Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Ismeritek a friss, ropogós alma hangját, amikor beleharap az ember? Hogyne. Ezzel a nesszel és mókusszerű, teli szájjal mosolyogva intek a kofának, kezemben a megrágcsált zöldalmával. Hátat fordítok neki, mélyet szippantok a bogolyfalvi levegőből, és – ha ez egyáltalán lehetséges – még szélesebb vigyor terül szét borostás arcomon. Hazajöttem. Figyelem, ahogyan kikerül néhány fiatal, akik csacsogva, kezükben egy elviteles kávéval vagy forrócsokival nevetgélnek. Végig nézek rajtuk, s konstatálom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Furcsa, ám egyben izgalmas, hogy újra a faluban vagyok, közel a kastélyhoz és mindenhez, ami régen voltam. Jó érzés. Akkurátusan emelem színtelen ajkaimhoz a zöldalmát, hogy újabb falattal soványítsam meg, majd bakancsos lábammal elindulok a magárus stand felé. Régebben lehetett wasabival bevont mandulát kapni, ami annak idején az egyik kedvenc csemegém volt, ezért kíváncsian csillogó fekete szemeimmel lépdelek az irányába. Sokan keresztezik utamat, de egyik kezemben az almával, másikban az egyre súlyosodó szatyorral kerülöm ki őket, hogy végre megpillanthassam az idős boszorkányt. Ismerős az öreg hölgy, és amikor felnéz rám szürke szemeivel, megcsillan bennük a felismerés.
– Hogy van ma, Norma? Mondtam, hogy nem szabadul tőlem – villantom meg fogaimat, majd néhány másodperc bájcsevely és a wasabis finomság megtalálása után a mellettem kutató nőre tekintek. Feje lehajtva, haja lófarokba kötve, bőrkabát és kedvemre való stílus. Elmosolyodok, majd megkerülve őt lépek a cukrozott gyömbérek felé, ám észreveszem, hogy nem hoztam magammal zacskót, az pedig a nő másik oldalán van. – Elnézést! Ne haragudj – kezdem rekedtes hangszínemen. – Adnál egy tasakot onnan? – fejemmel annak irányába bökök, arcomon kedves mosoly.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

A hanyag mozdulatra komolyabb ábrázatomat veszem elő, hiszen eszem ágában sem volt megzavarni őt a válogatásban. Inkább összeszorítom ajkaimat, amiknek szegletében már csak apró mosolymaradékok húzódnak meg. Fogaim közé veszem az almát, hogy szabaddá tegyem legalább egyik kezemet, és megindítom azt a zacskó felé, amikor a nő felém fordítja arcát. Ábrázatom a hitetlenkedő, a zavart és a vidám határain ugrál, egyik halmazból a másikba, kiveszem az almát a számból, az újonnan szerzett tasakos kezemben szorongatva tárom szét karjaimat, hogy magamhoz ölelhessem a régen látott jóbarátot. A gyümölcsöt tartó kezem kissé kiemelem, de a másikkal finoman fogom megtarkóját, ahogyan feje belefúródik kulcscsontomba. Egy pillanat töredéke csupán, de még nagyobb nyugalom száguld végig bennem. Eltávolodunk egymástól, majd széles vigyorral felkacagok. – Nem változol semmit, igaz? – még mindig karakteresen csípős. Fejemet csóválom, majd a bókra játékosan végig nyalom fogaimat, és nyelvemmel csettintve igazgatom meg színpadiasan bőrdzsekim nyakát.
– Neked sincs okod panaszra – bókolok vissza. Arra, hogy hogyan is kerültem ismét ide néhány másodpercre elhallgatok. Csupán a titokzatosság kedvéért; picit közelebb hajolok, majd sunyi mosollyal fedem fel magam. – Az Eridon ház újonnan választott házvezető-helyettese áll előtted – tárom szét karjaimat, s amikor ismét leengedem, beleharapok az almába. – Igazából az sem lenne hazugság – nevetek fel a mandulára. Kölyök korom óta az a kedvenc nassolni valóm. Még ha a hatodiknál ki is gyullad a fejem. Néhány pillanatig csak figyelem őt, majd amikor kínossá válik a boldog bámulásom, visszafordulok a mandulák fölé. – Mesélj te – mondom félig almával teli szájjal. – Nem láttalak a… – temetés óta. – Nagyon régóta – mosolygok kedvesen. – Mi jót csinálsz még Bogolyfalván? A Nagyvárosban lenne a helyed.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Mosolyogva csóválok ismét fejet. Dehogy kellene! Kifejezetten örülök, hogy ebben a változó világban, ezzel a millió történéssel a hátunk mögött még tudunk azok lenni, akik régen is voltunk. Zoli barátom Elekrája mindig feldobta az összejöveteleket. Még ha eleinte a fiús témák is voltak porondon, egy idő után a nő is megjelent, hogy együtt folytassuk az estét. Ugye stabil kapcsolatom nem sok volt, csak a kisiskolás szerelem Petúniával – aztán a rommá ment házasságom; de erről később. Ezért általában hármasban töltöttük ezeket a felnőtt estéket. Nosztalgikusan mosolyogva teszek néhány lapáttal a gyömbérből a zacskóba, majd mindent, amit összeszedtem Norma néni felé nyújtok. – Kifejezetten jól áll az újságírás – ejtek meg egy utolsó bókot. Régebben Zoltán vérét is szívtam Elektra szépségével, de mindig is tudnivaló volt, hogy azt, hogyha nem viselkedik, lecsapom a kezéről csak gyerekes csipkelődés volt.
Amikor a macsós színjátékom végére érek, boldogan felnevetek. – Tudod, vannak dolgok, amik nem változnak – kacsintok játékosan, és a fizetés végeztével mindent a nagyobb szatyorba dobok. – Ezt mégis hogy érted? – felháborodásom megjátszott, ám hangszínem egészen hihető is lehetne, hogyha a nő nem ismerne. Az igazat megvallva, nem kevés félsz van bennem az új pozíció miatt, de próbálom elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Óraadó tanárként már szerepeltem életem során, az ex-szel együtt vezetett bolt vezetésében is részt vettem. Ásványok után kutattam messzi tájakon, de… varázstanodai házat még nem volt szerencsém vezetni. Nagyon izgatott vagyok. – Ha belőlem és Zoliból indulok ki, akkor eléggé hamar beleőszülök – furcsa, hogy ő már nincsen. Elektrával alapvetően sok közös témánk volt, mégis leginkább barátom kötött össze bennünket. Nem szeretnék a múltban ragadni, abból még soha semmi jó nem származott, ám most jól esik kicsit úszkálni a nosztalgikus érzésekben. A gratulációra köszönetképpen fejet hajtok a magam, jellegzetes csibészvigyorával, majd a régi találkozás említésére megszelídül mindkettőnk mosolya. Tudom mélyen, hogy nem kellene ennyire finomkodva viselkednem, de mégsem engedem el a dolgot. Csak mély sóhajjal kínálom meg mosolyomat, és bólintok egyet, hogy; értettem, nincsen tabu.
– Az igen – húzom el egy elismerő mosolyra ajkaimat. – Majd egyszer körbe vezethetsz a szerkesztőségben. Vagy akár a rádióban – elvégre most már újra itt vagyok, és igen érdekes lenne, hogyha pont mi nem tartanánk a régre nyúló kapcsolatot. – Milyen témájú a műsorod? – kérdem, majd jobb kezemmel az egyik fűszerlevelet kapom fel, hogy megszaglászhassam.
– Nekem is jól fog jönni egy kis nyugalom – sóhajtok először kissé meggyötört módon, de nincsen időm ebben az érzetben maradni, mert egy ismeretlen tényező üti meg a fülemet; a kislány. Még egyet szimatolok lassan a levélből, majd a megcsócsált almát a nő mögötti kukába hajítom. Nem hiába; a sportolói múlt. Összehúzom a szemöldökömet. – Van egy lányod? – teltek az évek, persze. Nem is lenne meglepő, ha Elektra újra házasodott volna. Csupán meglepő az információ. Ábrázatom ellenére nagyon is örülök, hogy nincsen egyedül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Mosolyom szüntelen és felhőtlen. A nosztalgia hullámvasútjára felülve hagyom, hogy vigyen az érzés, hiszen régen éreztem hasonlót. Általában egyedül voltam vagy éppen új ismeretségekre tettem szert, ezért igazán különleges, hogy most régi barátom feleségével járhatom a piacot. A csípős, frappáns megjegyzésekre csak mosolyogva csóválom a fejemet. Mintha tegnap lett volna, hogy elváltunk egymástól. Mégsem lehet ugyanaz minden, elvégre Zoli nem fog felbukkanni közöttünk, hogy mégis mivel bolondítom már megint a kedvesét. Mindig is jól viselte a sajátos humoromat, amin más már régen megsértődött volna, ő kedvesen mosolyogva fejet csóvált. Mint ahogyan most én teszem Elektrával. Akit egy életvidám és erős nőként látok magam előtt. Más már biztosan összeroppant volna ennyi súly alatt, de ő kitart. Lenyűgöző.
– Pedig olyan büszke voltam rá, hogy közel negyven évesen még nincsen őszhajszálam – biggyesztem le játékosan az ajkaimat, majd tovább szagolgatom a leveleket. Szeretek elveszni az illatokban. Talán erre vagyok a leginkább érzékeny, ha ingerekről van szó. Meg a jó rock dallamokra. Az érintésekre hétköznapi dolgokként tekintek, noha nem is tudom, hogy mikor érintett meg valaki magától utoljára. Persze Elektra ölelésén kívül. Attól függetlenül nem tulajdonítok sok jelentőséget nekik. A szemek, az illatok és a jó zene tud felpezsdíteni. – Én? – kérdezem őszintén felnevetve, miközben egy marékkal teszek a zsályalevelekből egy újabb zacskóba. – Interjút? – kérdezek vissza ismét jókedélyű hitetlenséggel hangomban. Érdekessége jellememnek, hogy a hatalmas önbizalom csupán látszat. Nem is értem a nő kijelentését. Kishitű vagyok. Ki lenne mégis kíváncsi rám? – De csak akkor, hogyha utána eljössz velem vacsorázni – kacsintok bájgúnár módjára, habár semmi hátsószándékom nincsen. Ezt Elektra is jól tudhatja. Ismer engem. Ilyen igazi műmájer vagyok, aki szereti mutatni a macsót, közben meg… – Szigorúan szakmai estebéd lenne – teszem hozzá megjátszott komolysággal, majd a kislányra terelődik a szó.
– Imola – ízlelgetem a nevet. – Különleges – mosolyom meglepően elszelídül. Mindig is vágytam gyerekekre, csak valahogy úgy hozta az élet, hogy ők nem vágytak rám. Vagyis leginkább az anyukáik. A hihetetlen történetbe annyira belefeledkezek, hogy majdnem a stand pultja mellé támaszkodok, de idejében összeszedem magam, és nem lesz baleset a vége. – Milyen sorsszerű... – motyogom inkább csak magamnak, és egy elvarázsolt horkantással fordulok vissza a fűszerek felé.
– Alig várom, hogy megismerjem a kiscsajt – válaszolom. Habár látszik, hogy egy pillanatra elkalandozok. – Mész még valamerre a piac után? – kérdem érdeklődve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Mosolyom szüntelen Elektra társaságában. Fel-felkuncogok a néhány csípős nyelvű riposztra, miközben fejemet csóválva nyúlok ismét tárcámhoz, hogy a megvásárolni kívánt tételeket mihamarabb a többi közé tegyem. A szatyrot karomra húzom, hogy mindkét kezem szabaddá válhasson, így egyikben a tárcával, a másikban pedig a bankjegyekkel fordulok a nő felé. Féloldalas mosollyal kacsintok sajátos módomon, majd a kofának nyújtom a pénzt, és végre el is van intézve a mai vásárlás. A lakásomba nemrégiben költöztem, ugye, így még nem sok minden van benne a bútorokon kívül. A ruhákat is csak a franciaágyra volt időm kihajítani, mert egyelőre annyi üres minden, hogy képtelen voltam még jobban ténykedni benne. Az ex-feleséggel közös tulajdonban lévő házra emlékeztet még ebben a nyers formájában, és a nemrégiben már begyógyulni kezdett sebeket nem szívesen szakítom még fel. Furcsa az élet. Reménykedtem abban, hogy jó ismerősökbe botlok majd, elvégre sokan nem szívesen hagyják el Bogolyfalvát. Miért is tennék? Számomra még mindig ez a leggyönyörűbb hely a világon. Románia is szép volt a maga módján, csak amikor megtaláltam a férget az almában, inkább minden elhajítottam és szedtem is a sátorfámat. Kutatások miatt az Egyesült Államokban töltöttem sok időt, de csak lakókocsiparkban engedhettem meg magamnak állandó lakhelyet, mert Otília szinte mindent vitt. Így jár, aki szerelemből ír házassági szerződést. No, de inkább kanyarodjunk vissza jelenbe, ahol éppen vadalma módon vigyorogva kezdek bólogatni Elektra szavaira.
– A főztöd – törlöm meg jobb kezemmel bal szájam szegletét, miközben a szatyrot leengedem másik kezemben, s már a tárcát is zsebembe mélyesztettem. – Zseniális ötlet – teszem még hozzá, hiszen nem egyszer és nem kétszer csodálhattam már meg a nő főzéstudományát, most mégis minden más lesz. Csak ő, én és Imola. Jóleső bizsergés járja át testemet a finom érintésre, majd újfent bólintok egyet. – Akkor azt hiszem, ezt meg is beszéltük – indulunk meg egymás mellett, miközben hümmögve veszem tudomásul a női további programját a mai napra. – Motorral vagy? – kérdezem végül érdeklődve, amire ő meg is osztja velem, hogy nem tévedek, ezért bólintok egy nagyot és beszívva a szombati délelőtt friss levegőjét, és fejemmel egy irányba bökök. – Elkísérlek egy darabon. Nem szeretném, hogyha elrabolnának – villantom meg ismét fehér fogsoromat, majd tovább duruzsolva lépkedünk egymás mellett. – Ami pedig a házasságot illeti… – kezdek a sztoriba, csupán az alapfelállást elmesélve. Megosztom vele, hogy bizony csúnya váláson vagyok túl, és többek között ezért is tértem vissza ide, mert tudtam, itt mindig otthonra lelek. Sokat utaztam mielőtt arra adtam volna a fejem, hogy ismét bogolyfalvi lakossá váljak. Természetesen megpróbálom nem tragikusan előadni a történteket, noha egyértelműen megbújik minden mosolyom mögött, hogy nem volt egy leányálom az utóbbi egy év. Komótosan sétálva vegyülünk el a piactér tömegében, mint két régi jó barát. Visszatértem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Még mindig ide-oda verődik koponyámban a basszus, ahogyan a már szinte teljesen kiürült utcán szedem egymás előtt méretes lábaimat. Jópofa kis banda játszott ma este a pubban. Kár, hogy nem volt teltházas koncertjük. Megérdemelték volna. Ajkaim elgondolkodón lebiggyesztve, fejem lehajtva, kezeim pedig nadrágom hátsózsebében pihennek, ezzel egy elveszett bandukoló képét adva az esetleg mégis erre járóknak. Annyira késő nincsen, mégis a hideg sokakat arra ösztönöz, hogy otthon maradjanak. A kocsmában sem voltak sokan, ezért is volt jó, hogy Edu barátommal a mai napot választottuk, hogy legurítsunk néhány sört. Csak – ugye – ezt nem annyira egyszerű csak korsókban számolni hiszen, ha nagyon belemelegedünk a sztorizásba, akkor máris megy barátom jellegzetes kézmozdulata a pincérnek, hogy bizony itt az ideje egy jó feles konyaknak is. Jó bánatra és örömre. Más magyar a pálinkára esküszik, mi mindig is ezt ittuk, ha együtt csavarogtunk. S hogy a mai este sem maradjon komikus pillanatok nélkül, próbáltunk fiatalosabban csevegni a szemtelenül fiatal pincérlánnyal, amiből semmi más nem sült ki, csak az, hogy két vén majom vagyunk, akik próbálnak az ifjabb generáció nyelvén hablatyolni. Apró mosolyra húzom ajkaimat, s meg is nyalom azokat, hogy az esti szellő jéghideg bizsergést hagyjon rajtuk maga után. Oly’ sok minden zakatol nem éppen tiszta gondolataim között, és akarva-akaratlanul jelenik meg előttem a barna szempár. Látom a dühös tekintetet, ami legutóbb mély sérüléseket hagyott akkor teljesen összeomlott lelkemen, s még most is nagyot kell nyelnem, hogy eltüntessem a keserű érzést, amit az emlékkép magával hordoz. Lépteim óvatosak. Nem tántorgok. Annyit azért nem sikerült inni, de semmiképpen aggatnám magamra az amerikai elvonók „három hónapja tiszta vagyok” kitűzőjét. Csak élvezi a nevetésektől, bosszúságoktól és – persze – az alkoholtól kimelegedett testem a hűs időjárást, így még szét is húzom kabátomat, hogy jobban átjárhasson a mardosó hideg. Először mellkasom kapja a pofont, majd onnan, mint egy atomrobbanás terül szét egész testemben, hogy még ujjbegyeim is érezhessék a csípős hűvösséget. Mélyet sóhajtok újfent, hogy folytassam az utamat, ám igazság szerint még nincsen kedvem hazamenni. Gyönyörűek a fények, imádom az őszből lassan télbe áthajló illatokat, és az sem utolsó, hogy annyira steril ez az üres utca, hogy semmi nem veszi el a figyelmemet. Otthon más jellegű az üresség. Legfőképpen azóta, amióta sikerült szóváltásba keverednek Elektrával. Azonban most nem az ő képe néz velem farkasszemet, ahogyan megállok az egyik bolt kirakata előtt. Itt nem használtak mágiát, hogy kivilágítsák azt, így csupán az utcai lámpák fényében figyelem előttem kirajzolódó sziluettemet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Van az ittas szintnek egy bizonyos árnyoldala. Még ha nem is vagy satu részeg, akkor is vannak olyan furcsa pillanatok, amikor elönt a megmagyarázhatatlan mélabú. Esetemben persze nem beszélhetünk arról, hogy nem tudom, miért szomorkásabb a szívem a megszokottnál, de ahogyan egyedül ácsorgok a kirakat előtt, és a megfogyatkozott jókedvtől kissé gémberedetten látom képmásomat, mélyet kell sóhajtanom. Az üres utca és a gyér fények egy megkeseredett ember alakját adják vissza nekem, ami ugyan nagyon ismerős, de már régen láttam. A mögöttem lévő padtól kicsit előrébb lépek – így kis helyet hagyva magam mögött – közelebb a kirakathoz, és most kevésbé borostás arcomat simítom végig, mintha nem hinném el, amit látok. Mintha nem ismerném fel az alakot. Meg-megfúj a hűvös szellő, s annak ellenére, hogy kabátom már nincsen összehúzva, mégsem fázom. Legyen ez bárminek is betudható. Hogyan jutottam el megint idáig? Hogyan hagyhattam, hogy eljussak idáig? Dolgoznom kell az érzelmeim kinyilvánításán, mert az sem jó, ha elfojtom, és – a konyhában történt eset után kiderült, hogy – az sem megfelelő mód, ha kimondom szavaimat. Miért kell egy felnőtt férfinak ilyeneken agyalnia egyáltalán? Megkeseredettségem nem vált át a régről ismert agresszióba. Azt sikerült leküzdenem. Nem értem, hogy ezt miért nem sikerül. A nálam történt eset óta sok mindenen gondolkodtam; mégis mióta vagyok szerelmes Elektrába? Túl régre nyúlik vissza a kérdés alapja, és soha nem gondolkodtam még ezen. Hiszen tudtam, hogy számomra több, mint egy barát. Persze, mindig is tudtam, de szerelemnek soha nem mertem nevezni, hiszen oly’ sok szál köt össze minket, hogy attól félek lángra kapnak és szakítják meg kapcsolatunkat. Hinnék benne, hogy ez lehetetlen, de… most már nem szabad ennyire gyerekesen gondolkodnom.
Egy újabb idegesen szomorkás arctépés után fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy ideje tovább állnom, amikor szívem elfelejt dobogni. A hanghoz párosuló alak, akit magam mögött vélek a tükörben látni megfagyaszt, – s mivel reakcióidőm a konyaknak és a sörnek köszönhetően kissé meglassult, ezért – nincsen elég erőm gyorsan megfordulni, így már csak égető érintését érzem vállamon, miközben megkapom az utasításszerű kérést. Hallgatok. Mélyen. A levegőt zaklatottabban veszem, és Elektra tükörképét bámulva, figyelmesen fülelek. Állkapcsomat krokodilharapás erősségének megfelelő erővel szorítom össze, majd amikor eltalálnak a szavak, lehunyom… sőt összeszorítom szemeimet. A beszéd kezdete egy barátzónába taszító érzéssel fog el, és fájdalmas fintor ül ki arcomra, miközben majdhogynem előrébb lépek, hogy ne érezhessem magamon a finom ujjakat. Ezt a nő is érezheti, hiszen kicsit megmozdul felsőtestem, mintha elrántani akarnám, de végül maradok eredeti pozíciómban. Jobb kezemet szájamhoz emelem, hogy ajkaimat végig simítva fogadjam be a szavakat, majd egy hirtelen érzéstől vezérelten – amikor Elektra befejezi mondandóját – fordulok meg, hogy immár szemben találjam magam vele. Feketéim egyik barnából ugrálnak a másikba, majd egy szempillantás alatt emelem meg mindkét kezem, hogy tenyerembe foghassam finoman arcát. – Mit szeretnél, Elda? – suttogom nevét becézve ajkaiba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Eddig leginkább mattnak ható, fekete szemeimben fény csillan. Nem csupán annak köszönhetően, hogy az egyik közeli utcai lámpa immáron a történetünk főszereplőiként taszít minket a rivaldafénybe, hanem ez leginkább annak szól, amit a nő mond. Szüntelen fürkészem tekintetét, s amikor a szó elhagyja ajkait mintha kezdetleges mosolyban rándulna meg eddig megfeszült ajkaim széle. Izgatott tinédzserként állok előtte, és – ugyan eddig sem voltam szószátyár ebben a néhány percben – még mindig csendbe burkolódzok, mert érzem, hogy még nincsen vége a mondandójának. Nem is akarom, hiszen büszkeségem gyermekmód kuncog fel koponyámban, hogy végig szántson rajta az a gyengéd tűzzel átitatt érzés, amit Elektra szavai maguk után hagynak. Közel vagyok. Nagyon közel. De a suttogó szavak teljes hangerővel csapódnak vissza dobhártyámon, hogy a mérhetetlen boldogságtól megsüketülve érezzem legbelül, hogy szívem masinisztája kiadta a parancsot; indulunk. Agyam zakatol, fülem cseng, mellkasom pedig felrobbanás előtti tüneteket produkál, ahogyan fel-, majd leereszkedik a mély levegővételektől. Amikor meghallom, hogy nem csak értem, hanem tőlem is megbolondul, boldog horkanás távozik ajkaim közül, és erősebben szorítok a tarkót tartott kezemmel a sötét tincsekbe. Felső fogsorommal harapok ajkaimba, hogy elfojtsam azt a földöntúli mosolyt, amit a komoly helyzet vált ki most belőlem. Ám a mosoly nem sokáig marad fáradt vonásaim között, hiszen átveszi felettem a hatalmat a döbbenet egy olyan formája, amivel még sosem találkoztam. Szeretlek, visszhangzik gondolataim között a szó, amire igazából hirtelen egy szót sem tudok megformálni.
– Már hogyne szeretnélek – suttogom alig hallhatóan, miközben finoman húzom immár testét is még közelebb az enyémhez, hogy a hűs szellőtől meghűlt, női kabát átüssön a mellkasomat fedő fehérszín pólón. Minden okkal történik, és minden okkal történt az elmúlt években, és ebben most lettem teljesen biztos. Szorítom őt. Olyan odaadással és tiszta szeretettel, amiről eddig azt sem tudtam, hogy lehetséges.
Boldogság ver tanyát lényemben, miközben szemeimet mélyen fúrom a legcsodásabb szempárba. Ajkaira tekintek, s ugyan biztosan érzi azt a kevés alkoholt remélem, hogy ez még nem tartozik a bántó kategóriába. Nem szeretnék sűrű bocsánatkérésekkel rontani a helyzet romantikáját, így csak szájamat nedvesítve érintem össze sóvárgó ajkainkat. Mélyet morgok az újfent megjelent izgalmi állapottól, amit a csók vált ki belőlem, majd óvatosan veszem először felső, majd alsó ajkát az enyémek közé. Finom játék ez, s közben a nem tarkót fogó kezemet derekára csúsztatom. Az odaadó csóktusa után még néhány apróbbal hintem az édes ajkakat, majd kissé eltávolodva szólok újra. – Hadd érjen melletted a hajnal – mondom még mindig halk szentimentalitással, ám homlokommal egy pillanatra sem távolodok. Nincsen hátsó szándékom. Jó fiú leszek. Csak az ölelésében szeretném végre álomra hajtani megfáradt fejemet. Veled, Elda.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Hangosan hagyom lefulladni az ezerötszáz köbcentis csodát, majd férfiasan hanyag mozdulattal kitámasztom, miközben óvatosan levadászom fejemről a sisakot. Az ember szeme elé táruló látvány nem éppen a legszebb; arcom beesett, bőröm sápadt és szemem alatt karikák. Borostám már majdhogynem szakállnak nevezhető, szemeim pedig vörösesen néznek vissza arra, akinek még így is van gusztusa rám tekinteni. Alig láthatóan kezdem el rágni rágógumimat, ami friss mentolos illatot lebegtet körbe bőrfelszerelésemen, és hagyja orromban a kellemes bizsergést maga után. Kiszáradt alsó ajkamat harapdálom, és fáradt feketéim energiaszegényen követik az előttem távozó alakokat. A hangokat szinte teljesen kizártam, csak annyi erőm van, hogy a képeket tudjam követni. Már amennyire. Alig néhány percet töltök ebben az elvarázsolt érzésben, így látványosan fejet rázva szállok le paripámról, miközben jobb kezem szorításában tartom a bukósisakot, és a kulcsot belsőzsebembe rejtem. Először kicsit megszédülök, ezért szabad kezemmel arcomra fogok. Szemeimet összeszorítom, majd mélyet sóhajtva indulok el az egyik legközelebbi standhoz, ahol az alapvető élelmiszereket tudom beszerezni. Semmi nincsen már otthon. Szó szerint semmi. Amikor már nem volt mit enni, akkor csak a kávét ittam, ám mostanra azt is elfogyasztottam. Megfogadva az ügyvédnő tanácsát; elkezdem összeszedni magam, elvégre nem hagyhatom ily’ mértékben elburjánzani a depressziót. Így is sokkal rosszabbul éltem meg, mint eddig bármit. Kelletlenül nyögök egyet, és szabad kezem ujjainak szorításába veszek egy meglepően nagy méretű, pettyes gyöngytyúk-tojást. Hallom, hogy köszönt engem az árus, amire én felé csak egy másodpercre tekintek, hogy komoran biccenthessek egyet üdvözlésképpen. Mostanra teljesen passzol viselkedésem a morcos motoros külsőhöz, és már igencsak azzal a pár emberrel vagyok a régi – de ez is túlzás, mert az lehet sosem leszek már – önmagam, akikkel úgy érzem; megéri. Hallucinálva folynak össze a tojás pettyei szemem láttára, amire erősen pislogni kezdek, majd a tojást visszahelyezem a fészekszerű tartóedénybe. Jobb kezem sután lóg mellettem, aminek ujjai még mindig az éjfekete sisakot tartják, ám a szabad, balkéz hüvelyk- és mutatóujja orrnyergemre szalad. Kellett nekem kimozdulni…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Hűvös szellő suhan végig rosszulléttől kimelegedett testemen, azonban ez rengeteget segít abban, hogy hamarosan visszatérjek a megszokottba; vagyis az enyhe gyengélkedésbe. Mert mostanra az a normális, hogy a fejem lüktet, mellkasom szorít és csak akkor érzek némi megnyugvást, ha a zuhany alatt tudok tölteni néhány tízpercet. Most is ez a művelet segített abban, hogy legyen erőm kimozdulni a házból, és Edu barátomnak is megígértem, hogy ma már nem fogom lemondani a közös programot. Ezért nem is ártana, hogyha végre lenne valami normális étel és ital az otthonomban. Lemondó sóhaj távozik ajkaimon, miközben magamhoz veszek nyolc darab gyöngytyúk-tojást, egy fél kiló magvas kenyeret és többféle zöldséget. Ezzel már nagyjából elleszek a hét többi napjára, hogyha rá tudom venni magam az étel elkészítésére. Ami azt jelenti, hogy ebből semmi nem lesz, de ha esetleg ellenőrzést kapnék valamelyik barátomtól, akkor meg tudjam mutatni, hogy be van vásárolva.
– Még azt a palack forrásvizet kérem – mutatok tárcámból kutató mozdulataim között az italpult felé, és amikor megkapom a végösszeget, az árus kezébe tudjam nyomni a csilingelő pénzérméket. Köszönetként biccentek egyet, és a magam lassú tempójában kezdem elpakolni a zsákmányt. Hosszú ujjaim érzékenyen reagálnak a furcsa tapintású csomagolásnak köszönhetően, ezért fintorogva és egyre udvariatlanabbul rágva a mentolos ízű gumit lépek el a standtól, hogy néhány öles lépéssel a padka mellett parkoló járgánynál teremjek. Mélyet sóhajtok. Ahogyan a levegőt beszívom orromon, szinte végig éget az érkező oxigén a mentolosrágótól.
A szerzemények az oldaltáskában landolnak, én pedig már majdnem kapnám fejemre a sisakot, hogy lelépjek a piactérről, ám ekkor kétségbeesett és ismerős kislányhang csapja meg a fülemet. Lehet ez? Vagy ez már a hallucináció egy újabb formája. Megrázom fejemet, és ahogyan megpillantom Imolát végig szalad a hideg gerincem mentén. Kiejtem ujjaim közül a sisakot, zsebembe vágom a néhány deciliteres vizet, és egy másodperc alatt termek az ájult nő mellett. – Menj hátrébb, Kicsim – becézem ösztönösen a gyereket, hogy közelebb hajoljak édesanyjához. Lélegzik. – Elektra – szólítom meg először normál hangerőn, majd a következőt megszólítás már erősebben távozik torkomon. – Elda! – idegesen törlöm meg ajkam jobb szélét, miközben finoman vállaira fogok, és megrázom őt. Más ingerre nem számítok reakciót, elvégre ájult betegről beszélünk. Feje mögé térdelek, így combomra emelve finoman sötét hajkoronáját, és így folytatom a hozzá való beszédet. – Elektra, térj magadhoz!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Szívem kalapál, és ésszel fel sem fogom, ami történik, csupán ösztönösen cselekszem. Elfog a mély aggodalom, miközben próbálok mindent megtenni, hogy Imolát nyugodtan, Elektrát pedig éberen és egészben tudhassam. Azonban ez nem egyszerű. A fejem zúg, a külső hangok – amik egyre hangosabbak, mégis – eltompulnak. Simogatom méretes tenyeremmel a sötét hajzuhatagot, és megállás nélkül szólongatom őt. Olykor ki-kitekintek a kislányra, akinek hátát másik kezemmel simítom végig nyugtatásképpen, ám ekkor valakinek van pofája fölém magasodni, és ekkor nyílik meg füleimnek újra a világ. Ingerülten tekintek fel, és a keselyűkre emelem szikrákat szóró, már majdhogynem ijesztően agresszív tekintetemet. Védelmező kutya módjára feszítem meg állkapcsomat, hogy mélyről jövő öblösséggel küldjek el mindenkit melegebb éghajlatra, de még idejében kapcsolok; nem rémiszthetem meg Imolát. Akit soha nem akartam, hogy sérüljön ebben a történetben. Minden erőmet összeszedve fordulok hát felé, hogy kedveskedő, de mégis ijedelemtől reszkető szemeimet az ő szempárjába fúrjam. Éppen meg is szólalnék, amikor az egyik járókelő végre rendre utasítja a csűrhét, én pedig hálásan csillogó szemeimmel és egy lágy biccentéssel köszönjem meg neki a közreműködést. Noha ezután ismét magamra maradok. Egy halálra rémült gyerekkel és ájult édesanyjával. Nem engedhetem magam kétségbe esni. Ámde nem tudom, hogy mi legyen a következő lépés. Karomba emelném, hogy vigyem az ispotályba, azonban addig mi lesz Imolával. Idegenre mégsem bízhatom, ezért csak közelebb hajolok a földön fekvő nőhöz, hogy reszkető kezeimbe vegyem orcáját, hogy onnan szólongassam és kérleljem őt tovább.
– Elda, kérlek… könyörgöm, térj magadhoz! – döntöm jéghideg verítéktől gyöngyöző homlokomat az övéhez, és még egyszer finoman megrázom őt, miközben mélyet sóhajtok. A földön sem feküdhet az örökkévalóságig, de egyedül nem nagyon tudom, hogy most mit tehetnék. Ájult embert meg ugye nem emelünk fel egy ideig, ezért még várok, s közben felegyenesedek. Egy, még ott maradt férfira emelem a tekintetem végső kétségbeesésemben. – Elnézést! Hé – kezdem és intek neki, hogy jöjjön közelebb. – Kérem, értesítse az ispotályt – Ébredj már, Elektra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Aggódásom eléri a maximum szintet. Közben a megszólított járókelő biccent, és elindul a segítségért, mire én némiképp megkönnyebbülve folytatom a tincsek simogatását. Több mindenre kell figyelnem most, ami nem éppen nevezhető egyszerűnek az engem is gyötrő rosszullét miatt, de össze kell szednem magam. Erősnek kell lennem. Imolát tekintetemmel kísérlem megnyugtatni, ami végül megindítja nyelvét, és apró szája megosztja velem az elmúlt hetek történéseit. Elektra rosszul volt. Ismerős dolgokat ír le nekem ebben a groteszk mesekönyvben, amit az tesz még furcsábbá, hogy az apró lány hangját kell azt végig hallgatnom. Látványosan mozdul egy nyeléssel férfias ádámcsutkám, és a simogatásom is abbamarad a sztori erejéig. De mi történhetett? Nem tudom elődönteni, hogy minek vagy kinek tudható be az étvágytalan depresszió. Elvégre ha miattam lenne szomorú, akkor valami rosszat kellett volna tennem. Ám erre nem emlékszem. Hiszen elmenekült előlem. Elmenekült előlünk. Az elől, amik lettünk és lehettünk volna. Sírt a nevem említésére, amit újfent nem tudok hová tenni. Valaminek történnie kellett, hogy szó nélkül távozott, s az sem éppen bizalomgerjesztő rám nézve, hogy arról sem kaptam semmilyen nemű információt, hogy visszatérnek Bogolyfalvára.
- De már nincsen baj, Hercegnőm. Itt vagyok - felelem, s ekkor mindketten felfigyelünk arra, hogy Elda reagál a külvilágra. Szemeim reménnyel telin csillannak fel, miközben belső indíttatásból húzom magamhoz közelebb Imolát, hogy egy hármas összefagyott szoborként éljük meg az elkövetkezendő másodperceket. Nem tudom, hogy mit kellene éreznem, de megnyugvásom bizonyos. - Elektra - suttogom, és óvatosan tarkójára csúsztatom hosszú ujjaimat. Figyelem reszketését, így lassan eleresztem őt, hogy levegyem bőrdzsekimet. A hideg belemar a pólóm alól kilógó karomba, és libabőr formájában emeli magasba a szőrt mindkét alkaromon. Lágyan próbálom felültetni a nőt. Ám éppen annyira  hogy ráterítsem a kabátot, és hátát mellkasomnak döntsem. Így ülünk tovább, csendben néhány percig, mielőtt újra megszólalnék. - Igyál - felelem, és a hátára terített dzseki belső zsebéből előveszem az imént vásárolt forrásvizet. Jéghideg ujjait érik enyéim, ahogyan a palackra kívánom fogatni azokat, és elindítom a színtelen ajkak felé. - Kérlek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Mindhárman reszketünk valami miatt. Elektrát a hideg és az erőtlenség kínozza, míg engem csak az előbbi. Azonban Imola ijedtsége rémiszt csak meg engem igazán, ami – meglepő módon, de hozzá teljesen jellemzően – hamarosan fakulni kezd, amikor megpillantja tudatára ébredő édesanyját. Megkönnyebbült sóhaj távozik tüdömből, miközben azt figyelem, ahogyan a nő végre inni kezd. Nem is keveset, ezért ha az ő szervezete nem kezdene tiltakozni, akkor éppen én venném el szájától a palackot. Nem tanácsos egyszerre ennyit inni, mert a végén még kidobja magából gyomra, és csak még inkább kiszárad. Óvatosan kell. Finoman. Ha kell, akkor most negyed óránként meg is fogok vele itatni egy kortyot, amíg ébren van. Hiszen nem kérdés, hogy valahogyan hazakísérem őket, és ágyba fektetem mindkettőjüket. Ugyan este még nincsen, de Imolát is láthatóan kimerítette a családi dráma, Elektra esetében pedig nem is kérdés, hogy a végtelenségig ki van merülve. Egy ideig karjaimban tartom, reszkető mellkasomon pihentetve a törékeny hátat, majd amikor megkísérli a feltápászkodást, azonnal felpattanok, hogy meg tudjam tartani őt. Vaskos ujjaim érik az ő gyengéd kezeit. Fázik. Hogyne fázna. Az időjárás sem kegyes ma hozzánk, és egy ennyire kimerült test nem tudja már megtartani úgy egészséges hőjét, ahogyan kellene.
– Akkor menjünk – suttogom, majd a súlyos szatyrokért hajolok. Kettőt aggatok erősebb, bal karomra, s azzal karolom át Elektra derekát, hogy hazafelé megtarthassam. Ujjaim végén kényelmetlenül lóg a harmadik táska, de így nem fogom elengedni őt, és még az otthonra szánt élelmet is elbírják erős karjaim. Ilyenkor jön igazán jól a fizikai edzettség. Jobbomat lelógatom magam mellé, és megmozgatom ujjaimat, hogy jelezzem a kislány felé; erre bizony most rá kell fognia. Nem hagyhatom elveszni, de annyi felé nem tudok szakadni, hogy még őt is felkapjam karomba. Imola kesztyűs kis kezei tenyeremben landolnak, és végre elindulunk.
– Óvatosan – mondom alig hallhatóan a nő felé, majd amikor elsétálunk motorom mellett, csak egy védőbűbáj hagyja el ajkaimat, hogy az illetéktelen kezek ne érhessék, amíg vissza nem jövök érte. – Sok érdekeset láttál? – fordulok a kislány felé, és ugyan nem tudom megkérdezni, hogy hol is voltak, de próbálom kirántani az őt ért sokkból. Így tűnünk el az utca forgatagában, hogy hamarosan a Holdfény utcában lehessünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nem tudom tovább húzni. Töltöttünk órákat, napok és heteket egymás nélkül. Csendbe burkolódzva, a másikra várva. S ez soha nem vezet semmi jóra; valakinek lépni kell. Ugyan nem tettlegesen, de ezt most Elektra megtettem, nekem pedig mondanivalóm van számára, számunkra. Az utcák üresek, a fejem tele gondolattal, és ki-kitekintek a házak felé, amik mellett elsuhanok, ahol már alig égnek a lámpák. Késő van már. Az ajándékozások biztosan megtörténtek a családokon belül, s nem is gondoltam volna, hogy én is kapok egyet. Mert igenis kaptam; egy vallomást rádión keresztül. Romantikus alkat vagyok és mérhetetlenmód értékelem az ilyen gesztusokat, ezért is érte szívemet és lelkemet ennyire mélyen a dalküldés. Kabátom nem téli, sapkát sem húztam. Csak fehérszín pólómat cseréltem egy kivételesen tiszta, sötétkék darabra, hogy arra felkapjam ikonikussá vált bőrdzsekimet és bakancsos lábaimmal a rádió felé vegyem lépteimet. Hajamat hanyagul túrtam össze, arcom kezdetleges szakállba áthajló borostáktól ékes, ajkaim pedig izgatottan pirosodnak ki a menetszélben. Nem is tudom, hogy rekordot futok-e tempómmal, azonban az bizonyos, hogy éjfél előtt néhány másodperccel érem el a helyszínt, hogy az ajtót felszakítva robbanjak az épületbe, s meg sem álljak a jellegzetes üvegablakok előtt. Szívem hatalmasat dobban, és fel-lejáró mellkassal figyelem a bent ülő nőt. Az előző dal már elszállt.
Talán másik szól odabentről, amit nem hallhatok az üveg túloldalán, ezért nagyot nyelve, alsó ajkamat rágcsálva nézem Elektrát. Mi lesz most? Nem tudom. Noha abban biztos vagyok, hogy ebben a pillanatban itt kell lennem. Jobb kezem vaskos ujjait előkapom farmernadrágom zsebéből, és közelebb lépek a „kalitkához”. Annak üvegén terítem szét tenyeremet, és fekete szemeimet le sem veszem a bent ülő nőről. Nem akarok berontani és megzavarni a munkájában, ezért figyelem tisztes távolságból. Mert itt vagyok. És tudom, hogy hol talállak, Elda.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Napokig ízlelgettem ezt a kissé ismerős érzetet a szájamban. Azt hittem, hogy már soha nem lesz ilyen. Már soha nem maradok egyedül. Mégis valamiért így történt. Ezért is állok fancsali képet vágva a kirakat előtt, mielőtt még arra adnám összezavart fejemet, hogy belépjek a megnyitóra. Mozdulnom kellett a négy fal közül; nem könnyezhetek át minden éjszakát. Betöltöttem a negyvenedik életévemet, s ugyan sok mindent nem tudok felmutatni – legalábbis semmi esetre sem tudnék olyat, ami társadalmilag elfogadott lenne –, mégis úgy éreztem, hogy most érkezett el az idő. Vámpírszerű fakóság telepedett rám a műhelyben és házban töltött napok alatt, ezért még napszemüvegem alatt is hunyorogva figyelem a tükörképemet. Száraz ajkaim biggyedni látszanak, így gyorsan mosolyt varázsolok képemre, majd nyelvemmel nedvesítve szájamat túrok szinte feketeszín tincseim közé, miközben belépek az aprócska, ám annál kedvesebb galériába. Akkurátusan emelem fel kezem, miközben a közeghez egyáltalán nem passzoló rágógumi-rágcsálással párhuzamosan leveszem fekete szemeimről a napszemüveget, amit sötétkék ingem felsőzsebébe rejtek.
Mérhetetlen a késztetés, hogy zsebre vágjam kezeimet, de azért ezt még én is érzem, hogy baromi nagy tahóság lenne – mert ugye a félig nyitott szájjal rágózás teljesen belefér… Halkan csámcsogok a gumin, majd egy idős házaspár mellett találom meg méltó helyemet. Kacér félmosoly száguld végig újfent megterhelt vonásaim között, ahogyan nekem is arra a félpucér női alakra kúszik tekintetem, mint az előttem állókénak. Oldalra döntött fejjel vándorol szempárom az idős házaspárra, akik a szemüveg-cserélgetős akciójára ellágyul a szívem, és ajkamat összeszorítva mosolyodok el. Vajon milyen lehet valaki mellett megöregedni?
– Hogy? – rezzenek össze kirángatott gondolataimból, és a mellettem álló szőke hölgyre tekintek. Cseppnyi értetlenséggel cikáznak fekete lélektükreim a női szempár között, majd megjelenik jellegzetes mosolyom, és hetykén vállat vonok. – Úúúgy általánosságban vagy a kép mivolta miatt? – villantom meg fogsorom, miközben a képre, majd vissza a nőre tekintek, mit sem tudva, hogy kivel is állok szemben. – Szerintem tízes a kép. Én nem bujkálnék a helyében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Erősen, izgatott tinédzser módjára szorítom hosszú ujjaimmal a jobb vállamat nyomó hátizsák pántját. Közelebb dőlök a boszorkányhoz, hogy helyesen tudja felvinni az adataimat. Megosztom vele, hogy csupán látogatóba érkeztem – még ha ez nem is teljesen igaz. Vagyis, nem tudom, hogy mit keresek itt. Azonban vagyok olyan forrófejű – köszönöm eridonos vér –, hogy mindennemű gondolkodás nélkül nekiindultam az Ír Köztársaságnak csak azért, mert rossz megérzésem van. Jelenleg nem tartozom senkinek sem magyarázattal. Még akkor sem, ha tudom, hogy biztosan okozok néhány álmatlan éjszakát azoknak, akik esetlegesen sündörögnének a házam táján.
– Hegedüsh Marcell Vilmos – formálom meg a szavakat jól artikulálva. – 40 év – folytatom, s egy mély sóhajjal válaszolnék is a következő kérdésre, amikor is… „Anyja neve?”, hallom és hatalmasat dobban a szívem, mert ex-feleségemet látom magam előtt. – Otília… – suttogom értetlenül, majd a körülöttem lévőkre tekintek, akikben egy pillanatra szintén megláttam régi kedvesemet. Bal kezem mutató- és hüvelykujjával orrnyergemre csípek, szemeimet összeszorítom. – Mármint… Hóray Katalin – morgom, majd miután végre mindennel végeztünk, elveszem az tartózkodási jogosultságomra vonatkozó papírokat, és észre sem veszem, hogy milyen gyorsan távozok az Otília-tömegből. Bizonyára elfáradtam. Mihamarabb találnom kell egy fogadót. Vigasságról árulkodó boldogságének szárnyal végig az utcán, így követem is a hangot, amíg el nem érem az ünnepséget. Hátha tud valaki segíteni.
…ha akar, persze. Túlságosan látszik rajtam az elveszettség és a fáradtság.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Mintha mindenki egyenesen a fülembe üvöltene. Minden annyira ingerültté tesz, hogy még mielőtt elérném az ünnepséget megtorpanok, és az egyik közeli ház falának dőlök. Érzem a rücskös téglát, miközben sapkás fejem hátsó részét is a hideg épületrésznek dőltöm. Ez csak egy rossz álom. Azt sem értem, hogy mit keresek itt. Értetlenül csóválom minduntalan a fejem, miközben lábam idegesen járni kezd az utca kövezetén. Szemeimet összeszorítom, ahogyan ajkaimat sem kímélem, majd amikor éppen a légzéstechnikámat próbálnék meg javítani, egy lidércesen nyálkás érzetet keltő hang csapja meg férfiasan méretes füleimet. Nem tudom, hogy honnan ismerhetem… először. Aztán egyre kezd eluralkodni rajtam a kellemetlen érzés. Az a mellkasszorító, fogcsikorgató. Az agyadat vérrel elöntő. Állkapcsomat szorítva fordulok lassan a hangnak az irányába, habár még mindig csak reménykedni tudok, hogy nem azzal találom szemben magam, akire először gondoltam. Fejemet oldalra döntöm, mindkét karomat leengedem és kérdőn, a lehető legkarcosabban kérdezek az hűs levegőbe.
– Te? – hangom hitetlenkedő és bántó. Szinte már lenéző. Ő küldte volna a levelet? Meglehet… amilyen kis pelyhes tökű, talán ezek voltak az első szavak, amiket megtanult végre leírni. Á! Otília írása volt… mit csinált vele? Hol van Ő? Nem tiszták a gondolataim, nem tiszta a fejem. Mibe keveredtem? Ez csak egy rossz álom.
– Akkor sem mondanám, ha tudnám, hogy mit keresel – dörmögöm, majd ajkamat undorral telin elhúzva teszek felé egy lépést. Nem lehet véletlen, hogy itt van. De nem akarok kétségbeesésemnek hangot adni. Kérdez, én válaszolok. Kérdezek, ő válaszol. Otíliát pedig megtalálom én magam, de ha megtudom, hogy neki köze van hozzá…
A trauma azonban erősen dolgozik ereimben, és hagyja száguldani az ingerültnél ezerszer mérgezőbb érzést; a nosztalgiával átitatott féltékenység régi érzését.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A megfeszült állkapocs elárul engem. Sok idő telt volna el azóta, hogy láttalak téged? Téged, te féreg, aki a feleségemmel a konyhapulton enyeleg? Az időnek túl sok jelentőséget tulajdonítanak az emberek, hiszen ha valami nagyon mélyre berágja magát éles kis fogaival, akkor azt az idő sem gyógyítja. Maximum kicsit homályosítja annak múlásával. Azonban azon nincsen mit szépíteni jelen helyzetünkben, hogy az arc, amit – ugyan a félhomály még magába zár – oly’ régen láttam, most feltépi a be nem gyógyult sebeket, és belenevet az arcomba. Nem tehetem. Nem engedhetem, hogy ennyire eluralkodjanak felettem az érzelmeim, mert abból mindig csak a baj van. Bizonyára a túlérzésem, túlgondolásom és túlféltésem vezetett Elektrával is oda, ahol éppen vagyunk; a semmibe. Ebbe az elmebeteg állapotba, hogy egy hétköznap délután olyan inger érjen, hogy felkapjam a hátizsákot és elinduljak.
– Abból már kiszálltam egy ideje – reflektálok nehézkesen véve a levegőt a „kereső” kifejezésre, hiszen amióta Otília nincsen… abbahagytam a „bizniszt”. Felhorkanok. Többnek hitt. Pont ő. A horkanás mellé fejcsóva és egy keserédes mosoly párosul, miközben idegesen kerül elő rózsaszín nyelvem cserepes ajkaim közül. Lépek egyet előre, hogy csekély, megmaradt dominanciámat mutassam felé, amikor több alak kerül elő a félhomályból. Mosolyom megmarad, ahogyan nyelvemre közben kénytelen vagyok ráharapni. Megemelem hát jobb kezem, hogy annak mutatóujját rázzam meg a levegőben akár egy diákot feddő tanár. Ő többnek hitt. – Viszont te nem okoztál csalódást – mutatok körbe színpadiasan a többiekre tekintve, majd vissza rá. – Mindig is egy gyáva mitugrásznak tartottalak – ejtem ki végül rekedtes hangomon a szavakat. Tudom, hogy ebből nem jöhetek ki jól, ezért minden érzékemet farmernadrágom zsebére összpontosítom, hogy megbizonyosodjak; a pálcám a helyén. Noha a következő mondatra megáll a lélegzetem. Valóban ő küldte volna a levelet Otília kézírását másolva? – Mit akarsz? – teszem fel végül a kérdést. Az övét figyelmen kívül hagyva, hiszen egyértelmű, hogy a borítékra fáj a foga… vagy Tillára?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Úgy érzem, hogy elérkezett a pillanat, amikor vagy baromi gyorsan ellököm egymástól a két mögöttem álló alakot és elfutok... vagy pedig hihetetlen lélekjelenlétről kell tanúbizonyságot tennem és elfogadni, ami rám vár. Márpedig akármennyire lehetek én jó erőben alapvetően, az elmúlt időszak igencsak rányomta a bélyegét a fizikai erőlétemre. S az sem utolsó, hogy egy nem győzhet ennyi ellen puszta testi erővel. Mindenestre mellkasom elé emelem kezemet, és amikor az első „gyomros” ér fájdalmasan horkanva görnyedek össze. Persze ők élvezik ezt. Undorító keselyű, sőt hiéna mind. Ezért a legszebb mosolyomat veszem elő, amikor a következő „jobbos” arcomat éri. Megérzem a régen tapasztalt fémes ízt, és amikor szólnék – a jól irányzott ütésnek köszönhetően – kicsordul a vér ajkaim közül. Fejemet csóválva tekintek az egyre távolabbinak tűnő, szőke alak felé, miközben még több ütés ér. Én csupán védekezni próbálok. Sem erőm nincsen, sem hitem magamban, hogy ily’ kimerültem helyt tudnék állni. Az utolsó előtti ütés viszont felszabadítja bennem a tesztoszteronnal párosuló adrenalint. Egy jól irányzott fejeléssel ajándékozom az előttem lévőt. Győzelemittasan, barbármód nevetek, majd egy újabb ütés ér… és minden elsötétül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Egy csendes, erőtlen köhintéssel ülök fel végül a kórházi ágyon. Orromat facsarja a jellegzetes fertőtlenítő bájital illata, ami gyermekkori rossz emlékeket kellene idézzen, azonban most még arra sincsen erőm, hogy ezen stresszeljek. Hosszú, csontos ujjaimat meggyötört képet vágva terítem szét mellkasomon. Még egy köhintés, majd éppen jobban mozdulnék, hogy felmérjem a bennem maradt erőt, amikor ismerős hang üti meg csengő füleimet. Értetlen, már majdhogynem értelmetlen ábrázattal fordulok a női alak felé, majd kiskutyamód oldalra döntött fejjel figyelem, ahogyan mellém telepszik. Mintha kandikamerát keresnék nézek a sarokba, majd oda, ahonnan az alak érkezett, de semmit nem látok ott. Mi történik? Bozontos szemöldökömet ráncolva dőlök hátra – hiába akartam szépen, inkább egy jó nagy puffanást hallat maga után – és úgy hallgatom a felém intézett szavakat. Az üdvözlést elfelejtem viszonozni.
Nem teljesen jut el minden még az agyamig, ezért fekete szempárommal „zoomolva” figyelem a női ajkakat. Életben vagyok. Ez valóban nagyszerű, de… Magam mellé nézek, mintha csak arról szeretnék meggyőződni, hogy valamilyen bűbáj hatása alatt vagyok, és ha az megszűnik, akkor meghalok. És csak egy szavamba kerül. Ám kiderül, hogy nem erről van szó. Fejem meg-megrándul, miközben nyakam belefeszül a hallottakba.
Hogyan élhetnék úgy, hogy tudom; valaki még vadászik rám. S ezzel együtt vadászik Elektrára, Imolára, Zsófira és Erikára. Edura. A diákjaimra… Merlinre! Mindenkit veszélybe sodorhatok, ha Hegedüsh Marcellként visszatérek a kastélyba és Bogolyfalvára. Megnyílnak ajkaim, szemeimben a felismerés fénye csillan.
– Nincsen szükség arra, hogy értesítsenek akárkit is – sóhajtok mélyet, de kótyagos fejemben már kirajzolódni látszik a terv. Rudolf… ő kell nekem majd. De még nem most, hiszen akkor fel kell vállalnom magam mindenki előtt. Elbújok. Kitervelem és újra a többiek között lehetek. Talán. Ha okosan csinálom. – Elfogadom tanúvédelmet – felelem reszelős hangon, miközben tekintetem a nő szemeibe fúrom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Különleges arcot kaptam, noha láthatatlan akartam lenni. És még érdekesebb lett a „személyem” azután, hogy megtudtam a nevemet. Csak számomra van értelme annak, hogyha már ilyen küllemmel és névvel áldott meg a bájital, akkor csodabogárnak is akarok tűnni? Rosszul játszom ezt a játékot. De felszabadító az érzés, hogy – úgymond – nem kell magamért felelősséget vállalni. Szerepet játszom. És mint jó diákszínpados gyermek teszem azt, amit a belsőm súg; Petrovics Karsa vagyok. Farkasházy Teodor és Rudolf unokatestvére, akit azért hívtak a Bagolykőbe, mert az előző házvezető-helyettes – Isten nyugosztalja – eltűnt pozíciójából. Eridonos HVH vagyok, ezért nem is kifejezetten lenne értelme annak, ha egy megsavanyodott pofát tennének be Hegedüsh helyére. Jó… most már én magam is kezdek belezavarodni. Ketten vagyok egymagam.
A minap meglátogattam az egyik túrkálót, ahol eléggé jópofa kis darabokra bukkantam. Én sosem venném fel, de Karsa igen. Ő angolosan eleganciával tróger. Ezzel a kellemes megjelenéssel sétálok be Zsófi irodájába. Szívem majd’ kiugrik a helyéről, tenyerem izzadni kezd, és ezt azzal próbálom lefojtani, hogy az egyik közeli könyvespolchoz sétálok és leveszek egy igen súlyosnak kinéző olvasmányt. Átszellemülésem egyik alapja, hogy nem a megszokott zenéket hallgatom, így jobb fülemben a fülhallgató, aminek másik szára hanyagul lóg bal vállamról. A jobb vállat pedig egy vászontáska húzza, amibe mindenféle furcsaságot belehajítottam. Tetszik nekem Karsa.
Picit van a sztoriban egy enyhe Jekyll és Hyde beütés, nem? Ajkaimat nyalva, fakókék szemeimet hunyorítva bújom a betűket, amikor hallom az ajtó nyitódását. Komolyan, várakozón tekintek a vöröshajú lányra. Tekintetemből elég sok minden nem olvasható ki; éppen azért, mert annyi minden van benne. Értelmezhetetlenné teszi a csillogást.
– Üdvözlöm Zsófia – ejtem ki a szavakat, majd egy halovány mosollyal kezére fogok. Minden annyira szürreális. Érintése nyomán bizseregni kezd kézfejemen a bőrborítás. Lassan vissza is húzom magam mellé, s másik kezemből a könyvet visszateszem a polcra. Minden mozdulatom lassú, mintha egy lajhár magasodna a törékeny testű Zsófi felé. – Nem különbben – hajtom kicsit előre a fejem, s úgy kapcsolom össze világos tekintetünket egymással. Látom, hogy fáradt. Hogy tele van a feje. Érzem a lelkét. Bár levehetném róla a súlyt. De még nem most… most még veszélyes.
– Nem vagyok jól az ügyek intézésében – köszörülöm meg torkomat. Még mindig szokatlan ez a reszelős, kissé mocskos bariton. – Miért is vagyok itt?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Csupán néhány hete élek ebben a testben, mégis úgy érzem, mintha évezredeket szenvedtem volna már el. Hasadni látszik olykor az elmém, pedig próbálom – magamhoz képest – a legóvatosabban, a legnagyobb körültekintéssel és tudatossággal végig vinni a tervet. Azonban már nem tudom, hogy mi a fontosabb; az ügy felgöngyölítése vagy az iskolai teendőim. Elveszek néha Karsában és kezd olyan lenni, mintha ő lenne a főszemélyiségem. Bolondság? Minden bizonnyal kezdem elveszíteni a józan eszemet. Miután Zsófi segített az új papírokkal – ugyan nem tudta, hogy én az vagyok, aki – kicsit magamba roskadtam. Rudolfnak és Teodornak próbáltam kiadni magamból mindent, de sajnos csak rosszabbra fordult a helyzet. Ezért nem is mozdultam ki a héten a házból. A fiúkhoz nem nagyon jött senki, s ha jött is, én jó nevelt gyermek módjára fennmaradtam a szobámban és ki sem dugtam az orromat, amíg tiszta nem volt a terep. Nem szabad sok időt töltenem ebben a Karsa-kosztümben, ezért próbálom meghúzni a határaimat. Az éjszaka viszont szörnyű álmom volt. Hiába voltam bent délelőtt, most így, ebéd után kénytelen voltam ismét felölteni a vörös bundámat, hogy meglátogassam… a saját síromat. Beteges még maga a gondolat is, nem még az, hogy valóban eljövök ide. Fekete, kitaposott sportcipőt viselek, egy fekete farmernadrágot és egy kék kötöttpulóvert. Nincsen az a nagyon hideg, ám melegnek sem mondanám semmiféleképpen. Zsebre tett kézzel állok a sírhant fölött, és azon veszem észre magam, hogy megállás nélkül csóválom a fejemet; mintha nem akarnék hinni a szememnek. Már pedig itt van, hogy „Hegedüsh Marcell Vilmos”. Itt van a sír. Itt vannak a virágok, amiket emberek hoztak ide, hogy elsirassanak. Belenyilall halántékomba a fájdalom, így frissen vágott körmeimmel homlokomba marok, hogy másféle fájdalomba vezessem át a hirtelen érkezett kínt. Külső szemlélőnek éppen csak egy szerettét sirató ember alakjának tűnhetek. Annyira szürreális minden…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Akkurátusan engedem le kezemet magam mellé, hogy finoman nadrágom zsebébe csúsztassam azokat. Megfogalmazhatatlan az élmény, amit ez az egész szituáció hordoz magában. Könnycseppek serkennek mindkét szemem sarkából és elfog a tanácstalanság. Ugyan a formám megvan, de Otília titokzatos ügyét még mindig nem sikerült felgöngyölíteni. A kórházat nem hívhatom, elvégre ott sem a saját lábamon távoztam, hiszen… meghaltam, nem? És mi is lenne igazabb bizonyíték, mint a márvány, amibe a nevemet vésték. Végig szánt hátamon a hideg, s hátra hajtott fejjel szippantok egy mélyet a levegőbe. Azonban a műveletet nem tudom teljes mértékben végig csinálni; meghallom A hangot. Máris kiforrósodik a testem, majd kerül fagypont alá, végül lehunyom a szemeim, ahogyan elsétál mögöttem. Érzem az illatát. Nem parfüm. Nem, ez nem az. Ez Elektra bőrének az illata, amit ezer közül is felismernék. Néhány másodperc telik el csupán. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarok fakókék szemeimmel az övéibe tekinteni. Nem akarom, hogy nem engem lásson, hanem ezt az alakot, aki… zakatol a szívem. Csaponganak a gondolataim. Érzem, ahogyan beszűkül a tér, majd fejet rázva, egy halvány mosollyal fordulok a nő irányába.
– Ugyan… ki szereti? – szólalok fel reszelős baritonon, majd torkot köszörülve ácsorgok tovább. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Észre sem veszem, hogy tekintetem le sem tudom venni róla. Figyelem a csizmát, a formás combokat, majd a fekete pólót és… nem látom tisztán az arcát és a szemeit. – Régen volt szerencsém akárkit is kendőben látni – így, ismeretlenként nem könyöröghetek az arcáért, de mégis megpróbálom megtudakolni, hogy minek köszönhető a lepel. Ujjam meg-megremeg testem mellett, szemeim remegni kezdenek. Több önuralomra lenne szükségem. De hát… megölelném. Arcomat a nyakába fúrva ereszteném ki az elmúlt hónapok keserűségét, stresszét és fájdalmát. Ám csak ácsorgok, mint egy idióta, és egy-egy apróbb mosolyt küldök felé. Lassan fordulok irányába felsőtestemmel. – Elnézést, be sem mutatkoztam. Petrovics Karsa, ideiglenesen én viszem az Eridon házvezető-helyettesi pozícióját – nyelek egy hatalmasat. Érinteni akarom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

El sem engedem tekintetemmel a másikat. Áthatóan kékszín szemeim bambán kutatják a vonásait és egy pillanatra megáll a szívem; felismerne? Á! Kezd kiújulni az üldözési mániám. Hogyan ismerhetne fel, amikor nem „én” vagyok előtte. Maximum azért néz furcsán, mert a lélektükreim ugyan most kékellnek, a viszontlátás érzése teljesen más érzetet hagyhat maga után. Mégsem vagyok nyugodt, hiszen látom a fáradtságot, a meggyötört ábrázatot, és nem tudom nem magamat okolni ezért. Noha az is meglehet, hogy csupán a munka az, ami ennyire kimeríti az én Zsófiámat. Jóságos, majdhogynem hegés mosolyra húzom ajkaimat, és bólogatni kezdek Farkasházy gondolatára. Alapvetően Hegedüsh-ként nincsen gondom az ügyek intézésével, elvégre hosszú évek óta nekem kell gondoskodni magamról. Egészen tizenöt éves korom óta. Így ezzel nem lenne probléma, de most, ebben a helyzetben mégsem tudom, hogy mik lehetnek a következő lépések. Még szerencse, hogy Bogolyfalvának van egy Hollóvölgyi Zsófija.
Ezen az édes kis gondolaton újfent elmosolyodok, de nem táncolhat ez a boldogság sokáig nevetőgödrös arcomon. Megfagyok. Nagyot nyelek, szemeim kidüllednek, pupilláim kitágulnak. Regisztráció? Rudolf, az ég szerelmére! Pont egy ilyen dolog felett siklottál el? Nincsenek irataim. Nincsen pálcám. Vagyis… van pálcám, de az Hege pálcája, vagyis az enyém, az én pálcám. Zsongani kezd a fejem, így kissé szédülten nyúlok orrnyergemhez, hogy szemeimet összeszorítva vegyek egy mély levegőt.  
– Tudja, kisasszony… az a helyzet, hogy… – és itt szerencsére Zsófi folytatja is. Tudtam én, hogy Rudolf nem hagy cserben. Kiraboltak. Hát persze. Ajkaimat amolyan „igen, sajnos ez van” módon biggyesztem és szorítom össze egyszerre. – Mintha csak most születnék – ismétlem meg a nő szavait elmerengve. Magamat megrázva foglalok végül helyet a kényelmes székben. Boldogan mosolyogva tekintek Zsófira. Olyan szívesen kinyújtanám a karom, hogy ujjaim szorításában érezhessem a finom kézfejet, de nem tehetem. Petrovics Karsa vagyok és most újra kreálunk engem. Mert létezem.
– Teljesen világos, persze – bólogatok és dőlök előre ültömben. Akár egy papó veszem az ölembe a vászonszatyrot és hajolok még közelebb a nőhöz. Szinte aurát-sértő a művelet, de önző vagyok. Érezni akarom, hogy valóban itt van. Hogy valóban itt vagyok. Veszélyes és balga húzás, de mit tehetnék? – Kezdhetjük is akár.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Ahogyan Elektra mellett ácsorgok érzem, ahogyan izgatottságom egy tinédzserfiú izgalmával kezd vetekedni. Szívem kalimpál, tenyerem izzadni kezd és még a szavam is elakad. Világos szemeim csak a „Hegedüsh Marcell Vilmos” feliratot figyelik, miközben szívem ritmikátlan dobolása zeng koponyámban. Szótlan nézzük ezt egyként egy jó ideig. Nem tudom, hogy mit mondhatnék Karsa-bőrben, de valami megmagyarázhatatlan nyugodtság kezd megtelepedni a hirtelen jött feszültség után. Hiszen itt van Ő. Itt áll mellettem, és most már vehetek egy felszabadult, mély lélegzetet, hiszen látom, hogy jól van. Mármint… a helyzethez képest. Rudolf merengője ugyan adott egy kis irányvonalat, hogy miben is ügyködik a két szívemnek kedves nő, ám nem ástam bele magam mélyebben. Megzavart valami és… abbahagytam. Így csupán annyit tudok, hogy nem adták/adják fel, hogy felkutassanak. Farkasházy azt javasolta, hogy gyorsan járjak az ügy végére vagy fedjem fel magam Elektra és Zsófi előtt, mert nagyon… nagyon-nagyon elszántan keresnek engem. Tanácstalan vagyok. Nem akarom veszélybe sodorni őket, de olybá tűnik, hogy ezt ők elintézik maguknak. És ezt sem hagyhatom. A hang felé fordítom idősödő, ám annál megnyugtatóbb ábrázatomat. Bal, halvány vörösszín szemöldököm a magasba reppen. Felsőtestemmel felé fordulok. Ha jót akar másoknak… ez mégis mit… jelent. Tagolódik a mondat fejemben, miközben figyelem, ahogyan a kendő távozik Elektra arcáról, és feltárja előttem hegeit. Eddig sem tetszelegtem a szószátyár szerepben, azonban most érzem, hogy jelentősen csökken a szókincsem a látványtól. Nincsen rajta undor vagy rosszullét. Csupán a mély döbbenet és egy olyasfajta aggodalom, amit ismeretlen arcán nem láthat az ember. Fejemet kezdem csóválni és a sokktól megindítom kezeimet arcának irányába, ám még mielőtt hozzáérnék tudatosul bennem mit akartam tenni. Így visszahúzom az idősödéssel járó szeplőkkel teli kézfejemet. Fejemet lehajtom.
– Ne haragudjon – csóválom meg vörös üstökömet. Nem akartam ilyen módon reagálni, de ez még mindig jobb, mintha „ismeretlenként” magamhoz ölelném és becsókolnám az összes sebhelyet, ami arcát borítja. Lassan tekintek vissza a nőre, szememben még mindig mélyreható aggodalom ül. – Megkérdezhetem, hogy mi történt? – maximum egy nemleges választ kapok, de… végig kellett volna néznem a merengőt. Ugyan rémlik belőle, hogy Rudolf mindenféle gyógykenőcsöt ad neki, de valahogy teljesen kimaradt, hogy ezekre miért is volt szükség. Ez a kétarcúság már a memóriámra is rá fog menni. Néha nem tudom, hogy Hege vagy Karsa vagyok, ezért leginkább az utóbbiként viselkedek, amikor tehetem. Tudom… csak óvatosan.
A neve hallatára lágy mosoly szánt végig megterhelt vonásaim között.
– Nagyon örülök, Elektra – a neve kiejtésére hatalmasat dobban a szívem. A fehérszín rózsára sandítok kék szemeimet összehúzva. A kérdés után bambán figyelem a szimbolikus jelentéssel bíró virágot, és összeszorult szívvel fordulok vissza a nő felé. – Nem – búgom kettőnk közé halkan. – Nem ismertem, csak – Merlinre, de furcsa ez az egész! – Részvétemet szerettem volna kifejezni. Elvégre az ő munkásságát viszem tovább – fúrom sokatmondón kékjeimet a csodás fekete szempárba. Nem tudom nem megállni, de… ne kérdezd meg, Hegedüsh. Ne döfjél mindkettőtök szívébe. Fogd vissza magad! – Ön? A kedvese? – te egy idióta vagy, Marcell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Jobb kezemet megemelem és – ugyan már régen meg kellett volna tennem – leveszem vörös, most kissé rendezetlen hajkoronámról a khakiszín flat cap-et. Picit játszom a silt feletti varrással vékonyka, csontos ujjaimmal, és néhol meg-megpattintom körmeimmel a vonalat. Szótlan ülünk kicsit, amitől tekintetem egyre érdeklődőbben fúrom Zsófi szemeibe. Néz engem. Sőt bámul. Üldözési mánia ide vagy oda, nem hiszem el, hogy felismerne. Megérezte? Létezik ilyen? Mindig ilyen meleg volt idebent? Nem szeretnék még lebukni, mindennek el fog jönni az ideje, de ez még bőven nem az a pillanat. Regisztrált bogolyfalvi lakos szeretnék lenni erre a kis időre, amíg minden a helyére nem kerül. De most valami tényleg nincsen rendben; Zsófi kipirosodik és némán bámul engem. Ajkaim érdeklődő csücsörítéssel és szemeim pedig tágra nyílva várják a következő lépéseket, amíg a fiatal nő észbe nem kap. Így tetszem neki? Igazából… ebben a bőrben eléggé hasonlítunk egymásra, meg kell hagyni.
Halovány mosoly jelenik meg vékonyívű ajkam szegletében. Amolyan „de hiányoztál, te lány” lenne benne, ha Hege lennék, így csupán kifejezetten bájosnak találom ezt a zavart, amit valójában nem teljesen értem, hogy mi okoz. Ha jobban belegondolnék, akkor talán – hangsúlyozom talán – eljutna tudatomig, hogy mi is történik ezekben a percekben, azonban most csak inkább élvezem ezt a kedves kis flörtöt. Nem megszokott ez Zsófitól, és kissé beindul a fantázia, hiszen én most nem Hege vagyok.
– Szerencséje, hogy nem iszom alkoholt. Így nem fogom kihasználni a „hamis személyi” előnyeit – ha hozzátenném, hogy „anyuci”, akkor bizonyára vén perverznek tartana, szóval lenyelem a szót és a számomra megszokott csibészséggel dőlök hátra a székben, hogy tovább tapasztaljam ezt a rendkívül képtelen élményt. Azóta sem iszom. Megígértem neki. És ezért nem akarom annyira meghasítani az elmémet, hogy pont Karsával kezdek megint a pohár fenekére nézni. – Szóval? – hajtom előre fejem, hogy úgy tekinthessek fel mosolygó kékjeimmel a nőre. Ismét elkapja a zavar, amire még mindig mosolyogva összehúzom a szemeimet. Érdekes jelenet ez… nagyon érdekes.
– Semmi gond, teljesen megértem – az enyémek sem telnek éppen eseménytelenül. Főleg az ilyen megmozdulások miatt. Az iskolai ügyekkel mondjuk nem sokat foglalkozom. Szerencsére Rudolf szeme a pályán, és így csak látványból vagyok leginkább a házvezető helyettese. Amolyan névleges dolog ez. Legyen kit társítani az Eridonhoz, amíg Hege vissza nem tér a köztudatba. Remélem, eljön ez az idő is. Ön Petrovics Karsa. – Igen – Budapesten született, 1980. február 4-én. – Így van - Anyai ágon unokatestvére Farkasházy Teodornak és Rudolfnak. – Igen – Foglalkozását tekintve, mentálhigiénés segítő szakember. – Igen – a továbbiakban is csak bólogatva hajtogatom beleegyezésemet az előre megadott adatokra. Még jobban elkényelmesedve dőlök hátra a székben. Mindkét könyököm a szék karfáján, hosszú ujjaim hegyét összeérintem vékony ajkaim előtt. Kék szemeimet le sem veszem Zsófiáról, miközben azokat megfigyelően összehúzom. Bal lábamat által vetem a jobbon. – Sajnálatos módon, igen. A ruháimon és – a lehengerlő személyiségemen kívül, tenném hozzá hegésen, de inkább félbehagyom a mondatot, és újra kezdem. – Akarom mondani, a ruháimon kívül nem maradt nálam semmi – Merlinre…