Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Hmm. Jó. - bólogatok neki. Ez nem lesz gond. Legalábbis azt gondolom, mert pedagógiát tanulok és hiszem, hogy meg fogom váltani az oktatás világát, ha egyszer megkapom a diplomámat. Vagy még előtte. Meglátjuk.
Aztán az illúziómágián át a könyvekre terelődik a szó. Szeretem a művet, amit említ és az orosz irodalmat is, így erről később biztosan tudunk beszélgetni.
- Komolyan - bólintok nagy mosollyal, mert bár nem szeretek arra emlékezni, hogy honnan jött a könyv, attól még közel áll hozzám, sosem válnék meg tőle. - Meg is foghatod. Le van védve, nem lesz baja attól hogy hozzáérsz. Különben nem lenne belőle semmi, annyit olvasom - magyarázom mosolyogva, mert bizony, tettem én rá mindenféle, hivatalosan nem létező varázsigét, miután rendbe hoztam és valószínűleg mindenki hamisítványnak nézné, mert annyira jó állapotban van. De nem. Csak megtettem mindent, amit tudtam, amikor még tudtam. Büszke is vagyok rá.
De aztán eszembe jut hogy illúziót ígért én meg kihasználom, s ahogy megemlítem, ha csodálkozva is, de megteszi, amit kérek. Aztán gyorsan meg is bánom, és becsukom a szemeimet, ahogy a napfény képe enyhén megvakít.
- Uuuuh várj, nincs nálam napszemüveg! - állapítom meg végigtapogatva a zsebeimet, de persze azt a kabátom zsebében hagytam, mert idebent ritkán kell. Eltakarom a karommal a szemeimet, így kreálva árnyékot a bántó világosságnak. Nem is érte, hogy miért nem jutott eszembe előbb, hogy egy illúzió nap, pont annyira zavaró lehet, mint a valódi. Na nem baj. Az ellenzőm, a kezem, jól működik, és ahogy teljesebbé válik a kép, és megszokja a szemem az új fényviszonyokat, úgy szélesedik ki az arcomon a mosoly. Ha a kávé miatt azt hittem, hogy egy ötévessel vetekedem, akkor most még annál is rosszabb vagyok. De nagyon tetszik a dolog. Az érzés, ahogy a homok a lábujjaim közé fut. Tudom, hogy nem igazi, de annak tűnik, s bár mosolygok, beharapom a számat, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Nem volt ez jó ötlet. Nem akarok sírni, pedig szeretnék. Szép illúzió, egy élmény, amitől egy életre elvágtam magam.
- Szép - állapítom meg, miközben felállok. Nyelek egy nagyot, meg veszek egy mély levegőt, közben pedig körbenézek. A pálmafák felé lépek, aztán a hullámzó víz felé lépek. Aztán megrázom a fejem. Egész biztos, hogy mazochista vagyok. Elnyomom a fojtogató érzést, a kezeimet a zsebembe süllyesztem, hogy ne látszódjon, ahogy ökölbe szorítom őket küzdve az érzéseimmel. Lehunyom a szemeimet, s egy percig hallgatom a hullámok hangját. Ennyi maradt. Hallgathatom.
- Köszönöm - nyitom ki a szemeimet és fordulok Mikhail felé. S bár hálás a mosolyom a bennem lévő szomorúságot valószínűleg ez sem tünteti el az arcomról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Szereti ő a tesóját. És nagyon reméli, hogy ez fordítva is igaz. Vagy legalább nem kívánja őt a pokol legmélyebb bugyraiba amiért annyira nagyon próbál rá vigyázni. Pedig ennek fordítva kéne lennie, nem? Mármint... A nagytesónak kéne vigyáznia a kisebbre, főleg ha az a kisebb még lány is. De nem... Az ő családjuk ez esetben - IS - igen furcsa. Hisz mindig Kiara az, aki kihúzza Marci fenekét a bajból. Már amikor rátalál, és nem bujkál előle...
- Persze... De ettől néha csak jobban aggódom... - hisz olyan szeleburdi néha. Na meg azóta a sürgősségis eset óta, aminek a részleteit még mindig nem tudja, jobban aggódik érte, mint azelőtt. Ezért is jött ilyen hamar a gyengélkedőre is, mert ha nem találja, akkor már szinte másra nem is tud gondolni, csak hogy valami baja esett.
- Mindenképp... - vigyorodik el ő is. Persze ezt ő sem gondolja teljesen komolyan. Meg hát Marci is eléggé kiakadna, ha rájönne, hogy egy nyomkövető bűbáj van rajta, hogy a kicsi húga mindig tudja, merre jár, és mit csinál. Azt azért még Kira is bevallja, hogy ez egy kicsit túlzás lenne. Bár akkor legalább tudná, ha épp bajba akarna keveredni Marci...
De aztán a témát, és Kiara figyelmét is tereli más irányba Bálint, így a lány is csak egy nagyot bólintva követi a gyógyítót beljebb, ahhoz a hatalmas szekrényhez. Igaz, Kira a maga 169 centijével nem épp az alacsonyak táborát erősíti, de talán a legfelsőbb polcokat még ő sem érné el ezen a szekrényen.
- I... ~...gen...~
Még csak válaszolni se tud, de Bálint már tisztára is suvickolja a mancsait egy bűbáj segítségével, Kiara pedig egy pár másodpercig csak ámulva pislog a kezeire. Ilyenkor mindig kicsit elgondolkozik azon, milyen jó lenne, ha neki is lennének varázsképességei... De amint kicsodálkozta magát, már húzza is fel a kesztyűket, és guggol le az említett polchoz, hogy végigszámolja a fiolákat, és leellenőrizze a dátumokat. Láthatóan nagyon koncentrál. Mint amúgy szinte mindig, amikor rábíznak valami feladatot. Mert ha már a pálcahasználatban nem lehet kiemelkedő, minden másban annak kell lennie, hogy a szülei is büszkék legyenek rá, hogy még ő is elér valamit a varázsvilágban annak ellenére, hogy kvibli. Még ha az egy olyan egyszerű feladat is, mint a fiolák számolgatása.
- És... Mennyinek is kéne belőle lennie...? - kukkant bele kíváncsian abba a listába, ami Bálintnál van.
Mert neki kicsit kevésnek tűnik. De az is lehet, hogy csak ennyire kifogytak már belőle...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Most, hogy lement az a francos vizsga, olyan elánnal vágta a körtelébe a táskát minden jegyzettel és úgy van vele, hogy következő tanévig ne is lássa. Zsibog a feje minden alkalommal, úgy érzi, hülye ötlet volt eleve ez a tanulósdi, mert ő aztán ilyenkor tényleg azt érzi, hogy öreg hozzá. De ez hülyeség, még nincs harminc sem, de mivel közelebb van, mint a húsz, azért néha aggódik. Nem-e vicc az, ahogy itt van, amit művel, megint túlgondol, túl sokat gondol és minden probléma. Nem, nem most kéne ezen kattognia, sőt, az lenne a legjobb, ha kikapcsolna és lelazítana, inni egy pofa sört, mert hirtelen még ehhez is kedve lett, mik elő nem jönnek. Aztán kicsit mégis másfelé veszi az útja, megleli végre a játszószobát, amely normál esetben a kondival érne fel és meglepi, hogy erre gondolt bárki is. Aztán beleveti magát.
Frissen tusolva, kellemes zsibbadással tagjaiban indul meg végül, hogy majd egy jót egyen, csalással, egyenesen a konyhában. Aztán elindul a pizzázóba dolgozni, majd haza, jó kör lesz, már megszokta, hogy amúgy elfoglalt mint a fene, és már-már majdnem mindjárt elhiszi, mennyire fontos ember is ő, de igazából csak beosztani nem tudja rendesen az időt és csapong, no meg ott van az, hogy valami kell a zsebbe is, még ha a nagy kiadások miatt nem fájhat a feje, mert le van róla tiltva. Szusszan egyet, vállát átmozgatva hagyja, hogy a helyére roppanjon és leereszti a kezét. Jó hely az, jó arra, hogy kipucolja agyát, néha nem is árt, mert feltelik, mint valami pohár és nem tud mit kezdeni vele. Az iskola falai között sétálva mindig frusztrált, tekintve, hogy a nem is olyan régmúltban nem csak a vizsgák voltak a legnagyobb baja, vagyis az sem volt baj, hanem olyasmi, amely kilökte rendesen a komfortzónából. Hazudna, ha azt mondaná, nem direkt kerülte a bázist és kicsit vonta ki magát az ötletelésből, azonban örökké sem menekülhet, nincs is rá semmi oka, csak a fura agya és felzaklatott lelkivilága. Azonban, manapság úgy érzi, leülepedett benne a dolog annyira, hogy értelmesen nyilatkozzon, azonban semmi visszhangja nincs, nem indult el olyan láncolat, amelyet kellemetlenül fogadna és ezért valahol hálás. Mégsem azért indul el, hogy köszönetet mondjon, vagy bármi más miatt keresse fel, ő sem tette, így a dolog ennyiben maradt, annyiban, amire aznap éjjel jutott. Hogy ez semmi, mintha meg sem történt volna, lapozni kell és nem újra meg újra belesüppedni. Mindjárt visszafordul és fut még egy kört komolyan, ha megint elmennek erre a gondolatai, de kissé sajgó tagjainak egyelőre ez elég is volt, holnap bizonyára így is meg kell küzdenie majd az izomlázzal. Egyelőre? Ez a folyosó is olyan, mint a többi és kezdi idegelni. Hirtelen azt sem tudja, merre kanyarodjon majd, ahol a cél sejti és morog is egy sort. Ő tuti, hogy beleékelődik az alaprajzba egyszer és megpusztul, mielőtt kijutna. A hirtelen felbukkanó kanapéra veti le magát és dől hátra, nagy késztetést érezve, hogy mint valami főúr, rágyújtson, de csak az öngyújtó babrálásáig jut, mert hát, mint minden rendes folyosót, más is használja. És a tilosban bagzó prefektus nem menő látvány, sokaknak. Így marad, hogy mint valami hülyegyeerek, kattog a zippo az ujjai között és elbámul az érkező irányába. Már épp futna tekintete másfele, sőt, át is siklik a páncélra a távolban, amikor mégis visszafordul a feje felé, szinte már fájdalmas gyorsasággal. Hogy is van az, hogy amire gondolnak, azt be lehet vonzani? Mert most így érzi magát, meg, hogy az előbbi magabiztossága ellenére, a közeledő, nagyon is ismerős sziluett láttán nyel egyet. Késő felkelni és úgy tenni, mint aki semmit sem látott és épp siet, nem? De? Fene. Csak normálisan, lazán, Helvey. Csak épp nem megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Olyan nagyon örültem neki, amikor kiderült, hogy olyan, mint én, mosolyogtam, és lelkes voltam, és akartam, hogy tudja. Azonnal akartam. És igen, itt az akartam a jó szó, mert engem ez az egész fellelkesít. Engem ez az egész boldoggá tesz. Én ezt élvezem. És mivel nem találkoztam még olyannal, aki hozzám fogható volna, nem tudom elképzelni, hogy van ember, aki nem lelkes. Aki nem élvezi az átváltozás utáni csodát, az érzékszervei ilyen fokú aktiválódását, aki nem szereti ezt az egészet. Persze mondták, hogy nem mindenki úgy gondol erre, ahogy én, hogy vannak, akik ezt nem találják jó dolognak, akik nem találták meg ennek a szépségét, de azt nem tették hozzá, hogy az emberek többnyire nem lelkesek a ténytől, hogy vérfarkassá válnak. Pedig ez a nagy helyzet. Az emberek többnyire nem lelkesek ettől,  és ezt nekem még meg kell tanulnom.
Bólogatok párat az Igézőre, de nem mondok semmi mást, mert nem is az lenne a lényeg, hogy mit ír az újság, meg, hogy mit csinálok én egy átlagos – átlagos, és nem egy varázsiskola és környéke által karanténba zárt, tanulmányi tevékenységek űzésével töltött – napon. Aztán, mert más nincs, meg kell törni a mély filozofálást, és máris ott a megoldás: Vérfarkasok vagyunk. Szinte hallom is, ahogy átfordulnak még egyet a kerekek, kattannak, összeillenek, az információ és szómorzsák eggyé lesznek, és a végén ott van a tény, hogy kattannak egy akkorát hogy abból szinte kihallatszik az az egy szó, az az egy, ami összeköt minket.
- Azért akkor mégsem volt annyira szar a poén.
Állapítom meg abból, hogy amikor leesik neki, nevetni kezd. Tudom, hogy ezen, tudom, hogy azért, mert vicces, mert így, ennek tudatában a valós értelme a „farkasszem”-nek igen is vicces. Ironikus és vicces. Előreveszem a hajzuhatagom, a göndör, fehér tincseket piszkálom, amíg kineveti magát, mert hát ez olyan dolog, amit az ember nem tud kiszámítani, mindenki más hosszúságig nevet egy-egy viccen. Nekem, ha betalál, képes vagyok órákig is szakadni, olyan hosszan, hogy már mindenem fáj.
- Miért olyan hihetetlen?
Húzom össze a szemöldökömet gyanúsan, mert nem értem, szerintem rajtam jobban is látszik a dolog, hogy mi vagyok, mint rajta. Egyszerűen olyan vagyok, amilyen, és még rá is erősítek erre a farkas dologra. Igen, kicsit különbözünk, tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

A vizsgaidőszakban mindig az a legjobb, hogy lefoglalja az agyadat, akár akarod, akár nem. Bár nem vittem túlzásban most sem a tanulást, de azért oda kellett tennem magamat, mert itt a cuki mosolyom nem volt elég, hogy átengedjenek, mint majdnem egész életemben. Itt keményen belekérdeztek az anyagba, ha éppen olyanjuk volt a tanároknak, én meg - elég nagy túlzással - de vért izzadtam. Ez akkor még helytálló is lett volna, ha legalább még töröm a magyart, ám egy ideje itt vagyok, hallom, ahogy beszélgetnek körülöttem, a magyarórák is sokat segítettek, szóval már értek is magyarul és beszélem is a nyelvet, így az, hogy nem értem, amit mondanak nekem, aligha lehetett kibúvó pár vizsga alól. A problémát mégis sikeresen abszolváltam, a baglyot elküldtem anyáméknak, hogy minden jó, átmentem azokból is, amiktől mondjuk tartottam, az egyetemen is minden oké, ott is sima-liba volt minden. Az információk tömkelege mégis zsibong az agyamban, néha azt sem tudom hol vagyok, csak feleszmélek, hogy ismét rossz folyosóra fordultam és vergődhetek vissza az eredeti folyosóra, ami nekem kell.
Hálás vagyok, még mindig, amiért az agyam le volt és van is foglalva, mert így nem kell felesleges dolgokon gondolkodnom, amik csak lehúznak. A DÖK halad és hasít, mindenki odateszi magát, a következő ötlet már ki is pattant a tagok fejéből, én meg, mint jó vezető, szabad kezet adtam mindenkinek, hogy cselekedjék meg, amit szeretnének, amit elképzeltek. Engem egyelőre hagyjanak lógva, majd ha kialudtam magam, akkor beszélhetünk mindenről és áldásomat is adom az elképzelésekre, de addig csak ötleteljenek, én meg nyitott szemmel, alvás közben hallgatom őket. Főleg egy embert. Aki valószínűleg kerül, direkt nem néz rám, sokkal halkabb a megbeszéléseken, mint ahogy megszoktam, de talán ez nem is baj. Nem várom el, hogy harsány legyen, hogy csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna, mégis ez történik. Mert ő is, és én is figyelmen kívül hagyjuk a másikat, nem találkozunk a kötelezőkön kívül, talán a folyosókon is direkt nem futunk össze? Nem tudom, részemről ez ugyanúgy működik, ahogy eddig tette, de ő másképpen működik, én pedig ezt kihasználtam. Borzalmas, tudom én, de mit tehettem volna? Elsodort magával a tudat, hogy felfedte magát előttem és nem vágyik másra, mint én egész életemben; attól elvonatkoztatva szeressék, ami valójában. Ugyanarra vágyunk, pár pillanat erejéig még a fájdalmát is képes voltam elvenni, amiért hálás volt, hogy aztán - mert biztos vagyok benne - utáljon, megvessen, és haragudjon rám. Mindhármat megérdemlem, talán még többet is, még akkor is, ha képtelen voltam kihasználni a helyzetet a végsőkig. Pedig megtettem volna, szívesen megtettem volna. Ám mégsem sikerült, mert... ő más.
És csak emlegetni kell, mert ahogy befordulok a folyosón pillantom meg, ahogy mint valami báró terpeszkedik a kanapén. Halvány mosollyal ajkaimon intek neki, majd sétálok is tovább, hogy végül a kanyar előtt pár méterrel torpanjak meg. Nem mehetek el csak így. Hiába mondtam el akkor is párszor, nem volt tudatánál, nem is biztos, hogy értette, mit mondok neki. Megtorpanok, kezeimet zsebem mélyére süllyesztem, fejemet előre biccentem, így tincseim előre hullanak arcomba. A mosoly, amivel intettem neki, már sehol nincs, úgy tűnt el, ahogy a jókedvem is, ami nem is volt jelen igazán. Mert eljött az a találkozás, amit egyikünk sem akart, mégis megtörténik, mert nem menekülhetünk magunk elől örökké, bármennyire is az lenne a legegyszerűbb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

És akkor tökre jogos a kérdés, hogy az eddigi nyugalmas semmi hogyan váltott át mozgalmas akármibe. Mert már lassan ott van, hogy nem az a gondja, hogy elfoglalt, hanem, hogy amellett annyi dolog van, amire figyelnie kell, illik, hogy megszeppen szinte. Mert tökre úgy tűnik, hogy közvetlen és mégse az, mert még mindig nagyon jól elfoglalja magát egymaga és csendben, csak a csend manapság ritkábban sikerül, mint hiszi. Pedig, az könnyen jön, nem? Nem egyszer hallotta már fél füllel, hogy panaszkodnak az unalomra, tessék, neki meg szinte pont abból nem jut. Nagy levegőt vesz, kiengedi. Ez ilyen, valamiért egy kis mágnes, ami bevonzza a történéseket, dolgokat, még ha néha nem jók vagy épp kellemetlenül érzi magát, mert szokatlan. Előbb vagy utóbb tanul, megszokja, csak neki idő kell, időt kér mindenkitől némán. Vagy megkapja, vagy elkönyvelik furának, ez van.
És most pillanatok alatt eléri valaki, hogy az agya megint csak körülötte forogjon. Pedig, nincs mágia, nincs az, amiről magyarázott, mert csak jön, nem is számol vele, ő sem érzi. De azt igen, hogy megint feltelik elméje az emlékekkel, azokkal, amik történtek, kissé még talán ajkai is bizseregnek, mintha három másodperccel ezelőtt csókolta volna nem, nem pedig isten tudja mikor, mert nem is számolta. Igen, lehet kicsit látványos volt, hogy elvonult és másképp viselkedett és talán ez a többieknek fel sem tűnt, talán neki sem teljesen, de kicsit szégyelli magát. Mint valami gátlásos, lelkis fruska, aki nem tudja kezelni normálisan, amit lehet, hogy kellene. Mert hát, semmi olyan nem volt pár csókon és már-már iszonyatos közelségen kívül. És mégis volt, mert ha ő nem áll le, akkor simán belefut az egészbe, odaadja magát bármire és nem tudja, ha most elkezdené, megállna-e ismét és ő tiltakozna-e, és azt sem érti, hogy jut ilyen hirtelen az eszébe. Mert hülyeség, mert minek. Ki kell söpörnie a fura és hirtelen feltörő gondolatokat, mert közelít és nem, nem biztos, hogy egyáltalán rá is néz, vagy hozzá is szól, de nem nézhet ki úgy, mint amennyire rakás szerencsétlenségnek érzi magát jelenleg. Szinte szorongatja azt a gyújtót, amit eddig könnyedén pörgetett ujjai között. Hogy elég, mondja magának, és szedje már össze magát. Hogy mi is ez? Miért is van ez? Nem érti. Ő nem akar ilyen lenni. Valaki segítsen rajta...
Összerezzen, ahogy megemeli a kezét és int neki, mint aki most ébredt, úgy mered rá. A mosolyra, amely természetes és semmit mondó, de főleg arra, hogy már megy is. Hogy ennyi, neki bizonyára nincsenek kételyei, kérdései. Benne nincs semmi, ahogy jól számolta ki. És ez valahogy helyre billenti, de nem tudja, ennek örülnie kell vagy épp fájjon. Nem tudja, mit akar tőle, az a nagy helyzet.
- Hello, Mihail – kissé nehezen, halkan jön ki belőle, elfelejt úgy inteni, ahogy akár ő, csak ül tovább, kicsit előre is dől, amint távozik. Ennyi volt, és fúj egyet, mert ő reagálta túl, pánikolt be egy pillantásról. Verné a fejét a falba megint, hogy ennyire szerencsétlen. Mikor lesz már könnyebb? Mert nem most, ugyanis megáll. Megáll és fejét lehajtva mintha várna valamire. Bambán pillant rá, akaratlanul emelkedik fel a kanapéról és örül, hogy nem jön most más erre. Odalépkedne, de csak annyi sikerül, hogy a folyosó közepére sétál és bámulja a hátát, azt, amibe belekapaszkodott akkor. Nyel egy újabbat, mert mondhatna már valamit, de nem teszi és ha ő sem fog, tovább megy, lelki szemei előtt már távozni látja, majd eltűnni. És lehet, az lenne jó, a legjobb. De végül csak kiböki.
- Ne haragudj, hogy nem voltam tegnap a gyűlésen. A... vizsgámra készültem, meg ilyenek – és hazudik, pedig megígérte, hogy nem teszi. Nem, nem ő ígérte, hanem a kába valaki, aki valahol mocorog benne és válaszokat követel. Bármit. Hogy aztán ő is lehajtsa a fejét és megdörzsölje az orrnyergét. Nem ezt akarta mondani, de az okos szavai most elhagyták. És fogalma sincs, ha egyáltalán reagál rá a másik, mit tesz. Sosem látott zavarral áll szemben és tehetetlen. Segíts.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Csak elsétálni. Nem foglalkozni azzal, hogy ahogy meglátom, agyamat rögtön megrohamozzák az emlékek. Ajkának érintése, miközben többet és többet követel tőlem. Puha érintései, amik mindegyre határozottabbak, amik mindent el akarnak venni tőlem, még azt is, amit adni sem tudnék. Testének melege, ahogy hozzám simul, pedig már ki tudja mióta csak emberként állok előtte, nem vélaként. Illata, amely körbelengett minket, legalábbis az én lényemet biztosan. Beleitta magát tüdőmbe és utána még biztos voltam benne, hogy napokig éreztem. Mindent. És ahogy most meglátom, a képek automatikusan állnak neki pörögni agyamban, mert minden apró, halk sóhajra ugyanúgy emlékszem, mint arra, ahogy határozottan és mindennemű félelem nélkül tépte le magáról szinte a pólót, hogy láttatni engedje azt, ami ő valójában. Teljes valójában. Mert ez ez egy nagy lépés volt, mikor mindössze arra kértem meg, hogy ne hazudjon nekem. Nem tette, valóban, de egy ilyen titkot felfedni egy másik ember előtt, aligha lehet könnyű. Mágiával talán, ámbár ha a mágia elmúlik és leesik mégis mit tettél, vajon milyen érzés lehet?
Szemeimet összeszorítom, ahogy a kérdés megfogalmazódik bennem. A bűntudat savként marja agyamat és minden tagomat, ahogy beékelődik minden sejtembe, és el sem mozdul onnan. Ne is mozduljon. Igaza van. Feltéptem a sebeket, amikor azt ígértem, hogy eltüntetem a fájdalmat, amit okoznak. Ehelyett mit tettem? Feltéptem őket, elmélyítettem őket, amennyire csak megengedhettem magamnak, majd a felismeréssel vegyes önutálattal hagytam ott a srácot, és menekültem el onnan, hogy ne kelljen szembe néznem azzal, amit tettem. Pedig én csak segíteni akartam. Őszintén segíteni, de a kérdés, amely most megfogalmazódott bennem, marja mindenemet és nem ereszt el, egy pillanatra sem. Fejem egy pillanatra tisztul ki, miközben megtorpanok, ahogy halk és bátortalan köszönése csapja meg fülemet. Belián hangján hallani a nevemet, valami furcsa érzéssel tölti meg testemet és agyamat egyaránt a bűntudat mellett. Nem tudom mi. Nem akarom tudni, hogy mi. Csak állok, fejemet előre biccentem, a kanapé nyikorgásából tudom kikövetkeztetni, hogy valószínűleg megmozdult, talán fel is állt. Az utóbbi bejön, mert amikor ismét megszólal már mögöttem van pár méterrel. Hátam mögött áll, nekem pedig azonnal meg van az ingerenciám arra, hogy megforduljak, ismét a falnak passzírozzam siralmas lelkét, és most ne eresszem, amíg azért nem könyörög, hogy kegyelmezzek neki. De nem teszem. Nem mozdulok, csak hallgatom, amit mondd. Ajkaimon gonoszkás vigyor terül el, fejemet hátravetem, mikor befejezi, halkan kuncogok fel. Az elmém nem borult meg, ép vagyok esküszöm, de nem megkértem, hogy ne hazudjon nekem? Erre tessék, kezdjük az egészet elölről. Fejemet előre biccentem, majd vállam felett, komor arccal pillantok hátra rá.
- Megkértelek, hogy ne hazudj nekem - fordulok felé végül teljes testemmel, de megtartva a távolságot. Pedig nem akarom. Ölelni akarom, csókolni, hogy ne haragudjon rám, amiért ezt tettem vele, nem volt szándékos, csak bocsásson meg. De nem teszem. Mert nem tehetem meg, egyszerűen nincs jogom hozzá, bármennyire vágyom azt az érintést, amit akkor, a Tanulószobában kaptam tőle. Ami elhitette velem, hogy engem is lehet szeretni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Menj el. Menj. Az, hogy ezt most magának, vagy a másiknak mantrázza, nem tudni. Csak felbukkan benne, mint akkor a nem-ek, az akkori tiltakozás, halkan és óvatosan, de határozottan kérve. Mert nem tudja, hogy kellene-e egyáltalán erről bármit is beszélni, hogy fel kellene-e hozni újra és újra, mert míg az élmény jó volt, a bizsergés és az érzések jók voltak, utána már határozottan nem. Hogy amint kiürült, üresség volt a helyén, míg kijózanodott és felfogta a valóságot. Üresség, amely tud marni és amely emlékeztette, emlékezésre kényszerítette. Mert nem kell fojtó vágynak lenni, vagy beteljesületlen szerelemnek ahhoz, hogy az üresség fájjon, hogy egyszer ő már mindent kiszaggatott onnan, kigyomlált és találkozott vele. Hogy kicsit visszavitte a kezdőkörre, amikor rájött, az addigiaknak vége és fogalma sincs, hogyan tovább. Pontosan erre emlékeztette és ijesztette meg, hogy milyen és mennyire rossz volt. Hogy betömni próbálta bármivel, de sosem telt meg, hogy a hiány olyan dolog, amit ezen érzések mellett nem akart újra. Mert mindig érzett, mindig jobban figyelt ezekre, ő ilyen típus, de a hirtelen és erőszakos rántás, amellyel ebbe a világba érkezett, nem volt jó kísérő. Nem esett neki jól, és az, hogy ezt felelevenítette benne, jobban fájt, mintha soha, egy pillanatra se vett volna el semmit. Mert tette volna azt, pacsiztak volna le és jó éjszakát. Ehelyett bámulta a plafont, marta magát és próbálta kimosni, lemosni magáról az egészet.
És egészen eddig a pontig azt hitte, sikerült is. És tudatában sincs ennek, mert nem beszélt róla, ennyire nem mélyedtek bele abba, csak a külsőt mutatta és egy megnevezést, ami illik rá. Bár ne tett volna semmit, és a harag, amely emiatt felgyűlt, benne van. Nem szereti, nem szereti a negatív dolgokat, egyszerűen ő is az, és taszítja, az életről viszi le, amely már olyan jól ment neki. Amelyet már ő is elismert, hogy tökre más, könnyedebb, kevesebb a teher. Hogy mennyire kevés emberrel kell hadakoznia, mennyire jó, ha tud beszélni, vagy csak leülni és hallgatni, ha olyan napja van. És miközben feltépi magában a múltat, megint visszaesik, mintha semmi sem történt volna, lelke mégis közben követel, hogy valaki találja meg, hogy valaki megint érjen hozzá. Akár Ő. De nem teszi, közönyös ellépkedése azt mondja, ne várjon semmit, de mégis, meg akar szólalni. Idegen helyzet, ezerfelé kavargó gondolatai pedig nem segítik. Mit kellene mondani? Hogy jó volt, köszi az élményt? Vagy hogy most akkor hogyan állnak, hogyan nem? Ahogy azt az eddigi időszak mutatja, a nem felé hajlik. Mindegy is. Továbbra sem szerelmes, továbbra sincs semmiféle köd, csak egyszerűen értetlen és nagyon elviszi a gondolatait a másik, olyan irányba, amit nem tud kezelni. Mert más, más, mint az a nő, akit akkor, azon az éjjelen fel akart hajtani, más mint bármelyik ami valaha, valamilyen módon az életében volt. Más, mert nem is nő és mégis, ez a legkisebb probléma. És tényleg. Erre most jön rá.
Elteszi inkább a gyújtót, esetlen magyarázkodása után jobb ha semmi nincs a kezébe, amely kárt okozhat bármiben. Értetlenül ráncolódik a homlokra arra, ahogy felnevet az egészen, ez olyan most, mint valami pofon inkább. Oké, hogy nem veszi komolyan, hogy nem vesz semmit komolyan, de mégis, azért... azért nem ezt várta. El kell mennie, a komor arc is ebben segíti, hogy hagyja itt a francba, legyen ő is ilyen és kész, szarja le az egészet. Az lenne a legkönnyebb. Mégis marad, rápillant, de teljesen a tekintetébe nem mászik bele, azt kerüli. Mintha félne, mintha nem akarna megint belegabalyodni. Tiszta fejjel akar beszélni, nem lép közelebb. Még ne menj el.
- Megint nem hazudtam – ajakira mégis keserű mosoly ül ki, szemeit egy pillanatra lehunyja. A hideg rázza a szavakra, mert felbukik benne, hogy hogyan érezte magát akkor. Nem lehet. Nem. Egyszerűen nem.
- Tanultam, dolgoztam, máshol voltam. Máshol, mint te, tudom. Félig szándékos, félig nem. De nem tudtam mást tenni. Nem tudok – hangja elhalkul, szinte már azt mondja, ennyi elég is volt. Nem erőlteti, nem húzza, nem akar semmit. Csak kimondja. De mit is? Az jó kérdés. Maga sem érti, miért magyarázkodik neki, miközben feje tiszta és mégsem. Ez bonyolult, sóhajt is rá egy nagyot. Ebben van benne minden, nem a szavaiban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Ha barátok és ismerősök nélkül éled le az életedet, megtanulod értékelni azt, amikor valaki úgy néz rád, ahogy Belián tette velem a Tanulószobában. Megtépázott lelkemnek és magányomnak olyan volt ez, mintha átszakadt volna egy gát, amely évek óta ugyanolyan stabilan áll, senki és semmi nem tudja áttörni. Mert hiába tette ki életem nagy részét a mágiával való manipulálás, és így kaphattam ilyen nézéseket, talán még több is volt bennük, de egyik sem volt olyan őszinteséggel teli, mint amit Beliántól kaptam. Mert mindenki vágyott rám és akart, de a mágiámnak köszönhetően, nem annak, amit adni tudok nekik. Nem magam miatt akartak, míg ő ki is mondta, hogy tudja, úgy jön le az egész, de ő nem. Ő ismerni szeretne, és engem szeretne ismerni, nem azt, ami vagyok, mert emberi mivoltom igenis megkérdőjelezhető az ilyen cselekedetek után, még akkor is, ha amúgy sem az emberi fajhoz tartozom. Mert amit tettem vele az nem emberhez méltó, főleg nem olyanhoz, aki segíteni szeretne, aki elvenné a fájdalmat, amivel a másik küzd éjt nappallá téve. Nekem ez volt a célom, mégis olyan drasztikus fordulatot vett az egész, hogy mardos a bűntudat, égeti bőrömet és marja a sejtjeimet, ahogy minden porcikámat átjárja az őszinte bűntudat és megbánás. Ez rendben van, fájjon is, teljesen megérdemlem. Mindent megérdemlek, ami negatív, ami azt sugallja felém, hogy rossz dolgot tettem éppen vele, aki soha nem érdemelte volna meg. Mert hiába a segítséget nyújtó kéz, ha kitépi közben a tiédet.
És ezért nem tudok elmenni csak úgy. Ezért kuncogok fel halkan, mit sem sejtve, vagy talán törődve azzal, hogy lehet ez nagyobb pofon neki, mintha azt mondanám, hogy takarodjon innen és hagyjon békén, mert nekem ez semmit nem jelentett. Hazudnék, ezt mindketten tudjuk, mert igenis jelentett, még ha nem is olyan mélyen és tisztán, mint azt valaki hinné, de jelentett. Sok mindent, mindkettőnknek, amivel nem tudunk mit kezdeni, és én talán nem is akarnék, ám aligha kapok választást, ahogy a kérésem ellenére megint hazudik nekem. Kékjeim arcát fürkészik, miközben felé fordulok, óvatos mosollyal ajkaimon nézem végig, ahogy lehunyja szemeit, és a mosoly, amely megvillan arcán, egyáltalán nem tetszik. Olyan békés és nyugodt lehetne, de az a plusz, az a kis plusz mindent tönkretesz. Nekem köszönhető. Oldalra sandítok, majd azzal a lendülettel indulok el a fal felé, hogy hátamat neki vethessem, le nem véve acélkék tekintetemet róla, mert ha már meg kell beszélni, akkor csináljuk rendesen. Fejem előre bukik akaratlan, ahogy ismét beszélni kezd, és a szavai elérnek agyamba, ami lassan kezdi el feldolgozni az információkat, amiket kap. Szándékosan került engem. Tudjátok, azért, mert odatesszük, hogy félig az, félig meg nem, még nem lesz jobb a léleknek ezt hallani, akkor sem, ha megérdemlem, hogy fájjon. Tincseim ismét arcomba hullanak, és nagyjából egy időben vele engedek meg magamnak egy mély sóhajt, alsó ajkamra harapok rá. Szólásra nyitom számat, alsó ajkam megremeg, így inkább becsukom azt. Lassan pillantok fel rá, és ha elkapom tekintetét, akkor nem eresztem.
- Belián - lehelem nevét, hangom simogathatja a dobhártyákat, amelyek meghallják, még ha csak futólag is. Szándékosan kerültél. - Nem tudsz vagy nem akarsz? Végül is mit vársz tőlem? - szegezem neki a kérdést lágy hangon. Nincs benne számonkérés, nincs benne fenyegetés, egyszerű kérdés, amelynek hangsúlyából tökéletesen kivehető, hogy őszintén érdekel a válasz, és a kérdés is ugyanolyan őszinte. Nem tudom mit tehetnék, vagy mit vár tőlem egyáltalán, de ha elmondja, talán még enyhíthetek a mérhetetlen bűntudatomon. Mert igen. Még most is én vagyok előtérben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Emlékszik ám, minden pontra. Arra is, amit akkor mondott, mikor nem sodorta el annyira az egész, hogy nem volt képes összetett, értelmes mondatokat alkotni. Mert az igaz volt és talán igaz a mai napig is, hogy megismerné, hogy látni szeretné azt, aki hibázott és aki ott hagyta, hogy mi vitte erre, miért és aki azt mondta, egyedül van. Azt felelte rá, nem kell egyedül lennie, ő mégis azt választotta és választja talán most is. Jogos a kérdés, ezek után neki kellene-e bármit is tennie, mondania? Egyáltalán, lenne értelme annak, hogy bármit is akarna mondani? Nem tudja. Valahol a sértett fél elutasítja, de ő az az ember, aki nem akar haragot táplálni, mert nem tört az életébe, annyira át sem verte és nem is tud olyanról, hogy ártott volna valakinek, valakiknek annyira, hogy megérdemelné. Sok mindent nem tud, rájön, hogy semmit sem nagyon, ő kiterítette mindenét, ami van, minden, ami önmaga. Mert ezen kívül nincs más, nincs mély és sötét múlt, nincs szövevényes kapcsolatháló, nincs semmi, csak a farkas, aki előbújt és megmutatta magát, holott nem kellett volna, sosem engedte neki. Csak az erdő magányában enged neki szabadságot, úgy börtönzi be minden más alkalommal, ahogy saját magát tette a csendbe és magányba hosszú évekig. Mert ha neki sem jó, annak se legyen, értitek. Mintha direkt és igazából mégis, csupa véletlen minden. Az nem, hogy akkor ott volt, ott akart lenni, hogy a kis „kihallgatás” után maradt és igazándiból ott lépett a csapdába. Nem, nem várta azt, nem várt semmit. Mégis kapott, majd el is vette. Hullámzó gondolatok, nem is érti őket, miért vannak ennyire felkorbácsolva. Nem kellene, mert nem. Volt a mágia által létrehozott valami, amelyből kialakult az, hogy beszéltek, hogy együtt dolgoztak, hogy az elején segítette valamiben, amit nem értett és amit amúgy egy szempillantás alatt dobott el, mintha csak álca lett volna. Egy újabb pókháló? Vajon már akkor is akart valamit, vagy tényleg minden a véletlen és a játék? Egy biztos, válaszokat szeretne, mert nem követelőzik, nem tud, hogy nyugodtabban léphessen akármerre. Tovább. Nem segített rá, hogy valami a házuk tornyában nem kerek, hogy valami rányomja mindenkire a bélyeget és minden csak sötétebb tőle és ridegebb. Hogy ez se tett jót az idegeinek, de a mostan, a mostani történések emellett már talán jobban kiélesednek. Ne haragudj, de muszáj. Valahogy le kell rendezni, ha fáj, ha nem, mert továbbra sem tudja, mit érez a másik. Csak amit lát.
Követi a tekintetével, ahogy moccan és a falhoz vándorolva dől neki. Mintha támasz kellene az egész miatt, vagy csak megszokás, fene se tudja, hogyan szokás az ilyet tárgyalni. Nincs tapasztalata, ő azt is elhinné, ha törökülés lenne erre a legjobb, azonban nem moccan, továbbra is ott ácsorog és vár a csodára, amely nem akar jönni. Pedig jöhetne. Már el is engedné a dolgot, majdnem kicsúszik belőle egy „hagyjuk” és egy köszönés és indulna. De az se könnyebb, ahogy a másik tesz. Mintha elgondolkodna, szégyellné magát? Kissé oldalra billen a feje, kérdőn pillant felé, így kaphatja el a tekintetét. Így fúrja bele magát megint és ő akaratlanul rezdül össze erre. Most ne. Most ne vegye elő, engedje meg neki, hogy józanul gondolkodjon. Csak ennyit, utána meg... meg vagy elmenekül az egész elől, vagy, ha végre valami választ kap, már biztosabban dönt. A saját nyelvét harapja, a saját nevét hallja és beleborzong. Ne, ne kezd. Ne kapj el még.
- Mindkettő – feleli őszintén, majd szinte meglepi a kérdés. Mit vár tőle. Mintha úgy szegezné neki a dolgot, hogy oldja is meg, ha már felhozta, kész válaszokat. Mintha csak... nem érdekelné, csak legyenek túl rajta. Kihúzza magát, mint aki most kapna erőre, de ugyanolyan tanácstalan, mint eddig. Többször nyílik ajka szólásra, de többször be is zárja azt, mire elkapja a fonalat.
- Nem vártam semmit, tudod? Se választ, se cselekedetet. Aztán jössz, jöttél és most szeretnék. Mert... lehet neked totál megszokott, hogy ezek történnek veled, de nekem... nekem nem. Összezavar, és nem az, mert tudom és emlékszem arra, amiket mondtál, hogy hogyan hat és bla, bla bla – megered a nyelve, de hangja bátortalan, mintha tini lenne, aki most tanulja. Lélekben az is, tanul is. Nem lép nagyon közelebb, csak a tipikus, beszéld közbeni lépés sikerül, hogy ne kelljen hangosnak lenni.
- Szóval nem tudom. Végét, elejét, pontot, hogy ne legyen kellemetlen. Mert nem vagyok naiv fruska, aki arra vár, hogy na, enyém és kész, csak... nem akarok folyton ezen gondolkodni, hogy... hogy nem tudom. Én tényleg meg akartam ismeri azt, aki a maszk mögött van, de neked muszáj bebújni a mágia mögé, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel ellöksz. Vagy mit művelsz. Én nem hazudtam, de nem tudom, hogy fordítva... hogy fordítva mennyire. Úr isten, mekkora szerencsétlenül hangzok magamnak is – utóbbit már csak magának morogja és a plafonra szegezi a tekintetét. Elég ebből. Kimondta, még ha hülyeség is az egész. Lesz, ami lesz. Más nem elküldi a francba és az is egy válasz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Hát ez nagyon aranyosan hangzik - vallom be őszintén, kicsit talán nagymamás hangon, ahogy halványan mosolyogva egy kissé oldalra döntöm a fejem. Megnyugtató, csendes. Igen, valóban az, ahogy ő mondja. Nagyokat bólogatok, hogy kifejezzem egyetértésem. Egyúttal nagyon irigykedem rá a gyerekkora miatt, ami az eddigiek alapján konkrétan meseszerűen hangzott. Mintha ő maga is egy könyvből lépett volna ki, s kelt volna életre. Olyan hihetetlen, hogy most ő az egyik könyvtárosunk. Ráadásul valahonnan Ázsiából fújta őt el idáig a szél. Na, ezt se kérdeztem még meg tőle, hogy végül hogyan kötött ki kishazánkban. Talán majd egyszer. - És miket szerettél olvasni akkoriban? - teszem fel neki az ártatlan kérdést.
Remélem tényleg szívesen beszélget velem, és nem csak az idejét rabolom. Kedvesen és készségesen hallgat végig, de sosem tudom, hogy vajon mindenkivel ilyen-e, vagy van valami különleges kapcsolat köztünk. Szeretek hinni az ilyenekben. Mármint jólesne, ha úgymond elismerné a tudásomat, meg a könyvek iránti rajongásomat, ilyenek. Szeretem lenyűgözni a nálam idősebbeket, és mindig jólesik, ha hallok tőlük valami tanácsot, vagy épp dicséretet. Fogalmam sincs, hogy Jongi hány éves lehet, mert még sosem mertem őt megkérdezni. De ha annyi, mint a tesóim, akkor őt is a fogadott családtagomnak tekinteném. Olyan jó lenne...
- Ismered? Honnan? - kapom fel a fejem idegesen a cikkről, amint kiejti az átkozott nevét. Nem gondoltam volna, hogy megfordult körülötte, főleg mert a könyvtár az egyik utolsó olyan hely, amit meglátogatna az a féleszű. Mondjuk tudom róla, hogy titokban állítólag romantikus ponyvaregényeket olvas, azért is adta oda a kedvencét, de ki tudja, hogy milyen hazugságokat hordott még nekem össze csak azért, hogy megkapjon. Viszont mi van, ha itt is a nyomomban van, ha őt is bántani akarta? - Hát... nem hagy békén - harapom el a számat, majd zavartan kezdek totyogni mellette. Nem szeretném a szaftos részleteket is az orra alá dörgölni, de valószínűleg bővebb kifejtésre szorul a téma, ha már felhoztam, mert ennyiből nem érti meg. Visszarogyok a helyemre, ugyanakkor látom rajta, hogy gondterheltté válik, amitől magam is kellemetlenül kezdem érezni.
- Mindenfélét - suttogom reszketve, falfehéren. - De nem akarom őt beárulni. Jaj, Jongi... Ez olyan nehéz - sóhajtok egy hatalmasat, immár könnyes szemmel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Elmosolyodom, ahogy aranyosnak titulál. Régebben zavartak az ilyen megjegyzések, de rájöttem, hogy nem gáz, ha valaki aranyos, vagy cuki. Ezek pozitív jelzők, és valóban, egész biztos, hogy aranyos kis srác voltam.
- Mindent - felelem könnyedén, mert tényleg nem voltam válogatós, ha azt is mondták, hogy valami nem nekem való, akkor is elolvastam. Muszáj volt, ha már festeni nem engedtek, legalább a könyvekhez menekülhettem. Azt pedig sosem tiltották, bár furcsállták, hogy ennyire szeretem, de könyvesbolt tulajként nem mondhattak nemet az olvasásra. Talán ez a kis beszélgetés segít neki hogy egy kicsit megnyíljon, és el is kezd beszélni, még ha nem is úgy, mint várnám.
Kikeressük az edictumot, és a rövid kis cikket elolvasva rossz érzésem támad. A karácsonyi bált említi az meg nem volt most... én már többször találkoztam azóta Theonnal. A kérdésére elhúzom a számat. Mit kéne erre válaszolnom?
- Ühüm... - bólintok végül, aztán arra jutok, hogy jobb ha nem titkolózom túl sokat, mert előbb utóbb úgyis megtudná, akkor pedig biztos, hogy megharagudna.
- Futólag ismerem... elvittem pizzázni Valentin-napon - a többit meg inkább nem mesélem el. Bár ha ismeri Theont könnyedén összerakhatja a képet. Nekem is van sejtésem, hogy mit akarhat tőle a szőke rellonos, de azt nem értem, hogy miért próbálkozik, ha Beni, nem akarja. Az pedig, hogy ez a fiú most itt reszket, minden csak jó nem.
- Ne áruld be. Vedd úgy, hogy nem dolgozom itt. Csak... vagyok valaki, aki meghallgat - próbálom megnyugtatni, mert úgy látszik, attól is tart, hogy bajba keveri Theont. Na de... én biztos nem fogok a nyakára járni, és megbüntetni, elvégre nem vagyok hülye, simán ki is rakhatnak a suliból, ha Theon úgy dönt... Ahogy pedig könnyek jelennek meg Beni szemében már nem is tudom, hogy mi lenne a helyes. Legszívesebben megölelném, hogy megnyugtassam, nincs semmi baj, de vajon elhiszi-e nekem.
- Elmondhatod, de ha nem az se baj. Viszont ha valami olyat csinál, ami neked rossz, az nem oké. Ugye tudod? - mondom végül, némi gondolkodás után a jobb vállára téve a bal kezem. Vigasztalásnak szánom a gyengéd szorítást, remélem ezt ő is érzi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Alig itták ki a kis fiolákat, máris kezd látszódni a hatás. Míg Beninek inkább külső elváltozások jelennek meg, addig Zsomboron a belső kezd el rohadni - mint általában.
- Tudod ha veszel egy köpönyeget, még el is hinném, hogy ő vagy. Vagyvagy az a másik. Tudod, aki abban a filmben volt, amiben a főgonosz úgy nézett ki, mint Trump és akkor mentek az időben és jajj nekünk is kéne, adnék egy jó kis huszadik század elejét... neked melyik a kedvenced? - tette fel a kérdést, de mielőtt a másik megszólalhatott volna, már folytatta is. - Nem is fontos. Csak menjünk valahova. Úgy most. Például vehetnénk alkoholt, már senki nem kérdezné vagy-e tizennyolc, és lehetne, hogy még a tanárok is tisztelettel szólnának hozzád. Jajj kezd fájni a szám - kezdte el érezni a kellemetlen mellékhatását a dolognak. Az még semmi, hogy sokat beszél, amit alapjáraton nem szokott, de hogy még emiatt elkezdjen fájni az állkapcsa is... látszik, hogy nem volt hozzászokva.
- Menjünk le a konyhába, a manók biztos összedobnak valami ételt neked a múltszázadból, mondjuk egy jó kis... várjuk honnan származol? Mármint nem te, hanem Merlin. Anglia? Jajj anglia most olyan szép. Még sose voltam, de nagyon mennék - és ez így folytatódott tovább megállás nélkül. Azt felfogta, hogy Beni mit mondott neki, mégsem tudta miért is poénkodik. Még az ő elméje sem dolgozta fel a tényt, hogy a szokásosnál sokkal többet beszél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Tanítás, kutatás, gyógyítás és most még a szerelem is mindezek tetejébe? Na azt már nem! Azt hiszem kicsit túl sok lenne ez egyszerre. Ebben az új tanévben kicsit lazábbra veszem a gyeplőt. Nem tartom olyan szorosan, mert azt hiszem beleroppanok. Porcelánbaba kinézetem ellenére erősnek tartom magam, de mindennek van épeszű határa. A vizsgákat az előző év végén már pont emiatt nem tartottam meg egyik évfolyamban sem. Csupán az órai jelenlét és a dolgozatok jegyeire zártam a diákokat. Nem okozott ez semmi fennakadást. A kutatásom még mindig az anyag és adatgyűjtés fázisában van, s mivel még az özveggyel nem sikerült megbeszélnem a verseskötet helyzete is a levegőben lóg. Mindent a maga idejében! Pár hónap ide vagy oda nem számít. Főleg, hogy a napló évek óta porosodott abban a raktárban ott a Könyvtár mögött. Tanítás nem lévén mára plusz éjszakai műszakot vállaltam a Gyengélkedőn. Van időm és nincs dolgom. Legalábbis, ha innen nézzük nincs. Lex az orvosi szoba ablakában heverészik. Mostanában le szoktam hozni magammal. Kicsit ebben is renitenskedem. Egy macska nem megszokott az ilyen helyeken. Viszont rávetettem egy erős fertőtlenítő és allergiagátló bűbájt. Tiszta az én kedves Alekszejem, mint a frissen hullott hó. Így már nyugodt lélekkel mondhatom nincs ok vele kapcsolatban aggodalomra. Sőt, néha még terápiás, nyugtató, vérnyomás, fájdalom és ijedség csökkentőként is remekül teljesít. A nap fénye melegíti a bundáját míg le nem bukik a horizont mögé, hogy azután a csendesnek ígérkező este sötétsége fesse homályos szürkére a szőrét. Az asztalomnál ülök és egy kicsit olvasgatok. A könyvem a köveket taglalja erejük szerint. A gránát van soron. Szépséges vörös színkavalkád és megannyi nagyszerű energia. A képek és a szócikkek magukért beszélnek: ..."A pirop színe mint a vér. Sötét vörös, néha már-már feketébe hajló. Belső tüzében barnás, narancsos árnyalatokkal hívogat. Ereje sokrétű. Segíti a vér oxigén felvételét, erősíti a szívet, regenerálja az immunrendszert. Színe veszély esetén megváltozik. Az almandin színe bíbor. Lilásvörös, enyhén kékes és rózsaszínes árnyalatokkal tüzében. Már nem olyan szorosan kötődik a gyökér csakrához, mint az előbb említett pirop vagy más néven Cseh gránát. Ő már a korona csakrához is húz, ezért egyszerre serkenti a testet és a szellemet"... Olvasom átszellemülten és szinte megelevenednek előttem a leírt szavak. Számomra a piropok hatalma vöröses sugarakkal tarkított, pulzáló fényburok megjelenésével mutatkozik meg. Míg az almandinok egy lágyan hullámzó aurát engednek látnom. De ez a sor még igen hosszú, ahogyan a gránátok is még rengeteg fajtában jelennek meg, mint a zöld grosszulár más néven egres gránát, a fahéj szín hesszonit, vagy a rózsás vörös rodolit. Egészen magával ragad az olvasott sorokból sugárzó melegség. Szeretem ezt a nemeskő csoportot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Két hete. Két hete valami nagyon nincs rendben velem.
A gyengélkedőre teljes rémületben és pánikban igyekeztem a gyengélkedőre. Volt ugyanis némi problémám, amit azért nem bíztam volna a véletlenre. Erősen fáradékonynak és fásultnak éreztem magam, a hangulatom össze-vissza ingadozott, és bizonyos részletek az életemből ki is maradtak.
Lehet, a vizsga okozta stresszhelyzet miatt van ez így, de jobb félni, mint megijedni. Már nem vagyok ártatlan virágszál, és számtalan ilyen váratlan bébigondos sztorit hallottam már a suliban ahhoz, hogy tudjam, ez minden, csak nem játék. Nem álltam rá készen, hogy egyedül felneveljem egy ex rajtam hagyott nyomát, és magamban fohászkodtam Merlinhez, hogy legyen itt valaki még.
- Elnézést! Még jöhetek ugye? Beleférek a műszakba? – nagy kő esett le szívemről, amikor megláttam, hogy valami gyógyító-féle még itt tartózkodott. Sose árt, ha van, kire bízza magát az ember.
A nőci valamit nagyban olvasott, csak reméltem, hogy nem ijesztettem meg, és nem valami fontos munkában zavarta meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem direkt teszi, ez a „varázsa”. Nem akarta elrontani és lelombozni a másikat, akaratlanul, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik benne, annyira ritka és furcsa ez a jelenet, hogy nem épp használható, vagy épp racionális gondolkodású. Valljuk be, ritkán találkozik bárkivel arról az oldalról, amelybe ragadt és amely igazából felelős azért, amilyen. Mert ha nem lett volna a saját kavarca a fejében, talán ő is könnyedén adná, adta volna át magát az érzésnek és dőlt volna bele a pillanat kardjába önként, csak hogy élvezhesse. De nem, ehelyett, szegény lány, kifogta talán a legrosszabb választást, amit ebben a helyzetben, ettől a ténytől várni lehetett. Ő nem az az ember, aki könnyedén fogja fel és éli, minden pillanatában totál lángon ég, főleg, amikor megérzi az első jeleket. Ő túladna rajta ha lehetne, elfelejtené, azonban már akkor, amikor belekerült, közölték, hogy az nem lehetséges, mert ha minden egyes Hold után elvennék az emlékeket, agya egy idő után mást se adna, vagyis, ő erre emlékszik, hogy a sok módosítás valamit megzavar. Annál meg még a mostani, melankolikus helyzete is ezerszer jobb, mintsem a nyálát csorgassa és bambám bámuljon a falra, fel se fogva a világot. Nos, akkor inkább tovább öli meg a lelkesedést és ilyenek. Valamit valamiért?
Bár neki az a tény is elég lett volna, hogy hol látta, de nem, tovább kell menni, mert, nos, mindig van tovább. Csak ő az egyszerű, ezt már tudja, neki más háttér és helyzet áll fent, mint neki. Izgulhatna, mert sosem beszélt úgymond hírességgel, aki újságokban szerepel és mindenki tudja szinte, ki ő, csak épp nincsen ideje rá. Amúgy sem tini, hogy ilyet tegyen, de egy egészséges szint mindenkiben benne van, még ha most akkor se tudna egy sort se felidézni a munkásságából, ha ütik. Ciki, de maradt a mugli világban fejben, sokszor.
- És közben itt vagy – motyogja, utalva az Igézőre, mert nem tudja elképzelni, mi vitte rá arra, hogy most ide jöjjön, a világ egy szegletébe és tanuljon. Ő sem az átlag életkorban van, ha jól tippeli és még le sem öregezi, kicsit hajaz saját magára, hogy végül is, neki se kéne itt lennie, de mégis, itt ül, ennél az asztalnál, szemben vele és épp felfogja, min dolgozott eddig. És végül kitör belőle. Kell idő, mire csillapodik és képes ismét nyugodtan levegőt venni. Ekkor pillant rá, ismét, és szusszan egyet.
- Nem tudom, hogy szar poén volt-e – tényleg nem. Azt se tudja, miért nevetett. Mert agyának kellett idő, mire feldolgozza, megemészti a hallottakat. És ahogy az előbb hiányolta, most úgy érzi, apró görcsbe ránduló gyomrát és izzadni kezdő tenyereit. Vérfarkas. Ő is az, itt ül vele szemben és olyan könnyedén kezelte, jelentette ki, mintha a horoszkópról lenne szó. Ez elképeszti, megijeszti, nem tudja mit tesz még vele. Nyel egy aprót, torka száraz. Megkeresi az italát és nagyot kortyol, állán csordul le a csepp a mohóságtól. A pohár alja koppan és az előbbi nevetésnek nyoma sincs. Csendben bámul rá.
- Mert nem olyan dolog ez, amiben jó osztozni. Vagy amiről... itt kéne beszélni – láthatóan most kezdi igazán feszélyezni, hogy ülnek körülöttük. Nagyon. Ebből olvashat a másik, hogy ő eddig ezt tabuként kezelte.
- Honnan tudod? - mert közben kíváncsi, menekülne is a helyzettől, de már nem az a nyúl, aki megállt a vasútállomáson a zsáknyi életével. Tudta, hogy nincs egyedül, mert nincs, mégis, valahogy vegyes érzések. Mert azt is tudja, mivel jár ez. A fájdalom is lehet az, ami összeköt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nem szokott ilyet csinálni. Érdekes. Ezek szerint megtisztelve kellene éreznem magam, hisz ez az első alkalma. Tulajdonképpen nekem is. Nem volt még lehetőségem egy ilyen helyzetet kijátszani, biztosan érdekes kimenetele lesz ennek az egész beszélgetésnek; már csak a kezdetét megnézve. Egyikünk sem tudja igazából, mit kezdjen magával. Látom Bencén, hogy nagyon szeretne valamit mondani, talán az állapotomról érdeklődne, csak nem tudja magát teljesen kifejezni, vagy ő is épp olyan furcsának találja a helyzetet, mint én. A kérdésem gyorsan elintézi egy gyenge kifogással, a vizsgákra fogja a rossz állapotát, mire csak kérdőn megemelem egyik szemöldököm. Ennyire amatőr mégsem lehet. A vizsgaidőszak jóformán el sem kezdődött még, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Bence válaszát? Senki.
- Megértem - bólintok kimérten, ám egy szavát sem hiszem el. Ugyan minden tőlem telhetőt megteszek - nem - egy barátságos beszélgetés fenntartása érdekében, ezen mégsem tudok úgy túllépni, hogy tudom, Bence fáradtságának semmi köze a vizsgaidőszakhoz. Követem tekintetét, amik most jegyzeteimre siklanak, és némán hagyom, hogy megszemlélje azokat. Kérdésére egy halvány mosollyal reagálok, mindig is tudtam, hogy nem írok valami szépen, de hogy még Bence se legyen képes elolvasni?
- Okkultizmust - mutatok rá az egyik papírra, amin a macskám jóvoltából egy tappancsnyomtól félig elmaszatolódott "k ult zmu" áll viszonylag nagy betűkkel, hogy lássam milyen tárgyhoz jegyzeteltem. - Ma. Ez csak formalitás, jól vagyok - emelem meg lassan vállam, mert megrántani még nem igazán merem. Ugyan egyszer már meg lettem vizsgálva, és kérték is, hogy pár nap múlva jöjjek be megnézetni még utoljára a vállam, most mégis itt tartanak. Megjegyzem, teljesen feleslegesen, ezt bizonyára Bence is látja. - Sajnálom - szólalok meg hirtelen, a köztünk beállt csendet megtörve. Barnáim arcát fürkészik és tekintetét keresem, hiába tudom, hogy nem fog rám nézni. Azt is tudom, hogy tudja, miről beszélek. Masa alig pár perce hagyta el a termet, és hacsak nem találkozott vele - az kínos lett volna -, sajnálkozó pillantásomból talán kitalálja, mire gondolok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szépen sorban folytatom a dolgok feljegyzésével, lapozok párat, majd felírom a vizsgaidőszakot az összes napra amelyik érintett benne. Onnan visszamenőleg pedig elkezdem beírogatni a viperás edzések időpontjait. A viharmadaras dolgokat egyelőre nem tudom, arról még egyeztetni kell mindenkivel, de majd valahová biztosan besűrítjük. Hogy őszinte legyek, a kiírásra is csak egy pillantást vetettem, átfutottam a neveket, eldöntöttem magamban, hogy legalább látásból mindenkit ismerek és futottam is tovább. Nem mintha nem érdekelt volna, sőt, pont ellenkezőleg, csak nyilván ekkor is irtóra késésben voltam. Ezért lenne most jó összeírnom mindent és akkor talán több időm maradna. Ezen és hasonlókon gondolkozom, szinte teljesen elmerülök a kis füzet adta lehetőségekben, így meglepően ér amikor valaki a suttogás zajszintjénél kicsit hangosabban szólal meg, ezért kicsit össze is rezdülök, de ezt nem az ijedtségnek kell betudni. Felemelem a fejem, és halvány mosollyal nézek az előttem álló fiúra.
- Nekem? - kérdezem őszintén csodálkozva, de túl sokat nem ámulhatok ezen, egy vaníliás karikának köszönhetően, aki úgy döntött, hogy ő inkább az ölembe ül, mintsem a társai között maradjon. Felkapom a sütit és visszahelyezem a tálcára, majd megint előrefelé fordulok, hogy immáron teljes figyelmemet az előttem állónak szenteljem.
- Semmi baj - ingatom meg kicsit a fejem mosolyogva, bár pontosan nem tudom, hogy miért kér bocsánatot, de megtanultam, hogy ilyenkor fura dolog ezt firtatni, ezért egyszerűen megoldom a kérdéskört. És tényleg semmi baj, olyannyira, hogy nem is tudom, mi lehetne az.
- Persze, beszéljünk! - és nem, fogalmam sincs, miről szeretne velem beszélgetni, de tulajdonképpen már azt csináljuk, én pedig szívesen veszem bárki társaságát. Kicsit hátrébb tolom a székem, lábaimat felhúzom magam alá, így immáron törökülésben várom, hogy a fiú helyet foglal-e és ha igen akkor felé fordulva hallgatom is a mondanivalóját. Ha mégsem ül le, akkor pedig nem forgolászok, csak figyelek.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nem is tudom, hogy miért jöttem el igazán, azon kívül, hogy megígértem magamnak. Hiszen jöhettem volna két nap múlva, vagy akár később megkereshettem volna a suliban. Valahogy a kötelességtudat még így is bennem van, pedig ennek nem kellene annak lennie, csak simán… jó, biztos vagyok benne, hogy nem csak a kötelességtudat hozott ide, hanem, mert tényleg fájt nekem is, amikor ezt a törékeny lányt elvitte egy 50 kg-s vas. Abban is igaza van, hogy ez egy ilyen sport, de én nem szoktam lányokat bántani, és ez mégis valami olyasmi. És akkor még ott van az is, hogy ő kinek a kije… hátha megértek valamit a két nappal ezelőtti dologból rajta keresztül. Alig tudom visszafogni magam, hogy ne bőgjek, ez is milyen már?! Nyilván hazudok, amikor rákérdez, hogy mi a bajom. Á semmi, csak az unokatesód kidobott és megmutatta, hogy megcsalt. Amúgy semmi, minden szuper! De vagy elhiszi, vagy nem firtatja tovább ezt a témát, és ezért nagyon hálás vagyok. neki. Biztos Masán is látszott, ha volt ott nála, akár el is dicsekedhetett vele. Lehet, hogy ki is fogja plakátozni majd, hogy ő tette tönkre az egészet egy csók miatt. Nem érdekel, hogy valójában nem szeretett úgy, ahogy a csillanó szempár csókját, ezt akkor sem így kellett volna intézni. Persze, ha megbeszéljük, lehet, hogy nem ilyen sokkoló és meg akarom érteni, és sokkal hosszabb az egész. Még a végén kiderül, hogy milyen rendes volt velem, baszki!
- Ejj – vágok egy fájdalmas fintort és végre nem Mária miatt. – Én még nem mertem belenézni, egy hős vagy Riza – egy félmosoly jelenik meg és halványul el nem sokkal ezután, ahogy a jegyzeteibe nézek. Merlin szakállára, ez mennyire ki van dolgozva. Az én jegyzeteim lábjegyzetnek valók ehhez képest. A Levitások nem éppen normálisak tanulás terén. El sem tudom képzelni, milyen lehet Márknál a tanulás, szerintem agyérgörcsöt kapnék a látványtól. És akkor a Zipphzar család hivatalosan is kinyírna.
- Már ma?! Hát ennek örülök – vidulok fel megint, és most megmarad, ahogy nagy kő esik le a szívemről, végre valami jó hír. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy Riza örökre bent fog maradni, ez nem a mugli féle orvoslás, habár az sokkal elismerendőbb egyébként. Itt megiszod a gyógyitalt és annyi nagyjából. Amúgy gőzöm sincs, meg biztos nem így van, ha Riza már két napja itt dekkol. Megrezzenek a semmiből jött sajnálatra. Lassan ráemelem a tekintetem, a homlokomra hirtelen vág barázdákat a zavarodottság ekéje. Már kinyílnak az ajkaim, hogy szóljak valamit, amikor rádöbbenek, hogy miről beszél. Mária elmondta neki, persze, hogy elmondta, unokatesók. Biztos látszott rajta, hogy furcsán nevetgél az egészen, az a krupcsökevény.
- Nem tehetsz róla – bal szememből a könnycsepp hirtelen szalad végig az arcomon, de erős leszek, és nem fogok sírni. Jó terv! Nézem őt, és szerencsére semmit sem látok belőle, ami rá emlékeztetne. Ráadásul legszívesebben megölelném, a kezeim el is indulnak, hogy rávessem magam, hogy kizokogjam mégis – ennyit a jó tervről – a bánatomat, de nagyon hamar megállnak a kezeim. Mégiscsak az unokatestvére, pont ő vigasztalna meg, mondjuk ahelyett, hogy a saját testvéremhez rohannék?! Nem, Emma biztos nem értene meg, bárki más igen. Nézek rá és se mozdulni, sem beszélni nem tudok, csak beharapni az ajkaim. Megfeszülve várakozok, remélem, elküld valahogy, vagy csinál valamit, mert akkor itt fogok kitörni a gyengélkedő közepén és az elég béna lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Az élet minden pontja elcsúszhat egy olyan irányba, amit már nem tudsz irányítani. Ez lehet jó, vagy rossz, igazából nem fontos, ha már nem a te kezedben van az irányítás. Akkor is ez történt. Ott, a Tanulószobában, amikor engem is elkapott az a hév, amely gyermekkorom nagy részét kitette, hogy szeressenek, visszatért, és újra az a nyolcéves forma kisfiú voltam, aki nem vágyott másra. Barátokra, ismerősökre, hogy vele is játszanak, hívják labdázni és hintázni, kérjék meg, hogy fogócskázzon velük, hadd érezze, hogy szeretik és tartozhat valahova. Nem történt meg egyik sem. Szinte fehér hajam, rikító kék szemeim mindig is kiszedtek a tömegből, de ezt gyerekként aligha éled meg kiváltságosnak, mert mindenki észrevesz. Gyerekként pedig, ha mással nem is, a külsőségekkel mindig tudnak basztatni, hiába nem tehetsz róla. Nem tehettem róla én sem, mégis kaptam naponta a beszólásokat és megaláztatásokat. Pedig bassza meg! Mit tehetek én arról, hogy majdnem fehér a hajam? Hogy szemem színe világít? Hogy bőröm bársonyos, érintésem mindenkit meghajlásra kényszerít? Hogy egy szavamtól eldobnál mindent, ha én azt úgy akarom? Nem tehetek róla! Genetika, amellyel aligha szállhatnék szembe, pedig mennyire akarnék! Egyszerűbb lenne és könnyebb, átlagosként élni a mindennapjaimat, mint Belián. Fájdalom teszi ki a napjai nagy részét, mégsem tudja róla senki, rejtegeti mindenki elől, és havonta egyszer kifordul önmagából. De ezen kívül? Tökéletesen átlagos. Irigy lennék? Féltékeny? Miért akarom elorozni ezt tőle? Miért akarok olyan lenni, mint ő? Miért segítenék neki minden pillanatban? Átlagos, amilyen én soha nem lehetek, mégis ott akarok lenni neki, amikor kell, hogyha csak percekre is, de megkönnyítsem neki a fájdalmat, amit el kell viselnie. Mert segíteni akarok. Segíteni akartam akkor is, de rosszul sült el, mert hagytam, hogy a nyolcéves, szeretetéhes kisfiú kitörjön belőlem és követeljen többet, egy olyan embertől, aki ugyanarra vágyik. Elfogadhatatlan ez az önzés, hiszen Belián... ő tényleg nem tehet semmiről, mégis nyakig belerángattam, hogy most, itt, muszáj legyen beszélnünk arról, ami történt, amit nem ért, amit akarna megint, de mégsem, mert életidegen és fél tőle. Egyet tudok érteni. Vajon, ha elmondanám neki, akkor elhinné? Csalóka elképzelés, de ahogy tekintetünk találkozik, elmélyedek a kékekben, amik engem fürkésznek, még el is hinném. Ajkai szólásra nyílnak, becsukja azokat, végül ismét, mire végre megered a nyelve, hangja mégsem olyan határozott, mint amit a kiejtett szavak megkövetelnének. Mélyet sóhajtva hunyom le szemeimet és hajtom le fejemet, miközben hallgatom.
- Nekem sem megszokott - motyogom magam elé a szavakat, szemeimet lehunyva tartom. Hadd ne kelljen ránéznem, csak ilyet ne kérjen tőlem, mert akkor ismét vége az egésznek, akkor megint elbukom, megint ugyanoda lyukadunk ki. Nem engedhetem meg magamnak. - Nem hazudtam. Egyedül vagyok, egyedül voltam egész életemben, de az, hogy meg kellene nyílnom, még új. Nehéz - mélyet sóhajtok, kinyitom pilláimat, miközben zsebeimből húzom ki kezemet és Belián elé lépkedek. Arcát fürkészve folytatom. - Ugyanúgy akartalak ott, mint te engem, de nem voltam rá képes, hogy folytassam, mert... egyszerűen nem. Nekem sem megszokott, de nem is érzem kellemetlennek - jobb kezem ráng meg, ahogy mozdulna, hogy arcára simítsam kezemet és megcirógassam a bőrfelületet, de ezt sem engedhetem. Nyugton kell maradnom annak érdekében, hogy józanul és valóban Beliánnal beszéljem meg azt, amit szükséges. - Mondd el nekem, hogy min gondolkodsz pontosan, kérlek, hadd próbáljak meg segíteni - egy halvány, mégis annál őszintébb mosoly kerül fel ajkaimra, miközben arcát fürkészem. Nyugodtságot sugallok kifelé, Belián felé, de belül meghalnék, hogy hozzáérhessek, hogy folyamatosan a bocsánatáért esedezzek, amiért ezt és így tettem vele, bele sem gondolva a következményekbe, amit okozok vele. Ölelném magamhoz őt is, megtépázott lelkét is simogatnám megállás nélkül, amíg azt nem mondja, hogy állj, ne tovább, mert ugyanarra vágyunk, ugyanazt szeretnénk az emberektől. Az más kérdés, hogyha valaki nem engedi, hogy szeressék, igaz? Te vajon miért nem engeded?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Már épp a demantoidnál tartok, amikor Lex fülét-farkát kíváncsian felcsapva leugrik mellém és még mielőtt léphetnék kislisszol a kórterembe. Ekkor hallom meg a lány hangját, aki elé macskám lecövekelt. - Jó estét! Pesze, jöjjön csak! - mondom és közelebb sétálok a lányhoz. Látom és hangjából hallom is, hogy izgul. Senki sem jó kedvéből jön ide, ráadásul ilyen későn pláne nem. Szóval biztosan jó oka van rá, amit igyekszem mielőbb megtudakolni tőle. - Strakhova gyógyító vagyok. Téged hogy hívnak? - kérdezem és biztató de lágy mosollyal a vizsgáló felé mutatok, hogy ott beszélgethessünk tovább. Ha kész követni, akkor elindulok és odabenn a kis tiszta fehér helységben leülve egy székre egy asztal mellett folytatom tovább - Miben segíthetek? Milyen természetű az orvosi vészhelyzet? - idézem mint mindig, úgy most is kedvenc mugli sorozatomat. Nem várom, hogy bárki is felismerje, de már hozzám nőtt ez a mondat. Azt hiszem lassan mondhatom védjegyemnek. Kíváncsi tekintettel nézek tehát most a lányra és várom, hogy beavasson jöttének okába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Megkönnyebbült pillantással néztem rá, majd a cicára mosolyodtam. De aranyos.
Követtem a nőt, és szerencsére elég hamar a tárgyra tért, jól van, nem köntörfalazós virágnyelven beszélős típusnak tűnt.  – Nem kertelek, babavésztől tartok.
Nyögtem ki, a tüneteit meg gondolom, ismeri, ha már gyógyítóként mutatkozott be. Meg azért felnőtt nő is, bár a magánéleti hátterébe nem volt betekintésem, és nem is szándékoztam, nem az a dolgom. Azért jöttem, hogy kivizsgáljon, egyedül vagyok-e, vagy sem.
- Ó, elnézést, de udvariatlan vagyok. Ajtay Brigitta Luca, Rellon, ötödév. – Nem tudtam, szüksége van-e ezekre az információkra is a nevem mellé, de ki tudja, ezzel megspóroltam pár ilyen kommunikatív, felesleges kört is.
- Tudom, hogy mindenkinél másféle módon jelentkezik be a gólyahír-magazin, de azért jobb a biztonság, ugyanis már nem vagyok szende szűzike, és érti, mi lenne vele a problémám, ha túl későn derülne ki – osztottam meg vele aggodalmam, orvos, benne megbízhatok, csak tudja, mit csinál. A lábammal idegesen lógázom a vizsgálóágyon ülve, valahogy le kell vezetnem a feszültséget. Nem élném túl, ha a tanulmányaimnak most pont egy baba vetne véget, és nagyon reméltem, hogy ez csak egy sima kimerültség, és a szervezetem csupán így vezeti le az elfojtott stresszt. Ez e túl jó dolog, de még mindig jobb, mert akkor meccselhetek a családommal, meg az exemmel, hogy mi legyen.
Azt a botrányt, ami ebből keletkezne, fúúú… cifra lenne, abban biztos vagyok, főleg, hogy nálunk nem szokás csak úgy elvetetni gyerekeket.
A gyermekáldással alapból nem lenne probléma, ha rendes körülmények között zajlana, úgy, hogy munkahelyem van, stabilan, és apuka is van mellé, meg saját „fészek”, ahova érkezzen a csöppség. Nálam legalábbis ez a norma.
Húsz éves korom előtti időre nem is terveztem volna.
Szülőnek lenni komoly felelősség, és nem csak a fizikai gondoskodással jár, egy gyermeknek lelki, érzelmi szükségletei is vannak, ehhez pedig meg kell érni.
Van, aki sose érik meg rá, van, aki meg hamar, és van, aki pont érzésének megfelelően, a jó, kellő időben.
Ahogy ezen pörgött az agyam, rájöttem, hogy feleslegesen pánikolok előre, azzal nem segítek magamon. Nem is biztos, hogy valós a baba-alert van a dologban.
Talán előbb meg kéne várnom a szaki válaszát, pánikolni ráérek utána is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szeretem az ilyen bájosan cserfes lánykákat, akikből nem harapó vagy kombinált fogóval kell kihúzni pár mondatot. Mesélnek és nyitottak a kommunikációra. A tüsszentés témájával lám sikerült a velem szemben kutató kisasszonyt is megnyitnom. Mosolyogva hallgatom és néha hozzáfűzök pár szót az általa elmondottakhoz. Aztán jön a kérdésem, ami komolyra fordítja a szót. Érdeklődve várom a választ arra, hogy szerinte hol a lélek. Közben felvetem a kakaó ötletét, ami nem csak a testünket melegíti át majd. - Egészségünkre! - emelem bögrémet és szép lassan kortyolgatom a forró italt, míg a lány kifejti nézetét. - Nagyon érdekes ez a gondolat és azt hiszem van benne igazság. Ön nagyon bölcs és sokat segített most nekem - mosolygok kedvesen és egyetértően bólintok - Tudja a köveknek elméletben nincs a mi felfogásunk szerint lelke, de például hasonlóan ahhoz, ahogyan ön leírta most a lelket körülöttük is van efféle "aura" és minden kő, a legkisebb morzsától a több ezer karátos csoda darabokig rendelkezik ugyanazzal az erővel, ami átjárja - mesélem lelkes izgalommal. Közben belelapozok a kötetbe magam előtt, majd odafordítom neki, hogy lássa miket is írnak benne. - Szerintem ők sem tudják pontosan és csak körüljárják a témát - nevetek fel egy kicsit komiszan, hiszen ez a diplomatikus mód olyan jellemző a tudományos világ még eddig fel nem tárt titkairól való ismeretanyag megosztására - Szerintem a lélek a szívben, az agyban és test minden sejtjében ott van. De a kutatónak nem szabad a saját nézeteiben bíznia. Objektívnek kell maradnia, hogy a legtisztábban láthassa a dolgokat - összegzem véleményemet és kortyolgatni kezdem a kakaót elgondolkozva. Talán azért nem jutok tovább, mert nem tudom követni a most adott tanácsomat. Túlságosan elragadott az a furcsa vágyakozó szomorúság, amit a naplóban olvasott sorok keltettek bennem. Esténként azzal alszom el és reggel azokra ébredek, amiket az elhunyt kollegina írt le évekkel ezelőtt. Ennyire elvesztettem volna az objektivitásomat?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Némán fürkészem a fiú arcát, míg ő saját magával vívódik. Nem akarom megzavarni gondolatmenetét, vagy bármi olyat tenni, ami kizökkentené a jelenlegi állapotából, így csak némán ülök az ágyon és türelmesen megvárom, hogy végre jusson valamire magával. Nem szeretném kidobni a szobából, hiába nem én hívtam ide, egyrészt nem illik, másrészt ahogy kinéz, szerintem nem kellene még rosszabb állapotba hoznom azzal, hogy én is elkezdek vele bunkózni. Meg hát, semmi rosszat nem tett ellenem; leszámítva a vállamat szétzúzó gurkót, de az sem igazán az ő hibája. Nincs szívem elküldeni. Olyan esetlenül néz ki, még ha nem is látszik rajta, én érzem. Női megérzés, vagy mi.
- Még nem mertél belenézni? – teszem fel kérdésemet lassan, ahogy tekintete visszasiklik a jegyzeteimre. A lapok szélével játszadozom, ám nem várom meg a válaszát, ismét szólásra nyitom a szám. - Pár nap múlva vizsga, azt tudod, ugye? – személy szerint én az összes vizsgám időpontját kitűztem egy jól látható helyre, az ugyanis nem fog megtörténni, ami tavaly volt. Nem bukhatok meg ismét, már így is vészesen le vagyok maradva a többiekhez képest. Masáék így is előbb fognak végezni, mint én.
- Persze. Nem a mellkasom szakadt fel vagy ilyesmi, csak a vállam tört el – mintha ez olyan mindennapos lenne. Olyan könnyen kezelem a szituációt, hogy egy pillanatra még saját magam is meglepem vele. Talán Bence miatt van. Nem akarom, hogy rossz állapotban lásson? Meglehet. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem teljesen az ő hibája volt, így nem fogok rájátszani a helyzetre, csakhogy rosszul érezze magát. - Tudom, hogy nem, de attól még… - megakadok, ahogy meglátom könnyes szemét. Csak ezt ne. Egyszerűen képtelen vagyok síró emberekkel mit kezdeni, így most is némán nézem végig Bence szenvedését. Emelkedő kezeire hirtelen pillantok le, mint valami ijedt vad a támadójára, állkapcsom megfeszül a kezek láttán; egyébiránt arcom teljesen semleges marad. Mit is kell ilyenkor csinálni? A jegyzeteim arrébb seperve ügyeskedem magam pár centivel közelebb hozzá, még mindig törökülésben, és esetlenül emelem meg saját karjaim, hogy ha igényli, megadjam neki a szükséges vigaszt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Benn a vizsgálóban ő felül az ágyra és nem kertel. Pont így fogalmazza meg ő maga is azt, hogy nyíltan elmondja mire gyanakszik. Vagyis inkább, hogy mitől tart. - Közösült az elmúlt időszakban, ami miatt erre alapozza a feltevését? - én sem látom értelmét körözni a téma körül, mint macska a forró kása körül. Tehát lényegre törő kérdéseket teszek fel. Legyenek azok bármilyen magánjellegűek, vagy privátok. - Kérem feküdjön le és tegye szabaddá az alhasi területet - mutatok az asztalon hosszában végig, majd először áttapintom a területet - Hány napja késik a menstruációja? - tudakolom, majd pálcámmal is átpásztázom a medencéjét. Elváltozást nem jelez a diagnosztizáló bűbáj, ezért más úton igyekszem megbizonyosodni arról, hogy terhes-e a fiatal lány vagy sem. Jelzem neki, hogy nyugodtan üljön fel és igazgassa meg a ruháját, míg én kartont nyitok neki és lejegyzem korábban megtudott nevét és a vizsgálatokat, amiket az imént elvégeztem. - Nos, több módon is a végére járhatunk a dolognak - kelek fel asztalomtól és az egyik üvegezett szekrényből leveszek egy dobozt és egy fiolát - Menjünk biztosra. Ez itt - mutatom fel a dobozt - egy mugli terhességi teszt. Ez pedig egy szintén ugyanerre a célra szolgáló bájital. Mindkettőt csinálja meg kérem holnap reggel, az első vizeletéből. Ez azért fontos mert abban a legmagasabb annak a hormonnak a szintje ami már korai stádiumban jelzi, ha ön várandós lenne - nyújtom át neki a két indikációs eszközt. - Mindkettőhöz van használati útmutató. Az eredmény fényében lesz értelme további vizsgálatoknak és a majdani döntésnek. Ha ez egyáltalán szükséges. Ugyanis előfordulhat, hogy ön ugyan tüneteket mutat, de valójában nem fejlődik semmiféle magzat a méhében. Egyelőre ne aggódjon. Holnap este megint én ügyelek. Jöjjön vissza és megbeszéljük a továbbiakat - mondom és biztos vagyok benne, hogy akkor többet tudok már majd segíteni. Na meg abban is, hogy neki is kényelmesebb lesz ez a fajta diszkrét hozzáállás. Az ő helyzetében és korában a társai és a társadalom szemében sem nagy dicsőség babát várni. Sok tekintetben ön sorsrontás tud lenni egy elhamarkodott anyaság. Ezért sem mindegy miként kezeli majd a helyzetet, ha egyáltalán kell bármit is kezelni. Elvetetheti, hiszen még igen korai szakaszban lehet, hiszen a diagnoszta igézet sem mutatott ki semmit. Örökbe adhatja és persze dönthet úgy is, hogy megtartja és felnevelheti. Mind nehéz út, de mindnek megvan a maga létjogosultsága. De lehet megkönnyebbülten lélegzik majd fel. Meglátjuk holnap este mi lesz aktuális ezekből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nagyon jól jött, hogy diszkréten el tudtam ezt intézni, és senki más nem tartózkodott a gyengélkedőn.
- Két hete, és… igen, ezért gyanakszom rá. Nagyon remélem, hogy csak vaklárma az egész, mert a lehetséges apával már nem vagyunk együtt, családi okok miatt – mert ugye a vérmánia, bármilyen kis mértékben, de van, ahol még tartja magát.
Ciki lesz, ha mégis lenne gyerek azok után, hogy szakítottunk emiatt, nem tudom, hogy közölném vele anélkül, hogy ne akadjunk ki mindketten.
Úgy tettem, ahogy kért, a pulcsimat és a pólómat felhúztam a kellő mértékben, és hagytam, hadd tegye a dolgát. Alsó ajkamba haraptam idegességemben, s egyelőre úgy tűnt, a diagnosztikai bűbáj semmit se mutatott. Akkor meg mégis mitől produkálok hasonló tüneteket?
A dobozt és a fiolát átvettem, s bólintva jeleztem, hogy megértettem. – Ugye a mugli cucchoz találok a dobozban használati útmutatót? Sajnos az ilyesmi nálunk ismeretlen.
Nem éltünk még soha mugli orvoslási módszerekkel jószerivel, de nem is nagyon voltunk betegesek, anyánk, mivel ideje volt rá, kellőképpen törődött azzal, hogy a legjobb jusson nekünk mindenből. Az étkezés is ilyen volt, és hm, a konyhatudománya mesés. Na ja, mi legalább nem manókat dolgoztattunk, anya azt sose engedte volna apának.
Van, amit jobb, ha az ember maga végez el. A megnyugtató válasz meg is érkezik, mindkettőhöz van használati útmutató, máris nyugodtabb voltam így, nem nagyon van esélyem elrontani, bár ki tudja.
- Értem. És… tudom, hogy még ilyet előre kérdezni nem túl okos dolog, de… mitől lehet ilyesmit produkálni, ha még sincs potyautasom? Valamiért… valamiért az jár a fejemben, hogy az lenne még a szerencsésebb, egészségesebb ok – egy gyerek nem probléma, nem betegség, a terhesség állapot. Viszont ha nincs, akkor meg valószínűleg valami betegség bujkálhat bennem, és nem kéne tovább kerülni a forró kását, jó, a tisztában vagyok a lehetőségeimmel.
- Vizsgastressz is kiválthatja? – puhatolóztam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Amilyen könnyedén felel, olyan értetlen és kissé csalódott fejet vágok rá. Mindent, hm... Sokáig ízlelgetem magamban ezt a szót, belegondolva, hogy vajon mit is jelenthet pontosan. Mert tényleg annyi mindent takarhat, pláne ha Jongi a kiskorára értette. Lehetséges, hogy csodagyereknek számított, mondjuk nehezen hinném el róla, hogy pont a mi iskolánk könyvtárosának állt volna azzal a tudással, ami az ő fejében halmozódott fel az évek alatt. Egyáltalán, miért nem vitte többre, ha ennyire szereti a könyveket? Na jó, ezt minden könyvtárostól megkérdezhetném. Addig viszont nem merem, amíg én feleannyinál se tartok a tanulmányaimban, mint amit ő elért. Szóval megvakarom az orrom, felsorolom magamban az összes műfajt, és már épphogy lenyelném a válaszát, amikor csak nem hagyom annyiban, s már-már kekeckedően, de odaszúrok egy félmondatot.
- Azért csak volt kedvenced... - műfaj, könyv, bármi, de ha konkrétumot mond, jobban ki leszek segítve. Enyhén elmosolyodom a rejtelmességén, aztán a továbbiakban a lelki sérelmem taglalása köt le. Rég volt már a bál, de még mindig tisztán emlékszem, ahogyan a többi vele való találkozásomra is. Összeszorul a szívem, akárhányszor ez történik. Nagyon érdekel, hogy mit fog ehhez szólni a kedvenc könyvtárosom.
- Hogy... mi? - nevetek fel zavaromban, s ahogy elönti az arcomat a pír, ösztönösen a számhoz kapok. - Te? Őt? De hogyhogy? - nem akarok belegondolni, nem. Az agyam most valami láthatatlan, de masszív falat von maga köré, hogy képtelen legyen megtalálni az összefüggéseket. Mégis zaklatottnak érzem magam, ahogy egyre kényelmetlenebbül mocorgok a helyemen, amit az ujjaimmal való ideges dobolással is kifejezek.
- Szóval mintha a pszichológusom lennél? Oké - könnyebbülök meg, hiszen már voltam pszichológusnál az általánosban, hogy kezeljék a szorongásaimat, mondjuk nem nagyon sikerült. Amikor sokat bántottak, kiborultam és tombolásba kezdtem, azért is kellett, hogy valaki a szárnyai alá vegyen. Azóta ilyen dühroham nem nagyon fordult elő szerencsére. - Azt hittem, hogy akar tőlem valamit... De csak megjátszotta magát. Én pedig hittem neki. De ez titok - foglalom neki össze szaggatottan, nagy erőt véve magamon ahhoz, hogy viszonylagos érzelemmentességgel tudjam neki tálalni. Vállamra tett kezétől egy pillanatra lehunyom a szemem, s egy nagyot sóhajtok.