Végül vissza az édesanyára. – Vigyázz magadra! – szorítom össze ajkaimat, ahogyan először szemeibe, majd a földre, aztán újfent szemeibe tekintek. Nem mondom, hogy „majd beszélünk” vagy „majd látjuk egymást”, mert nem tudom megígérni, hogy így lesz. Lassan kezdek hátrálni, hogy most a kapun keresztül távozhassak. Nyikorogva hajt fejet akaratom előtt a bejárat, amit gondosan bezárok magam után. Még egyszer a Rothstein család felé fordulok, félszegen intek egyet, majd dzsekimet összehúzva, a nap felé hunyorogva sétálok tovább, miközben zsebem mélyére rejtem kezeimet. Megkönnyebbültem? Aligha. Mindenesetre, magamban megköszönve az elmúlt időszakot szedem komótosan hosszú lábaimat. Még mielőtt teljesen elnyelne az utca, vállam fölött pillantok vissza, és egy halvány mosollyal biccentek a játszótér felé. Veszek egy mély levegőt, és hagyom, hogy eltűnjek a szemük elől. Ég veled, Rothstein Elektra!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Kis gombóccal a torkomban állok fel, és indulok a táncolók közé. Biztosra veszem, hogy a lábára fogok taposni. Ha nem is sokszor, egyszer biztos. Lassan indulok a parkett felé. Azonban úgy tűnik nem csak én félek, hiába volt Elijah az, aki először felhozta a táncot. Ahogy megtorpan, egy pillanatra próbálok én lenni a bátrabb, és előre lépek párat. Ám hangját meghallva vissza is fordulok partnerem felé. Egyáltalán nem vagyok rá mérges, amiért várna még a tánccal, talán kicsit meg is könnyebbülök, hogy van időm még felkészülni lélekben. Majd mikor kifelé indul, kis habozás után követem. Ahogy kilépünk a sátorból visszatérnek a színek. Ruhám ismét felölti halványkék színét, a hajamat pedig ismét barnának látom a fekete helyett. Ismét pislognom kell párat, mire a szemem hozzá szokik, hogy megint kint vagyunk, normál körülmények között.
Kicsit félre húzom Elijah-t, hogy más járkálóknak ne álljuk el az útját. Rajtunk kívül azonban nincsenek kint sokan, pár korán hazainduló, vagy későn megérkező diák csak, aki ki- vagy belép a sátorba. Most érzem csak meg, hogy az este egészen hideg lett. Karjaimat összefonom magam előtt, s mintha kicsit közelebb is húzódnék Elijah-hoz.
- Jó hideg lett - szólalok meg végül. Kicsit meg is borzongok, mint bizonyíték.
A zene kihallatszik a sátorból, de ezen kívül egészen csönd van. A szél se nagyon fúj, csak egy csöppet rázza meg a faleveleket néha. Én sem szólalok meg többet egy pár percig. Ennek azonban most nem a félelem az oka, vagy az, hogy kínos lenne a légkör. Csak élvezem a csendet, a nyugodtságot. A gombóc is eltűnt a torkomból.
- Mi lenne, ha itt táncolnánk? - jut hirtelen eszembe. Nem is várok, rögtön a szembe fordulok a fiúval, és felé nyújtom a kezem, ezzel is kérdezve őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Táptáráp-táptáráp mindjárt megérkezünk! Annyira várom már, hogy megnyunyózzam az én kis tesókámat! Sokáig tartott mire rávettem anyuékat, hogy nekem TÉNYLEG kollégiumba kell mennem, és egészen véletlenül pont Bogolyfalvára. Nem, nem azért, mert ott van Polli! Hanem, mert nagyon jó előkészítő és után milyen jó lesz bekerülni az iskolába úgy, hogy már ismerem a környéket. Valamiért ezt nem nagyon akarták elhinni, de a sokadik kiscicaszem és/vagy hiszti után csak belementek ebben is. Lám-lám, ilyen drágák az én őseim.
- Nyughass már, Áron! - mondom a kis puffskeinnek, aki amúgy csak nagy szemekkel mered rám. De mivel én izgek-mozgok a kabinban, úgy tűnhet, mintha a kis állatkám csinálná. - Mikor érünk már oda? - kérdezem a mellettem ülő megszeppent kisfiútól, akinek úgy néz ki, hogy nem vagyok szimpatikus annyira. Legalábbis alig-alig válaszolt a kérdéseimre, amiket feltettem neki és most is csak félve vállat von. - Áh, veled se megyek sokra, Gellért - fintorgok egy kicsit és lassan csúszni kezdek lefelé az ülésről. Már a hátam közepe éri az ülés szélt és csak a fejem van fenn teljesen. hihetetlen mértékben unatkozom. Közben azért valahogy felügyeskedem Áront, hogy ne essen le, én pedig lecsusszanok végül a padlóra. - Áááá, uncsi - pattanok fel, majd már azt nézem, hogy Gellért fején kívül, mire tudnék felmászni, amikor is lassítani kezd a vonat!
- Juhiiii, megjöttünk! - lelkendezek és máris lerángatom a bőröndöm az emeleti tartóról. Felpattintoma zárat és elkezdem belehányni a dolgokat, amiket az út során elővettem. Szóval sok csokipapír, néhány ruha, amivel bebmutatót tartottam Gellérnek, játékfigurák, néhány ilyen-olyan könyv. Erősen beszuszakolok mindent és vadul nyomom le, hogy ne buggyanjon ki semmi sem az oldalán.
- Gellért, gyere már és kapcsolt be ahol kell. Légyszi - mézes mázos mosolyt engedek meg, amire ő egy nagy sóhajjal ugyan, de feláll és segít elzárni a cuccaim. - Köszi! Irtó jó fej vagy, de most megyek, majd talizunk! - vigyorgok rá, és elindulok, magam mögött húzva a cuccom, hogy elsőként szállhassak le a vonatról. Mivel még mindig nem értünk oda, ez simán megy, a többiek még csak pakolásznak, készülődnek. Megnézem magam az üvegben, megigazítom a kócos hajam, amennyire tudom, de a végén egy legyintéssel hagyom a fenébe. Polka így is meg fog ismerni! Végül csak megállunk, én pedig szinte leugrok a peronra. Azonnal kutatni kezdem az én édes tesómat, miközben megindulok a kijárat tábla irányába. Csak nem mögöttem lesz! Ééééés nem! Meglátom őt, ahogy a hajába kap a szél, én pedig mindent eldobva rohanni kezdek felé. Ami csak azért baj, mert ugye közben mindenki leszáll, és szlalomoznom kell meg sűrűn "bocsi-bocsi"-znom. El is taknyolok hirtelen, de már fel is pattanok és a dühösen utánam kiabűló férfire ügyet sem vetek, akiben fennakadtam az imént. Már csak pár méter és moooost a karjaimba zárom fülig érő mosollyal a tesóm!
- Polka, Polka, Polka Polllllllkaaaaa - szorítom lyan erősen, amennyire csak tudom. Persze aztán gyorsan észbe kapok és elengedem, nehogy valami gondja legyen a szeretetcunamimmal. Alig bírom türtőztetni magam és végre, itt vagyok!!!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Beégek, mint a tüzifa, aztán majd csak nézhetek. Nekem kellene itt most határozottnak lenni, mint annak a magas, tüsihajú srácnak mellettünk nem sokkal, ahogy megfogja a partnere kezét és odavezeti a táncolók közé. Finoman perdít rajta egyet és már ropják is, mosolyognak, nevetnek. Ezzel ellenben én itt állok, nézem őket, pár lépést tettem, majd Betti is, mintha ő lenne a bátrabb. Nem látom rajta, hogy annyira félne, mint én és ez valahol zavar. Nem, nem akarom, hogy ő jobban féljen, csak olyan fura. Nagyon. De én is, elvileg ezt már ismeri és meg is szokta, nem vagyok átlagos, kicsit sajátos, kicsit mindenes. Lehet azzal sincs gond, ami most történik, sőt mi több, nem kell mindenkinek táncolni. Sokan esznek, iszogatnak, beszélnek, a mi koktéljaink is elfogytak de nekem ez is túl édes volt, érzem, hogy összeragad a nyál a számban és csak szomjasabb lettem, mint eddig. Így, nem hozok fel egy újabb kör ötletét, meg mert amúgy is, kicsit lefagytam. Oké, ez ciki.
- Bocsi, bocsi – szabadkozom kifele menet aki mellett el próbálok oldalazni, majd aztán tőle is, hogy miattam kellett eljönnie. Amint kiérünk, látom, hogy közelebb lép hozzám, de rajtam nincs zakó, hogy ráadjam, mint az úriemberek. Én is fázom kicsit, sőt, most, hogy kint vagyunk, bele is borzongok, de óvatosan karolom át a vállát és próbálom ezzel melengetni. Aztán rájövök, mit művelek és elengedem, zavartan köhintve. Ég a fülem is, de ezt a mozdulatot is a felsőbb évesektől lestem na.
- Egy kicsit, igen – bólogatok. Még nincs durván ősz, szerencsére. Az kellene még, akkor még azon is aggódhatok, hogy megfázik, miattam. Elé lépek inkább, leküzdve a lelkiismeretem, hogy beszélni fogok. Tekintetét megkeresve mosolyodom el lágyan, próbálom mutatni, hogy az előbb gyáva voltam, de most nem.
- Ne haragudj, hogy ki kellett jönni miattam. Ha szeretnél visszamenni, egy pici szusszanás után elkísérlek – nem akartam idő előtt elszakítani az élménytől, persze, hajnalig sem maradhatunk, de más ez akkor is. Elhallgatok, ő is csendben van és nézem, ahogy páran elindulnak haza, tovább, páran a sátor környékén beszélgetnek vagy csak elbújtak, egymással lenni. Érdekes. Hangja szakít ki a bambulásból, megilletődve pislogok párat.
- Itt? Táncolni? – pillantok le a kezére, mert azt hittem, nem komolyan gondolja. És de. Váratlan ért és aprót nevetek, de nem ellene. Annyira abszurd lenne, ha odabent nem megy, itt meg… végül is, nincs tömeg, nem erre jönnek, ide talán nem is látnak. Óvatosan fogom meg a kezét, a másikat pedig, a derekára helyezem – és akkor, megint jöhet a zavar. – Miért is ne? – próbálom kihallani, milyen zene szól, majd végül, lassan lépkedve kezdem el vele a táncot. Vagyis, próbálkozom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Vééégül is, igen. Én a hmm… én mikor még alsóbb éves voltam, akkor futottam sokat, amikor valaki piszkált vagy megijedtem. De nem lett belőle hobbi, inkább sétálós vagyok – abból lehet sok is, meg túra is, mászással, mindennel. Régen voltunk ilyenen, otthon fel kellene vetni, még nem is kell külföld, van annyi hely ebben az országban, ami hegy meg domb, hogy bőven jó, az erdőkről nem is beszélve.
- Igen? Na, egyszer csak megnézem, de ugye nagyon nem lehetünk kint éjjel – főleg, hogy nem itt lakom, a kastélyba kell érnem, még ha mindjárt nagykorú is leszek. Mondjuk nem tudom, akkor is van-e valami időpont, amire jó, ha odaérek egyszer és akkor mehet a pizsi fellövése. – Én a városokban is elsétálok, vagy valami kirándulóhely. Leginkább családdal szoktam, vagyis inkább anya, mert apa sokat utazik – nem bánkódom már, ez ezzel jár, cserébe, sok szép helyet lát és el-elszokott minket venni. Anya sem vitázik vele már annyit, sőt, megbékéltek, azt hiszem. Ami nagyon is jó. – De ez tetszik. Pukk, ott sem lenni. Csak nagyon úgy érzem, nem menne – és akkor ne is erőltessem, ugye? Mert veszélyes, veszélyesebb, mint futás közben elesni, vagy lemaradni, nem is ajánlják, ha valaki nem biztos vagy gyenge varázsképességű. Elfogadtam, hogy vannak olyan szintek, amiket én nem fogok vagy nem szeretnék megugrani, mert nem nekem való. A kis, borzongatós megjegyzésére biztos nem arra gondolok közben, amire ő utalna, de megértem.
- Egy mérges kutya. Gyorsabban fut, mint én – mert városban kergetett már meg kóbor eb, a legtöbb persze ott kaját kunyerál és elrohan, de vannak kivételek. Kiszökött, rossz a kerítés, ahol van, ilyenek. Meglássuk, mennyire leszek én majd éjjel sétálós. Inkább olvasok, ha úgy van.
- Juj, azt néztem, de nagyon bonyolult – az ásványokra célzok, gyógyítani jobb, ha én csak valami orvosos játékban fogom megtenni. – És hogy-hogy elvetetted? Nem tetszik? – vagy valami más az ok? Persze, attól még, mert a családja ásványokkal foglalkozott, nem kötelező, én sem lettem pilóta, apa után.
- Hogyne, az nem is olyan. Diákmunkának jobb, nem? – nekem nincs, nem költök sok mindenre, beosztom a zsebpénzem, vagy épp gyűjtöm, ha valami ünnep van. Nem vagyok eleresztve, elég az, ami van. Bőven, így maradjon a tanulás az első, amikor meg nem azt csinálom, akkor a szórakozás. Ahogy sorolni kezdi a dolgokat, egyszeriben jelenik meg előtte az, amit elképzelt. Ismerem mi ez, mesélte is talán, de látni nem láttam még. Nevetve nézem, ahogy váltakozik, még ujjam is nyújtom az egyik felé, majd bólogatok.
- Nagyon menő! – szólok közbe, a vízzel való játékra. Hát, ilyenem sem lesz. – Hát én is így vagyok vele, hogy ami leköt, az nem olyan komoly meg hát nem is igazi, itt nem lehet. Nem gondolok erre állandóan, csak mikor a többiek magyarázzák, hogy mennek a kviddicsre meg aurornak, én vakarom a fejem. Szerintem, majd jönni fog, mi leszel. Az állatokkal ha jó minden akkor esetleg, az?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Amikor otthon volt az iskolai szünetben együttes erővel próbálták meggyőzni a szüleiket, hogy bizony Pannának sokkal jobb lenne ebben az előkészítőben, mint a tataiban. Azonban ők valamiért hajthatatlanok voltak, mindig csak ugyanazt mondták, amit az elmúlt években olyan sokszor: nem lehet, mert Pannának még itthon van a helye. Akárhogy forgatta a szemeit, érveltek, ellenkeztek mind a ketten, egy egész tanévközi szünet sem volt elég arra, hogy együttes erővel meggyőzzék a két nagy Pé-t, hogy a legkisebb P-nek szüksége van a hegyi levegőre, no meg a bogolyfalvi tavakban élő kacsák megismerésére. Elvégre ki ne akarna suli után kacsákhoz járni, nem igaz?
Nos, az ősök nem így gondolták, így Pollikának fülét-farkát behúzva, egyedül kellett visszakullognia az iskolába. Számolta is, hogy már csak néhány év és nem mondhatnak többé nemet, elvégre miután betöltötte a 14-et neki is mennie kellett. Csak aztán belegondolt, hogy az igazából még milyen sok idő. Az iskolába érkezvén a Panna projektet okozta bánatára még csak rárakódott az, hogy új házvetetőket kaptak, akikkel nagyon nehezen tudott mit kezdeni. Messziről egészen szimpatikusak neki, de direkt kerüli az alkalmat, hogy a közelükben legyen. Meg ki fogja beismerni, hogy kezdi kedvelni őket? Na ugye.
Viszont! VISZONT! Ettől nagyobb öröm nem érhette volna Pollit, mint a múlt heti bagoly a szüleitől, miszerint mégis megengedik, hogy a húga ide járhasson. Először azt hitte, hogy csak viccelnek. Meg másodszor is amúgy. Teljesen hülyének nézték a reggelinél, amikor harmadik olvasásra felfogta, hogy teljesen komoly a dolog és sikítva Sári nyakába ugrott, hogy aztán átvágtasson a Levita asztalához, hogy Liliébe is beleugorhasson, majd végül tett egy tiszteletkört a Navinénél is, hogy Marcinak is külön elmesélje. A rellonosokhoz nem mert odamenni, hogy Olcsinak is elújságolja, de a hangerejéből valószínűleg már ő is hallotta - meg valaki azt kiabálta onnan, hogy ‚kussolj már, nem lehet tőled enni‘, de ez őt azon a reggelen egyáltalán nem érdekelte. Különben is csak a visszhang erős.  Azóta le sem lehet lőni, számolja vissza a napokat, hogy találkozhasson Pannával.
Az ő Pannájával.
Lopott neki a legfinomabb mézes kekszből, amit a reggelihez adnak és még ő is megeszi, mert végre meg tudja kóstolni. Nem tudja, hogy az előkészítőben is ugyanazok a manók főznek-e, még sosem járt ott. Kabátzsebébe csúsztatva a kincset toporog az izgalomtól, ahogy befut a vonat. Nem ért ki túl sokkal hamarabb, valamiért nem szívesen engedik az állomás közelébe - pedig most nincs oka szökni.
Ahogy a morajló tömeg lezúg a vonatról rájön, hogy itt veszély van, így a peron mellől inkább az állomásépület irányába húzódik, mert nem szeretne a közelükben lenni. Túl sokan vannak, túl hangosak, túl gyorsak, túl közel jönnek. A folyosón már megszokhatta volna,de akkor sem szereti.
Ebben a szeles időben jobb távolabb lenni tőlük. Izgatottan kémleli az embersereget, hogy merre van az ő kis szőke másik fele. A többi csak díszlet, nem miattuk van itt, azonban nem látja. Ugye nem késte le a vonatot? Mi van, ha mégis átverték?
Épp kezdene elszontyolodni, amikor meghallja a nevét. Vigyázzba húzza magát, kezeivel izgatottan kalimpál. Ez Panna hangja. - Panna? - Kiált a hang után, hátha megtalálja, mint a denevérek. A már csökkenő tömegbe tesz néhány lépést, amikor megpillantja húgát éppen feltápászkodni a földről. Épp csak feldolgozni van ideje a látottakat meg nagyot szisszenni, amikor egy hatalmas ölelést kap, és ő maga sem tud mást tenni, mint szorosan a karjaiba fonni Pannát. Érezni a samponja illatát, az otthoni öblítőjüket. - Úgy hiányoztál. - Nyüsszögi még mindig magához vonva, majd ő maga is elengedi, de az arcáról nem olvad le a mosoly, a szíve még mindig hevesen ver. - Hogy vetted rá Anyáékat? Hány hétig nyígtunk érte... követeltük... érveltünk... - Sorolja a fejét illegetve minden listapontra. Nagyon fárasztó volt. - A cuccaid? - A felelősségteljes nővér már tudja, hogy arra vigyázni kell. Gyakorlott önálló nagylány. -

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Tényleg nem elmondható az az izgalom, amit a Polka iránt érzek. Nagyon sokat voltunk együtt, és szerintem az egész világ legjobb tesói vagyunk, még ha tudom, hogy neki vannak bizonyos hiányosságai. Na, de kinek nincsenek? Ő inkább más egy kicsit, szerintem több is, mint a legtöbb ember és ez nekem elég. Talán emiatt is van, hogy majdnemhogy ikreknek - igaz kétpetéjűnek - néznek néha minket, mert én gyorsabban növök. biztois a sok fára mászástól van. Az, hogy kijön elém biztosan megterhelő számára, nem annyira szereti a zajos helyeket, de ebből is látszik, hogy mennyire vagyunk szíve csücskei egymásnak. Én például még az is elviselem, hogy Gellért nem igazán foglalkozik velem az egész úton, és ezért nem szólják meg a szülei. Pedig a fiúknak kéne szórakoztatni a lányokat, nem? Vagy amúgy akkor mire valók, hmm? Mindegy. Már csak azért is is, mert megérkezünk és egészen gyorsan a karomba zárhatom az én édes nővéremet! Már látom, ahogy észrevesz és integet, én pedig a feltápászkodás után rárohanok, mintha száz éve nem láttuk volna egymást. Még az is lehet, hogy így is van! Csak a szüleink valami aletrnatív dizembióba, vagy mibe tettek, ahol lassabban telik az idő, mint ebben a dibezimóba! Végül nullára csökken a távolság közöttünk és mosolyogva alélunk el egymás karjaiba. Hát én hogy imádom őt, agyon tudnám szorítani! Vigyorogva keresem vele a szemkontaktust, aztán gyorsan végignézek rajta, amennyire csak lehet. Minden a helyén, ő az én Polkám!
- Te is nekem! De most már itt vagyok és nem megyek el soha! - vigyorgok abba csudás kis pofijába. - Csak, ha te is elmész, háhá! - ugrok egyet, miközben kibújok az ölelésből. - Remélem jól tartanak, mert mindenkit megcsiklandozok, vagy... - vakarom meg a buksim, miközben a legnagyszerűbb tréfák váltakoznak sorra a szemeim előtt. - ...megyek az igazgatóhoz és bejelentést teszek, hogy az én Polkámmal ne szórakozzon senki! - vigyorgok és önkéntelenül is az egyik lábamról a másikra állok. Nem nagyon tudok megmaradni egy helyben általában, de most még izgatott is vagyok. Itt van Polka! Kérdésére elgondolkodom, de igazán nem tudom, hogy végül mi tört meg bennük. Talán belátták, hogy rosszabbul járnak, ha nem engednek el, nem tudom.
- Talán látták, milyen szomorú vagyok nélküled és nagyjából minden találkozáskor nyaggattam őket tovább. Nem tudom - vonok vállat. - De nagyon hálás vagyok nekik, még azt is megígértem, hogy csudajó tanuló leszek! - ebben azért nem vagyo annyaira biztos, hogy jó ígéret volt, mert még a végén be kéne tartani. Szerintem ezt csak úgy mondják az emberek, nem? Elkerekednek a szemeim és eltátom a szám, ahogy megijedek, hogy... gőzöm sincs. Várjunk csak... fent még bepakoltam, aztán hoztam magammal, még le is szálltam vele talán.
- Öööö, hát ott valahol - intek magam mögé. - Áron ott vigyáz rá, biztos - vigyorodom el és ezzel próbálom meggyőzni, hogy minden rendben van azzal a cuccal. Nem kell egyből kétségbeesnie neki. Nekem kéne, basszuska!
- Van már varázspálcád? És milyen a suli? Vannak már barátaid? És megmutatod, hogy hova kell mennem? - hát most megindultak a lábaim, szóval miközben rázúdítom a kérdéseimet, körbe-körbe járok körülötte. - Jó, menjünk el a cuccért, anyu úgyis küldött neked valamit. Valami borítékot, ott van benne valahol... vagy a zsebembe - kutakodni kezdek bennük, majd széles mosollyal előhúzok egy szanaszét gyűrt borítékot a jobb farzsebből. Kicsit kiegyengetem, meg ilyesmi és átnyújtom a tesómnak.  - A tiéd, nagyon vigyáztam rá! - elindulok a csomagért és Áronkáért, remélem meglesznek. Főleg Áron, miatta nagyon sírnék!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Sétálni is szeretek, de néha kell egy kicsit több, amikor nem annyira a környezetemre figyelek – nagyon nem a környezetemre figyelek egészen pontosan. Párszor bele is ütköztem emberekbe, amikor nagyon elgondolkodtam.
- Majd ha mestertanonc leszel, akkor lehetsz – vetem fel a dolgot, amolyan nyugtatásképpen. Ezt nagyon megtanultam. Igaz, hogy sose éreztem késztetést arra, hogy takarodó után kinn legyek amikor még a suliban laktam. De prefektusként nem ártott tudni, hogy ne akarjak büntetőmunkára ítélni nagyobbakat, mert nekik szabad lófrálniuk. – A kirándulóhelyek jók, pár helyet már ki is néztem magamnak, hogy majd ellátogatok oda. Valószínűleg hoppanálva, aztán majd ott sétálok. Amúgy attól még jelentkezhetsz a tanfolyamra, ott úgy is megmondják, ha úgy látják, hogy nem neked való.
Akkor legalább biztosan tudná, hogy tényleg menne-e neki vagy sem. Hiszen szakemberek nézik, figyelik, vizsgálják, ők pedig ritkán tévednek. Magával kapcsolatban meg lehet, hogy kishitű.
- Az ásvány része tetszik, az hogy emberekkel kell nagyon foglalkoznom, az nem – nem mondom ki, hogy az nem tetszik, hogy hozzájuk kéne érnem. Felszolgálóként ugyanis nem kell. Csak kiviszem a dolgokat és ennyi, nincsenek érintések a dologban. De egy orvos, az megvizsgálja a pácienst és nem csak ránézés alapján diagnosztizál.
- Van, aki nem csak diákmunkaként gondol rá. Meg van aki benne ragad – jegyzem meg. Nekem tényleg nincs a tervbe véve, hogy örökre ebbe maradok, de ha végül úgy alakulna se lenne semmi gond. Szeretem a munkám. Aztán elkezdek bohóckodni a vízzel, az egyik formát el is irányítom a fiú felé, hogy ha szeretné akkor meg is tudja érinteni. Olyan, mint valami vizes lufi érzetre. Nagyon mókás.
- Na azokra tuti nem mennék. Kviddicsre, meg aurorira. Kizárt dolog. Eszméletlenül szép meg klassz meg tiszteletreméltó hivatás, de nagyon nem nekem való – rövid ideig ugyan eljátszottam az aurorság gondolatával. Tartott körülbelül két percig a dolog talán, aztán jót vigyorogtam az egészen és mentem tovább a gondolataimban. – Hm, végül is, igen, az lehetne. Elég sok mindent lehet csinálni velük kapcsolatban. Ha meg valami vízi kutatóakármi lennék, akkor még az elememnek is hasznát venném. És milyen egyéb hobbijaid vannak? Volt elképzelésed kis korodban, hogy mi szeretnél lenni, még a mugli világban?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Ha tudná Benő, hogy most mit érzek az irányába, akkor valószínűleg elsajátítaná a fává változás mesés képességét, mert tudja, hogy a természet bántalmazása ellen vagyok. Történt ugyanis, hogy egy hülye vitában, hülye fogadást kötöttünk, amit én hülye elvesztettem, így most egy hétig morcossal kell élnem. Nekem. Vele. És ezt totálisan komolyan is gondolta. De nem ám úgy, hogy mondjuk én költözök a vadőrlakba, és akkor papás-mamást játszunk a kutyákkal, hanem, hogy a kis dögöt költözteti bele az életterembe. Most otthon van nálam a kis tálja, az a párna cucc, amint aludnia kéne, de persze nem ott alszik, hanem a fejemen. Én amúgy teljes mértékben kutyás vagyok, de Morcost nagyon nem kedvelem, mert ő egy bokafogó, és mert mindig ugat, és mert Benő azért hozta el a menhelyről, mert azt mondta, meglátott benne engem. Leginkább ezért nem leszünk mi soha jóba a kutyával.
De ha már le lett paterolva, hogy szitterkedjek felette, akkor nem zárhatom be, mert az kínzás lenne, és mert már így is történt pár baleset Richárd antik bútoraival, inkább nem kockáztatnék. A kutyával felszerelkezve, kosárral a karomon, mint valami elfoglalt, de biofüggő üzletasszony sétálgatok a sorok között, hogy zöldségeket és gyümölcsöket vásároljak, mert ha Richárdon múlik, akkor csak húst fogyasztunk reggeltől estig. A középkorú férfiak szörnyűek, hát még az olyanok, akikkel együtt él a lányuk, aki csodálatos. Ez lennék én, ugyebár.
- Héló!
Húzom vissza a kutyát, aki most már harmadszorra meg rá az előttünk sétáló lánylábára. Nem megharapni szándékozik, hanem nyalogatni. Morcosnak mostanában ilyen bokanyalogató fétise van, nem tudom, hogy honnan tanulta, mert az feltűnt volna, ha Benő is ilyet művelne. Szóval a rászólás most a kutyának szólt, de lehet, hogy egy picit hangos volt, és a lány értékelheti úgy, hogy neki szóltam. Hoppácska.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Éppen egy üzletben sétálgattam(természetesen 100% bio cuccok voltak mindenhol, persze nem mintha bánnám) mikor is egy elég problémásnak tűnő kutyával találtam szembe magam. Nem, nem ilyedtem meg...csak egy kicsit...jó, majd' szívrohamot kaptam, de most nem ez a lényeg. Tovább sétáltam a sorok között, néha-néha megálltam néhány terméknél.Persze nem mintha olyan sokat meg is vennék...Mikor már legalább 15 perce tengődtem a sorok között, újra szembe találtam magam a kutyával.Hirtelen a kutyát vezető-legalábbis vezetni próbáló- nő, elég hangosan szólt...Hozzám?! Ezt egy pillanatra nem értettem, aztán rájöttem hogy a rakoncátlan kutyája elkezdte nyalogatni a bokám. persze nem igazán értettem ezzel mi baja lehet, nem is gondoltam arra hogy esetleg a kutyájához szól.Én hülye...persze már megszoktam.Elég sokáig gondolkodtam a válaszomon, közben mintha a nő(és a kutyája?) végig engem szuggerálna.Egy fél perc múlva rájöttem hogy válaszolni kéne, így elég fura hangon, kicsit értetlenül hátra fordultam és válaszoltam-az akkor azt hittem-nekem szánt kérdésre-bo-bocsi...én tényleg nem akartam-csak ezután kezdtem azon gondolkozni, hogy valószínűleg azt az ominózus ,,Héló!''-t nem nekem szánta...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

- Hogyan?
Értetlenül pislogok rá, mert nem tudom, hogy miért is mondja. Bocsánatot kér tőlem? De mégis miért? Hacsak nem mogyoróvajjal kente be a bokáját, vajmi kevés oka lehetne neki rosszul érezni magát, hiszen történetesen az én kutyám, vagyis egész konkrétan Benő kutyája az, aki rossz fát tett a tűzre. A nagy helyzet az, hogy olyan távol áll tőlem az állatokkal való foglalkozás, hogy az csak na, meg én a nagyobb testűeket szeretem, ezzel a pici verzióval olyan nehezen boldogulok. Talán tényleg igaz rám, hogy olyan vagyok, mint ő, mert néha egyszerűen magammal se találom a hangot.
- Nem neked szántam, hanem a kutyának.
Akit most is próbálok visszahúzni, de úgy tűnik nagyon tetszik neki a lány bokája. Esküszöm, csak vicceltem vele, hogy egy nap ez a kutya egy bokába lesz szerelmes, nem gondoltam volna, hogy tényleg meg is történik. Aztán nézd meg, hát kis híján képes elhúzni is, csak, hogy megkapja, amire vágyik. Erősebben fogok rá a pórázra, mert érdekes módon, ha Benő ott van, akkor nem csinál ilyet.
- Morcosnak hívják, okkal. De úgy tűnik, hogy a te lábad nagyon megfogta. Lehet jó íze van a bőrödnek, és azért.
Mosolygok rá viszonylag kedvesen - ez a másoknál sima mosolygás -, ám, ahogy megpillantom az egyik árus tekintetét, úgy jövök rá, hogy ez akár még zaklatásnak is beillene, és kislányokat ilyen szövegekkel szoktak elcsalni. De ha védekezek, az még gyanúsabbá tesz. Csodálatosan indul ez az ismeretségem is. A táskámba nyúlva egy csomag nedves törlőkendőt nyújtok át neki.
- A kutyanyál ellen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A nap első sugarai még nem is igyekeznek átszűrődni a komor felhők között, amik nem nagyon engednének nekik egyébként sem. Egymásba kapaszkodva úsznak az égen, és éppen rengeteg időm van végig követni a folyamatot, ahogy a társasház udvarán ácsorogva nyújtok, hogy a napsugarak küzdenek erőteljesen. Jobb karom pihen tarkóm mögött, bal karommal húzom előre felé, hogy az izmok kellően megfeszülhessenek, mielőtt váltanék. Lábaimat a levegőbe emelem, körkörös mozdulatokat végzek velük, majd pár másodperc helyben futás után, szélesen mosolyogva emelem fel a pórázt, hogy megindulhassunk. A még hideg levegő karcolja végig torkomat, majd érkezik úgy tüdőmbe, mintha szét akarná azt szabdalni, mégis kedves mosoly pihen arcomon, hogy ennyi idő után ismét visszatérhettem ahhoz, ami megnyugtat munka előtt. A futás segít egyben maradnom napközben: a nap indulása előtti pihentető kocogás, majd az esti órákban lévő stresszlevezető futás, amit Hádész szintén szélesen vigyorogva követ végig.
Tökéletesen mozgunk együtt a kihalt utcákon, míg végül a tempón, és légzésemen is lassítva kanyarodunk rá egy olyan ösvényre, amit erdő szegélyez végig, tökéletesen kijárt útszakasszal. Fejemet ide-oda forgatva csodálom az ösvényt, lépteim fokozatosan lassulnak, míg a végére már csak sétálgatunk. Ha szükséges megállok, megvárom, amíg kutyám szagmintát vesz, majd ugyanúgy felfelé pislogva indulok tovább, amíg a kezemen lévő óra nem kezd csipogni hangosan. Felszisszenve pillantok le rá, szomorkásan csillogó barnáim elé emelem, nyomom ki, majd indulok visszafelé futólépésben, hogy fejemben csak az az ösvény járjon. Akaratlan mosolyodom el, nem látok, s hallok, így talán ezért történhet meg, hogy nagyobb lendülettel megyek neki valakinek. A póráz kicsúszik a kezemből, Hádész zavartalan kocog tovább, míg észre nem veszi, hogy baj van, addig én automatikusan kapok a másik karja után, hogy egyikünk se essen el lehetőleg.
- Sajnálom, figyelmetlen voltam - engedem el a másikat, miközben fel sem pillantva hajolok le, hogy megsimogassam kutyám fejét. - Remélem nem okoztam nagy fájdalmat - sandítok fel az illetőre egy kedves mosoly mellett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

pár pillanatig értetlenül néztem rá, majd leesett.-basszuuus!-mondtam halkan. A nő nem nekem szánta azt a "héló"-t...hanem a kutyájának...csak én lehetek ilyen szerencsétlen? Áhh...simán.A kutya(aki nem mellesleg még mindig a bokámra volt tapadva) amúgy nagyon kedvesnek-és bokaszeretőnek- tűnik. A nő látszólag még nem teljesen értette, persze meg is értem...hihi. Ezután az óriási égés után még egyszer tudatosították bennem, hogy ezt nem nekem mondták...na mindegy. -ohh...oké-mondtam zavartan,majd megint a bokámat nyalogató kutyára lestem.Bociszemekkel nézett vissza rám, majd...majd újra nekilátott a bokámnak. Nincs mese, ez a kutya beleszeretett a bokámba...miközben ilyen magasröptű gondolataimba merültem, nem is vettem észre hogy a nő egy törlőkendőt nyújtott át nekem. Gyorsan elvettem és meg is köszöntem.-kö-ö-szi--mondtam kissé(jó nagyon) szaggatottan, s miközben próbáltam visszahúzni a bokámat, a nő meg a kutyáját a helyére,sikerült is megtörölnöm.-Egyébként Ágas Tamara vagyok...és te?-jaj...elküldtem tegezőbe...remélem ezért nem haragszik meg...jaj

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Észre sem vették, ahogy a Hold, bevégezve aznapi zarándokútját, tűnt el a fekete égboltról, hogy lassan átadhassa helyét a fényesen ragyogó társának. Anyja és fia egy egész éjszakán át görnyedtek a dolgozóasztal fölé, lázasan ecsetelve a probléma gócpontját és némán tanakodva a lehetséges megoldásokon. Kate ritkán kér segítséget Sebitől, nem szereti kiadni ujjai közül a munkát és pontosan ezért is becsüli meg annyira ezeket a pillanatokat. A hosszú órákban vele szemben ülő, barázdált homlokú kedves, de határozott asszony volt az, aki akaratlanul vált életének legmeghatározóbb alakjává, holott Kate magától sosem várta volna el ezt a megtisztelő pozíciót. Emlékszik, ahogy kisfiúként, még a londoni házban ott ült a nő mellett és el-ellesve munkájának részleteit, próbálta zsírkrétával életre kelteni ugyanazokat a véseteket. Akkor még nem, viszont mára már sikerült nevet szereznie magának a szakmában, így immár egyenrangú félként vehetett részt a közös feladatban.
Orrnyergét dörgöli meg, már ki tudja hanyadjára. Az útját szegélyező lámpák fényében homlokráncolva, kissé összeszűkült szemekkel próbálja kisilabizálni a kezében tartott régi könyv kopottas betűit, de közben gondosan ügyel arra, hogy a lapok közé tűzdelt jegyzetek a helyükön maradjanak. Lassan, olykor bizonytalan léptekkel halad a néhol egyenetlen úton, vállát makacsul húzza a rajta pihenő kopottas bőr oldaltáska, amiben ugyancsak a közös munka eddigi gyümölcse, valamint még a megfejteni való talányok pihennek.
Szemei lecsukódnak egy kósza pillanatra, míg elnyom egy ásítást. Lábai megállás nélkül viszik tovább, fel se pillantva követi a már berögzült útvonalat és fel se tűnik neki, hogy ugyanazt a sort olvassa legalább negyedik alkalommal. Ahogy a kövön pattogó karmok sem jutnak el a tudatáig.
Az ütközés ereje letaglózza és kibillenti a biztos pontból. Akaratlan nyög fel, arcán végigsuhan a fájdalom és a meglepetés egy különös elegye. Ujjai közül kiszabadul a könyv és a föld felé hullva, mint ősszel a fáról a színes, halott levelek, úgy szállnak mindenfelé a lapjai között megbújó jegyzetek hada. Tekintete a karját megragadó kézre zizzen, majd hálás sóhajjal nyugtázza jelenlétét.
- Semmi baj, én is - mondja kedvesen. Hangja egyből egyesül az őket körbe velő néma csenddel. Kékjei a szétszóródott lapokra siklanak, majd egy fáradt sóhaj kíséretében vezeti fel őket az idegen arcára, immár mosolyogva.
- Nem... - hangja azonnal elhal, szemei tágra nyílnak, ahogy a múlt szelleme néz vissza rá. Ajkai kissé elnyílnak egymástól, érzi, ahogy kiszárad a torka és képtelen megszólalni. Emlékek árja préseli ki tüdejéből a levegőt és mintha sajogni kezdene a gerince is…
Haláli lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Hogy a nap azóta kitűnt-e a sűrű és komor felhő tömegen keresztül? Hogy a kisváros éledezni kezd-e? Hogy az óra jelezte, menni kell, különben saját ügyfelemtől fogok elkésni? Hogy mindenki siet a dolgára, hiszen a nap elkezdődött? Hogy a férfi kezében tartott könyv lapjai közül szállingóznak ki a jegyzetek, miközben az hangos puffanással ér földet? Hogy ujjaim remegnek meg kutyám fején, ahogy simogatom? Apróságok.
Minden eltörpül. Pillanatokon belül törpül el minden ahhoz a férfihoz képest, akire barnáimat emelem aggódva a kellemetlen ütközés után. Az aggodalom kiszáll belőle, a felismerés ingoványos érzete költözik belé, ahogy a felismerés elér hozzám. Utolsót ránganak egyszerre ujjaim kutyám fején, aki a szerteszóródó lapok közül kap el egyet a levegőben, majd ül le múltam elé farokcsóválva, hogy elvehesse tőle. Az idő pillanatokon belül lassul le, így a körülöttünk lévő, munkába igyekvő emberek, az anyuka hangja, aki könyörög a gyermekének, hogy siessenek, mert elkésnek, elhalkul. Lassú, elnyújtott tizedmásodpercek telnek el, ahogy lelki szemeim előtt lejátszódó, múltbéli képekkel vegyített tekintetemet függesztem rá, miközben felegyenesedem, mást nem érzékelek. Az elhalkult hangok kerülnek teljesen ignorálás alá: visszhangot ver gondolataim között a hang, amely először megszólított, majd a képekkel társuló érzés maga üti fel a fejét minden porcikámban. A megalázottság érzete szánkázik végig gerincem mentén, hogy mindennemű próbálkozás nélkül maradjon is ott, amíg én teljesen felé fordulok.
Hosszú évek óta az első találkozás, amiről azt hittem sosem történhet meg. Hogy a hirtelen távozásának okára sosem derülhet fény, mert kiszakadt az akkori iskolai életből. A miértekre nem érkezett válasz, csupán a balesetről osztottak meg velünk lényegtelen információkat. Hosszú évek teltek el. Már nem ugyanazok a gyerekek vagyunk, mint akkor. A tágra nyílt kékekbe mélyesztem aranyló barnáimat, hogy ugyanazzal a bizonytalan, mégis biztos felismeréssel találjam szemben magam, mint ami bennem is tombol. Hosszú évek.
- Lafayette? - a név kúszik végig minden sejtemen, ahogy kiejtem ajkaim közül azt. Hangom tisztán, lágyan cseng közöttünk, az apró, féloldalas mosoly kedvesen ékesíti arcomat. - Tényleg te vagy az? - bizonytalan nevetésem hangzik fel, jobb kezem mozdul, hogy ujjaim furakodjanak tincseim közé zavartan.