36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Maróti Fanni összes RPG hozzászólása (49 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. október 27. 17:23 Ugrás a poszthoz



Annak ellenére, hogy alig három hete minden - szerinte fontossal - felszerelkezve kezdte meg az új tanévet, Fanni most mégis Bogolyfalva legjobb - és nem azért, mert egyetlen - művészeti boltjában görnyed a kipakolt vásznak mellett azon merengve melyiket ne vegye meg. Ahhoz ugyanis nem kell okokra vadásznia, hogy miért is kellene hazavinnie magával az összeset.
Végigsimít az egyik felületen, miközben töprengve, összehúzott szemöldökkel figyeli a másikat, lábai pedig mindeközben szép lassan elzsibbadnak. Most, hogy már mestertanonc és szinte csak azt tanulja, amivel a későbbiekben foglalkozni akar, rengeteg ideje van a festésre. Ezt pedig teljesen ki is használja. Ez azonban maga után vonja az eszközök és alapanyagok gyors iramú fogyását is. Sosem tud eleget felhalmozni. Ráadásul ez évben fizetnie kell az albérletet is, legalábbis a zsebpénzének egy része arra fordítódik, így alaposabban meg kell gondolnia mire is költ.
Mikor már végképp nem érzi a lábait, egy sóhajjal megpróbál felállni, hogy kinyújtóztassa őket, de nem túl sok sikerrel kezdi a műveletet: végtagjai nem bírják el, fenékre ül. Gyorsan körbeles, vajon hányan látták, majd újfent elindul a felegyenesedés útján, és ezúttal talán győzelemre is viszi a projektet.


felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. október 28. 20:16 Ugrás a poszthoz



Nem túl gyakori a családban a gyűlölködés, legalábbis a fa közelebbi ágai jól kijönnek egymással. Talán ezért is szorgalmazza anyám, hogy jöjjek ki jól Jeanette-tel. Nem mintha rajtam múlna a dolog. Mióta az anyja beházasodott a családba, és ő a mostoha-másodunokatestvérem lett, azóta nem bír engem.
Valószínűleg a többi uncsitesómat se, de mivel ők muglik, vagy ahogy Imi mondaná varázs-antitalentumok, nem találkoznak túl gyakran, így az ő utálatadagukat is én kapom meg. Ami, ha engem kérdeztek, tök nem fair.
Amolyan békülési - vagy "jól kijövési" - ajándékként meghívtam a cukrászdába, hogy legyen lehetőségünk elásni a csatabárdot, de igazából nem tudom, hogyan is kellene megvalósítanom ezt a projektet. Valójában a hátam közepére se kívánom. Mármint nem én akartam, hogy az anyukája meg az én másodnagybácsim összeházasodjanak. Eskü semmi közöm hozzá. És nem is én nem bírom őt. Vagyis alapból semmi okom békülni. De hát szeretem anyámat, és semmibe nem kerül kedvesnek lenni Jeanette-tel.
Illetve dehogynem! Végül is elméletileg mivel meghívtam, nekem kellene fizetni az ő sütijeit is. Azért remélem nem fog kienni abból a kevés vagyonkámból, ami van.
Direkt az ő kedvéért vissza is fogtam magam, és egy szolidabb felsőt választottam, nehogy már arra hivatkozzon, hogy ciki velem mutatkoznia és lelépjen. Farmerkabátom nem nagyon melegít, úgyhogy igyekszem összehúzni magam, és viszonylag kevéssé vacogni. Addig is míg a lányra várok, a cukrászda előtt toporgok, és az elhaladó embereket figyelem.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. október 29. 17:23 Ugrás a poszthoz



Annak ellenére, hogy a vizsgák egyre közelednek, kifejezetten nyugodt vagyok. Mármint az egész öt év alatt nem tanultam annyit, mint az utolsó pár hónapban, és mégis sikerültek valahogy a vizsgáim. Most, hogy készülök rájuk, sőt, egy levitással együtt tanulok, szinte biztos, hogy át fogok menni. Mivel művészeti szakot fogok választani továbbtanuláskor, annyira nem fontosak az egyéb tárgyakból továbbvitt jegyeim, ezért nem is izgulok miattuk annyira. Persze apám megnyúzna, ha megvágnának valamiből, vagy túlságosan rossz értékelést kapnék, még akkor is, ha neki magának fogalma sincs arról, hogy mikor volt az utolsó nagyobb koboldfelkelés vagy éppen mik a hatóanyagai a holdviolának. Azért a borzalmasról ő is tudja, hogy nem jelent jót.
Szóval attól, hogy a továbbtanulás tekintetében nem lenne rá szükségem mégis felkelek ma is, hogy találkozzak Zalánnal, és újfent eltölthessünk együtt egy tanulós napot. Vagy félnapot. Attól függ, meddig bírjuk.
Mivel a srácot nem zavarják a pólóim, legalábbis panasz még nem volt egyikre se, nem kell azon agyalnom, hogy melyiket vegyem fel. Bár a "Fuss, Forrest! Fuss!" némi mugli háttérismeretet is megkövetel, így talán varázslók között nem túl provokatív és még kevéssé vicces is, mégis ez akad a kezembe, így ezt felkapva indulok neki a mai tananyag elleni csatának.
Nem sietek túlzottan, mert tudom, hogy Zalán úgyis késni fog, és szokás szerint várhatok rá, úgyhogy ráérek kihallgatni a Fecsegő Dámákat, és még az akváriumba is belesek egy pillanatra. A társalgóba lépve azonban már ott találom a fiút. Nem is próbálom meg elrejteni mennyire meglep a dolog.
- Neked is jót! - köszönök rá végül mosolyogva, majd lehuppanok a mellette lévő helyre. - Pedig már kezdtem azt hinni, hogy csak hallucinállak. Szokatlanul friss vagy így korán reggel - heccelem egy kicsit, majd hálásan megköszönöm a kávét, ami bár már nem forró, de még mindig kellemesen meleg. A pohár köré fonom az ujjaim és beszívom a fekete lé jellegzetes illatát. Szeretek korán kelni, nem is okoz nehézséget, de azért nekem is jól jön ilyenkor egy frissítő koffeinlöket. Bár a pohárra némileg ferde szemmel nézek, végül annyiban hagyom, inkább arra figyelek, amit Zalán mutat.
- Mi ez? - veszem érdeklődve a kezembe a papírt, majd gyorsan átfutom a sorokat. Hirdetésnek tűnik, ráadásul fotózósnak. Festeni mindig is jobban szerettem, de a fényképezés kihívásai izgalommal töltenek el.
- Úúúú, ez de király! - kiáltok fel, amikor a végére érek, és még az sem zavar, amikor a többiek felől pisszegés hallatszik. - És lehet párban is - csúszik még ki a számon. Nem tudom Zalánnak lenne-e kedve hozzá, elvégre ő inkább hobbiként űzi a fotózást. Lehet a versenyfelhívást is csak azért hozta, mert tudja, hogy én szívesen részt vennék ilyesmin. Viszont nem az a fajta vagyok, akik csendben rágódik rajta, ezért nekiszegezem a kérdést:
- Megpróbáljuk közösen? Tuti érdekes lesz - kezdem is a győzködését, nehogy esélye legyen egyből nemet mondani.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. október 29. 18:13 Ugrás a poszthoz



Biztos nem röhögést hall a másik sarokból, és mikor odanéz, a két lány tutira nem róla kezd el sutyorogni. A srác sem lenéző tekintetet villant felé két sorral odébbról. Ahogy a bolt másik felén álldogáló lány vigyora sem az ő balesetének szól. Á, nem.
Miután ilyen sikeresen felméri bénasága következményeit, igyekszik feltornázni magát egyenesbe, hogy elérje a homo erectus szintjét, még ha a többi homo sapiens a környéken viccesnek is találja ezt. Ebben végül segítséget is kap a korábban őt kimosolygó lánytól, akinek hálásan elfogadja a felé nyújtott karját.
- Az áraktól hidaltam le - mondja vigyorogva, próbálva venni a poént, miközben végre sikerül felállnia. Lábait rázogatva próbál a kellemetlen bizsergő érzéstől megszabadulni. Közben végignéz a lányon, aki pont az a fajta, aki ő sose lesz: nőiesen cuki. Aranyos szoknya, smink, kedves mosoly, magától adódó báj. Nem mintha valaha törekedett volna valami hasonló hatás elérésére, de azért eléggé fájón szembeszökőnek találja a különbséget köztük.
Hirtelen nagyobbnak látja a farmerja térdrészén díszelgő festékfoltot, furcsának feliratos pólóját, kócosabbnak érzi a haját, és persze zavarja az is, hogy sosem értett a sminkeléshez. Pedig, ha valaha belekényszerítenék egy olyasmi kinézetbe, mint ami megmentője sajátja, rohadtul kényelmetlenül érezné magát.
- Pedig, ha lehetne, megvenném az egész boltot - sajnálkozik, végül, mikor sikerül végre túltennie magát a lány által keltett kisebbrendűségi érzésen.
- Lehet, hogy művészet szakosként ki kellene csikarnom valamiféle kedvezményt az eladóból - veti fel, és már nyújtózkodik is, mintha a boltost keresné, pedig esze ágában sincs leállni alkudozni. Fanninak néha felettébb furcsa a humora.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. november 1. 14:48 Ugrás a poszthoz

és

Örül a felajánlott kéznek, és annak, hogy nem kell tovább bénáznia, bár segítője némileg elbizonytalanítja Fannit - saját magát illetően -, ezen viszonylag hamar túllép.
- Valóban nem. Pécsi vagyok, Pesten ritkán járok, legtöbbször csak átutazok rajta idefelé - vonja meg a vállát igazat adva a lánynak. Nem is igazán szeretne olyan árakat látni, amilyenek a fővárosi üzletekben lehetnek, azoktól lehet még szívrohamot is kapna. Pedig a festés és a fotózás után a legkedvesebb elfoglaltsága a művészeti boltokban való ácsorgás és nézelődés. Imádja azt az illatot, atmoszférát és látványt, ami ezeket a helyeket jellemzi. És persze tudja, hogy drága dolog az ő hobbija, főleg, ha már nem is hobbi szinten űzi, ezért nem is gondolja komolyan a kedvezmények kicsikarását, mégis megjelenik előtte az eladó. Fanni meg is jegyzi magában, hogy ez vagy egy hatalmas véletlen, vagy érdemes lesz vigyáznia arra mit beszél, mert itt még az ecsetek is hallgatóznak.
- Ú, köszi - tekint le a megdicsért ruhadarabra, mintha nem tudná, mit is vett fel aznap, de sokkal érdekesebbnek tartja, amit a boltos utána mond. - Váó! De szerintem bűntudatom lenne, ha ingyen vinnék el ilyen minőségi dolgokat - húzza el végül a száját, aztán eszébe jut valami egészen más, de szerinte fenomenális ötlet. - Esetleg részmunkaidőst nem keres segítségnek?
Fanni úgy gondolja, némi kedvezményes vásárlás ahhoz is járna, meg esetleg nem ártana a pluszpénz sem, amit szintén a boltban költene el nagy eséllyel, így totál megéri alkalmazni őt. Nem beszélve arról, hogy ért hozzá. Hát ő egy zseni! Figyelme lassan terelődik vissza a lányra:
- Általános művészetek szakra járok, meg fotográfiára, szóval vagy festő leszek vagy fotós. De azért egyértelmű, hogy az ecsettel ügyesebb vagyok - jelenti ki, majd alaposabban végigméri a lányt. Valahogy olyan ismerősnek tűnik neki.
- És te miért jöttél? Gondolom nem csak úgy betévedtél ide - mosolyodik el a képtelen feltételezéstől. Ebbe a boltba az emberek általában pontos céllal jönnek, de legalábbis hajlandósággal, hogy alkossanak valami művészit. Véletlenül egészen ritkán fordulhatnak elő pont itt a vásárlók.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. december 19. 21:03 Ugrás a poszthoz



A karácsonyi készülődés mindig megvisel egy kicsit, és nem, nem azért, mert alig várom, hogy a fa körül álljunk és ajándékot bontogassunk. Ez a pár nap az év legpazarlóbb időszaka. Az emberek megveszik azt a rengeteg papírt csomagolóanyag gyanánt, aztán több-kevesebb sikerrel betekerik vele a többségében felesleges cuccokat, hogy aztán a megajándékozott kevesebb, mint öt másodperc alatt leszaggassa és az egész mehessen a kukába. Mindeközben boldogan vigyorogva nézik végig a brutálisan lekaszabolt, majd csicsássá ékített szerencsétlen növény haldoklását. Ez totál borzalom.
Szóval az ünnepi készülődés nálam kimerül annyiban, hogy segítek anyámnak a karácsonyi vacsorában, feldíszítjük apámmal a műfenyőt és megajándékozzuk egymást olyasmivel, amire szinte egész évben nincs lehetőségünk: közös pillanatokkal. Ha mégis veszünk vagy netán készítünk valamit egymásnak, azt jól elrejtjük, és az utolsó pillanatban kapjuk elő. A meglepetésfaktor így is megvan, mégsem termelünk egy dekányi felesleges szemetet sem.
Idén azonban nem megyek haza, mert apámék külföldre mennek valami rég látott rokonhoz, és csak jóval az után fognak hazaérni, hogy nekem vissza kellene jönnöm, így hát a kastélyban és környékén töltöm a karácsonyt. Így sajna gyakran előfordul, hogy a maihoz hasonlóan kissé kiidegel mások ünnepi készülődése. Amikor ez megtörténik, általában keresek egy csendes zugot, viszem magammal valamelyik félkész festményemet és dolgozom rajta, meg a türelmem visszanyerésén.
Az erkély szerencsés választásnak tűnik, rajtam kívül nincs itt senki, bár az orrom kezd lefagyni mire befejezem a vázlatot, és elkezdem kipróbálni a színeket a papagájon. Tudom, hogy nem ez lesz a végleges kép, így hát szabadon kenem össze mindenféle árnyalattal, hogy végül kiválaszthassam a legmegkapóbbat közülük. Lassan el is száll az idegességem, teljesen belemerülök a festésbe.


Felső
Félkész kép (KATT)
Utoljára módosította:Maróti Fanni, 2017. december 19. 21:05
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. december 19. 22:58 Ugrás a poszthoz



Amúgy se ez a kedvenc napom, de a két gyökér még erősen rá is kontráz. Az nem igazán zavar, hogy körberöhögnek, elvégre teljesen jogos. Ha előttem dobna valaki egy olyan hasast, mint amit én mutattam be nekik, valószínűleg nekem se a szomorúságtól vagy az együttérzéstől potyognának a könnyeim. Csak sajna ők nem elégednek meg ennyivel, még a vázlataimat is össze kell tiporniuk. Szerencsére ma vásznat nem cipelek magammal, mint az szokásom, de azért a festékeimben így is sikerült megfürödnöm, persze nem szándékosan, inkább az esés következményeként. Ami nem is azért zavar, mert összekenődött a tuti pólóm, hanem mert rohadt drágák voltak, meg egyébként is. Ezeket azért vettem, hogy használjam, de nem hajfestéknek.
Közben kezdenek idegesíteni a tirpákok, úgyhogy a pálcám után nyúlok egy jó kis átok után kutatva a memóriám pókhálós részeiben - általában nincs szükségem ilyen drasztikus eszközökre, de karácsony környékén mindig ronggyá tépázzák az idegeimet -, de szerencsére elsütni nincs időm, mert megjelenik egy levitás prefi. Mondjuk, nekem nem rémlik, hogy tényleg az lenne, de mivel rövid töprengés után sem tudok Zalánon kívül egy levitás prefektust sem felidézni, gondolatban vállat vonva tovább folytatom a cuccaim elpakolását.
- Köszi szépen, sajnos a bunkóságot még nem tudják orvosolni - fújok egyet, aztán lassan le is nyugszom. - De amúgy, jah, jól vagyok. Kicsit koszosak lettek a vázlataim, de azért a lényeg látszik rajtuk.
Mondom és már-már vidáman meglebegtetem az egyik tépett papírdarabot. Na, jó, tettetett vidáman. Igazából eléggé rosszul esik, hogy így kell látnom a rajzaimat. Mégiscsak dolgoztam velük, rajtuk, és nem is keveset. Persze ezek elméletileg csak firkák, tanulmányok a jövőbeni képhez, de mégiscsak az alkotásaim.
- Nem kell ám ezt csinálnod - rázom még meg a fejem, mikor észreveszem, hogy próbál segíteni. - Összeszedem én, nem akarlak feltartani. Na, meg te is tiszta festék leszel. Bár, ha ismersz egy varázsigét, ami összeszedi a festékeket úgy, hogy még tudjam használni, egy életre leköteleznél - nézek körbe talán kissé elveszett pillantással a padlón, a kezeimen és úgy összességében a helyszínen.

Felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. december 20. 11:26 Ugrás a poszthoz



Zakózás, kiröhögés, csupa festék ruha... Csak egy átlagos nap. Az viszont kicsit feldob, hogy a lánynak, aki végül megszán és a segítségemre siet, tetszenek a rajzaim.
- Hát azt én se tudom, de úgy általában nem szoktak az emberek negatívan nyilatkozni róluk - mosolyodom el a dicséretre, mert hát akár laikustól jön, akár mestertől, a bók az jól esik. Főleg, ha az ember ebből akar majd később megélni, és vélhetően inkább laikusok fogják megvenni a képeit és nem a kritikusok és művésztársai.
- Hát akkor még egyszer kösz - mondom, de azért igyekszem gyorsan összeszedni magam és a holmimat, elvégre nem akarom feltartani, még, ha kedves is és azt mondja, hogy nem teszem. - Segáz, így jártam. És bár jól esik, hogy miattam egy levitás dolgoztatná az agytekervényeit, a feltalálástól inkább tartózkodnék. Most még csak minden festékes, ennél szerintem csak rosszabb lehet a helyzet - csóválom meg a fejem, ahogy elképzelem, hogy lángra lobban az egész vagy esetleg ragacsos lesz.
- Na, nem mintha nem bíznék benned vagy a tehetségedben, de azt hiszem inkább csak lenyelem a békát, és legközelebb óvatosabb leszek. Kivéve persze, ha bűbájfeltaláló vagy, mert akkor tehetünk egy próbát.
Rá is lesek kérdőn, hogy érezze, ez egy kérdés volt a kérdő hangsúly hiányának ellenére is. Végül is, ha ezt tanulja, akkor annyira talán nem lehet nagy gáz belőle.
- Oh! - Ennél többet nem is tudom mit mondhatnék hazugságát leleplező vallomására. Eléggé bátor a csaj, elvégre ha az előbbi srácok ismerték volna a valódi prefiket, akár meg is üthette volna a bokáját. Vagy legalábbis nem léptek volna le ilyen egyszerűen. Attól viszont szánalmasabbnak érzem magam, hogy sajnál. Sokkal könnyebben megbirkózom a kiröhögéssel, a gúnnyal és az iróniával, a szánakozás azonban borzalmas érzést kelt bennem. Attól a saját szememben is kezdek kisebbnek tűnni, úgyhogy erről gyorsan el is terelem a szót.
- Hát köszi, hogy megmentettél. És igen, festőnek készülök. Vagy fotósnak, még nem igazán döntöttem el, úgyhogy egyszerre csinálom a két szakot. Aztán még az is lehet, hogy éhező művész leszek a végén - nevetek fel kissé kényszeredetten. A művészetet űzők sosem lehetnek biztosak abban, hogy amit csinálnak az majd pozitív visszhangot fog-e kiváltani. De persze még a negatív is sokkal jobb, mint a semmilyen. Az a legrosszabb, ha észre se vesznek.
- Ha gondolod, az egyik képet elrakhatod, köszönet gyanánt - próbálok tenni felé egy gesztust, bár nem tudom, hogy a legszerencsésebbet-e.

Felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. december 20. 12:00 Ugrás a poszthoz


Értem én, hogy szépek a fenyők, meg, hogy sokat hozzáad az ünnephez, ha érezzük az illatát, ami egyébként a fa segélykérése, nevezhetjük akár sikolynak is. Én azt nem értem, hogy miért kell a nappalinkba ráncigálni egy haldokló lényt, és ráaggatni mindenféle csengő-bongó, csillogó-villogó vackot. Ha majd én egyszer a halál küszöbén leszek, rám se aggassák a nagyi nyakláncát, hanem hagyjanak szépen csendben eltávozni.
Viszont valahogy nincs kedvem elrontani az ünnepi készülődést. Még. Egy kicsit rosszabb hangulatomban lehet, hogy nekiállnék odakötözni magam a fához, vagy egyszerűen csak felgyújtani a fenébe, hogy a szenvedései hamarabb véget érjenek. Mert így itt lesz még hetekig, és szépen lassan, kínlódva fog kiszenvedni. Ez azért elég gáz.
Persze nem lenne muszáj néznem, de itt legalább vannak emberek, és most valamiért társaságra vágyom. Hogy aztán majd két óra múlva megutálva az emberiséget visszavonuljak festegetni. De ahhoz, hogy kívánjam a magányt, előbb torkig kell lennem mindenki mással. Tisztára logikus vagyok, nem?
Szóval figyelem a rituális majdnem hullagyalázást, egyelőre a korlátba kapaszkodva, nehogy véletlenül valaki a kezembe nyomjon valamit, és még nekem is részt kelljen vennem ebben a... dologban. Nekem így is bőven intenzív ez az élmény, köszönöm.
A közelemben álló srác felsőjéről egy igazán cuki pofa néz rám, szóval néha-néha rápislantok, hogy egy kicsit felengedjen a mogorvaságom, de a búcsúzástól könnyekig hatódó lányok csak szemforgatásra késztetnek.
- Mintha soha többé nem látnák egymást - motyogom magam elé. Vannak barátaim, itt is, és a "mugli világban" is, de el nem tudom képzelni, hogy így lógjunk egymáson. Na, persze nekem most szürke-fekete az egész világ, és semmi nem lehet elég jó, így ház a zajos érzelemnyilvánítások most egyszerűen csak idegesítenek.

Felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. december 23. 07:57 Ugrás a poszthoz



Éppen egy halványabb kéket próbálok kikeverni, amikor érzem az érintést a karomon. Egy kissé talán túl gyorsan fordulok oda, de hát nem is hallottam semmit, számomra nem volt jele annak, hogy valaki a közelembe jött volna. Kissé meglepődve válaszolok a fiúnak:
- Helló! Persze, maradhatsz, elvégre nem az enyém az erkély.
Eleve nem szándékoztam kisajátítani magamnak a helyet, és bár festés közben nehezen bírom, ha néznek, hozzászoktam már a különféle órákon. Na, meg olyankor is meg szoktak bámulni, amikor a szabadban művészkedem, úgyhogy egy kíváncsi szempárt biztosan ki fogok bírni.
- Nagyon kicsi korom óta festegetek már, még a nagypapám kezdett el tanítani rá - bólogatok, miközben az ecsettel óvatosan végigsimítom a papagáj hátát. ~ Hm... Talán mégis jobb volt a sötétebb kék. Vagy talán egy árnyalatnyi zöld kellene bele? ~ Kicsit elkalandozom, de a bemutatkozásra pont visszatérek a valóságba, bár meg nem tudnám mondani, hogy előtte milyen szavak hangzottak el.
- Én meg Maróti Fanni, és már a mestertanonci padokat koptatom. Festő leszek, ha minden igaz. Jah, és én is pacista vagyok - mutatom navineszínű sálamat nevetve.
- Te úgy sejtem még nem gondolkoztál azon, hogy mit is szeretnél csinálni később - jegyzem meg, félig kérdésként. Mondjuk, én már talán akkor is tudtam, hogy mit akarok, de az én esetem, úgy hiszem, kivételes.


Felső
Félkész kép (KATT)
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. december 23. 16:16 Ugrás a poszthoz



Bár kissé meglep a fiú felbukkanása, már lehiggadtam annyira, hogy ideiglenesen kiheverve az emberiséget újabb személyekkel ismerkedjek meg, őt pedig úgy látszik, érdekli az, amit csinálok.
 - Hát végül is most, hogy már ő... - kezdem, de aztán inkább a mondat felénél átváltok egy másik gondolatra. - Az ő szülei egyébként zenészek voltak, szóval mondhatjuk, hogy ez egy ilyen család.
Vállat vonva tovább maszatolom a színeket a képen, de most már igyekszem nem belemerülni, nehogy elbambuljak, amíg Benedek hozzám beszél. Nem túl kedves ember benyomását kelti az, aki képtelen odafigyelni a másikra. Lehet, hogy nem is vagyok annyira rendes, de azért megpróbálok az lenni.
 - Fotózni is szoktam, de azért a festészet a fő szerelmem, ez az, ami igazán boldoggá tesz. És amúgy te nagyon furi vagy. A legtöbb srácot teljesen hidegen hagyják a múzeumok a te korodban - nevetek fel, aztán kissé visszakozva hozzáteszem: - De nem mintha rossz értelemben mondanám. Tök jó, ha bírod a művészetet. Az olvasás például jó elfoglaltság. Ki a kedvenc íród? - viszonzom a kíváncsiskodását. Közben alig haladok a képpel, de nem is bánom, ez úgyis csak egy vázlat, és amúgy sem kell sietnem. Majd készen lesz, ha eljön az ideje.
 - Nem akartam még elmenni innen. Megszoktam, hogy itt élek Bogolyfalván, még az is lehet, hogy teljesen itt ragadok.
Bár ezen még nem gondolkoztam, de végül is nem lehet rossz egy viszonylag csendes településen festegetve leélni az életemet.
 - És amúgy szerintem jó itt a művészeti képzés, legalábbis nekem megfelel. Te meg még teljesen ráérsz, ostoba kérdés is volt tőlem. Most még nem is kell tudnod. Próbálj ki inkább minél többféle dolgot, hogy rájöjj, mi az, ami tényleg érdekel!
Kiszólt belőlem a bölcsesség forrása, nemhogy inkább a vizsgákon segítene át a céltalan bölcselkedés helyett.

Felső
Félkész kép (KATT)
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. december 31. 11:47 Ugrás a poszthoz



A kép lassan egyre színesebb lesz miközben Benedek szóval tart, én pedig lassan örülni kezdek neki, hogy nem vagyok egyedül. Így van ez: ha besokallok, elvonulok, de ez nem jelenti azt, hogy abszolút nem bírom az embereket. A jó társasággal semmi bajom, ha éppen nem kitörni készül belőlem az ihlet.
- Igen, végül is ez igaz, bár a szüleim miatt egy generáció kimaradt, őket nem igazán érdekli az ilyesmi - magyarázom, hogy aztán a fiúra tereljem a szót. - Hát én ritkán olvasok amúgy, szépirodalmat pláne. Kikapcsolódásként szoktam csak könyvet a kezembe venni, ha éppen nem tanulok. Főként fantasyt, horrort olvasok.
Igazság szerint unokatesóim nyári kötelező olvasmányaiba néha belelapozok, de amúgy az irodalom "művészi" fajtája nem áll hozzám túl közel, úgyhogy nekem nem sokat mond az orosz irodalom emlegetése sem. Lehet, hogy emiatt műveletlen vagyok, de akkor azt vállalom.
- Író kedvencem szerintem nincs. Van, akiktől többet olvastam, de egyébként nem vagyok az a rajongó fajta. Festők közül Munkácsy művészetét szeretem. Amire ő néhány színnel és egy ecsettel képes volt, az varázslat - sóhajtom, aztán kicsit megrázva a fejem visszatérek a valóságba. Ő egy olyan alkotó, akit tisztelek és példaképnek tartok. És nem hiszem, hogy valaha fel fogok érni hozzá, vagy esetleg elérni a szintjét. De megpróbálom.
Közben a téma a lakhatásom kérdésére és a jövőre terelődik, amiről még nekem sincsenek biztos elképzeléseim azon túl, hogy 100 éves fonnyadt öregasszonyként is festeni fogok.
- Úgy éreztem, hogy ideje kicsit önállósodni. Eddig mindig főztek rám, takarítottak utánam, itt a kastélyban az ember nem igazán tanul meg a saját lábára állni. Az meg ennyi idős fejjel már lehet nem ártana - mondom el miért is döntöttem az albérlet mellett annak ellenére, hogy az iskola biztosítja a bentlakást.
- Végül is a művészeti képzés is mágikus - nevetek fel. - Megtanuljunk hogyan készíthetünk olyan tájképet, ami olyan, akárha ablak lenne: mikor a valóságban esik ott az eső, a képen is zuhogni fog. Megörökítünk személyiségeket vásznon, így lesznek a beszélő portrék. Festékeket keverünk, varázsecsetet készítünk, mágiával színezünk. Ez sem kevéssé mágikus, mint bármilyen más tantárgy a suliban.  

Felső
Félkész kép (KATT)
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. december 31. 12:55 Ugrás a poszthoz


Mikor véletlenül túl hangosan szólal meg belőlem az antikarácsony hangulat, valaki válaszol rá. Meglepődve, amolyan "nem mondod?" arccal a hang gazdája felé fordulok, de a pulcsija továbbra is jobban vonzza a tekintetem minthogy tudatosulna bennem bármi más a kinézetéből.
 - Biztosan. Ha kedves ember lennék, még örülhetnék is neki, hogy egyesek ezen az érzelmi szinten állnak - vonom meg a vállam. Én utoljára akkor sírtam így, amikor elveszítettem az egyik legfontosabb embert, a nagypapámat. Nem lennék képes zokogni azért, mert egy barátom vagy barátnőm nem látom néhány hétig, akármennyire is szeressem őt. Az érzelmi fájdalomküszöböm akkor olyan magasra helyeződött, amit azóta nem tudott még csak megpillantani sem semelyik újabb sérelmem. Ezek a lányok még nem éltek meg olyasmit, mint én. Vagy egyszerűen csak túl könnyen sírva fakadnak. De éppen ezért a könnyeiknek - számomra - nincs is akkora súlya.
 - Oh, kösz - mondom, miközben lepillantok viseletemre, mintha éppenséggel nem tudnám, hogy mit is vettem fel reggel. Újra rápillantok az övére, és ez most mosolyra késztet.
 - Én is meg akartam dicsérni a tiéd, csak nem akartalak zavarni - jegyzem meg, és végre agyam kezdi beinni a srác vonásainak látványát is. Kissé elgondolkodva veszem szemügyre alaposabban az állkapcsa élét, orrának vonalát, és meg kell állapítanom, hogy kifejezetten jól nézne ki megfestve. Legalábbis jól mutatna az egyik képemen. A bámulást viszont abbahagyom. A legtöbben ki szokták kérni maguknak, ha ilyen vizslató szemmel mérem végig őket. Bár voltak már extrémebb reakciók is rá. Egy srác például azt hitte, azért bámulom a száját, mert meg akarom csókolni, holott én csak az ajkán látható árnyékokat figyeltem meg. Azóta azért úgy hiszem óvatosabb vagyok.

Felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2017. december 31. 13:19 Ugrás a poszthoz



Egy szál pólóban vacogva a hidegtől, de elégedetten lépek hátra a késznek nyilvánított képtől. Az emberek általában azt gondolják, hogy azért megy ki a szabadba valaki festeni, mert olyasmit akar festménnyé konvertálni, amit odakint lát. Én azért szoktam, mert egészen más hangulata van, ráadásul friss levegőt szívok és sokkal több esélyem van az ihletődésre, mintha csak a szobám falait látnám egész nap.
Így hát nem csoda, hogy a festményemnek semmi köze a tájhoz, ami körülvesz, lényegében szinte csak most tudatosul bennem, hol is vagyok. Néhány órája állványomat, vásznamat és egyéb eszközeimet magammal ráncigálva, az útra oda se figyelve, csak megálltam egy alkalmasnak nyilvánított helyen, majd szinte fel se nézve, transzban megalkottam magát a művet. Annyira lekötött, annyira koncentráltam, hogy azt se vettem észre, ha valaki netán köszönt nekem. Biztos sokan bunkónak is gondolnak.
De a kép kész, mehet a portfólióba és egyszer talán egy kiállításra is. Persze addig még hosszú az út, főleg, hogy a valódi művészeti képzést még csak most kezdtem, és még fogalmam sincs, hogy mozgó festményt például hogy és miként kell alkotni. Igazság szerint még varázsművészek kiállításán sem jártam, erre eddig valahogy sosem volt lehetőségem.
Teszek még néhány lépést hátra és megállapítom, hogy egész jó lett a kép. Bizonyára akadnak rajta hibák, némelyiket észrevettem és sikerült elfednem, másikakat talán csak gyakorlott szem fedezheti fel, de végeredményben elégedett vagyok. Akkor is, ha mindjárt megfagyok és a kezem végig foltokban festékes.

A kép
A felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 6. 21:18 Ugrás a poszthoz



Hirtelen valaki a nevemet kiáltja, én pedig odakapom a fejem. Alíz közeledik hozzám szörnyülködve alulöltözöttségemen.
- Szia Alíz. Köszi, de nem szeretném összekenni a ruhád - emelem fel mutatóba a két karom, amit néha jobb híján színek összekeverésére, illetve kipróbálására használtam, emiatt kisebb-nagyobb csíkokkal, pacákkal lett tele. Pedig tényleg jól esne egy melegebb ruha, vagy egy forró folyadék, vagy lényegében bármi, ami meleget ad. Na, jó, a képemet ezért nem gyújtanám fel. Lehet a következő ilyen alkalomra megfizetek egy elemi mágust, hogy álljon mellettem és melegítsen. Úgyis jár jó néhány a suliba, legalább én is veszem némi hasznukat.
- Nem kell ilyen hivatalosan megszólítanod, elég a Fanni is - poénkodok egy kissé talán vérszegény humorral gazdálkodva, miközben dicséretének fényében sütkérezem. Kár, hogy ez a fény meleget nem ad. - Gyakorlás kérdése a dolog - mondom végül szerénykedve, vállat vonva. Ha nem festenék gyerekkoromtól fogva, valószínűleg nekem sem menne így. Ha valamit, hát azt megtanultam a nagyapámtól, hogy a rajzkészség sok gyakorlással könnyen fejleszthető.
 - Na, én meg ahhoz nem értek elég jól - vágom rá a fotózásra értve a mondatot. Bár szeretek és tudok is jó képeket csinálni akár a masinámmal is az ecseteim helyett, de még nem éreztem rá annyira, amennyire szerintem már kellett volna. Persze az én elvárásaim magammal szemben lehet túl magasak.
 - Semmi gond. Igazad van. Ideje lenne ráülni egy kályhára - bólogatok, miközben kezeimmel megdörzsölöm a felkarjaimat, s ezzel át is ölelem a testem. Most, hogy már nem festek és a flow-élmény nem kábítja az elmém, én is érzem, hogy piszkosul hideg van. Ennek tuti megfázás lesz a vége.
- Ha tudsz egy jó pucerájos varázslatot a mancsaimra, akkor akár el is fogadnám a kabátod, ha még él a felajánlás.

A kép
A felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 10. 21:52 Ugrás a poszthoz

- Bájitaltan terem

Borzalmas vagyok a legtöbb órán, aminek nincs köze az ecsetekhez, vásznakhoz, képekhez és színkörökhöz. Márpedig a bájitaltanon a színekhez akkor kerülök a legközelebb, amikor ki kell találnom, hogy az előttem bugyogó főzet miért nem olyan színű, amilyennek azt a tankönyv szerzője megálmodta. Pedig erre elég egyszerű válaszom is lehetne: mert nem értek hozzá. Miért is szenvedek akkor ezen az órán, ha már le is adhattam volna, hiszen a Művészetek tárgyhoz nem kell? Mazochizmus. Színtiszta mazochizmus.
Na, meg mert voltam olyan béna és elmondtam a szüleimnek, melyek a főbb tantárgyak és tudnivalók a varázsvilágban. Így hát az őseim nyomására ebben az évben is több nap találtam magam bájitaltan órán, mint amennyin szerettem volna.
Alapvető ősantitehetség létem azonban már annyira megszoktam, hogy nem is venném túlságosan magamra, hogy már megint nem fogok remekelni, de amiatt, hogy ki a párom a mai órán eléggé értetlenül tekintek a sors nevű fintorgó szörnyetegre. Nem volt neki elég, hogy a legutóbbi találkozásunk úgy sikerült ahogy? Szereti, ha kísértik? Lehet, hogy a szerelem vak, a szerencse meg forgandó, de a sors sem teljesen normális, az tuti.
 - Helló - mosolygok rá azért köszönés gyanánt, mert hát tőle fog függeni, hogy felgyújtjuk-e ma a termet vagy sem. És nem azért mert pyromágus. Hanem, mert én egyszerűen ilyen béna vagyok. Na, jó, túlzok. De nem nagyon.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 10. 22:45 Ugrás a poszthoz



- Még én sem tudom. Nemrég óta vagyok művészet szakon, egyelőre még nem tartok ott, hogy meg tudjam mozdítani a képeimet - vallom be kissé pironkodva.
Emellett kicsit szomorúnak tartom, hogy ő így áll hozzá a varázsportrékhoz, de valahol meg tudom érteni. Valóban ijesztően hathat a festmények figyelő tekintete, a falak füle.
 - A mugli világban a kamerák figyelik az emberek lépéseit. A térfigyelők, a biztonsági kamerák, a forgalomfigyelők... Őket is folyamatosan figyelik, de ők még csak nem is veszik észre.
Szerintem ez se sokban különbözik, mégis a portrékészítés szebb, nekem legalábbis ezeknek a képeknek a léte adott egy plusz motivációt a festészethez.
 - Amúgy megértem, valóban ijesztő lehet. De képzeld el, mi lenne, ha festenél egy ilyen képet az általad leginkább szeretett emberről. A portré megőrizné az emlékeit, a jellemét, tudna beszélni, meghallgatna. Addig, amíg az, az ember melletted van, nem is értenéd a portré jelentőségét. De ha elveszíted őt, ha meghal, akkor a portré máris kincs lesz. A világ elfelejtheti őt, idővel te is elfelejtenéd, de a kép nem hagyja. A portrén örökre megőrződik belőle egy kis darab.
Ha lenne egy képem a nagyapámról, egy valódi varázsképem, akkor végre elmondhatnám neki azt, amit nem tudtam. Elbúcsúzhatnék. Megmondanám neki, hogy szeretem és hogy köszönöm, hogy mindig segített nekem. Hogy miattam olyasmire vállalkozott, amit rajta kívül kevesen tettek volna meg. Köszönöm, hogy megtanított rajzolni és festeni. Hálás vagyok azért, hogy szeretett. Akkor is, ha szeleburdi és lökött vagyok.
Ha ő mindezek hallva visszanézne rám, ha elmondaná nekem, hogy szeret és örömmel foglalkozott velem... Tudom, hogy ezt mondaná, de én látni és hallani szeretném. Ostoba vágyak egy kislánytól, aki sosem tudta feldolgozni a nagypapája halálát? Lehet. De nekem az a kép a világot jelentené. És én vagyok az egyetlen, aki képes lehet megfesteni.

Felső
Félkész kép (KATT)
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 11. 21:04 Ugrás a poszthoz

- Bájitaltan terem

- Jah, tudom - nézek rá úgy, mintha azt jelenteném ki, hogy itt bizony élveboncolással fogjuk eltölteni a következő perceket, és én leszek az, akit az asztalra fektetnek. Fel sem tűnik vizslató tekintete, pedig, ha megkérdezné, még meg is mutatnám neki. Rajtam ne múljon senki kíváncsiságának a kielégülése.
'Eenie Veelx' Azt se tudom, hogy hogyan kell ezt kiejteni, nemhogy megfőzni. Van előttünk egy rakás cucc is, nevezzük őket hozzávalóknak, egyenként úgyse tudnám megmondani, hogy miknek a gyökerei, meg karmai, meg nyála. Különben is fújj.
Abban azért reménykedek, hogy a srác - akinek még mindig nem tudom a nevét, hiába futok bele mostanság mindenhol -, ért valamennyire a főzőcskézéshez. Az én főzési skillem ugyanis erőteljesen a nullához konvergál.
 - Disznópázsit... az tuti valami növény - suttogom magam elé, nem törődve vele, hogy ebből a pyromán mit hall meg. Ismereteim szerint a disznónak nincs pázsit nevű része - bár igazság szerint a fül, farok, lábak felosztáson túl ebben a témában sem tudnék elmélyedni, tekintve, hogy nem nagyon láttam még feldarabolt disznót, és nem is akarok. De a pázsit az fű, nem?
Mivel azonban a bájital-hozzávalós készletemben még így is több a lehetséges növényi részecske, mint amennyi közül biztos kézzel kiválaszthatnám a malacalapút, inkább továbbolvasom a receptet.
 - Pókméreg? Az nem veszélyes? - vonom fel az egyik szemöldököm, aztán gyorsan végigfutom a listát. Persze kiszúrom rajta a véres összetevőt is, amitől olyan ráncos lesz a homlokom, mint a tanár úrnak. Na, ezért nem kellene erre az órára járnom. Itt állatokat áldoznak fel olyan hülyeségekért, mint egy lötty. Ami egyébként a végén büdös és ihatatlan lesz.
 - Nem hagyhatnánk ki belőle a szalamandravért? - pislogok rá szomszédomra, aki ha eddig nem is, mostanra biztosan rájött, miért is nem szerepel a nevem a kiváló bájitalfőzők listáján.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 13. 17:38 Ugrás a poszthoz

- Bájitaltan terem

Örömmel tölthetne el, hogy ügyesen logikáztam ki, mi is az a disznópázsit, de igazából nem érdekel. Attól lennék boldog, hogy ha ahelyett, hogy belefőzöm egy kotyvalékba, inkább lerajzolhatnám az emlegetett növényt.
- Tudod, ha az ember már 8 éves korában tisztában van azzal, hogy ő képek festéséből fog megélni, vagy nem megélni, akkor a többi tantárgy már nemigen nyűgözi le - vonom meg a vállam a megjegyzésre a recept további lépéseinek leírásán tartva a tekintetem.
Persze kezdetben minden kis villanás, minden új varázslat és új ismeret lenyűgözött, főleg azért, mert mugli környezetből jöttem, és egészen addig míg nem láttam, mindezt mesének tartottam. De nagyapámnak köszönhetően viszonylag korán elkezdhettem ismerkedni ezzel a világgal, így mikor elkezdtem itt az elsőt, kicsit sem voltam lemaradva azokhoz képest, akik beleszülettek ebbe a világba.
Ugyanakkor az újdonság varázsa nem tart örökké, és egy idő után nem érezni nagy különbséget egy átlagos biológia óra és az LLG között. Itt több a tüske, a méreg, a fog, valamint a valódi állat és a szemléltetés, de lényegében ugyanaz pepitában. A törióra itt is unalmas, rég halott személyekkel, csatákkal és évszámokkal teletűzdelt, a varázslatok pedig csak addig szórakoztatóak, amíg az embernek nem kell fél napokat vagy akár heteket rászánnia a megtanulásukra.
Szerencsére amíg én totál béna vagyok, társam tökéletesen tudja mit is kellene csinálni, sőt meg is teszi. Így még az is lehet, hogy ha az óra végén netán megitatják velem azt a förtelmet, nem fogok csúfos véget érni a - többek között - valószínűleg unikornispisivel is borított padlón. Külön tetszik, hogy neki nem kell bajlódnia a tűzgyújtással. Talán először gondolok arra, hogy a lefestésén túl is hasznos lenne ez a srác.
Figyelem mit csinál, de a válaszai nem tetszenek annyira. Éppen felszólalnék a szalamandrák jogaiért, amikor felém fordul és cukkolni kezd, vagy legalábbis én így érzem. Először homlokráncolva és értetlenül meredek rá, majd egy 'Jaaaah' szájtátással jelzem, hogy sikerült értelmeznem a kérést.
A tanári asztal felé pillantok, majd gyorsan leveszem a taláromat, akárha túl melegem lenne az üst mellett, hogy megvillantsam mai napi bölcsességem egy kékeszöld póló formájában.
- Na, ha a kíváncsiságod kielégült, akkor remélem cserébe segítesz, hogy ne mérgezzem meg magam, legalább ezen az egy bájitaltanon - nézek rá talán kissé könyörgőn, de inkább mosolyogva. A legtöbb ilyen alkalommal ugyanis nem szokott érdekelni, hogy sikerül-e megfőznöm bármit is úgy, ahogy kell. A kudarchoz hozzá lehet szokni. Úgy meg pláne, ha az ember nem élni meg kudarcnak. De ha már itt van, és láthatóan tudja mit csinál, akár meg is erőltethetném magam.
- Neked még vetkőznöd sem kell hozzá, ígérem - vigyorgok rá szemtelenül, miközben finoman belecsípve kicsit meghúzogatom vastag, kötött pulcsijának felém eső ujját.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 16. 00:08 Ugrás a poszthoz

- Bájitaltan terem

- Ez megnyugtató - próbálom köhögésbe fojtani a nevetésem, hogy ne bukjak le. - Kár, hogy én már csak a nagyapám iránti tiszteletből sem adhatom alább a legjobbnál, amire képes vagyok. De majd, ha pénzt akarok keresni, festek majd valami szart is.
Igazából csinálnom is kellene valamit biztosan, elvégre ezért vagyok itt az órán, de olyan jó figyelni, amit a srác csinál, hogy meg se fordul a fejemben, hogy az órai részvételnél jobban hozzájáruljak a bájital-készítéshez. Illetve de. Megfordul. Tesz egy 180°-os fordulatot.
- Hát, ha még nem halt éhen, lehet felkeresem. Mindig is akartam egy tetkót, de valami olyan helyre kell csináltatnom, amit a szüleim nem látnak gyakran, mert apám megnyuvaszt, ha megtudja - ráncolom a homlokom elgondolkodva, miközben én is rálesek a kotyvalékra, majd sztriptízt is rögtönzök. Szerintem totál aktív vagyok az órán. Bár a prof biztosan nem értékelné pozitívan az igyekezetemet.
- Hogy te meg mikre vagy kíváncsi! - forgatom a szemem vigyorogva. - És bár ezt könnyen kideríthetnéd, elárulom, hogy a sejtésed helyes. Én nem árulok zsákbamacskát - vonom meg a vállam. Ha valaki az első randin nem is jönne rá, hogy érdeklődési körömet három lényegi dolog kimeríti - nagyrészt -, a következőkön, ha alkalom adódik rájuk, biztosan leesne neki. És ha nem azt várta, amit én nyújtani tudok, akkor inkább ne pazaroljuk egymás idejét.
Bár egész eddigi életemben egyetlen barátom volt csak, és igazából ő sem volt az. Marcinak kellett valaki, aki eljátssza, nekem meg szintén. Nem érdekelt a pasizás, festeni akartam, szinte megszállottan vágytam a fejlődésre, de sajnos vagy sem, olyan kinézettel áldott meg a genetika, ami nem ijesztette el a próbálkozókat. És csodák csodájára a személyiségem se. Úgyhogy kellett egy alibipasi, aki viszont bevált. Marcinak örök hála, de ugyanakkor a szerelem téma nekem teljesen ismeretlen terület maradt. Ki tudja megérte-e?
- Na, pont ez a bajom - sóhajtok fel a szalamandrák újabb emlegetésére. - Most képzeld el, ahogy szegény csóri szalamandra ott mászkál a földön. Otthon biztos várja az asszony, meg az éhes kölykök. Aztán egyszer csak megjelenik valami csúcsos süveges rém és elragadja, hogy a vérét vegye és ocsmány levekbe folyassa, majd megigya. Ez így egyrészt szomorú - főleg a szegény, félárva szalamandrácskák miatt -, másrészt meg fúj. Ki akarna már szalamandravért inni?
Ilyenkor szoktam másoknak sok lenni. De ez a fickó már tudja, hogy mire számíthat tőlem, így nem zavartatom magam. Ha sok leszek majd leüt, vagy belefőz az üstbe. Talán még jobb is, mintha meg kéne innom azt a valamit. Még akkor is, ha értékelem az igyekezetét, és elbűvöl, hogy neki mindez mennyire egyszerű.
- Úgy látszik nekem nincsenek ilyen gátlásaim - vonom meg a vállam kijelentve az egyértelműt. - De amúgy akkor a barátnőd hogy vesz rá, hogy ledobd a textilt? Sokat kell szerenádoznia érte? - vonom fel a szemöldököm, mert valahogy nagyon nem bírom elképzelni, illetve hát dehogynem tudnám, de akkor nagyon röhögnöm kéne.
- Hívhatsz Maróti Fanninak, de persze csak akkor, ha te is adsz valami alternatívát, ami némileg talán használhatóbb, mint a 'te ott'.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 16. 16:30 Ugrás a poszthoz

- Bájitaltan terem

Majdnem oldalba bököm, amikor felröhög, de még éppen időben temetkezem a tankönyvbe és a hajam mögé, hogy ne kelljen a prof dühös tekintetét állnom. Csodák csodájára nem kapunk kiselőadást, és én ezt a társam tehetségének számlájára írom. Mivel ő folytatja a beszélgetést, és mert nem nagyon akadt még óra, amin képes lettem volna huzamosabban csöndben maradni, nem is maradok.
 - Most nagyon kíváncsivá tettél - nézek végig rajta összehúzott szemekkel, kutatón -, több szempontból is.
Sosem láttam még elemi mágikus jegyet, és bevallom az említett hely is érdekelne, már csak a számításba jöhető tetkóhelyek ötlete miatt is, de azért nem annyira, hogy komolyabb lépéseket tegyek az ügyben, és netán megpróbáljak terveket szőni, hogy a tekintetemen túl egyéb eszközökkel is lecsupaszítsam a srácot. Közben pedig el is tereli a figyelmemet a szalamandrákkal.
 - Végeztem - legyintek nagyvonalúan. - De nem hiszek neked. Ha már elfognak egy szalamandrát, úgysem csak a vérét veszik. Valószínűleg megnyúzzák, kitépik a végtagjait és minden mást is leszednek róla vagy kivesznek belőle, ami még hasznos lehet. Hacsak a szalamandrák nem járulnak a bájitalfőzőkhöz önkéntes véradásra, amit nehezen hiszek.
Csak rázom a fejem. Ennyire butának tűnök? Jó, ez ostoba kérdés a bájitalfőző zseni mellett - meg ismerve a tanulmányi átlagom -, de azért kicsit lehangoló is lehet...ne, ha más anyagból gyúrtak volna össze.
 - Jajj, te szegény - nézek rá megjátszott sajnálkozón. - De ezek szerint szereted, ha irányítanak - mondom elgondolkodva -, elvégre, ha nem az ilyen nők lennének az ideálod, találtál volna már példát az ellenkezőjére is.
Könnyen okoskodik az, akinek még nem kellett meghódítania egy csajt sem, és szobatársi kapcsolaton túl együtt se kellett élnie velük, de hát mégiscsak nőből vagyok, ismerem a fajtám, nem? Vannak olyan lányok, akik képtelen egy férfiember irányítására. Vagy csak olyan jól csinálják, hogy nekem se tűnik fel.
 - Ismer eléggé ahhoz valaki, hogy tudja, te mit akarsz? - kérdezem és valóban érdekelne a válasza. Rólam nem nehéz megmondani, ha akarok valamit, meg bárkinek el is mondom szívesen. De ő ennél azért zárkózottabbnak tűnik. Kíváncsi vagyok képes lenne-e őszintén elmondani akárkinek, hogy mire vágyik, vagy elrejtőzne egy vigyor, egy vállvonás, egy hazugság mögé. Én nem vagyok egy bonyolult ember, de talán éppen ezért érdekelnek azok az emberek, akik összetettebb érzelmi intelligenciával rendelkeznek nálam.
És nincs barátnője, ez biztos fontos információ, ha már a tudtomra hozta. Miért is? Nem mitha érdekelne. Vagy mégis?
Vetek egy pillantást rá a szemem sarkából, majd visszafordítom tekintetem a tankönyvre. Amúgy szerintem merőben feleslegesen, elvégre eddig nem sokat tettem hozzá az órához, és szerintem ez így is marad. Maximum óra végén a prof majd valami különösen kínos dologra fog rávenni a bájitallal. Viszont végre megtudom a nevét.
 - Hm... Noel.
Csak ennyi. Nem mintha célom lett volna azzal, hogy kimondom. Csak kipróbáltam a hangzását. Művészember vagyok vagy mi.
 - Amúgy egész jó nézni - tekintek töprengve az ujjaira. - Ahogy a tűzzel bánsz az...
Mozdulnak az ajkaim, hogy kifejezzék, de a nyelvem nem formálja a szavakat, mert agyam túl sokáig töpreng rajtuk. Úgy tűnik, mintha suttognék valamit, de mégsem. Nem tudom elmondani. Talán le tudnám festeni. Igen, talán egy képpel sikerülne az, amibe a szavaim beletörtek. Mégsem kérdezem meg. Talán majd egyszer küldök neki baglyot egy adag nyugtatófőzettel, amit persze nem én készítek el.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 16. 23:49 Ugrás a poszthoz

- Bájitaltan terem

Tekintetem lassan kúszik egyre feljebb, miközben azt próbálom kitalálni, mégis melyek lehetnek azok az olyan helyek, de egészen meglepődök, amikor felérve az arcáig észreveszem hogy ő is engem néz. A pillanatnyi értetlenség gyorsan szétoszlik a szemeimben, melyek beinni próbálják azt a különleges zöldet. Vajon milyen színeket kellene használnom, hogy kikeverhessem? Úgy hiszem több lenne benne a barna és a sárga, mint a zöld. A tekintetében van valami, ami miatt szeretném hirtelen elkapni róla az enyémet, vagy a hajam mögé rejteni az arcomat, de képtelen vagyok rá. Csak nézem és várom, hogy történjen valami, bár igazából nem vágyom rá, hogy bármi felébresszen ebből az állapotomból. Mikor elfordul, én még mindig ugyanúgy állok, csak szemei helyett az arccsontján, orra vonalán siklik végig a tekintetem. Végül én is inkább az üst felé fordulok.
 - Kíváncsi lennék, hogy néz ki egy ilyen jel - vonom meg a vállam, és örülök, hogy egyáltalán tudok beszélni. Az előbb úgy éreztem, hogy teljesen elfelejtettem hogy kell. - Na, meg tényleg nem lenne rossz tudni hova tetováltathatnék teljes lelki nyugalomban. Mert hát a fenekemet se szokták a szüleim gyakran látni, de azt egy tetoválószalonban se villantanám meg. Úgy sejtem te se éppen erre utaltál.
Fél szemmel rásandítok, majd vissza a könyvre, amit már csak megszokásból teszek, úgyse tudom, hogy éppen hol tartunk. Ami eddig teljesen értelmetlen szavak halmazának tűnt, az most se lett világos. Mégis, ez az óra nem olyan rossz, mint amilyen általában szokott lenni.
 - Most mondanám, hogy ez a te hibád... - tárom szét a karjaimat, de rögtön vissza is húzom őket, amikor közelebb találom magamhoz, mint eddig. Egy pillanatra furcsa ütést is érzek a mellkasomban, amire homlokráncolással felelek. Csak nem leszek rosszul, annyira béna azért nem vagyok. Akkor meg...?
De erről el is feledkezem, amikor szóba hozza a legnagyobb problémámat ezzel az órával, meg úgy konkrétan a varázsvilággal. Tudják ezek az emberek egyáltalán, hogy mi az a pergamen? Hogy mennyi lényt ölnek meg csak azért, hogy ők kényelmesebben élhessenek? Azt hiszik jobbak, mint a muglik, pedig aztán...
Veszek egy mély levegőt, még a szemem is lehunyom hozzá. Valami megnyugtatóra akarok gondolni, és rögtön egy furazöld szín rémlik fel előttem, amitől rendesen zavarba jövök. Megrázom a fejem, ajkam lebiggyesztem, végül sóhajtok.
 - Ne provokálj! A prof kidob, ha nekiállok megint nagyelőadást tartani az állatok és lények jogairól - fújok kissé dühösen és zavarodottan. Nekem ez nem csak egy vicc, én teljesen komolyan gondolok minden egyes szót.
Kölcsönkenyér visszajár. Ő az én gyengéimet próbálja kitapintani, és bár nem cserébe, de úgy tűnik nekem is sikerül valami hasonló. És a kérdés végül be is talál. Bumm! Összezárul, becsukódik, visszavonul. Sosem érzem a határt. Talán mert én olyan ember vagyok, akinél nincsenek korlátok.
Nem tudom mit tehetnék, hogy oldjam a hangulatot, ami megdermedni látszik a teremben uralkodó meleg ellenére, így inkább nem is csinálok semmit. Tekintetem az ujjaira téved, szinte látom körülöttük a lángokat, és kiszalad a számon egy nem átgondolt megjegyzés. De újra rám néz, és ettől valamiért nyugodtabb vagyok, mintha az előbb nem rontottam volna el semmit. Pedig tény, hogy a tapintat nem az erősségem. A kérdés viszont fogós.
 - Olyan... - kezdem, de aztán becsukom a szám és megrázom a fejem. Nehéz elmagyarázni valamit, amit érzel ugyan, de nem értesz. Sokszor kívántam már, hogy egyszerűen csak átadhassam valakinek az érzéseimet, ez nagyban megkönnyítené a kommunikációmat. - Furcsa, ha azt mondom, hogy harmonikus? Igen, eléggé - húzom el a szám mielőtt válaszolhatna. - Régen láttam az unokatesómat hegedülni. Neki azt mondtam, olyan a játéka, mint egy piros toll. Puha és könnyed, de feltűnő.
Elmosolyodok, mikor felidézem az emléket, és ez segít abban, hogy végül rátaláljak a megfelelőnek érzett szavakra:
 - Olyan, mintha hegedülnél - vonom meg a vállam végül. Lehet, hogy hülyének néz, de elég nehéz egy érzést úgy megfogalmazni, hogy az mások által átélhető legyen. - A mozdulatok pontosak és lendületesek, ahogy a vonó siklik a húrokon. És a tűz a dallam, olyan érzésem van tőle, hogy ha igazán figyelnék, hallhatnám is. De... gondolom ez hülyeség - nevetek fel kissé kényszeredetten, majd az ajkamba harapva elfordulok, bár eddig is csupán a kezeit néztem el-elgondolkodón.
Mikor a kezembe nyomja az üvegcsét értetlenül nézek utána, majd hangjára a tanár felé fordulok. A prof nem hülye, tudni fogja, hogy nem az én érdemem, hogy még nem robbant fel az üst tartalma, és bármi csodát is talál benne, az pont azért olyan, mert egy ujjal sem értem hozzá. Évek óta szenved velem, ismer, tudja mire számíthat, ha én is megjelenek az órán. Felesleges ezt tenni.
És tényleg annak tartom, mégis megteszem. És ezt legalább annyira nem vagyok képes megmagyarázni, mint ahogy a tűz dalát sem hallom, de valahogy jól esik látni ahogy az a csepp az üvegből kiszáguldva eléri végcélját, és bármilyen apró is képes a nagy egészen is változtatni. Szinte megbűvölve figyelem a főzet színeváltozását, miközben ajkamon szétömlik egy mosoly.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 17. 14:22 Ugrás a poszthoz

- Bájitaltan terem - hozzászólás.zip arrow

- Köszönöm, de azért még átgondolom ezt, mielőtt megkérnélek, hogy hozz össze vele egy találkozót. Kíváncsi lennék, hogy milyen érzés, ha én vagyok a vászon, ugyanakkor nem tudom mi értelme lenne, ha utána nem mutatom meg. Elvégre egy alkotásnak nem sok haszna van, ha senki nem látja - fejtem ki gondolataim, és közben a Lin karján repkedő pillangókra gondolok. Ő például mindig le akar beszélni róla annak ellenére, hogy a sajátjaival semmi problémája, és már Alex sem morog miattuk... túl gyakran. Szerinte az ember egy tetkónál sosem áll meg, és nekem nem állna túl jól. Persze én ezt eddig mindig elutasítottam gondolván, ha eldugom, akkor nem számít, ha nem áll jól. De arra még sosem gondoltam, hogy valaki emiatt nem állna mellettem szívesen. És ez egy elég lelombozó gondolat.
Megkísérel felidegesíteni, de a prof elég jól tudja szankcionálni a kirohanásaimat, hogy próbáljak minden erőmmel lenyugodni, és ez egész jól sikerül, főleg amikor meglátom, hogy vigyorog. Nem tele szájjal, de azért látom rajta.
 - Szerintem soha. Kísértetként is itt lesz, és még a dédunokáimnak is azt fogja mesélni, hogy milyen béna voltam az óráin - kuncogok rajta, bár közben arra gondolok, hogy nem volna rossz, ha a mugli tanárok szelleme is errefelé kísértene. Az egyikkel szívesen összefutnék.
Társalgásunk közben apránként megfeneklik, és úgy tűnik, hogy a tűzzel kapcsolatos mondandómmal végleg zátonyra lököm. Félve felpislantok az arcára, mert valamit megint elrontottam. De ezen nem tudok változtatni. Ez csupán egy érzés, és még csak az sem biztos, hogy jól sikerült átadnom. Nem vagyok elemi mágus, nem tudhatom, hogy ő miként viszonyul a tűzhöz. Lehet, hogy degradálónak érezte a véleményem.
A kezembe nyomott üveggel viszont sikerül nem elrontanom semmit, és az efeletti öröm kissé elfeledteti velem sikertelen kommunikációs kísérleteimet, ezért amikor már újra mellettem áll rámosolygok. Igazából azt lenne kedvem mondogatni, hogy "Hűű, láttad?", de bizonyára látott már ilyet, én meg nem vagyok óvódás. Csak szörnyen gyerekes.
 - Ha elfelejtkezem róla, hogy ez itt valójában micsoda - bökök ujjal az üst tartalma felé -, akkor egészen jó mókának tűnik. Vagy legalábbis nem olyan borzalmas, mint ahogy azt eddig gondoltam - helyesbítek kicsit, közben pedig megteszem, amire kér. A kevergetés sem egy bonyolult feladat, bár anyám már rég nem enged a konyhában bármit is csinálni, elvégre a gondolataim elég gyorsan elbóklásznak a készülő bármitől, ami miatt általában kiborulás, kiloccsanás, kikeverés, elégetés és hasonló, az ebéd minőségén csak rontani tudó dolgok, szoktak történni.
Kivételesen azonban nagyon koncentrálok - úgyhogy egyelőre baleset- és főzetpazarlásmentesen teszem a dolgom - emiatt egy pillanatra nem is értem, hogy helyeslése mire is vonatkozik. Szabad kezemmel eltűrök pár tincset a fülem mögé, szemöldökeimet összevonom, de bármennyire is szeretnék ránézni, hogy lássam az arckifejezését, nem veszem le tekintetem a készülő bájitalról. Ha már volt olyan rendes, hogy rám bízta, nem ronthatom el.
 - És te hallod is - bólintok rá, a hangomban nincs kételkedés. - Én csak... érzem.
Ez majdnem olyan, mint amikor tudod, hogy van ott valami, csak nem látod, de annál sokkal bizonytalanabb. Mint amikor úgy érzed, figyelnek. Nem lehet megmagyarázni, mert az elméd nem érti, de valahol mélyebben, ösztönszerűen egészen pontosan megtalálod a rád irányuló szempárt.
Végül nem bírom ki és ránézek, hagyom a szemeimnek, hogy beigyák a látványát, miközben kezem automatikusan folytatja tovább a keverést.

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 23. 17:42 Ugrás a poszthoz

- Bájitaltan terem
Soha ˇ^ˇ

Az a mosoly, az a mondat, az a pillantás... Valahogy úgy érzem valami több van mögöttük, mint amit láttatni engednek. De mi van, ha csak én gondolom így? Mi van, ha csak én szeretném, hogy többet jelentsenek, és emiatt látok bele olyasmit, ami valójában ott sincs?
A saját gondolataim hoznak zavarba, na meg mindaz, amit úgy hiszem, hogy ő gondolhat. Kissé nehezemre esik ezek után ránézni, de azért időnként a hajam takarásából, vagy amikor úgy sejtem, ő nem veszi észre, felé pillantgatok.
 - Nem tudom - ráncolom össze a homlokom. Nem gondolkodtam még ezen. A szűk családom csak három emberből áll, de gyerekkorom óta rengeteget vagyok az unokatesóimmal, és mivel nagypapáméknak négy gyermeke is született, a tágabb családom, nos... eléggé tág. Így lehetőségem volt megtapasztalni nagyjából mind a kettő előnyeit és hátrányait. De én úgy sem az, az ember vagyok, aki észérvek és racionális indokok miatt hozna meg egy ilyen döntést.
 - De ez nem is csak rajtam múlna. Jobb esetben két ember dönti el az ilyesmit. Egy alkalmas férfivel lehet akár nagy családom is, és ha csak a kicsi adatik meg, vele az is pont tökéletes kell, hogy legyen.
Valószínűleg naiv vagyok és álmodozó, lehet, hogy nem létezik az alkalmas férfi, de valamilyen jövőképet mindenki elképzel magának. Én nem egy rakásnyi unokát látok a jövőmben, csak egy kezet, amit megfoghatok, és ami nem hagyja, hogy elengedjem.
Mikor Noel azt mondja, büszke rám, belepirulok, holott a tekintetem értetlenséget sugároz. Bármit is csináltunk itt, tutira nem az én érdemem. Viszont jól esik az elismerése. Valószínűleg nem lennék béna a bájitaltanhoz, ha nem ragadtam volna le már az első évfolyam első óráján annál, hogy itt bizony kis és nagy állatok testrészeit, váladékait, folyadékait és egyebeit használjuk fel. Ő volt az, aki miatt hajlandó voltam a berzenkedésemet félretenni egy rövid időre, de ez egyáltalán nem biztosíték arra, hogy nélküle képes lennék bármire is. Mármint bájitaltanból.
És ez egy tökéletesen időzített gondolat! Mert pont most kell úgy döntenie, hogy lelép. Úgy érzem, hogy teljesen elveszett pillantással kísérem végig az útját a profig, aztán végig, amíg az ajtóhoz ér. Az is lehet, hogy kezdek lyukat égetni rá egy-két helyre, mert még egyszer visszanéz rám, de a buzdító beszéde valahogy nem ér célt. Hogy lennék már képes rá?! Egyedül?! Na, de ezt még megemlegeti. Elhívom valahova és tuti nem viszek nyugtatófőzetet. De azt hazudom, hogy igen. Ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem. De nem ám!
Huhh, most mi következik?...

felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 23. 18:23 Ugrás a poszthoz

Ombozi Megfizetsz Amiért Múltkor Leléptél Noel Rolleyes
Pécs, valamikor január 25-e után, de még február 14-e előtt,
kicsivel este 20:00 óra után... csak, hogy pontosak legyünk Pirul

Mindig is gyönyörűnek tartottam a szülővárosom, és még most is úgy gondolom, hogy örülök, hogy Pécs lett a legelső otthonom. Ma azonban nem érek rá a szépségét csodálni, ugyanis móresre kell tanítanom egy pasast, aki most még valószínűleg abban a tévhitben él, hogy könnyen lerázható vagyok. Persze, ha figyelmen kívül hagyja az üzenetem, és nem jön el, akkor igaza is lesz. Egyelőre.
Viszont múltkor cserben hagyott. Mondjuk, igaza lett, tényleg sikerült nélküle is a főzet... mármint nekem. Sikerült. Ez egy csoda. Khmm... Mármint lelépett és ott hagyott. Ez a lényeg, ne térjünk el a tárgytól! Úgyhogy cserébe elhívtam most ide. És, ha nem tud eljönni... jó, arra még nem gondoltam, de amíg várok rá, van időm kitalálni valami finom kis büntetést.
Az előttem álló Zsolnay-kúthoz most lép oda három lány. Nevetgélnek, lökdösik egymást, és az egyikük mintegy véletlenül végigsimít az egyik ökörfejen. A templom mellett megnyíló átjárót rajtuk kívül csak én látom. Sietősen átlépnek rajta, és senkinek nem tűnik fel semmi.
Sóhajtva hátradőlök a padon, tekintetem a csillagtalan égre vezetem. Bogolyfalván látszanak az égitestek, ebben kicsit jobb, mint Pécs. Farmerba bújtatott lábaimat keresztbe rakom, lesimítom fekete rövid ujjú pólómat, amin a színeváltós "Ha lángra gyúlsz, az emberek szívesen eljönnek, és nézik, ahogyan égsz." felirat díszeleg. Kicsit fázom, de az est további részére olyasmit tervezek, amihez pont megfelelő lesz az öltözékem, addig meg kibírom a vacogást. Remélhetőleg.
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. január 30. 15:29 Ugrás a poszthoz

Ombozi Megfizetsz Amiért Múltkor Leléptél Noel
Pécs, akkor legyen január 30. 20:20 Tongue még mindig a pontosság kedvéért Pirul

Végre megjelenik, és ez nem csak azért tölt el elégedettségérzéssel, mert sikerült rávennem erre, hanem... azt hiszem, örülök, hogy látom. Ő viszont nem tűnik túl lelkesnek. Na, persze ez nem is baj, elvégre éppen a büntetését szabom ki rá.
- Nem, nem ezért hívtalak, de azért remélem, ha már nagyon kékülne a szám, akkor legalább rám lehelnél vagy valami - vigyorgok szemtelenül nem sokat törődve azzal, hogy a férfi eléggé dühösnek néz ki. Megszoktam, hogy az emberek első reakciója rám általában a szemöldökráncolás, a szüleim mellett pedig azt is megtanultam, hogy ez nem annak a jele, hogy kevésbé kedvelnek, hanem hogy már megint valami olyasmit csinálok, amit mások nem értenek. Vagyis baromságot.
 - De a pyromágiával nem állsz távol az igazságtól - mondom miközben felállok, és megdörgölve kihűlt karjaimat a kúthoz lépek. - Mikor először jártam ott, ahova viszlek, még annyira kicsi voltam, hogy apukámat kellett megkérnem, hogy emeljen fel a fejekhez - mutatok a kutat díszítő ökrökre, majd kinyújtva felé a kezem, jobb mutatóujjammal finoman megdörgölöm az állat homlokát. Mögöttem, a templomtól balra megjelenik egy kapu, de az utcán elhaladó emberek még csak oda sem néznek, ők nem látják.
 - A szüleim muglik, ők nem vették észre az átjárót, én meg persze kíváncsi voltam. Eléggé aggódtak már értem, mire előkerültem, de azóta minden évben eljövök. És odabent még soha nem sikerült nyernem. Tuti, hogy egy pyromágus ereje kell hozzá. Úgyhogy velem kell jönnöd - jelentem ki, és megragadva a szabad kezét, igyekszem magammal húzni arra a bizonyos helyre. - Vedd büntetésnek, amiért múltkor magamra hagytál.
Bár arra utalok, hogy csupán a képességeit szeretném kihasználni, az igazság az, hogy mióta először láttam lángokat idézni, úgy sejtem tetszene neki, amit odabent találunk. A szívem furcsa, gyors ritmusra jár, kíváncsi vagyok, hogyan fog reagálni a meglepetésemre.
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. február 7. 21:08 Ugrás a poszthoz


A farsang a világ legjobb napja, igaz csak az április elseje után. Az ember szabadon beöltözhet bárminek és bárkinek, viselkedhet bárhogy, és még csak hülyének se nézik emiatt. Jobb esetben. Ráadásul az idei téma a fantáziámat is megmozgatta, és a szuperhősös jelmezeket nem nehéz otthoni cuccokból összeszerkeszteni, hiszen csak élénk színű ruhadarabok kellenek hozzá. Meg némi kreativitás. Még a hajamat is képes voltam befesteni a tökéletes Supergirl megjelenés érdekében, na persze, csak amolyan "rákened, megmosod, kész"-féle mugli varázslat módra, ami pár hét múlva le is fog kopni. Remélhetőleg.
És, ha már eddig eljutottam, úgy gondoltam jó lenne összekötni a kellemest a hasznossal. Bár a tetoválásokról egy bizonyos illetőnek majdnem teljesen sikerült lebeszélnie, azért az még mindig érdekel, hogyan is készülnek, és igazán mázlimra ismerek is valakit, aki talán be tud avatni ebbe. Na, jó, az ismerem kicsit túlzás, helyesebb lenne a "láttam már órán" kifejezést használni, de ez nem gátolt meg abban, hogy elhívjam magammal a falubeli farsangi mókázásra. Úgy beszéltünk meg, hogy a faluban találkozunk, a tavacska környékén, elvégre más-más helyről érkezünk, meg gondoltam rendes leszek, nem kényszerítem rá, hogy jelmezben végigsétáljon velem az utcákon. Én viszont nem akartam felcaplatni a kastélyba csak egy átöltözésért, de nem éreztem nagyobb érdeklődést az általánosnál. A pólóim miatt amúgy is mindig megnéznek. Bár ritkábban szoktak utánam fütyülni. De azt a miniszoknya számlájára írom.
A tavacska környékén megállva felveszem a tipikus szuperhős pozíciót -
 nagyterpeszben, karok csípőre téve, áll magasra, köpenyem fújja a szél -, és várom, hogy felbukkanjon, én pedig alaposan kikérdezhessem. Na, meg legyőzzem mondjuk, almahalászatban. Ebben a cuccban úgysem veszíthetek. Supergirlt senki nem verheti meg.

Kinézet
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. február 16. 19:36 Ugrás a poszthoz


Dávid viszonylag hamar felbukkan, úgyhogy egyelőre a hidegnek nincs ideje arra, hogy rávegyen a megbánásra lenge öltözékemet illetően. Nem mintha egyébként a női szuperhősök arról lennének ismeretesek, hogy nagykabátban szeretik üldözni a bűnt. Bizonyára erősebbek a rúgásaik, ha közben kivillan a combjuk, meg a fél fenekük a szoknya fellebbenésekor. Tutira.
 - Csak ma mondták - vigyorodok el értékelve a poént, miközben végignézek rajta. Fogalmam sincs, hogy kinek öltözött, de nem mondhatni, hogy szuperhős fronton annyira tájékozott lennék. Az ismertebbeket meg tudom nevezni, de azon a nagyjából 10 karakteren kívül teljes a homály.
 - Valóban, pedig azt gondolná az ember, hogy a varázslók többsége nem követi a mugli kultúra ezen részét, meg egyáltalán - szólok hozzá "okosat" a témához, miközben körbetekintek. Látok olyat, aki poénra vette a dolgot, de olyat is, aki hozzám hasonlóan komolyan vette a "feladatot" és egész képregényhű jelmezt szerkesztett össze. Néhány ismerős arc is rémlik, de most nem törődöm velük, elvégre a napomat - legalábbis ezt a részét - Dávidra és -nak szánom.
 - És most, amíg odaérünk az almahalászat helyszínére, mesélj nekem a varázstetkókról! - nézek rá - valószínűleg a rajongástól csillogó szemekkel -, és közben már meg is indulok a farsangi események tényleges helyszínére, remélve, hogy ő is követ majd.

Kinézet
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. február 16. 19:54 Ugrás a poszthoz



Nem ez az első alkalom, hogy olyasmit csinálok, amin mások csak szörnyülködni tudnak, és vélhetően nem is az utolsó. Általában ilyenkor az emberek a fejcsóválástól kezdve az enyhe szidáson át az ordibálásig tartó széles spektrumot szokták igénybe venni, hogy eldöntsék hogyan reagáljanak. Alíz inkább nem is mond semmit, de szinte látni, ahogy lenyeli a nekem címzett szavakat.
Inkább a képet kezdi méltatni, ami bár valóban csodás, továbbra sem hiszem, hogy valamiféle művészi véna miatt olyan, amilyen. Amikor az emberek valamiféle keveseknek megadatott különleges képességnek tartják a rajzkészséget, akkor kicsit el is vesznek abból a rengeteg munkából, ami mögötte van. Elvégre még szép, hogy ilyet tudok csinálni, hiszen van hozzá adottságom. Mintha az nem is számítana, hogy napi hány órát töltök a képességeim csiszolásával, mennyi tudás és energia van egy-egy képbe sűrítve. Persze soha nem akar senki megbántani, de az ilyen dicséreteket nem is tudok annyira jó szívvel fogadni.
 - A nagyapám meg tudna győzni róla, hogy csak akarni kell és persze megdolgozni érte - jegyzem meg mosolyogva. Ilyenkor még inkább érzem a hiányát. Vannak dolgok, amikben sosem fogom utolérni őt. Az emberekkel nem tudok olyan jól bánni, mint ő. Egy jó pszichológus megmondaná, hogy ezért "bújok el" folyton festeni. Alkotás közben egyedül vagyok, nem kell senkivel foglalkoznom.
Végül Alíz segít tisztábbá tenni a karjaimat, és ha még mindig felajánlja, elveszem tőle azt a felsőt, amibe belebújva kezdem csak igazán érezni, hogy mennyire kihűltem. Tanácstalanul tekintek a képre, amit most valahogy nincs kedvem elcipelni magammal, na meg persze a többi cuccot se, viszont nem hagyhatom itt sem.
 - Segítenél egy kicsit? - nézek a lányra, miközben kezdődő fogvacogásom kissé torzítja szavaimat. - Valahová el kellene raknom ezeket, nem szeretném most visszarángatni őket a faluba. Vagy... elég, ha hozol valami forró italt, akkor talán nem török darabokra, ha megmozdulok - nevetek fel, és nagyon remélem, hogy nem hagy faképnél.

A kép
A felső
Maróti Fanni
INAKTÍV


Noelé, most, mindig, örökké
RPG hsz: 112
Összes hsz: 731
Írta: 2018. március 18. 02:28 Ugrás a poszthoz

Kaela Florencia - Alassio, Olaszország

Előbb kelek, minthogy a nap első sugara megjelenne, pedig egyébként nem vagyok egy korán ébredő típus. Most mégis egy vázlatfüzettel a hónom alatt, rövid farmerem zsebébe rejtett szénceruzákkal indulok el a partra. A homokhoz érve kezembe veszem a papucsaimat, hagyom, hogy a szemcsék, majd a még jéghidegnek érzett hullámok is körbevegyék az ujjaimat.
A parton sétálok el a nyaralótól a központig, majd keresek magamnak egy megfelelőnek tűnő helyet, hogy aztán kis vázlatokat rajzolgassak emberekről, helyzetekről, tárgyakról. Könnyen és gyorsan megy az alkotás, nem zavar meg semmi. Az olasz nyelv egy ismeretlen dallammá áll bennem össze, finoman rezdülök rá, hagyom, hogy átjárjon, elbűvöljön.
Egy olyan pofára esés ránt vissza a földre a többi halandó közé, amilyeneket én szoktam produkálni jobb napjaimon. Egészen addig a lány ruháját, alakját próbáltam megörökíteni, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnt.
Bár a nyelvet nem értem, hónom alá kapom a füzetet, a széndarabot újfent zsebre csúsztatom, majd felpattanva a padról, amin addig terpeszkedtem, mellé lépek, és a kezem nyújtom, hogy felsegítsem. Remélem, hogy a nyelvismeret hiányát egy kedves mosollyal és a gesztussal sikerül ellepleznem.  
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Maróti Fanni összes RPG hozzászólása (49 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel