31. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Várkonyi Arnold összes RPG hozzászólása (64 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Le
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. május 12. 16:14 Ugrás a poszthoz

Sofia

Lassú, ráérős léptekkel haladok végig a faluba vezető úton, a kezeim a zsebembe mélyesztve, mind emellé pedig jókedvűen fütyörészek. Hiába próbálkoztam vele a délelőtt folyamán, egy szót sem sikerült felfognom abból, amiből a hétvégén számot kell adnom, így inkább nem is erőltettem. Elpocsékolt idő lett volna, és ha rengeteg lehetőségem van még a könyvek bújásán kívül, miért pazarolnám arra, ami abszolút kilátástalan? Persze könnyen meglehet, hogy a jól ismert jelenség, a teljesen ártalmatlan iskolaundor a hibás, mestertanoncként már jóval nagyobb az elvárás, mint előtte.
Egész szép idő van, kétség sem férhet hozzá, hogy ilyenkor sokkal több kedvvel indul el az ember a faluba, minthogy négy fal között egye a penész. Első körben betáraztam néhány hasznos holmiból, meg némi táplálékból, ami elhagyhatatlan kelléke a bogolyfalvi látogatásoknak, hiába jöhetek le ahányszor, és amikor csak akarok, pótolni kell a rohamosan fogyó termékeket. Nem vagyok az a kifejezetten korán kelő típus, de ma valamiért kidobott az ágy - a galád -, ennek pedig megvan a maga előnye. Mégpedig, hogy bőven van időm ahhoz, hogy kedvemre sétálgassak mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, amit a tudat vonzana magával, hogy márpedig ezer, meg egy elintéznivalóm van, ami epekedve várja, hogy nekiessek és megcsináljam végre. Nem. Azon kívül, hogy néha tudat alatt elkezdem felmondani az előzőleg bemagolt anyagot, vagy kész, megdönthetetlen tények miértjein kezdek gondolkodni, egyáltalán nincs hatással rám, hogy ezzel a hozzáállással talán szégyent hozok levitás mivoltomra.
A vállamon átvetett táskában zörgő papírtasakok és azok tartalmával közben a réges-rég lakatlan, a diákok által nagyívben elkerült kísértetháznál lyukadok ki. A kíváncsiságom kerekedik felül, engem nem igazán rémít meg néhány história. Nem számítva arra, hogy akárkivel is találkozom, alaposan körülnézek, mielőtt az emeletre tévednék. Ott viszont… igyekszem a lehető leghalkabban megbizonyosodni arról, hogy a szunyókáló leányzó valóban az- e, akinek hiszem, és azon morfondírozok, vajon kitekerné- e a nyakam, ha megijesztem.
- Nocsak – húzódik mosolyra az ajkam, mikor felébred. – Jó reggelt, Angyalka! Épp azt próbáltam kitalálni, mi oka lehet egy hozzád hasonló, bájos lánynak az éjszakát egy ilyen sivár helyen, egyedül tölteni? – tudom, hogy nem fogok választ kapni. Az ajtófélfának dőlve, fejemet oldalra biccentve figyelem, ahogy szépen lassan tudatosul benne, hogy lebukott. Hogy mivel, azt persze csak ő tudhatja.  
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2014. május 12. 16:21
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. május 16. 17:24 Ugrás a poszthoz

Sofia

Nincs túl sok időm azon töprengeni, mit kapnék a zöldek egyik szépséges kis mufurcától, ha nem hagynám, hogy biológiai órája úgy működjön, ahogy ő azt jónak gondolja, bár elég világos van ahhoz, hogy az alvásért felelős melatonin hormon bomlani kezdjen és… ne, ne is kérdezd, honnan és miért tudok ilyesmit. És ahogy reméltem, az álmos, lapos pislogás pillanatokon belül megkezdődik, én pedig kitartóan mosolygok, egészen addig, amíg el nem jut a tudatáig, hogy mi is a nagy büdös helyzet. Nem, mintha a mosolyom akár egy másodpercre is képes lenne elpártolni tőlem, talán nem is akkora csoda, hogy csak kevesen tudnak komolyan venni. Majd jelzem, ha esetleg zavarni fog, és életem problémája lesz, hogy ki mit gondol rólam.
A mellkasom előtt összefont karjaimat magam mellé ejtem, miután ellöktem magam a félfától, de egy tapodtat sem mozdulok. Kivéve, amikor hiányos öltözetben feltápászkodik, és a levetett nadrág után nyúl – túlontúl gentleman vagyok ahhoz, hogy végignézzem ezt a műveletet, még ha semmi olyat nem is fedne fel, amit nem láttam már korábban. Mármint, nem Sofián! Oké, rendben, ezt inkább nem ragozom túl, csak az magyarázkodik, akinek oka is van rá.
 - Ó, nem dehogy, pontosan tudom, magát az ördögöt zavartam meg valami nagyon titokzatos ügylet utáni ébredésében – természetesen egyáltalán nem gondolom komolyan, mint ahogy a szavaimhoz mellékelt halk nevetés is tökéletesen prezentálja érzelmeimet. – Egyébként pedig egész biztos, hogy nem kevertelek össze senkivel, igen jó a memóriám, és az ilyen szép – már-már angyali – vonásokat nehéz eltéveszteni. – Folytatom a béna jó-rossz hasonlatokat a leginkább ezeket megtestesítő lényekkel, vagy nevezzük, aminek akarjuk őket, lényegtelen. Az, ha valakinek csapom a szelet, egyáltalán nem jelenti azt, hogy véresen komolyan kell venni, nagyon szép hírem lenne ebben az esetben, mert szinte minden csinos, vagy kevésbé csinos – mert csúnya lányok nincsenek – hölgynek megejtek egy-két bókot.
Persze ez nem jelenti azt, hogy nem gondolom komolyan; csak a legvégső esetben szoktam füllenteni. A hirtelen előttem termő kisangyal pedig valóban kivételes vonásokkal rendelkezik. Nem hátrálok az érintésétől, ugyan egy kicsit meglep, de nem vagyok szívbajos alkat. Mosolyom egy pillanatra eltorzul, elhúzom a számat a válaszra. – Milyen sejtelmes! Kár – vonom meg a vállam, volt egy olyan érzésem, hogy nem erről fog szólni a délutánunk, már amennyiben nem rohan tovább valami hasonlóan titokzatos ürüggyel.
- Na, hát az én sztorim kevésbé izgalmas, szót sem érdemel. Talán úgy délután kettő körül lehet, nem tudom pontosan – tippelek, azt figyelembe véve, hogy tizenegy körül indultam el a kastélyból, és elég sok ideig bóklásztam tétlenül. – Köszi! Van nálam süti is, bár nem normális reggeli, de a cukornál kicsit táplálóbb. Kérsz? – meg sem várva a válaszát, már rángatom is előre a táskám a hátam mögül.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. május 16. 17:25 Ugrás a poszthoz

Aniella

Újabb végtelenül hosszúnak tűnő nap, ami után egyenesen megkönnyebbülés, hogy végre egy kicsit kikapcsolhatok. Erre pedig mi sem lenne alkalmasabb helyszín, mint a falu, annak is egy kevésbé zajos zuga, habár egy kis szerencse is szükségeltetik ahhoz, hogy ne fogjak ki egy nagyobb társaságot. Nem olvastam sehol semmit, és nem is hallottam, hogy tervben lenne valami különösebb dolog a tónál, bár sohasem lehet tudni – igazából nem is zavarna, nem vagyok magányos farkas, nem is az egyedüllét vonz, inkább a hangulata annak a kis elszeparált résznek.
Sehova sem sietek, így van időm még felugrani egy vastagabb pulcsiért, felkészülve arra, hogy estére azért lehűl a levegő, és a távolság meg nem olyan kicsi, hogy csak úgy lazán fel-le túráztassam magam ilyen meggondolatlanság miatt. Már sötétedik, amikor leérek a rétre, és az egyik üres padot kisajátítom magamnak, végignyúlok rajta, a pulcsit a fejem alá gyűrve. Na, ez így tökéletes. Nem is értem azokat, akik egész nap csak a kastélyban gubbasztanak, teljesen jó idő van, friss levegő, talán, ha a felhők és az időjárás is úgy akarja, a csillagok is látszani fognak az égen. Oké, igazából nem vagyok kifejezetten nagy hódolója a természetnek, de lássuk be, elég szemet gyönyörködtető tud lenni. Főleg, ha az embernek akad társasága, és ha ez a társaságot épp egy hölgy testesíti meg.
Csend van, csak néhány apróbb zaj monotonsága zavarja a tökéletes nyugalmat, így hamar felfigyelek a tavacska felől érkező neszre, amiről halványlila gőzöm sincs, hogy mi lehet. Érdeklődve ülök fel, próbálok fókuszálni, de az egyre nagyobb sötétben ez már nem olyan egyszerű művelet. Már törökülésbe helyezkedtem, és úgy meredek a vízfelszínre, hátha megpillantom, mi is… ó! Sellők? Nem is tudtam, hogy itt élnek sellők. Úgy értem, hogy pont itt, abban szinte biztos voltam, hogy a birtok valamelyik részén találkozhatnék velük, de mivel itt még nem fordult elő, ez újdonság számomra. Nem mozdulok végül is, kivárom, hogy mi ez a nagy mozgolódás, hisz’ beszélni csak akkor tudnék velük, ha jómagam is a víz alá merülnék, ehhez pedig egyrészt nem igazán a legmegfelelőbb az idő, másrészt nem biztos, hogy a legjobb ötlet megzavarni a nyugalmat.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. május 17. 00:58 Ugrás a poszthoz

Angyalka

Valahol megértem azt a fajta hozzáállást is, amit a rellonosok produkálnak úgy általában, de mégis, ha néhány szép szóval ehhez hasonló reakciót érhet el az ember, akkor… nem éri meg? Nem éri meg csak egy pillanatra feladni azt a hosszadalmasan felépített imidzset, amivel mások elől bujkálsz? Jó, igazából mindegy, abszolút nem az én dolgom, és az ilyen pillanatnyi töprengéseken kívül semmiféle fejfájást nem okoznak ezzel, tehát jobbnak látom kimaradni ebből. Persze ezzel nem azt akarom kifejezni, mennyire negatív tapasztalataim vannak a zöldekkel kapcsolatban, mert ez nem állná meg a helyét a valóságban – tekintsünk csak az egyre szélesebben mosolygó angyalkára. Attól az embertől, akitől általában csak közömbös reakciókat kapsz, sokkal jobban esik egy nevetés, és még annyiszor is szebben cseng ez a hang, olyasmi, amire mindig emlékezni fogsz, mert tudod, hogy nem túl gyakori, és mindig csalódással tölt majd el, ha nem sikerül ugyanezt elérned később.
 - Sokkal jobban áll, ha mosolyogsz, a nevetésed pedig… - jegyzem meg csak úgy halkan, bár ezen a helyen nincs túl sok háttérzaj, hogy elnyomja a hangom, így tökéletesen érhető vagyok. Nem az a típus vagyok, akit zavarba hoz a szemkontaktus, sőt, szerintem ez az alapja mindennek, pláne, ha valamiféle kapcsolatot igyekszel kialakítani mással. Így most sem zavar, hogy Sofia kitartóan figyelemmel kíséri minden mozdulatomat, legyen az csak egy ártatlan pislogás, sajnálom, e nélkül azért még nem megy, a farkasszemezésben sosem voltam túl nagy ász.
 - Hát, tudod, próbálkozik az ember – még ha fogalmam sincs, hogy ezt most komolyan gondolta- e, vagy esetben valami jóféle vicc forrásává váltam. Nem, mintha túl sokat számítana, alapvetően pozitívan állok hozzá mindenhez, a folyamatos vidámság egyik elengedhetetlen összetevője ez, nincs mit tenni. A puszira szélesedik még néhány foknyit a mosolyom. Egy icike-picikét kihasználva a lány közelségét, óvatos mozdulattal a füle mögé tűrök egy csintalan, az arcába lógó tincset, és csak úgy, teljesen véletlenül hasonlóképp érintem finom, hibátlan bőrét, ahogy ő simít végig borostámon. Visszahúzom a kezem, attól függetlenül, hogy nehéz zavarba hozni és sok esetben észre sem veszem a helyzet komolyságát, esetleg kellemetlenségét, nem vagyok jó az ilyesmiben.
A döbbent arckifejezését kuncogással jutalmazom, ugyanakkor nem lepett meg, hogy váratlanul érte a válaszom, aki egy ilyen helyen ébred – egyedül, csak hangsúlyozni tudom –, annak kétlem, hogy a koránkelés, esetleg az órákra való visszaérés lenne a legfőbb gondja. A nagy kotorászás közben hirtelen ér a nevetése, felkapom rá a fejem, majd egy mosollyal lereagálom, és máris odébb vagyok rángatva. Milyen dolog ez, kérem szépen!
- Cukorkával, hah? – nézek rá féloldalas mosollyal, közben pedig az ölembe vett táskából halászom ki a délelőtt beszerzett zsákmányt, és közénk teszem a papírtasakokat, meg a literes palackot, ami a sok édesség után olthatja a szomjúságot. – Szolgáld ki magad. Annyit eszel, és abból, amiből szeretnél. Szóval miféle cukor az, ami nem való az olyan jó fiúknak, akiket egyébként nem kell félteni, mert már nagy fiúk, mint én? – kérdezek rá, magas labda volt ahhoz, hogy csak úgy, csendben maradjak, mint akinek totálisan elkerülte a tudatát a mondandójának a mögöttes tartalma.


Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. május 17. 00:59 Ugrás a poszthoz

Aniella

Hosszú perceken keresztül bámulom feszülten a tó felszínét, várva, hogy történjen valami, aztán belenyugodok, hogy csak a mélyén lévő lények élik békés kis életüket, most éppen közelebb a kint élő társadalomhoz, de semmi különleges nem fog bekövetkezni. Egy részem csalódott, a másik pedig, mélyen elnyomva kicsit megkönnyebbült, bár nem tudom, miféle képzetek okozzák a… hát, nem is kifejezetten félelmeimet, inkább csak egészséges távolságtartásnak nevezném, a legtöbb esetben jobb nem zavarogni, ilyen helyzetekben.
Egy mély, hangos sóhajt ejtek meg, közben engedve testtartásom merevségéből, hátradőlök, és az eget kezdem bámulni, ahol az első csillagok most már valóban esedékesek. Nem tudom pontosan, mennyi idő telik el, talán csak néhány másodperc, ugyanakkor meglehet, hogy percek is, amikor ismét a tavacska felől érkező zajokra leszek figyelmes, és rögtön odakapom a tekintetem, a stéget szuggerálva, mert mintha egyre közelebbről hallanám, amit eddig is. Ha pontosabb akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy olyan, mintha valaki úszkálna, legalábbis a folyamatos vízcsobogás erre enged következtetni. Ismét előre hajolok, és követem figyelemmel az eseményeket, amikor is egy lány kászálódik ki a tóból. Nem tudom, hogy ezen lepődök meg jobban, vagy azon, hogy a fél másodperc alatt, amíg őt bámulom, tudatosul bennem, hogy pucér, vagyis, minden jel erre mutat, és még mielőtt túl sok intim részletbe nyernék betekintést, udvariasan és tisztelettudón elkapom a tekintetem, és a térdeimet kezdem fixírozni.
Nem vagyok egy szívbajos alkat, de az még engem is képes meglepni, amikor egy teljesen csupasz leányzó mászik ki abból a tóból, amiről még azt hittem, hogy sellők sem élnek benne. Őszintén szólva nagy dilemma ez, mert szívem szerint felkelnék, és valahogy módszeresen, kerülve a szemkontaktust és a mindenféle szemmel meg a testével kapcsolatos kontaktust, segítenék neki, legalább a pulcsimat felajánlanám, de… egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy ebben a helyzetben vajon mi a leghelytállóbb cselekedet.
- Szia! – köszönök vissza barátságosan, most már alaposabban is végig merem mérni. – Nyugodtan, gyere csak. Nem fázol? Szívesen odaadom a pulcsimat – emelem meg az imént még a fejem alatt heverő ruhadarabot, bár nincs olyan hűvös, azért ki tudja. Arrébb csúszok a padon, helyet adva a lánynak. Mégsem kéne az egész padot egymagam elfoglalnom. – Arnold vagyok, benned kit tisztelhetek? – kezdeményezem az ismerkedést első körben. A tolakodás nem szokásom, a kíváncsiságom ellenére sem, és egy új ismeretségnek sem ad túl nagy kezdőlöketet az, ha rákérdezek, mégis mi a jó fenét csinált meztelenül a tóban.  

Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. május 19. 23:32 Ugrás a poszthoz

Aniella

Elképzelni sem tudom, miből adódik ez a látható, szinte már kézzel fogható félénkség, az imént is jól kitárgyalt távolságtartás a lány felől, csak nem vagyok ennyire félelmetes. Szívem szerint leellenőrizném, hogy van- e rajtam valami, ami így bezavar a képbe, de sajnálatos módon nem hordok magammal tükröt, a víz felszíne pedig… hát, nem vagyok benne biztos, hogy elég világos van ahhoz, hogy felfedezzem az esetleges hibát, ami ilyen reakciót válthat ki a másikból. Pedig istenemre, olyan kedvesen mosolygok!
Láthatóan nem szeret rögtön a másik intimszférájába belemászni, vagy talán a sajátját félti, hát én sem fogok közelebb araszolni hozzá, nem vagyok pofátlan, megbántani meg aztán végképp nem akarom ilyesmivel. Ó, pedig mennyire rám vallana ez a cselekedet. Igyekszem valami bátorító arckifejezést magamra ölteni, valahogy szavak nélkül tudatni a lánnyal, hogy nem harapok, és annyira nagyon tolakodó sem vagyok, szóval nincs mitől tartania. Persze ez nem olyan egyszerű, bár határozottan jobban teszem, ha meg sem szólalok, míg háromszor át nem gondoltam mondanivalóm lényegét, és csak azt mondom ki, semmi többet. Rendszeresen elbaltázom a dolgokat, az ismeretlen, rendkívül aranyos és szépen csengő hangú lány előtt azonban nem kéne egyből a mélyvízbe ugrani, akármit is állítanak, az első benyomás igenis sokat számít.
- Szólj, ha fázol azért! – mosolygok, és a köztünk lévő üres helyre teszem a ruhadarabot. Nem sértődöm meg abban az esetben sem, ha egyetlen szó nélkül fogná, és magára húzná, ugyanakkor túl szerénynek tűnik még ahhoz is, hogy bevallja, ha az idő addig hűlne, amíg az neki is feltűnik. Valóban nincs olyan vészesen hideg, de ki tudja, ilyenkor még akármire képes az időjárás.
- Aniella – ízlelgetem egy pillanatra, többször azonban nem merem kimondani, a végén még totál hülyének nézne. – Nagyon szép neved van! – teszem hozzá, mert valóban így gondolom. Mindig is tetszett, hogy az iskolába sok külföldi származású jár, és magyar társaim sem feltétlenül kaptak hagyományos neveket. Az biztos, hogy egy ilyen hangzású nevet nem keverek össze mással, nem bizony, pedig annyira rossz a memóriám – már az a része, ami a neveket az arcokhoz kötésért felelős –, hogy az hihetetlen.
Érezhetően feszült, én pedig még mindig nem tudom, mit tehetnék az ügy érdekében, talán ha nem bámulom folyamatosan… rendben, a helyzet az, hogy tényleg tanácstalan vagyok. Vagy túlaktivizálom magam és bepörgök, vagy kínosan sokat hallgatok, a kettő közé nem gyakran sikerül belőnöm a dolgokat. – Hm? Ja, igen… Igen, megnyugtat. Szeretem ezt a helyet, innen tökéletesen látszanak, nem zavar be semmiféle fény, csend van, legfeljebb a természet alapvető kis neszei „zavarnak”. Egy hosszú és nehéz nap után mi sem jobb, mint lejönni és csillagbámulás közben gondolkodni – most is hosszabbra sikeredett a monológom, mint amilyenre terveztem, de ha csak helyeselek, az hogy nézett volna ki? Még mindig mosolyogva fordulok felé egy kicsit törzsből, a kezemet a háttámlára támasztva, ügyelve, hogy még véletlenül se lógjon át az ő térfelére, nem akarom megzavarni, elkergetni meg végképp nem. – Na, és te? – kérdezek rá úgy… mindenre, azért nem pontosítok, hogy hagyjam kibontakozni. Veheti ezt visszakérdezésnek, veheti annak, hogy mi járatban ennek, nem bánom, ha sikerül egy kicsit beszédre bírni. Jó hallgatóság vagyok.



Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. május 20. 18:23 Ugrás a poszthoz

Angyalka

Alapvetően egy jó kedélyű egyén bújik meg bennem, ami azt illeti, egyáltalán nem mélyen, de az, ha látom a másikat nevetni, sokat javít a már amúgy sem rossz hangulatomon. Azt pedig, hogy pont Sofia nevetgél ilyen könnyedén, és őszintén, külön öröm a pici lelkemnek. Bár nem kifejezetten a legbunkóbb a háza népéből, de azért eléggé be tud gubózni, ha arról van szó, és nem mindig ilyen egyszerű kirángatni abból a jól ismert, ah, én most duzzogok és inkább hagyj békén, utállak állapotból. Remélem azért mindenki számára érthető, hogy erőteljesen túlzok, a drámai hatás kedvéért, ez kihagyhatatlan!
Jobban meggondolva nem bánom, hogy Sofia nem éppen egy pirulós fajta, nevetni, sőt mosolyogni sem látom olyan gyakran és ez is bőven túlmegy minden elvárásomon, hát még, ha esetleg belepirulna egy-egy bókomba. Hú, szerintem sokkot kapnék. Vagy legalábbis valami hasonló, csak mert egyáltalán nem arra megy ki a játék, hogy akkor én most csak azért is kicsikarok belőle egy ilyen megmozdulást, egy pillanatra sem jutott eszembe ilyesmi. Az persze feltűnik, hogy az érintésem valahol meglepetésként éri, de – talán szerencséjére – nem tulajdonítok a fél szemvillanásnyi ideig távolba révedő, kérdésekkel teli tekintetnek semmi többet, mint amennyit jelent. Reggel van, én pedig rátörtem, engem is megviselne, ha egy hozzám hasonló, szőrös pasi simogatná az arcom, míg én még félig alszom.
Egyik lábam felhúzom, és azon könyökölök, néhány másodperc erejéig csak nézem, ahogy nekiugrik a sütinek, körülbelül úgy, mint aki már napok óta semmit nem evett, és egy halk nevetést meg is engedek magamnak, a látvány úgy igazán megkívánja. Én reggeliztem, mielőtt elindultam, szóval nem gyötör az éhség, csak szemezgetek egy keveset a kipakolt kaják közül.
 - Sofia, ne nézz hülyének – szalad fel egy pillanat alatt bal szemöldököm. – Muglik között nőttem fel, mint tudod, és egy halomnyi könyvet olvastam már el, nem feltétlenül csak varázsló témákat érintve. – Vázolom neki a helyzetet. Hagyom, hogy a felém nyújtott cukrok a tenyerembe hulljanak, összeráncolt szemöldökkel vizsgálgatom őket, majd az orrom elé helyezem és valami szagminta szerűséget próbálok levonni belőle, de természetesen semmi illata. Ha már az imént azt mondta, hogy nem nekem való, csak nem adna veszélyes szereket a kezembe, hogy használjam egészséggel, de egyelőre nem kóstolom meg.
- Nyugi, ettől függetlenül nem fogok hegyibeszédet tartani, a te dolgod – teszem még hozzá az előző témához. Oké, azt tudom, miről beszélünk, de nem vagyok gyógyító és a mugli biológiához sem konyítok olyan nagyon kifejezetten sokat, hogy akkor most ennyiből meg tudjam határozni pontosabban, csak az tiszta, hogy ez semmiképpen nem jó. Hosszútávon biztosan.
 - Miért, ne legyek? Megéri annak lenni, ha látom, hogy neked is jobb kedved van tőle, és látlak mosolyogni – vonom meg a vállam, ez a kedvességem legegyszerűbb megközelítése, és igazából ennél több nem is kell ahhoz, hogy minden szembejövővel hasonlóképp viselkedjek. – Esetleg… zavar? – ráncolom a szemöldökömet kérdő tekintete láttán, és még a nagy falatozást is befejezi, hú, a komolyság sosem jelent túl sok jót.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. május 23. 02:29 Ugrás a poszthoz

Aniella

Lázasan agyalok azon, miféleképpen tudnék valami köztes, mindkettőnknek és leginkább a lánynak megfelelő megoldást találni a felmerülő problémára, ami úgy igazából nem is az, de Aniella láthatóan zavarban van, és legjobb tudomásom szerint ez nem a legkellemesebb érzések közé tartozik. Ez a fajta zavar azonban tőlem igen távol áll, jó, néha felüti a fejét, de alapvetően elég határozott srác vagyok, csak hát, mindenki hibázik és egy rossz lépés után sokkal nehezebb visszazökkenni és valami teljesen normálist mondani, nem hülyét csinálni magadból. És ez utóbbiban annyira profi vagyok, hogy az néha már félelmetes.
Az épphogy egy pillanatig felcsillanó, őszintének tűnő mosoly megnyugtat. Nincs minden veszve, nem én vagyok a ludas, vagy talán mégis, de nem lényeg, próbálkozom! Egy halk kuncogást ejtek meg, amikor közelebb merészkedik, ennyi kicsúszik, és nem akarom, hogy úgy érezze, kigúnyolom, vagy kinevetem, egyszerűen csak aranyos ez a bizonytalansággal keveredett bátorság, szinte látni, hogy mikor szánja el magát, és mikor veszik oda a hirtelen támadt eltökéltség. Arról fogalmam sincs, hogy most mi értelmeset tudnék közbeszólni, a lehető legjobbkor tud mindig cserbenhagyni a beszélőkém, de azt a félpillanatnyi csendet nem tartom különösebben kínosnak. Sokkal butábbnak tartom azt, amikor rögtön a kötelező köröket lefutva ugranak a nyakamba, persze akármire szívesen válaszolok, ajánlatos elővigyázatosnak lenni a kérdésekkel, a végén még képtelen leszek befogni.
 - Nem is értem, hogy lehet ilyen szép időben bent ücsörögni, annyival kellemesebb idekint – teszem még hozzá. Legalább azt már tudjuk, hogy egy közös érdeklődési körünk már akadt, biztos van még, csak mélyebbre kell ásni. Ha minden kötél szakad, tőlem a csillagokról is beszélhetünk, nagyon szívesen tartok kiselőadást a csillaképekről meg hozzájuk fűződő sztorikról, csak félek, ezzel halálra untatnám a lányt. Elűzni pedig még mindig nem akarom.
- Csak nyugodtan, nehogy megfázz! – mosolyodom el, és már nyúlnék a belebújós, kapucnis felsőért, amikor a lány kiszolgálja magát, ezzel még szélesebb mosolyt csalva az arcomra. Amint meglátom, hogy mennyivel nagyobb darab vagyok nála, ahogy lóg rajta a pulcsi, vigyorrá szélesedik a mosolyom. – Jól áll! Tényleg – nevetem el magam halkan, ilyenkor már nem illik hangoskodni, a nagy csendben pedig sokkal erőteljesebben hangzik egy teli torokból jövő kacaj.
- Ó, de még mennyire! Merre parancsolja a hölgy? – pattanok fel, az úti célról érdeklődve. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy egy kisebb sokkot okoznék neki, ha most a karomat nyújtanám felé, amibe belekapaszkodhat, ha akar, de… azért megteszem, és nem sértődöm meg, ha nem fogadja el.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. május 30. 17:02 Ugrás a poszthoz

Angyalom Kiss

Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem bízom meg benne, bár akár még itt is tarthatnánk, ugyanis nem tudok a lányról túl sok mindent, szimplán csak jóban vagyunk, és ha netalántán összefutunk a suliban, egész jól elütjük az időt, ahogy a mellékelt példa – a mostani eset – is tökéletesen mutatja. Egyszerűen csak nem számítok arra, hogy aki az éjszaka még kétes eredetű és hatású szerekkel él, annál valóban akad- e csak úgy szőlőcukor, bár nem egészen tudom, hogy miért lehetne ez kizáró tényező, eszembe sem jutna összekötni a tablettát a cukorral. Egy-null Sofinak, és a rögtönzött kreativitásnak.
Hátrébb húzódom, és próbálok fókuszálni, ugyanis attól még, hogy két centire van az orromtól a hatalmas szőlőcukor felirat, kancsalítanom kell, és így a büdös életben nem fogom tudni értelmezni a betűket. Fintorgok egy pillanatra, majd egy vállvonást mellékelve, a számba dobom az egyik cukrot. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Már abban az esetben, ha tök véletlenül mégis összekeverte a kétféle cukorkát, és a rosszabbik fajtát adta nekem. De nem, ennek határozottan szőlőcukor íze van, hát jó, akkor mégsem mondhatom el magamról, hogy egy angyali rellonos, aki titokban őrülten nagy butaságokat csinál, megrontott. Pedig egész mulatságos gondolat! Miközben én a cukrot majszolom, Sofi újabb sütinek áll neki, már egy kicsit lassabban – úgy tűnik, nem szívleli, ha az ember jól szórakozik mohóságán, bár ez a kényszeres lassúság is megmosolyogtat azért.
- Nem tudom, voltam én valaha másmilyen veled? – teszem fel életünk kérdését. – Legfeljebb csak nem tűnt fel határtalan jóindulatom, vagy berezeltél a bókjaim hallatán? – vigyorodom el. Megnyugszom, hogy a kedvességem nem jelent problémát, a pókerarcomon lenne még mit fejleszteni ahhoz, hogy megfelelően tudjam alakítani a durcás-morcos rosszfiút. Mellesleg nem véletlen, hogy sohasem álltam meg a helyem színjátszósként, nagyon béna vagyok. De mint mindennek, ennek is megvan a maga előnye: ha fel kell vidítani valakit, adjatok egy szerepet, és garantált a szórakozás.
- Már miért ne érdemelnéd? Sosem tettél ellenem semmi rosszat – meglepetten mosolygok. Meglepetten, ugyanis sosem számítanék olyasmire, mint amit Sofi most tett, egy fél pillanatra el is húzódom néhány centire, felkészülve a legrosszabbra, ami… igazából fogalmam sincs, mi lenne az. Nem mondanám, hogy kifejezetten egy megfontolt ember vagyok, az esetek nagy részében jellemző rám, hogy előbb cselekszem, mint gondolkodom, de szerencsémre nem az erőszakos fajtából.
Igazítok egyet az ölemben ülő lányon, aki ugyan nem egy csontkollekció, de a hátsója igen kényelmetlen helyzetben érintkezik a combizmommal. Na, így már mindjárt más. A meglepettségem csak tovább fokozódik, amikor a nyakamba borul, pislogok is értetlenül, de azért a kezem a hátára siklik, mert hát, le ne essen nekem, na meg, ilyen kétes érzelemnyilvánítás esetében is illik valamit reagálni. És úgy érzem, ha megkérdezném, jól van- e, az nem a legmegfelelőbb lenne ebben a pillanatban.
 - Na, az nincs nálam, sajnos. Mire ideérek vele, kihűl, úgy meg nem az igazi – kuncogok. A reggeli adagomon már túl vagyok, ha ez nem így lenne, akkor legfeljebb csak négykézláb jutottam volna el idáig, de sanszosabb, hogy útközben kiterültem volna és aludnék. A faluba vezető úton, vagy még valamelyik folyosón, már csak részletkérdés. – De ha gondolod, bemehetünk a faluba és meghívlak egyre – teszem hozzá, miközben megnézem, mi olyan érdekfeszítő a pólómon. Leettem volna? A kezem pedig átvetem a combjain, csak hogy kényelmesebb pozícióba helyezzem.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2014. május 30. 17:04
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. június 13. 21:12 Ugrás a poszthoz

Aniella

Minden ismeretség nehezen indul. Nem tudunk a másikról semmit, azt sem tudhatjuk, mégis mit szeret, miről kérdezzük, miről szeretne beszélgetni. A sablonos témák pedig sokakat érzékenyen érintenek. Hát, én akármiről tudok hosszasan tárgyalni, főleg, ha belemerülök valamilyen témába és észre sem veszem, hogy több, mint idegesítő, amit művelek. Viszont a hallgatás sem zavar. Míg mások kínosan érzik magukat az időnként pár percre beálló csendben, én boldogan elvigyorgom az időt, és persze még véletlenül sem jut eszembe feldobni valami csidicsudi témát, amire mindkét fél ráharaphat.
Jó, talán ennyire nem vagyok katasztrofális, minden erőmet bedobva igyekszem a normálishoz igazítva viselkedni, és ha engem kérdezel, napról napra jobb vagyok! A lányon lévő pulóver sokkal jobban szemlélteti, hogy ő milyen pici a nagydarab vállaimhoz képest, mintha egymás mellett állnánk, bár erre is sor kerül. Arcomon széles vigyorral nyújtom felé a karom, egy pillanatra megijedve, hogy Aniella talán tolakodásnak veszi majd, hisz’ olyan félénk! Kétkedő, mérlegelő tekintetet kapok válaszként, végül elfogadja a gesztust és belém karol. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Igenis zavarna, ha elkergetném magamtól a lányt a meggondolatlanságommal, bár nem zökkenőmentes a kezdet a pucéran a tóból kimászó idegennel, de ez nem jelenti azt, hogy fel kell adni. Apropó… tó. Hát, még mindig nem találom megfelelőnek az alkalmat, hogy erre tereljem a szót.
- Ahogy parancsolja! – hajtok fejet a hölgy akarata előtt, és lassú léptekkel elindulok a mutatott irányba. Legfeljebb hét lépést teszünk meg csendben a tiszta, felhőtlen égbolt alatt, amikor Aniella arra kér, meséljek magamról. Még szélesebbre húzódik a mosolyom, és valóban, egy picit meglep, hogy ilyen könnyedén kezdeményez.
- Hát… - tudom, hogy így nem kezdünk mondatot. – A kastélyban lakom, aurornak készülök. Egy kicsit több, mint egy éve költöztem haza, mármint ide. Előzőleg Svájban tanultam. Van egy öcsém, nem szeretek semmit, ami vanília ízesítésű, néha kissé pofátlan vagyok és a kedvenc pulcsim van rajtad. - sorolom mindezt egyre szélesedő mosollyal. Fogalmam sincs, hogy az ilyen kérdésekre mi a megfelelő válasz, így hát, nagyjából elmondtam, ami hirtelen eszembe jutott, még ha a nagy része abszolút fölösleges információ is. - Te jössz! - így fair a játék. Persze nem haragszom meg, ha kevesebb infot tudok meg róla, talán nem is felel, de nem illik folyamatosan magamról beszélni.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. augusztus 1. 13:03 Ugrás a poszthoz

Projektmunka - Mátra

Nyugtalanul mozog a térdem fel-alá, ahogy tekintetem sokadszorra is végigfutja a kissé rongyosra fogdosott levelet, mintha elfelejthetnék valami létfontosságút a feladattal kapcsolatban. Alig néhány információ csupán, amit a kezemben tartok, és az évfolyamlépésem elég nagy részben ettől a projektmunkától függ, talán nem alaptalan az aggodalmam. Három óra ötvenkét perc. Hangos sóhaj töri meg a szoba halk neszeit, a szuszogás és a nadrág szövetének suhogása mellett, képtelen vagyok mozdulatlanul ülve várakozni, pedig soha életemben nem küzdöttem lámpalázzal, és hasonlókkal. Könnyedén ki tudom magam vágni bármilyen szituációból, csak hagynom kell, hogy a gondolataim nagy része szavakká formálódjon és elhagyja a számat, csakhogy most a beszéddel semmit sem fogok elérni. A tudásom, az ítélőképességem, a döntésképességem és még vagy egy tucat fontos tényező mellett és leginkább a pálcám fog számítani a terepen, ahova… kerek hat perc múlva megérkezünk.
A korai kelés és általános éjjelibagoly mivoltom ellenére sikerült időben ágyba kerülnöm tegnap, hogy kipihenjem magam a megmérettetés előtt, de a szükségesnél korábban kipattantak a szemeim, és azonnal minden álmosság elillant. Ráérős kört tettem a kastélyban, ellátogattam a konyhára, ahol a manók már talpon voltak, és rögtön a kezembe nyomtak egy igen kiadósnak tűnő reggelit, de az étvágyam cserbenhagyott, csak egy keveset tudtam legyűrni, azt is kizárólag azért, mert tudtam, hogy szükségem lesz az energiára.
Mindenféle kapkodást mellőzve öltöztem fel, lehetőleg kényelmes ruhadarabokat összeválogatva, amik inkább feszesek, hogy minél kevesebb lehetőséget adjanak a környezeti tényezőknek a megtépázásukra. A kavicsot az ujjaim közt görgetem, másik kezemben pedig a pálcámat szorongatom, indulásra készen. Már csak egy perc. Nem a legkellemesebb zsupszkulccsal utazni, de nem is a legszörnyűbb. Könnyedén landolok, hogy aztán rögtön a helyszín felmérésével foglalatoskodjak, végül pedig a tanárokon állapodik meg a tekintetem, akik pillanatokon belül beavatnak a részletekbe. A hajnali órákban még hűvös van, és csak remélni tudom, hogy a későbbiekben is meg tud állapodni az időjárás valami nem túl szélsőséges állapotnál, például egy nagyobb viharnak sem örülnék, ahogy a fullasztó, párás meleg sem kedvezne ma. Ugyanakkor fogalmam sincs, mennyi időm lesz, talán nem is kell aggódnom a későbbi időjárás miatt.  
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2014. augusztus 1. 13:04
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. augusztus 4. 00:06 Ugrás a poszthoz

Projektmunka - Mátra

Végigfut a gerincemen a hideg, minden szőrszálam az égnek mered, ahogy minden porcikám beleborzong a hűvös szellő érintése nyomán. Összecipzárazom magamon a pulcsit, és megigazítom a kapucniját. Talán nem a legokosabb ötleteimhez tartozik, hogy egy ilyen fazonú pulóverre esett a választásom, tekintve a terepet, de ki tudja, akár még jól is jöhet. Ahogy megpillantom Dwayne-t, elindulok felé, nem akarom várakoztatni, míg a tájat kémlelem, azt aközben is tudom, miközben beszél hozzám. Kár, hogy dunsztom sincs a feladat jellegéről, így villámgyors stratégiát sem tudok összeállítani fejben. Az ujjaim a zsebemben lévő pálca körül, nyughatatlanul dobolnak rajta, ahogy nagy lépéssekkel átszelem a zsupszkulcs és Warren közötti távolságot.
- Hideg, de legalább nem felhős és a szél sem túl erős. – Bólintok, közben összeszűkített szemekkel igyekszem a távolabb lévő felhők irányát is felmérni. Nem szürkék és nem úgy tűnik, hogy hatalmas zivatart hordoznának magukban, de jelenthetnek még meglepetést. Jobban örülnék ugyan, ha nem tennék, így is elég csúszós a terep. A férfi kérdése hallatán a pálcát készenlétbe helyezem, jobb kezem szorosan, épphogy nem görcsösen markolja. Nagy levegő. Most, hogy már itt vagyok, sikerül az idegességemen túl lépni, teljesen azonban akkor felejtem el, hogy ez a vizsgám része, ha kezdetét veszi az eksön. – Készen állok – megejtek egy halvány mosolyt, és kíváncsian várom, mit talált ki feladatként.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. augusztus 20. 20:24 Ugrás a poszthoz

Angelina
kosztüm

Nőket megszégyenítő módon sok időt töltöttem a jelmeztárban, a milliónyi ruha és kiegészítő közt, míg sikerült eldöntenem, miben fogok megjelenni ma este. Amint végre megtetszett valami, kiderült, hogy már lefoglalta valaki, így kezdhettem elölről az egész akciót. Nem én voltam az egyetlen persze, a diákok elég nagy része benne van az efféle őrültségekben, már ami a korombelieket illeti, az alsóbb évfolyamok közt ez még egyáltalán nem gáz. Számomra az ilyesmi kihagyhatatlan. Persze, majd mikor az egész iskola kitömörül a rétre mindenféle hacukában, én a vizsgákra készülve görnyedek a könyveim fölött a két fal közt, nem?
Ha nem venném el másoktól a lehetőséget, kikölcsönöztem volna több szerkót is, aztán néha elvonultam volna a legközelebbi mosdóba átvedleni. Oké, tudom, hogy ez tényleg gáz a nememre tekintve, de a döntésképtelenségem pont az ilyen, legkevésbé sem fontos és nagy döntések meghozatala előtt jön elő. Végül az egyik kedvenc képregény figurám mellett maradtam. Még jó, hogy csináltak belőle rajzfilmet is.
Lina egész biztosan szét fog cinkelni, de én szóltam neki előre, hogy nem hagyok ki egy ilyen bulit, még ha neki esze ágában sem volt hülyét csinálnia magából. A rellonosok nagy része szerintem ki se jön az esti banzájra, és minden bizonnyal a legkevésbé sem örülnek a sok nevetgélő, legkülönfélébb öltözetű diáktársuknak a folyosókon és más helyiségekben. Az eddig tapasztalt ehhez hasonló eseményekhez foglalt álláspontjuk alapján ítélek, igazából könnyen lehet, hogy hatalmasat tévedek, és a sárkányok – talán szó szerint – ellepik majd a rétet.
Tökéletesre maszkírozva, a kosztümhöz tartozó lila kabáttal a karomon érek a megbeszélt találkozóhelyre, és Merlinnek hála, nem is kell sokat várnom a partneremre. – Hölgyem! – villantok egy vigyort, és átpakolom a másik karomra a kabátot, hogy nyújthassam neki a karom, ahogy az illem kívánja.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2014. augusztus 20. 20:27
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. augusztus 20. 21:13 Ugrás a poszthoz

Angelina
kosztüm

Miért is nem lepődöm meg, hogy a rellonos valami frappáns beszólást fog a fejemhez vágni a jelmezemet látván dicséret helyett… Csupán egy éve vagyok a kastély lakója, de nem szükséges pár napnál többet eltölteni e falak között, és rájöhet az ember, hogy a zöldek házának képviselői nem épp a legkedvesebb személyek, és ha a szokásosnál is morcosabb arckifejezést látsz rajtuk, ajánlott messziről elkerülni őket. Még a végén belekever valami olyasmibe, amit még álmodban sem hittél volna, hogy megtörténhet. Aurornak készülök, talán nem kellene megijednem attól, ha valaki pálcát ránt ellenem, de jobb szeretem a békességet és harmóniát, főleg ha azokról van szó, akikkel… hát, lényegében együtt élek. Legyen bármilyen szörnyű néhány esetben ebbe komolyabban belegondolni.
Egy pillanatra fintorogva húzom az ajkam, válaszként a gúnyolódásra, de nem veszem komolyan, a vigyorom rögtön kiszélesedik utána. – Te is igazán csinos vagy… - és ezt már teljesen őszintén mondom, bár nem vagyok meglepve, Lina az esetek… mindegyikében megoldja, hogy nagyon is jól nézzen ki, én pedig nem az a típus vagyok, aki hagyja, hogy a lányok önbizalomhiányban szenvedjenek, sokszor hangot is adok a véleményemnek. Persze csak normális keretek közt, semmiképpen sem obszcén kifejezéseket használva.
- Egyébként, ha tudnád a történetét ennek a karakternek, biztos nem tartanál közönséges bohócnak. A cirkusz pedig nem is rossz ötlet, már csak valami jó kis magánszám kéne – megyek bele a játékba. Nem vagyok valami sértődékeny alkat, mindenből képes vagyok viccet csinálni és talán azért is kímélnek a rellonosok, mert nem vagyok méltó ellenfél a szócsatákhoz, és elég nagydarab vagyok ahhoz, hogy alázni se lehessen.
Kivezetem a lányt a rétre, ahol pár lépés után meg is állok körülnézni. – Egész mutatós. Szeretnél valamit enni, inni, csinálni? – kérdezem kicsit kétkedve. Ha tippelnem kéne, Lina inkább a háttérben maradna, és meghagyná a sok beöltözött diáknak, hogy a középpontban ugráljanak.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. augusztus 20. 22:12 Ugrás a poszthoz

Angelina
kosztüm

Továbbra is csak mosolygok, az ilyesmire nem illik rávágni, hogy ugyan már, nincs mit, vagy, hogy szívesen. Amúgy is tisztában van vele, miért tetézném tovább? A másik meg, hogy ez a lány egy szakadt kukászsákban is jól nézne ki valószínűleg, viszont az előző bók után már nem érzem úgy, hogy ezt is hozzá kellene tennem, Lina nem az, akinek feltétlenül szüksége van egy kis önbizalom építésre. Bár nem tudhatom, hogy a magabiztos kiállás és a folytonos gúnyos mosoly mit takar a rellonosoknál, ezt már nem is az én asztalom kideríteni.
- Köszönöm! – Meglepő, és jól esik, hogy nincs éle a megjegyzésnek, ez valami olyasmit jelenthet, hogy nem cinkelni próbált. De nem tudom eldönteni, valóban így van- e. – Nekem mondjuk nem a kedvencem, de a szerkó attól még elég király – mint egy ötéves. Mi, férfiak, egészen különleges módon tudunk rajongani gyermeteg dolgokért, ahogy a mellékelt példa is mutatja. A nyakkendő igazítás váratlan ugyan, de amint tudatosul bennem, hogy csak segíteni akar, nem megfojtani, vagy ilyesmi, még emelek is egy kicsit az államon, hogy jobban hozzáférjen. – Köszi! Mindig is béna voltam a megkötésében – vallom be.
- Hű! - mennyi meglepetés! - Tényleg azt hittem, hogy nem ismered… Nem szép dolog előre ítélni, de hát, a legtöbb aranyvérű semmit sem tud a muglikról, nemhogy filmeket nézzen vagy képregényt olvasson. – Tévedni emberi dolog, de egyébként kifejezetten megmosolyogtat, ahogy letorkol. Nem is tudnám elképzelni, hogy valami lányos, hercegnős mesét nézzen, bezzeg az tuti, hogy a réten összegyűlt jelmezesek közül az összes beteg elméjű gonoszt fel tudná sorolni.
Mindeközben ahhoz az asztalhoz kísérem, ahol a puncs található, és töltök is neki egyet. – Annyira nem volt vészes az idő, persze lehetett volna jobb is. De a beadandót nem írtam még meg.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. október 15. 23:09 Ugrás a poszthoz

Ella

Az ember csak egy pár percre hagyja magára a holmiját őrizetlenül, míg meglátogatja a mosdót, és nyújtózkodik kicsit a két hatalmas könyv között, amit épp tanulmányozott, és máris valami idegen leányzó startol rájuk. Mármint, nem a könyveimre, az minden bizonnyal a legkevésbé sem hozza lázba, pláne, hogy csak valami baromi vastag, könyvtári darab, még véletlenül sem egy aprócska regény, amivel a normálisabbak elütik az időt. Jó, hát… nem véletlen tartozom a kékekhez, no.
Az ajtóban még a kezemet törölgetve ütközik meg a tekintetem a lángvörös hajú lányon, aki elorozta a gitáromat, amit egyébként magam sem tudom, miért hurcibáltam keresztül a fél kastélyon. Enyhén oldalra billentett fejjel, és ráncolt homlokkal bámulom, hogy mégis mit csinál, a nyilvánvalón kívül, hogy játszani fog rajta, de… hozzászokhatnék végre, hogy itt mindenki ilyen közvetlen.
- Szép gitár – mosolyodom el, amikor átszelve a nagyobbacska helyiséget ott termek mellette, és rögtön le is telepszem mellé, törökülésbe helyezkedve. Hallgatom még pár pillanat erejéig a dallamot, amit játszik, de nem ismerős, hát rákérdezek. – Hm, nem hallottam még sehol, saját szerzemény? – érdeklődök. Nyilvánvaló, hogy jobban bánik a kicsikével, mint én, olyan könnyedek a mozdulatai. Egy kicsit talán még irigylem is emiatt, bár nem vágyom zenei babérokra – most már –, talán túlélem. Vagy korrepetálást kérek az ismeretlen vöröstől.
A fotel oldalának támasztom a hátam, és a nyitott könyveket is elpakolom, amit az ülőalkalmatosságon hagytam, bár nem hiszem, hogy akárki rápályázna a helyre, hacsak nem szeretné a koncertet közelebbről hallgatni. Páran felkapták a fejüket, és érdeklődve néznek a párosunk felé, inkább az élénk hajú lányra, hisz tőle származik ez a kellemes háttérzene, de különösebben senki nem törődik vele. Akik eddig olvastak, most is a könyveikbe mélyednek, és a beszélgetők duruzsolása sem halt el. Az viszont kétségtelen, hogy feldobja a hangulatot egy kis élő muzsika, habár lehet, csak engem boldogít az ilyesmi különösképpen.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. október 26. 19:43 Ugrás a poszthoz

Ella

Az ujjaim ritmusra dobolnak a lábamon, közben pedig a lányt nézem. Figyelemreméltó, ahogy játszik, teljes beleéléssel, és ahogy pengeti a húrokat, mintha mi sem lenne természetesebb a világon. Mindig is éreztem némi irigységet azok felé, akik valamilyen tehetséggel áldottan születtek, és bár ezt is fejleszteni kell, és rengeteg foglalkozást igényel, nekik valahogy zsigerből jön. A lánynál is úgy tűnik, mintha így lenne. Én biztos görcsösen és sokkal szerencsétlenebbül fognám a hangszert, ellenben vele, bár ki tudja, lehet, hogy csak a sok-sok gyakorlás…
Ez már csak annyiból is látszik, hogy amikor abbahagyja, úgy tekint rám, mintha valami földönkívüli lennék, és kell néhány pillanat, amíg teljesen visszazökken a valóságba. Hát, én nem akartam belerondítani, komolyan mondom!
- Lehet, hogy elrohant órára és itt felejtette. Vagy valami sürgős elintéznivalója akadt, aztán úgy gondolta, nem akar egy nagyobbacska hangszerrel az oldalán végigrohanni a kastélyon – sorolom a lehetőségeket, amik így hirtelenjében eszembe jutnak, bár egyik sem tükrözi a teljes valóságot. Már csak azért is megérte itt hagyni árválkodni a gitárt, hogy ilyen véletlenekbe ütközzünk. Idővel persze majd elárulom, hogy az enyém, de ez így sokkal szórakoztatóbb.
- Biztosan – nevetek fel.  – Honnan tudod, hogy nincs itt a tulaja? Lehet, hogy csak meghallotta, milyen jó kezekbe került, és nem bánja, ha kicsit játszol rajta – vetem fel az újabb eshetőséget. Persze semmiképp sem kioktatni akarom, teljesen ártatlan gondolatok csupán, amit megosztok vele, ezen felül pedig akár le is lepleződhettem legutóbbi megnyilvánulásom miatt. Nem, mintha akkora titok lenne, hogy én vagyok a felelőtlen gitártulajdonos.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. október 28. 18:13 Ugrás a poszthoz

Ella

Egészen különleges vagy váratlan indokból is magára hagyhatták volna szegény gitárt, persze, bár a legtöbb embernek szokása tovább gondolni, és figyelmen kívül hagyni a legkézenfekvőbb eseteket, amik egyébként ebben az esetben teljesen lényegtelenek, ugyanis én vagyok az a galád, akiről épp elméleteket gyártunk nagy serényen. Úgy nézek a lány kezében lévő hangszerre, mintha még sohasem láttam volna, pedig már hosszú évek óta én vagyok a gazdája, nem is mai darab a drága. Emlékszem, mennyire féltettem az öcsém elől, amikor még kisgyerekek voltunk. Talán nem is hiába maradt ilyen szép állapotban.
- Végül is, ki tudja – bólintok egyetértőn, holott én aztán pontosan tudom, hogy a történet nem igazán így kezdődött, és ha nem lenne az eszmei értéke ilyen nagy… Merlinre, egy szó nélkül odaadnám neki!
- Ne is törődj vele! Csak játssz tovább, közben kioldalazunk és már meg is van a szajré. Amúgy tényleg elég ügyes vagy – kanyarodok kicsit vissza az előző feltevéshez, a bókolás és dicsérgetés pedig még mindig nem az erősségem, tessék eltekinteni felőle! Próbálkozom. Vigyorogva nézek vele körül, én kicsit feltűnőbben, mert nem aggódom attól, hogy a keresett személy kiszúrna. Amikor ismét játszani kezd, a fotel oldalához dőlök, és ritmusra mozgok jobbra-balra.
Egy pillanatra lehunyt szemeim közül a jobb oldalit kinyitom, amikor a dallam hirtelen abbamarad, és igyekszem a lehető legártatlanabbnak tűnni. Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Vártam már, mikor esik le neki, és olyan… aranyosan mulatságos volt ez így. Remélem, nem sértődik meg! – Hát őőő, ami azt illeti, de, az enyém – vallom be. – De játssz kedvedre, sokkal tehetségesebb vagy, mint én. Engem már lehet kilökdöstek volna innen, ha próbálkozom – vigyorgok továbbra is, most már egy kicsit zavartan, mert nem tudom, mi a reakciója erre a kis közjátékra.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2014. október 28. 18:13
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. október 29. 23:10 Ugrás a poszthoz

Keiko
jelmezünk


Egészen kezdek beleszokni abba, hogy a beöltözős estek előkészületeként hosszú perceken keresztül mozdulatlanul, csukott szemmel tűrjem, hogy valaki kipingálja az arcom, legközelebb megpróbálkozom vele én magam, ki tudja, a végén még kiderül, hogy erre születtem. Elégedetten bámulom enyhén kifehérített arcomat a tükörben, míg kedves unokahúgom az öltözékemet igazgatja. Nem erősségem a türelmes egy helyben ácsorgás, és valahogy mindig mindenem útban van, szerintem már rég kész lehetnénk.
- Jól van, na, már mehetnékem van – morgolódok nem létező bajszom alatt, és felsóhajtok, amikor az elcsúszott csokornyakkendőn is igazít még egyet, végül szélesen elvigyorodom, amikor meglátom a két szerkót együtt. – Elég frankó, kitettél magadért, kuzin! – nyomok egy puszit a homlokára, de rögtön eszembe jut, hogy nem az volna az elsődleges cél, hogy még indulás előtt lenyalogassam a púdert az arcáról.  
Az persze nem kérdés, hogy mehetünk- e, nem is tudom, mióta várok arra, hogy megnézhessem, ezúttal mit alkotott a fenomenális DÖK-ös brigád, és nem csalódom, már az nagyon király, hogy két csontváz várja a belépőket a nagyterem hatalmas ajtaja előtt.
- Aztamindenségit! – így, egyben. Nincs időm azonban sokáig tátott szájjal bámészkodni, Keiko kézen ragad, és beljebb vonszol, közben a jelmezről jelmezre kapkodom a fejem és… minden fekete-fehér? Hát, ez fantasztikus! A felém nyújtott süti már kevésbé. – Bleh, fúj, tényleg az – húzom el undorodva a számat, igen élethűre sikeredett ez a cucc. Elveszem azért a lánytól, és beleharapok, mert ilyen marha bevállalós csávó vagyok – nem –, és ki gondolta volna, csak látványra gusztustalan.
- Te jössz, mondjuuuk… ott, azt. – Mutatok rá egy elég természetellenes színű itókára, amiben úgy tűnik, még úszkál is valami. Nem túl bizalomgerjesztő!  
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2014. november 3. 20:12 Ugrás a poszthoz

Keiko

Szélesen vigyorgok, minden bizonnyal sikertelenül palástolom kárörvendésem, bár biztos vagyok benne, hogy csak kinézetre visszataszító az a lötty, nem érdeke senkinek sem elzavarni mindenkit a buliról, megmérgezni meg pláne nem. Mondjuk, a vicc kedvéért lehetne valami hatása rövidebb időre. Árgus szemekkel figyelem, ahogy belekortyol, és nagyon szeretnék belekötni, hogy ne szórakozzunk már itt ilyen lányos szürcsölgetéssel, de… nem adódik alkalom, az egészet lehúzza. Rendben, családban marad a kölyök – persze ezt hangosan nem szándékozom közölni, az előbb láttam az idősebbik Várkonyit, oké, rokon, de nem ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül ujjat kell vele húzni. No meg, vagyok olyan védelmező kedves unokahúgim felé, mintha a nagytesója lennék, és valahol ez így is van.
- Lássuk csak – fogok meg egy hasonló tartalmúnak vélt kis üvegcsét, mert hát, a színek hiányában nem tudom pontosan megállapítani, és belekortyolok. Rögtön fintorba torzul az arcom – Merlinre, fúj! Nem lenne rossz, ha nem utálnám ennyire a vaníliát – ráadásul még valami fahéjhoz hasonló aromája is volt, karácsony még messze van, nem illik ennyire átvágni az ilyesmitől irtózókat!
Hangosan nevetek fel, amikor meglátom, hogy a lány szoknyájának hossza enyhén megnövekszik, és gyorsan körbe is futtatom a tekintetem a termen, a felelőst keresve. Biccentek felé egyet, és igyekszem nem túl feltűnően tudatni vele, hogy ez jó ötlet volt, persze képtelenség, hogy a feltartott hüvelykujjam láthatatlan maradjon Keiko számára.
- Gyere, táncoljunk! – meg sem várom a válaszát, már húzom is a terem közepe felé, amint meghallom a zenét. Fogalmam sincs, lesz- e ellene kifogása, viszont nincs esélye menekülni, és amúgy is, remek táncos vagyok, kézben tartom a dolgokat – jelen esetben őt. – Ráléphetsz a lábfejemre, ha gondolod, de… a sarkaiddal vigyázz, kérlek – csekkolom gyorsan a cipőt. Elképzelni nem tudom, hogyan képesek ilyenekben járkálni a nők, minden elismerésem.  
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 14. 23:56 Ugrás a poszthoz

Valentin nap - Random Randi
Állia

maszk - ruha

Kissé izgatottan indulok a vakrandim helyszíne felé, kezeimet a nadrágom zsebébe rejtve. Nem is tudom igazából mitől tartok. Az kétségtelen, hogy csinos partnerem lesz az este, ebben az iskolában minden lány gyönyörű, és az sem tántorít vissza, hogy talán még sohasem beszélgettem vele korábban. Nehéz zavarba hozni, és szívesen vállalom a beszélő szerepét, elkerülvén a kínos csendeket, ha a másik fél kevésbé kedveli az érdemtelen csevegést. Aha, nyilván ilyenkor nem azt bizonyítom, mennyire értelmes egy gyerek vagyok, mert a semmiről beszélni hosszasan nem egyszerű ám anélkül, hogy bármi hülyeséget kiejts a szádon. Ráadásul alapvetően is vannak érdekes gondolataim, amiket úgy érzem, feltétlenül meg kell osztanom a nagyvilággal, adott esetben a mellettem lévővel.
Talán csak a helyzet szokatlansága teszi a pillanatnyi zavaromat, miközben lassítok lépteimen, és a csodásan kivilágított, kidíszített udvarra lépve besorolok a maszkos, párját kereső lányok és fiúk közé. Öltözködésemet tekintve próbáltam valami középutat találni a teljes cicoma és a hétköznapi között, így egy egyszerű, fekete zakó alá csak egy szürke pólót vettem fel, a zakóhoz illő fekete nadrággal. A maszkom, ami a reggel érkezett arany és fekete színben pompázik, kellően csillogó, remélhetőleg nem lesz nehéz megtalálnom a párját a nagy forgatagban.
Nem is tétlenkedek, igyekszem tekintetemmel körbejárni a helyiségen az árválkodó lányokon, és egy kis fel-alá járkálás után meg is pillantom a fekete-fehér koktélruhában ácsorgó, az enyémhez illő maszkban lévő lányt. El is indulok felé, útközben pedig a zsebemben lapuló kulcsot kezdem keresni.
- Ez azt hiszem, hozzád tartozik – emelem fel az apró kulcsot, és bizonytalan mozdulattal az arcomat félig takaró maszk felé intek. – Szia! – köszönök mosolyogva, mert nem illik e nélkül indítani a randinkat. Szemezek egy kicsit az elhaladó pincéreknél lévő italokkal, de egyelőre nem kérek, aztán zavartan vakarom a tarkómat, körbenézve, hátha segít valaki, hogy ezután mi a teendő.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 15. 20:29 Ugrás a poszthoz

Valentin nap - Random Randi
Állia

Mikor tudatosul bennem, hogy a lány, akit egyébként már egészen biztosan láttam a folyosókon, de sohasem váltottunk egyetlen szót sem, talán pár évvel fiatalabb is lehet, előbb érkezett, mint én, egy kicsit kellemetlenül érzem magam. Fiúként illett volna időben megérkeznem a randi helyszínére, hogy inkább én várjak a partneremre, minthogy neki kelljen, ki tudja meddig egymagában ácsorognia, ugyanakkor a remény halvány szikrája pislákol valahol mélyen, talán valakivel elütötte az időt, amíg nagyságom képes volt összecihelődni. Komolyan, lassan kezdhetnék megijedni, hogy talán több időt töltök a készülődéssel és öltözködéssel, mint a lányok általában. Ez azért eléggé gáz lenne.
A saját zavaromat látom tükröződni a lány arcán, ami megmosolyogtat, és máris kezdek lassan feloldódni. Nem lesz itt semmi probléma, nyilván nem szokása senkinek sem minden hétvégén teljesen ismeretlenül nekivágni a randevúzásnak, és mindenkinek furcsa valamennyire. Talán az még érdekesebb lett volna, ha esetleg egy ismerőst rendelnek mellém az esti vacsorához, és esetleg… nem vagyok vele túl jó kapcsolatban… nos, igen, az valóban nem lenne egyszerű.
De szerencsémre nem így van. Amint megvan a lakat, óvatosan nyújtom a kulcsot, és amikor könnyedén elfordul a zárban, a lakat pedig egy kattanással kinyílik, széles vigyor terül szét az arcomon. Azért valahol meg is könnyebbülök, hogy nem lettem magamra hagyva, akármilyen önzőnek is hangzik ez így.
- Úgy tűnik, passzolunk – ejtek meg egy féloldalas mosolyt. – Van kedved esetleg valamit inni, vagy keressünk egy asztalt, és utána? – nem, mintha annyira ragaszkodnék az italhoz, bár kétségtelenül jól esne valami hűsítő. Csak, hogy még inkább oldjuk a feszültséget, no.
- Arnold vagyok, egyébként – és micsoda bunkó, hogy nem mutatkoztam be kapásból! Legszívesebben a homlokomra csapnék és úgy csóválnám a fejem, de talán egy kicsit furcsán hatna ennyi ember közt ez a színjáték, így inkább türtőztetem magam, és megvárom a lány válaszát az itallal, illetve a vacsival kapcsolatban.  
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 22. 01:38 Ugrás a poszthoz

Valentin nap - Random Randi
Állia

Egyáltalán nem meglepő, hogy a lány zavarban van, valójában én is kissé, csak jól leplezem a folyamatos idétlen vigyorral, ami letörölhetetlenül ott van a képemen. Ilyenkor szoktam bevetni feszültségoldásképp, hogy beszélek teljesen összefüggéstelen dolgokról, csak olyasmiről – persze a nyilvánvaló határokon belül –, ami éppen eszembe jut, és amúgy értelme sem feltétlenül van. Általában beválik, mert ilyen hihetetlenül mókás fickó vagyok, most azonban nem ezt a megoldást választom, minden bizonnyal jártathatom még az este folyamán annyit a számat, hogy szegény leányzó talán meg is fogja bánni, hogy velem keverte össze a sors, vagy akármi.
Úgy tűnik, engem egy picit jobban feldob, hogy ilyen hamar megtaláltam a párom, bár lehet, hogy ő csak tényleg ennyire szűkszavú. Még mindig hajlamos vagyok rácsodálkozni arra, hogy nem mindenki él hasonló beszédkényszerrel, mint a legtöbbször én, pedig az előző sulimban is bőven voltak visszahúzódóbbak. Mindenesetre remélem, azért a vigyorom idővel ragadni fog, lehetőleg előbb, mint utóbb. Bájos mosolya van a lánynak, nem kéne azt ennyire rejtegetni.
- Akkor azt javaslom, helyezzük kényelembe magunkat, aztán… majd meglátjuk – nyújtom felé a karom udvariasan, egy széles, bátorító mosoly kíséretében. Remélem, elfogadja, persze igyekszem egy icipicit sem sértőnek venni, ha visszautasítja az úriemberhez méltó gesztust. Egy tetszőleges asztalhoz kísérem, kihúzom a székét, meg egyebek, és kérek valami hűsítőt magunknak.
- Nagyon szép neved van – jegyzem meg mosolyogva. Oké, valamilyen témát dobjunk fel. Gyerünk, Várkonyi, szokott ez jobban is menni. – Nos, tudom, hogy unalmas ezzel kezdeni, de talán nem árt, ha tudjuk az alapokat, nem? Öh, igen, a nevem már megvan, Levitás vagyok és lassacskán végzős mestertanonc, ha minden jól megy, aztán auror lesz belőlem. Svájcból költöztem vissza az országba, és alig három éve járok ide. – Kezdem a kört egy adag teljesen alapvető információval, amit ugyebár Állia nyilván nem tud rólam, hiszen csak most találkoztunk. De ezek már vethetnek fel esetleg kérdéseket, amik megtörhetik a jeget.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 22. 02:35 Ugrás a poszthoz

Lilla

Sosem fogom megérteni, hogy miért kellek én egy randira harmadik félként. Oké, hogy tartsam a gyertyát, de ezen kívül? Csak kellemetlenné teszi az egész szituációt, sokkal-sokkal kellemetlenebbé, mint amilyen lehetne. De ettől függetlenül persze hagytam magam belerángatni, bár nem is igazán lett volna más választásom, ha jobban belegondolok, ez az idióta biztosan addig rágta volna a fülem, amíg fel nem adom a logikus érvek folyamatos… várjunk csak, hiszen pontosan ez történt!
Ezért most a szokásosnál egy kicsit morcosabban, néha teljesen véletlenszerűen a bajszom alatt elmorogva valamit, lépkedek Tomi mellett, aki volt annyira gyáva kukac, hogy elrángasson magával erre a… találkozóra? Abban sem vagyok biztos, hogy nevezhetjük randinak ebben a formában. Mindeközben ő a háttérsztorit meséli kicsit túlzott részletességgel, félő, hogy nem érünk a végére, mert előbb odaérünk a megbeszélt találkahelyre, ami pontosan… őőő, nem tudom, hol van. Igen, ennyire figyelek. Annyit azért sikerül felfognom a tervből, hogy amint odaérünk, valami kevésbé feltűnő kifogásra hivatkozva húzzam el a csíkot. Ez jogosan veti fel bennem a kérdést, hogy akkor mégis mi a szösznek kell elkísérnem néhány röpke pillanat erejére, de nem, visszafogom magam és nem teszek semmiféle megjegyzést.
Nos, és itt jön a kínosabb része a bulinak. Tomi későn veszi észre a nagy magyarázásban az egyenesen felé tartó tanárát, aki feltehetőleg akar tőle valamit, pár pillanat múlva pedig már ki is derül, hogy valami rettenetesen fontos beadandóról van szó, mert katasztrofálisak a jegyei, ahogy az is, hogy innen aztán nem fog szabadulni egyhamar. Lemondó sóhajjal realizálódik bennem, mi is jön most, és valóban. Keressem meg a lányt, és kérjek elnézést Tomi nevében. Ó, hogy az a…
Mivel ilyen jó fej gyerek vagyok, folytatom az utamat, immáron sietősebben a falu felé. Nem akarom megvárakoztatni a lányt, nyilván más hasznos dologgal is el tudja tölteni a napját, ha már ilyen szerencsétlenül alakult ez a program. És az is közrejátszik, hogy ugyanez érvényes rám is, jó lenne mihamarabb túlesni ezen, tanulnom kell a vizsgákra.
Belépek az üzletbe, és a gyors személyleírásnak megfelelő kinézetű lányt kezdem kutatni a tekintetemmel, aztán próba-szerencse alapon oda is lépek egy sötét, hosszú hajú nézelődőhöz. – Őh, Lilla? Szia… - szinte a válaszát meg sem várva folytatnám az előre tervezett mondókámat, csak aztán, ja, a lány, akiről igazából nem tudom, hogy Ő e, megfordul és meglepett, nagy kék szemekkel bámul fel rám.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 22. 20:17 Ugrás a poszthoz

Lilla - valahogy így

Rögtön kiderül, hogy a lány, akit véletlenszerűen leszólítottam az imént, nem az, akit keresek. Bár bájosan illegeti magát, és azonnal be is mutatkozik, aztán valamiről már el is kezd fecsegni, de olyan folyamatossággal, hogy… oké, ez egy kicsit ijesztő. Azt tudom, hogy én is hasonlóan idegesítő lehetek az esetek többségében, de ez lányoktól valahogy úgy, nem megszokott részemről. Biztos azért, mert vonzom a szégyellős, zárkózott – és egyébként nálam jóval fiatalabb, félreértés ne essék ugyan – típusokat, vagy a rellonosokat, akik meg… szintén nem egy bőbeszédű népség.
Csak pislogok nagyokat, és már sokadszorra nyitom ki a számat, hogy elnézést kérve elköszönjek, és mehessek a dolgomra végre, de eszméletlen tehetsége van a barna hajúnak ahhoz, hogy mikor kell valamibe belekezdeni, ezzel a másikba belefojtani a szót. Szerencsémre még épp időben ideér a felmentősereg egy szintén sötétbarna hajú lány személyében, akit először csak a szemem sarkából pillantok meg közeledni, majd felismervén a helyzetet, odafordulok hozzá. Merlinnek hála a korábban megismert, akinek a nevét szégyenszemre nem jegyeztem meg, veszi a lapot, és elköszön. Zavartan vigyorodom el én is, és intek a távolodó felé, majd egy leplezetlen, megkönnyebbült sóhajjal fordulok Lilla felé.
- Ah, szia! Bocsi, és… megmentetted az életem – vakarom a tarkómat egy zavart vigyor kíséretében. Persze csak átvitt értelemben, de komolyan megkímélt egy igen kellemetlen magyarázkodástól, és még ki tudja, milyen hosszas élettörténet mesélésből, vagy… miről is volt szó, már képtelen voltam követni a szálakat.
Hogy mi? Valóban, megkímélt attól, hogy a már amúgy is kínos szituáció még inkább azzá váljon, mintha nem lenne már alapvetően az is elég necces, amiért itt vagyunk. Elhúzom a számat, ahogy ez eszembe jut, közben igyekszem nem észrevenni Tomi kiszemeltjén, hogy mennyire csinos, és teljesen normálisan kezelni a helyzetet.
- Iiiigen – nyújtom el a szót. – A helyzet az, hogy valamelyik tanára elkapta a folyosón idefelé, és hát… nem tud jönni, a bocsánatodért esedezik, és a többi – dramatizálom túl egy kicsit, de igyekszem jobb színben feltüntetni a srácot, ha már ilyen bénán alakult a találkozójuk. Bár, amilyen beszari volt, akár be is árulhatnám. De miért tennék ilyet?
- Hm, izé, van kedved inni valamit, vagy egy sütihez, ha már így alakult? Vagyis, ha van más dolgod, persze, nem haragszom meg – ehelyett… meghívom sütizni?! Hát nekem tutira elment az eszem, ráadásul még hadoválok is össze-vissza. Kész csőd vagy, öregem.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 22. 21:54 Ugrás a poszthoz

Lilla

Esélyes, hogy ha sikerült volna egymagam megoldani a másik lány lekoptatását, akkor sietősen távozom innen, nehogy még egyszer megeshessen valami hasonló, vagy legalábbis beülök egy nem túl feltűnő helyre, már ha lenne itt olyan. Azért ennyire nem sokkolt amúgy a dolog, de épp nem vagyok abban az állapotban, hogy hosszútávon tolerálni tudjam azt, aki nem veszi, hogy amúgy egyáltalán nem érdekel és dolgom van, nincs időm cseverészni. Hú, ez amúgy egy kicsit ijesztően hat pont tőlem, talán egy kicsit több pihenésre lenne szükségem, vagy beteg leszek, vagy… ki tudja.
- Köszönöm! – teszem hozzá, mert az előbb kimaradt ez a lényeges kis szösszenet. Mialatt az ujjait bámulja félszegen, én nyíltabban tudom vizslatni az arcát, amit ki is használok, és meg kell, hogy állapítsam, még annál is szebb, mint amilyennek első ránézésre tűnt. Basszus! Ez egyáltalán nem jó, felejtsük is el az efféle gondolatokat, de gyorsan.
- Ugye?! Én sem értem, mi olyan nehéz abban, ha egy minimális időt szentel a tanulmányaira is, csak annyira, hogy ne álljon bukásra… Várj! Te ismered? Eh, biztos említette korábban, csak… épp lefoglalt a sértődött morgás – ráncolom a homlokomat, erőltetve az agyam, hogy felidézzem a tudatalattimban, volt- e arról szó, hogy honnan ismerik egymást vagy valami hasonló. Bár már korábban is említett egy Lillát, akivel jóban van, és mekkora idióta vagyok, hogy nem raktam össze, hogy ugyanarról a lányról van szó! – És, sikerült végül meglépni az öreg elől? – kérdezem nevetve, magam előtt látva a jelenetet. – Jaj, bocsi, nem rajtad nevetek, csak elképzeltem Felagundot, ahogy a szó szoros értelmében kerget – magyarázkodom, egyébként fogalmam sincs, hogy miért, azon kívül, hogy tényleg nem illik egy kínos szituba került, épp hogy csak megismert lányt kinevetni. Bár nem tűnik egy sértődékeny típusnak, és nyilván félre se értette volna. Mindegy.
A meghívásomra való reakciója von némi kivetnivalót magával, és éppen elkezdenék szabadkozni, hogy amúgy tényleg nincs semmi gond, csak udvarias akartam lenni, ha már így, mondhatni felültették. Aztán elmosolyodik. Ó, milyen szép mosolya van! Nem, észre sem veszed, Várkonyi!
 - Tényleg? Mármint… Ennek nagyon örülök! – javítom ki magam kapásból, nem kell ennyire feltűnően meglepődni. Be is állunk a sor végére, és csak egy pillantást vetek a pult mögött sorakozó süti mennyiségre, aztán felhagyok a válogatással, úgyis rögtönözni fogok. – Nem, dehogy, épp összefut… oké, ismered, szóval meg sem próbálok szépíteni a dolgon. Elrángatott magával, és a terv valahogy úgy szólt, hogy amint biztonságban leszállítottam hozzád, valami gagyi kifogással húzzam el a csíkot. Tök hülyeség! – csóválom a fejem, még mindig nem látom ennek értelmét, de hát, belementem, és most… - Mekkora bunkó vagyok, jézusom, még be sem mutatkoztam. Várkonyi Arnold, Tomi évfolyamtársa vagyok, egyébként – zavart vigyor, kézfogás, nem kézfogás, őőő, nem tudom miért csinálok ebből ekkora ügyet, általában gördülékenyebben megy!
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 23. 00:00 Ugrás a poszthoz

Lilla

Mindent egybevetve egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a sztori, utólag a tanár időzítésének is kifejezetten örülök, hogy az összes véletlennek – amik persze nem léteznek –, amik közrejátszottak abban, hogy végül csak én találkozzak a lánnyal, és ez talán egy cseppet szemét és önző dolog, tekintettel, hogy Tomiból feltehetőleg még most is próbálnak kihúzni egy mondatot az adott tárgyból, csak hogy egy jeggyel jobbat kaphasson. Arrébb hessegetem nem létező bűntudatom, és megismerkedésük mikéntjére figyelek. Aztán lefagyok. Az arcomra kiül a totális döbbenet egy pillanatra, aztán kitör belőlem a nevetés.
- Ez annyira tipikus, meg sem kéne lepődnöm… Látnod kéne, mit csinál az órákon, már ha egyáltalán méltóztatok bevonszolni a hátsóját, és végigszenvedni mellettem. Bár, azt hiszem elég jó belátást nyújtott ebbe a találkozásotok – egyébként meg nem értem, miért beszélek itt Tomiról, amikor nincs itt, és amúgy is egy trehány disznó, mindent én csinálok meg helyette, katasztrófa! Szerintem azt is kizárólag nekem köszönheti, hogy még nem penderítették ki a suliból.
- El tudom képzelni, az a baj, hogy túlságosan is – nevetek még mindig, pedig nagyon igyekszem, hogy félretessékeljem a fejemből az öreg professzort, és nagy nehezen sikerül is megakadályoznom a bajt, még mielőtt a röhögéstől potyogni kezdenének a könnyeim, és szívem szerint hasra vágnám magam a bolt kellős közepén. Talán ennyire nem komoly a helyzet, de megcsinálnám. Nem hiszed? Járj utána! A nagy kacarászásban nem veszem észre Lilla hirtelen reakcióját, csak a történet folytatására kapom fel a fejem. – Ó, hát, nem irigyellek! Meddig nem hagyott titeket mozdulni? Tutira akkor jött volna rám kibírhatatlanul a pisilhetnék… - ne, ne is kérdezd, minek kell az ilyesmit is megosztanom vele. Csak… ne! – Biztos nagyon a bögyében vagy, mit tettél ezért a megtisztelő pozícióért? – széles vigyor költözik az arcomra, és egy kissé megdöbbenve veszem észre, hogy tényleg érdekel, és kíváncsian várom a lány válaszát. Közben persze elmélyülök a szeme kékjeiben, és könyökkel ütöm ki a fejemben alattomosan mindig fel-felbukkanó Tamást, aki, bár jelen pillanatban a legkevésbé sem tehet róla, de kezdi kihúzni a gyufát! Az pedig nem kérdés, hogy saját hülyeségem bizonyítom minden ilyen megmozdulással, még ha fizikailag nem is történt semmi, amiről Lilla tudomására juthatna. Aha, inkább főleg ezért, fejben lemeccselni az ilyesmit nem teljesen ép dolog, rá se ránts!
- Köszönöm – pislogok meglepetten, általában én vagyok az, aki neveket dicsér, bár az Arnold nem egy gyakori név, szóval illene összekaparnom magam, és nem fennakadni ilyesmiken. – Tárk… aha, az tényleg finom. Én meg utálom a vaníliát – teszem hozzá, mert… őszintén szólva, nem tudom miért, de végül is egy édességgel teli boltban vagyunk, ahol akad vaníliás mindenféle dögivel, talán annyira nem is alaptalan a kijelentésem. – A Lilla is gyönyörű név. Meg az Evelin. És a Lili. Majd felváltva – teszek ígéretet, remélve, hogy nem a mai lesz az utolsó találkozásunk is egyben.
- Áh, nem kell rám pazarolni, jól jöhet még… Na, jó, egye fene! – változtatok a véleményemen, amint tudatosul bennem, hogy az előttünk totojázók sora egy tapodtat sem mozdult, amióta beálltunk a sorba. – Gyere! – ragadom meg a kezét, és nem tudja elkerülni a figyelmem, hogy milyen pici és puha, miközben óvatosan előre pofátlankodom a pulthoz. – Mit kérsz? – nézek rá kérdőn, majd a srácra nézek szúrós tekintettel, aki épp méltatlankodni merészel amiatt, hogy bevágtunk elé.

Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 23. 19:53 Ugrás a poszthoz

Lilla

Egyetértően bólogatok, talán az indokoltnál egy kicsit hevesebben, bár azért nem kell attól tartani, hogy a fejem komolyabban megsínyli a dolgot, legfeljebb elszédülök egy cseppet, de az ilyesmit még túl lehet élni. Legalábbis, eddig sikerült.
- Viszont nagyon nagy partiarc, mentségére váljon! – teszem hozzá, kissé elgondolkodva, mikor is láttam utoljára Tomit teljesen józan állapotban, mert meg mernék esküdni rá, hogy indulás előtt is tolt valamit, hogy könnyítsen egy kicsit az izguláson. Hm, ez most biztos nem jött túl jól a tanára mellett, egyrészt, mert nem fogja díjazni, ha észreveszi rajta, másrészt… bár, aki ilyen gyakorisággal szív, az lehet, hogy már hozzászokott és nem olyan durva a hatás, fogalmam sincs. Ebben nem vagyok akkora szakértő, amit nem is kifejezetten bánok, eleget látom Tomit illuminált állapotban ahhoz, hogy akár esettanulmányt is írhassak belőle. Nem is rossz ötlet!
- Kitartó az öreg, azt meg kell hagyni! Nekem se lett volna különösebb problémám, főleg, ha még társaságom is akad az ínséges időkre, bár ehhez hasonló szituációban szerintem még nem voltam – állvakarás, összevont szemöldök és erőteljes gondolkodás következik részemről, ahogyan megpróbálom felidézni az iskolai éveimet, amikből van már a hátam mögött jó pár, de valahogy nem rémlik, hogy tanár tök konkrétan végigkergetett volna a fél iskolán valaha is. Nem. Az más kérdés, hogy menekültem- e már előlük, amire a válasz viszont határozott igen, de inkább csak mindennapos bujkálás szintjén, mint a szó szoros értelmében. Jól van, na, rohadtul félelmetes volt az a pofa a Herzbergben, pedig nem is tanított – ráadásul úgy két és fél fejjel alacsonyabb volt nálam, de ez abszolúte részletkérdés!
- Na, jó… ennyire rossz hangod van, vagy Fela csak alapból nem csipázza, ha énekelnek neki? Még nem próbáltam – komolyan elgondolkodom azon, mikor is lesz vele legközelebb órám, és meg merjem- e kockáztatni a maratonfutást, amiből egyébként teljesen biztos, hogy én jönnék ki rosszabbul. Mármint, nem azért, tök simán lefutom a vénséget, csak… eddig bírta a pofámat, egy ilyen után tuti fénysebességgel változna meg a véleménye.
- Oké, hallotta a hölgyet. Éééén pediiiig – és itt egy igen hosszú felsorolás következik, majdhogynem minden csokiból, cukorkából, sütiből felpakoltatok pár darabot a pult mögött álló nővel, aki ennek nyilván marhára örül. Annyiból nyilván, hogy az átlagnál egy kicsit több manit fogok itt hagyni, viszont az ugrálás, ahogy elnézem, már kevésbé jön be neki.
Pislogok párat meglepetten, ahogy Lilla nekem jön, és ösztönösen nyúlok a karjai után, még mielőtt rosszul lép, és átesik a lábamon, vagy valami hasonló lehetetlen baleset következne be. Viszont a srác, akinek beszól, láthatóan jobban megdöbben, én pedig… hát, nem tudom visszatartani, felnevetek az arckifejezését látván. – Nyugalom, nyugalom, semmi szükség az agresszióra! Persze, ha egy rossz pillantást mersz vetni a lányra, velem gyűlik meg a bajod – bájosan mosolygok hozzá, talán komolyan se venne, ezért úgy helyezkedem, hogy bicepszeim méretére tökéletes legyen a rálátás. Aztán fizetek az édességért, és a hatalmas csomaggal fordulok kérdőn Lilla felé. – Oké, most merre? Üljünk le itt bent, vagy telepedjünk valahova ki?
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 23. 23:57 Ugrás a poszthoz

Lilla

Kis híján összehúzom a szemeimet, hogy úgy vizslassam a lányt, miközben a titokzatos partneréről beszél, aki ott volt vele órákig bezárva egy tanterembe, és nem tudom, miért érzem úgy, de szinte biztos vagyok benne, hogy az illető fiú Nem, hülyeség is lenne féltékenynek lennem, inkább csak kíváncsi lennék, milyen értelemben volt annyira pazar az a bizonyos… akárki. Aztán nyilván csalódott, ha kiderülne, hogy amúgy van pasija, és én meg… mit is? Aha, inkább hagyjuk.
- Ő is énekelt veled? – ha teljesen értelmetlen dolgokról van szó, valljuk be, ez a kérdés, ahogy én is tök lazán a toppon vagyunk, szerintem más csak szánakozva meredne rám, arra várva, hogy talán elnevetem magam és bejelentem, hogy áh, nyugi, csak vicceltem. Pedig totál természetesen jönnek az ilyen kérdések. De komolyan. Más részről meg, most kérdezzek rá, ki volt a srác, mondjuk csak azért, mert lehet, hogy ismerem? Áh, nem átlátszó, dehogy!
- Valahogy el kell ütni az unalmas perceket – vonok vállat, megadva a lehető legegyszerűbb magyarázatot adva arra, miért érezhetett kényszert arra Lilla, hogy megcsillogtassa talán nem is létező énektudását a nagyvilág előtt, ezzel kikergetve Felagundot a világból, ezek szerint. Azért én szívesen meghallgatnám. Legfeljebb nevetnék egy jót, és közölném vele, hogy borzalmas a hangja, bár ezt nem tudhatom ugyebár, aztán beszállnék én is. Na, nekem aztán tényleg nincs semmi tehetségem az énekléshez, a szobatársaim már akkor is menekülnek, ha csak dudorászva megjelenek a fürdőből, azt pedig elképzelni sem tudom, milyen füldugókkal vészelhetik át, amit a zuhany alatt műsorozok. Egy kész koncertet lenyomok, bár valóban, ember legyen a talpán, aki ezt el tudja viselni, pláne, hogy nem ám valami kis tíz perces zuhanyt vágok le, mint más férfiak szoktak… Nem, ott áztatom magam, pedig már réges-rég végeztem a lényegi résszel, és tovább szórakoztatom a párás helyiség ajtaját direkt nyitva hagyva résnyire a népet. Talán egy kicsit gonosz vagyok. De szerintem már megszokták, sőt, még élvezni is kezdték, tutira együtt nyomatják velem a refréneket!
 - Hm, akkor maradjunk egyelőre itt, szerintem. Időben még eléggé jók vagyunk, és édességből is felszerelkeztünk, későbbre is marad, ha esetleg mehetnékünk támad – nézek körül, asztalt keresve magunknak, és csak most veszem észre, milyen sokan ezt az üzletet célozták meg. Hát persze, ezt leszűrhettem volna az előttünk a pultban sorba állók számából is, meg hétvége van, szabad kijárás mindenkinek. – Mármint, ha esetleg valami kevésbé zajosra vágysz, vagy csak… akármi, akkor tőlem mehetünk bármerre, és hát, te vagy a lány, a döntés joga ilyen helyzetben abszolút téged illet – magyarázom némi bólogatás mellett, tétován egyik lábamról a másikra állva, a szatyrot szorongatva. Aztán egy kicsit bele is kontárkodok valamelyik csokiba, miközben azt vitatjuk, mi is legyen.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 24. 18:08 Ugrás a poszthoz

Lilla

Elhessegetem a fülem mellett a bal vállamon ülő kisördög megjegyzéseit a valakiről, aki bent volt a teremben a lánnyal, sőt, még volt akkora mázlista, hogy énekelgethetett is vele, és valami Tomi alkatú gyereket képzelek hozzá fejben, aki talán azért nem mutatott minket be egymással soha Lillával, mert tudta, hogy… hát, hogy jól kijönnénk. Az öreg prof gondolata viszont mindig végigcirógatja a pici - és természetesen szent! - lelkem, szóval széles vigyor költözik az arcomra.
- De kár! Pedig a professzor bácsit igazán meghallgatnám, tök simán kinézem belőle, hogy nekiáll és csak úgy félvállról lenyom egy laza operát. Bezzeg én… csak a zuhany alatt kamatoztatom nem létező tehetségem – magam sem értem, miért osztom ezt most meg vele, egyrészt, mert ha egy kicsit is éles a fantáziája… nos, akkor legalább felszínesen elképzeli, ahogy a zuhany alatt állok. És kornyikálok. Hát, nem tudom, mennyire lehet ez felemelő kép valaki másnak a fejében, mivel én élvezem azokat a kis, amúgy tutira egyre jobb koncerteket, elfogult vagyok, nem alkothatok véleményt.
Kíváncsian figyelem a lányt, ahogy végignéz a diákokkal teli helyiségen, közben arra leszek figyelmes, hogy az ujjaim egyre kevesebb és kevesebb csokiba ütköznek, ami kiborító, mert épp csak elkezdtem enni, és máris elfogyott volna? Ki az a galád, aki sunyiban dézsmálja a készletem, he? Komolyan körülnézek a lábam környékén, mert egyébként így, hogy Lilla minden figyelmem leköti, simán meglopkodhatna egy kis lurkó, aki úgy gondolta, már amúgy is túl sok édesség van nálunk, hát miért ne vehetne belőle néhányat. De nem, egy kissé csalódottan nyugtázom, hogy én tömöm magamba ilyen sebességgel a csokit. Ami annyira nem is furcsa, tekintve a folyamatos, most már a háttérben csendben meglapuló izgatottságot, amit a lány okoz.
- Na, igen? – kérdezem, igyekezvén nem túlzottan csámcsogni. Kíváncsian dőlök hátra, miután szorított egy kis helyet és dobom le a zacskót valahova közénk, hogy Lili is hozzáférjen. – Tehát ilyen kérdezz-felelek szitu, ugye? Akármit, hmm. – újabb adag csokit dobálok a számba, közben egyik lábamat pofátlanul felhúzom, és a karomat a térdemen támasztva fordulok a lány felé.
- Schlett Evelin Lilla, Lili, a szép nevű, és fogalmam sincs hányadikos… Aki egy igen tipikus helyzetben kaphatott rálátást Tomi barátunk kellemes személyiségére, és szereti a tárkonyos vadragut, és a szabadban lenni – hozzá hasonlóan felsorolom, amit már megtudtam róla, és hümmögök egy sort, azon filózva, hogy mit is kérdezzek. – Nos, akkor mondjuk, kezdjük ott, ahol el is akadtam. Hányadik évfolyam és melyik ház? Van még valami, amit nagyon szeretsz, és amit kifejezetten nem? Van barátod? – Hupsz.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. február 24. 18:09
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Várkonyi Arnold összes RPG hozzászólása (64 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Fel