Emir

Visszamosolyog Emirre és ugyanígy fogadja a jó reggelt puszit. Különös, de jól eső érzéssel jár, egészen természetes, mintha pontosan így kellene zajlania egy idegennel való éjszakázás reggelének.
- Amennyit hagytál aludni, az jó volt - mosolya vigyorrá szélesedik. Még egy kicsit nyújtózik és ásítozik, aztán felül az ágyban. Hátradől, a takarót magára húzza, hogy azért mégse villogjon ott csak úgy.
- Köszi. Ágyba reggeli is lesz, vagy ennyire ne legyek nagyigényű? - mosolyog tovább miközben elveszi a vizet és apró kortyokkal frissíti fel magát. Most gondol csak bele, hogy a barátnői talán azt sem tudják, él-e még. Miközben a férfi kérdésére felemeli fejét, kezébe veszi a földön hagyott telefonját.
Egy kicsit hümmög, közben feloldja a telefont és az eszeveszett csipogásba kezd. Fejét ingatja és beleiszik a vízbe.
- Nem bántam meg. Na és te? Baj, hogy nem kértem autogramot? - kérdezi a szemöldökét felvonva, mintha komolyan gondolná.
Csak futtában nézi meg, kik üzentek, de csak az egyik barátnőjének ír, hogy minden rendben vele és majd elmeséli. Az utóbbi három üzenet viszont már aggasztóbb, a fejéhez is kap miatta.
- Basszus! Ennyi az idő? Rég edzésen kellene lennem - fogóhoz illő sebességgel ugrik ki az ágyból. A vizet az éjjeli szekrényre rakja, majd a ruháit kezdi el felszedegetni.

Vajda - 2019.09.15. - meztelenség

 

.hivatal, reggel 10.
𝕊𝕙𝕒𝕪𝕝𝕖𝕖𝕟

Attól sem lesz jobb, ha szinte le tudná most írni a forgatókönyvet. Nem kell sokat keresnie a díszletek között, bizonyára előttük hevernek a papírjai, a valóság és minden, amit leírtak róla, mióta leltárba vették és kezelni kezdték a kellemetlen mulatság után. Erre csak a székben kezd mocorogni, tehát, akkor már ismertették a nővel a dolgokat, úgy mindent. Olyan pőrén érzi magát egy ilyen után, mintha még bőrét is itt-ott megkezdték volna, hogy biztos mindent lásson, olvashasson belőle akárki. Ilyen volt egy új orvos, gyógyító, vagy akárki más, vagy épp akár előző felügyelője is, akihez szintúgy idő kellett, sokkal nehezebb helyzetben kapta meg az ügyét, mint ami a mostani. Mondhatni, hogy ez kész szerencse, már nem egy idegroncs egy elmekezelés után, talán nem is lesz olyan, mint egy hegyi menet, méretes hátizsákkal, mint visszahúzó erő. Egy nagyot sóhajt, kicsit agresszívabban kezdett, mint szeretett volna, ujjával akaratlanul kapargatni kezdi a kényelmes kéztámlát, miközben a felszólaló férfira tekint. Végül is, minél hamarabb, annál jobb. Felnőttek, felelősségük van és bizonyára nem most kezdték a beszélgetést, neki meg nem kell ugye elismételni mit és hogyan. Bár még mindig szar, hogy váltani kell, ezt le kell nyelni. Ezt is.
- Természetesen tudom. A napokban beszéltem egy utolsót az elődjével, felhozta, hogy egyelőre ha nem is olyan fojtogatóan, de megtartaná ezt a felállást – vagyis inkább a „jobb lesz így neked” szavakat használta, de a személy hangnemet nem kell felfednie, az a kettőjük dolga volt. Nem válnak el végleg, tartják amit lehet, azonban nem várja el azt sem, hogy örökké a fejében járjon. Egyszer el kell válni, a hivatalos dolgok egy idő után nyomasztóak. Majdnem gúnyosan horkan fel a férfi szigorú szavaira, úgy néz ki, a feszült helyzetek egy kicsit eltemetik a csendes és árnyékba űzött felét, viszont nem szólal fel és hangot sem ad ki, csupán egy apró bólintásba fojtja az egészet.
- Biztosíthatom, hogy továbbra sem miattam kell aggódniuk – vagyis, reméli. Nem neki fogja bevallani, hogy gyomorgörcse van az emberek közötti élettől így első körben. - Tartani fogjuk magunkat. Köszönjük a segítséget, élnénk is a menetlevéllel – biccentve áll fel, ennek a férfinek utolsó vágya az, hogy a kettősüket nézze, ez süt róla. Elég dolga van bizonyára, vagy épp szar otthoni helyzete, ahova mégis siet, sosem tudni, vagy egyszerűen így vetette ki a pokol, hogy még egy kört randalírozhasson. A fontos papírjai nála vannak, hasonlóan a lányhoz, ő is távozni készül. Ajtót is nyitna, azonban fürgébben kisurran, mint várta, így rá marad, hogy azokra csukja az ajtót és egy hatalmas sóhajjal adja ki azt, amit benntartott és benn is marad. Nem a másikra akarja önteni a szart.
- Jaj, ne haragudj – elbambult kicsit, de végül felé fordul teljesen és megfogva a törékeny ujjakat, kezet is ráznak. - Belián, Balázs, amelyiket preferálod – engedi el és zsebre dugja kezeit, miközben  igazából tarthatnának kifelé is, de csak kínos csendben állva nézik a másikat. Még mindig sajnálja. De az élet ilyen.
- Figyelj, nem vagyok ám balhés meg minden, csak... - hú, mit mondjon? Mit illik ilyenkor mondani? Csak egy hülye? Egy áldozat? Púp? Vagy köszönjön, mert elfelejtette? Fogalma sincs. Oké, berozsdásodott.
- Menjünk ki a friss levegőre szerintem. Elkél mind a kettőnknek.

.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒

Annyira tipikus gyerekdolog ez, ahogy figyel és hallgat, amelyet már irigyel szinte és amely belőle kikopott már elég régen. És nem, ez semennyire nincs kötve a vele történtekhez, egyszerűen csak az évek és ahogy elhagyta a gyerek, majd a tinikorszakot, már nemigen tudott vele együtt nőni és élhetően megmaradni. Nem is gond, nem is ő a lényeg, csak ahogy figyeli, feltűnik neki. Talán nem is nagyon szoktak vele így beszélni az idősebbek, a legtöbbnek nincs türelme egyszerűen meghallgatni egy ilyen korú gyereket, semmi témában sem, mert a nagy életükben semmire sincs idő, nemhogy erre. Őszintén bevallja, neki sem mindig akad, több-kevesebb indok van arra, nagy és kicsi is, most viszont nyugton ül, nincs gondja, a futás kipucolta a fejét is, ilyenkor aztán kenyérre lehetne kenni, meg minden. Szép lassan kibontva már nem csak a magát marcangoló idegen marad csak meg, azonban nemigen bontogatja senki sem, nem is engedi. Lehet a srácnak is új az, ha választ kap a kérdésére, értelmes választ és türelmes hangnemben. Most már kíváncsi erre a helyre, leginkább a diákságra, akik ilyenek, vagy épp mások és kellemetlenek, ahogy leírja. Bár vele csak nem fognak szívózni, azért ahhoz kicsit más kategória. Lehet próbálkozni.
- Vagy legalábbis én elhiszem az igazam és akkor tök jól hangzik – nem, nem mindig van igaza és nem minden bölcselete a sajátja, vagy épp menő. Mindenkinek megvan a maga keresztje és egyszerűbb más gondjával törődni kicsit, mert arra rálát és nem benne él. Persze, nem húzza tovább a másik a témát, mert nem tudja, mi és merre, nem ma fogja megváltani a világot és a szemléletét azzal, hogy itt hallgatja és visszaérve az iskolába, lerúgja azt, aki bármit be mer szólni.
- Én neked szurkolok – biccent felé, hát nem is az idiótáknak, abból már kinőtt. Ha ő valakit kiröhög, az vagy jó haverja, vagy a helyzet komikuma, de követ nem ragad nem indokolt esetben, vagy csak mert épp sántít valaki előtte. Nincs neki erre ideje, nem azért, mert olyannyira szamaritánus típus. Még ha félre is teszi az önös dolgait, ott a munka, a tananyag és az egész falusi élet és beilleszkedés. Ez mellett inkább döglik, mintsem gyerekeket cikiz ki.
- Aha. Ja bár te kicsit fiatal vagy, nem láttad a fénykorukat – nem leszólás, tényleg olyan évszám, amely már rohadt régen volt és maga se tudja pontosan belőni. Közben ahogy mondja tovább, úgy húzza ki felsője alól a fülest és szereli le a felcsatolt lejátszót is, hogy végleg kikapcsolva a zsebébe süllyessze. - Lényegében agyonfestett, feketébe meg fura színekbe öltözött tinik, akik ki se láttak a hajuk mögül, tele voltak világfájdalommal meg mindennel és nagy divat volt, hogy ilyen helyeken csoportosultak, depis zenét nyomattak, vihogtak, ittak és cigiztek. Aztán volt még sok más fajta, a lényege ez. Most... hmm. Most ezek az agyonfestett kislányok és gilisztafiúk a divat azt hiszem, nem tudom a különbséget, mert egymás ruháit hordják lassan – legyint is egyet, ő nem követi a divatot, nem tudja az ősz idei színeit, de még a trendi instás fotószöget sem. Azt hordja ami tetszik, jó, nem futós cuccban előbb aggatják rá a lázadó rocker bélyegét, mint egy üzletemberét, de na.
- Flipper múzeum? Nem, erről nem hallottam – gondolkodik el. - Jó öt-hat éve éltem ott huzamosabban, a múzeumokat nemigen jártuk, egyetemisták voltunk – köhint aprót, hát na, nincs mit ezen szépíteni. - Áhh, értem, értem. Nos hát, nincs nagyobb tesód, aki elkísér? Vagy a szüleid? - érdeklődik, nem tudja mi a helyzet, teljesen ártatlan kérdései, hogy miért vágyakozik ennyire, mehetne talán úgy. Persze, tipikus, ő is mindig mekibe akart menni meg moziba, vagy vidámparkba, de a gyerekek már csak ilyenek. A kérdés érné a milliomos játékban a negyvenet amúgy, annyira beletrafált. Tényleg lerí róla, kezdi elhinni.
- Aha. De nem kvibli, meg ilyenek. Hanem úgy totál, teljesen. A nagybetűs varázstalan betolakodó. De amúgy aranyos hely ez, ez a világ is, csak nem nekem való.

Nem értem a lány kérdését, az értetlenség pedig az arcomra is kiül. Vagyis felfogom és értelmezni is tudom a kérdést, de nem tudom, hogy jött ez most szóba. Aztán leesik, hogy ez valami féle bemutatkozás akar lenni talán. Az elhangzott név valamennyire rémlik, de ha nekem kellett volna megtippelnem, akkor nem ugrott volna be.
- Minden gyógynövényt be tudunk innen szerezni, de ennek ellenére már hallottam ezt a nevet. Csak nem szerény személyed is Ardai? – nyilván okkal hozta fel, szóval akkor vesézzük ki alaposabban a dolgot. A hoppanálós kérdésére egy keserű arckifejezés jelenik meg rajtam.
- Sajnos nem, pedig nagyon megkönnyíteni az én életemet is. – bocsánatkérő tekintet közben megvonom vállam, majd egy kisebb köhögés jön rám. Elfordulok a lánytól majd addig vissza se nézek, míg a roham el nem múlik. Ezután folytatódik tovább a társalgás melynek végén végül a leányzó arra jut, hogy jobb lenne itt töltenie az éjszakát. Végül is nekivághat az útnak, reggelre talán Pécsen lesz. Aztán mikor kiejti a volt iskolám nevét, leesik a tantusz.
- Az lehetséges! Nem te akartál egyszer megbüntetni cigizés miatt? – egy mosoly jelenik meg arcomon. Szerettem azt a helyet és mai napig, ha arra járok benézek, bár túl jó fogadtatást nem szoktam kapni. Ami nem is csoda, mivel onnan lettem elküldve elvonóra. Szóval értem én a rossz szájízt, de az ember azért változik, és nem kéne egyeseknek pofákat vágni hozzá. Bár ahogy hallom elég szépen cserélődik ott is a személyzet, a tanárok, szóval lassan be tudok menni nyugodt szívvel.
- Nos akkor gyere. – fejemmel a kastély irányába biccentek, majd lassan elindulok. - Egyébként, hogy kerültél ide? Illetve mi járatban leszel Pécsen? – kérdem, hátha így nem áll be kínos csend.

Betti

Thomas

 

Emir

Elégedett, széles vigyorral emeli magasba a szárnyait még rebegtető cikeszt. Az övé, elkapta. Egy hat órás meccsen vannak túl, nem volt könnyű menet, de minden percét imádta. Arcán az örömtől nem látni a fáradtságot, maximum a szeme karikás egy kicsit.
Annak ellenére, hogy az élete nagyobb káosz, mint valaha volt, még talán sosem érezte magát ennyire jól. Újabb siker, melyet a közönség hangos ovációval fogad. Belemosolyog a kamerába és még megpuszilja a cikeszt, mielőtt leszállna seprűjével a pálya szélén. Csapatársai megölelgetik és egy gyógyító megpróbálja a sátorba cibálni. Myra először nem érti, miért, majd felhívják rá a figyelmét, hogy az utolsó negyed órában a stadion falával való puszilkodásnak a karján nyoma van. Kiszakadt a talárja és átáztatta a horzsolásból eredő vér. Semmiség ez ahhoz képest, amiket eddig kapott, így alig néhány percre hajlandó leülni, míg megfoltozzák és a kötelező ellenőrzéseket le nem rendezik. Mindent rendben találtak, fontosabb dolguk pedig akad a kiütött játékosokkal.
- Szép védések voltak, Marci - veregeti meg a Mennydörgők őrzőjének vállát miközben csatlakozik hozzájuk. Néhányan még maradnak a gyógyítói sátorban, ők viszont, akik jobban jártak, az öltözők felé veszik az irányt. Most kezdi érezni magában a fáradtságot, végtagjai bizseregnek és a karján levő sérülés helye is mintha fájdogálna, de ezt már lehet, hogy csak hozzáképzeli.

Thomas

 

Thomas