Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Azzal, hogy immár rendes diáknak számít, talárt is kapott, belül finoman hímzett címkével, amin a neve olvasható. Mint a marhák, fülükben számozott cédulákkal, úgy érezi most magát. Egy a sok közül. Hülye barmok... Ki akart tűnni valahogy a tömegből. Legszívesebben letépte volna magáról, de ahhoz túl drága lett volna, és nem az apja fizette, hogy kitolhasson vele, hanem pont a nagybátyjáék, akik befogadták őket átmenetileg, mielőtt lecuccolt volna az alagsorban. Egyúttal tudja jól, hogy fékeznie kell magát, ha nem akar visszakerülni oda, ahonnan bizonyos feltételek betartása mellett kiszabadulhatott. De mégis, olyan nagy az a kísértés. Egyelőre csak az álmaiban jelennek meg ilyen-olyan képek, és többnyire elfelejti őket, mikor már teljesen felébredt. Idővel azonban szinte biztos, hogy átülteti őket a gondolataiba, és akkor már csak hónapok, vagy éppen hetek kérdése, mire a cselekvéseiben is megnyilvánul.
Bal lábbal kelt ma fel, ahogy általában mindig. Ha volt is nyugodt éjszakája azóta, hogy a háza hálókörletében éli mindennapjait, végleg abbamaradtak, amióta összekerült a szobatársával. A legelviselhetetlenebb döggel, akivel csak párosíthatták. Mit volt mit tenni, ott az a rohadt jelvény rajta, ami megakadályozza, hogy ne verje péppé. A reggeli teendőit onnantól számítva szereti hamar letudni, vagy leginkább sehogy, ezért kissé kócos hajjal indul el a Nagyterem felé, hogy tömhessen magába valamit. Vállalja, hogy kissé megkésett vele, de bízik abban, hogy az asztalokról még elcsíphet pár falatot. Inkább, mintsem ő csináljon magának a konyhán, abból elég volt. Azonban gyakran előfordul még, hogy elszámolja a fordulókat, hiszen a matek amúgy sem az erőssége, meg úgy a gondolkodás sem. Úgyhogy kiköt a második emeleten, az impozáns folyosón meg csak tovább halad, mert ahogy a legtöbben vallják, szépek a képek. És csajok vannak rajta. Nem pont az ő stílusa, de megteszi. Nézni még szabad. Azért pingálták őket oda. És ez vigyorra készteti, amíg meg nem zavarja egy lányka rikácsolása, aminek pont a végét sikerül elcsípnie.
- Na mi van? Mi bajod velük? - kiáltja felé, s nyomban közéjük siet, mert azt feltételezi, hogy a barátságtalan hangnemet a freskók váltották ki. Tudni akarja, mi van, úgyhogy beleüti az orrát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Föltette ugyan a kérdést, de véletlenül sem gondolta volna, hogy Brigi majd azt mondja, hogy igen, jöjjön be újra. El is kerekedett kicsit a szeme, és motyogott maga elé egy okézsokét, mielőtt visszasietett volna az ajtón túlra. Mielőtt kilépett volna rajta, még hallgatta az instrukciókat, és bólogatott mellé, mint aki érti, pedig annyira azért nem volt világos, csak miután egy hasonlatot kapott.
Ó, balett! Olyat már látott!
- Jajj, azt tudom! Mármint nem tudok balettozni, de van egy.. valakim, aki igen, és láttam, hogy csinálja.
Kicsit mondjuk megint elbizonytalanodott, mert a tánc előtt be kell melegíteni, megnyújtóztatni a végtagokat. Remélte, hogy a hölgyként való mozgásnak nem előfeltétele a fél órás bemelegítés, mert úgy egész biztos mindig mindenhonnan csúnyán el fog késni. És ha késésben volt, úgy szaladhatott, és akkor eleve kár volt az egész, és egyszerűen elébe mehet azzal, hogy eleve csak odafut, ahova kell.
Gyorsan elhessegette a későbbi problémát, és inkább megpróbálkozott a balett kecsességét a járására alkalmazva lépdelni, újra, a már megtett úton Brigi felé. Ezúttal sokkal lassabban, kimértebben, és úgy látszatra természetellenesebben mozgott, meg-megremegett a lába, de fejét felszegve, egyenes háttal haladt, és úgy érezte, már csak valami nagyon flancos ruha kéne rá, és mehetne divatbemutatóra.
Közben a mosolyt is gyakorolta, próbált nem a mosolyra magára koncentrálni, hanem valamire, ami kiválthatja azt, és ilyen szerencsére talált bőven, csak aztán vissza kellett fognia magát, hogy mégse vigyor legyen a végeredmény.
Többé-kevésbé sikerült is a dolog, és mikor megérkezett Brigi elé, úgy érezte, valamiféle nagy feladatot vitt véghez, és most mindjárt kap egy fejtaptapot.
A kérdésen, hogy mit is gyakoroljanak, elgondolkodott kissé, és igazából fogalma sem volt néhány pillanat hallgatás után sem, hogy mit feleljen erre. Kapott még egy kis fejmosást az elkalandozásáért (pedig az elefántok igenis tök jók!) aztán összeszedte a gondolatait, és úgy felelt:
- Stílusfejlesztés.. az mi? És a bemutatkozás? Izé, az nem jó, hogy szia, Lili vagyok..?
Ideges kis mosolyt eresztett, valamiért úgy sejtette, hogy nem, nem jó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Hogy hallotta-e a mondatokat, amelyek a szájából jöttek? Igen. De hogy felfogta-e? Kétséges. Voltak gondolatfoszlányok, amik megmaradtak, de hogy pontosan mi következett mi után, arról semmi fogalma nem volt. Mintha csak valami furcsa kényszer lett volna úrrá rajta, ami miatt be nem állt a szája.
Csak nyomta a dumát, valami teljesen másról, miközben agyában próbálta feldolgozni mi is történik. Illetve valamit jelezni Benettnek, hogy amúgy ezek a dolgok nem úgy vannak, mint ahogy látszik, és ő egyáltalán nem akarja komolytalanul venni a problematikát.
- Ha már az utazásnál tartunk, akkor Afrikába is elmennék. Lehet, hogy meleg van ott, viszont a kultúrájuk nagyon érdekes, és több mint két ezer nyelv van ott. Hát mennyi ideig tartana nekem azt mind megtanulni... - miközben magyarázott, hevesen bólogatni kezdett, ahogy társa mondta neki, hogy tegye. El akarta neki mondani, hogy szerinte ki fog ürülni ez a szervezetükből, hogy csak várni kéne valamennyit, de nem tudott megszólalni. Vagyis beszélni igen, meg nem állt a szája, csak arra nem volt hatással, hogy miről beszél.
Koncentrált, nagyon erősen, elméjében elképzelte a szavakat, és fejben ki is mondta őket.
- Igaz, hogy az európai nyelvek közül se tudok sokat, mondjuk jó lenne GYENGÉLKEDŐ megtanulni egy-kettőt, mielőtt Afrikában.... - sikerült. Szinte maga se hitte el, de sikerült kinyögnie azt az egy szót. Fejben már ki is találta, hogy mit kéne nekik mondani, csak éppen nem tudta ezt közvetíteni társának. Semmiképpen nem vonhatták bele Várffyt. Inkább valami titkos üzenetről és valószínűsíthető diákcsínyekről kellett volna beszámolniuk. Remélte, hogy ha Benett nem is tud az elméjében olvasni, kitalálja ezt magától is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Egyszerre érti és nem érti a Mária szeméből áradó megbántottságot. Ha az a csók egy vallomás volt egyben, akkor teljesen logikus, hogy rosszul esik neki Henrik reakciója. De közben ott van a tény, hogy mennyire ki nem állhatja a férfit, minden alkalommal csak kellemetlenséget próbált neki okozni és akkor ezek után kijelenthetjük, hogy nem csak egy autóbaleset volt, egy véletlen, hogy ők ketten csókolóztak. A kérdés, a válasz, a reakció, mind ezer és egy forgatókönyvre enged következtetni és jelenleg egyikük sem igazán tudja, melyik a valós.
- Akkor hogy értetted? – nem kéne feszegetnie a témát, de talán itt az ideje, hogy nyílt lapokkal játsszanak. Fél attól, amit hallani fog, de nem tudná eldönteni, hogy tulajdonképpen melyik verziótól tart. Attól, hogy kiderül, akarta ő is és nem tudott nemet mondani vagy attól, hogy tényleg erőszakként élte meg azt az estét, amit kitörölne. Még Henrik sem tudja, hogy megmásítaná-e, mert törvényszerűen elhatárolódik mind attól, amit aznap este tett, de közben nem érez bűntudatot, vagy talán csak nem érzi elég erősen. Furdalja a dolog, foglalkoztatja, ébren tartja, zavarja a koncentrációban, mégsem tudja azt mondani, hogy maradéktalanul szenved tettének következményeként. Nem úgy Mária, aki láthatóan fuldoklik abban a fekete masszában, amit magának kreált. A férfinak fogalma sincs arról, hogy a levitásnak van valakije, nevezetesen Bence, így ő a problémának csupán egyetlen aspektusát látja: egy tiltott csókot tanár és diák között.
- Ha ilyen könnyű, máris intézem. Főleg a nem tudom, mi a másikat – halványan elmosolyodik, hisz ebben a pillanatban ugyanolyan bizonytalan és tehetetlen ő is. Ő a felnőtt, neki kéne tudnia, mi a helyes ezek után, mégsem képes azt mondani, hogy ezt és ezt kellene tenni. Sohasem keveredett ilyesmibe, reménykedett abban, hogy nem is fog, de most nyakig csücsül benne. Tudnia kellett volna, hogy nem szabad packáznia a Zippzhar lánnyal, mert ez lesz a vége, rengeteg intő jel volt, ami mellett úgy suhant el, mint az intercity. Itt a következménye. – Nem tudom, hogy ez azon múlik-e, mit szeretnék én vagy te. Mit gondolsz, tudunk úgy tenni, mintha ez… Nem történt volna meg? – íriszei megremegnek, kérdők, kíváncsiak, elveszettek. Egy picit olyanok, mint amikor elvesztette Lillát és nem tudta, merre tovább. Akkor is ugyanazt kérdezte: szerinted tudunk úgy maradni, mint annak idején? Nem tudtak. Ha igen mélyen magába néz, pontosan tudja a választ erre, de nem fogja Mária helyett megmondani, mert lehet, ő talán másképp tartja. Mégis, mielőtt erre még felelhetne a másik, szóra nyílnak ajkai és valami olyan dolog csúszik ki rajta, amit ő maga sem tud értelmezni.
- Egyáltalán akarunk úgy tenni, mintha meg se történt volna?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Úgy értettem vonzottál magad felé, erővel kellett megtartanom a nyakam, hogy arcom ne simuljon a tenyeredbe. Úgy értettem, hogy hiába suhant át az agyamon minden ok arra, hogy miért kéne ellépnem, kíváncsi voltam mi történik ha mégsem teszem meg. Furcsa voltál, vonásaid gyengédek, mások, finomak; figyeltél rám, egyre közelebb és közelebb léptél, vontál magadhoz. Míg egyik pillanatban az lett volna furcsa ha eltollak, a másikban már az lett az, hogy nem teszem, belezavarodtam a fejemen átfutó miértekbe, mi történikekbe, és csak téged tudtalak nézni. Vártam. Talán nem hittem mi folyik ott, nem értettem miért bánsz velem úgy, ahogy, de...
De nem lett volna szabad hagynom. Tudom. Hidd el, pontosan tudom.
- Ne bánts - suttogom halkan, megtagadva a válaszadást, hiszen nem, ezt nem akarnám kimondani. Nem is tudnám - de még megmutatni sem. Kérdése váratlanul ér, elsőre nem is nagyon tudok mit kezdeni vele, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az apró, de a kialakult helyzeten mégis oldó válaszom; ami valójában nem is válasz semmire. Felszusszanok, ahogy halványan ugyan de elmosolyodik, mégis ez nem más csupán mint egy mély levegő, amit kénytelen vagyok beiktatni mielőtt igazán veszélyes vizekbe buknék alá.
Hát akkor min múlik? Visszakérdezésem készen áll, mégis a tokromra forr, ahogy egy újabb mondata, mikor azt hinném már végzett, még közénk feszül. - Őszintén nem értelek - bukik ki belőlem egy hitetlen, vérszegény nevetésféleség, miközben ujjaim hajamba túrnak. MI AZ, hogy akarunk-e úgy tenni? Eddig azt hangoztatta, hogy bájital így, bájital úgy, az egész az én hibám, mert mégis hogyan engedhettem! Bocsánat, de ez nem úgy hangzik, mintha ANNYIRA zavarna! Ha ezt ki tudnám mondani hangosan, ugye...
Lassan rázom meg a fejem, hogy pírommal együtt gyorsuló szívdobogásom - hagyd abba - is leküzdjem, de valahol itt zavart össze annyira, hogy feladjam az egészet. Nem értem őt. Nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e már érteni. Még mindig tekintetébe meredve csúsztatom le tenyereimet a nyakamhoz, ujjaim kifeszítve támasztják ki az állam, balom mutatóujjának körme egészen bőrömbe nyomódik. Nem bánom.
- Nem - szökik ki belőlem olyan könnyedén, lágyan és tisztán a szó, mintha csupán egy kiskutyára mondtam volna azt, hogy cuki. - Nem. Nem tudnánk, és nem is akarhatunk úgy tenni mintha meg sem történt volna, elvégre hibáztunk - nyomom meg keményen az utolsó szót - nem söpörhetjük szőnyeg alá a botlásainkat. - És ismét. Hiba, botlás, malőr, baklövés, ragozhatnám pirkadatig. Meddig soroljam, hogy magamra hagyj, és ne bánts tovább? - Ezért mondtam, hogy a legegyszerűbb, ha nem beszélünk róla. - Továbbmegyek. - Ha nem beszélünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Milyen pompás is lehet ilyenkor a természetben gyönyörködve gyümölcsöt majszolni. Kár, hogy én belerondítok. Dehát én már csak ilyen vagyok. Egyszerűen benyitok a gyengélkedőre és egy alapos körbenézés után ki is szúrom a mi gyógyítónkat.
- Az orvosok nem félnek az almától? - szólok oda neki egy költői kérdéssel, rögvest szellemeskedve, ahogy meglátom, mit falatozik. Közben már baktatok is beljebb jellegzetes, törtető járásommal. Nem várok én semmiféle behívást vagy elém járulást meg semmit. Még azt se, hogy szegény befejezze a falatozva láblógató pihenőjét.
- Kell sorszámot húzni vagy jöhetek? - mutatok magam mögé hüvelykujjammal és körbenézek a nem létező tömegen. Dehát rég jártam már sulis gyengélkedőn, nem tudom, hogy megy ez. Lehet, egy külön váróteremben szoronganak a kedves páciensek, míg a javasúr csemegézik.
- Bújkál bennem valami - árulom el fintorogva, hogy nem iskolai ügyben jöttem, nem érdeklődöm vagy tájékoztatok, hanem gyógyulni szeretnék, ha lehet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Tehát a taktika nemes egyszerűséggel az, hogy megpróbálom kierőltetni Zsomborból, vagyis az Arab éjszaka fedőnevű bűntársamból-bajtársamból a válaszokat. Ha verbálisan képtelen is érdemi kommunikációra, kell hogy legyen valami mód, amivel végül is szót tudnánk érteni. Jól jöhetne még egy penna, hozzá pergamen, és akkor esetleg megpróbálhatnánk azt, hogy írni vajon tud-e normálisan. Bár a szavai alapján a gondolataiban is lehet némi zavar. Látom persze, hogy kínlódik, erőlködik a megértetéssel, egyelőre annyi sikerül a részéről, hogy már nem hord össze annyi zagyvaságot. Ugyanúgy őrültségnek hangzik, amiket mond, mármitn elég extrém és légből kapott elhatározások. Na jó, előtte is az volt tőle, hogy lopjuk el a fiolákat, úgyhogy nem csodálkozom semmin. De legalább viszonylag értelemmel bírnak a szavai.
- Tehát érted! Szuper! - tapsikolok örömömben, amint az utolsó mondatát követően a megbeszéltek szerint bóloganti kezd. Még ugrándozni is kedvem lenne, csak ilyen idős testben nem merek. Meg is húzogatom a szakállamat, mert olyan furcsa érzés. Vajon tényleg ez vár rám hamarosan, amint jobban beindulnak a hormonok?
- Akkor... nyomás a gyengélkedőre. Ha van egy kis szerencsénk, hamar kimegy a hatása, annyira sokat nem hiszem, hogy ittunk a bájitalból. Majd azt mondjuk, hogy diákcsíny áldozatai lettünk. Rólam nem hiszem, hogy rosszat feltételeznének... de utoljára vettél rá ilyen hülyeségre - panaszkodom hangosan, ahogy karon fogva őt a gyengélkedő felé indulunk. Aggódom, de hát nem hiszem, hogy ez az állapot ne tartana tovább néhány óránál. Legrosszabb esetben. Haragszom Zsombira? Igen... De úgy kevésbé, hogy ő járt rosszabbul. Végül is izgalmas volt letérni a helyes útról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Ez talán természetes is, hogy ennyire félti a tesóját. Mintha nem is Marci lenne az idősebb. Mert hát amúgy ennek pont fordítva kéne lennie. Egy normális családban úgy van, hogy az idősebb testvér, a báty vigyáz a húgra, és nem hagyja, hogy bajba kerüljön. Na hát ez a Vlad családban pont fordítva van. Kiara az, akinek muszáj figyelnie a tesójára, különben az valami olyan hülyeséget csinál a végén, hogy rosszabb esetben az ispotályba kerül. Még szerencse, hogy a családban két gyógyító is van, akik otthon is el tudják látni a kisebb nagyobb sérüléseket. Itt a kastélyban viszont erre csak a gyengélkedőben lévő gyógyító képes, ezért is dönt úgy Kiara, hogy a testvére keresését ott folytatja. Természetesen sikertelenül.
De ha már itt van, akkor Bálint szépen munkára is fogja. Természetesen nem mond erre nemet, mert legalább valami elvonja a figyelmeét, és addig sem azon idegeskedik, higy vajon mi lehet Marcival. Mert lehet, hogy csupán csak előle bujkál, hogy ne kelljen még itt is a kishúgát pesztrálnia, ne rajta lógjon a fiatalabb. És egyszer majd előbukkan ő is a semmiből. De addig is Kira segít átnézni annak a hatalmas szekrénynek a tartalmát, hogy minden rendben van-e. A szülők miatt pedig egészen otthon is van ezekben a főzetekben és kenőcsökben, amik itt vannak, így nem okoz neki nagy gondot, hogyaz alsó polcok tartalmát rendszerezze, es megszámolja. Még az a sarokban bujdosó sebgyógyító főzet sem kerüli el a figyelmét.
- Uhum... - hümmög is a választ hallva, majd csak szépen pipálgatja be a már átszámolt főzeteket, és javítja, ha épp rossz szám szerepel a papíron. - Ha jól számoltam mindenből megvan minden... Csak a Sebgyógyító főzetből van itt eggyel kevesebb, mint amennyi a papíron szerepel... - pedig kétszer is átszámolta, hogy biztos jó értéket írjon le a papírra, de tényleg kevesebb van belőle, mint amennyinek kell lennie.
- Meg se moccanok... - húzza is be a nyakát, hogy még véletlenül se lökje meg a másikat, míg az a tálcával egyensúlyozik. Mert azért mégsem lenne szerencsés, ha az összes fiola a földön, vagy épp rajtuk landolna.
- És mióta dolgozol itt...?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

- Karola, hé várj már! - hallottam, ahogy a nevemet ismétli az utánam siető háztárs, de nem voltam toppon ahhoz, hogy leálljak fecserészni vele. Éppen elég dolgom volt, még tanulnom kellett a vizsgákra, s egyre inkább éreztem magamon a nyomást, ráadásul még ott voltak az egyéb, nyomasztó gondolatok is.
- Mi van Félix? - kissé talán dühösebben szóltam a kelleténél, de néha akadtak ilyen napjaim, s azt hiszem, ezeken a napokon jobban járt mindenki, ha nem is szólt hozzám. Láttam is tekintetében a döbbenetet, arcára is kiült a meglepettség, s úgy tűnt, rosszul esett neki a reakcióm.
- Semmi, csak ezt elejtetted - mondta, ahogy felém nyújtotta az egyik pergament, amin néhány feljegyzésem volt.
- Jajj, köszi - nyögtem halkan, igazából rögtön el is szégyelltem magam, hogy felemeltem rá a hangom, ő azonban nem szólt egy szót sem, csak sarkon fordult és ott hagyott, még mielőtt bocsánatot kérhettem volna tőle. Remek, biztosan megsértettem őt.
Kifújva magam elő a levegőt, a vizsgák miatt még mindig frusztrált hangulatban indultam tovább, s fordultam be a folyosón, amikor megpillantottam az Ördögöt.
Már csak az őt körüllengő füstfelleg, a fejéről felívelő szarvak, s a kezében tartott vasvilla hiányzott, hogy teljes legyen az összkép. Maga Theon Delacroix rondította a folyosó összképét, s ha ez nem lett volna elég, éppen egy srácot taperolt és csókolt. S hogy ez elég volt-e ahhoz, hogy felidegesítsen? Teljes mértékben.
- Theon Delacroix! - hangosan szólítottam a nevén, a vele enyelgő eridonos kábultan kapta felém a pillantását, talán egy kicsit zavarba is jött, de ez mellékes. Pillantásom fókuszában az Ördög állt, meg is szaporáztam felé a lépteimet, majd megtorpanva mellettük, dühösen emeltem tekintetem a szőkéről a másikra.
- Hagyj magunkra! - még magamon is meglepődtem, hogy milyen határozottan szóltam rá a fiúra. - Veled dolgom van! - mondtam a szőkének, miközben pillantásom haragosan fúrtam a szemeibe, majd elkapva a karját, egy kicsit arrébb próbáltam húzni őt. Közben az eridonos is úgy látta, hogy jobb, ha lelép, talán mert szégyellte, hogy megláttam, vagy csak megijedt tőlem (amit kétlek).
- Mit művelsz te itt? Hm? Miért viselkedsz úgy, mintha bárkivel bármit megtehetnél? Kihasználod, és bántod a jó embereket! Gusztustalanul visszaélsz mások bizalmával! Tegnap Beni, és most meg ez a srác? Normális vagy te? Mit műveltél Benivel? - olyan ideges voltam, hogy nem tudtam visszafogni az indulataimat Theonnal szemben. Megérdemelte volna azt, hogy jól leátkozzam a fejét, de jogában állt, hogy kimagyarázza, miért ekkora seggfej.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A kérésre egyértelműen rossz érzés fogja el. Mintha neki nem lenne nehéz ez az egész, mintha nem kerülne komoly erőfeszítésébe és elhatározásába az, hogy itt üljön és próbálja rendezni kettejüket. Soha nem hitte volna, hogy lesz majd egyszer Masa és közte egy mi, de lett és most ezzel kell kezdeniük valamit. Akármit. Éppen ezért nem felel. Annyi mindent nem tud a levitásról, hogy azt már szinte megszámolni is képtelenség: nem tud Bencéről, a belső vívódásáról, az életéről, az érzéseiről, egyáltalán semmiről. De ez viszont is igaz. Attól, hogy Henrik felnőtt férfi létére nem törik össze a lány szeme láttára és nem mutatja ki, mennyire tehetetlennek érzi magát, még nem jelenti azt, hogy nincs így. Legvadabb álmaiban sem merte volna azt gondolni, hogy egy nap megcsókolja egy diákját és idáig fajulnak a dolgok.
- Én sem téged, úgyhogy már ketten nem értünk semmit - orrnyergét megmasszírozva hajol előre és támaszkodik meg térdein, ezzel egy időben pedig íriszei is inkább a vakítóan fehér ágyneműre siklanak. Hirtelen túlságosan élesek a fények, túlságosan hangosak a hangok, benne pedig rég nem tapasztalt üresség kong. Nem is érti, mit hitt, miért tette fel azt a kérdést, ami olyan elemi erővel feszült kettejük közé, mintha szét akarná őket szakítani, pedig együtt sincsenek.
Figyeli a lassú reakciót és választ remél. Egy felnőttes, határozott választ, hogy ezúttal Mária mondja meg, mi és hogy legyen. Túl sokszor irányított már a férfi, ahová pedig jutottak, az közel sem az, amit akart. Talán, de csak talán, a levitás képes lesz olyasmit mondani, ami mindkettejük számára megváltást jelent majd. Csakhogy Henrik van, amiben tévedett. Ugyan a felelet valóban magabiztos és végtelenül nyugodt, mégis furcsán érinti, főleg a végszó. Nem beszélünk többet. De miért akarta kizárni ezt az eshetőséget? Miért bántja annyira a felvetés, amikor teljesen logikus? Maga sem tudná megmondani, de arcára szomorkás, őszinte mosoly ível.
- Igazad van. Jobb lesz, ha nem beszélünk többet - feláll, a szék támláját megfogja visszateszi azt a helyére és hátat fordít, mielőtt azonban a csendharangnak véget vetne, megtorpan. Talán mondania kéne valamit... - Jobbulást - hátra sem nézve szünteti meg az őket óvó kis kalitkát és, ahogy elindul kifelé, egyszerre vesz könnyebben és nehezebben levegőt. Nos, ezek szerint valamit itt lezártak. Így lesz jó. Ha Masa szólni is akarna, nem fordul meg, kérlelhetetlenül tűnik el sziluettje a sötét folyosón, egyenesen az éjszakába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

miután mindenki elaludt - csak én álmodom ébren

Én sem értem őt, ő sem ért engem. Erősebb fal feszül közénk az ajtónál, amin át először hallottam a hangját, vagy annál a másiknál amin keresztül egy kihalt folyosó kellős közepén szaladtam bele mellkasába. Eddig mindkettőt a véletlen hordta az utunkba, de ezt most mi magunk csapjuk be, és helyezzük zárába a kulcsot. Logikus lehetne, hogy akkor itt és most visszakérdezzek, hogy mit nem ért, megtehetném, hogy most én szegezem neki mindazt amit tudni szeretnék, de mégsem teszem, nyelvemre harapva burkolózok némaságba. Kellemetlenül feszengek attól, ahogy rám néz, azt mégis jobban utálom mikor pillantása rólam inkább az ágyneműre siklik. Rosszul érzem magam a helyzetben, a kérdéseinkkel, válaszaink nélkül, egyszerre szeretnék mindent elordítani ami feszít, és fogni be a számat, nehogy véletlenül is megtehessem ezt.
Nem tudom, hogy ki beszél belőlem, ki mondja ilyen lágyan ki azokat a szavakat amikről legszívesebben tudomást sem vennék. De hát ez a logikus nem? Ha folyton csak bántom, minek? Hiába szeretnék erősnek és határozottnak tűnni, abban a pillanatban, ahogy utolsó szavam elhangzik, egy pillanatra lehunyom a szemem. Nyelvem szájpadlásomnak nyomódik, és hiába nem mozdultam már mióta, egy pillanatra mégis mintha megszédülnék. Lehet csak a kviddics, biztos csak a kviddics. Eddig mindig győzedelmes vigyorra görbült a szám, ha elismerték az igazamat, de bármit megadnék azért, hogy most azt mondja hülyeség volt, és márpedig ő innen nem tágít, amíg el nem oszlik közülünk a feszültség. Ez azt jelentené, hogy máris megbántam?
És még mindig nem mondok egy szót sem. Mélyebben veszek levegőt a szokottnál, ujjaim belemarkolnak a takarómba, talán így állva meg, hogy felé kapjak... De nem szólok utána. Szomorú mosolyát nem tudom viszonozni, így szinte mozdulatlanul, elkerekedett szemekkel, mint aki kísértetet látott nézem ahogy feláll, és elindul. Mondanék valamit, bármit, mégsem teszem. A legjobb, ha nem is beszélünk. Ha nem beszélünk. Ahogy megszűnik a csendharang, hirtelen ezer dolog jut eszembe, amit így már nem tehetek meg, énekelhetnék neki megint, hogy felidegesítsem mint még soha senkit, hozzávághatnám a párnám, kiabálhatnék utána bármi meghökkentőt, vagy furcsát... Lehet, hogy lassúságom a szerencsém, így nem tehetek olyat amit később megbánnék. Tekintetem hátára tapad, szám megrándul, ahogy jobbulást kíván - köszönöm -, hallgatom távolodó lépteit. A plüssgurkó a székén árválkodik, mégsem nyúlok érte; egyrészt mert fáj, másrészt meg mert... Nem ő az akit közelebb szeretnék tudni magamhoz. Hol rontottam el ennyire? Rég nem a lépcsőházban. Szinte hallom, ahogy elfordítom a kulcsot abban a bizonyos zárban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Vizes hajjal, csapzottan lépek be az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő helyek egyikébe. Gőzöm sincs, hogy miért pont ezt a helyet választottam, holott jobban kedvelem a csendet és a magányt. Talán a barátságos, meleg, vidám hangulat miatt, amit maga a szoba áraszt magából. Talán mert nem gondoltam bele, hogy valószínűleg sokan lesznek most. Főleg mert odakinn szakad az eső.  Már gyógynövénytan óra alatt leszakadt az ég, és akárhogy is fohászkodta az istenekhez csak nem akart elállni. Ahogy a társaim cinkos összepillantásai, vigyorgása sem, amint meglátnak. Az életem egy csapásra megváltozott azóta a nap óta. Az idióta suliújság megjelenése óta.
Indulatosan dobom le magam az egyik sarokban álló, megüresedő kanapéra, az eddig kezemben tartott összegyűrt újságlapot az asztalra dobom. Naná, hogy az Edictum és naná hogy az a pletyka, amiben összeboronálnának valami kiscsajjal. Nem érdekelnek a pletykák, mindig is hidegen hagytak, mondjanak akármit is rólam, nem zavar. Az sem érdekel ha folyton beszólnak miatta, vagy folyton az arcomba nyomják az ominózus cikket. De ez zavar. Nem ismerem a kiscsajt, és pontosan ez az, ami bosszant. Nem az, hogy nem ismerem, hanem hogy egy kislány. Egy elsős kislány. Ezt is elmondták a társaim egy párszor, nem ám én jártam utána, ugyan dehogy. És hogy ez miért olyan zavaró? Mert attól is kiakadtam, hogy a kishúgom, aki már negyedikes, hozzáment egy velem egykorú sráchoz. Nem szabad akaratából nyilván. De na, értitek akkor, hogy mi a problémám. Kisimítom a lapot, de csak hogy újra összegyűrjem, majd egy jól irányzott mozdulattal a kandallóba dobom. Át pár diák feje felett. Kezemmel a nyakamban lógó fényképezőt babrálom miközben figyelem őket. Időnként észrevétlenül lencsevégre is kapom őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Lin óvatosan, halkan lépett be a Társalgóba. Szerencsére, talán először az iskolában töltött ideje alatt, időben odaért valahova és nem tévedt el ötször útközben. Elképzelése sem volt, mire számítson ettől a beszélgetéstől - a lány inkább a "nem törődöm vele" taktikát választotta a megjelent cikkel kapcsolatban, és ez úgy-ahogy be is vált. Az első napokban még pletykáltak, megpróbáltak belőle minél több infót kihúzni, de miután Lin következetesen nem vett tudomást az évfolyamtársairól, kénytelenek voltak beletörődni, hogy a pletyka itt véget is ér. Őszintén nem is értette, mire számítottak tőle a többiek, a nagy részével eleve nem voltak baráti kapcsolatban sem, persze, az amúgy nem-létező szerelmi életét tiszta valószínű, hogy pont velük osztaná meg.
Gyorsan végigfutott a szeme a termen - szinte mindenhol ült valaki. Hát, ha további pletykát akart szítani a srác, vagy látványos beoltást tervez, tökéletes helyet választott - állapította meg. Felfedezte néhány évfolyamtársát is, nagyon jó, most már biztosan holnap is ezt fogja hallgatni.
A srác, akivel állítólag összejött, az egyik sarokban ült, eltéveszthetetlen volt, még úgy is, hogy abban a pillanatban az arcát nem is igazán látta a fényképezőgéptől. Pár másodpercig mérlegelt, vajon mekkora a valószínűsége, hogy a fiú ki fog akadni, aztán "csak-túl-kell-esni-rajta" alapon lehuppant mellé. Hálát adott az égnek, hogy szinte soha nem látszik semmilyen érzelem az arcán.
- Hali - megkockáztatott egy halvány mosolyt és figyelt arra, hogy a hangja teljesen semleges és kedves legyen - Lin vagyok, és remélem, nem utálsz már előre a cikk miatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Ha nem lenne az az átkozott hidegfront, most nem kéne itt lennem. De már nem tudtam elviselni ezt az iszonyú fejfájást és a vele járó émelygést, az én fájdalomcsillapítóm elfogyott, így muszáj voltam eljönni. Meg ha már itt vagyok megmutathatnám a kifordult bokámat is, ami nem jött helyre némi jegelés és pihentetés hatására, sokkal inkább feldagadt és belilult. Futás közben rosszul léptem, de akkor még nem fájt annyira, hogy megkockáztassam, hogy itt találom a bátyámat. Annyit nem ért, hogy találkozzam vele. De most már igazából semmi nem érdekel, csak legyek végre jobban. Belül azért reménykedem, hogy Bálint helyett mondjuk a nőjével futok össze. Mondjuk hozzá sincs sokkal több kedvem, de ő talán még nem tudja, hogy én ki vagyok, szóval megúszhatnám a kínos bájcsevejt. Elég sok mindent sikerült kiderítenem, az iskola falai között semmi sem maradhat rejtve. Csak innen tudom, hogy azzal a másik gyógyítóval kavar jelenleg, mert nekem egyébként nem szólna róla nagyjából úgy amíg nem jegyzi el. Valószínű, ha nála laknék véletlenül összefutnánk és akkor muszáj lenne színt vallania, de ilyen szempontból valamivel könnyebb neki, hogy a lehető legkevesebb időt töltöm vele. Bár értékelném, ha legalább ennyire venné a fáradtságot és beavatna az ilyen apróságokba, ha már rajtam számonkéri, hogy milyen fiúkkal járok én hova. Hozzátenném, hogy összesen háromszor esett meg eddig, hogy randizni mentem és mind a háromszor ugyanazzal a sráccal találkoztam, de nagyon nehéz volt megértetnem vele, hogy gyakorlatilag felnőtt vagyok, így olyan fiúkkal megyek el bárhová, akikkel akarok, neki nincs beleszólása.
Jelenleg viszont szükségem van a szakszerű segítségre, mert ha nem múlik el a fájdalom tíz percen belül akkor esélyesen a vacsorám is visszaköszön. Gyakorlatilag feltépem a gyengélkedő ajtót és amennyire sérült lábam engedi igyekszem gyorsan megközelíteni a gyógyítói szobát, mert egy-két alvó diákon kívül nem látok mást idebent.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Holnap is, meg holnapután is, meg azután is. Az ilyen eseteket egy jó darabig emlegetik. Főleg ha ennyire speciális. Engem meg megbélyegeznek, mint pedofilt. Remek kilátások mondhatom. És még ennél is rosszabb lehet, ha a kis fruska el is hiszi, amit írtak. Mert tételezzük fel, hogy látott a folyosón (ami simán lehetséges) és megtetszettem neki, belém bolondult (még ez is előfordulhat). Vagy félreértelmezte, hogy rámosolyogtam valahol (kizárt, hogy ilyet tettem. Nem szokásom rámosolyogni az emberekre csak úgy), vagy beszélgettünk, ráköszöntem (pláne kizárt, emlékeznék rá). Szóval ő belém van zúgva, erre kijön az Edictum, hogy mi egy pár vagyunk és most tökre azt hiszi, hogy ez így is van. És elkezd követni mindenfelé meg ilyesmi szerelmes tinilányos cuccok. A haverjaim igencsak fantáziadúsan ecsetelgették ezeket, mert hát persze, hogy az ő fejükben fordult meg az egész. A kiscsaj tökre nem tűnik kép alapján ennyire naivnak, de a fene se tudja. Nem ismerem, akár lehet ilyen is. Szóval ezt tisztázni kéne.
Ilyesmi gondolatok szorulnak teljesen a háttérbe, amint elkezdek fényképezni. Onnantól kezdve, hogy a lencsén át látom a világot már maximálisan arra koncentrálok. Megváltozik minden, a részletek hangsúlyosabbak lesznek, és csak a sztori van, amit el szeretnék mondani, mesélni, megmutatni a világnak. Kár, hogy totálisan unalmasak az itt ücsörgő diákok. A legérdekesebb talán az a göndörhajú srác, aki nem elől kötötte meg a nyakkendőjét, hanem oldalt. Mondhatom iszonyat izgalmas. A kis négyzetbe bámulva pásztázom tovább a helyiséget, mígnem fel szalad mindkét szemöldököm. Bejött a szobába A Lány.
A vonásait tanulmányozom, ahogy megtorpan, ahogy körbenéz, ahogy hezitál. És magamban hálát adok Merlinnek, hogy teljesen néma a masinám. Ha nem használok vakut, akkor észre sem lehet venni ha ellövök egy képet. Márpedig megállás nélkül teszem ezt most, célkeresztben tartva a világos tónusú lányt. Teljesen az ellentétem. Folytatom a sorozatkép készítést, amiből ő vajmi keveset vehet észre ugyanis vagyok már annyira profi, hogy a modelljeimnek ne tűnjön fel, hogy őket nézem. Most sem egyenesen rá irányul a fényképezőm. Amint mellém telepszik leeresztem lassan a masinát és felé fordulok. Nem túl barátságos az arckifejezésem, de hát a suli nagy része ilyennek ismer, nem hiszem, hogy meglepődnek már. Egy aprót biccentek felé az állammal, szemöldököm ismét felkúszik, és nem kell zseninek lennie hogy értelmezze a ki nem mondott kérdést: na, mi van?
- Hello – köszönök vissza hitetlenkedő szusszanás után. Tényleg van olyan, aki használja azt a köszönést, hogy hali? Még hozzá lány? Érdekes. Amit utána mond meg még inkább az.  – Milan, de ezt már tudod. Miért, kéne? Te terjesztetted el vagy te adtál hozzá tippeket?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Az első fél percig elhitte, hogy az is egy opció, hogy jót nevetnek az egészen és ennyi. Főleg, hogy a fényképezőgépből feltételezte, hogy egy hasonlóan visszafogott művészlelket lát maga előtt. Aztán Milan először felébiccentett - már erre meglepődött egy cseppet, véleménye szerint ez egy elég fellengzős szokás, de amikor kis szünet után megszólalt, Linnek minden olyan elképzelése szertefoszlott, hogy ezt a beszélgetést barátságosan le lehet folytatni. Hát, úgy néz ki az emberismeretén van még mit javítani.
Őt vádolja az egészért? Már miért kreálna egy ismeretlennel love storyt magának? Oké, persze, megértette, miért lehetnek oda érte a lányok, nem nézett ki rosszul, meg egy kicsit az anyja olvasmányaiból Darcy ugrott be a kiállásáról, van akinek ez a stílus biztosan bejön, de Lin nem tartozott ezen lányok közé. És Sukkamieli szerelmére, még az egész varázsvilág is félig-meddig ismeretlen volt számára, és igen, csinált néha kisebb őrültségeket, de ekkorákat azért nem. Meg a saját hülyeségei a legtöbb esetben egyáltalán nem tartalmaztak se random embereket, se szerelmi sztorikat. A lány nagyon igyekezett nem felhúzni magát rajta, végtére is tényleg félreértelmezhető módon indított, de közel sem ez volt a célja vele.
- Ha hiszed, ha nem, még csak nem is hallottam rólad a cikk megjelenéséig, nemhogy én terjesztettem volna - hangja egyre fagyosabb. Ha ilyen stílusban kell ezt letisztázniuk, akkor így. - Azért mondtam ezt, mert pont úgy nézel ki, mint aki erősen szeretne valakit leütni vagy beoltani, gondoltam, jobb letisztázni, hogy ez már ismeretlenül is ellenem irányul-e vagy csak a szituáció ellen - magyarázta meg a bemutatkozó szavait.
Néha sokkal egyszerűbb lenne a művészeten keresztül kommunikálni szavak helyett, kevesebb lehetőség nyílna félreértésekre. Kíváncsi volt a fiú képeire, hiszen azok letükrözhették a lelkivilágát, viszont már kizártnak tartotta, hogy ennek jelét adja, még a végén azzal is erősítené a flegma kiállását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Jól hitte a lány, valóban benne volt a pakliban az, hogy jót nevetünk az egyiken. Csak éppen akkor nem így kellett volna nyitnia. Feldobni annak a lehetőségét, amit elültettek a fülemben. Egyébként még így is megvan a lehetősége a dolognak. És bár nem a legbölcsebb dolog az első benyomások alapján ítélni ( az én esetemben meg aztán pláne nem), nem téved túl sokat. Művészlélek vagyok. Talán egyszer majd belát a felszín alá, talán egyszer engedem neki. Vagy valaki másnak. Addig is marad ez a cseppet sem kedves és barátságos stílus.
Nem, dehogy vádolom őt. Csupán megkérdeztem, hogy ő áll-e mögötte. Igaz, elég pokróc módon. De ez csak egy kérdés volt. Ha kiderül, hogy igen, na akkor majd meglátja a különbséget. A válaszát várva figyelem a vonásait, magamban elismerően biccentve. Alig rezdül az arca, nem lehet leolvasni róla semmit. Márpedig általában ennyi is elég ahhoz, hogy a beszélgetőtársaimból igencsak erőteljes reakciót váltsak ki. Érdekes és tanulságos, hogy kiből mit. Lin egy rejtély. És az is marad, amíg meg nem szólal. Nem húzódik vissza megadóan, nem kezd el idegesítően hebegni. Nem. Ő finoman ugyan, de visszatámad, megvédi magát. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ugyanis beletrafál a dologba.
- Én sem hallottam rólad – válaszolom vissza egy kissé enyhébb hangon. Nem ő terjesztette, nem csinált semmit sem a lány, úgyhogy az ég adta világon semmi okom sincsen balhézni vele. Bocsánatot ugyan nem fogok kérni, de némi magyarázatot azt azért adhatok. – És elhiszem neked.
Ugyan miért ne tenném? Idejött, hogy tisztázza a helyzetet, kiáll magáért, szerintem meg merné mondani, ha lenne hozzá köze.
Nézd, nincs nekem semmi bajom veled. A szituáció, nos hát nem mondanám hogy repesek az örömtől, de gyilkos hangulatom nem támad tőle - lehet hogy ez bántóan hangzik, hogy nem tetszik a gondolat, hogy őt a barátnőmnek tartják, de ez megint csak nem a személye ellen irányul. A kishúgom lehetne. Remélhetőleg sejti, hogy csak ezért bosszant a dolog. Ha nem, hát majd elmagyarázom neki legfeljebb. Meglátjuk.
Elég érdekes volt a felütésed viszont és már bocs de nem fogom azt mondani, hogy minden oké amíg nem tudok többet a dologról. Semmi közöd sem volt hozzá, szóval miért utálnálak? Miért fontos az neked, hogy utál-e valaki, akit nem is ismersz? – ez is érdekes kérdés. Nem ismer, nem hiszem, hogy szándékában állna ezen úgy különösebben változtatni, miért számít hát hogy utálom-e? Még ha utálnám is sem tennék ellene semmit. Nem terjesztenék róla dolgokat, nem lökném fel a folyosón. Lehet, hogy lazán kinézik belőlem az emberek az ilyeneket, de dehogy ártanék egy kislánynak. Kissé félrebiccentem a fejem és úgy tanulmányozom tovább, szinte derűs arckifejezéssel. Szinte … hol van ez még az igazi derűs, vidám, kedves, barátságos vonásaimtól, amit oly kevesen ismernek. Inkább nevezzük ezt kevésbé morcosnak. Vajon most fog valamiféle érzelem látszódni azon az alabástrom arcon?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Lin magában átkozta önmagát, hogy ennyire rosszul kezdte az egészet, de soha nem volt jó a társas kapcsolatokban - az lett volna a meglepő, ha sikerül tényleg barátságosnak és kedvesnek lennie. Ezért újdonságnak hatott számára, amikor a srác, úgy tűnt, megenyhült, legalábbis a hangja és a mondanivalója ezt tükrözte. Bocsánatkérést nem is várt a lány, Lin nem is látta volna értelmét, hiszen valamilyen szinten azért érthető volt Milan morgós stílusa, és amíg csak bunkó stílusa van, de nem balhézik, addig teljesen oké volt a szituáció. Tisztában volt azzal, hogy vele sem lehet könnyű problémákat megbeszélni, hiszen míg Milan szavakkal rátámad az emberre, addig ő higgadtan és érzelemmentesen reagál, minden kis arcizmát kontrollálva, amin nehéz lehet kiigazodni.  
- Köszönöm - válaszolt. Bár ha nem hiszi el, azzal sem tudott volna nagyon mit kezdeni, de az biztos, hogy jelentősen megkönnyíti az elkövetkezendő perceket.
Annál több pozitívumra a helyzet lereagálására, hogy nem támad tőle gyilkos hangulata, Lin a kezdés után nem is számított, ez már egy jó pont. A lány szinte már elmosolyodott. Amúgy is, ki repesne a gondolattól arra, hogy összehozzák egy nála fiatalabb random lánnyal? A szőkeségnek ötlete nem volt, mennyivel lehet nála idősebb a fiú, de egy pár évvel biztosan. Nem kérdezett utána, a többiek véleményét pedig erősen igyekezett ignorálni, de ha sokkal, biztosan ez is alapja lehet annak, hogy ennyire felkapták a témát.   - Persze, megértem, hogy nem ez volt életed álma, nekem sem - tényleg nem. Ennél még azt is könnyebb lett volna kezelnie, ha az derül ki, hogy ő az, aki időnként fest a folyosó falaira. Arra csak kapott volna egy adag büntetést, és probléma megoldva. De ha szó szerint vele nincs baja, azzal már lehet valamit kezdeni.
- Mi lenne, ha megpróbálnánk tiszta lappal kezdeni? - Linnek ötlete nem volt, hogy ezzel most mennyire lő mellé, de egy próbát megért, sőt, egy halvány mosolyt is megkockáztatott.
Miért fontos az, hogy ne utálja valaki, akit nem is ismer? Elgondolkoztató kérdés volt, de Milan valahogy félreértette az egész kijelentése lényegét. De láthatóan nem sértésnek szánta, mert egyre kedvesebb volt az arckifejezése.
- Nem szó szerint az a fontos ebben, hogy mit gondol rólam egy ismeretlen ember, hanem az, hogy jelen esetben ez határozza meg a beszélgetés egészét. Ha eleve erős előítéletekkel lennél irántam, teljesen mindegy lenne, mit mondok, úgy sem tudom megváltoztatni a hozzáállásodat. És igen, tudom, ezt a legtöbb ember tapintatosabban intézte volna, vagy csak a reakcióidból próbálta volna kiolvasni, de nekem ez viszonylag nehezen megy, gondoltam így egyszerűbb lesz - picit megrántotta a vállát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Nem sokat árul el a lány arckifejezése, voltaképpen semmit sem, de a hangszíne és a tekintete egész barátságos.  A szavait ugyan furán válogatja meg, de a magyarázat után már érthetőbb a dolog. Őt is belerángatták ebbe, hát vágjunk hozzá jó képet együtt. Ami nagyjából úgy fest, hogy én vágom a képeket, ő meg hozza a jót bele.
Aprót biccentek, inkább csak tudomásul véve, hogy megköszöni, amit mondok. Hiszek neki, mindaddig hinni is fogok, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem mond igazat. Mondani azonban nem mondok rá semmit. A szívesen az olyan idiótán hangzik jelen helyzetben, meg nem is azért közöltem vele, hogy hiszek neki, hogy ő megkönnyebbüljön. Csupán közöltem mi a helyzet. Hogy ne parázzon azon, hogy vajon elhiszem-e vagy sem. Valahogy úgy érzem, hogy foglalkoztatná ez a gondolat, lehet hogy tévedek. Ártani mindenesetre nem ártok ezzel a kijelentéssel.
Szegény kislány, belecsöppen abba a tipikus esetbe, amikor morcos, ijesztő, morgós medveként indítok, majd megenyhülök és egész normálisan festek. Szegény kislány nem tudja, hogy ha eléggé közel állna hozzám akkor eleve nem is így reagálnék, nagyon nem így. Azt sem tudja, hogy jobb így neki, és mindenki másnak, hogy nem engedem őket közel magamhoz. A kisugárzása változik a szöszinek, sokkal megkönnyebbültnek hat, noha semmi változás nem olvasható le az arcáról.
- Nem-e? Hát nincs szükséged egy nagy, morcos srácra aki elijeszt a közeledből mindenkit, akit kell? – vigyorgok rá a lányra, ugratva őt. Tekintetem is barátságos, az arckifejezésem is, hangszínem pedig egyértelműen elárulja, hogy viccelődöm. Na meg hogy önkritikát gyakorlok, tényleg marhára ijesztő vagyok. Egyébként nem hiszem, hogy különösebben szüksége lenne Linnek testőrre, olyannak fest, aki meg tudja védeni magát.
- Tiszta lappal? Rendben – nem egészen értem ugyan, hogy miért akarna tiszta lappal indulni, hiszen nekem tényleg semmi bajom nincsen vele. Sem azzal, ahogy idejött, ahogy hozzám szólt. Oké, neki lehet velem ilyen jellegű gondja, de már normálisabb vagyok vele. És mióta is „ismerjük” egymást? 5 perce? Talán ha egy sor szerepel azon a lapon, de ha ő tiszta lappal szeretne kezdeni, ám legyen.
- Gondolhatok én rólad bármit, lehetőséged mindenképpen lenne arra, hogy változtathass a véleményemen. Nem utállak előre azért, mert valaki mondd valamit rólad, vagy jelen helyzetben rólunk. Majd akkor foglak utálni, ha te adsz rá okot, ha megerősíted az elhangzottakat. Ezért kérdeztem vissza – értem amit mond, és a legtöbb esetben tényleg úgy is van, ahogy mondja. Ám nálam nem. A mondandója második felére egy félmosoly kíséretében csóválom meg a fejemet. – A legtöbb ember ide se jött volna, vagy eliszkol a reakcióimtól. Másban olvasni meg eleve nehéz, amire ráteszek egy lapáttal, úgyhogy nem csoda ha nem sikerült. Szóval, Lin. Nem egy szokványos név.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Csodával határosnak tűnt, hogy Milan arcán egy nagy mosoly jelent meg és viccelődik. Lin most már teljesen nem tudta hova rakni a srácot, az elmúlt pár percben bemutatta, milyen ha morog, milyen ha elkezd megenyhülni valaki felé, és most még mosolyog is. A szőkeség arra lett volna őszintén kíváncsi, milyen lehet a valódi természete, amit a barátai ismernek - vajon vidáman szarkasztikus, hangulatváltozásos, távolságtartó vagy képes csak szimplán magától kedves is lenni?
- Basszus, lebuktam, ez volt a titkos vágyam, légyszi csapj fel a személyes testőrömnek - válaszolt, miközben hangja csepegett a szarkazmustól - A csúnyán nézés és az emberek ignorálása nekem is megy, köszi, még ha morgásban tiéd is minden érdem - szállt bele az ugratásba.
Mintha meglepődött volna a tiszta lap felvetésen, de Lin szükségesnek tartotta, hiszen az első benyomás egyikük részéről sem volt túl pozitív, és bár lehet, hogy ezen találkozás után még csak beszélgetni se fognak soha, a szőkeség furcsa módon elkezdte majdhogynem kedvelni a srácot, talán pont azért, mert ennyire kiismerhetetlennek és cseppet szeszélyesnek tűnt, érdekes felfogással.
-Ez egy jó dolog, ha így gondolod, de nekem a tapasztalataim azt mutatják, hogy nehéz megváltoztatni bárkinek is a véleményét, és néha nem is feltétlenül érdemes  - alapvetően logikus volt, amit Milan mondott, viszont Lin legtöbbször egyáltalán nem igyekezett bárkinek is a nézőpontját eltérően láttatni, főleg, ha önmagáról volt szó. - Nem vagyok egy ijedős fajta - vigyorgott rá a srácra.
A következő mondatára a lány bólintott.
- Linnea, eredetileg, skandináv név. Finn felmenőim vannak apai ágról, és ezért nálunk mindenkinek itthon is kimondható, de skandináv nevei vannak - magyarázta. - És mi újság veled? Mármint félre ne érts, a Milan relatíve gyakori név, de van egy olyan érzésem, hogy nálad is van egy sztori.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Az ő arcáról nem lehet leolvasni semmit, az enyém úgy változik, ahogy az áprilisi időjárás. És mindezt teljesen szándékosan. Csak hogy érezze és tudja, hogy tényleg úgy is gondolom, ahogy mondom. Ha ugyanúgy morgolódva, az egész világra dühös tekintettel néznék rá, nem hiszem, hogy tényleg elhinné, hogy semmi bajom sincs vele.
- Annál azért jóval több dologra vagyok képes, de, ahogy gondolod – vonom meg  vállamat tettetett sértődöttséggel. Még hogy morgás. De legalább vette a poént, az is valami. Sokan képtelenek követni az ilyen változásaimat, Linnek viszont megy.
- Á, mondassz valamit. Akkor vedd úgy, hogy csak egy felületes képet alakítok ki valakiről, egy benyomást, ha úgy jobban tetszik. Amin még lehet alakítani, még ha sokszor felesleges is. Vagy jobb lett volna ha inkább meg se próbálta volna az illető – igaza van a lánynak. Az a helyzet, hogy igaza van, és már belátom, hogy kissé pontatlanul fogalmaztam. De persze ezt nem mondom neki, nehogy már itt elbízza magát nekem. Kezd oldódni már így is, egy kis ugratás, egy mosoly. De leginkább a szavai kötnek le. Tudom milyenek a korabeli lányok, tudom milyen a felfogásuk, Lin sokkal érettebb személyiségnek tűnik. Persze vannak igazán kis aranyos, naiv megszólalásai.
- Nem? – kérdezek vissza egy félmosoly kíséretében. Nem lenne nehéz a frászt hozni rá, megfélemlíteni, de nem vagyok szadista. A látszat ellenére. Meg amúgy is, palástolná a dolgot. Legyen neki gyereknap, nem kezdek el „vitatkozni” ezen. – Hát jó.
 A fényképező szíjával játszadozva figyelem vonásait, ahogy a származásáról beszél. Tehát egy részben finn, ez magyarázza a színeit. Aprót biccentek is, majd kérdőn húzódik fel a szemöldököm amikor visszakérdez. Azon, ahogy visszakérdez. De arra még várnia kell.
- Linnea – ízlelgetem a nevét, a hangzását, és arra jutok, hogy illik hozzá. Főleg mert még véletlenül sem magyar, vagy angol kiejtéssel mondom. Lágyan, mintha csak egy indián szó lenne, egy szó ami őt magát jelenti. Nálunk nincsen olyan, hogy csak egy név. Minden egyes szó tökéletesen passzol ahhoz, amit kifejezni hivatott. – Gyakran mutatkozol be a beceneveddel vadidegeneknek? A családodból sokaknál kiütközött ennyire az északi rokonság? – bökök a mutatóujjammal az arca, a haja felé, jelezve hogy pontosan mire gondolok.  Majd elkomorodok, ahogy eldöntöm, hogy megkapja a felelet a kérdésére. Egy kis részt a hatalmas nagy egészből.
- Szóval ezek szerint nem fogom tudni beadni neked, hogy minden angol így néz ki – nem értem félre, a kinézetemhez pont hogy abszolút nem passzol a nevem. Belsőbb körökben nem véletlenül nem is használom azt. – Apám és az egész pereputtya angol. Édesanyám viszont félig indián. Húgomon csak részben látszik, én egy az egyben úgy festek, mint az őseim – vázolom fel röviden a helyzetet majd némi tűnödés után hozzáteszek még valamit: - Nayati, ez a másik nevem. Ez már nem annyira gyakori.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

A lány egyre jobban kezdett szórakozni a kialakult helyzeten, már teljes mértékben feladta, hogy megpróbálja kitalálni Milan következő reakcióját.
-Bocsi, vannak még további rejtett mélységeid az emberek elriasztásában? Taníts, mester - folytatta szarkasztikus stílusban - bár magában be kellett ismernie, hogy képességnek nem egy utolsó dolog lenne, ha inkább tartanának tőle, minthogy csak nemes egyszerűséggel nem tudnak vele mit kezdeni. Remélte, hogy nem lépte túl azt a bizonyos határt az ugratással.  
- Oké, ez így korrekt - bólintott Milan magyarázatára, és közben ráébredt, hogy az a furcsa és egyben pozitív csalódás is az egész beszélgetésben, hogy a fiú minden szavát komolyan átgondolja és reagál rá, sőt, még csak a meglepődés sem látszott rajta Lin beszédstílusa miatt.
Évődő visszakérdezésével a lánynak megfordult a fejében, hogy most jött el az a pillanat, amikor valaki halálra ijeszti (bár még Lin sem tudta elképzelni erre a saját reakcióját, elájulna-e vagy csak megkövülve nézne, hiszen a szőkeség esetében ez erősen valószínűtlennek tűnt), de meglepetésére Milan ráhagyta a témát. Lehet tart attól, hogy majd visítva felugrál - tűnődött el rajta.  - Köszi, hogy meghagysz ebbéli hitemben, de ahogy rávilágítottál, még nem rohantam el előled sem - válaszolt továbbra is kis mosollyal az arcán.
Ahogy kimondta a teljes keresztnevét, olyan...todellinen. Egyben különleges és egyedi, de olyan igazi. Egy pillanatra a lány szinte megborzongott. - Mivel sokkal szokványosabb és jobban megjegyezhető, igen - csak akkor mondta az egész nevét, amikor valaki olyan nála idősebbel beszélt, akit biztosítani akart arról, hogy tiszteli. Nos, Milan nem tartozott ebbe a kategóriába, sőt, eddig Bagolykövön talán csak egy embernek mutatkozott be rendesen. - Többségében igen, az egyik öcsémnek van szőkésbarna haja, szóval neki még van esélye, hogy ne nézzék elcseszett albínónak - gondolkozott el - és az egyik húgomnak barna szeme van. - kissé nagy a család, de édesanyja kinézetéből egyikük sem örökölt sokat, hiába mondják azt, hogy többségében a sötétebb színek a dominánsak.
Bár nem találkozott még sok angol származásúval (vagy nem tudott róla), azért nem teljesen tűnt valószínűnek, hogy Milan csak és kizárólag brit felmenőkkel rendelkezzen. - Hát... elég nehezen - felelt. Az indián ősök viszont sok mindent megmagyaráztak Linnek. Viszont, amikor a fiú erről beszélt, megint komolyabbnak és megfontoltabbnak tűnt - vajon nem szeret erről beszélni? Vagy talán csak nem random ismeretleneknek. - Nayati. Gyönyörű név. - jegyezte meg, remélve, hogy jól ejtette ki. A biztos tudattal, hogy most megvan az esélye, hogy kihúzza a gyufát a kérdéssel, folytatta - Esetleg... mit jelent?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Nagyon helyes! Nem szeretem ha könnyen átlátnak rajtam, nem akarok én nyitott könyv lenni. Egyébként nem vagyok ám nagyon bonyolult, de ezt nem kell tudnia.
- Persze hogy vannak! Sokat kell még tanulnod, ifjú padawan – vágom rá egyből titokzatos arckifejezéssel. Nem lépte túl a határt, dehogy. Tudom, hogy csak szórakozik, ahogy én is. Részben. Mert persze megvannak ezek az úgymond rejtett képességeim, csak éppen eszem ágában sincsen bemutatni, vagy elmondani a lánynak. Talán jobb is ha azt hiszi, hogy csak szórakozom.
Bólintok egyet csupán, hiszen persze, hogy korrekt. Talán pont azért ilyen korrekt, mert Lin érettebb, vele lehet rendesen beszélgetni, és elég érdekes a világnézete ahhoz, hogy még érdemes is legyen efféle véleménycserékbe bonyolódni.
- Így van – válaszolom csendesen, komolyan. Még nem rohant el. A reakciója nem annyira érdekelne, semmint az, hogy mitől ijed meg, mitől fél. Az tud igazán érdekes lenni. A visítva felugrálásban, vagy elsápadva leblokkolásban nincs semmi izgalmas.
- Szokványosabb. Hm – csóválom meg a fejemet – Te sem vagy szokványos, akkor a nevednek miért kéne annak lennie? Aki számít úgy is megjegyzi a teljeset – fűzöm hozzá, majd érdeklődve hallgatom a további szavait. Tehát elég érdekes családja van, kinézetileg mindenképpen. Aztán hirtelen összehúzom a szemem a kifejezést hallva. Ezzel jöttek neki, ezzel szekálják vagy szekálták, hogy ő egy albínó? Legszívesebben visszakérdeznék, de aztán még sem teszem. Hagyom egyelőre a témát.
- Nem is értem, hogy miért nem hiszi el nekem senki – mosolyodom el halványan. Az indián ősökről pont, hogy szeretek beszélni. Az angolokról nem. De nem tudhatja a lány, nem legilimentor, ezek szerint.
- Kösz, Nagymamám ötlete volt – árulom el neki, mintegy jutalomképpen a majdnem tökéletes kiejtésért. Meg mert nem számítottam dicséretre tőle. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, ahogy hezitálva felteszi a kérdést, majd félrebiccentett fejjel fürkészem. A kis kíváncsi.
- Esetleg? Ő, aki birkózik. Ezt jelenti – válaszolom majd egy halk sóhaj után úgy döntök kifejtem neki jobban. – Az indiánok nem feltétlenül születésükkor kapják a nevüket, sokkal inkább akkor, amikor már látszik a jelleme valamelyest. Nagyanyám látta, hogy sokat fogok küzdeni az életem során, harcos típus vagyok, aki nem elégszik meg dolgokkal, aki tesz ellenük, értük. A te neved mit jelent? És mond csak, zavarna ha csinálnék rólad pár képet? – érkezik a magyarázat után rögtön két kérdés. Kicsit meg is emelem a fényképezőt, ám a miértjét a dolognak nem fejtem ki. Vajon mit felel, vajon hogy reagál?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Elnevette magát Milan válaszára - valahol sejtette, hogy az elpoénkodott szavak mögött van rejtőző igazság is, de nem akart rákérdezni, örült annak, hogy végre szinte már majdnem baráti, de legalább kedélyes ismerősi stílusban beszélgetnek.
Egy pillanatra meglepődött a srác véleményéről a nevével kapcsolatosan. Mondjuk, abban van igazság, hogy ő sem szokványos, nemhiába nehezen illeszkedik be a legtöbb közösségbe.
- Hát köszi, ezt bóknak veszem - reagálta le pár másodperces döbbent csendet követően. - De oké, következőleg kipróbálom, megpróbálok valakinek a teljes nevemmel bemutatkozni - bólintott felé, majd elgondolkozva folytatta - Viszont valamilyen szinten ellent mondasz önmagadnak. Vagy lehet más oka van. De... - habozva, hogy folytassa-e, de végtére is, még eddig se harapta le a fejét a fiú, nem biztos, hogy annyira könnyű kiborítani, mint elsőre tűnt. - Te hogyhogy a Milant használod?
- Így szinte ismeretlenül is biztos vagyok benne, hogy a jelentése alapján is nagyon illik hozzád - jegyezte meg, viszont volt egy dolog, amit nagyon nem értett az egészben, de mivel semmit nem tudott az indián kultúráról, így ez nem volt meglepő. - De ha csak utólag adnak nevet, hogy szólítják a gyerekeket az első pár évben? Nyugodtan szólj, ha túl sokat faggatlak és abbahagyom - megeresztett még egy félmosolyt, hogy egy kicsit elvegye az élét annak, hogy lassan már ki sem fogy a kérdésekből.
- Az én nevemnek nincs ilyen különleges jelentése, vagy citromfát takar, vagy egy örökzöld, halványrózsaszín virágot, ami északon terem.
A második kérdésre meg kellett állapítania magában, hogy a srác tényleg csupa meglepetés. Végig látta, hogy a fényképező a fiú keze ügyében volt, de nem akart rákérdezni, mert sokszor ő sem tudta nagyon lereagálni, ha a művészetét faggatták. Alapjában véve szinte soha nem szokták fotózni, és bár egy szó sem esett róla, Lin automatikusan összekapcsolta a fényképészetet azzal a feelinggel, ahogy ő alkot.
- Öhm...megtisztelnél vele - szólalt meg végül. - Nyugodtan állíts be, vagy szólj, hogy mit szeretnél, vagy bármi - tette hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Hümmögve adom beleegyezésem a dologba, ha neki úgy jó, hát vegye bóknak a szavaimat. Nem sértésnek szántam az egyszer biztos. Csak szimplán az igazat mondtam, amit ő is nagyon jól tud. Lehet, hogy ritkán hallja pozitív értelemben, szóval, meghagyom neki ezt most. Legyen gyereknap.
- Jó a kérdés, a válasz pedig roppant egyszerű. Ki kell érdemelni, hogy valaki a másik nevemen szólíthasson – vonok vállat nyugodtan. Nem fogom akárkinek megengedni, hogy az indián nevemet használja. Nem, addig nem, amíg nem ismerjük egymást eléggé, amíg nem bizonyította, hogy méltó rá. Hogy érti mit jelent azt a nevet használni. Ha a lány most nekiállna úgy szólítani kijavítanám. Idővel talán én javítom ki, hogy hívjon csak Nayatinak, vagy Nay-nek. De ott még nem tartunk. Lehet, hogy beképzeltnek tűnök most, de nem igazán érdekel, hogy minek tart.
- Igen, illik. Nem szokott tévedni ilyenekben a nagymamám. Igazából, semmiben sem – felelem majd felvonom a szemöldököm, ahogy tovább kíváncsiskodik. Egész felbátorodott, az arca is kifejezőbb. A sok kérdése nem zavar, inkább mulattat. És tényleg úgy tűnik, hogy érdekli is a válaszom. – Az igazi nevet kapja később, amikor már jobban kifejlődik a személyisége. Addig olyat használnak, ami akkor illik rá. Kedveskedő becézéseket, vagy amik egyedivé, különlegessé teszik és csak rá jellemzők, a születése körülményei miatt vagy hasonlók. Például ha valaki rögtön mosolyogva jön a világra akkor ebből alkotnak valami névszerűséget neki. Kevés gyerek születik, hiszen kevés a létszáma a törzsnek. Könnyű azt a 2-3 esetleg 4 gyereket megkülönböztetni egymástól.
Bő lére eresztem a magyarázatot, bár nem vagyok abban biztos,hogy tényleg érthető, felfogható ez, amiről beszélek. Valamennyire nyilván, de sokkal könnyebben megérthető, ha látja az ember a törzset, látja a körülményeket, ahogy élnek. Ha ismeri a kultúrájukat. Ezt szeretném én valamennyire a világ elé tárni fényképekkel.
-  Nipisátssaisskii* – mormolom alig hallhatóan az első szót, ami eszembe jut a neve jelentéséről: *Virágom. Egy pillanatra megérintem a pólóm alatt rejtőző faragott totememet, és röviden, de határozottan fejet hajtok. Egyfajta indián üdvözlési forma ez, amikor látod a másikat. Nem úgy, hogy itt ül előtted, hanem ténylegesen, igazán. A szelleme, a lelke válik láthatóvá. Pont ezért nem engedem, hogy bárki használja az indián nevemet. Túl sok hatalmat ad az illető felett. – Nem tudom ugyan, hogy néz ki az a virág, de biztos vagyok benne, hogy az az igazi jelentése. Hozzád illő, és igenis különleges.
Na most már aztán igazán jó lenne valamiféle más vizekre evezni, mert a végén még tényleg azt fogja hinni, hogy bókolok neki, vagy hogy akarok tőle valamit.  Maximum annyit, hogy felfogja végre, hogy igen is hogy különleges, a neve, a megjelenése, a személyisége. Ő maga. Majd talán megmutatom neki a képeket, amiket csináltam róla, hátha akkor másként látja magát.
- Köszi, de nem állítgatlak én sehova – mosolyodom el az engedély után. – Természetes közegben szoktam fotózni, mindennapi tevékenységek, elrévedő tekintet ilyesmi. Nem szeretem azt, hogy megmondom, hogy mikor mit és hogy csinálj. Nem adja vissza a lényeget az olyan kép. Szóval csak tedd, amit tennél én meg néha ellövök egy képet. Nem lesz vaku, sem hang, az arcom elé sem emelem, nem fogod észrevenni, hogy mikor örökítelek meg – magyarázom neki, miközben a megfelelő szögbe döntöm az ölemben tartott gépet. Nem kell ránéznem ahhoz, hogy tudjam mikor jó a beállítás. Még mielőtt azonban ténylegesen lefotóznám, pillantásommal a beleegyezését kérem. Lehet, hogy ezeknek a tudatában zavarban lenne, zavarná, ha fogalma sincs mikor készül róla kép. Nem gond, ha nagyon szeretné csinálok én hagyományos képet róla.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Automatikusan bólintott egyet a válaszra - Lin szemében nem tűnt ettől még önteltebbnek a fiú, inkább csak... olyan Milanos felelet volt, már ha ennyi ismeretség után kijelenthet ilyet. A szőkeségnek meg sem fordult a fejében, hogy megpróbálja Nayatinak szólítani. Bármennyire is kezdte elengedni magát mellette, azért nem akarta egy rossz megszólalásával felidegesíteni.
Az elmondottak alapján kíváncsi lett volna, vajon hányan élhetnek egy rezervátumban, ha ilyen kevés gyerek van, de erre nem akart rákérdezni, tartott attól, hogy érzékeny pontra tapintana.
- Érdekes lehet az indián kultúra után, vagy mellett, az európait is egyszerre látni - reagálta le az első dologgal, ami eszébe jutott, bár csak félig-meddig a témához illően. Annyira más volt, mint bármi, amiről hallott eddig. Eddig nem úgy tűnt, mintha bármi problémája lenne azzal, hogy Lin ennyit faggatja, szóval a lány nyugodtan folytatta, egyre jobban kezdte érdekelni, milyen lehet ilyen környezetben felnőni. - Sokáig éltél kint? Vagy még mindig oda mész haza? - kicsit oldalra döntve a fejét fürkészte a fiú reakcióját. Bármennyire is ő is két különböző országból származik, még mindig közelebb állhatnak egymáshoz, mint Milané.
Bár Lin nem értette, mit mondott Milan, a következő mozdulatainak félig tisztelet, félig üdvözlet feelingje volt számára. Már maga a szó hangzása is, de az egész jelenet egyszerűen gyönyörűnek érződőtt. Vajon ez lehet az ő neve az indiánok között? Amit utána mondott, azon a lány főleg meglepődött és hálát adott az égnek, hogy soha nem pirul el, így most sem. Nem gyakran fordult elő, hogy valaki rá tegyen kedves megjegyzéseket. Vagyis, valójában a nevére, de... szóval, végülis rá. Emlékeztette magát, hogy ez minden bizonnyal a fiú kultúrájában nem annyira személyes, mint számára tűnt.
Kiitos ystävällisistä sanoistasi - válaszolta halkan. Fel sem tűnt neki, hogy finnül válaszolt és köszönte meg az egészet, gondolkodás nélkül váltott nyelvet, ahogy mindig, amikor valami hirtelen történik. Ezek után pláne nem tudta hova tenni a fiút, nagyon gyorsan változtatta a stílusát és a nyitottságát. Lint valahol a szivárványra emlékeztette a zuhogó eső mellett.
Egy cseppet megkönnyebbült arra, hogy nem beállított képei lesznek, szörnyen nem gondolta magát modell-típusnak. Nagy valószínűséggel amúgy is azért szeretne róla képeket készíteni, mert kirí a szinte fehér hajával és úgy összességében is. Halvány mosollyal bólintott, jelezve, hogy így teljesen rendben van, amúgy sem lett volna tisztában azzal, hogy mit is kellene másképp csinálnia. - Bár így gondolom gyakran készítesz beleegyezés nélkül is képeket - jegyezte meg. - Amúgy... csak kíváncsiságból, hobbiművészet vagy hivatásszerűen foglalkozol vele?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

El kell ismernem – csak így magamban persze – hogy okos ez a lány. Elég magas labda volt, ez a neves dolog, sokan bele is estek volna a hibába, hogy továbbra is tartják magukat a témához. Legalább annyira, hogy hányan hívnak úgy. Vagy valami hasonló. Lin viszont ejti a dolgot.
A rezervátumosra nyugodtan rákérdezhetne, bár valószínűleg lassan eljutnék arra a pontra, hogy válaszolok ugyan, de javaslom neki, hogy egyszer nézze meg a saját szemével, hogy jobban meg is értse ezeket. Más irányba tereli a beszélgetést, méghozzá nagyon is érdekes irányba.
- Képzeld el fordítva. Hogy az európait ismered, abba nősz fel, valamennyit tudsz az indián kultúráról. Majd menj közéjük és élj velük hosszabb ideig. Na az a nem semmi. Tanulj meg mindent újra, felejts el egy rakás marhaságot, amit beléd sulykolnak születésedtől kezdve. Ha ráérzel a dolog, akkor hamar menni fog. És utána visszatérni … - harapom el a mondat végét, mert csak nem kéne durva káromkodásba kezdenem. Szerintem sejti, hogy milyen visszatérni utána. – Van, akinek nem való. Van, akinek nagyon is. És az utóbbiak feladata megmutatni az előbbieknek, hogy mit nem vett észre, mi mellett ment el. Túl sok a szabály, és túl sok a hülye szabály itt egyébként. Az indiánoknak más az értékrendjük, egyszerűbben mégis tartalmasabban élnek. Majdnem két évet töltöttem velük, sajnos. Azért jöttem el, hogy beteljesíthessem a küldetésemet – na ez elég idiótán hangzott, de mivel be akarom mutatni a világnak a népemet a fényképeimen keresztül így talán érthető ez a kifejezés – de oda fogok hazamenni, ha végzek. Szünetekben anyámhoz megyek, talán egyszer őt is rá tudom venni, hogy jöjjön el, nézze meg a népünket. Nagymamám élt velük, amíg meg nem ismerkedett nagyapámmal és őmiatta eljött.
Megköszörülöm a torkomat, hiszen elég hosszadalmas monológot levágtam itt, és általában szűkszavú vagyok. Nem is tudom, mikor dumáltam én utoljára ennyit egy huzamban. Kezd most már sok is lenni belőlem.
- Te jártál Finnországban? Tartjátok a kapcsolatot az ottani rokonokkal? – terelem rá inkább a szót, miután a fényképezős dolgot megvitattuk. Vagy legalábbis én elmondtam, amit akartam. A beleegyezését is megkaptam, szóval most jön az a rész, hogy különféle helyzeteket teremtek. Beszéljen egy kicsit, meglátjuk megfog-e valami az arcában.
- Okos. Itt általában úgy szoktam, igen. De nem mutogatom másoknak, nem használom fel. Ha ilyen szándékaim vannak, akkor persze engedélyt kérek rá. És mielőtt megkérdeznéd, nem tudom, hogy a képeid jutnak-e olyan sorsra vagy sem. Viszont mivel itt ülsz velem szemben, mégsem illett volna a tudtod nélkül lefotózni téged. Az más ha a folyosón mászkálsz, vagy belépsz egy terembe, ha ülsz kinn a réten – hiszen akkor csak egy valaki. Ismerem ugyan, de akkor nem beszélgetőtárs, hanem egy a sok diák közül. Lehet, hogy ez furának hathat, de szerintem érteni fogja. Az viszont felettébb érdekelne, hogy mit gondol, miért akarom őt lefotózni. De ahelyett, hogy megkérdezném csak elmosolyodok halványan, észrevétlenül készítve közben egy képet. – Hivatásszerűen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Csak ma kaptam meg minden papírt, mert bár otthon már összekészítettem az orvosi kartonomba szükséges dokumentumokat, elkeveredett a legutóbbi véreredményem, ezért csináltattam egy újat, hogy jól látható legyen, minden a legnagyobb rendben. Kivéve a vashiányom, mert az valahogy nem akar eltűnni, pedig szedem a vastablettákat is, és még a májat is szeretem. Tudom, hihetetlen, mert finnyásnak gondolnak, de az igazság az, hogy két pofára tudom magamba tömni, méghozzá jó foghagymásan. Hogyan riassz el a környezetedből fiúkat, ugye?
Szóval a lényeg, hogy vérhiányosan, de teljes vizsgálati anyaggal, allergialistával, gyógyszerekkel és róluk készült listával felszerelkezve indulok neki az útnak ami a Rellonból a gyengélkedőre vezet. Mivel vége a tanítási időnek lezserebbül vagyok, a szoknyát nadrágra cseréltem és a blúzt is áthúztam egy kényelmesebb darabra. Igazából Ricsié volt és ki akarta dobni, de annyira finom az anyaga, hogy kiloptam a kidobásra szánt cuccai közül, és azóta hordom. Néha lopok. De persze szigorúan csak családtagtól és csak olyat, amire a másiknak már nincs szüksége. Rúzst, szemceruzát, ékszereket. Nem túl etikus tett, de hát valamin nekem is spórolni kell. Ricsi mindig arra tanított, hogy sose várjam meg, amíg beüt a szar, mindig legyenek tartalékaim. Mert ha beüt, akkor már késő siránkozni. Szóval, bár még nem tapasztaltam, hogy milyen is az, amikor az embernek nincs mondjuk pénze, teszek félre. Mindennek az árát, amit összeloptam a nagy crup-os perselyembe dobom. Nem tudom mennyi van benne, de az évek során a kis vézna kutya jó duci lett, szóval nem aggódom, ha jön egy válság, valahogy kivitelezem a túlélést.
Mellesleg aggódom, mert órák után jöttem, eszemben sincs hiányozni, és még egy csomó szorgalmi meg házi vár rám, de most még mindig jobb a helyzet, mintha azon kattognék, hogy vajon miről maradok le azon az órán, amit itt töltök. De ügyelet csak van, nem? Elvégre baj most is lehet. Bár ne legyen, mert akkor nem végzünk gyorsan. Hármat koppintok, mielőtt belépek, és csak pár foglalt ággyal találom szembe magam. Oh. Az egyikőjük oldalra mutat, és ott is van egy ajtó, szóval biccentve követem az utam. Megint koppintok egyet, és ha engedélyt kapok, belépek.
- Szép napot! Vajda Olívia vagyok, és hoztam az orvosi kartonomba szükséges papírokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A nap egészen csendes. Lex halkan dorombol a kezem alatt, ahogy ujjaimat futtatom bundáján. Terápiás kandúr lett belőle. Nagyon szeretik és tényleg jó hatással vannak azokra akik valami matt bekerülnek a gyengélkedőre. Nincs okom panaszra. Minden rendben körülöttem. Bálinttal bár kevesebbet találkozunk, mint szeretnénk jól megvagyunk. A tanítás kevesebb siekrt adott, mégis úgy érzem van értelme folytatni. A gyógyítás pedig a legjobb dolog, ami történhetett velem a szerelmen kívül azóta, hogy megérkeztem ide a tanodába. A kopogásra mindketten felkapjuk a fejünket. - Tessék! - hívom be a várakozót, aki egy diáklány. - Jó napot Olívia, az én nevem Strakhova professzor! - mutatkozom be neki miközben átveszem tőle a papírokat. Gyors és rutinos mozdulatokkal lapozom át és azonnal felfedezem a vérszegénységet és az allergiákat valamint a gyógyszerlistát - Látom külön is fogyaszt vasat - futom át újra a laborleletet - Azért egy hematitot mindenképpen adnék önnek, hogy a vas amit bevisz a szervezetébe kicsit jobban ott is maradjon - mondom, majd leteszem a papírhalmot az asztalomra és az egyik üveges tárlóból előveszek egy doboz zsebkő méretűre csiszolt, furattal ellátott, grafitszürkén csillogó hematitot és felé nyújtom az egyiket - Ezt minig hordja magánál, lehetőleg bőr közelben - adom ki az orvosi utasítást mialatt ellenőrzöm, hogy helyesen működik-e a kiválasztott darab. Teljesen rendben van. A kő körül vörösen buborékoló vérre emlékeztető auraként áramlik a benne rejlő energia. Lex persze nem bír magával és fontoskodva köröz a lány lábánál, megharcolva annak egy cseppnyi figyelméért. Nagyon érti a dolgát annyi szent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Nagyon örvendek!
Ezek szerint akkor még éppen időben vagyok, vagy talán jobbkor is jöttem. A saját lelkem megnyugtattam, meg a tény is megnyugtatott, hogy nem óráról hiányzok. Nagyon feszengenék, de így, nos, így minden a lehető legsimábban megy a maga útján.
~ Ügyes vagy Olcsi! ~
Dicsérem meg magam fejben, mert fontos számomra a dicséret. Egész életemben úgy életem, hogy mindig kerestem a felnőttek elismerését, és fontos volt az egészen apró dolgokban is, hogy elismerjenek engem. Igen, komolyan, nekem erre szükségem volt, és szükségem van, de már megtanultam magamnak osztani a dicséreteket. Nem túl sokat, csak amikor érzem, hogy szükségszerű. Vajda létem alatt megtanultam tökéletesnek lenni, de azt nem, hogy hogyan éljek az elismerés nélkül, szükségem van rá, mint egy falat kenyérre.
- Igen, különben nagyon fáradékonnyá válok. A szervezetem nem képes megkötni rendesen.
Életem egy szakaszán aludtam csak. Fáradtan ébredtem, volt, hogy elmúlt tíz is, egykor az ágyért könyörögtem, hatkor keltem, nyolckor újra lefeküdtem. Akkor vizsgáltak ki és állapították meg, hogy a vas felszívódásával hadilábon állok.
- Hogyan hatnak egymásra a holdkővel?
Érdeklődöm a kezemben tartott példányt forgatva, miközben balommal előhúzom az apró ezüstláncra függesztett holdkövet. Hosszú a lánc, a kő nem látható, egészen a szívemig lelóg. Szökőévben születtem, február huszonkilencedikén, csakúgy, mint a bátyám, olvastam a passzoló kövekről, és a saját fejem után menve választottam a holdkövet. Alkalmas depresszió, hangulatingadozás, negatív energiák és stressz ellen kiváló, nekem pedig mindegyik ellen nagyon fontos, hogy legyen egy pajzsom. Csak remélni merem, hogy jól választottam. Ricsi pecsétgyűrűje ihletett meg, amit Lili vett neki, és abban kettejük köveit helyezte el. Hátha nekem is segít.