Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Leharcolt levitások

A Levita tornya bedőlt. Nemcsak a keleti szárny, de az egész iskola megbolydult persze.
A tragédia kívülről nagyon látványos volt, szinte romantikusnak is lehetett volna nevezni, de Camil nem vetemedett volna ilyenre, hiszen éppen második otthonát látta behorpadni egy gyors pillanat alatt.
A tónál gitározgatott az ebédszünetet kihasználandó, egy új dallamot próbált összecsiszolni egy régi verssel, de két szótag között, egészen pontosan egy "e" hang közepette a torkára forrt a szó. A szája tátva maradt, az arca megnyúlt, a szeme kiszáradt a bámulásban. Mindenki a kastély felé rohant, persze ő is oda akart menni. Biztos ha alaposan elgondolkodik, akkor rájön, hogy nyilván a felnőttek éppen hogy hajtják kifelé onnan az embereket. De nem gondolkodott sokat. Rohantában, fél kezében lóbálva gitárját megacélozta a lelkét, és végignézett a torony maradványain, emberi testeket keresve. Azokat nem látott, szerencsére. Kettesével szedte a lépcsőket. Nem találta ki, mi hasznát veszik majd ott, a pálcáját sem vette elő, nem volt kész terve.
A Levita tornyáig ugyan nem jutott el, a toronynak a közelébe sem engedték. Idegesen nézett szét a többi holtra vált arcú diákon, végül a szobrozásnak értelmét nem látva leült a közelben egy zugba, és várta a híreket.
Délutánig várt, az órák elmaradtak. Velük, az ott lézengő, ücsörgő, toporgókkal nem törődött senki, mindenkinek fontosabb dolga volt. Nem hoztak le senkit, zajok sem hallatszottak. Így Camil füléig egyenes úton jutott el egy fiú ötlete, aki a gyengélkedőre készült. Nyilván ott van mindenki. Két pillanat alatt egész nagy delegáció verbuválódott a látogatóba igyekvőkből, Camil is közéjük vegyült, de a nyugati szárny második emeletére vezető lépcsősorról is lepattantak. Itt még néhány óra várakozás történt, pedig két meggyötört kinézetű tanár is igyekezett elhajtani őket onnan, mondván másnap lesz esetleg látogatás. A diákok gyakorlottan szóródtak szét, és vették fel a pont-erre-van-dolgom-de-tökre-jelentéktelen-vagyok-ne-is-törődjön-velem lesállásokat. Camil a gitárját hangolta egy falikárpit alatt a sötétben. Igen, végül is a gitárhangoláshoz elég hallani, nem kell látni, és mi sem kényelmesebb, mint a Nagy 48-as Koboldlázadás mozgó szőttesének támaszkodva vinnyogtatni a húrokat. A Lézengők néhány könnyebben felpaprikázódó tagja gyorsan elhallgattatta Camilunkat.
Végül két eridonos vette kezébe az irányítást, és míg az egyik elterelte az aktuálisan ott strázsáló tanár figyelmét - körülbelül azzal, hogy bezzeg kifele jön onnan egy csomó ember (talán a látogató családtagok) és különben is és miezmár... -, a szemfüles Camil a másik mögött pont be tudott osonni még néhány társsal a második emeletre. Két diákot sajnos ott kellet hagyni áldozatnak, akik önfeláldozóan marha nagy zajt csaptak, hogy elfedjék a menekülők cipőkoppanásait.
Nem volt annyi lélekjelenléte, hogy maga tervezze meg az utat a gyenguszig, szerencsére mindig akad egy talpraesett társ, aki elvezényli a többi traumatizáltat a célig.
Bejutottak, legalábbis az elsőként belógót nem tessékelte ki senki. Camil harmadikként kukucskált be az ajtón a kórterembe. Sötét volt, csak egy gyertyafény világított. Ha máris elment a gyógyító, az jó jel, nem?
Ahogy a - mint kiderült, pálcából érkező - fényben végignézett a sérülteken, mégis csomóba ugrott a gyomra. Szörnyen festettek. Nem csak kívülről, de azokon, akiknek nyitott szemén táncolt a pálcafény, láthatta - vagy látni vélte -, hogy belülről is.
Megnézett mindenkit, akit lehetett, hiszen ki ne lenne kíváncsi, melyik ismerőse hogy van, de most inkább megbánta, hogy betolakodott. Ezen nem agonizálhatott sokáig, mert az utána következő csellengő belökte őt gitárostul a szobába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Robbanás a toronyban - Gyengélkedő

Hallom a tűz pattogását, és érzem a bőrömön a lángok melegét. Fülemben szinte felismerhetetlen zajok kergetőznek egymással, és én megfeszülve rándulok meg minden alkalommal, amikor mégis kiveszem, hogy egyik-másik mit akar jelenteni. Mobiliarbus Megremegnek a kezeim... Nem tudok felállni! Összeszorul a torkom... Lányok jól vagytok? Ijedten rántom meg a fejem, keresném a hang forrását, de elvesztem a nyomát a  hangzavarban...Ne hozd rám így a frászt! Erre a hangfoszlányra különösen erősen belémmar a bűntudat, levegő után kapok, és már szinte érzem, ahogy újabb adag füstöt szívok be, de...

De most nem érzem a szúrós szagot, helyette enyhén gyógyszerszagú, tiszta levegő áramlik be az orromon. Ekkor valaki sikít, és ez más, mint az eddigiek, sokkal valóságosabb, sokkal közelebb van. Belémmar a rémület, fogalmam sincs hova kerültem. Szinte hideg van, most hogy nem érzem a korábban égető lángokat. Hirtelen kipattannak a szemeim, s mint akibe rugót húztak, felülök, és körbeforgatom a fejem. Sötét van, és érzem ahogy folyamatosan szédülök, remegek. Fény villan fel az egyik oldalamról, de hogy melyikről, az összekuszálódik a fejemben. Lökdösődést hallok egészen közelről, és ajtónyikorgást. Nem maradok ébren addig amíg rájöhetnék kitől származnak a zajok. Sikítani próbálok, de nem jön ki hang a torkomon, és visszaszédülök a korábbi puhaságba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nem tudok szóhoz jutni, de nincs se jogom, se időm arra, hogy most a saját szenvedésemet helyezzem előtérbe. Rengetegen fognak érkezni még ide, és tudom, hogy az az első, hogy őket ellássam. Az iroda falára körbe Glaciusszal jégsugarakat lövök, míg az egész helyiséget hőhűtő bűbájjal kezelem. Ez kitart addig, amíg a kintieket ellátom.
- Menj ki.
Fordulok hirtelen a belépő felé, aki a húgom, és aki egy pillanat alatt megérti, hogy miről van szó. Nem akarom, hogy lássa ezt, mert tudom, hogy attól fél, egy nap Chris is ilyen sorsra jut. Nem mintha az öcsénk hősként végezné. Kilép, én pedig követem, és lezárom az irodát, olyan erős bűbájjal, melyet csak az itt dolgozók lennének képesek oldani. Arra, hogy ő elmenne még segíteni, de nekem oda kéne mennem a négyes ágyhoz, csak bólintok, és útjára engedem, én is a sajátomra indulok.
- Héhéhé, nincs semmi baj, ne félj.
Tudom, könnyű ezt mondani. Finoman letörlöm a lány könnyeit, nem mintha ne szöknének rögtön másikak a helyükbe, és balommal a tarkóját támasztva, megemelem kissé. A polcról egy légúttisztító főzetet emelek le, melynek ezüstöskék színe van.
- Nagyon erős, mint az extra erős rágók, de segíteni fog, csak le kell nyelned, fontos, hogy az egészet lenyeld.
Ha engedelmeskedik, akkor finoman, és nem erőltetve, de leöntöm a torkán a folyadékot. Ez a legfontosabb, hogy tudjon beszélni, és hogy a riadalma is egy kissé aláhagyjon. Engem nem érdekel az, amit valószínűleg ő sem tud, hogy mégis hogyan történt a robbanás, más dolgokat kérdezek.
- Van valaki, akit értesítsünk, hogy itt vagy, biztonságban?
Fontos, hogy a biztonság szót értse, hiszen ez is egy nyugalmat elősegítő kezdeményezés a részemről.
- Ha valahol zsibbad, szúr vagy bármilyen természetellenes érzést érzel, kérlek, szólj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Sárkányokkal, lángokkal, füsttel teli álmot látok, ha időnként a fáradtság lezárásra kényszeríti szemeimet. Ébren tudom, hogy elmém csak ilyen módon próbálja feldolgozni a nem is oly régi traumát, és sejtem, hogy a pikkelyes lényeket a Noel elvesztése miatt érzett félelem miatt pakolja a többihez, de álmomban képtelen vagyok erre. Ott csak a rettegés marad és a tehetetlenség. Mikor kijutottunk a toronyból és megláttam őt, egyből hozzá siettem, nem érdekelt sem gyógyító, sem sérülés. Aztán csak szorongattam és sírtam. Soha életemben nem bőgtem még ennyit. De az, hogy ott volt, és belé kapaszkodhattam, megnyugtatott.
Most viszont a félhomályos teremben, ahol a többi diák mocorog a saját rémálmaitól hajtva, képtelen vagyok megnyugodni. A mellettem lévő ágyon Mária fekszik. Végre megtudtam a nevét. Annyira... szégyelltem magam a toronyban, hogy fogalmam sincs, hogy hívják. Akkor féltem, hogy nem is tudom meg.
Mikor Lily elsírja magát, nekem is elerednek a könnyeim. Hangtalanul, sűrűn pislogva hagyom, hogy folyjanak. Kijutottunk, mégis úgy érzem, hogy többet kellett volna tennem. Nem szabadott volna hagynom, hogy ilyesmit éljenek át.
A toronyban magamra vettem a lányok megmentésének terhét, és képtelen vagyok lerakni. Pedig nagyon nehéz. A beszökő látogatók elől a takaróm alá rejtem az arcom, és megpróbálom eltüntetni a sírás nyomait. Én vagyok a bohókás Maróti lány, akit senki nem vesz igazán komolyan. Ebben a helyzetben nem viselkedhetek ilyen szánalmasan.
 - Hé, szerintetek hol fogunk most lakni? - kérdezem váratlanul, megpróbálva elterelni a figyelmet arról, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hangomon még kicsit érződik a korábbi sírás, de úgy teszek, mintha nem így lenne. - Lehet, hogy valami tök menő helyet kapunk. Én szívesen aludnék felhőágyon.
Képzelgek remélve, hogy valaki csatlakozik hozzám, és legalább ébren egy kicsit feledni tudjuk a történteket. Mielőtt visszaringatna minket az álom, hogy újra a kijáratot keressük a romos toronyból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Két falatot sikerül letuszkolni a torkomon még, két újabb falatot, de a tányéron még mindig rengeteg az étel. Nem is tudom, hol férhet el ennyi a gyomromban, mert olyan kicsinek érzem, mintha egy gyűszű lenne csupán. Belekortyolok a narancslébe, amit egy üvegpohárban tettek a tálcára a tányérom mellé, majd visszarakom, szinte már kényszeresen igazgatva, hogy a pohár hatszögű peremének két éle is párhuzamos legyen a tálca szélével. Addig sem kell ennem, amíg ezzel foglalkozom, ez azonban nem tart egy örökkévalóságig, így villám hegyével turkálni kezdem az ételt. Oda-vissza tologatom benne az evőeszközt, amíg teljesen el nem mosódik a határ krumpli és spenót között, és azon töprengek, hogy mindez legalább háromszáz kalória. Lemondóan fújom ki a levegőt, és körbepillantok, felmérve, hogy Hanna ugye tényleg nincs itt. Talán megpróbálhatnám egy részét a hatalmas cserepes növény alatt eltüntetni, csak a két napja is rajtakaptak, amikor megpróbálkoztam vele, úgyhogy most már azelőtt feladom. Nem akarok kiselőadást hallgatni arról, hogy mik lehetnek a következményei annak, ha nem eszem. Pontosan tudom. Azért nem engednek már táncolni, azért vagyok itt, azért tömik belém a kaját, mint Márton-napi lúdba, azért kell pszichológushoz járnom, azért vagyok még itt, már két éve ugyanazokat az órákat hallgatva újra és újra, de akkor is úgy érzem, hogy nem szabad engednem a kísértésnek, mert attól is rosszabb lesz csak, ha megteszem. Undorodom magamtól már most is. Nem vagyok szép, de még csinos se. Az egyetlen, amit szeretek magamon, az a hajam. Előre görnyesztem a vállaimat, hogy a pulcsi ne is érjen a mellkasomhoz, attól pillanatnyilag jobban érzem magam egy egészen kicsit, és eltolom a tányért magamtól, de abban a pillanatban vissza is húzom és hirtelen a számba tömök egy fél falatot, igyekezve úgy tenni, mintha az egy egész hatalmas adag lett volna, mert nyílik az ajtó. Le merném fogadni, hogy Hanna az. De mégsem. Megcsalni látszanak a megérzéseim éppen, ugyanis egy ismeretlen lány pottyan be az ajtón és máris a gyógyítóról akarja tudni, hol van.  
- Szia - köszönök először is halkan, majd megrántom a vállam. - Nem tudom. Nem láttam - közlöm vele mindazt, amit tudok, miközben ösztönösen igyekszem magam minél kisebbre összehúzni. Még a térdeimet is beszuszakolom a pulcsi alá, így már nem látszik a szép eridonos színekkel szegélyezett zokni sem. Olyan lehetek, mint egy nagy guruló pamutgombolyag hosszú vörös hajfonattal.
- Köszi - közlöm azért még, ha már jó étvágyat kívánt, és teljes mértékben udvariatlannak és modortalannak érzem magam, amiért kedvem támad még jobban eltűnni a pulcsim alatt, ezért magamra erőltetem, hogy megszólaljak. - Szerintem várd meg. Amíg itt vagyok, az egyik segédje is itt van, csak kiszaladt épp valahová pár percre. Azt hiszem. Nem tudom - dünnyögöm bizonytalanul és inkább befalok egy elég nagy falat krumpli-spenót masszát hússal tetézve, beszélnem addig sem kell.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nem nagyon volt lehetősége rendezni a gondolatait, vagy legalábbis megpróbálni valami szépre gondolni. A mellette lévő lány, akiről még nem tudta, ki lehet, hisz sötétben csupán körvonalakat látott, hirtelen aprót sikítva ült fel az ágyában, majd nem sokkal később sírni kezdett.
- Jajj, mi a baj, mi fáj? -  zökkent ki, a lányra fordítva figyelmét, de közben kezével ösztönösen a pálcája után nyúlt, ami egyelőre az éjjeli szekrénye tetején nem volt. Ekkor csatlakozott hozzájuk előbb csak Maja hangja, majd a pálcájából érkező fény végre engedte, hogy rendesen is lássák egymást. A kérdésre bizonytalanul ingatta a fejét, a Jae melletti ágyon fekvő lányra pillantva, akiről annyit tudott csak, hogy elsős. Maja szavaira ő is bátorítóan bólogatott, hátha így ketten meggyőzik a harmadik levitást arról, hogy minden rendben lesz, jó helyen van itt.
Valahogy ez Jae számára nem jelentett semmiféle biztonságérzetet. Jin felé pillantott, vagyis arra, amerre az ágyát sejtette, de vett észre egyelőre semmiféle mocorgást, még aludt.
Ekkor estek be valakik a Gyengélkedő ajtaján, Minjae feje is automatikusan az érkezők felé fordult, kis idő elteltével fel is ismerte Camilt. Intett neki halvány mosollyal, nem valami vidám társaságba csöppent az amúgy mindig jókedvű srác, egyelőre Jae nem is érzékelte, miféle gyászos hangulatot áraszthatnak, ami egyébként teljesen érthető is volt jelen esetben. Újabb mocorgás vonta el a figyelmét a levitás fiúról, ezúttal Fanni hangja ütötte meg a fülét.
Felhőágy.
Mellette az elsős lány sírdogált, ahogy Fanni szavaiból is kivehető volt, hogy ő sincs a legjobb passzban. Senki nem volt. Jae sem, de elterelte gondolatait saját problémáiról, most fontosabb volt mások megnyugtatása. Szemei aztán a Camil kezében lévő gitárra tévedtek, ezzel egyidőben pedig felcsillant a remény.
- Igen, óriási felhőágyon fogunk aludni. Olyan puha, belesüppedősben! - Csatlakozott Fanni előbbi mondatához, hátha ez kizökkenti a többieket is.
- De addig, Camil, nem gitározol valamit? Bár tudom, hogy éjjel van és a többiek alszanak... de csak egy bűbáj kell és nem zavarjuk őket, na? - nézett a srácra fáradt szemekkel, de lelkesen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nagyon igyekszem elveszni a pulcsiban, amit amúgy Ervintől kaptam kölcsön egy este, hogy ne fázzak és azóta sem adtam vissza. Tulajdonképpen csak ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy bizonyára ezért ennyire nagy rám, ahogy azt is, hogy nem akarom visszaadni. Még nem. Kényelmes és meleg és elférek benne úgy igazán. Elrejt a másik lány elől is, aki így aligha tudna megbámulni, mint sokan mások. Mert meg szoktak bámulni. Van aki utálkozva fordul el, mert szerinte nem vagyok szép, és van aki sajnálkozva húzza el a száját, nem is értem, Ervin mi szépet lát bennem, amiért még szeret is. Ráhúzom hosszú ujjaimra a pulcsi ujját ismét, majd felemelem a kezem, hogy fülem mögé igazítsak egy tincset, amely túl rövid ahhoz, hogy megmaradjon a fonatban. Látszik, hogy nem olyan régen nőtt vissza, pár hónapja ugyanis még csomóban hullt a hajam. Legalább ez már jobb. Újabb falatot tömök a számba ráérősen rágva, nehogy többet kelljen beszélnem pár szónál.
-Nimmit - dünnyögöm rágás közben, azt remélve, hogy figyelhetek most már teljes egészében erre a kényszervacsorára, számolva, hogy hányadszor rágom meg ugyanazt a falatot, ahelyett, hogy a kalóriákat igyekezném pontosan kikalkulálni. Nem lehet. Nem én mértem ki, nem is tudom, pontosan mi van benne, így csak hozzávetőlegesen tudom saccolni. De nem szabad. Ha ismét elkezdem, akkor ismét elkezdem csökkenteni a számot is, amíg nem marad más, mint a víz és a levegő, néhanapján egy szelet alma vagy egy szem mandula, ha már nagyon csillagokat látok. Azt viszont nem lehet. Mégiscsak egészségesnek is kellene lennem, nem csak szépnek és vékonynak. Ervinért. Meg azért is, mert táncolni szeretnék, most meg nem engedik. Most csak méredzkedés van és gyógyító, aztán pszichológus, aztán reggeli és ebéd és vacsora itt. Haragudnék, ha lenne erőm, de az érzés csak fellobban néha, aztán öt percen belül el is alszik. Kihuny. Csak az állandó, hogy undorodom magamtól. Kövérnek érzem magam még most is, mert azt mutatja a tükör, pedig... nem tudom, miért nem látom jól magam. Vannak pillanatok, amikor tudom, hogy az érzés nem a valóság. Tényleg. Egy újabb falatot is magamba tömnék, de a lány bemutatkozik, így megáll a kezem félúton és inkább vissza is rakom a villát a tányérra, helyette a poharat veszem el félig mögé bújva. Ujjamat a peremén húzgálom.
- Rosemary Fisher - mondom. Rosie már nincs. Rose-nak meg Ervin szólít, azt nem mondom másnak. - Neked is menetrend szerinti látogatás? - kérdezem meg végül, ki tudja, talán sorstárs valami okból, aki gyakran találkozik a gyógyítóval, épp mint én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Leharcolt levitások

- Bocsi, bocsánat - sutyorogja Camil, és félreáll az útból. Hogy a többi látogató ki miatt jött, nem tudja, ő úgy összességében a levitások miatt. Mindenesetre tettestársai szétszélednek a kórteremben, a legtöbben pedig halk "jobbulást" kíséretében kiballagnak az ajtón, miután megállapítják, nem itt van, akit keresnek. Ő is arra gondol, jobb lesz inkább távozni, a sírás, a fojtott, fájdalmas hangok megrémítik. Mire is gondolt, amikor belopózott, hogy nem fog zavarni? Hát igen. Egy-két felkötött kart és bekötött fej alatt mosolygó megkönnyebbült szempárt vizualizált. Túl sok mesét olvasott.
Mielőtt sarkon fordulna, Minjae megszólítja. Tudatosul a kezében lógó gitár, belül nagy csata kezdődik. Gitározgasson, amíg itt mindenki hald... vagyis hát nagyon lassan gyógyul? De hogy mondhatna ellent egy betegnek? Végül Maja szavai győzik meg, aki már a csendvarázslaton gondolkodik. Két szavazat.
- Én tudok - motyogja félszegen az amúgy mindig derűs, barátságos Camil. Még toporog egy kicsit, lassan keresi csak elő pálcáját, közben próbálja elrendezni magában, hogy itt most felsőbb évesek előtt fog varázsolni. És még csak nem is órán begyakorolt varázsigét. Ha a ma délelőtti anyagból kéne dolgoznia, legfeljebb virágesőt intézhetne az itt fekvők ágya fölé. A Disaudiot egy idősebb levitástól tanulta, mert zenészként szüksége volt rá, hogy ne menjen a környezete agyára, amikor dallamokat próbálgatott a gitárján. Csak előkerül az a pálca, közben volt ideje tiltakozni bárkinek, aki a háta közepére sem kívánja a zenét.
Camil megköszörüli a torkát, és maguk köré kört vonva életbe lépteti a varázslatot.
Még ellenőrzi a húrokat, ehhez kell egy-két perc, aztán halkan pengetve belekezd egy bolondos dalba egy kneazle-háton lovagoló kisfiúról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Már nem is emlékszem mióta ülök mellette el-elbóbiskolva. A gyógyítók néha megpróbáltak elküldeni paravánnal eltakart ágya mellől, de végül sikerült megértetnem velük, hogy hiába minden, nem megyek el, amíg fel nem ébred.
A szemeim alatti karikák egyre sötétebbé váltak az idő múlásával, míg maguk a látószervek véreressé váltak a fáradtságtól. Hátradőlve a széken, karjaimat a mellkasomon összefonva hagytam, hogy az álmosságtól időnként leragadjanak szempilláim, hogy aztán megérezve, hogy éppen leesni készülök, ijedten feltekintsek és visszanyerjem az egyensúlyom. Aztán mindezt elölről.
Valószínűleg neki is hasonló érzés lehetett, amikor én feküdtem egy ilyen ágyon, de nem kifejezetten örülök neki, hogy most már - ez ügyben - jobban megértem őt. Legutóbb ott hagyott az erdőszélen, miután jól lehordott, de sajnos a döntésem nem tudta megváltoztatni. Ha nem csak egy másolat akarok lenni, valami, ami kielégítő mértékben hasonlít a korábbi verzióra, mennem kell. Meg kell találnom azt az embert önmagamban, aki lenni tudok. Kipróbálni dolgokat, élvezni az életet. Megtudni mire vagyok képes.
Nélküle is menni fogok. De szívesen magammal vinném. Önzőség tán részemről, de ez az új énem mer önző lenni. És ez valahol elégedettséggel tölt el. De előtte szeretném, ha felébredne. Ha meggyógyulna. Ha - most egy másfajta kérdésre, de - megint igent mondana.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Minden olyan sötét volt és meleg, mint egy fekete, füstös katlanban. A gerenda súlyát időm sem volt megérezni, azonnal elvesztettem eszméletem. Most puhaság vesz körül és hűvös fény hatol át szemhéjam védőfalán, mely eddig felemás színű szemeimet óvta. Lassan nyílnak fel és fókuszálnak az engem körbevevő környezetre, melybe egy alak is beletartozik aki mellettem ül egy fotelben. - Maga kicsoda? - kérdezem halk, a belélegzett füst vagy talán a lélegeztetőgép csövének nyomaként a szokottnál érdesebb, fáradtabb hangon. A fény bántja a szemem és mindenem fáj, különösen a bal oldalam és a fejem. Ezért pilláim függönyét lélektükreimre borítom. Gondolataim, mint apró puzzle darabok szép komótosan a helyükre csúsznak. Minden ködös még kissé, de kisvártatva a pára felszáll és újra tiszta lesz minden. Eszembe jut a torony és a mentés, és a balesetem részletei. Óvatlan voltam. Tudom ki ül a fotelben, de hagyom, hogy még egy kicsit azt higgye fogalmam sincs róla. Talán mert jobb volna ez az ártatlan tiszta tudatlanság, vagy mert nem tudom mit is mondhatnék. Úgy döntött el fog hagyni, meg fog futamodni, csak mert azt hisz nem felel meg az elvárásaimnak, vagy másokénak. Önzőbb mint hittem, azzá lett, vagy az volt mindig, nem tudom. Talán már nem is számít, mert a végén ismét én húztam a rövidebbet. A fájdalom belemar kulcscsontomba, összepréselem ajkamat miatta. Ezek szerint rosszabb a helyzetem, mint hittem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Végre nyitja a szemét, bár ahogy rám néz, az megfagyasztja ereimben a vért.
 - Nem vagy vicces - morgom halkan, pedig tudom, hogy ő pont nem az a fajta, aki ilyen humorral próbálkozna. Nem is gondolom komolyan, tekintetembe félelem költözik. Figyelem arcát, kifejezéseit, próbálom elkapni a pillanatot, amikor kiderül, hogy tényleg csak ugrat, esetleg ez valamiféle bosszú azért, mert nem tudok maradni.
 - Szóljak a gyógyítóknak? - emelkedek fel félig a székből, elvégre csak addig akartam mellette szobrozni, amíg felébred. Hogy lássam a körülményekhez képest jól van. Valószínűleg amúgy sem lát szívesen, és most pihenésre lenne szüksége elsősorban. Közben pedig figyelmen kívül hagyom, hogy azt állítja nem ismer meg. Az igazat megvallva nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. - Szükséged van esetleg valamire? Ha gondolod, hozhatok be neked ruhát vagy...
Valójában ötletem sincs mire lehet szüksége így pont az ébredés után. Valószínűleg arra, hogy ne beszéljenek ökörségeket mellette.
 - Nem akarlak zavarni - teszem még hozzá. - Esetleg visszajövök később.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Összezavartam. Örülnöm kellene mert egy mondattal kikészítettem, de nem vagyok boldog. Koránt sem, hiszen most itt fog hagyni, ahogy én őt az erdőben. Meddig tart még ez a lélekölő játszma? Míg mindkettőnk szíve darabjaira hull összerakhatatlanul? Vagy míg a gyűlölet tölti el megbocsáthatatlanul? - Rád van szükségem, de te önzőn és gyáván hátat fordítasz, mert félsz, hogy nem felelsz meg másoknak vagy nekem... - élénkülök fel és megragadom a kezét balommal. Bőre meleg, bársonyos tapintású ujjaim alatt, de érzem el fogom venni az erejét. Nem állítom meg a folyamatot, szemeim elsötétülnek és átjár az energia, melyet magamhoz vonok tőle képességem által. Ha már elhagy legalább magamban tudhassak egy részt belőle. A lenyomatát annak aki ő most, s aki ezáltal marad sejtjeimben mindörökké. - Melyikünk önzőbb a másiknál? Megmondjam! Én! - nézek egyenesen rá és elvetem magamtól a kezét, megszakítva ezzel életerejének megcsapolását. Nem tudom mennyit érez meg belőle, de nekem máris jobb a közérzetem, ám a gonoszul szerzet jó rosszra fordul, így inkább semmi se legyen az enyém. - A szerelem az elfogadásról szól, az egymásba vetett hitről, az áldozatokról, melyeket egymásért hozunk... - elhallgatok, szavaim szegik oly nehéz gondolatok, amiket megbánás nélkül kimondani nem tudnék, így nem is teszem. Jobb a csend, ha döntött már úgysem állíthatom meg. Annyit nem érek neki, hogy maradjon, hogy legalább megpróbáljon itt lenni. Úgy fest hát, hogy csak káprázat volt az egész, keserédes illúzió. De ami szép pillanat benne akadt, az megmarad nekem, s neki is talán. Menni vele, ugyan minek, ha mellettem itt nem talál megnyugvást máshol miért tenné?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Persze, hogy szereti, akkor legalább pár pillanatra úgy érezheti, ő is valaki. Éppen, hogy ez felmerül bennem, ő is hozzáteszi ezt a gondolatot. Hm. Legilimentor vagyok vagy csak ennyire sablonos? Mindenképpen az utóbbi, azonban ezt soha nem fogom beismerni még magam előtt se. Bár azt se hittem volna, hogy idáig eljutok az önismeretben, ahol most tartok, szóval legjobb lenne soha nem mondani, hogy soha.
- Semmiség - legyintek a hálálkodásra, miközben azért felüti bennem a fejét persze a van-mit, ám egyáltalán nem olyan jelentékenyen, hogy ne volna nagyrészt őszinte az én nagyvonalú gesztusom.
- És... végeztünk? - vonom össze furcsállva a szemöldököm. Nagyon lezárásszagú ez a köszönetnyilvánítás, pedig még csak most kezdtünk volna belemelegedni. Már ha egy ilyen kis lagymatag interjúba bele lehet. Vagy ez csak amolyan kis intermezzo volt és mindjárt záporoznak tovább a kérdések?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Köszönöm - válaszol orrát a pulóverbe fúrva könyékhajlatban, ahogy térdét átkarolva összefonja karjait. Talán csak képzelődik, de olyan kellemes illata van. Tulajdonképpen Ervin-illata van, minél inkább szaglássza csupán apró lélegzetvételeket engedve magának, mert attól tart, ha nagy levegőt venne, a következő pillanatban már nyoma sem lenne az illatnak. Ha nem érezné modortalannak magát, el is töltené ezzel az este hátralévő részét is akár, de végül csak megpróbál a maga félszeg módján beszélgetést kezdeményezni. Valamikor olyan természetesen ment neki, csak aztán a tökéletesség utáni hajsza az önbizalmát is magával vitte. Sőt igazából az egész egykori Rosiet magával vitte, ő pedig csak egy itt ragadt árnyék.
- Ó, szerencsés vagy - feleli halkan, beletörődő hangon. Nem irigykedik, hogy milyen jó Lilynek, hiszen ki tudja, mi másért van itt, még ha neki nem is kell minden nap háromszor itt ücsörögnie, amíg el nem fogyasztja az elé tett adagot. Ezt különben is magának köszönheti, senki más nem hibás miatta. Ő az, aki nem volt elég szép. Ő igyekezett megszabadulni a fölöslegesnek ítélt kilóitól, hogy tökéletesebb legyen, mint előtte. Ő hagyta abba az evést saját döntéséből fakadóan, remélve, hogy attól szebb lesz majd, de valahogy ez egyszerűen sehogy sem akar működni, valakit mindig bánt vele, ha nem magát, akkor azt a két embert, aki törődik vele, ha pedig éppen őket nem, akkor magát.
- Mhm - bólogat bal kezét megemelve, most már csak jobbjával ölelgetve a térdét, hogy a villája után nyúljon. Felemeli, nézegeti kicsit, hogy már maszatos - csoda, hiszen eszik -, aztán egy fél falatot egyensúlyoz rá.
- Egy ideje be kell járnom - vallja be a krumplihalom tetején billegő húst nézve, azt várva, hogy vajon lepottyan-e, de egyelőre nem akar. Sőt a kilengése is apad lassan, amíg teljesen biztosan megállni nem látszik. Felemeli a villát koncentrálva, mire a húsdarab ismét megmozdul és le is pottyan. Megrándul a karja, ahogy ösztönösen utána kapna, de le is engedi. Befalja a köretet, közben pedig végignézi, hogyan landol az ágytakarón a falat zöld körvonalat rajzolva maga köré a rátapadt spenóttal.
- Hoppá - jegyzi meg nem túl nagy meggyőződéssel, majd a tányér szélére helyezi a húst, ujja hegyével kicsit megdörzsölve a takarót, elmaszatolva ezzel a foltot. - És miért keresed a gyógyítót? - kérdezi, próbálva fenntartani valahogyan a beszélgetést, de közben körbepillant, hol is lehet már mindenki. Fel is szusszan, amikor előbukkan a szőke gyógyítósegéd messziről felismerhető színes fülbevalóival meg élénk színű sminkjével.
- Rosie, tudod, hogy nem mehetsz semerre, amíg meg nem eszed az egészet. A végén itt fogsz aludni, ha így folytatod, akkor pedig nem írok semmi jót rólad az értékelésedben - fenyegetőzik fel sem pillantva, ahogy az egyik függöny mögül előbukkanva bájitalokat lebegtet az asztalra.
- Óh, helló. Rosie-t jöttél meglátogatni? De kedves vagy. Most hatalmas szüksége van minden támogatásra a barátai részéről - magyaráz Lilynek máris nagyon lelkesen. - Hanna vagyok, te pedig ne fintorogj, kisasszony. Igenis beteg vagy, ezt kár tagadni - fenyegetőzik, miközben kezet nyújt Lilynek, majd pedig szemöldökét felvonva pillant Rosie-ra, aki újabb falatot töm magába éppen, száját kissé elhúzva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ZSOMBI
a Levita galiba után | x


Úgy tűnik, a "semmi baj, jól vagyok" a tanárok számára annyit tesz, hogy "mindenem fáj, mindjárt meghalok", legalábbis rögvest a gyengélkedőre tereltek, miután elárultam, hogy az egyik minisztériumi ember odébb akart lebegtetni az útból, amikor a Levita torony omlásnak indult, a varázs-baj elhárító pedig nem tudta tovább rajtam tartani a bűbájt és a földre zuhantam. Viszont egy karcolás sem lett rajtam, csak pár tagom sajog kicsit attól, ahogy leestem és eldőltem. De nem voltam magasan előtte. Ezt persze bizonygathattam a profnak, akkor is ideküldött.
Úgyhogy most itt vagyunk Zsombival, mintegy sárga kakukktojások-ként, hiszen a gyengélkedőt főleg a szerencsétlenül járt levitások tarkítják. Alig lépünk a terembe, máris tessékelnek minket egy szabad ágyhoz. Ez valami ilyen kinyithatós fajta. Túlterheltség van, kellett pár pluszt hozni. Szóval el se mondhatom, hogy én különben jól vagyok, máris leültetnek és ott hagynak. Körbepillantok a nyöszörgő szfinxeken, majd barátomra nézek.
- Remélem, hamar megvizsgálnak és mehetünk! - osztom meg ábrándképeimet Zsombival. Közben azért markolászom meg dörzsölgetem kicsit fájó oldalamat meg combomat. Csak egy kevés húzódás meg ütődés lehet.
- Te jól vagy? - kérdezem meg tőle azt, amire eddig nem volt alkalmam itt a nagy események közepette. Közben az ide-oda cikázó gyógyítókat meg egyéb, önjelölt segédeket figyelem, valamint a póruljártakat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Minjae is csak óvatosan mert mocorogni az ágyban, eléggé érezte már, hogy múlik a fájdalomcsillapító hatása. Nem csodálkozott tehát azon, hogy Lily-t is sírásra késztette a fájós lába. Szerencsére, voltak páran rajta kívül is, akik igyekeztek elterelni a lány gondolatait, ráadásul látogató is érkezett hozzá.
Az újonnan érkező szúrós pillantásait nem tudta mire vélni, hisz ő nem is csinált semmi rosszat. Ám nem sokat foglalkozott ezzel, azt még fél füllel hallotta, hogy a lány japánul beszélt, Jae meg is értette őt, hisz félig japán származásúak voltak a Jeong-fivérek. Nézte még egy darabig a szomszédos ágyon lévőket, Lily bocsánatkérésére csak mosolyogva megrázta a fejét.
- Semmi baj. Örülök, hogy jobb kedved van. - mert úgy tűnt, hogy a látogató érkezésére tényleg jobb kedve lett a lánynak. Lopva Jinnie felé pillantott, nagyot sóhajtott, reméltem, hogy testvérének legalább nincsenek fájdalmai. Bár jó lett volna megölelni most őt, mégsem akarta felébreszteni, na meg eljutni a másik ágyig is nehéz mutatvány lett volna jelenleg. Ezután egy pár, rövidke pillanatig Maját figyelte, fontolgatta, hogy megkérdezi tőle, mi is történt velük a toronyban, és, hogy pontosan hogyan sérült meg a bátyja, de be kellett látnia, hogy erre nem ez volt a megfelelő alkalom. Talán majd holnap.
Figyelmét azután főként Camilnak szentelte. Úgy tűnt, végül belement a fiú abba, hogy zenéljen nekik, Maja kérdésére Minjae is elgondolkodott, ezzel egyidőben pedig ismét az éjjeli szekrényére pillantott. Ahogy teste engedte, úgy próbálta meg átvizsgálni a bútort, ám a pálcáját sehol sem lelte. Még mielőtt bevillanhatott volna neki, hogy valószínűleg a Levita torony romjai alatt feküdt valahol, hacsak ki nem hozta valaki... nos, még mielőtt emiatt pánikolhatott volna, Camil máris készen állt a bűbájra, nem sokkal később pedig megszólalt a gitár jól ismert hangja, mely egy Kneazle-ről szóló, mókás dalt kísért. A dalszöveg néhány helyen széles mosolyra késztette Jae-t, és úgy tűnt, mások is eléggé élvezték az előadást.
- Szia! - köszönt halkan a távozónak, majd visszafordult a gitároshoz.
- Ezt a dalt te írtad vagy tanultad valahonnan?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Miután megtalálta barátját, egész gyorsá váltak a történések. Egyik tanár kezéből kerültek át a másikéba. Mindenki faggatta őket, Zsombi meg egyszerűen egyikre sem tudott felelni. Azt sem tudta, hogy éppenséggel mit keresett a levitatoronynál, és mi volt ez az egész. Azt sem sejtette, hogy a fejéből miért fojt vér. Valószínűleg ebből arra következtettek, hogy valami komolyabb sérülést szenvedett. De nem. Ez szokott így lenni vele. Az emlékezés sosem volt az erőssége, és sokszor kimaradtak fontos órák, néha teljes napok.
Mégis a legrosszabb az volt, hogy ennyien tartózkodtak a teremben. Az egyetlen ember, akit ismert és akiben megbízott, az Thomas volt. De ennyi ember előtt képtelen lett volna megkérdezni tőle, hogy pontosan mi is történt. Helyette a körülötte sürgő-forgó embereket nézte, és a karját fogta. Vörös volt, és égetően fájt, mintha valami forró dolog nyomot hagyott volna rajta.
Thomas mondatára komolyan biccentett, ezzel kifejezve, hogy nagyon is egyetért vele. Nem lett volna rossz megszabadulni ettől a sok embertől.
Már épp felkészítette magát lelkileg, hogy megszólaljon, és - ha tömören is -, de válaszoljon a feltett kérdésre, amikor az egyik segéd odalépett hozzá, és valamit a halántékához nyomott. Zsombi felszisszent, mire a lányka pökhendin ránézett. Zsombi azonnal lehajtotta a fejét. Érti ő, hogy fertőtlenítés meg minden, de azért igazán szólhatott volna neki. Aztán a karját kezdte el vizsgálni. Nem tetszett ez neki. Folyton csak vele foglalkoztak, miközben a többiek sokkal jobban rászorultak a kezelésre.
Közben odasandított Thomasra. Nem akarta szemelől téveszteni barátját. Csak ő tudott neki választ adni erre az egészre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ZSOMBI
a Levita galiba után | x


Nem hamarkodja el a választ, azt meg kell hagyni. Azonban én aztán nem fogom siettetni. Megértem, hogy zavart. Én is az vagyok. Lehet, fel se fogta, amit kérdeztem. Legalábbis nagyon úgy fest, mint aki most ébredt fel valami álomból. Ha sokáig nem válaszol, legfeljebb érdeklődök újra. Tényleg szeretném tudni, mi vele a helyzet.
Eljutnak hozzám mondattöredékek, félszavak arról, hogy elvileg komolyabb sérülést senki nem szenvedett és hogy stabilizálták a tornyot. Elmosolyodom, ezt hallva, és már éppen kérdezném barátomtól, hallotta-e ő is a jó hírt, amikor kezelésbe veszik. Alig egy pillanat múlva pedig hozzám is odalép egy gyógyítósegéd és megkérdezi, mi történt velem. Elmesélem neki is a lebegésem és leesésem regéjét, nem felejtve ki az elmondásból hősies barátomat sem. Azt a részt a jótékony homályban hagyom, amelyben nekiállt viaskodni a minisztériumi varázslóval. Én hiába adózom ámulattal háztársamnak miatta, szerintem más talán nem nagyon díjazna efféle engedetlenséget.
- ... Zsombi segített felkelni és elindultunk, amikor... - folytatom azzal, hogy egy prof ideküldött. De rájövök, ez a része talán már nem olyan lényeges.
- Csak egy kicsit fáj az oldalam meg a lábam, de semmi komoly - bólogatok, előadva ugyanazt a bizonygatás, amit már a tanerővel is megejtettem. Lassan a mestere leszek. Azonban tényleg úgy vagyok vele, mint barátom is: jobban örülnék, ha nem engem ápolgatnának, hanem inkább azokkal törődnének, akik tényleg rászorulnak. Ne fecséreljék ránk az időt! Jól vagyunk, szívesen átadjuk a helyünket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Jonathan Gerhard Van den Bergh

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

∆ Levitás kaland ∆
Gyógyulgatás  - A tornyos gikszer utáni hajnal

Egy virágcsokorral a kezemben vágtatok egy elefánt méretű csivava hátán el a nyári naplementébe. Templetonnak hívják, és ahogy a kis tappancsai ledobbannak a földre, virágok nőnek utána, amikből szárnyas kígyók bújnak elő, majd fúrják magukat a földbe. Egy teljesen normális estének ígérkezik, így a kis táskaméretű Templetonnal leülök a tábortűzhöz, és nyárson sült neoncsöveket lógatok egy vödör vízbe. Én mindig mondtam, hogy a csivaváknak érdekes ízlésük van. Ahogy megsimogatom a kis fekete bolyhos bundáját, apró csillagok hullanak ki belőle, és csilingelve felszállnak az égbe, jó magasra, olyan magasra, hogy már nem is látszanak, egyedül mi tudjuk, hogy ott vannak. Hűvös este van, didergek a télikabátomban, így örülök amikor a nap első sugarai átmelegítenek. Templeton, a fekete százlábú mellé kucorodom, és elnyom az álom.

Noha nem vagyok egy korán kelő típus, most a nap első sugarai megmocorogtatják a szemhéjjaimat, és nagyokat pislogva nézek körül. A barátságos napfény halványan narancssárgásra festi a falakat. Vagy eleve narancssárgák lennének? Nem tudom. Ahogy körbenézek, megerősödik a gyanúm, miszerint a gyengélkedőre kerültem. Jobb oldalamon a fal van, az ágyam lábánál az ajtó. Bevillan egy kép, ahogy a sötétben alakok fodrozódnak a nyitott ajtó résében, de egy rövid borzongás kíséretében elhessegetem azt. Bal oldalamon ágyak sorakoznak, rajtuk kisebb-nagyobb gombócba kucorodott diákok.

Felülök az ágyban, átkarolom a térdeimet, és ekkor jövök rá, hogy remegek. Biztonságban vagy! Most már nincs semmi baj! - mondogatom magamnak, ahogy egy-két apró könnycsepp is elhagyja az arcom. Kezemen, térdemen kötések vannak, a jobb térdemen lévő kicsit át is vérzett. Érzem ahogy sajog mindenem, húzódik az arcomon, hátamon a bőr. Az éjjeliszekrényen találok egy vizes kancsót, és egy szájával lefordított poharat, úgyhogy óvatosan töltök magamnak, majd apró kortyokban megiszom. Remegő kezem miatt félrenyelek, és halkan köhögni kezdek, miközben igyekszem a kézfejemmel tompítani a hangot. Nem szeretnék senkit felkelteni.

Sóhajtva fekszem vissza, és az ütemesen emelkedő-süllyedő takarókupacok láttán kicsit talán el is mosolyodom. A közvetlen mellettem fekvő alakban Fannit vélem felismerni, de nem látom, hogy ébren van-e vagy sem. Elképesztően hálás vagyok ennek a lánynak, így számon is kicsúszik egy suttogásnál alig hangosabb szó.
- Köszönöm!
El fogom neki mondani még párszor, ha biztos vagyok benne hogy hallja is, de most egyszerűen kikívánkozott belőlem. Csendben visszatérek a többi sebesült bámulásához.