Zoli

Elmerülök a gondolataimban, de ha nincs lélekjelenlétem azt hiszem a vízben is. Ez eddig még nem történt meg, de ha ennyivel előrébb áll a kávé, mint az, hogy szárazon megússzam, még minden lehetséges. Nekem tényleg szükségem van a koffeinre, még ha csurom víz is leszek, és esetleg meg is fázok. Jó idő van, de azért annyira mégsem, hogy elázva rohangáljak idekint.
Belegondolva pedig az sem érdekel. Ha megfázok, az nekem már nem tesz be. De persze azért önkénytelenül is próbálom az egyensúlyomat megtartani, reflexszerűen csak meg akarok állni egyenesen, amikor emberi hangot hallok. Elsőre egy kicsit megilletődök, mondhatni hideg zuhanyként inkább ez ér a koncentrálás közben, mint egy esés. Lassan fordulok felé, és azalatt a néhány pillanat alatt meg is nyugszom. Még mosolygok is neki, aztán ami hirtelen eszembe sem jutott, köszönni kéne.
- Sziaaa!
Kicsit túlzottan aranyosra is sikeredhetett, de én örülök, ha ezt látják, meg most ezt is érzem.
- Köszi!
Még előbb megköszönöm, de aztán meg is fogom kezét. Elsőre nem akartam én innen sehová menni, mert azért is jöttem ide, hogy közelebb legyek a vízhez, közvetlen tudjam nézegetni.. Csak be kell látni, ha valami nem jön össze.
Segítségével kilépegetek, elég ingatag módon ugyan, de a poharamra nagyon ügyelve, és még ki is fújom magam, mert ez is koncentrációt igényelt részemről. Imádom a magassarkúmat, csak az az érzésem, hogy az nem imád engem.
- Köszi mégegyszer!
Mindenesetre itt vagyok, talajon, úgyhogy meghúzom a jól megérdemelt kávémat is, és édesen vigyorgok a valahonnan nagyon ismerős, de általam behatárolhatatlan, meg persze előttem álló személyre.

Várkonyi Arnold

Nem kell kitűnő hallás ahhoz, hogy valaki felfedezze a tavacskából kiszűrődő zajokat. Mivel varázsvilágban vagyunk senki sem lepődhet meg azon, hogy a tóban bizony sellők keltik a morajt. Úgy látszik a padon fekvő srácot sem érdekli különösebben ez a kis zaj.
Aniella és barátai pedig a vízfelszín közelében játszadoznak, és beszélgetnek. Ők is tudják, hogy perceken belül valóban lemegy a Nap és akkor el kell búcsúzniuk barátnőjüktől. De addig is szóval tartják. Ha ellátnának a padig, akkor bizonyára kibeszélnék az ülőalkalmatosságon lévő fiút.
Az idő hamar elrohant, Aniella szinte észre sem vette, hogy immáron lábai vannak. Társai segítettek neki, egészen a stégig húzták magukkal. A lány minden erejét összeszedve feltolta magát. Ez a művelet elég hangos volt és sokáig tartott. Roppantul reménykedett benne, hogy az ismeretlen fickó nem akar segíteni neki, különben meglátja a csupasz testét, ugyanis a leányzónak ilyenkor fel kell ám öltöznie. Bizony, ő nem olyan, mint a mesékben a hableányok, ha átváltozik rajta nincsen azonnal gönc. Lábai most is fájnak, mintha ezer tű szúrná, de lassacskán megtalálja azt a bokrot, ahova ruháit rejtette. Ha a srác nem tűnik fel, akkor felöltözik. Nyakába ott lóg - mint mindig - a kavicsokból álló nyaklánca. Ma éjszaka egy térdnadrág és egy kicsit nagy sárga póló került rá. Szegénykét ha valaki meglátja, haladéktalanul tovább halad, túl szegényesnek találják. Persze ennek Aniella csak örül, legalább nem kell szóba elegyednie idegenekkel.
Halad egy kicsit, ám megpillant egy srácot a padon. Sóhajt egyet, majd elindul felé. Úgy gondolja itt az ideje barátkozni valakivel. Meg kell szoknia az embereket, nem maradhat minden áldott éjszaka csak a tavacska közelében. Be kell mennie a faluba, szüksége van egy kis izgalomra. Azonban először valakit meg kéne ismernie. Ez egy tökéletes alkalom. Odabiceg hozzá és kedvesen rámosolyog. Angyali hangján megszólal:
 - Szia. Leülhetek? - teszi fel kissé bátortalanul a kérdést. Megigazítja gyönyörű szőke haját, s kék szemeivel a srácot nézi végig. Elég jóképűnek találja, de idősnek tűnik számára.

Aniella

Várkonyi Arnold

Aniella fizikailag totálisan gyönge, nem lenne csoda, ha nem tudna felmászni a stégen. Azonban sikerül feljutnia, igaz, hatalmas zajt keltett, ám ő ezt szinte nem is észlelte. Viszont próbál minél előbb felöltözni, mert nem szeretné, ha bárki is meglátná pucéran. Szörnyen érezné magát. Őnem veszi észre a srácot, aki csak egy pillanatást vetett rá, majd el is kapta a tekintetét. Micsoda úriember. Aniella kis idő elteltével felöltözve lép elő. Hiába kopott a farmer térdnadrágja, s egy számmal nagyobb a pólója, ma roppantul csinosan néz ki, nem úgy, mint az ódivatú trapézgatyájában. Abban a ruhadarbban förtelmesen fest. Haját kicsit megigazítja, aztán vesz egy mély levegőt. Csigatempóban lépeget az idegen felé. Az ismerkedés nem szerepel a kedvenc tevékenységei listáján. Ám valahol el kell kezdeni, és ez az éjszaka pont tökéletes lesz. Miközben egyre közelebb ér a kiszemelt személyhez azon kezd morfondírozni miről beszélgessen a sráccal. Egy kérdés sem születik meg a fejében. Sokszor hallotta már az embereket beszélgetni az időjárásról és az iskoláról, ám ezeket ő nem tartja fontosnak. Nos, nincs több másodperce, ugyanis megérkezett a padhoz. A fiú előtt álldogál a sajgó lábain, sugárzik belőle a bátortalanság. Halkan, csilingelő hangon teszi fel első kérdését. A kedvesnek tűnő ismeretlen fiú arrébb csusszan, sőt, még a pulóverét is felajánlja. Annyire nincs hideg - igaz, a lányok általában jobban fáznak, mint a fiúk - és nem is szeretne élni az ajánlattal, ezért megrázza a fejét, majd mosolyogva ennyit mond:
 - Nem, köszönöm, egyelőre megvagyok pulóver nélkül - továbbra is aranyosan mosolyog. Ez jól áll neki. Tarkóját megvakarja, aztán elhelyezkedik a padon. A legvégében foglal helyet, még véletlenül sem akar túl közel kerülni a sráchoz. Lábait felhúzz, s térdésre teszi kicsi kezeit. Íriszeivel Arnoldot figyeli, s közben választ ad a kérdésre. Bár előbb azon agyal, hogy a rendes nevén mutatkozzon be, - amin bizonyára csodálkozna - vagy kitaláljon magának egy nevet. Mivel gyűlöli a hazugságot...
 - Engem Aniellának hívnak - böki ki. A Zornaniát nem teszi hozzá, különben a srác furcsán meresztené a szemeit, Aniella így gondolja. Ujjával a térdén köröket ír le, s közben az ajkát harapdálja, kicsit kényelmetlenül érzi magát, totálisan feszült és ezen nem igazán tud változtatni. Az égboltot kezdi fürkészni, varázslatosnak találja.
 Szereted bámulni a csillagokat? - végre nem egy erőltett kérdés szökött öi a szájából, erre valóban kíváncsi volt. Akár azt is kérdezhette volna, hogy mit keres itt, hány éves, diák-e, szereti-e a halakat. Nem, nem, nem, ezt tényleg azért kérdezte, mert érdekelte. Haladás.

Aniella

Máté
    Nem tudott aludni. Felkelt a sötét szobában körülnézve és szuggerálta az ajtót. Mintha egy sötét alakot látott volna, pedig valójában senki és semmi nem volt ott. Fáradtan dörzsölte meg szemeit és kimászott az ágyból, hogy felkapcsolja a villanyt. Igaz, hogy csak egy kis szobácska volt, de egy nagy házat el sem tudott volna képzelni. Minden éjjel rettegve hajtaná le a fejét a párnájára azzal a tudattal, hogy bármelyik emeleten, bármelyik időpontban utána jöhetnek. Kikapott a szekrényből egy farmert, egy pólót, majd rávett egy vékony kardigánt, hozzáillő tornacipőt húzott és kisétált a friss levegőre.
    Nem tudta, merre menjen, ilyenkor már minden zárt lassanként, nem tudott volna sehová sem beülni, így olyan helyet keresett, ahol nyugodtan ellehet. Megindult a falu határa felé, némi pánikkal a gyomrában, nehogy újból rátörjön a pánikroham. Egy valamit senkinek sem kívánna, még a halálos ellenségének sem, amiből ugyan csak egyetlen egy akad, de talán még őt sem sújtaná ezzel. Lábai a céltalan bolyongásban a stéghez vitték. A hosszú fatákolmány végén leült, lábát lelógatva róla, egyenesen a víz felé. Az ég csillagos volt, gyönyörűen világítottak, viszont egy picit hűvösnek bizonyult az idő, így összehúzta magán fekete kardigánját. A víz felszíne enyhén fodrozódott előtte, ami teljes nyugalmat kölcsönzött meggyötört lelkének. A rémálmok nem akarják elhagyni, pedig ő már igazán nem bírja ezt így sokáig. Szembe kéne néznie a félelmével, de ez egyenlő lenne az öngyilkossággal, így ki kellett húznia a lehetőségek listájáról. Nagyot sóhajtott és hátradőlt, haja keretezte arcát, szemei résnyire nyitva pásztázták a tiszta eget. Egyenletesen vette a levegőt és reménykedett abban, hogy legalább egy kis álom kúszik az pilláira. Csak egy kicsi.

Várkonyi Arnold

Nem szabadna ennyire félnie Aniellának, noha érthető szendeségének oka, azonban ettől fügettlenül elengedhetné magát. Legalább egy kicsit. Egyébként egyelőre nem fázik, viszont ha tovább maradnak, akkor bizonyára libabőrös lesz és akkor szüksége lesz a meleg pulóverre. Csakhogy eszében sem lesz elkérni azt a ruhadarabot, ahhoz túl bátortalan. Pedig valahogyan meg kéne változnia, különben az összes ember csak gúnyt fog belőle űzni. Ezt ő is érzi, s a srác arcáról az értetlenséget is le tudja olvasni. Biztosan azt gondolja: Ez a lány mégis miért tart ekkora távolságot. Aniella nyel egyet, felkel. Nem, nem szeretné itt hagyni a fiút, csak mellé ül. Mármint szorosan mellette foglal helyet. Valójában mégsem, kicsit arrébb csusszan, a válluk épphogy nem ér össze. Azon morfondírozik, hogy talán kicsit kedvesebb arcor is vághatna, hiszen az arckifejezéséről le lehet olvasni azt, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát. Pótcselekvésként dobolni kezd a lábaival, nyilvánvalóan csak halkan. Mikor a fiú elmosolyodik, ő is ezt teszi, bár inkább csak megrándulnak ajkai. Muszáj lesz végre mosolyognia, mit fog róla gondolni Arnold? Bizony, az imént megtudta a nevét a fiúnak. Arnold Aniella nevét még egyszer elismételte, s kijelentette, hogy szépnek találja a nevét. Erre Aniellának egy igazi mosoly szökött az arcára. Viszont Aniella nem tud mit mondani, semmi nem jut eszébe. Kicsit szégyelli is magát a kínos csend miatt. Végül feltesz egy őszinte kérdést, mire őszinte választ vár. Meg is kapja, sőt, Arnold hosszan válaszol neki, aminek csak örülni tud.
 - Igazad van - helyesel Aniella aranyos hangján. - Igen, én is szeretem nézni a csillagokat.
Alapvetően Aniella nem arra született, hogy cseverésszen az emberekkel, ezért megy neki ilyen nehezen. Épp elég hülyén érzi magát amiatt, hogy alig mond valamit magáról, mintha valami titkolni valója lenne. Jó, van is neki. Kezd fázni. Összedörzsöli a kezét, aztán Arnoldra néz, aztán a pulcsira, végül szemeit Arnoldon pihenteti meg. Újra mosolyog.
 - Öhmm... Azt hiszem mégiscsak felvenném azt a pulóvert - megfogja a ruhadarabot, belebújik, aztén feláll és megigazítja magán. Nos, hatalmas rá, kb. a combja közepéig ér. Viszont jól áll neki és meleget ad. Ha már áll nem akar visszaülni, inkább megtornáztatja lábait.
 - Volna kedved sétálni velem? - kérdezi kedvesen. Ő roppantul örülne ha Arnolc igennel válaszolna. Hátha járkálás közben eszébe jut egy-két téma.

Thaihasy Hölgyemény

Imádom kihasználni a jó időt, úgyhogy amikor nincs semmi teendőm, gyakran kisétálok a tavacskához. Mióta egyedül vagyok a női társaságom nem sok, Sárát nem akarok zaklatni, Bogi meg olyan fura mostanában, és hiába kértem, nem jött velem sétálni, és nem beszélt róla, mi bántja. Egy idő után meguntam, hogy nem tudom kihúzni belőle a dolgokat, és a csárdán kívül nem sokat beszéltünk. Női gondok, én meg jó tesó módjára ezt tiszteletben tartom.
A hétfői napom nagyon lazának ígérkezett, a csárda zárva, én meg tizenegyig aludtam. Elliot azt hiszem suliban volt, én meg egyedül otthon. Nem is vágytam társaságra, csak egy kiadós reggelire, amit végül inkább a gyorsétteremre bíztam. Az ébredés utáni teendőimet elvégezve belebújtam a kedvenc farmeromba, meg egy fehér pólóba, és mivel fújt egy kicsit a szél, még egy kockás inget is rávettem, aminek feltűrtem az ujját. Minden egyéb agylekötő nélkül léptem ki a házból, és mentem át megreggelizni.
Nem is kérdés, egy jó nagy adag sültkrumplit kértem salátával, ezt pedig egy jó pohár ásványvízzel öblítettem le. Már majdnem szétpukkanó hassal hagytam ott az üres tálakat, majd fizettem. Jó szokásomat megtartva innen egyenesen a tóhoz lépkedtem nagyon ráérősen. Igazából lehet, hogy el kéne végezni pár fontosabb dolgot, de a lustaság ez ellen erősen tiltakozik.
Lép, lép, lép...napszemüveg felrak. Bántotta a szememet a fény amikor odaértem a vízhez. Ezen a nyitott területen a legjobb élvezni a meleget. A víz széléhez mentem, és levettem magamról az inget, hogy azt lerakjam a földre. Nem vagyok kényes, de így legalább a ruhám sem fog eltűnni, a nadrágom meg nem lesz tiszta por. Pár pillanattal később már le is huppantam rá, és nagy levegővétel közepette kiterültem a földön, kezeimet a fejem alá rakva. A szemüvegen át is hunyorogva néztem az égen úszó bárányfelhőket, és hallgattam a körülettem levő zajokat.

Wayne Uraság



~ Szabadság... ~
Nagyot sóhajt, mikor végre a saját éjjeliszekrényét pillantja meg ébredés után, nem pedig az ispotálybéli, otthontalan falat. Összehúzza még magát magzatpózba, s egy darabig a napi teendőin töpreng. Kiengedték, igen, tökjó, meg minden, de most mi lesz? Visszatér a régi életéhez? Odalent várja őt a bolt, az elmaradt rendelések teljesítése, szinte minden a nyakába szakad egyik pillanatról a másikra... nem mintha amíg lábadozott, nem érte volna elég kellemetlen meglepetés. Eszébe jut Yar, a bocsánatkérési próbálkozása, és egyből össze is tudja szedni magát. Durcás ábrázattal kel ki az ágyból, ezúttal nem ügyelve arra, hogy melyik lába is ér először a padlóhoz. Kezdődik egy új nap, vissza a régi kerékvágásba. A szobájában lévő tükörből visszanéző arc egyébként sem a szokásos, mosolygós leányzót adja most vissza. Egy újabb sóhaj után végre rátér a reggeli teendőihez; zuhany, némi frizura, igényes öltözék gyanánt pedig egy eperszínű szoknya, s egy laza, fehér, hosszú ujjú vászonblúz. Ám ezúttal nem áll meg odalent a pultnál, nemnem. Kilépve a bejárati ajtón egy pár bűbájjal gyorsan bezárja az egész boltot, Kino már biztosan felébredt azóta, és munkába ment, ő pedig, hát... nem fog kinyitni ma. Csak rá tudja fogni a... gyógyulási folyamatra, igen. Ki kell most szabadulnia innen, de nagyon gyorsan. Mozogni akar, mozognia kell, iszonyúan bezárva érzi magát. Megfordul ugyan a kis buksijában, hogy fel kéne nézni a kastélyba, megkeresni a régi, kedvenc termét és addig edzeni, amíg bele nem pusztul... de azon gondolat nem akar elszállni a fejéből, hogy így több az esélye összefutni odafent Katival. Kihúzza magát, ezzel együtt pedig elhatározza, hogy semmi kedve megjátszania magát azelőtt a lány előtt. Ami történt, megtörtént, de ez nem azt jelenti, hogy minden seb be is gyógyult és el van felejtve.
~ Akkor irány másfelé. ~
Jelenti ki odabent, de megkorduló gyomra, és friss veséje szinte követeli magának, hogy mielőtt itt nagy felfedezőutakra indulna, keressen magának valami vitamindús tápanyagot. Mintha valami növény lenne, de a hetekig tartó gyógyulgatás után úgy is érzi magát... Így hát Eperlány a Fő utczán útba ejtve a cukrászdát, most egy becsomagolt, finom epres süteménnyel és egy eperturmixszal a kezei ügyében tájolja be érzékeit és veszi ulticéljául a falu határát - jó nagy ívben elkerülve az ispotályt. Útközben természetesen nemigen tudja megállni, hogy bele ne kortyoljon a még hideg nedűbe, ilyenkor bűntudattól telve pillant körbe, nehogy testvére valamelyik sarkon meglássa őt, merthát akkor lesz nemulass, hiszen mióta Kino Bogolyfalván van, ő főz rá, hogy rendesen felépüljön a szervezete. És most oda a szigorú diéta.
Egy kiadós séta után végre az ispotályhoz képest sokkal kellemesebb látvány tárul a szeme elé. Egy aprócska tavacska, de milyen szép így, tavasz végén! Pontosan ez kell most neki, szinte érzi, hogy fokozatosan töltődik fel minden egyes másodpercben.
~ Végre! ~
Hosszú idő óta először terül szét az arcán egy boldog, őszinte mosoly, s rögtön ki is szúr magának egy tetszetős padot a túloldalon, ahol majd elfogyaszthatja a reggelijét, úgyhogy gyorsabbra is veszi a tempóját... Ám csak mikor megbotlik valamiben, (vagy valakiben?) kap észhez; a elfelejtett a lába elé nézni. A turmix szétfolyik a fűben, a becsomagolt sütemény is biztosan felismerhetetlen állapotúvá vált, Viko pedig a térdét fájlalva pillant hátra megvizsgálni, mi is okozta ezt a nagy tragédiát. Azonmód felismer a furcsa formájú sziklában egy emberi formát és elkerekedett szemekkel kezd bele a bocsánatkérések sokaságába ahelyett, hogy a diétaromboló finomságait sajnálná.
- Jaj ne haragudj! Ne haragudj, tényleg, nem volt szándékos, nem láttalak, én, én, én, nem lett bajod? Jaj ne haragudj, annyira bamba vagyok, sajnálom...!

Valóban nem tűnt fel neki, hogy valaki ücsörögne a stégen - valószínűleg túlontúl lekötötte a saját kis kiagyalt terve és annak megvalósítása. Alapból egyébként sem érdekelte, ki figyeli az ügyködését, mindössze néhány kínos pillanatot és kérdést szeretett volna megspórolni azzal, hogy mégis körbenézett, mielőtt nekifogott. Berögzült az elmúlt hónapok alatt és bár már kezdett körvonalazódni a fejében, hogy kezdenie kell valamit a helyzettel, egyelőre halasztotta a kérdést, sürgetőbb problémákra fókuszálva és nem erőltetve.
A felé siető srácra pár pillanatig meglepetten pislog, kisöpörve arcából szeme elé tapadó haját (ezzel nem mellesleg sárcsíkot is kenve a homlokára, mintha éppen harci testfestést gyakorolna). Nem tűnt ismerősnek, pedig a legtöbb arcot könnyen és gyorsan megjegyezte, hogy a teázóban azonosítani tudja a visszatérő vendégeket, így a faluban még biztos nem találkoztak és nem is egy házba vagy évfolyamba jártak, így elsőre nem értette a megjelnését. Csak a monológszerű megszólalás gyújt világosságot fejében, szorosan mögötte pedig egy ironikus hangocska megjegyzi, hogy igazán ért az első benyomások tételéhez, mert még egyszer sem sikerült úgy ismerkednie meg valakivel, hogy normális módon elcseverésztek volna mondjuk egy szelet sütemény felett a Nagyteremben. Ezzel szemben viszont majdnem elgázolta egy milkalila bicikli tulaja, összeverekedett Minnel, a trófeaterem kiállítóasztala alatt gubbasztott Lyrával, majdnem megetette magát az éjszaka közepén Katherinnel, égő hajjal társalgott, hajnal négyes pizsamapartiba csöppent, megmérgezték, mediterrán sétát tett Leventével, szekrényben ülve társalgott, a többiről már nem is beszélve... Viszont ha az embert kérdezik, illik is válaszolni.*
- Persze. Nem, dehogy, csak a szokásos bénázás.-*Fejét rázva bizonygatja, hogy semmi baja, de nem lehetett túl meggyőző - az ismeretlen már masírozik is befelé a tóba, pedig igazán semmi szükség rá, hogy ő is összevizezze magát és kissé békaleves szagú legyen. A másik azonban hajthatatlan - Gilbertnek ugyan fogalma sem volt, hogyan festhetett kívülről rögtönzött hátasa, de ezek szerint elég ijesztően, még ha őt magát nem is rázta meg különösebben, hogy ázott egérként csöpög róla a víz és a sár mellett némi hínárt is sikerült magára szednie.
- Igazán rendes vagy, de nincs semmi bajom. A víz sokat tompított és iszapos az alja,-*gesztikulál szabad kezével a hely felé, ahol eltanyázott.*- Én Gilbert vagyok, de várj...megfognád ezt egy kicsit?-*Nyomja meglepetésszerűen Elliot kezébe itt a kezem, nem disznóláb helyett a műanyagdobozt, amíg ő visszakacsázik pár lépést a mélyebb részekre, hogy megszabaduljon a ráragadt iszaptól, mielőtt szárazra lép. Mosakodás közben vissza lehajtja a felsője ujját is, eltakarva a sebhelyeket.*
- Köszönöm, mehetünk.-*Tér vissza kisvártatva - az eredmény nem tökéletes, de elfogadható-  kezét nyújtva bizarr kis gyűjteményéért, amiben pár centis, különös kis hatlábú lények úszkálnak.*
- Mind megvannak-*állapítja meg, hangjában jó adag megkönnyebbüléssel, elvégre miattuk tett nem tervezett csobbanást. Az akváriumhoz érve nem ereszti őket rögtön a vízbe, csak letette őket a fövenyre és a pálcája után kezdett kutatni zsebeiben, hogy aztán bűnbánó arccal húzza elő az ázott, megviselt tárgyat.*
- Lefogadom, hogy napokig duzzogni fog...-*motyogta letörten,tanácstalanul pislogva körbe, mert azt sem tudta, mibe törölje.

Aniella

Levita, tréning és bátorságpróba, Hanka

Érdekes módon meg tudtuk fogni a cetlit, de csak azért, mert egyszerre értünk hozzá.  Ugyan azt a meglepettséget olvastam le az arcáról, amit magamban is éreztem.  A cetlin ugyan olvashatóvá vált a szöveg, de így, hogy ketten fogtuk nem nagyon tudtam elolvasni, hogy mi áll rajta és valószínű Ő sem. Hanka megpróbálta maga felé húzni a cetlit, de nekem eszembe se volt átadni neki, hisz továbbra is tombolt bennem a versenyszellem, a győzni akarás. Közben próbáltam magamban helyre rakni a dolgokat. ~ Vajon miért így alakultak a dolgok? Miért kellünk ketten ahhoz, hogy a papírokat meg tudjuk mozdítani? ~ Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem. A gondolataim közül Hanka újbóli próbálkozása rángatott vissza, de amilyen hirtelen megrángatta a cetlit olyan hamar el is ereszti, majd egy sajnálkozó mosolyt küld felém jelezvén, hogy nekem volt szerencsém. Valahogy hamisnak tűnt a mosolya, de nem igazán érdekelt, hisz a cetli nálam volt. Visszamosolyogtam rá és elindultam az ajtó felé, de közben már olvasni kezdtem a papírt, ami viszont megállásra késztetett. A sorokat olvasva halvány gyanú fogott el és újra éreztem, hogy nem stimmel itt valami, de továbbra sem értettem, hogy mi az, ami zavar.  Egy részem továbbra is azt akarta, hogy menjek hisz nálam van, ami kell és a kincset én lelem meg, de egy másik részem viszont a kriptában tartott, ami azt sugallta, hogy nem a helyes útra lépek, ha most kimegyek.  Értetlenkedve újra és újra elolvastam a cetlit, hátha rá jövök, mi piszkálja a csőrömet és mitől van e kettős érzés bennem.



/Elnézést a késlekedésért! Köszönöm türelmeteket és kedvességeteket! /

Thaihasy Hölgyemény

Van jobb annál az érzésnél, ahogy a nap süt ránk, és nyugodtan fekhetünk a fűben? Na jó, talán tudunk mondani példát, de most másra sem vágytam, mint erre az élményre. A tavasz nagyon jó évszak, kár hogy egyre jobban átveszi a helyét a tél, és lassan tavasz helyett is nyarunk lesz. Azt a túl meleget ki nem állhatom. Maximum egy szép vízparton, árnyékban, három bomba csajjal akik hozzák az italokat sorra. Hmm.
Nagyon jól elgondolkodtam az élet nagy dolgain, főleg az álmodozás vette el az eszem, amiből egy durva fájdalom zökkentett ki. Amint megéreztem a fájdalmat, társult hozzá egy puffanás, én meg akaratomon kívül kissé felemelkedve a földről az oldalamhoz kaptam. A szememet csak nagy nehezen tudtam kinyitni.
- Uhh, kemény lábaid vannak - nem tudom, hogy sikerült eltalálnia egy fájdalmas pontot, de a hangomban érezhető volt, hogy nem simogatásként érzékeltem az egészet. Persze gyorsan eltekintettem a dologtól, és felpattantam, hogy a kezemet nyújtva felsegítsem a szabadkozó hölgyeményt.
- Semmi gond, nyugi. Te jól vagy? - bíztam benne, hogy nem törte ki bennem a lábát, de amíg nem az arcát figyeltem, a háta mögött feltűnt, hogy a fűben szétterül valami rózsaszínes. Összevontam a szemöldököm, és lehajoltam a pohárért, amit aztán kissé sajnálkozó fejjel néztem. Biztos, hogy ez eddig nem volt itt. - Ez a tiéd volt? Így már nehéz lesz meginni. Az meg...hát talán még menthető, ha a hangyák nem kezdték el - próbáltam kedvesen közölni vele a tényt, hogy a nasijának annyi, bár ezt talán már ő maga is megállapította.
Egy mozdulattal a közeli kukába dobtam a poharat, majd a ragacsos trutyival a kezemen a vízhez léptem, hogy lemossam.
- Légy szíves, ne lökj bele - fordítottam a fejem felé, persze vigyorogva.

Wayne Uraság


Amikor átesik a fiún, térdére zuhan, a kezeiből pedig kipotyognak a finomságok. A tápláló reggelije oda, de ő most inkább a srác testi épsége miatt aggódik, nehogy kiderüljön, hogy véletlenül a szemét sikerült valamijével eltalálnia. Nem is törődik azzal, mikor a számára ismeretlen, bár ismerős arcú férfi is a jólléte felől érdeklődik. Aggódó pillantásokkal keresi a másik bőrén az esetleges véraláfutásokat, bár ettől a nagy vizsgálástól elpirul, hiszen elég félreérthető cselekedet volt. Ekkor jut csak az eszébe, hogy ráadásul szoknyában van és úgy repült egyet a levegőben... Összeszorítja a száját, s magától feláll, nem fogadja el a segítségnyújtó kezet. Gyorsan leporolja a szoknyáját, de nem nagy mozdulatokkal, nem akarja még jobban kínos helyzetbe hozni magát. Ez az ő formája, elhagyta egy srác, egy másikon meg így áll bosszút, akaratán kívül... Szoknyájából előveszi a cseresznyefa pálcáját, hogy mentse még a reggeliből, ami menthető, de az idegen ebben a pillanatban dobja bele egy közeli kukába. Pedig egy intéssel bele tudta volna tenni a pohárba, mondjuk az is igaz, hogy akkor talán néhány bogárral lett volna fehérjedúsabb. Ez vagy a sors akarata, vagy a nővére itt figyeli valahol és morogva tesz neki keresztbe. Amíg a fiú a vízhez megy a kezét lemosni, Viko gyorsan megpróbálja a térdéről lesöpörni a fűnyomokat, ám a pultos ekkor hátrafordítja a fejét és egy számára éles megjegyzést intéz felé. Eperlány keresztbe fonja a kezeit és félmosollyal az arcán nyújtja ki a nyelvét. Esze ágában sem volt még belelökni is szerencsétlen áldozatát a tóba, bár ha már így felhozta... Neeeem, nem olyan gonosz ő. Egy pálcaintéssel magához húzza a becsomagolt süteményt, majd kibontja a papírt. Hát, a sütemény talán még menthető, ám a külleme borzasztó lett. De legalább néhány eper túlélte az esést. A levitációs bűbáj segítségével átlebegteti a fiú felé, a tó fölé az egyik gyümölcsöt, azon még van egy kis tejszínhabos krém is. Ha a srác még ott megpróbál utána nyújtózkodni, csak akkor nem pottyan bele, ha nagyon ügyes.
- Ez a tiéd. De csak, mert... ~ nem láttál semmi olyat, amit nem kellett volna. ~ - ismét elvörösödik a feje - nem lett bajod. - Fejezi be az így értelmetlennek tűnő mondatot hadarva. Akár sikerül a másiknak kicsenni a levegőből az epret, akár nem, Viko odalép mellé, és szoknyáját óvatosan maga alá igazgatva leül, majd majszolni kezdi a süteményből menthetőket. Halványan elmosolyodva nyújtja oda a másiknak, aki ilyenkorra vagy a vízben van, vagy sikeresen mellette. Nem olyan irigy ő, mint elsőre tűnik.
- Kérsz? Ez a legkevesebb, ha már beléd botlottam.

Várkonyi Arnold

Aniella és Arnold egy nem igazán érdekfeszítő témát boncolnak. Szerintem az emberek 10%-a cseveg a csillagokról és az égboltról. A többiek bizonyára találnak más közös témát, ami még élvezhető is lehet. Azonban Aniellát érdekli a dolog, meg is kérné Arnoldot, hogy meséljen még, de inkább hanyagolja a témát. Attól tart, hogy az új ismerőse valószínűleg nem erről akar dumálni. Halvány lila gőze sincs milyen témát hozzon fel. Ez az egyik oka annak, hogy magára ölti a srác hatalmas pulcsiját. A másik pedig az, hogy fázik. Miközben feláll, s próbálja megigazítani a pulóvert a fiúval együtt tör ki nevetésben. Bizonyára viccesen festhet a ruhadarabban. Egyébiránt Aniella rendkívül aranyosan nevet, ha ő kacag mindenki másnak vagy mosolyognia, vagy vele egyszerre nevetnie kell. Ez az egyik legszebb tulajdonsága. Igaz, szerinte a nevetése bűn csúnya, ám ezen nem tud változtatni. Tehát a pulóver szinte elnyeli a lányt. A haját megigazítja, a ruhadarab ujját pedig próbálja feltűrni, de nem sikerül neki. Így hát hagyja, hogy belepje az egész kezét.
Úgy tűnik Aniella kezd feloldódni, mint a kockacukor a meleg italban. Miután jól kikacagta magát, sóhajt egyet és megkérdezi Arnoldot, hogy volna-e kedve sétálni egyet. Mázlijára a fiú igennel felel, s azon nyomban fel is pattan a padról.
 - Hmmm... Menjünk arra! - előhúzta mutató ujját, s az erdő széle felé mutatott vele. Eztán meglepetten nézett először a srác karjára, majd Arnoldra, majd vissza a karjára. Végül halványan elmosolyodott, s fiú karjába kapaszkodott. Egy parányit kicsi volt hozzá képest, de Aniella ezzel nem igazán foglalkozott. Aranyosan ránézett Arnoldra, egyre jobban érezte magát.
 - És... mesélj valamit magadról - szólalt meg végül Aniella. Szimpatikusnak találta a srácot, igazi úriembernek. Egy pillanatig nem is értette miért mondták a sellő barátai az emberekről, hogy gonoszak és szívtelenek.

Turnman Kati

Annabell

Kati

Heather

Unalmas hét unalmas hétköznapja, ami semmi újat nem tartogat. Reggel ezzel a gondolattal ébredtem, és a rossz kedv megmaradt egész napra. Céltalanul sétáltam fel le az iskola falai között, és valami izgalmasat kerestem. Néha felbukkant egy-egy ismerős, váltottam velük pár szót, majd mindenki tovább állt. Hogy őszinte legyek, semmi nem maradt meg a beszélgetésekből. Tekintetem ködösen meredt a partneremre, de fel nem fogtam, hogy mit magyaráznak. Ennek ellenére válaszoltam nekik, de lehet valami irtózatosan nagy marhaságot. Délután ez a hangulat rosszból átváltott ingerültbe vagyis feszültbe. Le kellett valahogy vezetnem a felgyülemlett energiát, ezért elmentem egyet futni. Amíg a lábam bírta addig futottam. De nem fáradtam el, és nem lettem nyugodtabb. Jó lenne valami konditerem az iskolában, az talán segítene valamennyit. Lehet túlzottan sportember vagyok, és ennyire lételemem a mozgás. Napok óta semmi ilyesmit nem műveltem, és ez ki is ütött idővel. Hiányzik a vívás, a konditerem, a hegymászás. Utóbbit még csak kezdő szinten űzöm, de nagyon élvezem, és biztos, hogy nem fogom egyhamar abbahagyni. A vívás már gyerekkorom óta az életem része, és nagyon szeretem, de már kezd unalmas lenni. Viszont most, ilyen közel a csúcshoz, nem hagyhatom abba. Van egy célom, azt el akarom érni, és nem fogok addig megállni, míg az a bizonyos arany a nyakamban nem fog lógni. A konditermi edzésre pedig azért van szükség, hogy bírjam a hajtást, legyen bennem erő és az izom sem árt. Viszont mióta vége a szünetnek és visszajöttem, nem volt lehetőségem terembe menni, így hiába is edzek a szobába naponta kétszer. Egy kissé összeestem, mind karba, mind hátba. Lehet ez is az oka részben a rossz kedvemnek. Nem érzem jól magam a bőrömben.
Vacsoránál sem volt jobb kedvem, de az a rengeteg étel, amit magamba tömtem, kicsit javított a helyzeten. Végül arra jutottam, hogy esélytelen lenne, hogy én ilyen állapotba elaludjak, inkább kilógok a suliból. Tudom, hogy nem szép dolog, és meg is büntethetnek érte, de majd csak túlélem valahogy. A gördeszkám társaságában kilógtam és a faluig meg sem állta.
Nemsokára arra eszmélek fel, hogy akadályba ütköztem, ez pedig nem más, mint a falu tava, egész pontosan az ahhoz tartozó stég. Sötét volt, csak nagyon kevés fény jutott el idáig, így a szememet eléggé megerőltetve vizsgáltam a környéket. De ki is lenne itt ilyenkor?! Úgy gondoltam, hogy senki nem mászkál már éjnek évadján, de amint megpillantottam egy, a stégen fekvő alakot, rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Felkaptam a gördeszkát, majd a fekvő alak felé indultam. Gondoltam illene megnézni, hogy jól van-e, mert a normális ember nem fekszik kinn éjszaka, egyedül, egy stégen.
- Szép estét! - köszönök udvariasan, majd tisztes távolságba a lánytól megállok, és várok valami válaszra.

Láthatóan nem vágyik társaságra, így hamar összekapja magát és távozik, hamarosan én is elhagyom a stéget.

Mínea

Most viszont a Romhányi gyerektől recsegnek a deszkák. Ma úgy döntött, hogy a faluban fog randilírozni. Bizony ám! Nem is gondoltátok volna róla, hogy ő ilyet is tud, jól sejtem? Pedig nem olyan tündéri ő. Szereti kifejezésre juttatni azt, hogy az embereket mennyire álszentnek tartja. Pedig Gideon se különbözik ezektől, ő is álszent, csak nem most.
A lény mögé lépve leguggol mögötte és lendületet véve belelöki a lányt a vízbe. A könyv majd megszárad, ahogy a lány is, aki most valószínűleg elkezd majd sipákolni. Szegény.
Iván azonban jót röhörészve áll fel a guggolásból. A lányt kutatja a vízben, biztos fel fog bukkani. Minek jönnek ide valaki, aki nem tud úszni például? Ha esetleg mégis kiderül, hogy pont egy totál béna, ösztöneit teljesen elvesztett lány kapott ma horgára áldozatul persze nem lesz olyan gonosz, hogy sorsára hagyja a lányt, de addig is csak zsebbrevágja az egyik kezét, a másikban pedig a pálcáját kezdi el forgatni. Jobb az elővigyázatosság, és ezért kézben tartja a hasznos védelmi eszközt. Lehet igazi fúria a sötét hajú és talán van annyi esze, hogy tud pár remek átkot támadója ellen. Bár ezt alapvetően nem szokta feltételezni a gyengébbik nem tagjairól, még eddig nem nagyon találkozott össze ilyen belevaló lányokkal.
Csak még Iván nem ismeri igazán a Rellonos vérmérsékletet és a Rellonos lányokat. Sose voltak megfigyelési alanyai a ketteskék. Hiszen lánnyá nem tud változni, esetleg a muglivilág legújabb szenzációjának képében, de az elég szörnyszülött egy lányfajta, amitől egy Romhányi már csak elvből is eltávolodik. Egy aranyvérűnek kell, hogy legyen becsülete és hűnek kell maradnia a tradíciókhoz. Ezt tökéletesen megtanították neki. Ezt a szellemet pedig az iskolájában is tovább erősítették benne, hiszen az a maréknyi kis baráti társasága, amely néhanapján akadt, mind aranyvérű volt, méghozzá nem épp a muglipárti fajtából. Azért ez a mugli és valamelyest félvérellenességét kinőtte már, de a tradíciókat biztosan tartani fogja, az érzései nem győzhetnek az esze és a hagyományai fölött soha.

Állia Szipenni


 Délutánra beszéltünk meg találkozót Álliával. Remélem eljön. Főleg azért, mert olyan jól éreztem magam a barna hajú és gyönyörű barna szemű lány társaságában. Az évnyitó buliján sokat táncoltunk, folyt a vajsör és a csevegés.
 Elég nagy merészség volt mindjárt másnapra elhívni a stégre, ahol reméltem nem sokan lesznek. Megvan a maga varázsa ennek a helynek. Egyedül nem igen jön ide senki, inkább másodmagával. A tó mélykék színe és a közeli nádas már magában szép látványt nyújt. Na és a délutáni fény, ahogy megy le a nap kicsit még érdekesebbé teszi mindezt. Igaz most még jóval korábban van.
 Ahogy hátranézek észreveszem, hogy határozott léptekkel jön felém. Na igaz ez nem nagy ügy, hiszen ide beszéltük meg a találkozónkat, és a stég elég behatárolja a lehetőségeket.
 Állia újra megint csinosan öltözött fel. Kicsit szégyellem is magam a megszokott- kopott farmeromban és zöld Nike pólómban, na meg a napszemüvegemben. Ez utóbbi azért kell, mert félek, megint észreveszi, ha kicsit rajtafelejtem újra a szemem. De hát, mit lehet tenni. Gyönyörű lány. Mondjuk abból van elég itt az iskolában, de neki kivételesen esze is van. Na persze a többiek sem buták, de vele lehet beszélgetni mindenről. Ezt naná, hogy a bálon vettem észre.
 Ahogy közeledik, észrevétlenül is a pálcámmal babrálok. Szeretem a kezemben tartani. Olyan jó érzés kerít hatalmába, na meg oldja a feszültséget, ami bennem van.
 Egyre közeledik, kicsit megnyugszom és elmosolyodom ahogy olyan 30-40 méterre ér tőlem. A pálcám becsúsztatom a farmerem zsebébe, majd felnézek az égre. Észreveszem a felé repülő Chosuga-t is, aki épp vadászatból tér vissza. Általában mindig elkísér, ha sétálni megyek, a levegőből követ, majd amikor megállok a tájban gyönyörködni akkor magamra hagy. Nem megy messze, a közelben vadászgat. Most is onnan tér vissza két pocokkal a szájában. Leteszi elém. Megvárja amíg megdicsérem és lemondok a pockok rám eső részéről. Hát igen, Chosuga különleges hóbagoly. Mindig hoz nekem harapnivalót, de hát nem élek én ilyennel, így amikor megdicsérem és neki adom az ajándékát, hangos csiviteléssel megköszöni.  Most is ez történt.
 Állia már majdnem mellém ér, amikor Chosuga újra a csőrébe veszi a két pockot és olyan 15-20 méterre reppenve lefészkelődik és elkezd lakmározni.
- Szia Állia. Örülök, hogy eljöttél. Mosolyodtam el és néztem mélyen a szép szemeibe.

Ronald Little-Leah

Meleg napsütéses délután van. Ehhez illően csak egy vékony, fekete farmer, laza ing és torna cipő párost választatom napszemüveggel. Kíváncsi vagyok meg ismer-e így, tegnap kicsit elegánsabb voltam. De ha már másnap elhív valahova akkor ismerjen fel így is. A falun áthaladva veszek egy kis édességet későbbre. Aztán most már egy kicsit sietve megyek a stéghez. Lassítok mielőtt kilépnék a fák mögül és feltolom a napszemüveget a fejem tetejére és kisétálok a fák közül. Határozott léptekkel elindulok a stég felé, ahol meg látom, hogy Ron már vár. Egy grimasszal nyugtázom, hogy késtem, és megyek tovább.  Közben meg ő, hogy öltözött és elégedetten nyugtázom, hogy nem öltöztem túl. A napszemüvegtől pedig nevethetnékem támad. Olyan, mintha azért vette volna fel, mert tegnap megjegyeztem neki, hogy sokat néz. De erre talán inkább nem kérdek rá, inkább én is lecsúsztatom a szememre a napszemüvegemet és mosolyogva közeledek felé. Valami elrepül mellettem és Ronnál ér földet. Egy hóbagoly, milyen szép. Kicsit emlékeztet a sajátomra. Megállok és nézem, ahogy Ron megdicséri. Aztán a bagoly elrepül én pedig újra elindulok, leplezetlen mosollyal. Pár méterre megállok és nekidőlök a korlátnak. Aztán vissza köszönök.
- Szia.
Hátra nézek az ő baglyára és folytatom.
- Ha szólsz, hogy hozod a baglyod én is elhoztam volna Moont.

Állia Szipenni

Ahogy Állia a korlátnak támaszkodik veszem csak észre, hogy Ő is napszemüveget visel. Úgy látszik amíg Chosugával voltam elfoglalva felvette a sajátját is.
Mondjuk a szikrázó napsütésben kötelező darab, azt hiszem.
- Nagyon csinos vagy! - Válaszolom mielőtt a megjegyzésére térnék rá.
- Jól áll neked a mindennapi viselet is. - Majd újra elmosolyodok. Nem tudom mi van velem, de állandóan mosolygok Állia jelenlétében, igaz nem nagy dolog, hiszen tegnap ismertem meg.  
- A baglyomat Chosugának hívják. Van köztünk egy különleges kapcsolat, ami szerint Ő is elkísér a túráimra. Szereti a szabadságot, így csak ritkán teszem a kalitkába. Na meg szereti a hasát és a friss pocokhúst. Persze a bagolycsemegét is szereti, de hát egy idő után unalmas lehet. Sajnos erről elfeledkeztem, mikor elhívtalak, pedig szerintem ketten ők is jól ellennének. Ez a kedvenc helyem. Igaz ide sok pár eljön, de olyankor odébb állok. Tanulni szoktam itt, ha már elegem van a könyvtárból.
 Gondoltam mindezt Álliának is tudnia kell, hiszen nem szeretném, ha úgy gondolná egy csodabogárral találkozik, aki mindenhová magával cipeli a baglyát.
- Köszönöm a tegnap estét. Nagyon jól éreztem magam veled. Régen buliztam ilyen jót. - Újabb mosolyt követően rájöttem, hogy nagyon zavar a napszemüveg, hát levettem, és újra Álliára néztem.
- Félig mugli vagyok. De nem ez a lényeg. Hoztam valamit, amit abban a világban nagyon megszerettem. Kérsz egy kólát? Jó hideg.
 Meg sem vártam a válaszát és már nyitottam is ki az egyiket.
- Emelem az üvegem a tegnapi bulira! - Majd mosolyogva átadtam az egyik már kibontott üveget Álliának.
- Mondtam már, hogy gyönyörű szemeid vannak? Kár elrejteni őket a napszemüveg mögé.

Ronald Little-Leah

A korlátnak nézem a vizet és élvezem a napsütést. Egyszerűen tökéletes az idő. Ront hallgatva pedig egyre inkább mosolygok. Ahogy ránézek látom, hogy ő is mosolyog. A bókok pedig jól esnek, bár egy kicsit soknak találom őket. Ezt meg is mondom neki.
- Köszi. De ne dicsérj ennyit.
Megint a tó felé fordulok és folytatom.
- Elfogok pirulni ha így haladsz.
Aztán hallgatom, az okot amiért nem szólt és még pár dolgot. Amit elég érdekes. Tetszik a baglya neve, és érdekes a köztük lévő kötelék. Arra, hogy elfelejtette és sajnálja, helyeslően válasz szolok.
- Hát az biztos, Moon is hasonlóan szabad lélek. Bár én inkább reptetni szoktam és nem sétáltatni.
Aztán újra figyelmesen hallgatom. De azért közben bele-bele kérdezek, de inkább csak figyelek.
- Télen nincs túl hideg itt tanulni?
Elnézve a tájat télen is szép lehet, csak talán egy kicsit hideg tanulni. A következő mondatra viszont azonnal felelek. Míg ő leveszi a napszemüvegét.
- Légyszíves hagyd abba, nem kell ennyire udvariasnak lenned és mindent megköszönnöd.  
Hogy lássa komolyan gondolom belenézek a szemébe. Kis idő múlva félre nézek és inkább közelebb megyek a stég tó felőli részéhez. Innen hallgatom tovább Ront. De aztán kíváncsi leszek és megfordulok, hogy lássam. És máris egy üveg kólával találom magam szemben amit felém nyújt. Egy bólintással elfogadom.
- Kösz.
Mosolyogva helyeslek a következő mondatára.
- Ebben egyet értek.
Bele iszok a kólámba és eszembe jut az édesség, amit én vettem. A következő mondatával pillanatnyilag nem törődve veszem elő és kínálom meg.
- Ez ugyan nem abból a világból van, de attól még finom. Kérsz?
Mosolyogva nyújtom felé a papírzacskót. Közben komoly arccal válaszolok.
- Még egy bók és belelöklek a vízbe.
A mondat végén kicsit elmosolyodom, hogy lássa nem gondoltam teljesen komolyan és feltolom a fejem tetejére a napszemüveget. Aztán leülök, a lábamat a víz fölé lógatva egyik kezemben a kólámmal, a másik kezemmel pedig lerakom magam mellé a zacskót.

Levitás bagázs - zárás

Állia Szipenni

- Hogy hideg télen? Sajnos igen. Olyankor nem is jövök ki tanulni, habár a hétvégi kirándulásaimhoz hoztam otthonról egy sátrat. Abban jó meleg van, nem kell félni a hidegtől. Akár azt is felállíthatnám ide. Majd elmosolyodtam, igaz most először nem Állia miatt, hanem mert eszembe jutott valami észbontó ötlet.
- Szerinted, ha felállítanám ide a sátrat, lehetne benne hétvégenként bulit szervezni? Mit szólnának a suliban?
 Még a képzeletére is elfog a nevethetnék. Majd folytatom a gondolataimat.
- Végtére is ételt és italt lehet szerezni a konyháról, vagy az üzletekből. Zenét akár mugli módra is meg lehet oldani. Táncolni majdnem mindenki szeret. Na meg van pár zenész a családban, talán Ők is fellépnének.
 Majd Állia kérésére mosolyogva válaszolok, nem igazán könnyed válaszra sikerült, de legalább a természetes énem is láthatja most.
- Ne haragudj, nem fogok annyit bókolni, egyrészt lehet nagyon nyálasnak hangzik a kívülállók fülének, másrészt nem is vagyok olyan jó benne. Ígérem megpróbálom a gondolataimat visszatartani és nem kimondani hangosan, ha félő, hogy belepirulhatsz. Majd cinkosan kacsintok, jelezve, hogy tréfának szánom a komoly megjegyzésemet.
- Amúgy meg ilyen jó időben nem is lenne rossz megfürdeni a tóban, habár nem hoztam magammal fürdőnadrágot.
 Amikor Állia Moon-ról beszélt nagyon erős érzések kavarogtak bennem. Féltem, hogy csak én vagyok ilyen, aki túl közel engedi magához a baglyát. De persze ez is csak egy eltúlzott észrevétel volt. Lehet, hogy az Önismereti órákra is be kellene iratkoznom?
- Szóval szeretsz repülni? - Csillan fel a szemem a hirtelen jött információra.
- Milyen seprűd van?...Köszönöm az édességet, nagyon szeretem. Te sütötted? - Teszem fel viccesnek szánt kérdésem.

Ronald Little-Leah

Pedig télen is jó lehet nem csak kéne hozzá pár dolog. Én lehet, hogy ki is jövök, csak nem tanulni. Ron sátrától már jön is az ötlet, hogy itt kint sátorozzak a jó időben és pihenjek. De Ron ötlete viccesebb. Vigyorogva felelek.
- Hát ha elég nagy a sátor. Akkor szerintem nem lenne rossz.
Ron felsorolja a mellette szóló dolgokat. Amiben egyetértek, még talán jó is lenne. Ezt komoly képpel meg is mondom.
- Még siker is lehet ebben a jó időben, itt a tó mellett szerintem jó lenne.
Mosolyogva még hozzá teszem.
- Persze ha lennének törzs vendége akik híreszteljék, az is hasznos lenne, főleg kezdés előtt.
Kíváncsian nézek, hogy értette-e. Végül inkább a biztonság kedvéért hozzá teszem.
- Én például jó lennék erre a célra.
Elnézek Ron baglya felé. Már megette az első pockot és úgy látszik, kezd jól lakni. Közben ő is észrevesz és kíváncsian méreget. Szinte meg se hallom, hogy Ron mit mond. De aztán feleszmélek és még hallom a végét. Ránézek és látom, hogy viccel, ezért én is hasonlóan válaszolok.
- Hát ha igazán érdekes gondolatok akkor meg kockáztatom a pirulás veszélyét.
Aztán újra elvigyorodom. A következő mondatra nevetve felelek.
- Ebben az időben így is nyugodtan lehetne fürödni, utána a napon megszáradnánk.
Én pedig újra elnézek a baglya felé, aki mintha közelebb jött volna, valamint elég furcsán méreget. Ami nekem egy kicsit gyanús. De Ron következő kérdése kizökkent az aggodalmamból.
- Igen szeretek.
Valahogy nem lep meg, hogy nem a bagoly érdekli. De nem igazán hagy elmélkedni, mert megint feltesz egy kérdést.
- Tűzvillám 5000-em van.
Most már én is vissza kérdek.
- Neked milyen seprűd van?
Az édességet, amivel előbb meg kínáltam vesz és megköszöni. Egy kicsit még viccelődik is. Amire kicsit komolyan felelek.
- Ezt most nem, de ha akarod legközelebb saját készítésűt hozok.
Aztán újra rá nézek a bagolyra és közelebb ülök Ron-hoz és aggódva meg kérdem.
- Emberevő a baglyod?

Levitás bátorságpróba

Bár nagyon nehéz volt, megérte küzdenem, hisz végül sikerült megérintenem a göcsört. Az eredetileg ficánkoló fa egy szempillantás alatt megdermedt. Végre! Egy kis nyugalom. Elengedtem az ágat és leugrottam a földre. Rettenetesen szédültem és nem kellett sok, hogy ne rókázzak egyet. Közbenéztem és a pergamendarabot kerestem. Kieshetett a kezemből amikor eltalált az a nagy ág. Kerestem pár percig, aztán feladtam. Már nem érdekelt. Leültem a földre, de nem vettem le a fáról a szemem. Az úgy viselkedett mintha egy átlagos fűzfa lett volna. Az ágait és leveleit megint csak fújdogálta a szél. Hátradőltem és a fejemet letettem a földre. Kedvem lett volna aludni, de valami fényes jelent meg az ágak között. Fogalmam sem volt, hogy mi az, de kizártak tartottam, hogy felmenjek érte. Soha többé! Nem is kellett türköztetnem magam, ugyanis a kis fényes dolog megmozdult és elröppent a temető közepe felé. Gondoltam ennek köze van a kincshez, ha nem maga az. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről és elindultam utána. Szerencsére a lábaimnak nem esett semmi baja, ellentétben az arcommal és a jobb kezemmel. Az arcom csak kék-zöld foltos, a kezem viszont véres volt. Csúnya vágások tömkelege díszítette.
A zöld tényes dolog egy kriptához vezetett. Az ajtaján és ablakán kiszűrődött az ugyanolyan zöld fény. Siettem felé, amennyire csak tudtam, de megálltam a kripta előtt amikor hirtelen minden fény kialudt és a temető megint csak sötétségbe borult. Kicsit félelmetes volt a látvány. Néztem jobbra-balra. Nem láttam mozgó dolgokat, még hangokat sem hallottam. Szó szerint síri csönd volt a temetőben.
Összeszedtem a bátorságom és benyitottam az ajtón. A koporsót pillantottam meg először, aztán néztem csak az előtte lévő asztalkára. Odamentem hozzá. Öt darab kristályt vettem észre. Nem voltak túl nagyok, de értékesnek tűntek. A számuk alapján gondoltam, hogy mindannyiunknak jut egy-egy. Elvettem a középsőt és megnéztem közelről. Gyönyörű volt. Biztos voltam benne, hogy van valamilyen képessége, haszna is.
Egy hangra felriadtam, és kinéztem a poros ablakon. Kezemben szorítottam a kristályt. Egy embert láttam közeledni. Nagy valószínűséggel közülünk valaki. Előbújt belőlem az ördög. Az ajtó nyitva volt. Elléptem az ablaktól és elbújtam az ajtó lapja mögé.  

~ Gilbert ~