Unottan sóhajtok egyet, majd odabökök egy semmit Edith hümmögésére. Nem érné meg, most ha már rögtön felfedném legtitkosabb belső gondolataimat. Jó, nem olyan titkosak ezek, kábé mindenki tudja, min jár az eszem a nap huszonnégy órájában. Elvégre is én vagyok Theon Delacroix. Igen, az a fura rellonos srác, akiről még az újságok is szólnak manapság. Azokat a cikkeket el szoktam olvasni, amelyek rólam szólnak, a többit meg hát… általában leküldöm a süllyesztőbe. Tudom, az olvasás jó meg minden és valószínűleg a húgom is órákat tudna nekem papolni ennek helyességéről, de ha valaminek nem én vagyok a közepe, akkor az nem nagyon tudja lekötni a  figyelmemet. Na jó, egyetlen irodalmi alkotás van, ami még az én kitüntetésemet is elnyerte; a Szellemszerelem. Esküszöm, annál jobb könyvet a világ nem hordott még a hátán. Kiváló történetmesélés, szerethető karakterek és amit nem szabad elfelejtenünk, az hogy van benne egy iszonyatosan dögös halott pasi. Mit meg adnék én is egyért. Jó, nem muszáj halottnak lennie, csak legyen annyira dögös, mint Márkus, és máris teljesítve van minden kívánságom.
Nem is teketóriázok tovább, anélkül hogy várnék tovább a lányra, inkább csendben lelépek, hogy megkeressem azt a bizonyos könyvet, hogy betekintést nyerhessek legalább csak egy pár percre hőn imádott ponyvaregényem csodálatos világába. Hangtalanul suhanok végig a terem polcai között, s bár ugyan nekem nem kellene óvatosnak lennem prefektus lévén, mégis macskamód kerülgetem a nyikorgó faburkolatot, nehogy Edith véletlenül megneszelje hová is tartok. Mekkora égés lenne már, ha rájönne, hogy odavagyok a romantikus olvasmányokért. Nem mintha félteném a már amúgy sem létező férfiasságomat, egyszerűen csak nem szeretném, hogy bárki is megtudja. Éppen ezért ver le a víz, mikor meghallom a lány hozzám intézett szavait. Jó szerével is vagy három sor van köztünk és bár szuperhősöket is megszégyenítő sebességgel sprintelek vissza az eredeti pozícióm felé, Edith szépséges barna tincsekkel tarkított buksija így sem ott talál, ahol kellene. Szerencsére a romantika osztályról már eltűntem, bár a helyzet semmivel sem lett fényesebb. Idegességemben és a hirtelen kapkodásnak köszönhetően megfogom az első olvasmányt, ami az utamba akad; egy szakácskönyvet, amit ráadásul még fordítva is tartok.
- Hmm? Jah, fogalmam sincs – nevetem el a végét, amolyan jó kínosan, majd teszem vissza a kötetet a polcra, egyáltalán nem oda, ahol az előbb is volt. Végezetül szívok egyet az orromon, majd rossz fiúsan nekidőlök a téka oldalának. Igazából nem tudom, mit mondott, nem figyeltem meg eléggé. Meg úgy őszintén? Nem is érdekel. Én abban reménykedtem, hogy szórakozhatok egyet, erre meg az éjszaka közepén olvasni jövünk a könyvtárba. Érted, olvasni. Kész röhej.