Minden új volt a számára a környéken, Max alig bírt betelni a környék szemrevaló... látványosságaival. Igen, egyértelműen ez a jó szó rájuk. Egyik a másik után billegett végig a folyosón, a szempilláikkal szépen pillogva az irányába. Volt aki után még meg is fordult, hogy szemérmetlenül mérje végig, mintha csak éppen vásárolni lenne. Ez együtt járt vele, soha nem volt más, ez is a személyes bája része volt, amiért annyiszor reccsent jellegzetesen az orra. Az idők során már megszokta ezt az incidenst, olyan rutinja volt már a forrasztásában, mint másnak a cipője kötésében.
Pécs most is napsütésben fürdőzött, ez pedig látható elégedettséggel töltötte el a németet. Ma épp nem kellett előadást tartania, de ez nem gátolta meg abban, hogy az épületben korzózzon fél délután, különböző projektekre hivatkozva, amik természetesen sosem léteztek. A felét olcsó mugli kosztümös filmekből szedte, a másik részleg sokkal inkább a saját agya szüleménye volt. A legtöbbet csak a nagyon szőkék hitték el, de elvétve akadt egy-két egészen ötletes is.
Azóta kénytelen volt elhagyni az épületet élete egyetlen hatalmas szerelme miatt. Muszáj volt ismét éreznie az illatát, az ujjai közt érezni a selymes tapintását. Öles léptekkel vágott át az iskolán, majd a téren is, az emberek nagy részét szinte levegőnek nézve. Természetes, hogy voltak kivételes szépségű hölgyek, akik méltók voltak arra a bizonyos csábító mosolyra, de a többségük fölött elsiklott a pillantása. Nem ezért vagy itt, Max.
És alig pár percbe tellett, ismét egymáséi lettek. Liebhart és a fehércsokis Latte Macchiato.
Innentől állíthatjuk azt, hogy a lelke nem háborgott tovább, mint a tenger, egészen kisimultak rajta a vihar kavarta hullámok. Már csak a kabátját akarta visszaszerezni az előadóból, ahol felejtette, hogy aztán visszatérhessen a pesti szórakozóhelyre, ahol tegnap azt a bizonyos dögös vöröst szédítette a karjai közé. Azonban akadt egy kis probléma, ami az útjába állt, közé és az ajtó közé egész pontosan. Abban a pillanatban, hogy megpillantotta a nőt, lecövekelt, azzal a lendülettel sarkon is fordult és a fejét leszegve figyelte a poharát. Megint elírták a nevét, ezt pedig csak most vette észre. Erről bizony még el kell beszélgessen a pattis, kapafogú kávégépkezelővel.
Azonban a kiváló helyzetfelismerő skillje tudatosította benne, hogy igen, a nő alighanem észrevette már és innen elfutni már gyávaság lenne. Maximillian pedig sosem volt gyáva kukac.
- Ooooh, servus, Tati. Micsoda kellemes meglepetés - a helyzet szülte kényszer, ebben a féloldalasan kifacsarodott pózban is képes volt bájos mosolyt kaparni az arcára. Ezt rendesen beszívtam.

Vannak pillanatok, amit sem a kávé, sem a napsütés nem tehet szebbé, mert egyszerűen jön egy atombomba-beütésű meglepetés, ami szanaszét robbantja a tökéletességet egy gombafelhőben. Mint mikor két hét fortyogás és szarakodás után a százfűlé főzet buggyan egyet, majd kátrány szerű állagot ölt és az ember dobhatja ki az egészet, üstöstül. Liebhart ezt érezte az ajtóban álló ex-neje láttán. Félreértés ne essék, nem gyűlölte a nőt, egyszerűen nem volt abban az idegállapotban, mikor fel van készülve Mácsaira. Szóval ha nem akadtak volna össze a lábai és önti magát majdnem agyon a pohara tartalmával, kecses léptekkel száguldott volna végig az úton, mint egy rinocérosz, akinek az útjában ember-állat elpusztul. A német azonban teljes mértékben tisztában volt a saját esendőségével a pillanatban és inkább meg sem próbálta a tervet végrehajtani. Szóval lazán visszafordult és még köszönt is, mert ő rettenetesen előzékeny, bizony! Erre mi a válasz?
Abban a pillanatban meg is bánta, hogy nem a futás mellett döntött. A szájában megmaradt az a bizonyos keserű utóíz, alig sikerült visszafojtania azt a bizonyos kikívánkozó grimaszt. A nőn látszott, hogy a pokolba kívánja az exét és Max akkor épp boldogabb is lett volna ott. Ezt az örömöt azonban nem adná meg semmi pénzért Tatianának, így csak a kávéjába kortyolt, immár felé fordulva. A nap épp kellemesen melengette a hátát, mégis volt valami jó a városban.
- Nein, amint az ábra mutatja, céllal érkeztem - vonta meg lazán a vállát, a hangjában szemernyi bizonytalanság sem hallatszott. Sokan azt hihették róla, nem lehet kínos helyzetbe hozni, pedig aztán... Ismerte már annyira az exnejét, hogy legalább halvány sejtése legyen, mikor nemtörődöm a nő és mikor próbál annak tűnni csak.
- Bent felejtettem a kabátomat az előadóban. A zsebében van egy fiola, amit ma még tovább kell adnom, szóval elég fontos. - Nem akarta hozzátenni, hogy hát, nem Kalapkúra bájitalról van szó, nem lenne jó, ha egy indokolatlan diák kezébe kerülne. Liebhart esetében ez szinte mindig magától értetődő. Csak a baj van vele, jobb ha az ember tartja a két lépés távolságot, amit ő ezer örömmel nehezít meg.
- Miért, te mit keresel itt? Vissza az iskolapadba?

A Föld nevű bolygón néha egészen különös anomáliákra lehet figyelmes az ember, ha tudja, hogy hol keresse. Ilyenek voltak a szivárvány hétfőn, a péntek tizenhárom, mint szerencsés nap, az okos szőke és az, hogy Liebhart éppen elégedett volt. Nem, nem a tökéletes zen állapotban lebegett, mikor minden mindegy, egész egyszerűen csak elengedte a dolgokat. Megtartotta az előadását, aztán mint aki jól végezte dolgát, szépen fogta a kis cuccát és hazament, hogy ledőljön, mielőtt nekivág az éjszakának. Azonban az égiek teljesen máshogy tervezték a délutánját, amiben nem szerepelt sem szunyóka, sem parti. Alig hogy a kusza barna fürtök a párnába préselődtek volna, hogy a gazdájuk békésen elnyúlva bevághassa a kómát, halk, de annál határozottabb kopogás hallatszott az ajtó felől. Leszögezhetjük, hogy a frissen-avatott-egyetemi-tancibá elégedettsége úgy vált köddé, mint a leprikónarany egy kapzsi skót zsebében.
Halk mormogással mászott ki az ágyból, még a saját maga számára is alig érthető szavakat, miközben átvágott a lakáson és egy laza mozdulattal feltépte az ajtót. Pontosan addig a pillanatig tartott a háborgás és az arcára egy már-már lágynak mondható mosoly települt ki csendesen.
- Nocsak, Fräulein. Mit keresel errefelé, ahol a rosszéletű madár se jár? - kérdezte a fejét az ajtó élének támasztva, fél kézzel a falnak támaszkodva. Hiába is próbálta volna tagadni, elégedettséggel töltötte el a látvány. De még milyennel. - Bejössz?

Pécs, nálam
Hömmels *-*

Bár a vendég váratlannak számított, Liebhart nagyon kevés alkalommal tessékelt ki az ajtaján kopogtató vendéget. Mert hát ugye illik tudni, a hölgyek nagy része sosem tudta meg, hogy az "úriember" pontosan hol is lakik. Rendben is volt ez így, nem szerette volna, ha ez gyökerestül változik meg.
Szóval ott állt ez a bizonyos egyetemista boszorkánypalánta, egyik kezében a mobillal, a másikban pedig a két kávéval, Maxnak nem akadt ellenvetése az ellen, hogy a lány a küszöbön belülre kerüljön.
- Persze, fogd csak a kávéra! - a nevetése leginkább egy köhögő sakálra emlékeztették a haverjait, de ezt el kellett fogadni, ugyanúgy a része volt, mint az örökké kócos haja, vagy a gyönyörű szép őzike szemei. Azonban a nevetés hamarosan huszadrangúvá redukálódott a német fontossági-listáján, hiszen a lány ajkai az övét súrolták és nem szívesen hagyta volna ezt a lehetőséget veszendőbe menni. Elégedetlenség szikrája lobbant fel a lelkében, amiért annyira hamar vége lett, de csak becsukta az ajtót, hogy lazán nekivesse a vállát.
- Na ja, alighanem lőttek a Schönheit-schlafnak és ez a te hibád. Szóval remélem, hogy kiengesztelsz! - A hangában leplezetlen volt a kihívás, de végül csak elvette a poharat és belekortyolt. Sikeresen, foltmentesen. Legalábbis, egyelőre.

Pécs, nálam
Hömmels *-*

Nem volt könnyű dolga az embernek Kenzievel, mert a csinos pofi mellé hasonló méretű arccal rendelkezett, mint Max saját maga. Legalábbis a férfi úgy gondolta, hogy ez megnehezíti a dolgát, mikor szeretne valamit. Hagyta a lányt beljebb fáradni, majd szinte fénysebességgel csukta be az ajtót, hogy megőrizze a privát szférát. A magyar emberek könyörtelen kíváncsiságát nehezen emésztette meg. Az engesztelés mibenléte felmerült a hölgy részéről, mint kérdés, mire a német szemöldöke szinte azonnal felszaladt. Őt ismerve, azt hitte, hogy ez teljesen egyértelmű. Inkább a kávéjába kortyolt és egy apró, elégedett sóhaj csúszott ki az ajkai közül, amint a poharat a dohányzóasztalra helyezte.
- Szerintem nyilvánvaló, hogy a javításban kell a segítség, nincs elég szabadidőm - a férfi hangjából nem hogy csöpögött, rendesen ömlött az irónia. Mióta megírták azokat a vackokat, ki sem vette őket a szekrény aljából, ahol amúgy a cipőit szokta tartani. Még volt két napja rá, hogy kijavítsa őket, mit rontsák a levegőt? Igazából már el is engedte a gondolatot, hiszen a hölgy egy spontán döntés nyomán egészen addig lépkedett, míg a lélegzete Liebhart arcát nem súrolta. Egy pillanatra a gondolkodása komplett zárlatot is rendelt el, csak bámulta a lány ajkait.
Éppen csak hogy előhajolt volna, áthidalva azt a kis távolságot is, mikor a Loveguard család delegációja sarkon fordult és az ablakhoz sétált nézelődni.
- Szóval csak a kávé miatt jöttél? - érdeklődött csendesen, oldalra biccentve kicsit a fejét, végigmérve a lány sziluettjét a beáramló napfényben. Nem sok idő kellett, hogy legyűrje a  nemlétező gátlásait és odasétálva a lány vékony dereka köré fonja a karjait. Az állát a lány vállára támasztotta pár pillanatra, miközben csak rándított egyet a vállán. Bután nézett ki, de biztos volt benne, hogy a lány érezte a gesztust. - Majd veszek ide egy fotelt. Mikor kezdődik az órád, queenie?

Ha lett volna kicsi szíve, amit mások összetörhetnek, most odakapott volna, jelezve a találatot Tati részéről. De ugye Liebhart nehéz eset, meglehetősen retardált is, szóval ez inkább csak az egoját legyezgette, nem pedig az érzelmeit vette célba faltörőkosként.
- Így is mondhatjuk, hogyha így jobban tetszik - egy elegáns kézmozdulattal jelezte, hogy részéről elengedi a dolgot, nem fog ilyeneken összekapni a nővel. Mondhatjuk, hogy változott, mióta a váláson túl voltak. Nem sokat, de azt látványosan csinálta.
Az üzlet mindig is előkelő helyen szerepelt a fontossági sorrendjében, mert az üzlet pénzt hoz, a pénz sikert, a siker pedig nőket. Persze, lerövidíthetnénk annyira is, hogy a pénz pedig nőket, mert így is kifogástalanul működött az egyenlet.
- Mint a lelkem, tudom. Nem sötét, egy cseppet sem. Akkor nem itt csevegnék veled, hanem sprintben vágtam volna végig a folyosón - rántott egyet a vállán, lazábban, mint egy kosaras csávó a környékről. Nem tudta az ilyesmi meghatni, más értékrenddel rendelkezett, mint a legtöbb ismerőse és igen, más talán sötét ügyletnek nevezte volna. Neki ez egy átlag szerda este lesz.
Egy pár pillanatig az egyik lábán állt, majd a másikra helyezte át a súlyt, párszor végighúzva a mutatóujját a kávéspohár szélén. Amolyan pótcselekvés volt ez a részéről, amit nem akart és nem is tudott elhagyni már egy jó ideje.
A tény, hogy Tatiana menekülőre fogta, széles vigyort engedett a férfi arcára telepedni. Ez azt jelentette, hogy ezt a játszmát éppen ő nyerte meg. Hiszen még mindig itt áll és nem vágtak hozzá edényeket sem, csupán a pécsi szellő borzolta meg kissé a kusza csodabarna tincseket.
- Menj csak. Látjuk még egymást, Bella - kacsintott a nőre csalfa vigyorral, hogy aztán hátra sem pillantva lépjen be az iskola kapuján, mert tényleg nem ártott volna, ha az elkövetkezendő egy-két órában senkinek a szíve nem fejezi be a dibi-dobogást.

//köszönöm a játékot //

Pécs, nálam
Hömmels *-*

Hogy miért ment Max tanárnak? Részben azért, mert nem féltette a szépségét. Huszadrangú tényező volt, alapelv, hogy bizony a sérülések csak vonzóbbá teszik a pasit. Míg aurorként elveszítheted a fél kezed és az bizony nem vonzó, addig méregkeverőként legfeljebb rádfröccsen valami és jobb esetben hagy maga után egy égett foltot. Ilyenből volt pár Liebharton, mert bár eltüntethette volna, ugyan minek tenné?
- Legközelebb kétszer meggondolom, mielőtt komolyan megcselekszem valamit.
De őszintén? Eddig nagyon is élvezem a dolgot - még csak nem is lódított. Sok pozitívumot tudott felhozni az egyetem neve alatt, Kenzie viszont az élen járt ebben. Ahogyan másban is igen jó volt, legfőképp abban, hogyan menjen a "professzor" agyára.
A kezét a dereka köré fonva szívtam be mélyen a lány illatát, hogy aztán ő is kipillantson az ablakon. Sajnálatos, de nem érdekelte eléggé ahhoz, hogy tartósan lekösse a figyelmét.
- Tudod, mindenkinek kell egy... két hobbi, amivel elüti az idejét - gyorsan korrigált, elvégre neki már volt szabadidős elfoglaltsága, nem is egy. De néha még így is vannak unalmas pillanatai, mikor képtelen bármit is kitalálni, talán arra alkalmas lenne az a bizonyos fotel az ablak előtt. Hogy azt az űrt kitöltse.
Azonban most éppen nem akadt ilyen problémája, hiszen Kenzie felé fordult és szinte már elegánsan felejtette az ajkait a németén. A válasz lassabban került feldolgozásra, mint mondjuk egy perccel korábban történt volna, de így is elégedettséggel töltötte el. Alig bírta visszafojtani azt a bizonyos mosolyt, miközben az egyik keze a lány derekán maradt, a másikat a tarkójáig vezette fel a gerince mentén, csak hogy még közelebb húzza.
- Még szerencse... - jegyezte meg pimaszul, mikor már a levegő hiánya okozta probléma miatt el kellett hajoljon. - Új ágyneműt vettem a svédeknél, van kedved megnézni?

Max eredetileg nem tervezett beleavatkozni iskolások életébe, de őszintén? Miután a leányzó megcsengette azt a bizonyos galleonos erszényt, elég gyorsan átrendezte a morális értékrendjét, különösebb lelkiismereti roham nélkül. Szóval az apró fiola a hölgy puha tenyerében fejezte be a hosszú utat, míg az erszény Liebhart zsebében. Mindenki elégedett volt, akkor miért kellett volna rosszul érezze magát? Fura világban élünk.
Kissé elgondolkozva tette meg az utat a kastély kapujától a faluig, ahonnan már tényleg biztonságosan tud majd hoppanálni. A léptei kevés zajt és minimális mennyiségű port kavartak, valahogy nem tudott azzal foglalkozni teljes figyelmével. A pillanatban élt és mégis folyton előre révedt, várta a következő cseppnyi adrenalint, ami majd izgalmat hoz és szintén nyom nélkül veszik el a semmiben.
Az égiek úgy tűnt, hogy meghallgatták a német el-nem-mondott fohászát és nem sokkal később már csattant is az ütközés, a lány pedig a földön kötött ki. A fiolák a zsebében összekoccantak, ő pedig már-már aggodalmas pillantással kapott a zsebe felé, mintegy biztosítva magát: nem lesz tele szilánkokkal.
- Iiigen, azt én is látom. Kényelmes, legalább? - kérdezte a föld felé bökve az állával. Tisztában volt a válasszal, de ha azt kérdezte volna, hogy jól van-e a lány, megint ki kellett volna öblögesse a száját szappanos vízzel. Semmi oka nem volt rá, hogy jópofizzon, a lány szemmel láthatóan kívül esett a komfort-zónáján. Bizonytalanul pillantott fel az égre, összepréselve az ajkait és még a ráncok is kitelepedtek a homlokára a láthatatlan napsugarak után ácsingózva, akkor is ott maradva, mikor ismét a földön fetrengő szőkére nézett vissza.
- Mondd, megvárod, míg ránk szakad az ég? Oda is odaér a víz, csak lassabban.

A lány álla szabályosan a földet súrolta és hát, mondhatjuk, hogy a pasi ezen még egészen jól is szórakozott. Igen, sokszor volt ilyen hatással a nőkre, de sosem tudott annyira hozzászokni, hogy ne váltson ki belőle legalább egy apró kuncogást. A válasz még azt is mondhatjuk, hogy szórakoztató volt, így esetleg tehetett annyi engedményt, hogy a pillanatban felejti magát.
- Hm, hát nem tudom, olyan porosnak tűnik... ééés iiigen, elég sok munkám van belefektetve, még szerencse! - szinte már-már felháborodott, aztán egy lemondó sóhaj keretében kibújt a zakójából. A mai fiatalok nem igazán közlékenyek, sőt, nem is segítőkészek! Szóval kénytelen volt a poros talajon végigteríteni a zakóját, ami legalább olyan drága volt, mint másoknak a suli-kezdő-szett. Ezek után szépen elhelyezkedett és a puding-próbája-az-evés alapon végigterült a zakón, ismét az eget kémlelve.
- Nein, nem az igazi. Hááát, ez felettébb szomorú - szusszant fel méltatlankodva, majd fel is ült, mielőtt még tényleg itt éri a zivatar. Neki semmi szüksége nincsen rá, köszöni szépen, megint ronggyá ázik és aztán végigtüsszögheti a bájitalos szeánszait.
- Őszintén? Sejtelmem sincs, kb kétszer jártam itt a környéken és még a helységnevet sem tudom kiejteni, nem hogy bemenjek valahova! - Nem túl kedves és elbűvölő, de legalább őszinte. Legalábbis, az esetek elenyésző százalékában. Most nem hazudott. Az ízületei halk ropogással fejezték ki nemtetszésüket a felkelés ellen, de neki nincs ideje ilyesmikre. Menni kell tovább. Felkapta a földről a meggyötört ruhadarabot és kissé leporolva kanyarította a vállára.
- Az időre nem tudok hatással lenni, de a kondérjaim köszönik szépen, pöpec állapotban vannak és a tartalmuk sem robban. Többnyire - neki sem jöhet össze minden, már sikerült a szemöldökét rózsaszínre színezni, mikor először próbálkozott a százfűlével. Soha. Többé. Elég érdekes pillantásokat érhet el vele az ember, ha néha a szemöldöke hirtelen pink színű lesz. Matsy teljes szívéből gyűlölte azt az egy hetet.
Közben az esőcseppek csendes koppanásokkal kezdték ostromolni a férfi vállát, elsötétülő foltokat hagyva a fehér ingén. Elborzadt tekintettel söpört le pár kövér cseppet, majd ismét a kis szőkére nézett.
- Már épp elég magas vagyok, alighanem jó lenne egy vízmentes hely - tőle ezt akár úgy is vehette az ember, hogy "jó ötlet". Mert ugye ő ilyesmi nem ejt ki a száján.

Mindenki, aki kicsit is ismerte Maxot, tudta, hogy nem érdemes a határait próbára tenni, vagy a kíváncsiságát válaszok nélkül hagyni. Mert akkor biztos volt, hogy ő bizony megteszi, válaszokat keres, kitapasztalja az élményt az utolsó cseppjéig. Ez esetben porszeméig. Nem mintha sokat tett volna hozzá a jelleméhez az a pár másodperc a talajon, de mégis ezekből épült össze Liebhart. Darabról-darabra, élményekből.
- Áááá, csak nézőként. Vannak ismerőseim a szakmában, de nekem túl sok lenne. Szeretek élni - nevette el magát a gondolatra. Igen, Münchenben segített már játékosoknak idő előtt felépülni, nem egészen legális úton. Szép összeget kapott érte és egy-két igen diszkrét, jól fizető vendéget.
Az, hogy illem, csak nagyon ritkán szerepelt a szótárában, eléggé hiányos volt ez a szócikk, szóval ha Rami nem említi meg, hogy iiigen, be is kellene mutatkozni, ő talán el is felejtette volna az egészet. Tanácstalan pillantást vetett a szőke lány felé nyújtott apró kezére, majd megköszörülte a torkát és legyűrte a késztetést, hogy valami egészen átlátszó ál-nevet adjon meg a lánynak. A szokás hatalma. Az ujjai az eridonos keze köré fonódtak, majd kezet rázott vele.
- Maximillian Liebhart, az egyetemen tanítok. - Nem igazán foglalkozott vele, hogy ez mond-e valamit a lánynak, vagy itt az egyetem több intézményre is utalhat éppen. A lényeget így is sikerült átadnia, ő tanár. Vagy valami ahhoz nagyon hasonló kreatúra. Ezek után talpra kecmergett, mert hát még a végén gyökeret ereszt, itt meg nem szeretné a hátralévő napjait eltölteni. Túlságosan egyhangú volt hozzá a lakosság.
-Hm, fogjuk rá. Ameddig édes és jó, nekem jöhet... Jó  dolgokra ritkán tudok nemet mondani - már ami az ő gondolatai szerint annak minősül, másoktól ez gyakran eltért. Szóval hajlandó volt követni a lányt, mielőtt még rongy módjára facsarhatja az ingéből a vizet. Nem volt hozzá humora ma. - Az elég kellemetlen tud lenni. Nem minden embernek van ehhez érzéke. - Neki volt és ezt tudta is, különben nem ebben helyezkedett volna el. Azonban élénken élt benne minden egyes illat, ami az alagsorban kavargott, mikor az első bájitalát megfőzte. Az amortentia mindig elé lendítette az emléket, nem egy hölgy bukott már le így. - Részben igen. Mondhatjuk.
Szóval a furcsa duó gyors léptekkel indult el a cukrászda irányába, hogy biztonságba kerüljenek a kövér esőcseppek elől.  

//folyt. köv. a cukrászdában //

Nem gondolta volna, hogy a mai nap még menekülni fog egy természeti jelenség elől, aminek semmi köze nincsen se a lávához, se a tornádóhoz, de mégis megtörtént. Mert ugye ő annyira képes volt a hangulatingadozásokra, hogy rendes idegrohamot kapott az ingére pötyögő esőtől. Csak Maximról beszélünk...
- Öööö... de, persze... végül is... - Nem, nem tervezett leülni.Egész egyszerűen csak maga mögött akarta tudni a latyakos külvilágot, ami folyamatos vízzel permetezte. Ehelyett most leült az egyik helyre és úgy tett, mintha minden rendben lenne. Még egy étlapot is szerzett, hogy átböngéssze, mit nyújthatnak neki. Igazából nem kellett sok, hogy az embert levegyék a lábáról, amint meglátta, hogy van kávé, máris engedékenyebben állt a helyzethez.
- Hogy honnan? Ümmm, Bremerhavenből, az Németország része... - közölte elgondolkozva böngészve az étlapon szereplő sütik tömkelegét. Igazából egészen tanácstalan volt, hogy ő most egyáltalán akar-e valami édeset, vagy csak a kávéját akarja, lehetőleg úgy három percen belül. Az előbbi szó pedig csak úgy kicsúszott, nem gondolta át, ösztönből jött, szóval sejtelme sem volt, miről is beszél éppen a lány. - Mármint a nein? Annyit tesz, nem.
Mert hát legjobb tudomása szerint ez volt az egyetlen olyan szó, amit éppen kicserélt a beszélgetésben. De ki tudja? Egészen elfeledkezett magáról az utóbbi tíz-húsz percben.
- Mit kerestél a faluban egyedül, ha diák vagy? - ez a kérdés igazából nem tartozott rá, de ha már egyszer úgyis a lány is kérdezett, ő miért ne tehette volna? A pincér egy elég kíváncsi, majd annál inkább rosszalló pillantást küldött a páros felé, mintha már csak az rosszat sejtetne, hogy együtt léptek be azon az ajtón. Minderről Liebhart még csak tudomást sem volt hajlandó venni.

Pécs, nálam
leszek a Hummelsed*-*

Gyakorlatilag a Kenzie féle szórakozásokon és a látványos okoskodáson kívül nem is volt oka annak, hogy Max bejárt órákat tartani. Ez viszont már éppen elég volt ahhoz, hogy bőven megérje neki. Máskülönben otthon ülne és kotyvasztana valami rettenetet, egy zöldesen fénylő üst mellett, amiből vékony füstcsík ered és kísértetiesen nevetgélne. Nem, köszöni szépen, erre nem tart igényt.
Amúgy meg ő és a sport nem voltak egymással rossz viszonyban és ezt a férfi testképe pontosan vissza is adta. Köszönte, sosem volt gondja saját magával, nem volt pufi gyerek a suliban, nem csúfolták, a kockákat a csokiról ismerte a legjobban, de összességében nem volt rossz pasi. Ezt a képet ő a nők visszajelzéseiből rakta össze, szépen csendesen, pixelről pixelre.
- Majd veszek egy kondibérletet is, biztos a - rázta meg a fejét csendesen vigyorogva maga elé, még azelőtt, hogy a lány ajkai az övéit érintették volna. Azután már egyre kevesebb figyelmet szentelt a külvilágnak, a magassarkúk bánatok koppanását már szinte meg sem hallotta. Hajlamos volt rá, hogy kicsit belefeledkezzen dolgokba, Kenzie pedig éppen ezzel élt vissza a részéről. Még ha nem is teljesen szándékosan tette a lány.
- Csak is ezért ajánlottam fel... - vigyorodott el magabiztosan, majd a csókot követően szinte ellenállás nélkül hagyta, hogy a barna a szoba felé tolja. Ő is arra indult, akkor miért kellene ellenkeznie?
És mivel Maximillian olyan kedves, nemcsak hogy megmutatta a lánynak a svéd garnitúrát, de még ki is próbálhatta azt!

//Danke sehr, Schatz *-*//

Maxim valami nagyon csokisat akart, mert ha már egyszer kalóriabomba, akkor a nehéztüzérség mindig hasznos. Valahogy így kötött ki a kitüntető figyelme a brownienál. Mert hát ha nem tudja, hogy mit akar, akkor általában mindent megszerez, amihez éppen kedve támadt. Így jött a csokis csoda mellé a kávé is.
A lány közben tett egy állítást, miszerint Németország jó nagy, erre pedig Max jobbra-balra biccentgette a fejét pár pillanatig. Mert hát igaz volt, de kicsit önállóbb közigazgatási egységekre bomlott, mint Magyarország. Hm, ez túl bonyolult, jobb ha nem mennek most bele.
- Németország északnyugati részén, Bréma tartományában. Az ország legnagyobb tengerparti városa - próbálta nagyjából érzékeltetni, hogy hol is nőtt fel, ő nem az a tipikus hegyekben tombolós német. Persze, ott is jól érezte magát, de az már teljesen más kérdés. Csak a szülővárosáról kellett volna beszélnie, ahol a nővére most is boldog és majdhogynem teljes életet élt.
A nyelvekkel sosem volt baja, így meg sem próbálta átérezni a kis szőke problémáját. Túlságosan jól érezte magát, hogy ezt most elrontsa holmi empátiával. Pedig sokan azt mondták, hogy az jót tesz az emberi kapcsolatoknak.
- Az orosz nehéz, az angol nem annyira. Bár neked más az anyanyelved, így passzolom, hogy van ez - rántott egyet a vállán, miközben maga elé húzta a sütit és gondolatban már fel is koncolta azt. A való életben helyette még kifinomultan rázogatta a cukrot, hogy a kávéjába töltse.
- Hát, talán sikerülni fog a dolog, ha az eső egyszer alábbhagy... - pillantott kifelé a csokibarna szempár érdeklődve, de a víz továbbra is kövér, súlyos cseppekkel büntette a kint időzőket.

Hangos zene, forróság és rengeteg ember. Ebben nem nehéz elvegyülni és Maxnek pont erre volt szüksége a tizenöt perces nevetés után, amit a lány sértődése váltott ki belőle. Olyan magas labda volt az a visszautasítás, amit egyszerűen nem hagyhatott ki, még akkor sem, ha esetlegesen egy magántanulót is elveszthetett ezzel. Kivételesen a hőség is jól jött neki, mert nem ártott egy kicsit megszárítkoznia, mielőtt még a ruháit visszavette.
Amint ezzel bevégeztetett, ismét visszatért a tömegbe, hogy esetlegesen egy kicsit még szórakozzon, ameddig közbe nem jön valami. Fogalma sem volt róla, hogy eközben pár méterrel odébb egy szintén egyetemista hölgy merényletet tervez ellene. Ha tudta volna... sem csinál semmit, hanem megvárja, mert mégiscsak arról a bizonyosról volt szó.
Így viszont kissé megingott az egyensúlya és magában köszönetet mondott a lassú csaposnak, aki előtt akkora sor volt, hogy elvette a kedvét az ivástól.
- Attól tartok, hogy már a ténytől sem lenne elragadtatva, hogy lát, nem még attól, hogy itt. Főleg nem magával, kisasszony! - igyekezett, hogy komolyan vegye a lányt, komolyan megpróbálta, de egyszerűen nem jött össze neki. Ha komolyan tudja, hogy ott a főnöke, sem tudott volna kevésbé vigyorogni, ez egy ilyen nap volt a számára, ezen pedig az sem segített, ahogy Kenzie a hátához simult.
A puszi után már muszáj volt elhúznia a lány kezeit a szemeiről és pókerarccal fordult Loveguard felé, még mindig fogva a jobb csuklóját.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Ha nem látnád: lazítok. Vagy valami olyasmi... - kuncogta el magát, hogy aztán vonjon egyet a vállán és inkább végigmérje a barna hajú szépséget magával szemben. - És, hány fejet csavartál már el ma?

A Summerfest okozta pezsgés nem ült el olyan hamar, mint ahogyan kirobbant. Egy-két párocska és baráti társaság még június huszonhatodik reggelén is ott lézengett a környéken, az előző napi kalandokat kiheverve. Nem úgy főhősünk, aki az utolsó program leteltével megkereste Kenziet, hogy érzelmes búcsút vegyen tőle - már-már hihetően -, majd a hátára kanyarította a táskáját, a kabátját a kezében lóbálva, a napszemüvegét az orra hegyére biggyesztve és lelépett. Természetesen nem haza. Miért is lett volna annyira egyszerű a történet?
Annál neki sokkal fontosabb dolga volt Sopronban, ami egy újabb karszalaggal járt. A bal csuklóján most már egészen szép kis köteg alakult ki, hiszen járt a Rock am Ringen, a Summerfesten, futó pillantást vetett a Donauinselfestre és aztán a Volt fesztivál kapujánál tette tiszteletét. Valószínűleg mugliként is vállalta volna az utazással járó nyűgöt ezekért cserébe. Ennek a látogatásnak már öt csodás napja és olyan hátfájással kelt, hogy ahhoz egy komplett veszta-szűz sereg kellett volna, hogy kimasszírozza belőle. A sátorban... alvás egyértelműen nem Liebhart műfaja volt, még a luxuskörülmények ellenére sem. Ezek alatt értendő az eső hiánya és a megbűvölt hálózsák.
Azonban mire a mélyen tisztelt banda a színpadra lépett, Max elengedte azt a bizonyos izomgörcsöt és helyette inkább a tömegben próbált a lehető legészrevétlenebbül a tömeg eleje felé slisszolni. Ami ugyebár nem olyan egyszerű, mikor az ember egy 191 centiméter magas kolosszus, egy nagy pohár mojitos jégkásával a kezében. Hogyan, vagy hogyan sem, ez az ital - meg a sors - rendezte el azt a bizonyos találkát a barna hajú csodával ott a tömegben. Egyetlen egy hátulról érkezett könyék Matsy gerincébe, aztán ösztönösen rándult a keze és a jégkása jelentős része a vele szemben álló hölgy dekoltázsában landolt.
- Scheiße! Akarom mondani, hello liebchen. Alighanem véletlen volt. Vagy a sors, ahogy tetszik - öltött rögtön angyali mosolyt az illető, hogy legalább egy egészen kicsit lecsillapítsa a nő várható dührohamát. Valahogy azt meg szokták érteni.

Természetesen nem Maxmillian volt az egyetlen, aki akkor a színpad felé igyekezett. Voltak más vállalkozó szellemű egyének is, akik vagy túl későn érkeztek, vagy csak éppen nem kedvezett számukra a helyezkedés, most pedig kénytelenek voltak a tömegen keresztülpréselődni. A levegő meglehetősen forró volt és párának semmi nyoma, hogy az embert egészen biztosan még inkább megnyomja, főleg ha arra vetemedik, hogy falkába verődjön.
Szóval így settenkedett a német a színpad felé, mikor a jégkásája egy másik delikvens jóvoltából az előtte álló hölgy dekoltázsán kötött ki. A káromkodás szinte ösztönszerűen csúszott ki a száján, fel sem fogta, hogy mit mondott az imént. Csak a nő kedves semmi gondjára pillantott fel, hogy végre jobban megnézze magának a nőt.
- A sors szót sokan jobban szeretik, aber nem mindig lehet rákenni. Most megpróbálhatjuk - próbált épp elég hangos lenni, hogy a lány értse a mondanivalóját, de ne kelljen még üvöltenie hozzá. Talán még egészen sikerrel is járt. A nő a szemét árnyékolva pillantott fel rá, ő pedig cserébe egy egészen angyali mosolyt villantott, csodabarna tekintetét nem szakítva el az újdonsült ismerőstől.
- És azt milyen úton szeretné, kedves...? Mi is a neve? - ha ismerte volna Maxot korábbról, akár még tudhatta is volna, milyen nemes gesztus volt a férfi részéről, hogy megkérdezte a nevét. Mert ugyebár ő erre nem volt kötelezve, önszorgalomból tette csupán. Ahogyan azt is, hogy figyelmesen követte a nő kézmozdulatát a tekintetével, nehogy véletlenül bármit is rosszul csináljon.
- A nevem Max! - a hangja az átlagosnál kissé mélyebb és dorombolósabb volt, lévén, hogy lassan egy teljes hete fesztiválozik, annak is nagyon örült, hogy egyáltalán beszélni tud.

Max afféle határvonal volt, vízválasztó az emberek zöménél. Nagyon tudták szeretni, vagy nagyon tudták gyűlölni, de a kettő között nem volt semmi, mindig kiprovokálta, hogy a neutrális hozzáállás semmivé tűnjön. A fesztiválokon pedig szerette, ha az a bizonyos benyomás pozitív marad. Azért, mert ezek szép emlékek, vagy mert túl magas a véralkohol szintje, az már teljesen más lapra tartozik, nem is érdemes belekezdeni a boncolgatásba.
- Milyen igaza van - biccentett elismerően, tetszett neki a nő életszemlélete, nem volt túl gyakori az ilyen. Közben a civil tancinéni bemutatkozott, elárulva, hogy Kata a neve. Max nem volt benne biztos, hogy ez tényleg a nő igazi neve, de arra az egy estére éppen elég volt neki, nem kellett nyuszikának hívnia, így nem akadt több kérdése.
Ellenvetése már annál inkább, mikor a poharában árválkodó maradék mentás-limeos jégkása a nő ajkai közt végezte De épp az imént vitatták meg, hogy a sors keze volt, így nem akadályozta meg.
- Remélem tudod, hogy ezért fél órát álltam sorba. Ugye máris jobb az utóíze? - ironizált, ehhez értett. Mégsem vághatta a nő arcába, hogy ő most itt hagyja az egyik legjobb fellépő koncertjét, mert nem elég magas a vércukorszintje.
Ahogy a nő a ruhájával kezdett bíbelődni, a német pillantása egy-kettőre rettenetesen elfoglalt lett, miközben a bal kezét a tarkójára csúsztatta. Még a szája is enyhén kiszáradt, abban a pillanatban összetette volna a két kezét a szirupos löttyért. A szemkontaktus miatt halvány mosoly kúszott az ajkára és kicsit még fel is nevetett. Csak olyan halkan és kellemesen.
- Bremerhavenből, a tengerparton van. És kegyed? - ilyen kis édes kérdéseket is ritkán enged meg magának, mert elkapatná az egyéjszakás kalandjait. -A zenei ízlésével nincs gond, annyi már biztos.
Azzal - udvariatlanság, vagy sem, nem érdekelte, hisz Liebhartról beszélünk - a pólója alsó szegélyét megfogva rángatta fel a fekete anyagot, hogy megtörölje az arcát. Elég meleg volt ahhoz, hogy szükségessé váljon a mozdulat.

Míg a nő végignyalta az ajkát, Max kissé beharapta a sajátját, nem volt több egy pillanatnál, de igen, tény, hogy megtörtént. Máskor sokkal jobban tudta palástolni a reakciókat, amiket kiváltottak belőle, de a fesztiválokon mindig egy kicsit más volt. Szabadabb, ösztönszerűbb, már-már teljesen őszinte.
- Remélem is, akkor legalább volt értelme végigállni - sóhajtott fel már-már színpadiasan, kicsit jobbra-balra ingatva a fejét a zene ütemére. Túlságosan is szerette ezt a számot ahhoz, hogy nyugton maradjon és ignorálja. Bár közel sem mutatta olyan látványosan, mint a tömeg egy része, akik egymásba karolva ingadoztak vagy éppen totál egyedül ugráltak, néha teljesen más ütemre, mint amit a logika és a zene diktált volna.
- Tényleg az volt, szép város, barátságos. Legalábbis a perem. Mára kissé zsufis - a vállát megrántva jelezte, hogy igazából ennyit kell tudni Bremerhavenről, ah az ember udvariasságból kérdi, vagy érdekli valami alap infó. Nem kezdett el áradozni a szélről, ami sós permetet szórt a kertjükbe, vagy az arcára, ha az ablakon állt. Arról sem, hogy a nővére mennyit járt rajzolni a parti sziklákra, vagy hogy az anyja mennyivel jobban szerette a kis boltokat, mint a nagyokat. Max sosem beszélt ilyenekről.
- München is nagyon szép, szeretem a parkjaikat - közölte, mintegy reakcióként. Valahogy nem lepte meg, hogy a nő itt volt, a német nagyváros elég magyarázat volt rá, miért is vonzza a tömeg.
A hőség végül egy kis legyezgetésre kényszerítette Liebhartot, aki ennek az ösztönnek nem is állt ellen és inkább a pólóját hasznosította. Nem kerülte el az sem a figyelmét, hogy Kata, igazi nőhöz méltóan nem tudott máshova nézni az első pár pillanatban, de nem tette szóvá. Jó passzában volt.
- Ami azt illeti, egy pár napos, igazán varázslatos fesztiválon voltam tegnapig és ha hazamegyek, lehal a pörgés, szóval... semmi kedvem beadandókat nézegetni otthon, itt vagyok - tárta szét a karját tanácstalanul felnevetve pár pillanatra, majd visszaejtette őket maga mellé. Persze, imponálhatott volna a nőnek, de nem volt rá fölös kapacitása, mert a kedvenc részei következtek, amiket egyszerűen nem tudott nem énekelni. - Though this is all for you, don't wanna hide the truth

Ha előbb nem is, a mással is megjegyzésnél Kormos kisasszony Max teljes és osztatlan figyelmét élvezte, jó pár másodpercen keresztül. Kicsit olyan volt, mint azok az elcsépelt romantikus filmek, még a zene is ment a háttérben, a német pedig nem tudta az arcára kúszó mosolyt visszafojtani.
- Amint akad valami jobb ötletem, bedobom a közösbe - nem csak a hangján, az arcán is érzékelhető volt, hogy elég magabiztos és találékony, biztosan talál majd valami olyat, ami mind a kettejük fantáziáját megmozgatja egy kicsit.
Igazából Max és Kata is bent ragadtak a tömeg közepén, előre nem jutottak, mert feltartották egymást, hátra meg nem sodródtak, mert annyira nem volt nagy az örvény, arról nem is beszélve, hogy Liebhart érzékeny a kiharcolt helyére.
- Nem is kell, hogy tökéletes legyen, ha az ember olyannal van, aki leköti a figyelmét - jegyezte meg aprót rántva a vállain. Nem, ő nem hintelt, hogy élvezi a női társaságot a német tengerparton, csak viccelődött, elvégre ő Max. A lány is dobolni kezdett a lábával, ami legalább sorsközösség volt a némettel. Mert hát, ő is szenvedett ezzel az egésszel.
- Igen, egy időben elég sokat lébecoltam ott, nagyváros és elég érdekes is - úgy közölte, mintha általánosan elfogadott tény lenne, hogy az emberek csak úgy kószálnak a nagyvilágban. Ő legalábbis szeretett utazni és most is azért volt itt, nem másért.  
A nőnek sok kérdése volt. de őt nem zavarta, szerette, ha érdeklődnek felőle és hát, fogjuk rá, most is éppen ez történt. Még ha egy kissé furcsa formában is. Tett egy fél lépést közelebb az új ismerőshöz és egy elbűvölő mosollyal nézett le rá.
- De, ami azt illeti, onnan. Csak nem kegyed is? - kérdezte miközben kicsit ringatózott a zene ritmusára. Örül volna, ha a nő boszorkány, valahogy azokat jobban kedvelte.

Maxnak semmi kedve nem volt az esőhöz, hiába is kezdett el esni. Vannak napok, mikor szívesen ácsorog kint és megnyugtatják a hátán koppanó esőcseppek, de a mai nem egy ilyen nap volt. Csak szerette volna, ha végre eláll ez a szutyok és hazamehet.
A pincér siettében kis híján elejtette a tálcát, meglöttyent a kávé, Mats arca pedig rögtön grimaszba rándult. Nem egy alkalommal elfordult már, hogy a kávé rajta kötött ki, éppen ezért nem szerette volna ismét tapasztalni. Jobb lenne, ha a kiszolgáló-erő nem siet annyira.
- Egyszer már voltam lent a Plattenseen, jó meleg a vize, de nekem hiányoznak a hullámok - vont egyet a vállán, hogy letudja a részéről a témát. Nem tudta, hogy hogyan is írhatják azt, hogy Rävfülöp, így ezt próbálta maga előtt komolyabban vizualizálni. Talán jobb lett volna, ha a lányra figyel, de őszintén semmi kedve nem volt hozzá abban az egy-két pillanatban.
- Nem tudom, biztosan - rántott egyet lazán a vállán, mert őt sosem zavarta a nyelvtanulás felépítése. Pedig olyan is volt, hogy a heti hat órájából egyen csak a kultúrával foglalkoztak. Ő pedig még akkor is odafigyelt, mert szeretett beilleszkedni, érteni mások mentalitását. Na, nem Magyarországon, itt nem érezte magát túl kényelmesen, ha az került szóba, hogy gondolkoznak a helyiek.
Közben megrázogatta a cukrot és halvány mosollyal hallgatta, ahogyan az apró szemek pergő hanggal a papírnak ütköznek, majd visszapattanva az ellenkező irányba torlódnak. Letépte a kis zacsi tetejét és a fehér kristályokat a poharába zúdította.
-  A leperex elég egyszerű. Azt hittem azt már ti is tanultátok... Nem varázsolhatsz? - kérdezte meglehetősen értetlen arccal. Náluk nem volt efféle korlátozás anno, ha mágusok lakta területen szórakozott, nem történt semmi.

A lány örült Liebhartnak, ez az érzés pedig igazából kölcsönös volt. Hiába, a német nem különösebben ragaszkodott az ellenkező nem tagjaihoz, de ez a példány egy olyan volt, amelynek elég nehezen tudott ellenállni.
- Sosem vagyok kedves, azt hittem, ezt tudja, kisasszony - horkant fel. Ha más nem is, Kenzie biztosan tudta, hogy mennyire önfejű és csökönyös, sőt, néha egészen tapintatlan tud lenni a férfi. Túlságosan is szerette magát ahhoz, hogy belássa, ezen esetleg változtatnia kéne. Ha valakit ez zavar, akkor úgysem barátkozott Maxszel.
A válaszra halkan, kellemesen felnevetett, mert ő bizony nem szokott hosszú feladatokat kiadni. Igazából néha még abba is belekavarodott, hogyan kéne az előadását felépíteni, nem, majd még a beadandókból is ilyen fél kilométereseket kérjen!
- Igazán édes tőled, hogy így aggódsz a testi épségemért, de nem fogok kiszáradni. Persze, ha gondolod... - sóhajtott fel színpadiasan, miközben finoman megszorította a lány apró kezét. Ha a barna csoda azt akarta, hogy italt szerezzenek, ő nem fogja azt mondani, hogy nem, ahhoz túlságosan is kedveli őt. Így tett pár kissé suta lépést, oldalazva, mielőtt sikerült volna egyenesbe jönnie a vezetője mellett.
A négy nem volt vészes, bár nem tudta pontosan, hogy mióta is van ott a lány. Ha csak pár órája, akkor az úgy sok, persze. Kissé még az a kellemetlen érzés is felbugyogott a lelkében, ami jelezte, hogy bizony, ő ennek egyáltalán nem örül. Ám ezt nem hagyta kiülni az arcára.
- Unalmasak? Miért, mi volt velük a gond? Nem szerették a bulit? Jaj fúj, összetört szív... az undi dolgokra veszi rá az embert - ráncolta össze az orrát, mielőtt a csodabarna pillantását a diáklányra vetette volna. Nem túl feltűnően, de érezhető vágyakozással. Nem zavarta, hogy egyre kijjebb sétálnak a tömeg középpontjától, jobban kedvelte, ha kissé privátabban lehet Kenzievel.
A kérdésre most először érzett késztetést, hogy kitérő választ adjon, de végül nem tette. Kissé megnedvesítette az ajkát és a látóhatárt fürkészte, majd a széttiport fűcsomókra vetette a tekintetét, mielőtt ismét a társaságára nézett.
- Igazából vicces sztori, az imént pattintottam le az egyik magántanulóm. Kicsilány és nagyon nyomult. Nem jött be a helyzet. Tudod, nincs rám írva nagy betűkkel, hogy szingli vagyok. Pláne nem, mikor a kezem szorongatja valaki... - sokatmondó pillantása a lány kezére vándorolt, majd vissza annak arcához, mielőtt megvillantott volna neki egy sugárzó mosolyt. - De igazából nem bánom.

Természetesen Liebhart észrevette azt a bizonyos mosolyt és nagyon értékelte is, hiszen tudta, hogy neki szól, méghozzá teljes őszinteséggel. Még a kacsintást is halkan felnevetve nyugtázta, mert hát a lány azt mondta, hogy érte bármit. Ezt  pedig nem sok embertől hallotta még.
Ahogyan haladtak kifelé a tömegből, néha-néha elkalandozott a férfi tekintete, de azért többségében igyekezett inkább csak a Loveguard lányra figyelni, tartani vele a tempót. Nagyjából sikerült is neki, azt a minimális kis hátrányt pedig behozta a tömegből kioldalazva.
- Mondjuk nem értem, hogy mit vársz tőlük... Fesztiválozni jöttek, a legtöbbjük nem itt keresi az örök elköteleződést. A kalandhoz meg már túlzottan kiégtek - a hangjában enyhe szánalom volt érezhető, de összességében mégis örült neki valahol, hogy Kenzie most vele sétál kézen fogva és nem valaki sátrát nézi meg alaposabban belülről. Max le sem vette a pillantását Kenzieről, így nem kerülte el a figyelmét a szemforgatás sem. - Nézd a jó oldalát! Ha nem rángat el ide, akkor most nem találkoztunk volna! Igazából nem nagyon akart részletekbe menni, csak rántott egyet a vállán, mielőtt még a távolba meredt volna pár másodpercre. Nem nagyon emlegette Lexát korábban Kenzienek. Nem volt miért.
- Semmi, egyszer csak megjelent és felajánlotta, hogy próbáljak ki valamit a vízben vele, amit még soha. Szóval nemet mondtam - biggyesztette le az alsóajkát, már-már bánatosan. Nem bánta meg, hiszen most itt volt vele a Loveguard lány, ez pedig kárpótolta. - Még szerencse! Nagy ám rám a kereset, csak bújkálok!
Nem, ez ma nem fordult elő, de amúgy meg hajlamos volt rá, főleg, ha olyan lányok voltak a láthatáron, akiknek valaha azt ígérte "majd jelentkezem". A barna hajú hölgyemény körbe pillantott, mire Maxim is hasonlóan tett. Túl kevés volt hozzá az ember, hogy úgy lássa, jó helyen vannak, de nem említette meg ezt. Ma kivételesen tapintatos hangulatában volt.
- Egészen szimpatikus a társaság, szóval nem érdekel. Szeretnél útbaigazítást kérni valakitől? - kérdezte, majdnem az összes fogát kivillantó vigyor kíséretében, mikor a keze a lány derekára vándorolt, elengedve annak kezét.

A válasz nem is igazán érkezett meg a férfihoz, de közben meg mégis. Szomorú igazság, de el kellett engednie a dolgot, ma már nem jut el az első sorba, legalábbis ezen a koncerten egész biztosan nem. A társasága túlontúl érdekes volt hozzá.
- Az ilyesmi mindig megoldás - bólintott, miközben a tekintetét a  nőn tartotta. Szép volt, a ruhája is egészen figyelemreméltó, annak ellenére, hogy korábban már sikerült megöntöznie a jégkásával, ott pedig egy halvány, matt folt éktelenkedett rajta. Max arra a véleményre jutott, hogy csak azért látja ott, mert tud róla és az agya nem engedi el a tényt.
- Igazából én már jártam arra, annyira nem nagy szám... de ha kiskegyed oda vágyódik, nem pont én fogom elvenni az álmait...
Közben egy elefánt méretű uraság elhúzott mellettük, azaz, csak megpróbálta, miközben a méretes lábaival megtiporta szegény Kata kis tappancsát. A nő arca egy pillanatra grimaszba rándult, Maxim pedig akaratlanul is közelebb húzta.
- Óvatosan, itt ilyen túlméretezett gépek is közlekednek! - horkant fel, rosszallóan pillantva a csávó után, majd a poharat utána dobta. Úgysem volt már haszna belőle és nem ő volt az első, aki hasonló sorsra juttatta a műanyag poharat.
A kérdésre egyre szélesebb vigyor terült el az arcán és egész óvatosan végig is simított a nő vállán.
- Hogy varázslatos személyiség vagyok-e? Egyértelmű - közölte elégedetten. Itt már a sors bevégezte dolgát, Liebhart hitt benne, hogy nem véletlenül futottak össze akkor és ott. Még egy egészen kicsit közelebb is hajolt hozzá.

Járt már egy-két helyen a német, de igazából soha egy városba sem szerelmesedett bele. Neki nem volt álomvárosa, talán még a belgiumi tomorrowland bűvölte el a legjobban, de az is átmeneti csoda csak.
A nő lelkesedését azért nem akarta letörni, szóval vont egyet a vállán, mielőtt elmosolyodott volna.
- Ízlések és pofonok. Nem különösebben szerettem bele, de vannak, akiknek nagyon tetszik. Nagy a nyüzsgés, szinte sosem alszik a város, zsúfolásig van tömve kávézókkal és emberekkel. Főleg átutazókkal - kezdett bele, neki ez a része maradt meg talán a legjobban az egészből.
Max sosem arról volt híres, hogy higgadt lenne, azért is nem meglepő, hogy a pohár az elefántcsordaként masírozó úr után repült.
A bókra kissé felnevetett, mert hát nem ez a nő volt az első, aki értékelte Max adottságait és hát, valószínűleg nem is az utolsó.
- Nehezebb? Miért is? Talán ez probléma? - vonta fel a szemöldökét kérdőn. Nem gondolta volna, hogy gondot okoz a varázslat a nőnek, mert köztük egyértelműen megvolt a szikra, de hát ugye ezt nem az ő tiszte volt eldönteni.

A Loveguard lány egész biztosan nem az olthatatlan romantikájával lesz majd világhírű, ha ez valaha bekövetkezik. Legalábbis Max határozottan így gondolta, mert a lánynak voltak fura dolgai. Attól még szerencsére kedvelte a nőt, mert maga sem volt egy született Casanova, ha éppen szerelemről volt szó.
- Jó, de mégis mikor? - horkant fel a német, már-már méltatlankodva, elvégre nem gyakran futott össze Kenzievel, legalábbis nem az iskolán kívül és néha ez egészen zavarta. Közben továbbra is kissé féloldalasan közlekedve igyekeztek kikeveredni a tömegből, mert senkinek nincs kedve fél órát sorban állni egyetlen egy innivalóért. Pláne nem egy meglehetősen precíz németnek és egy bulizni vágyó diáklánynak. Rossz párosítás, ha a türelemről van szó.
- Valamit, valamit, persze... Azt kérte hadd ugorjon bombát a vállamról! - dohogott maga elé, mert szerinte teljesen egyértelmű volt, hogy a nő mit akart tőle és hogy ő azt miért utasította vissza. De Kenzienek ugye ilyenkor adnia kellett a tudatlant és ilyenkor nagyon akart rá haragudni; kevés sikerrel, persze. - Én nem szúrtam el semmit, csak valamit tudatosan visszautasítottam.
A hőség szinte elviselhetetlen volt, Max úgy érezte, mintha a talaj alatt is egy parányi nap sütne, legalábbis ez megmagyarázná, miért áraszt forróságot magából a föld is a lába alatt.
Kenzie visszautasította a lehetőséget, pedig a férfi még fel is ajánlotta, hogy kérdezzen rá valakinél, merre is kell innen menni. Sőt, még közelebb is lépett Maximhoz, aki erre kissé szorosabbra fűzte a karját a derekán és ahogy felcsúszott a nő keze a mellkasán, kissé beharapta az ajkát.
- Azt hittem egyértelmű, hogy én már találtam valakit.

Sosem értette, mi olyan meglepő abban, ha mondjuk egy tavat máshogy hívnak más nyelvben. Ez olyan volt, mint, hogy az angolom Munichnek hívták Münchent - amitől Max minden egyes alkalommal idegbajt is kapott rendesen -, tehát nem kellett volna már a döbbenet.
- Ja, ez a neve. Vannak magyar szavak, amiket nem tudok kiejteni, vagy nem tetszik a hangzásuk. A Balaton is ilyen - rántott egyet a vállán, mert még a diákjai neveit sem tudta néha kiejteni és a legrosszabb, hogy nem is érdekelte az egész.  
A lány közben elmesélte, hogy hát ő is menne világot látni, de a szülei túl sokat dolgoznak, ő meg nem beszél elég jól. Ha most egy tündérmesében lennének, Liebhart felajánlaná, hogy a pártfogásába veszi, együtt utaznának és olyanná válna neki a lány, mintha a húga lenne. De Liebhart sosem volt ilyen és a tényállás szerint sosem lesz. Így  inkább a már megédesedett kávéjába kortyolt, aminek az alján a cukor még mindig egy ragadós, iszaphoz hasonló réteget képzett. A bácsi szó hallatán kis híja volt, hogy a kávéja mindent beborítson, csak a szalvéta és a gyors reflexei mentették meg tőle.
- Mein Gott! Ennyire nem vagyok öreg! - fakadt ki, aztán inkább csak egy hanyag mozdulattal előrántotta a pálcáját. Pár másodperc gondolkodás, majd egy íves pálcamozdulat után a lány teljesen vízhatlan is volt. - Majd azért valakivel szedesd le, különben sosem mosol hajat többet.
Ez volt a lány felé intézett búcsúja, amennyiben a lány mondott is még bármi mást, ő azt már ignorálta. Túlságosan lefoglalta, hogy az itala, amennyire lehet, a bögréjében maradjon.

Nem is teljesen értette, hogyan is jutottak el a jégkásás nővel odáig, hogy arról beszélnek, melyik város is a szerelme. Őszintén, nem igazán volt neki olyan, de tudott volna olyat mondani, amelyik mentalitásra tükrözte őt. Ahova szívesebben ment, mint a többi helyre.
- Azt hiszem, talán Rómába. Ez megmagyarázná, miért voltam ott olyan sokszor. Valahogy romantikus, de mégis tele van emberekkel, akik csak jól akarják érezni magukat és valahol mindig pezseg az élet. Igen, Rómát szeretem - talán magával is csak most sikerült ezt teljesen letisztáznia, a tucatnyi látogatás alatt nem jutott volna el a tudatáig, miért is köt ki mindig ott, ahol. Most viszont túlságosan sok figyelmét kötötte le a nő ahhoz, hogy komolyabban elfilozofáljon a város szépségeiről. Mert ahogy a hölgyre nézett, megragadta őt az a hatalmas barna szempár, ami éles kontrasztban állt a sápadt bőrével. Volt valami igazán bájos benne, közben pedig mégis lázadó, elvégre itt volt.
- Pontosan így gondolom én is, ezért is orroltak meg rám egy jópáran a SummerFesten. De mi értelme a románcnak, ha nincs benne semmi kihívás? - elbűvölő mosolyt villantott a nőre, hiszen az ő ismerkedésük sem indult zökkenőmentesen, de így egy icurkapicurka idő elteltével ezt már nem is különösebben bánta.
A tömeg ismét hatalmas sikoltozásba kezdett, mikor megszólalt a Sucker for Pain, Max pedig ha lehet, még elégedettebb arccal csúsztatta a kezét a nő derekára, hogy aztán - amennyiben a nő hagyta -,  magának háttal fordítsa kicsit közelebb húzva.
- Szeretem a refrén ritmusát, mindig táncolni van kedvem tőle - súgta a nő fülébe, miközben a bőre az övét súrolta.

A lány hangából kisütött, hogy kissé meglepett, de inkább csak piszkálja a németet, hogy jobb lenne, ha egy kicsit befogná a száját vagy úgy viselkedne, mint egy normális pasi. De sose próbálkozott vele, azaz, hogy talán még a felesége mellett, de akkor is csak limitált ideig és nem is nagyon fáradt bele.
- Megjátszhatnám, de azt akarod, hogy hazudjak neked? Nem gondoltam volna - kissé elhúzta a száját, hisz az esetek nagy többségében Kenzienek igazat, vagy féligazat mondott és ez kivételes bánásmód volt a részéről. Mint az is, hogy mikor a semmiben kötöttek ki, nem kezdett el forgolódni és nézelődni, merre is menjenek, meg kaffogni a barnával, miért nem figyelt jobban.
Azt, hogy nem hagyta a fejét elcsavarni egy élvezetes húsz percre, igazából nem volt nagy dolog, de egészen büszkén újságolta el a Loveguard lánynak, akinél nem talált rossz visszajelzésekre a dolog. Máskor beszóltak volna neki, de a csajszi mellett volt egy olyan fajta szabadsága, amit csak nagyon kevesen adtak meg neki.
- Semmi furcsa nem volt benne. Meglátott, odajött, elrángatott a vízpartra, kicsit könnyítettünk a ruházaton, aztán azt mondta, csináljunk olyat, amit még soha. Én pedig szót fogadtam és azt mondtam, nem akarom ezt - talán mástól fura sztori lett volna, de a németnél csak az volt extrém ebben, hogy nem akarta a lányt. A pillantása akaratlanul is a lány kezére siklott, majd onnan a lány arcára és halványan el is mosolyodott.
A lány hozzá simult, az önjelölt szőke herceg szíve pedig egy kicsit hevesebben dobogott a mellkasában, ahogyan a lány kissé lejjebb húzta. Finoman a lány alsó-ajkába harapott, mielőtt még a vigyorát elfojtva túrt a lány hajába és csókolta meg a nőt. Vele valahogy más volt, még egyszer sem jutott eszébe, hogy hátat fordítva ott hagyja mondjuk az iskola közepén.
- Ebben én is biztos vagyok, elég jófej csaj, és te szent ég, de jó nő! De nem mutathatom be, még a végén féltékeny leszel! - nevetett el, majd végigsimított a hüvelykujjával a lány arcélén. - A barátnőd boldogul nélküled? Nem szívesen adnálak vissza.

egy péntek délután | #stylish

Ha bármelyik bogolyfalvi lakos azon a péntek délutánon az égre pillantott, biztos lehetett benne, hogy nem csak felhős idő van, hanem már az eső lógatja a lábát a környéken. Szinte bármikor leszakadhatott a nyári zápor, vagy akár zivatar is, ha valaki nem vigyázott eléggé, akkor akár az utcán is elkaphatta. Max meg mégis kint ült a fából faragott méhecske hátán törökülésben és egy nyalókát tuszkolt a savanyú porba nagy lelkesen. Régebben mindig a közeli kisboltban vett ilyet, még odahaza, de sosem sikerült úgy beosztania, hogy a cukor és a por egy ideig tartson ki. Külön-külön pedig már nem voltak viccesek, olyan érzést keltettek benne, mint a biciklije kormánya rojtok nélkül.
Csendesen ücsörgött ott, néha csúnya pillantásokat vetve a közelben elhaladó lakosokra, mert ő nem látványosság, hogy csak úgy meredjenek rá, majd ha fizetnek, akkor esetleg elkalandozhat a tekintetük. Addig meg a legjobb, ha maguknak maradnak. Aztán ismét lépéseket hallva a lány felé fordult, hogy egy apró vigyor terüljön szét az arcán, miközben a nyalókát a szájába applikálta. Ennek már legalább harmincöt perce, az eső még mindig nem méltóztatott leesni, viszont helyette Max már ugatva megkergetett egy kisnyugdíjast és lement hídba, hogy aztán ropogva-röhögve omoljon a földre.
- Jó, jó, vegyük úgy, hogy teljesítetted... akkor viszont megint én jövök... mondjad - intett a kezével, hogy ő bizony itt van, vár, csak ne kímélje a lány, nem olyan érzékeny ő.

Pár pillanatig elgondolkozott, de aztán csak egy harang lendületével megrázta a fejét. Nem volt türelmes, legalábbis, ha nőkről volt szó, akkor csak nagyon kivételes esetekben. De a kajára sem szeretett várni, ha nem fél, hogy a pizzája elveszik a semmiben, hopp-hálózaton keresztül küldette volna magának a kaját is.
- Néha nagyon nehezen, mert a kérdéseik inkább személyes jellegűek, semmi közük a tananyaghoz. Nagyon szomorú, ez a mai fiatalság! Nem gondolod? - még a szemöldökét is felvonta, miközben Kenziere nézett. Nem akart ő nagyon szemét lenni, egyszerűen a jelleme része volt ez is, mint az, hogy nem nagyon szokott egy ember mellett megállapodni. De ha mégis, akkor sem permanens az állapot.
Ma nem volt beszédes kedvében a másik lányt illetően, nem volt neki szimpatikus az egész helyzet, amibe belekeverte a lány, mert hát, egész eddig különórákat adott neki, most meg rámozdult. Ejnye? Oda a plusz zsebpénz, a sértődésből ítélve.
- Eddig is tudtam a nevét, túl sokszor láttam előadások után. Alexandra. Nem tudom kimondani a vezetéknevét - intette le a lányt, mielőtt további kérdésekbe kezdene a nevet illetően. Ennyit tudott kimondani belőle, mert a csodás magyar nyelv mindig rejteget meglepetéseket.
Lényegében a németnek tetszett, hogy Kenzie nem kér rajta számon semmit, másrészről így ugyanúgy kajtatott más lányok után, mint előtte, és néha ezért el is gondolkozott, hogy akkor minek jár vissza a Loveguardhoz? A csókból kissé elhajolva ingatta meg a fejét.
- Nheeeeem, még a végén bántanád, nem hagyhatom, a lelkiismeretemen folt esne - közölte azért széles vigyorral. Kenzie viszont szorosabbra fűzte a karjait a német körül, ismét közelebb húzva, ő pedig nem tiltakozott tovább. Mintha eddig annyi kapacitása lett volna rá... - Helyes, akkor nem bánod, ha megtartalak a délután hátralevő részére, ugye? Még esetleg ihatnánk is valamit, mielőtt kiszáradok, mint egy kaktusz... Esetleg később...
Azzal az ajkai ismét a lányéira tapadtak, hogy nehogy elveszítse a gondolatmenetet. Az rettenetes csalódás lett volna a részéről.