Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Pedig én többször is átrágtam magam azon, megpróbéljak-e beszédbe elegyedni vele. Valahol azt gondoltam, ő is olyan zsémbes ember, akinek lehet mondani bármit, vagy tehetek bármit is csak morogni fog. Le kellene állnom már az előítéletekkel, de akkor nem érnének kellemes csalódások, mint ahogy most.
- Engem azért bánt - és hogy ez önzőség? Hogy csak a saját lelkiismeretemen akarok könnyíteni, és igazából a kiváltó ok nem is érdekel? Jó nem, irdatlan kíváncsi vagyok, de valahogy leplezni kell, nem?
- Köszönöm - óvatosan mosolyodok el, de annál inkább értetlenül, mert így végképp nem értem ezt az egészet. Apa nem egy vaskalapos ember, mint a nagyapa, és ez a férfi meg így elsőre biztos nem érdemelte meg, hogy úgy viselkedjen vele.
- A pálcám épp javítás alatt van... átoktörést tanulok - sóhajtok fel talán kicsit gondterhelten. Úgy terveztem, hogy én majd szépen kihúzom magam, sőt akár még mellkason is veregetem, azt szajkózva, ezt nézzétek, na? Aztán valahogy nem. Mostanában egyre inkább érzem, hogy túl vastag fába vágtam a fejszém, és mivel a szüleim ezt ellenezték, túlzott segítségre se számíthatok, nem mintha odáig alacsonyodnék, hogy bárkitől is segítséget kérjek. Viszont... nehéz nekem, piszkosul. Aztán ez még csak az első évem.
- Nem, pedig kérdeztem... de igazából én nem akarom Önt kellemetlen helyzetbe hozni a kíváncsiságommal. Ha az a miért...kínos, igazán megtarthatja - bíztatom? Megesik, de nem tudom, hogy ezzel most őt akarom nyugtatni, vagy magamat óvni egy esetleges információtól, ami újra megrenget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Lassan kezdek lenyugodni, és nem csak arra koncentrálok, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Így, hidegebb fejjel már nem is tűnik olyan vészesnek a helyzet, így sokkal összeszedettebben, és barátságosabban szólalok meg.
 - Köszönöm. - A dicséret jólesik, és segít abban, hogy teljesen eltűnjön a feszültségem.
Nem magyarázkodom az erdőről, felesleges lenne. Végülis nem nagy baj, hogy így értette, hiszen a rengeteg szintén egy az úticéljaim közül, még hogyha nem is mostanában szeretném meglátogatni.
 - Igen, mondhatjuk úgy is. - Megpróbálok visszaemlékezni a tó előtt látott tájra, és mikor sikerül, bólintok egyet, majd válaszolok a nőnek.
 - Szépnek, bár talán kicsit gyorsan repültem ahhoz, hogy jobban megnézzem. - Majd visszafelé jobban odafigyelek. Gondolom magamban. Idefelé jövet is volt lehetőségem megcsodálni a települést, de talán ha nem sietek annyira, még többet láthatok.
 - Az jó lehet. Néha én is elgondolkozok, hogy jó lenne itt tölteni egy hétvégét. - Még nem néztem körül errefelé annyira alaposan, így az alatt a hétvége alatt gondolom sok rejtett, és kevésbé rejtett helyre bukkannék. Az is lehet, hogy nem, de akkor sem telne unalmasan a két nap, ha “csak” a lakosokkal és az üzletekkel ismerkednék.
 - Pillanatnyilag az iskolában, szünetekben pedig Veszprémben. - Bár ez sem a leghosszabb válasz amit adhatnék, még mindig hosszabb, mintha csak egy szót mondtam volna. Kezdek belemelegedni a beszélgetésbe, amit egyáltalán nem bánok. Ophelia kezd egyre kevésbé ijesztő lenni. Talán a megváltozott hangneme, talán pusztán a kérdései teszik, de egy biztos: egyre kevésbé bánom, hogy megszólítottam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Igyekszem türelmesen végighallgatni a lányt, meg még mosolyogni is itt-ott, de megint belehasít a fejembe az a kicseszett fájdalom. Orrnyergemet ujjaimmal erősen megfogva és összeszorított szemekkel koncentrálok, hogy múljon már el, de az istennek nem akar. Arcom eltorzul egy pár pillanatra, majd miután megráztam a fejem Angelica felé fordulok. - Ne haragudj, de most le kell lépnem. Szétmegy a fejem. Remélem, azért nincs harag - állok fel nagy nehezen. Nem is tudom, hogyan fogok hazajutni, de mindenképpen muszáj lesz. Mert ki kell aludnom magam. - Szia! - intek a lány felé búcsúzásképp, de az agyam már teljesen máshol jár. Valahogy túl kell lennem ezen az egész "Gáz az meló, igyunk rá. Nincsen pasi, igyunk rá. Még a macska is kimúlt, igyunk rá" elmebajos mizérián. Kiíratom magam táppénzre aztán hazautazom a szüleimhez. Lesz ami lesz, vállalom a családom összes rosszallását és nem baszom fel magam anyám én megmondtam, én előre láttam beszólásaitól sem. Mert a fene enné meg az egészet, igaza lett. Tényleg egy csődtömeg vagyok. Kissé inbolyogva lépkedek és érek haza a szokottnál majd fél órával lassabban. Meg-megállok néha, hogy fújjak egyet. Nem vagyok jól. Nagyon nem. Tényleg jobb lesz ha kicsit kivonom magam a forgalombólm, míg eldöntöm mihez kezdjek a szánalmas életemmel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Juhász Laura
kora délelőtt | a nappalimban | x


Fehér kezem cirógatón jár tovább a szintén fehér macskán, aki nyugtatón dorombol magának, közben másik kezemmel keresgélek tovább a dobozban és várom a navinés válaszát, fel-fel pillantva rá közben tincseim mögül. Csak rövidet bólintok neki, mikor kiderül, ő nem tudja azt a bűbájt. Nem volt sok esélye, de egy próbát megért. Hallgatom aztán újabb ajánlatát. Latolgatva nézek D'Artagnanra.
- Adok neki fájdalomcsillapítót, viszont, amíg hat, addig talán jól jönne - élek a jegelés lehetőségével. Ő biztos kellemesebben meg tudja oldani, mintha én hoznék a hűtőből valami erre alkalmasat és a pórul járt lábnak nyomnám.
- A kedvesem majd elviszi az állatorvoshoz - válaszolom neki, közben rálelve az említett gyógyszerre. Tabletta formájában van. Egy kis tányér fölött ujjaim közé fogom, melyeket összezárok és a fájdalomcsillapító porrá lesz, lehullva a tálra. Ugyanezt általában fémkanál közé fogva szokták megtenni vagy valamilyen súlyt alkalmazva. Nekem erre nincs szükségem. Nem baj, hogy az ujjamon is maradt a gyógyszerből, az egészet összekeverem egy igazán kevéske májkrémmel, amit szintén a konyhából hoztam és nekiállok rákenni a macska ínyére, másik kezemmel tartva fejét. Óckodik természetesen, ám kényszerűen lenyalogatja. Ennyi erő azért még bőven van benne.
- Valamikor délelőtt érkezik - teszem még hozzá, mikor jut az állat ellátáshoz. Ugyan nem szentírás, hogy Kíra tényleg megjön, amikorra ígérte magát. El is felejthette meg igazából nagyjából akármi képes elterelni a figyelmét a céljairól. Ha valaki felhúzza, vagy ha valaki kedves vele; ha esik az eső, vagy ha kisüt a nap; ha nem ízlik neki a sütemény, amit valahonnan elhozott, vagy ha túlságosan ízlik neki. Akármi. Viszont van B tervem. Tudok másnak is szólni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Végre sikerül arrébb invitálnom a kölyköt, hogy ne közszem előtt bonyolódjon le az átadás. Eddig is ez tervben volt, egyedül a kis beetetés volt rögtönzött. Be baszki, lobogtatja a pénz, mint forradalmár a lyukas zászlót, hát mégis mire számított ezek után. Ez nem cukorkabolt, ahol mindenkit kiszolgálok, mert ha adok számlát nem húznak rá a seggemre.
Odabenn komfortosabban érzem magam, de ezt nem mutatom, hogy bármiféle változás ment volna le bennem. Kemény vagyok mind a betonkád széle. Kint is-bent is, lenn is meg fent is. Amint megkapom a pénzt megszámolom. Már teljesen belejöttem abba, hogyan tudok félhomályban számolni, a színek és a méretek alapján. Így hamar végigbogarászom az összeget, ami megvan.
- Oké - zsebembe nyúlok, majd tenyerembe zárom a kis bájitalt és úgy nyújtom oda, mintha kezet akarnék fogni vele - vedd el. Vágod az adagokat komám? Ha lehúzod ezt egy kortyintásra itt esel szét vili? Meg ne hajjá' nekem - vannak fogyatékosabb fajták, ő pedig talán potenciális jelölt ebbe a kategóriába. Nekem sem érdekem, hogy túltolják a cuccost, hiszen ha ez történik akkor csak nagyobb lesz a felhajtás Bogolyfalván. Talán ezért sem ez a legkeresettebb szer a jó zsaruk körében, mert kevés áldozatot szed, vannak sokkal durvább cuccok, amiket jobb ha előbb begyűjtenek a kis ártatlan édes bogarak. Az én tündérporom pusztán csak nyalóka, amitől néha pillangókat lát az ember, vagy lidérceket. Lelkiállapot függő az egész.
- Ha minden világos szépen kimész az ajtón és megfogod az utat hazafelé. Amennyiben kell még a későbbiekben az üvegcsét tedd vissza a fába - felelem. Vannak bevettebb módszerek, de minél többször vesz valaki annál közelebb adhatja le a rendelését, mert a bizalom is mélyebb közöttünk. Az első vevők a második adagért még igenis túrára vannak kényszerítve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Mamlasz mód pillant le kettejük közé, ahogy a csuklyás idegen úgy csinál, mintha kezet akarna fogni vele. Aztán megérzi a kis fiolát a tenyerében, amire rá is zárja ujjait, nehogy basszus leejtse itt a nagy haverkodásban. Húsos ajkára a felismerés halvány mosolya húzódik közben. Meglesz az a vad éjszaka és nem fog lebőgni se a szőke, se a haverok előtt. Mégse akkora balfasz mint hitte. Ezekkel a gondolatokkal csúsztatja közben zsebébe az üvegcsét - Ja..ja hát persze - feleli és bólogat is hozzá párat, hogy vágja ő a témát, mint séf a répát és naná, hogy nem itt akarja szétcsapni magát, hát nem idióta ő, csak újonc a terepen. Hülye lenne itt meginni, hát haza se jutna baszki. A haverok mesélték, hogy amilyen gyengusnak tűnik, azért olyan ütős is tud lenni a cucc, ha nem okosba tolja az ember az adagolását. Márpedig a látszat ellenére nem ennyire sík ő azért. A szőke sem véletlen rajta lovagol és nem a Barnin, pedig az egy izomcsóka. Mindegy megvan amiért jött. Kicsit tétovázik, hogy akkor most mit is kéne mondani vagy tenni, aztán jön hála az égnek a felsőbb utasítás. - Oké, köszi - bólogat megint, hogy megértette a feladatát meg azt is, hogy mi a dolga, ha még szeretne a portékából. Nem igazán tudja el kellene-e köszönnie, minden esetre azért őt nem tahó parasztnak nevelték szóval csak elbúcsúzik - No akkor én lépek is, csőváz haver! - mondja halkan, külleméhez és a helyzethez illő félszegséggel biccentve, mert hát csak nem olyan nagy spanok az idegennel, majd lapát tenyerét is kicsit megemelve veszi az irányt az út felé, mely előtte áll. Hosszú lábait normál, laza tempóban pakolja egymás elé, hiszen nem siet. Nem kell futnia senki és semmi elől, de persze nem is kóricál össze-vissza. Egyenesen elhagyja a csónakház környékét és aztán elhoppanál a Művészetiig. Mivel eleve onnan is érkezett a találkozóra és bár elég tejfölös bajszú képe van, akit választott bizony betöltötte azt a kort, amikor már szabadon megteheti, hogy mágikus módon helyet változtasson. Kapcsolatai révén itt tölti az éjszakát egy jelen pillanatban lakatlan, de berendezett szobában a művésznegyedben, ahol a zárt ajtók mögött is tartja még magát suhancos gondolataihoz. Kora hajnalban elfogyasztja a maradék százfűlé főzet pár kortyát, amit itt rejtett el egy adag váltásruha mellett, majd ebben a második alakjában távozik. Ezzel a új és egészen más küllemével tér vissza Bogolyfalvára, hogy ott az Espressoban megigyon egy teát várva a szer múlásának jeleit. Alibi gyanánt használja ezt a fiút, hogy a másikról azt hihessék el sem hagyta a Művészeti környékét. Ezután kisétál a kávézóból az a mögött lévő elhagyatott sikátorhoz és néhány perc múltán, pár ruhabűvölő ige elmondását követően, immár saját küllemében tér vissza, hogy megigyon egy nagyon korai kávét, ahogy néha szokott, s álljon minden gyanú felett. A fekete arany elfogyasztása után indul csak haza otthonába, ahol a kincset érő kis fiolát a most még romos, de csak neki engedelmeskedő zárral ellátott, toronyszobájának mélyén álló, egyik antik bútorának fiókjába teszi. Ellesz az ott most egy darabig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Valahogy megbújik a békés, viharmentes pillanatban valami nehéz és valami megfejtenivaló. Pedig, semmi sincs, semmi sem költözött be az életembe, egy kis nézeteltérésen túl. Nem hiányzik olyan vad módon a távoli haza, sem semmi, egészen jól találtam meg a helyem, a pillanatom itt, ebben a kicsiny országban. Pedig volt, hogy nem akartam, küzdöttem, leginkább azért, mert nem egy házba kerültem azzal, akire minden pillantásom akartam hagyni, mert hiába nem élünk ott, még így, ebben is közösködni kívántam. Pedig, neki sokkal nehezebb, összetettebb, mint nekem, aki sodródik sokszor az árral, mint ez a csónak, ha leoldoznám és hagynám, hogy egy áramlat vigye. Ez a környék, amely az iskolát vesz körbe, igencsak érdekes. Ha azt kellene mondanom, mit találok erre, a válaszom az lenne, mit nem? Van is kellemes, szép, nyomasztó és én csak alig, felszínesen jártam körbe, hiszem sosem a tájak vonzottak, annál inkább az emberek. Rájuk is ugyan az lenne a válaszom; van itt minden. Még sportoltam is, repültem a fellegekben, megismerhettem olyanokat, akikkel talán szóba sem álltam volna és nem saját korlátaim miatt, hanem mert egymás világaiba nehezen fértünk volna bele. Arcok, akiket most is látok magam előtt, villanások és színek, a forgatag, amely ebben a csendes esti órában kikapcsolja a nemrég, talán teljesen felesleges negatív gondolataim, formám mindenét. Ahogy a csónak mozdul alattam, úgy ringat a nyugalomba, emelem meg az üveget és újabb kortyot tüntetek el belőle, kesernyés íze mossa végig torkom, ahogy ismét aprót koppanva teszem magam mellé és feledkezem bele a pillanatba.
A hűs levegőtől borzongok meg és térek vissza a valóságba, ahogy a sötét, már csillagokkal pettyezett égbolton elbambulva emeltem magam kissé másik világba, valóságba, ahonnan kiemelem azt, ami nekem szükséges, ahol szinte kinyúlik felém minden és elér. Szinte hangos robajnak tudható be, ahogy az ajtó a hátam mögött mozdul, ahogy nem csak azért, mert a szellő rázza a laza zsanérokat, hanem ahogy valaki átlépi azt. Feljebb tornázom magam, mégis a csónak aligha moccan, apró fodrok képződnek csupán a víz felszínén. Tekintetem emelem el a tájtól a sötét, szinte láthatatlannak tűnő alakra, aki célirányosan közelít, se nem lát, se nem hall, csak mezítelen lábai érjenek a vízbe mihamarabb. Szinte magam is beleborzongok, érzem azt a hideg, hűs közeget, amely szinte jeges folyamként öleli körbe a lábait. Apró, sötét kupac, ha nem figyeltem volna, hihetném egy hatalmas csomagnak, amelyet itt felejtett valaki, ha szinte nem látnám, hogy háta emelkedik ahogy levegőt vesz, élettelen szobor is lehetne. Talán ő volt az éjszakában a megfejthetetlen valami, amelyet távolról is érezni lehetett.
- El akarsz veszni a sötétben? – hangom halk, mégis eléri őt, mert akármeddig nézhetném, úgy látnám annak, ami. Háta íve, arcának sejtelme a csuklya takarásában. Talán menekül? Hallani, ahogy a csónak deszkái nyikordulnak, ahogy fordulok felé, de nem szállok ki. nem riasztom el, ha neki itt és erre van szüksége, ne én legyek az akadály.
- A hűs víz jó a gondolatokra – jegyzem meg, inkább magamnak, oldalamat döntöm a csónak peremének. Mintha itt sem lennék, pillantok félre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Halkan kacarászok Lucas előadásán. Hiszem, hogy tényleg kitűnő mágus lehet belőle, még akkor is, ha a származásunk miatt sokan nem hiszik ezt el, sőt, még le is néznek minket miatta. Én azonban tényleg elhiszem, hogy mondjuk tizenöt év múlva, ha ismét találkozunk, akkor valamilyen úton-módon kiemelkedő lesz a rengeteg mágus név közül. - Ugyan már! Várj... mint abban a mugli filmben? - soha nem láttam, teljesen zavarba ejtőek azok a mozdulatok és képek, amiket abban a filmben csinálnak, de akaratlan kaptam el belőle részleteket, amikor még otthon volt lehetőségem tévét nézni és éppen játszották is valamelyik csatornán. Jaj, nem szeretnék erre gondolni, mert csak még jobban zavarba jövök. Nem tudom miért vagyok ilyen nyílt és őszinte Lucassal. Ha tehetem kerülöm a témát, nem szeretek arról beszélni, mégis kik hagytak el rövid időn belül. Észszerű indokot sem tudok felhozni arra, amiért elmondok neki egyáltalán annyit, hogy elvesztettem valakiket, mégis megtörténik, és apró megkönnyebbülés járja át minden porcikámat. Megkönnyebbültem, amiért kimondhattam már csak ennyit is hangosan, és megkönnyebbülök, amiért Lucas nem erőlteti a témát, annak ellenére sem, hogy én kimondom, nem szeretném elrontani a hangulatot. Lehet azért vagyok ennyire őszinte, mert ő is beszélt a múltjáról és kicsit megláthattam benne magamat? Szeretném azt hinni, hogy ha nem is emiatt, de megmarad az életemben. Jól esik úgy őszintének lenni valakivel, hogy nem kapok furcsa nézéseket mellé.
- Szerintem ötvözd a kettőt - mutatóujjamat emelem fel, mellé még komolyan bólogatok is meredten a tavat nézve. - Csak képzelj egy futurisztikus cowboy-t. Biztosan nem láttak még ahhoz hasonlót, így már csak ezzel is kitűnnél - halkan nevetek fel az elrugaszkodott ötlet miatt, és a legrosszabb, hogy remekül hangzik amúgy, de elképzelni sem tudom magam előtt, ahogy Lucas valami hasonló szerelésben flangál fel s alá. Ennek eredményeképpen lesz kicsit hangosabb a nevetésem, szám elé téve kezemet emelem kékjeimet Lucasra bocsánatkérően.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

szerda kora délelőtt. | o

Nagyjából erre számítottam. Semmi szomorkodás, vagy olyan arckifejezés, hogy ezt azért illett volna tudnom, vagy akár valamiféle elismerés, hogy nem ködösítettem, őszintén bevallottam, hogy nem értek hozzá. Nagyon sokan valamit mondtak volna, vagy ilyenek. De nem a vámpír. Ő egyszerűen tudomásul veszi a dolgot és már napirendre is tér felette, arra koncentrálva, hogyan oldjuk meg akkor hát ezt a helyzetet.
- Rendben, akkor majd finoman lejegelem – biccentek tudomásul véve a feladatom. Persze előbb megvárom amíg beadja neki a gyógyszert, valószínűleg akkor úgy is ficeregni fog a cica, és nem szeretném elrontani a fájdalomcsillapítást.
- Ó, értem. Akkor jó – felelem csodálkozó hangon. Nem tudnám megmondani, hogy mi lepett meg. Hogy kedvese lenne a férfinek? Nem hiszem. Talán az, hogy majd ő viszi el a dokihoz. De, miért ő? Próbálom végiggondolni, hogy mi felett siklottam át, de tátva marad a szám és teljesen kiürül az agyam. Puszta kézzel porrá zúzta a gyógyszert! Csak úgy! Jó, igen, tudtam én hogy erősek a vámpírok, de látni még sose láttam, hogy mennyire. És ez egy kis apróság, egy semmiség volt, ebben biztos vagyok.
- A vámpírlétnek is megvannak a maga előnyei. Az erő, a gyorsaság. Mit szeret benne a legjobban? – lehet hogy butaság erről kérdezni, főleg most, de képtelen vagyok megállni a dolgot. Vagy felteszem a kérdést, vagy tovább gondolom és eljutok oda, hogy vajon mennyi erőre lenne szüksége ahhoz, hogy a koponyámat zúzza porrá ugyanígy. Gyanítom, hogy nem sok.
A kis állatka letisztogatja magát, nem is ficereg túl sokat, úgyhogy munkához látok én is. Magam elé emelem a kezemet, noha nem lenne már szükségem a kézmozdulatokra. Most viszont szeretnék teljesen biztos lenni a dolgomban, és ez segít összpontosítani. Megsimítom a levegőt, a sérült lábacska körül pedig egy vékony jégréteg képződik. Látványra olyan, mintha hozzá se érne a lábára, csak körülötte lenne, ám éri a kis végtagot, kellemesen hűsítve azt. Érzetre pedig olyan, mint valami lufi, nem vizes hatású, és pláne nem olyan, mintha odafagyna hozzá az ember, vagy az állat.  Homlokráncolva figyelem a cicát, hogy amint megmozdul rögtön igazodjak hozzá a kis jeges borogatásával.
- Mennyi idő alatt hat a gyógyszer? Vagy érzi ha bekerül a véráramába teljesen? – kérdezem, aztán végre megvilágosodom. – Délelőtt? – ezt már hangosabban kérdezem meg, fel is pillantok a férfira. Hát ez volt a fura! Hogy a kedvese viszi el, és nem ő. Tehát nem este jut el dokihoz a cica. És a kedvese viszi el, mert ő kimehet nappal, mert ő nem vámpír. Mert ő nem vámpír?!
- Az, az, az jó. Akkor hamarosan megérkezik elvileg. Esetleg, maradjak amíg ideér? Hátha történik valami és azonnal állatorvoshoz kellene vinni D’Artagnant. Mert hát, szóval, érti – ajánlom fel a további szolgálataimat. Nagyon szívesen elvinném a cicát. És tényleg nem azért mondom, hogy maradnék, mert kíváncsi vagyok a hölgyre. Nem az én dolgom, és ugyan miért ne lehetne egy vámpírnak ember kedvese?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Azért az, hogy ilyenkorra sokakat ismerek, már nem olyan meglepő. Minden háztársammal ettem már szerintem, a legtöbbekkel virrasztottam már át éjszakákat közös magányban, miközben ki-ki a maga tárgyára tanult, vagy készített beadandót. Leginkább ilyen csendes ismerettségeim vannak, oda tudnék menni bárkihez, de közös élményeink leginkább iskolával kapcsolatos dolgokra koncentárlódnak, így nem teszem sem én, sem ők, ha éppen nincs rá "motivációnk".
- És meg kell jegyeznem, hogy ezt a dolgotokat egyébként kitűnően teljesítitek - szólok közbe lágyan, hátha a halk, nyugtató tónus lenyugtatja a verekedni kívánókat. - Az egyetlen baj akkor van, amikor így felmérgelitek magatokat - dorgálok kedvesen, cinkosan rámosolyogva a mellettem ülő kislányra.
- Igenis 'sszonyom - szalutálok mosolyogva a felkérésre, és szépen egyik szemet a másik után ejtem a víztükör felé. Igyekszem nem ugyanoda dobálni, és figyelni arra, hogy biztosan kapjon mindegyikük is, az is, aki elől egyébként gyorsabbak lévén elennék társai. Erősödjenek csak azok is, akkor lesz itt igazán nagy harc, ha mind egy súlyban lesznek. Úgy lesz igazságos.
- Rágófagyit? - gondolkozom el, enyhe meglepettséggel az arcomon. - Lehet, hogy nagyon furának tűnök most, de nem rémlik, hogy ilyet kóstoltam volna, pedig abszolút szenzációsnak hangzik. Hogy lehet mégis, hogy nem tudok róla? - süt rólam az értetlenség. - Most már csak azért is meg kell mutatnod, ha eddig ki is maradt, hát most bepótolom. - Egyre jobb ötletnek tűnik, hogy kijöttem a vízhez.
Elgondolkodva nézek magam elé, próbálva eldönteni, hogy elmondjam-e a lánykának mennyire nem egészen jó ötlet ez a kacsafürdő dolog, de inkább úgy döntök - s milyen jól teszem -, hogy várok kicsit a szkeptikussággal, ő hogyan szövi tovább a gondolatmenetet. Bizony, ő is helyrerakja magában, hogy nem lenne okos dolog, így csak aprót bólintok rá, mielőtt megszólalnék. - Biztos nagyon váratlanul érné őket, megijednének tőled. Lehet azt gondolnák magukban, ki ez itt aki ránk akar hasonlítani, és miért mozog ilyen furcsán?
Amennyire tudom, igyekszem utánozni a sápogó hangot, megállva, hogy egészen Donald-bácsi-kacsa szintig eltorzítsam a hangokat.
- Ó hát akkor nagyon jól el vannak látva ezek a kacsákok - szusszanok fel nevetve a vallomásra, közben beszórva még egy marék szemet. Kukoricaszemet, mielőtt bárki másra gondolna.
- Szóval Polli - nyugtázom, és már kérdez is. - Hát a teljes nevem Dominika, sőt, Somogyi Agáta Dominika, de ez ugyebár elég hosszú lenne - sandítok oldalra -, lemenne a nap, mire valaki utánam szól, szóval - vállat vonok - aranyos becenév csupán. A Polli is? Mármint aranyosnak mindenképp aranyos, de becenév-e - húzom össze szemeimet kérdőn. Nem tudnám megmondani, hogy ez egy teljes név-e, a kérdése miatt arra tippelnék, hogy igen... de hát simán lehet becenév is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Ha arra a vetkőzősre gondolsz, akkor igen, abban. Én nem láttam, csak a csajom…az akkori csajom. Oda volt érte, mindig azzal nyúzott, hogy jajj Lucas te is táncolj már. De most úgy őszintén, úgy nézek ki, mint egy táncos? - nevetve ráztam meg a fejem, el nem tudtam volna képzelni azt magamról, hogy ilyet valaha is bevállaljak. Kizárt. Jó, legfeljebb fogadásból, de azt is csak haverok közt, nem pedig életvitel szerűen.
Közben ahogy Margaréta arcát fürkésztem, észrevettem ám, hogy talán egy kicsit zavarja a téma, ezt mondjuk nem csodáltam. Nem is feszegettem tovább a témát, ahogy a későbbit sem, melyből megtudtam, hogy hozzám hasonlóan járt. Mivel megéltem én is hasonlót, pontosan tudtam, hogyan is érezheti magát, ezért maradtam inkább csöndben, s próbáltam inkább vidámabb témák felé terelni a beszélgetést. - Futurisztikus cowboy, hm. Végül is, miért ne. Ha lesz valami jelmezbál, komolyan beöltözöm, de csak akkor, ha te is. Neked is kéne valami jelmez, hm mondjuk…lehetnél Leia hercegnő a Star Warsból, az megvan? Légyszi, mond hogy láttad - egy kicsit reménykedtem ebben, mert a legtöbb lányismerősömnek halvány lila gőze sem volt arról, hogy ez mégis mi lehet. Közben éreztem, hogy kezd igen csak lehűlni a levegő. - Te nem fázol? Lassan visszamehetnénk a kastélyba - jegyeztem meg, s közben felkászálódtam a stégről, kezemet meg nyújtottam, hogy ha segítségre lenne szüksége.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A nyugodtság nem tart sokáig, mert a fényképezőgépet kattogtató, abbahagyja a fotózást és inkább felém fordul. Egy pillanatra majdnem elkap a bűntudat, de ahogy megszólal megnyugszom, hogy nem zavarom. Helyes lánynak tűnik, a mosolya is kellemes, épp csak... nem is tudom. Önkéntelenül is visszamosolygok és felpattanva elfogadom a felém nyújtott kezet.
- Bálint - mutatkozom be én is, miközben gyengéden megszorítom a kezét. Aztán visszaülök és tovább kémlelem a tájat, szavait hallgatva.
- Valami olyasmire igen... - bólintok kissé elgondolkodva. - Tényleg? Furcsa... Valószínűleg nem tudják miről maradnak le - felelem a megállapítására, kissé csodálkozva. Én többször is kijövök ide, de eddig azt hittem csak szerencsés voltam. Sőt, azt hiszem, diák koromban volt pár randim is itt, szóval én azt gondoltam, sokan járnak ide, épp csak valami mágia miatt vagy talán az időzítés miatt, gyakran tudtam itt egyedül (kettesben) lenni.
A kérdése kissé meglep, de rögtön intek is neki. Még szép, hogy leülhet.
- Ülj le nyugodtan. Szabadnapos vagyok, vagy mi. Unatkoztam... szóval nem zavarsz - foglalom össze tömören a helyzetet egy apró mosollyal és tovább kémlelem a tájat.
- Inkább attól tartok, hogy én zavartalak meg téged - toldom még hozzá, zavartan nevetve, de aztán csak megcsóválom a fejem. Nem zavarom. Ha zavarnám, nem így viselkedne. Mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Üdv, Bálint - viszonoztam a kézfogását egy nagy mosoly kíséretében. Úgy tűnt, neki is tetszett a helyszín, mert eléggé belerévedt a látottakba.
- Nézd csak, milyen jó képeket csináltam a helyről - mutattam meg neki a fényképezőmmel készült képeket. Próbáltam mindig az adott helyből kihozni a legjobbat a kamerám segítségével, ez pedig most sem történt másként.
- Az biztos. Ez a hely maga a tökély. Szeretek sokszor ellátogatni olyan helyszínekre, amik úgymond érintetlenek, és próbálom elkapni az adott pillanatot - magyaráztam a férfinak jókedvűen, majd távolabb lépve tőle, őt is megörökítettem a fényképezőmmel. Persze ezt nem használtam fel a jóváhagyása nélkül, de úgy gondoltam, hogyha már itt vagyunk, legyen róla is egy emlékem.
- Köszi, akkor leülök ide - mondtam neki a szemébe nézve, majd lerakva mellém a masinám, helyet is foglaltam a közelében rögvest.
- Szabadnapos vagy? Mivel foglalkozol? - kérdeztem tőle kíváncsian. Már jó sok idő eltelt azóta, mióta a Bagolykőre jártam, nem ismertem az ottani dolgozókat, bár az is benne volt a pakliban, hogy nem ott vállalt hivatást. Mivel nem tudtam, mit dolgozik, így megérdeklődtem tőle, reményeim szerint választ is kapok majd a kérdésemre.
- Ugyan, egyáltalán nem zavarsz! - nevettem el magam végül, hiszen amikor idejöttem egyáltalán nem számítottam társaságra, szóval nagy meglepetésként ért, hogy nem vagyok egyedül ezen a helyszínen.
- Te mi jót szoktál csinálni a szabadidődben? - kérdeztem tőle, majd minden figyelmemet rá összpontosítottam, mert igenis érdekelt, hogy mivel üti el az idejét, ha éppen nincs más fontos dolga.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Megszeppenve pillantok Lucasra, mielőtt kitörne belőlem a nevetés. Nem tudom, hogy egy lánynak mégis miért imponál, ha a fiúja vetkőzik neki, bár aligha van hozzá közöm, és nyilván vannak ilyenek, de én valahogy nem tudnám elképzelni, hogy valaha ilyet kérjek a páromtól. Szám elé teszem kezemet, reménykedve abban, hogy nevetésem csillapodik lassan, majd pillantásomat emelem Lucasra.
- Ha úgy érzed magad jól, akkor felőlem pillangó is lehetsz, Lucas - kuncogok tovább, de immár halkabban. - Bár nem mondom, nehezen képzellek el táncolni, miközben vet- - és akkor itt jön el a pillanat, hogy leesik, mégis miről beszéltünk eddig, és én mégis mit szeretnék éppen elképzelni. Tenyerembe temetem arcomat, ahogy homlokomat támasztom térdemnek, mert ez borzasztóan zavarba ejtő, és mi sem szemlélteti ezt jobban, minthogy teljesen elpirulok. Alsó ajkamat rágcsálom, ahogy nagyot szusszanva, lehunyt szemekkel emelem fel fejemet végül, mert Lucas - legnagyobb szerencsémre - nem viszi tovább a témát, amiért hálás pillantást vetek rá, mikor kinyitom kékjeimet. Ellágyult mosollyal konstatálom, hogy a kellemetlenebb témáról sem beszélünk többet, egyszerűen lépünk tovább rajta, mintha mi sem történt volna, és valahogy a futurisztikus cowboy így is jobban lekötött.
- Bocsi, nem láttam, de tudom ki Leia hercegnő - bólogatok serényen, mintha egy kettessel átcsúsztam volna Bájitaltanból. Elhúzom számat, mert tényleg nem láttam, pedig sokan mondták, hogy mekkora élmény, de valahogy nem vettem még rá magam, hogy elkezdjem. Ez az, ahol nem az első az első rész, hanem a harmadik vagy a negyedik? Nem is tudom most hirtelen. Felkapom rá kékjeimet, ahogy feláll, majd mosolyogva fogadom el a felém nyújtott kezet és állok fel én is. - Menjünk - bólintok egy aprót, mert most, hogy Lucas felhívta rá a figyelmem valóban eléggé hűvös van. Kicsit vacogva lépkedek vissza mellette a Navinébe, majd mosolyogva integetek neki, ahogy a lányok hálókörlete felé veszem az irányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Annyi minden történt az elmúlt hetekben. Kezdve a késsel az ajtóban, mely egyértelmű jele volt annak, hogy körültekintése és óvatossága ellenére minden bizonnyal rájött a díler, hogy nem egy langaléta fiatal felnőtt vett tőle anyagot. A bökő és a fiola azóta is toronyszobájában, lezárt zacskóba rejtve várnak a Zlatannak való átadásra. Talán találnak rajtuk használható ujjlenyomatot, vagy DNS maradványt. Minden esetre Imolára sokkal jobban vigyáz és szüleit is erre kérte, akik indoklás nélkül cselekednek mind a mai napig aszerint. Azután ott van az a hihetetlen érzelmi hullámvasút, tele gyötrelemmel és gyönyörrel, melyen Marcellel mentek keresztül. Amennyiben ez nem volna elég, hát tizenkilencre lapot húzva, még kedvese volt felesége, Otília is megjelent és szembesítette hősnőnket a ténnyel, miszerint nem érdemli meg a férfit. Bárkinek a fele is sok volna a teljes összeomláshoz. Elektra csak most érzi azt, hogy: Elég! Úgy döntött, hogy elmenekül pár órára a valóság elől. Kijött hát ide a stéghez, mely csendes, békés és ilyenkor elég elhagyatott ahhoz, hogy magányába burkolózva - akárha puha takaró volna - gondolkodhasson. Rendet akar tenni lelkében. Leállítja motorját, s nyergén átvetve lábát egy mozdulattal kitámasztja. Elővesz egy pokrócot a két oldalt lévő táskák egyikéből és lesétál a rozoga, de biztonságos fából ácsolt építmény legvégére. Megáll egy pillanatra, megcsodálja a látványt, ahogy az alkony fényei narancsvörös hidat vernek a tó két partja közé. Mélyet sóhajt, kilélegezve az első adag feszültséget, mely jó ideje nehezedik már mellkasára. Leteríti a plédet, majd elhelyezkedik rajta. Térdeit felhúzza, karjaival átkulcsolva őket, fejét lehajtja rájuk. Pilláit sötét szemeire zárja, s hagyja, hogy elméjében életre keljenek a bennük cikázó, zilált képzetfoszlányok. Színek, formák, zajok öltenek testet, s válnak elevenné körülötte. Átél mindent újra, kezdve attól a pillanattól, hogy megérkezett Imolával a lila falú, türkiz ajtós házba. Hosszú percek telnek el, mire elér ez a furcsa film a tragédiák első hullámához. Fájdalmas sóhajjal hagyja ekkor könnyeit hősnőnk kicsordulni. Ritkán tesz ilyet. Nem jellemző rá, hogy sírjon, hiszen a sós cseppek meg semmit sem oldanak. Azonban itt egyedül van. Nem láthatja senki. Nem kell hát szégyellnie - csupán maga előtt - gyengeségét. Apró, áttetsző gyöngyök hullanak kézfejére és most, kivételesen hagyja. Átadja magát a zokogás egyszerre felszabadító és kínzó örömének. -Könnyebb lesz vajon ezután? - kérdezi magától kétkedőn, mert az egyetlen, aki ezt megválaszolhatja, csak ő maga - Mond, hogy igen, még ha hazug is minden szavad - biztatja belső hangja. Ennyi önáltatás talán még belefér, nem igaz? Lassan telnek a percek. A nap már épp csak kitűnik a horizont felett. Az ég színe észrevétlen liláskékké válik. A levegő is egyre hűl, hősnőnk mégsem ettől reszket. Más rázza egész lényét szüntelen. Előbb mélybe kell zuhannia, hogy felemelkedhessen. Így lesz. Idő kérdése és összeszedi magát. Helyretesz mindet. Otília szavait, Marcell hangját, Sándor arcát, Zlatan stílusát, Elizabet haragját. Mindent. Haza már úgy indul majd innen, - emelt fővel - hogy ismét sziklaszilárd és bizakodó lélekben. Ezt reméli. Hiszen az nem lehet, hogy épp ott bukjon el, ahol konstellációja szerint erőben kellene legyen. Neki más a végzete. Határozottnak, magabiztosnak és mindenek felett Boldognak kell lennie.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Bakancsos lábam a megszokott, erőteljes zajszerű lépteket hagyja maga után. A Nap éppen lemenő félben, én pedig kifejezetten szeretem erről a környékről megközelíteni otthonomat. Közel sem merném melegnek vagy akár langyosnak nevezni a nyakamat és némiképp mellkasomat érő szellőt, de nem is annyira esik most rosszul ez a hűvös érzet. Barna bőrbakancsot viselek, egy egyszerű farmernadrággal párosítva, ami már régen kimehetett a divatból, mert nem az a szűk fazon, amiben mostanság sétálgatnak a férfiak. Inkább nézek ki egy óriásira nőtt ácsnak, mint a Bagolykő egyik tanárának, hiszen ingem is a megszokott kockás darab, de nem a flanel fajta mégsem, hanem az a jó műszálas, ami után órákig irritált marad az ember bőre. Elvégre csak boltba szaladtam ki, nem pedig a párizsi divathetet szerettem volna felrobbantani szerelésemmel. Vagy az Milánó? Nem értek hozzá. Mindenesetre – mivel már nincsen nyár, sőt lassan az ősz is mögöttünk lóbálja a zsebkendőt – magamra kaptam egy vékonyka, kékszín dzsekit, aminek a váll részére varrt gombos rész miatt még szélesebbnek hatnak vállaim a félhomályban, mint amilyenek valójában. Hosszú ujjaim egy papírzacskót szorongatnak, így az minden lépésemnél megcsörren, és ahogyan mellkasom előtt fogom azt, még olykor egy-egy sörösüveg is összekoccan. Vagy éppen a boros, hiszen Jules inkább azt kedveli, ezért nem árt, hogy azt is tartok mennydörgő utcai lakásomban. Fejemet lehajtom, lépteimen lassítok és halvány mosoly szánt végig ajkaimon, amikor megérzem a zsebemben rezgő mobilkészüléket. Nehezen barátkoztam meg azzal, hogy mugli kütyüket használjak, de már annyira beszőtték magunkat a világunkba, hogy már arra nézek furcsállva, aki nem birtokol egyet sem. Megállok a stégtől nem is oly’ messze, bal kezem ujjaival kapok a nehéz csomag alá, és alkaromon támasztom, miközben előveszem a telefont. Julianne üzenetét elolvasva csak halkan horkanok egyet. Nem kell semmi olyanra gondolni, csupán iskolai sztorik, amiket általában, napközben szeretünk megosztani egymással. Az aprócskának ható telefon szinte elveszik hatalmas tenyeremben, és vastag ujjaimmal nem tudok így pötyögni sem. Körbe nézek egy kelletlen sóhajjal, majd éppen tovább futna a stégen zöldszín szempárom, amikor megpillantom az ücsörgő alakot. Ilyen távolból, ezer közül is felismerném, ezért gyomrom megilletődötten rándul össze. Szabad? Vállai reszketnek, én pedig áldozatot becserkésző vadként lépkedek felé óvatosan, s kíváncsi érzés folyik végig torkomon. Felsőtestem is összébb húzom az akció közben, a telefon képernyőjét lezárom, és zsebembe vágom. Amikor már megfelelő távolságban vagyok, a jellegzetes, összehúzott szemöldökkel és aggódó szempárral meredek a pokrócon pityergő nőre.
– Minden rendben? – szakít a levegőbe karakteres baritonom, bakancsom a stég deszkáján szemérmeskedőn puffan, így keservesen megrecsegtetve azt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Magába merülve észre sem vette a közeledő léptek zaját. Túlságosan lekötötték gondolatai. Elmerengett oly' sok mindenen, s végül eljátszotta a legveszélyesebb játékot, melynek neve: Mi lett volna ha? Ha Zoli és Peti nem halnak meg? Ha ő vész oda a tűzben? Ha nem akart volna ismét munkába állni? Ha mindezt nem Bogolyfalván akarta volna megtenni? Ha nem hívta volna meg az Ellenőrt a műsorába? Ha nem futottak volna össze Marcellel a piac közepén? Ha nem fogadta volna el Zlatan próbáját? Ha azonnal elmondta volna az igazat Elizabetnek? Ha ki tudott volna sétálni a házból, amikor Otília megjelent? Hogyan szövődtek volna történetének szálai? Megannyi kérdés, melyre egyetlen válasz adható: Nem számít már. Minden úgy lett, ahogy elrendeltetett. Elektra üresnek ható, fénytelen tekintetét a tó tükrén játszó halvány hullámokra függeszti, miközben még midig, de már jóval csendesebben hullatja könnyeit. Ekkor hallja meg a hangot, melyet ezer közül is felismerne. Nem számított rá, hogy épp ilyenkor jár bárki erre, s főleg Sándor megjelenése érte váratlanul. Szembesült saját gyengeségével az elmúlt időkben épp eleget. Fel szeretett volna töltődni erővel, hogy Imolához és Marcellhez úgy térjen haza, hogy mosolya őszinte, lelke tiszta és rendezett. Most mégis a sors ismét áthúzta számításait? Mivel érdemelte ki ezt az újabb éles metszést? Mert most ezt érzi. Fájdalom mar belé. Mintha mellkasát - szegycsontja mentén - egy Sectum Sempra hasítaná fel, hogy azután szívét kitépjék, s egy tollpihével szemben helyezzék az Igazság mérlegére, akár az egyiptomi mitológiában. Megítéltetett, s talán ezért kap sorra mélyebbnél-mélyebb sebeket? Mit tegyen, hogyan viselkedjen? Nem akar fájdalmat okozni a férfinek. Azt már nem! Nem teheti meg Sándorral, hogy az ő belső drámája miatta legyen megint szomorú. A játszótéren is bevált módszert alkalmazza hát, s cselekszik immár aszerint. Gyorsan letörli baljával könnyeit, szép ívű ajkának szegletét mosolyra húzza. Így néz fel a két méteres gavallérra. - Persze, csak egy homokviharnyi por ment a szemembe - szólal meg rekedtes bársonyossággal, mentve a menthetőt. Arca és ajka egyként fakó, ám orra és lélektükrei vörösek. Egyértelműen elárulják, hogy mindeddig hosszú ideje sírt. Tudja, hogy nem lesz képes becsapni az okos és őt már elég jól ismerő, időközben tanárrá avanzsált Ellenőrt, ezért inkább igyekszik lefoglalni - Mi járatban erre, amerre a madár se jár? - hagyja el ajkát a kérdés, mellyel magáról a figyelmet próbálja meg elvonni. A csípős hideg hamar el fogja tüntetni bánatos belső mozimaratonjának nyomát. A sötét, beszédes szemekben is lassan felgyúl a kíváncsi csillogás halvány szikrája, a test remegése észrevétlen szűnni kezd, a görcsös testtartás is fellazul. Önuralom a helyén. Vidámság betöltése folyamatban. Hiszen Sándor ilyennek kedvelte meg, s ő nem okozhat neki csalódást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Kíváncsiskodó zöldjeimen megcsillan a városból érkező fények pompája, ahogyan irányukba fordítom kivételesen majdnem teljesen sima arcomat. Egészen addig teszek így, amíg Elektra felém nem fordítja arcát, ezért azon nyomban letekintek a szomorkásan magányosnak tűnő nőalakra. Szájam szigorúan zárva tartom, de nincsen ajkaimon feszültség nyoma. Egyszerűen meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy minden rendben, elvégre – akárhogyan is alakultak a dolgok az utóbbi időben – az igazságra szomjas riporternő fontos szerepet töltött be az életemben. Botorság lett volna tovább sétálni, amikor ez a látvány fogad a stégre tekintve. A felfelé kelő Hold fénye tündöklő aurát rajzol körénk, s a víz tükre is álmosabban kezd csillogni. Óvatosan nyelek egyet, miközben a vonásait rendező nőre tekintek. Egy szavát nem hiszem, de nem vagyok az a fajta, aki erőlteti a dolgokat. Nem szeretne beszélni róla; ez több, mint nyilvánvaló. Sokatmondó pillantásomat fúrom a vöröslő szemekbe, majd mélyet sóhajtva rendezem arckifejezésemet, miközben ajkaimat sután összeszorítva emelem meg a papírzacskót, és mutatom Elektra felé magyarázatképpen.
– Vásárolni voltam – szűkszavúságom mit sem változott, amióta nem keressük egymás társaságát, de úgy gondolom, hogy ez így van jól. Mármint a szűkszavúság. Hosszú másodpercek telnek el, amíg ismét megszólalunk, én pedig kifejezetten szeretem ezeket a hosszú hallgatásokat. Most mégsem érzem azt, amit szoktam. A bálon elkapott jelenet ugrik elő elmém varázsdobozából, hogy vonásaimat megváltozhassa, és megfogalmazódhasson egy-két kérdés a fejemben. Valami történt a munkájában? A lányával? Esetleg nem minden olyan szép és jó a házvezető-helyettessel sem, mint ahogyan azt az ember elképzelné? Semmi közöm egyikhez sem, de összeszorul a szívem, miként jégszoborként állok vele szemben, és figyelem a bánatos vonásokat. – Leülhetek? – mutatok a pokróc szélére, majd óvatosan és tisztes távolságban foglalok helyet mellette. Elektra bal oldalamon, jobbomra pedig a papírzacskót helyezem, s némi gondolkodás után előkapok belőle két üveges sört, hogy az egyiket a nő felé nyújthassam, miközben hosszú lábaimat felhúzom, és a felé tartott kéz alkarját azon támasztom meg. Tekintetem kérdő, hogy ugyan elfogadja-e. Vagy esetleg lelök a stégről túlzottan magabiztos helyet foglalásom miatt. – Egyébként erre szeretek mostanában hazasétálni. A Mennydörgő utcába költöztem egy ideje.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Mélyzöld szemében éppúgy látja, hogy nem hisz neki, mint arcán. Apró örömcsepp, hogy a férfi nem változott meg. Vonásait az előtt az elfuserált este előtt sem tudta elrejteni előle, amikor még barátszerűségei voltak egymásnak, ahogy most sem. Azonban nem kérdezi sírásának okát. Jól esik a csend, mely rájuk borul, éppúgy mint a közelgő este. Hórihorgas árnyéka hősnőnkre vetül, még ha csak képletesen is, de valahogy az Óriás mindig eltakarja előle a fényt. Vásárolni volt, mutatja immár a holmikat. Elektra csak biccent halvány mosollyal. Biztosan a szépséges nő főz neki, ő pedig a hozzávalókat cipeli. Lovagias cselekedet, amit ki is néz Sándorból. Ezután váratlan fordulat gyanánt a nevezett, helyet kér mellette. - Nyugodtan, gyere csak - igazgatja el a felgyűrődött, melegítőbűbájjal megigézett szövetet, hogy mindkettejük alá bőven jusson annak anyagából. Távol ül le tőle, épp a takaró szélére helyezkedik. Elektra erre összepréseli ajkait. - Tart tőlem? Fél talán? - fut át elméjén a sötét gondolat, s lehorgasztott fejét halványan megrázza, de nem szól semmit. Csípős riposztja elmarad, pedig mondhatná, hogy nem harap. Kár a szóért. Minden rajta állt vagy bukott. - Köszönöm - veszi át hálás pillantással az üveget, ügyelve rá, hogy ujjai még véletlenül se érjenek Sándor kezéhez. A stég egyik, fémmel veretezett oszlopán bontja fel, - rutinos mozdulattal - majd a férfi üvegéhez koccintja amennyiben az megemeli felé sajátját. Ezután vesz csak le egy apró kortyot a keserédes italból. Minden olyan csendes. Lassan a tavat ölelő lámpák is felfénylenek, sárgás derengésükbe ölelve a tájat. - Tudom - dönti lágyan fejét oldalra és mosolyog kicsit vidámabban, s egyben sokatmondón. Riporter, ráadásul be kénytelen járni a tanodába, ahol mindent hall az ember, azt is amit soha sem akarna. Ott találkozott Julianne-el is, még az előtt a bizonyos játszótéri búcsú előtt. Nem érhetett volna a nyomába soha. Be kellett látnia. Hiszen a nő szép, fiatal, okos, kedves, gyermektelen. Mind olyan erények, melyeknek Elektra híján, de minimum szűkében van, az értelmet kivéve talán. Mindegy is már a történtek távlatából. Ami volt elmúlt. - Remélem az új otthonodban már ki tudod rendesen nyújtani azokat a létra hosszú lábaidat - jegyzi meg csipetnyi kedves iróniával, hiszen ott, ahová elhívta, csak szinte behajtogatni tudta langaléta termetét. Az a melange, amit akkor készített, volt a legkedvesebb gesztus amit sok éve kapott. Emlékszik rá, hogy Sándor másnapos volt, s még ingét is félregombolta. Aztán elég volt csak rámosolyognia, hogy rávezesse a dologra. Régi szép idők. - Tanár lettél. Ezt is tudom. Szereted? - kérdezi, a tőle megszokott szemtelen, féloldalas mosollyal, mert egyrészt valóban érdekli, másrészt nem szeretne felülni a nosztalgia vagonban, mellyel még a végén a toronyszobájáig vonatozna. Feltépni az alig beforrt hegeket nagyon fájdalmas volna. Eleve az sem épp szerencsés, hogy egyáltalán találkoztak, főleg mert hősnőnk rapszodikus lélekállapotban van, amióta Marcell ex neje még jobban felnyitotta szemét, mint amennyire tisztán már eddig is látta önmagát és helyzetét. A sors, mint könyörtelen bábmester irányította mindannyiukat. Így talán jogosan gondolhatja hősnőnk, hogy nem érdemelte meg Zoltánt és Petit, s ők emiatt meghaltak. Nem érdemelte meg Sándort, de legalább más mellett boldog lett, s most nem érdemli Marcit sem, bár ő azzal biztatja, hogy igen. Egekre, annyira próbál neki hinni, de aztán mindig jön egy újabb negatív visszacsatolás. Átok ülne rajta? Meglehet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Mélyet szusszanva foglalok helyet Elektra mellett, hogy kicsit babrálhassak a zacskóval, s végül előkerüljön a két üveg sör. Egy könnyed mozdulattal szisszentem le róla a kupakot, és a nő is hamarosan eltalálja magát, amire csak halványan elmosolyodok. Elfogadom a felém tartott üveget, hogy azok harsányan csilingeljenek az egyre csak közeledő, ránk telepedő éjszakában. Fejemmel bólintok, amolyan „ez a legkevesebb” módon, és figyelem, ahogyan a nő szájához emeli a palackot, meghúzva annak kesernyés tartalmát. Egyszerű alsó erjesztésű lager, hiszen sörben nem vagyok egy nagy ínyenc. Világos legyen, sok buborékkal és – ami a legfontosabb – még télen is jéghidegre legyen hűtve. Eszembe sem jut most, hogy ez a hűvös érzet talán nem felel meg az így is kissé reszkető nőnek, ezért újabbat kortyolok, majd megosztom vele, hogy elköltöztem. „Tudom”, hallom a választ, amire halkan kuncogok egyet. Miért is nem lep meg. Mindkét alkarom térdemen egyensúlyozik, a jobb csak akkor mozdít helyzetén, amikor iszom az üvegből. Mosolygós tekintetem a vízfelszínt figyeli. Újfent fel kell nevetnem az „elektrás” megjegyzésre. – Igen – hangom jókedéllyel csend a levegőben. – Igen, valamivel nagyobb – folytatom szemem sarkából a nőre tekintve. Mit sem vesztett megszokott, frappáns riposztjaiból, amit halkan hümmögve raktározok el fejemben. Annak ellenére, hogy minden ilyen természetes a külső szemlélő számára, engedném megjegyezni, hogy igencsak görcsben van a gyomrom. Tőle tartok? A szavaitól? Hogy olyat tesz, ami visszaránt a múltba? Én magam sem tudom pontosan, de abnormális módon a félelmem jóleső kényelemmel párosul, hiszen valahol mégis minden természetes és egyszerű. Azonban mindketten tudjuk, hogy sok mindent fojtunk el fejünkben. Ám elrontani nem kívánom a kedves pillanatot.
– Nahát – nevetek fel ismét arra, hogy tanárságom sem maradt titok előtte. Féloldalasan, éppen a felé eső bal oldalamon mosolygok, hogy a szemem körül kirajzolódó kezdetleges szarkalábak, és jellegzetes nevetőgödröm is megjelenjen ott. – Így van. Számmisztika – teszem hozzá, habár kétségem sincsen afelől, hogy ez is ismeretes már előtte. A második, harmadik és negyedik évfolyam egészen jól fogadott annak ellenére, hogy néhány hónappal korábban még büntetni kívántam őket a folyosón. És én sem érzem már annyira távol magam a kölyköktől. Legalábbis a másétól nem. Az én esetemben még mindig nem alakult ki a saját utáni vágyódás. Megbánom később? Lehet. – Egészen megkedveltem – mondom felsőtestemet kissé kicsavarva, és Elektra felé fordulva. – Nem is annyira szörnyű hivatás ez – teszem hozzá, és ismét a víz felé fordulok, hogy öblös kortyot vegyem a sörösüvegből. Picit újfent beáll a csend, én pedig a vízen cikázó szemeimet vezetem vissza Elektra sötét szempárjára – már ha sikerül találkoznia az én smaragdszín szemeimmel. – Neked hogy’ megy a sorod? – kérdem puhatolózón. Valóban érdekel, hogy mi történik, de úgy érzem, hogy nincsen jogom ahhoz, hogy konkrétabban kérdezzek bármire is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Kellemes érzés jókedélyűen mosolyogni látni. Melegséggel tölti el, hiába hűs a lég, s a sör is olyan akár a jég. Ebből szép kis torokgyulladása lehet, ezért óvatos duhaj módjára kortyolja apránként, pedig szíve szerint nagyot húzna belőle. Lágy, de elégedett biccentéssel konstatálja, hogy a férfi végre hozzá illően tágas laktérre tett szert. Számmisztikát oktat. Tudta ezt is Elektra jól, de ahogy szokta, most is így veszi rá a nem épp szószátyár férfit a beszédre. Bevált formula ez már kettejük között, s marad is mindig. - Legalább megszereted a gyerekeket, mert ők biztosan meg fognak téged - szúr oda a mondat elejével maga módján, de hangjában semmi bántó nincsen, ahogy pillantásában sem, mely időről időre találkozik az őt fürkésző zöldszín szempárral. Talán jó volna, ha tudná mi jár ilyenkor az Ellenőr - mert neki az marad - fejében. Vagy nem. Nem tud olvasni tekintetében, sem vonásaiban. Fél, ha megpróbálná csak újfent tévútra lépne. Ezért inkább visszafordul, az immár tinta kékké vált víztükör felé. Újabb pici kortyot elfogyasztva a sörből. Rájuk borul tehát ismét a csend. Az a lelket nyugtató, puha fajta, amiért Elektra ma ide érkezett, s amit egymagában valamiért mégsem érzett. Némaságukat Sándor kérdése töri meg, melyre hősnőnk hirtelen nem tud mint mondani. Hezitál. - Ne gondolkozz! Csak mond az igazat! - hallja meg fejében belső hangjának biztatását. Sosem hazudott a férfinak. Legutóbb is csak Imola jelenléte okán finomított szavainak folyamán. Azonban most csak ők vannak itt, kettesben. - Nem úgy, ahogy szerettem volna, de jobban, mint megérdemlem - kezd bele helyzete felvázolásába, ám időben leállítja magát, még mielőtt kimondana bármit is abból a megannyi keserűségből, amit az imént még kisírni igyekezett - De ne aggódj értem! - mosolyodik el halvány vidámsággal - Volt már ennél rosszabb is, és azt is túléltem - biztatja jószerével inkább saját magát. A nehezén végül is már tényleg túl van, hiszen nem rohant el, ahogyan a bálról. Nem menekült el, ahogyan megpillantotta a fölé magasodó, két méteres gavallért. Lehet persze, hogy épp ez volt a rossz döntés, ám lassan be kell látnia, ha elfut, akkor csak még nagyobb csapások érik. Így inkább most is arra törekszik, hogy megkeresse ebben a bizarr helyzetben a boldogságra okot adó részeket. Rájuk is talál igen könnyen. Itt ülnek a férfival, aki akárhogyan is próbálja tagadni, hiányzott az életéből. Ráadásul sört iszogatnak és beszélgetnek, majdnem úgy mint régen. Lehet a whisky ugyan jobban átmelegítené, de ilyen apróságon nem múlik semmi. Nem kérdez mégsem vissza. Önzőség talán, de fájna hallania, hogy a mellette ülő milyen elégedett és fülig szerelmes. Elektra is az persze. Elméletileg. A gyakorlatban inkább tűnik úgy, hogy amikor végre kicsit egyenesbe jönnének Marcellel, akkor vagy ő ijed meg és vesznek össze. Vagy betoppan a rókaképű, rafinált ex asszony és egy mondattal porig alázza, amihez neki az összes kikarikírozott riposztja sem volt elég. Bárcsak megmentené végre valaki...saját magától.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem mondom, hogy nem furcsa a helyzet, de mégis megnyugtató egy barát mellett tölteni. Nincsen túl sok, ám akik vannak, mindig eszembe juttatják, hogy mi hiányzott nekem évekig a masszív egyedüllétben. Figyelem Bogolyfalva felgyúló fényeit, és mély sóhaj távozik orromon. Egészen sokat mozdulok már ki otthonról, és egyre inkább békés képekkel találkoznak gondolataim, amikor azon agyalok, hogy ennyi idő után visszaköltöztem a városba. Szeretem az érzést, szeretem a fényeit, szeretem a nyugalmát. Soha nem tudnék egy nagyobb városban lakni már. Sajátomnak érzem, és már csak az a furcsa, hogy eddig nem így gondoltam. A gyerekek gondolatára csak lágyan elmosolyodok, és lehajtom fejemet, így vállamat is kissé megmozdítva, majdhogynem behúzva nyakamat. Megszeretnek engem. Azt mondjuk, erősen kétlem, mert annak ellenére, hogy próbálom magamból a legtöbbet kihozni, még így is eléggé satnya tanerőnek tűnök az égetni való fajta előtt. Nem tudom kezelni a helyzeteket, és nem is merek annyira szigorúnak tűnni, ezért az évben egyelőre én vezetem azon órák listáját, amiről a diákok előszeretettel lógnak el. Ezt persze nem a tantárgy szárazságának tudom be – pedig egyébként az –, mert én szenvedélyesen szeretem a számmisztikát, és mindent, ami azzal jár. Hiszek a számok törvényeiben, és abban, hogy minden okkal történik az univerzumban. Azonban erre csak a tanításom óta jöttem rá igazán, és ezért is engedem a most történő pillanatokat. Félreértés ne essék; nem lettem hippi, ugyanolyan karót nyelt módon tudok hozzáállni a dolgokhoz, de nyilvánvaló, hogy van némi jellemfejlődésnek helye harminchat éves kobakomban is.
– Elvarázsol néhány kölyök eszessége, ez tény – teszem hozzá diplomatikus módon, mert azért be nem vallanám, hogy valóban kedvelem őket. Elvégre én felnőtt vagyok, ők pedig… oktondi kölykök, akik életvidámsága olykor elveszi az enyémet, de ez éppen így van jól. Előttük az élet, és úgy érzem, hogy hozzájárulok ahhoz, hogy a varázsvilágban később jobban megállják a helyüket. Fura… nem gondoltam volna.
Bőrszín ajkaimhoz emelem a sörösüveget egy újabb kortyért kiáltva, amikor szemöldökömet összehúzva kell Elektra felé fordulnom. Az üveg ugyan még a mozdulat közben szájamon pihen, de fejemet is meg kell ráznom, mert nem igazán értek egyet azzal, amit mond. Vagyis… inkább csak nem teljesen értem a hallottakat.
– Mint megérdemled? – kérdezek vissza, és hangsúlyom egyértelműen árulkodik arról, hogy ezt nem érzem helytállónak. – Mert mit érdemelsz szerinted?
Az ilyen jellegű kérdések – a diákok miatt – ösztönössé váltak, és gondolatban már ütöm fejemet, amiért nem tudtam zárva tartani szájamat. Azonban nem értem, hogy miről beszél. Mi nem működik? Mi bántja? Mit tudnék tenni, hogy jobb legyen?
„Volt már ennél rosszabb is”, hallom meg szavait, amire mellkasom összeszorul. Nem szabad megszólalnom. De nem tudom nem magamat okolni a szavai miatt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Kevés mondat hangzik el kettejük között, mégsem bánja. Kell néha a hallgatás. Szüksége van olykor neki is arra, hogy ne beszéljen. Talán túl sokat tette az elmúlt időkben. Nem valószínű, hogy itt üldögélnének most, ha be tudta volna fogni a száját abban a néhány ominózus esetben, amikor rellonos vérmérsékletét a körülmények előhozták. Bánja-e őket? Nem mindet. Ha megtehetné, inkább csendben maradna? Mindenképpen. Sándor mellett lenni egyszerre félelmetes, fájdalmas és természetes. Valószínű ő is így lehet ezzel. Nem egymaga tette, amit tett. Okot a másik szolgáltatott számára, még ha nem is akarattal. Elektra hibája, hogy tudomást vett arról, amiről nem kellett volna. Egyedül csak magát hibáztatja. - Érdemes talán az elsőre nem olyan eszesnek tűnőkkel is foglalkozni. Lehet ők jobban meghálálják - reflektál elgondolkozva. Valamiért úgy gondolja, senkiről sem szabad idejekorán lemondani, sem megítélni. Ékes példa erre a Gyöngyhalász esete. A hontalan férfi értékes ember, akit érdemes volt megvédenie - Sosem tudhatod kiben mi rejlik, míg nem figyelsz rá igazán - néz Sándorra és mosolya elmondja ezt rá éppúgy érti, mint a szóban forgó diákokra. Ha ott a stúdióban nem fürkészi és jön rá, hogy kedvességgel és azzal nyithatja meg maga és a hallgatók felé, ha kérdezni hagyja, akkor...talán sosem fordult volna hozzá, s kérte volna a segítségét. Elektra számára az, hogy próbálhatta megmenteni az állását, többet jelentett, mint ezer szál virág. Bízott benne, rá támaszkodott. - Lesz-e ez így még valaha? - merül fel benne a kérdés, ahogy tekintetét összefonja a langaléta tanerővel - Vajon akkor is megtetted volna, ha tudod mi történik a nap végén? - hallja belső hangját, de próbálja elhallgattatni a narrálást. Jobb nem is merengeni ilyeneken. Egyszerűen csak örülnie kell annak, ami adatik az itt és mostban. Színlelni, hogy tényleg erős, míg ez valóban be nem következik. Mert be fog, biztosan. Gondolatainak útvesztőjéből Sándor vezeti vissza a jelenbe. Mielőtt felelne, kortyol egyet a sörből, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, majd tekintetét maga elé veti és a térdét fixírozza. - Így van. Mint megérdemlem - bólint megerősítésként, hogy a férfi jól értette. Jobbján támaszkodik, míg baljában az üveget tartja maga alá húzott lábára téve - Nem tudom - vallja be őszintén, s viselkedésének tónusa  komorabbá válik - Annyi minden történt mostanában, ami miatt úgy érzem nem vagyok méltó szinte semmire és senkire...Sem Rád...- csúszik ki száján az, amit szándéka szerint titkolni vágyott. Rádiós  rutinja azonban most hasznára válik. Gyorsan folytatja, s hangja szinte alig bicsaklik meg - ...Sem bizonyos emberek bizalmára és Marcellra sem - fejezi be a felsorolást. Elhunyt szeretteit nem is említi. Ahogyan nem tesz különbséget az elhangzottak közt annak tekintetében sem, hogy milyen fájdalmat okozott számára elutasításuk, haragjuk vagy épp a benne generálódott félelem és veszteség. Nem mer a férfira nézni. Fél látni milyen arcvonások suhannak arcára vagy épp érzelmek tükröződnek zöldszín szemeiben. Ezért testben mozdulatlanná válik. Ajkáról viszont lágy neszű sóhaj szakad fel és száll fehér párfelhőként tova a tó felett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem kérdés, hogy a hallgatás, vagy – ahogyan Jules szokott nevezni néhány helyzetben – a szobanövény stílus mintapéldánya vagyok. Nem sokat szólok. Nem is szeretek igazán fecsegni. Főleg nem az olyan helyzetekben, amikor csak rontana néhány szavam a kialakult szituáción. Elég az, ha a sötét narrálásom hagyja maga után a hamuvá égő nyomokat, én pedig abba a hitbe kergetek minden partnert, hogy bennem akad a szó. Nem így van. Sokat tudnék beszélni. De ahogyan én nem szeretem a felesleges fecsegést, így másnak sem hagyom meg azt a mérhetetlen unalmat, amit nekem kell átélnem néhány helyzetben. Vagyis; hazudok. Nem az unalom a mérce, hanem az, hogy egyszerűen nem tudok kellőképpen reagálni, mert sokszor egy bólintás nem elég. Azt hiszik, hogy hidegen hagy a téma. Azonban mindent nagyon jól elraktározok elmém egy elzárt fiókjában, olyan aktákkal, amiket máshol azonnal, szemrebbenés nélkül tolnának a halott fájlok közé. Nagyon jól tudom, hogy olykor a hallgatás kincset ér. Mégis sokszor keveredek emiatt kellemetlen helyzetekbe. Szeretnék szószátyár macsó lenni, vagy aki ki meri mondani, amit gondol. De az nem én vagyok. Én nem csak hallgatok, hanem gyáva is vagyok, mert nem tudok mit kezdeni az emberi érzelmekkel. Hiszen azoknak én sem vagyok nagy ismerője. Elektra szavai bölcsek, mint mindig. És hasonlóképpen gondolkodok, de nekem nincsen erőm küzdeni az ellen, amiben akár egy cseppnyi fantáziát is látok. Ezért tartunk itt, ahol vagyunk? Nem tudom. És nem is akarok ezen elmélkedni. Elvégre az életem sínen van. Egy erős pályán, amiről már nem szeretnék meginogni. Persze, hogy nem. Noha megkérdőjelezhetetlen a kapocs, ami minket már lassan egy éve összeköt a riporternővel. Tudom, hogy helyrehozhatatlan. Ő többet kívánt az én, félreértelmezhető jeleimnek köszönhetően, én pedig… én pedig megint csak hallgatok, és felveszem a tanáriban növekvő leander álarcát. Ez áll jól.
– Kétségtelen – reagálok alig hallhatóan a nő szavaira, majd a számhoz emelem az üveget, amiben már nem lelek egy árva kortyra sem. Szívem szerint a tóba hajítanám azt, de végül nagyot sóhajtva teszem a papírzacskóba, hogy majd otthonom kukájában végezze. Még egy üveg van. És most jól esik. Ezért kihúzom hosszú felsőtestem, és nagyot szusszanva bontom le a kupakot az italról. Talán indulnom kellene lassan, de nem teszem. Nincsen kedvem. A fonál pedig – amit egymás között szőttünk – kiesik ujjaim szorításából, hogy már valahol a stég alatt gáncsoljon ki egy levelibékát.
Csendesen figyelem szemem sarkából Elektrát és hallom reflektálását, amire hitetlenkedőn csóválom meg sötétbarna fürtjeimet. Pont nem nekem kellene bölcselkednem, de a mondata nem hagy nekem más választást.
– Ha nem hagyod, hogy jó dolgok történjenek, akkor örökké ez lesz – szólal fel bölcsnek ható baritonom. Hiszen tapasztalatból tudom, hogyha ellenállsz minden jónak, ami az utadba kerül, akkor megkeseredett emberként fogod végig élni az életedet. Mindig van jobb. Mindig van új. De ezt akarjuk? Engem kirántottak a depresszív valóságból, és sokkal édesebb főzettel itat meg minden nap az, amit végül félve, de beengedtem. – Hé – engem el bal kezemet térdemről és félve ugyan, de Elektra vállára helyezem hatalmas tenyeremet. – Nem akarok beleszólni az életedbe – folytatom, miközben egyet simítok rajta, végül elengedem őt. Azonban túl fontos ahhoz, hogy ne oszthassam meg vele gondolataimat. – De nem vagyok benne biztos, hogy az önmarcangolás a legjobb megoldás… – keresem az elveszett sötétszín tekintetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Sándor
zene

Igaza van a férfinak, mint általában. Ritkán szól, de amit mond annak mindig veleje van. Nem megoldás. Néha futni kell. Néha rohanni kell. Menekülni amilyen messze csak tud az ember. Ha nem bírja már tovább, ha úgy érzi maga alá próbálja temetni az Élet nevű hullám, akkor inalni kell, ahogyan a lába bírja. Hősnőnk is ezt éli át, akár egy villámcsapást, ahogyan Sándor keze vállára simít, megremeg. Ezt nem teheti. Nem teheti magával, nem teheti Marcellel és nem teheti Sándorral sem, bár úgy hiszi a férfi már hagyta, hogy vele jó dolgok történjenek. Tapasztalatával kíván Elektrának segíteni. Méltányolja, becsüli, örökké szeretni fogja, de most, ha nem távozik azonnal, akkor ismét olyan hibát követ el, melyet már nem csak két, de négy ember szenved meg, de pokolian. Bárcsak ott a poros toronyszobában, hagyta volna a mellette ülő, hogy kiderüljön a teljes igazság kettejükről. Akkor talán nem maradt volna hiányérzete, s nem sóvárogna még most is, tudatalattija legmélyén a befejezés iránt. Azonban mindketten döntöttek, s most már nincs apelláta. Visszakozásnak helye többé nem lehet. Akkor még talán kevesebb fájdalomba telt volna, hogy őt  válassza. Nem így tett és ezt Elektra el is fogadta, sőt saját magára vállalta a bűnös szerepét. Csak ne kelljen ezek után látnia, ne kelljen mellette újra azt éreznie, hogy a csend is boldog megnyugvás. Mert fáj! Keserédes kínnal mardossa, ami okán bűntudata mind jobban erősödik. Nem céda, aki elveszi ami a másé. Önző és irigy, de sosem ostoba. - Ez csak tapasztalatból merített jó tanács, tudom - fordul hát a férfi felé ajkára erőltetett keserű mosollyal - Ígérem megfontolom, de most mennem kell - áll fel, majd miután Sándor is így tesz hóna alá gyűri a pokrócot - Köszönöm a sört! Vigyázz magadra... - búcsúzik, miközben lábujjhegyre emelkedve ajkát a férfi arcához érinti. Ösztönös mozdulat ez, melyet nem tud megállni. Ennyi kínt még el képes viselni. Azután sarkon fordul, hogy motorjához siethessen. Mondhatni rohan, olyan hosszúra nyújtja lépteit, amennyire csak lehet. Kapkodva elteszi a takarót, átveti lábát a gépen, majd ráfog a kormányra. Úgy szorítja, hogy ujjai elfehérednek belé, s ismét könnyezni kezd. Beindítja vasparipáját, miközben egy másodpercre lehorgasztja fejét. Mély sóhajjal emeli fel ismét, hogy elnézzen még egyszer, utoljára Sándor felé, s azután kilőjön a késő délután csöndjébe egy jókora benzinfröccsel. - Tér és idő kell. Mindentől és mindenkitől távol. Csak Imola és én, épp úgy mint régen! - születik meg elméjében az ötlet, mely hamar döntéssé válik. Ezért szülei felé veszi az irányt, - egy éles és veszélyes hajtűkanyarral - akiktől elhozza Imolát. Annyit mond csupán nekik, hogy sajnálja, de idén valószínű, hogy a karácsonyt sem töltik együtt. Illetve még azt, hogy ha bárki keresné náluk, annak csak annyit mondjanak, munka ügyben sürgősen el kellett utaznia. Még Marcellnek se többet. Minden cikkét leadta, az idei évre időben, s azt az egy műsorát, ami még hátra lenne, majd az a kedves kollégája pótolja, aki eltüntette a felvett tartalmait. Ez a minimum attól a lókötőtől. Azután már úgyis szabadságon lett volna egyébként is, így nincs miért aggódnia. Hazaérve összepakolja mindkettejük pár heti holmiját, gépén lefoglal egy olcsó, de barátságos szállást, az ország határán messze túl, majd gyermekével és csomagjaikkal együtt elindultak a legközelebbi hophálózati központba, hogy onnan úticéljukig meg se álljanak. Mivel ilyenkor, alapvetően korán sötétedik, nincs még túl késő. Kora este érkeznek meg, s az éjszaka már a barátságos kis hotelben éri őket. Elektrának levegőváltozásra van szüksége és arra, hogy ne kelljen senkivel kommunikálnia azok közül, akik miatt ennyire elvesztette önmagát. Imolát viszont mindenképp el szerette volna hozni. A gyerkőc az egyetlen ebben a percben, szülein kívül, akit szeretni képes. Viszont Róbert és Iza könnyebben tud vigyázni egymásra, ha nem foglalja le figyelmüket unokájuk. Hősnőnk így egyszerre óvhatta meg őket és csemetéjét, akivel ráadásul mostanában nagyon kevés időt töltött. Legalább most lesz módjuk rá, hogy pótolják. Elszöktek tehát, csak ők így ketten.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A levegő hűvös, a szellő egyre erőszakosabb. A vízparton mindig gyorsabban száguld a szél, ami most eszelős lidércként karcolja a megfeszült, opálos víztükröt. Ujjaim erősen szorítják az üveg vékonyka nyakát, ám még időben engedem őket – magamat belülről nyugtatva – elernyedni, mert félő, hogy összetöröm és a szilánkok húsomba vájódnak. Ajkam kissé lefelé görbül, miközben biggyesztem azt, így végül úgy teszek, ahogyan Elektra is; nézem a víz felszínét, és halkan szuszogva veszek néha kortyot a sörből. Nem akarok okos lenni. Nem is tudok. Hiszen nem érezhetem, amit ő érez. Csupán körvonalakban tudom elképzelni, ezért is próbálok saját tapasztalatot megosztani vele. De nem sül el túl jól az akcióm. Ugyan egy végtelenül erőltetett mosollyal felém fordul, mégis érzem, hogy talán szíven ütötte, amit mondtam. Zavartan ráng meg vékony ajkam széle, és idegesen kezdek dobolni az üveg oldalán, miközben hallom a megfontolásra irányzott ígéretet, amire éppen nyitnám a szájamat, de a nő úgy pattan fel, hogy ösztönösen ugrok fel én is. Kissé meg is szédülök a légkörváltozástól. Nem tett jót vérnyomásomnak hirtelen művelet. Rosszullétem jeleként arcom kissé elsápad, és szemeimet összeszorítva csípem szabad kezem ujjai közé szikár orrnyergemet, de néhány másodperc után, amikor felnézek, már az előttem pipiskedő Elektrát pillantom meg. Automatikusan fogom meg vállát, és hagyom, hogy ajkai sima arcbőrömet érjék. Értetlenül cseng koponyámban a köszönet, majd a távozás. Megsemmisülten lógatom magam mellett mindkét kezemet. A jobb oldaliban szerencsétlen árválkodik az üveges sör, a másikkal pedig félszegen intek egyet a távozó nő után. Figyelem, ahogyan szélsebesen pakolja el a pokrócot, és villámgyorsan pattan a motorra, hogy onnan még egy pillantást vessen felém, mire egy mosolyszerű fintor szánt végig arcomon, s zöld szemeimben kialszik a fény. Utolsót biccentek hát felé, és végig követem szemeimmel, ahogyan sietve távozik a város felé. Ennyire rosszat mondtam volna?, csóválom meg a fejemet, hogy újabb kortyot vegyek a sörből. S annak ellenére, hogy jobb lett volna társaságban hallgatni, most hosszú lábaimat gyökérszerű stabilitással tartom a stég deszkáin, bal karomat mereven tartom magam mellett, a jobbat pedig néha meg-megemelem, hogy fogyasszak az italból. Aggódom Elektráért. Alapvetően sosem kiszámítható, de most rendkívül meglepett. Naivan azt gondoltam, hogy jót tesz nekünk egy őszinte beszélgetés, azonban ezt derékba törték kimondott gondolataim.
Nem is tudom, hogy mennyi időt töltök ebben a merev pozícióban. Csupán telefonom rezgése ránt vissza a valóságba. Kapkodva veszem elő zsebemből a készüléket, s a kijelzőre pillantva meglátom Jules nevét. Halvány mosoly szánt végig megterhelt vonásaim között. Rányomok a fogadás gombra. – Végeztél? – kezdem, miközben az újfent kiürült sörösüveget a papírzacskóba dobom, lehajolok érte, majd a telefont fülem és vállam között tartva beszélek tovább, hogy elinduljak a Mennydörgő utca felé. – Akadt egy kis... egy kis dolgom, de máris ott vagyok – felelem kedveskedő rekedtséggel, miközben egyre távolabb kerülök a stégtől, ahol már csak a magunk után hagyott üresség marad kínzóan sajgó gondolataival.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Seth ugyancsak meglepődne, ha sejtené, hogy zsémbes, morgós ember benyomását keltette - jóformán tankönyvi mintapéldánya a 100%-ban rostos brit úriembernek, ami részben nevelés, nagyobb részt viszont döntés. Szó sincs róla, hogy be akarná hízelegni magát, épp ellenkezőleg, a saját lelkiismerete és tartása követeli meg, hogy megadja mindenkinek az alapvető tiszteletet.
- Kalandos és kihívást rejtő ágat választott,-*biccent, mert az átoktörés alaposan próbára teszi az ember képességeit - kevesek csinálják végig a képzést, s még kevesebben ússzák meg hegek nélkül.*- Viszont aggasztó, hogy a pálcája most sérült meg; bátorkodhatom megkérdezni, milyen fával és maggal dolgozik?-*Sok esetben ez igen személyes kérdés, mégis, a lány bizonytalanságát érezve ad hangot gondolatainak, mert meglehet tudna hasznos tanáccsal szolgálni vagy megfelelő szakembert javasolni.
Az előbbi bizonytalanság a továbbiakban is megmarad, míg ő csendesen fürkészi bögréje mögül, hogyan keresi a szavakat Charlotte, kíváncsisága és valami más között vívódva. Nem gyanakvás vagy óvatosság ez, inkább kissé tenyeres-talpas félszegség. Nem rója fel neki, de ha kitart az átoktörés mellett, vesztére válhat.*
- Kisasszony, a nevemben hordom a megvetés okát,-*Seth száraz mosollyal ingatja meg fejét, hiszen a kellemetlenség nem olyasmi, amit elkerülhetne.*- Seth Selwyn vagyok, s bár bűnrészese nem, örököse vagyok mindannak a gyalázatnak, amit apám művelt. Halálfaló volt és kém, aki kijátszotta a minisztériumot.*

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

- Örömmel hallom. Jó tanárom volt,-*mosolyodik el, kávéját kortyolgatva; rég nem jutott eszébe Matthew, s most talán ismét kisebb a fájó űr, amit hagyott. Próbál, minden erejéből próbál arra összpontosítani, ami megmaradt, amitől több vagy gazdagabb lett valaha, ha nincsenek is többé mellette, akik adták.*
- A lelkesedésével semmi baj,-*nyugtatja a hölgyet, mert sosem szerette senki örömét elvenni.*- Mindössze kérem, legyen tekintettel rám, s értesítsen, ha kedve támad felvásárolni a közeli kereskedéseket,-*enged meg magának egy cinkos félmosolyt, derűs csillanással tekintetében. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszatér a mécsesek, koszorúk és eltakarítandó gyomok listájához, s megkezdett csevejük udvarias kanyaraihoz.*
- Szerintem a kertépítés éppúgy művészet, nemcsak mert a tudomány gyakran kevés az élő lényekhez, hanem mert szépérzék is szükségeltetik hozzá.-*Persze, ez nyilván csak az ő véleménye, de számos hétköznapi cselekedetet lehet művészi szintre fejleszteni, hivalkodás nélkül. Látta az öccsét festeni és bájitalt főzni, Kinseyt hegedülni és rúnázni, Averyt énekelni és kávét pörkölni, hogy a frissen főtt ital habjára mintákat rajzolni, Gergelyt szó nélkül, puszta érintéssel lecsillapítani egy lovat.*
- Csodálatra méltó kezdeményezés; alighanem gyakorta találkozunk majd,-*nem mondja, hogy természetes, hogy az otthon az első, mert közhely és mert nem mindenkire igaz. Az arca azonban elmondja helyette, hogy értékeli ezt is, a család és a közös jövő építését - nyugalma, mozdulatainak kimértsége meghazudtolja korát.
- A minisztérium kedvenceit, úgy hiszem,-*nevet halkan a kérdésre, felidézve az első olvasat kiváltotta arcokat.*- Egy repdeszkát, amolyan kézi irányítást nem igénylő sporteszközt és a hozzá kapcsolódó bűbájokat; valamint egy repülő vitorlást, navigációs rendszerrel egyetemben. Képzelheti, mennyire lelkesedtek az ötletért, hogy a fejük fejett hajózzam az égen...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Eleinte próbált csendben félrehúzódva megfigyelővé válni az iskolában, hogy tudja, mit kell tegyen. Mert nem mindegy, hogy most az ember milyen szituációban hogyan cselekszik. Készültek különböző helyzetekre, arra, hogy nem mindenki egyforma, de egészen más élőben megtapasztalni. Viszonylag sokakat megismert így az Eridonban, de még így is számtalan új arccal találkozik a folyosón. Ha marad a suliban, lesz még pár éve mindenkit megismerni, ha szeretne. Egyelőre boldog a kacsáival, még ha vitáznak is. Fejét felemelve mosolyog vissza a mellette ülő nagylányra. - Nagyon szeretem őket. Mindig fogok jönni hozzájuk. - Bele sem gondolt, hogy mi lesz velük télen. Akkor minden nap kétszer ki kell szöknie? Ráadásul meleg kenyeret kéne hozzon, hogy átmelegedjenek? Egyáltalán a kacsák költöznek, vagy maradnak? Számtalan kérdést vetődik fel benne, de ez ki fog derülni pár hónap múlva. - Egy néni azt mondta, hogy nem jó nekik, ha sokat etetik őket. De nem mondta miért. - Hangjában tanácstalanság hallatszik. Nem tűnik úgy, hogy elhíznának az ételtől a jószágok, meg ez csak kukorica. A zöldség nagyon egészséges, mindenkinek több ilyet kell ennie. Legalább is mindig ezt mondták neki, amikor kisebb volt. Az előbbi megjegyzését figyelmen kívül hagyva ő maga is dobálja tovább a szemeket, a nagylányhoz hasonlóan jól elosztva, hogy ne legyen ok a vitára. Jó lenne, ha tudnák az utat a kastélyhoz, és nem kéne mindig megtennie ezt az utat. Szívesen jön és szakad ki a suliból, de nem biztos benne, hogy mindig ki fog tudni lógni hozzájuk... az meg szomorú lesz, ha csak a morcos nénik jönnek erre, akik nem etetik meg őket. - Ühümm... - Helyesel úgy mindenre. Csudálatos a rágófagyi, pedig egyébként utálja a ragacsos dolgokat. De a rágó az egyetlen, amivel szívesen elnyammog és lenyugtatja. - De csak egy ízben van, nem úgy, mint a rendes rágó. Ha jól laktak a madarak megmutatom melyik helyen vettem. - Nem bánja, hogy újból magába tömheti, pedig egyébként nem egy nagy étkű, de ebből akár két gombócal is betolna egy nap, annyira finom.
A saját szájába tömködve pár szemet bólogat Domca felvetésére, miszerint furcsának találnák az érkezését a vízeben. - Ha animágus lennék és kacsa, akkor szerintem nagyon szeretnének... - Magyarázza teli szájjal, majd gyorsan hajít is be, mert páran türelmetlenek, hogy nem jut nekik a szemekből. - Vagy méregesek lennének, hogy megeszem a kajájukat. - Teszi hozzá nevetve elnézve a kunyerálós társaságon.
- Milyen hosszú a neved. Mint az ilyen.... nemeseknek... tudod Mária Teréziának is több neve volt ennél. - Gondolkodik a homlokát ráncolva. Fogalma nincs, hogy honnan tud ilyeneket. Biztosan hallotta valamerre és megmaradt. Talán, amikor a zenetörténelmet tanulta és a császári udvar is szóbajött. Biztosan! - De tetszik. Én csak Palotás Polli vagyok. Egyszerű. - Azt gondolná az ember, hogy az ilyen kis rövid nevet nem lehet elfelejteni, pedig de. A környékükön az egyik idős néni folyamatosan Pannikának hívta. Aztán megszületett a húga, aki tényleg Panna, de őt már nem ismerhette a néni. Persze, ehhez semmi köze nincs Pollinak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

- Azt megígérhetem, hogy mielőtt kedvem támad felvásárolni a közeli kereskedéseket szólok, azonban azt nem ígérhetem, hogy előre jelzem, ha a nagynéném egy köteg virággal és növénnyel állít be, hogy ide szánja.
A végére el is mosolyodok, a gondolatra, hogy valóban így történik. Szeretem Klárit, karakán nő, olyan, aki egy pillanat alatt dönt egy egész család sorsáról. És mielőtt bárki is azt hinné, hogy túlzok, meg kell jegyeznem, hogy nem, egy kicsit sem.
- Nem tudom ismeri-e a csermelymenedéki Angyali Menedéket, ő a vezetője. Hivatalosan a férje, de gyakorlatilag ő. Ha ő azt mondja, hogy növényeket hozott, akkor nem szabad ellenkeznünk, csak bólogatnunk. Komolyan, mert ha megharagszik, sosem békítjük ki. A saját lányára hét vagy már nyolc éve is, hogy haragszik, azt mondta, hogy nem kenyere a megbocsátás, szóval mi sem szabad, hogy felmérgesítsük.
Mondjuk én nem is szoktam, mert hasonlítunk. Na nem ebben, mert én sosem leszek olyan határozott és irányító, főleg nem Konrád mellett. Armand egy nyugodt, beletörődő férfi, aki bármit megtesz a feleségének. A mi kapcsolatunkban én vagyok Armand. Szeretek úgy tekinteni magamra, mint Daróczy Konrád támasza, aki ha kell kőszikla, ha kell, puha ölelés. Szeretnék az a nő lenni, aki meghódítja, az a feleség, aki minden helyzetben mellette áll és védi. Az az anya, akit a gyermekének szeretett volna. Én szeretnék lenni az az ember, akire a legboldogabb és a legnehezebb órában is számíthat. Talán túl idealista ez az elképzelés, de hiszem, hogy megvalósítható. Hiszem, hogy képes vagyok rá, hogy ezzé az emberré váljak. Nagyon elhatározott vagyok és ez már fél siker.
- Örülnék neki, ha valóban hasznos lenne. Szeretnék segíteni, jót tenni a településen élőkkel. Tudom, hogy sokaknak problémát okoz, hogy most még utazni kell ahhoz, hogy a gyógyfőzeteket beszerezzék. Tudom, hogy sokan nem fognak mást látni bennem, mint egy elrendezett házasságba beleegyező kellékfeleséget, de nem érdekel, megteszem, ami tőlem telik.
- Pedig csodás lehet a kilátás! A repdeszka nagyon tetszik, akadályversenyeket lehetne velük rendezni. A minisztérium olykor igen vaskalapos, pedig szerintem a morcos arcok lelkes kisgyerekeket rejtenek.