Kell a kitérő, mert ha már egyszer módom van rá, akkor már olyan kávét iszok, ami nem ciángyanús. Azok a manók nekem marha gyanúsak, és bár most hivatalosan is békében tengődünk, nem vállalnék be egy mérgezést, hogy aztán azok röhöghessenek a markukba.
Na, meg kell az agyalásra szánt idő, bár általában nem sokra megyek vele. Oké, ez így hülyén hangzik, de még mindig jobb, mintha azt mondanám, had legyek már kicsit egyedül, mielőtt még társaságba keveredek. Az ember lánya örül annak, ha nem kell egymagában számolgatni a hajszálait, én viszont nem mindig díjazom, ha van valaki körülöttem, nem hiába voltam 16 éven keresztül elszigetelve úgy mindentől, bár az korántsem az én hibám.
Arrébb rúgok egy követ, és úgy döntök, ideje visszatérni a valóságba, mert az milyen már, ha olyan fejjel indulok piálni, mint aki az akasztására megy, na de segáz. Csak meg kell szokni, hogy defektes vagyok, nem nehéz dolog ám, persze tudom, sokkal könnyebb lenne, ha egy neon nyíl mutogatna rám, ami felett az áll, defektes, vagy szimplán rám lenne írva, de úgy érzem, akkor könnyen kiismerhető lennék. Na, ez is poén, mert még nekem se sikerült megismernem magam, hát még másoknak... viszont ott van Sofi, és, de szépen integet. Kiszakad belőlem a röhögés, ahogy a sértett szőke után bámulok.
- Nem tanították meg, hogy ilyet mutogatni az utcán nem szép dolog?- rovom meg, persze ennek marha poén szaga van, amit gondolom, ő is érez, nem mellesleg, az én középső ujjam is látták már...  sokan.
- Kávéért, és hidd el, nem akartalak kitenni a veszélynek, amit egy cukrászdában való sorbaállás okoz, mellesleg... szeretem azt a helyet, nem lenne jó, ha kitiltanának- bókolok neki viccelődve, mert tudom, ha a rellonossal elszalad a ló - már pedig sok ingerült ember között szokott- akkor hamar repülhetünk onnan.
- De hoztam neked nyalókát- vigyorogva átpasszolom neki, mert... bízom benne, nem csak az én fura szokásom, hogy az mindig a számba van... szinte.
- Nos, én a tanulásnál maradok, a pasikkal nem igazán jutok közös nevezőre- húzom el a szám, mert ha azt vesszük, egy pasi ágyába akkor bújnék, ha meg akarnám fojtani álmában, na meg...  magával az emberi fajjal se ápolok olyan jó viszonyt, talán jobb is ez így.
- Nem kell ahhoz tanulni, én megtettem amúgy is...- vigyorgok rá, persze tudom, nem így értette. Azt már nem teszem hozzá, hogy elég törvényt szegned ahhoz, hogy kitüntetett figyelembe részesülj, és ismertetni a körülményeket, hogy aztán még téged sajnáljanak.
- Amúgy... mikor Navinés voltam - mert igen, ott kezdtem, röhej mi?-  innen kellett hazaráncigálnom egyik háztársam- mélázok el, és meglepődök azon, nem kenődök  el, mikor tudatosul bennem, hogy Endrével már rég nem találkoztam, hát... ez van.

Ophelia érkezését egy röhögés jelzi. Sofi a hang irányába fordul és egy mosolyt küld a szőkeség felé, aki hamarosan már ott is van mellette.
- Gondolom megtanítottak, de akkor pont nem figyeltem oda… vagy arról az óráról hiányoztam. – válaszol neki viccelődve, már amennyire kitelik tőle. Nem kell sok idő, és Sofi megtudja, hogy drága barátosnéja merre lődörgött megint. Kávéért, és Sofinak nem hozott, aki lassan a függő kategóriába fog tartozni.
- Ugye tudod, hogy nem szép dolog, hogy nekem nem hoztál. De mily’ kedvesség, hogy nem tettél ki ennek a traumának. Na de mi az, hogy kitiltanának? – megjátszott szúrós szemmel mered Opheliara, de hamar elmosolyodik. – Tudok én viselkedni…ha akarok, csak ritkán akarok. -
Végül is teljesen megérti Oph gondolatmenetét, mert Sofi nem bírja elviselni ha sorba kell állni, azt meg végképp nem ha akkor lökdösik. Olyankor könnyen elszakad az a bizonyos cérna, na és akkor ott nincs köszönet. Tehát Oph jól tette amit tett.
Egy nyalóka landol Sofi kezébe, amit értetlenül kezd el méregetni. Forgatja, felemeli a fény felé, majd sötét háttér elé tartja.
- Ez egy nyalóka. – állapítja meg a tényt, amit eddig is tudott, csak nem tud hova tenni. – Miért kapok én nyalókát? – kérdően mered Opheliara, majd a nyalókára.
- Azért köszi, hogy gondoltál rám! – mondat közben kicsomagolja a nyalókát és bedugja a szájába. De Oph következő mondatánál majdnem kiköpi. Kikapja a szájából a nyalókát, és értetlenül mered a szőkeségre.
-Mivan?! Semmi pasi?! Soha?! Leszbi vagy? – látszik, hogy még annyira nem ismerik egymást, mert ilyeneket még sosem tárgyaltak ki. De ez most teljesen ledöbbentette Sofit. Nem gondolta volna, hogy Oph ennyire a férfi nem ellen van. Pedig mennyire jól el lehet velük szórakozni. Ekkor hirtelen Sofi gyomra összerándul és a szíve egy nagyon nagyot dobban. Eszébe jut Keith, Kath bátyja, akibe fülig bele van zúgva. De erről csak és kizárólag Kath tud, és senki másnak nem is kell. Ez az ő kis titkuk, aminek Kath sem örül annyira, mert félti Sofit a saját bátyjától. Ezt a barnaság sosem fogja megérteni, mert hát nem csak Keith hanem Sofi is veszélyes családból származik.
Egyik döbbenetből esik a másikba Sofia. Navine?! Komolyan?! Hát ez besz…..
- Ugye csak viccelsz? Te és a sárgák… hát esküszöm mindjárt képen röhöglek. Ezentúl szólíthatlak cuki kis unikornisnak? – csillogó, könyörgő tekintettel mered Opheliara, majd megáll, ugyanis megérkeztem a csárda bejáratához időközben.

Miután eléggé illuminált állapotba kerültek valamilyen formában visszabotorkáltak a sulihoz, és mint valami farönk, úgy dőltek be az ágyukba.

Andrew

Végül nem lett baj belőle, hogy Mary nekiment a Navinésnek, a lány reményei beigazolódtak, mi szerint nem haragszik a másik. És még beszélgetni is leállt vele, így Mary még inkább felbátorodott, és örült a társaságnak. Persze imád egyedül lenni, gondolataival, és az ismerősökön, barátokon, családon, meg még sok mindenen merengeni, de a beszélgetéshez több hangulata volt.
- Csikólak. Igen, mindenki ott lakik először, amíg nem igényelhet szobát, illetve talál társakat. Igen, elég otthonos minden szeglete, én imádom. Ami pedig a többi házat illeti, nem tudni. Mindenkinek csak a saját házába van bejárása. Az itt tanulás során úgy tudom, csak egyszer lehet átkérni magunkat másikba. Azt is akkor szokás, ha megváltoztál. Máskülönben meg csak akkor juthatnál be a többi házba, ha sikerül minden bejáratot, minden embert kijátszanod. Gondolom én. - von vállat a végén. Azt mondja, ami szerinte igaz. Persze arra alapozik, amit biztosra tud, de ha esetleg téved, akkor sem nagyot. Szerinte legalábbis. Minden esetre nem szeretné félrevezetni újdonsült ismerősét.
- Egyáltalán nem, sőt! Örülök, hogy valaki végre hasznomat is veszi erre, nem csak... Vagyok. Igen, én is mugli családból jöttem. Eddig azt hittem, mindenkim mugli. De aztán, még a tavalyi évben kiderült, hogy nem igaz. Találkoztam egy lánnyal, akiről kiderült, hogy az unokanővérem, és rájöttünk, hogy közös a nagymamánk, mert... Nos, a nagyapám megcsalta az eddig vérszerintinek vélt nagymamám, és két nőtől egyszerre lett gyereke. De a nem vérszerinti nagyanyámnak meghalt a gyereke, a vérszerinti meg nem tartotta meg az övét, így a nagyapám kicserélte őket. Ezért a nem vérszerinti nagyanyám nem tudta meg, hogy a baba nem az övé, mert az övé meghalt. És az a baba, amelyikre a nagyapám kicserélte a halottat, az apukám. Ő viszont nem varázsló. Nem mondom, kusza történet... - húzta el a száját. - Bocs, nem akarlak untatni, csak jött. Igen, elég jól kiismerem magam. Nem azt mondom, vannak helyek, ahol nem voltam, vagy épp csak megfordultam, de nagyobb részt ismerek mint nem. A varázsvilágról sem tudok mindent, szerintem egy év alatt nincs honnan összeszedni ennyi információt, még akkor sem, ha itt élsz, de az alapokkal tisztában vagyok. Legalábbis, ha a suliban elmondták az alapnak nevezett részt teljes egészében, akkor igen... - bólint mellé. - Szerintem a suli nagyon király. Eszméletlenül szép a környéke, kívül-belül hangulatos, és ha sétálgatsz bent, akkor nem fogsz unatkozni sosem. Ami pedig a falut illeti, nagy kedvencem! Komolyan, ha nem lenne a falu, valószínűleg rég kipurcantam volna, még így is, hogy egy kastélyban lakhatom. - mondja, miközben lassan sétál a fiú mellett.
- Nos, merre menjünk először?

Mary


Már az ismeretségünk elején meg tudom állapítani a lányról, hogy sokat beszél, és még társul ehhez az is, hogy szeret is. Így aranyos Mary, már ennyiből is tudom, hogy jóban leszünk, értem úgy hogy egy jó barátság alakulhat ki. Az hogy sokat beszél nem zavar, most valahogy előnyére válik, hiszen egy olyan emberre talált aki hallgatja, és jó is, mivel nem kell úgy kihúzni belőle a szavakat. Egy új embernek, mint én, jó ha egy kicsit foglalkoznak vele.
 - Nem mintha szándékomban lenne már most átmenni a másik három ház valamelyikébe, még látogatás szinten sem, megnézni azokat belülről, mivel még a saját házamat sem nagyon ismerem belülről, de gondolom a Navine ház is bővelkedik jobbnál jobb helyekkel. -
 Adok még egy kis bátorítást a lánynak arra nézve, hogy számítok rá  házunkon belül is idegenvezetőként, persze nem akarok parancsoló lenni. Annyira belemelegedett ebbe, hogy nem akarom megbántani, hogy más visz majd körbe. Lehet, hogy majd egyedül is körbe nézek, de majd kiderül mit hoz a jövő.
  - Én nem tudok arról, hogy a család annak az ágában van e boszorkány vagy varázsló, akik Angliában élnek. Nagyapám volt az első a családban apai ágon aki angliai születésű. Dédnagyapa német születésű, ő költözött át a csatornán túlra. Édesanyám pedig magyar születésű és nevelkedésű. Ő Angliában tanult, ott maradt és így ismerkedtek meg szüleim. -
 Elégnek éreztem ennyit mondani Mary-nek a családomról, még nem ismerjük egymást annyira, hogy még többet megosszak vele. Lesz még alkalmam többet is elmondani neki erről és más témáról is azt hiszem. Úgy érzem nem ez az utolsó beszélgetésünk, de nem szaladok előre.
  - Nem tudom mennyire tud nyomasztó lenni a kastély, mivel csak pár órája vagyok itt, de amennyit láttam belőle, mikor jöttem le a faluba, tuti ó hely, és sok meglepetést tartogat még a számomra. A falu is tetszik, már amennyit láttam belőle, de te majd megmutatod alaposan. - Mondom kissé sejtelmesen az utolsó mondatomat. - Nem is tudom hova menjünk, hisz nem nagyon tudom miből válasszak, biztos vagyok abban, hogy ahova viszel, az nagyon is fog tetszeni. Neked vannak kedvenc helyeid a faluban és a kastélyban? Biztos vannak. Elmondod melyek ezek? Tudok ennél jobbat is, mutasd meg. -
 Mary-n látom, jó neki hogy foglalkozhat velem, aminek örülök is, hiszen így nem veszek el, és nincs honvágyam. Annak én is örülök, hogy segít, mert így jobban boldogulok, és van egy nagyon jó társaságom is a személyében.

Jelenlegi tulajdonos és étteremvezető: Jankovits Dávid

Alkalmazottak:
Sadie Sallow - Seprűs futár

Nyitva tartás:
H-P: 11:00 – 21:00
SZ-V: 10:00 – 22:00

Noel

Arvid ugyan pompázhatott volna fehér szakácsköpenyben, vagy lehetett volna hószín kötény is a srác elé kötve, de valljuk meg, ez nem lenne túl praktikus, ha a szakács vak, és nem mellesleg úgy izgul, hogy percenként löki le a fakanalat, ami helyett az egyik szorgos manó minduntalan kénytelen tisztát hozni. Mindettől függetlenül a szőke éppen egy rellonzöld szakácsruhában pompázott, ami egyszerre volt szép, rellonos, és piszoktaszító.
Még csak alig pár napja, hogy megnyílt a hely, és ezzel arányosan ugyan csökkent Arvid idegessége is, de még koránt sem tartott ott, hogy nyugodt legyen, és képes arra, hogy egy pillanatra is megálljon. A két manó segítségével sorra készültek a finomabbnál finomabb falatok, amiket szerencsére szívesen vásároltak a betérők, így eddig úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, mégis, ennyi emberre főzni, ilyen felelősséget vállalni, új volt a fiúnak. Azonban miután a Minisztériumban a tanulmányi ügyeit intézve meghallotta, hogy van egy kiadó helyiség, ami épp alkalmas lenne étteremnek, a szőke kobakban egyre ott forgott, hogy talán ő is kibérelhetné. Miután Konnal megbeszélte, és úgy döntöttek, hogy érdemes megpróbálni, már csak hetek kérdése volt, hogy minden elkészüljön. Díszítés és üzlettér berendezése Kon és Lil segítségével, a manók felkeresése, akik majd fizetett munkaerőként segíthetnek a fiúnak a szeletelésben és az olyan munkákban, amik vagy veszélyesek voltak számára, vagy gyorsabb volt, ha más csinálja, és végül az étlap összeállítása. Arvid már nagyon várta az orosz napot, ahhoz a recepteket Kon fordította az édesanyja receptkönyvét felhasználva, és a szőke miután otthon kipróbálta őket titokban, arra várt, hogy majd egyetlenje már innen kap az ételekből hatalmas adagokat. Most azonban hétvége volt, tehát Arvid pizzát sütött, makarónit készített, és mikor már úgy vélte, hogy aznapra elegendő az élelem, levette a szakácsruhát és leült egy sarokba feltűnésmentesen eszegetni, hogy hallgathassa, hogy mit mondanak a vendégek a főztjéről, mert abból rengeteget tanulhat.

Arvid

Zsebre dugott kézzel halad a gyéren megvilágított utcákon, fázósan húzva össze magát a nyárra nem jellemző hűvös szelet érezve. Az elmúlt néhány napon gyakran megfordult a környéken, ugyanazzal a célzattal kopogtatva a különböző üzletek, boltok ajtaján, de egyelőre minden próbálkozása eredménytelenül zárult. Ez a tény nem lepte meg a fiút, és nem is keseredett el, hiszen nem számított másra; elég tapasztalata van a témakörben ahhoz, hogy tudja, ez nem megy rögtön, bár szerette volna egy kicsit sürgetni az eseményeket, mert az elmúlt két-három hónap igencsak meggyőzte, hogy össze kell szednie magát és csinálnia kell valamit, hogy az otthoni helyzetet kizökkentse a megszokás medréből.
Benyit az étterembe,tekintetével a helyiséget pásztázva, ami számára meglepően hangulatos és barátságos volt ahhoz képest, hogy a tulaj vak, a párja pedig egy szociopata őrült...igaz, talán valami enteriőr dizájner keze van a dologban, de ízlés tekintetében meglehetősen hasonlít ahhoz, amit a Gamajun-házban tapasztalt, így ez az elmélet hamar megbukik a fejében. Pillantása megpihen a bentlévőkön, majd megtalálja a személyt, akivel beszélni szeretne.
Megköszörüli a torkát, majd kérdéstől-kéréstől mentesen, nemes egyszerűséggel leül a házigazdával szemben.
 - Helló. Munkát szeretnék - jelenti ki kertelés nélkül, elvégre nem bájcsevegni jött, hanem határozott célja van, és ha a válasz nemleges, megy valahová máshová házalni - nem létezik, hogy egész Bogolyfalván egy nyamvadék szabad állás sincs, és ha valami akad, akkor feltett szándéka megtalálni. Igaz, tényleg sokkal hamarabb el kellett volna kezdeni az utánajárást, hiszen az előző tanévben - bár tegyük hozzá, évek óta először - nem csinált semmit, és nem is nagyon lobbizott érte. Túlságosan nem aggódik, hiszen nem finnyás és nem hiszi, hogy egyes munkaköröket elvégezni számára derogál, ami nem azt jelenti, hogy bármit megcsinál, de elszánt.
Nem tudja, Arvidnak mennyire jó a memóriája, de őszintén nem feltételezi, hogy emlékszik a hangjára azok után, hogy több, mint egy évvel ezelőtt betévedt a Gamajun-házba eligazításért. Nem mintha ez Noel szemében változtatna bármit is, nem kifejezetten szívbajos és nem retteg a lehetőségtől, hogy a vak srác punkkutyája talán vérét veszi, amiért újra a konyhájuk közelébe merészkedett.

Noel

Miután a szőke megállapította, hogy bizony a pizzája már felülmúlja azt, amiket eddig mugli helyeken kóstolt, és ezt minden szerénység nélkül állíthatja, elkezdett fülelni, hogy mi történik. Az emberek jókedvűen beszélgettek, néha valaki bejött, és rendelt valamit, amit az egyik, pultba állított manó melegített meg és rakta rá a vendég tálcájára, miután az fizetett. Arvid egészen el is merült a gondolataiban, mert hát úgy tűnt, hogy nem biztos, hogy elég lesz a két manó, hiszen nekik is kell pihenőidőt adni, a szőke maga pedig érthető okokból nem tud a pultba állni. Azonban egyelőre ezzel inkább nem törődött, induljon be rendesen az üzlet, utána ráér effélén filozofálni, hiszen ha kell, akkor akár Lil is be tud segíteni sűrűbb napokon. Ugyan nem családi vállalkozás a gyorsétkezde, de a lányka lelkes volt, szalvétát hajtogatott és díszeket fabrikált, hát talán nem fog ez sem nehezére esni. Kontól pedig Arvid eleve el sem várta, hogy bármilyen szinten részt vegyen ebben a nyitás után, hiszen tudta, hogy az neki egy merő kínzás lenne, na meg úgy őszintén, ki jönne be ide enni, ha a suli és a falu réme áll a pultban, akiről mindenki azt feltételezné, hogy mérget kavar a kajákba? Azért ezzel a ténnyel még Arvid is tisztában volt, bármilyen elvakultan is szerette kedvesét.
Aztán újra nyílt az ajtó, és a szőke már kíváncsian várta, hogy mit fog az érkező kérni, de az ahelyett, hogy a pulthoz ment volna, hozzá közeledett, tisztán hallotta. Ennek ellenére igencsak meglepődött, mikor le is huppant elé az idegen.
- Én meg wifit Bogolyfalván! - hörrent föl Arvid a kijelentésre rosszallóan, mert hát milyen módja ez a bemutatkozásnak? Viszont eszébe jutott az előbbi gondolat a további személyzetről, ami arra késztette, hogy mégse küldje el azonnal a hallhatóan fiatalka diákot. - Mi a neved, hány éves vagy és miért akarsz itt dolgozni? - dőlt aztán hátra a széken megenyhülve. Végül is, legalább végighallgatni végig lehet a gyereket, abból még nem származhat semmi rossz.

Arvid

A szőke srác kissé meglepettnek tűnik, valószínűleg nem számított rá, hogy asztaltársa akad, de ez a legkevésbé sem zavarja Noelt abban, hogy társaságával "megtisztelje" - traktálja -, főleg, mert nem egészségügyi vizit kapcsán jött; igaz, akkor sem terhelné túl a lelkiismeretét a kérdéssel, hogy vajh' zavarja-e a másikat. Ilyesmi nem szokott eszébe jutni, bár lehet csak azért, mert a válasz többnyire igen, és őt ez többnyire teljességgel hidegen hagyja.
 - Nem egyezünk ki előbb simán elektronikában? - teszi fel a kérdést egy vigyorral, elvégre egyelőre nem nagyon van lehetőség bármire is használni azt a wifit, legyen mégoly jövőbeli - és mellesleg olyannyira fiktív, hogy megvalósulása esélytelen - is.
Belépője azonban nem okozhatott olyan gigantikus visszatetszést a szőkénél, ugyanis a fiatal étterem-tulajdonos nem küldi el csuklóból zabot hegyezni, hanem némi további információval szeretne gazdagodni, ami a sebhelyes srác szemében egyenlő a szintlépéssel. Ez máris több, mint amit eddig tapasztalt, elvégre nem elég dekoratív ahhoz, hogy az emberek alkalmazni akarják. Még a végén elriasztaná a vevőket/vendégeket torz képével, és egyébként sem megy senkinek olyan jól a bolt manapság, hogy ezt megengedhesse magának.
 - Noel Rainsworth, tizenhat - válaszol, majd megáll egy pillanatra, elvégre nem a legjobb motivációs szöveg, hogy aggyá' pénzt, mer' csóró vagyok. - Miért ne akarnék? Jó a munkaidő és dolgoztam már étteremben, tudom, mik az elvárások  - vonja meg a vállát, bár utóbbit vak asztaltársa nem láthatja.
Oké, egy kicsit jobban is erőlködhetne, hogy eladja magát, de erős kételyei vannak azzal kapcsolatban, hogy Arvid szeretne valami sablonszöveget hallani arról, hogy milyen fantasztikus munkaerő is ő, és egyébként is, sem személyiségében, sem lényében nincs hiba, miért is gondolná bárki is? Ugyan, ez teljesen más típusú embereknek van fenntartva, nem a szőke rellonosnak, és ha őszinték akarunk lenni, talán egy egészen picit már Noel is belefáradt abba, hogy próbálja bebizonyítani önnön fenomenalitását, egyelőre eredménytelenül.

Amanda

 

Ma nagyon sokáig aludtam, már majdnem dél volt, mikor felkeltem. Senkit nem láttam a levita házban, biztos mindenki a kastély többi részén, vagy épp a faluban vannak. Nem maradok én se sokáig itt, gyorsan felveszek valamit magamra, egy rövidnadrágot, és egy kék topot, meg egy tornacipőt. Először is elmegyek a faluba a falatotó gyorsétterembe, ahol nyugodtan megebédelek. Még egy kis időre visszajövök a szobámba, mert a arra gondoltam, hogy elmegyek a kis tanácsához, és egy kicsit gitározom, úgyis rég játszottam már. Viszonylag hamar kiérek a falu határába, ahonnan már csak pár perc és ott a tó. Vannak ott egy páran, de nem zavartatom magam, leülök a fűbe, előveszem a gitárom és elkezdek rajta játszani. Mivel már elég rég volt a kezemben gitár, így először még sokat tévesztek, de hamar belejövök.

Noel

- Az itt-ott akad - mosolyodott el halványan a szőke srác az elektronika felvetésére, de nem fejtette ki jobban a dolgot, hiszen nem kell mindenkinek mindent az orrára kötni, pláne nem akkor, ha azt sem tudja az ember, hogy ki ül vele szemben.
Aztán mivel Arvid érdeklődő magatartást tanúsított az ifjú pultos jelölt felé, kapott pár plusz infót is, kár, hogy a név után már alig hallott meg valamit belőle. Arcára egyre szélesebb vigyor költözött, mert naná, hogy a húga már elújságolta, hogy ki volt az tavaly, akit szerencsésen felkötöztek lógni a kandalló elé dísznek.
- Nagyon mazochista vagy te kölyök - vigyorgott továbbra is a szöszi, miközben végre lerakta a kezéből a maradék szelet pizzát. Így már egyből jobban érdekelte őt a srác mondókája.
Azonban a korán és a tapasztalatán leakadt.
- Tizenhat vagy, és már dolgoztál étteremben? - vágott töprengő arcot a srác, de aztán megrázta a fejét kissé, mint aki elhessegeti a gondolatokat. - Nem, nem érdekel, hogy miért és hol, nem fogom megkérdezni - mondta hangosan is, azonban a tapasztalat ténye önmagában igen jó pont volt.
Arvid egy darabig szótlanul mélyedt magába, azon gondolkodva, hogy vajon adjon-e esélyt a gyereknek, de végül döntésre jutott.
- Utána kell néznem, hogy milyen kitételekkel vehetlek fel téged, de mivel úgy tűnik, hogy túl sok feladat van itt, mi meg kevesen vagyunk, egyezzünk meg két hét próbaidőben. Fizetés ezért is jár, csak iskola után kell jönnöd, tehát leadod nekem az órarended, és ha hatkor van vége az órádnak, akkor nem foglak iderángatni négyre. Heti öt napot kell dolgoznod, minden második héten szabad a hétvégéd. Megfelel így?
Ez után Arvid figyelmesen várta, hogy a fiúnak megfelelnek-e a feltételek, és ha igent mondott, akkor visszavette a kezébe a pizzaszeletet.
- Kérj valamit magadnak a pultból, amíg eszek, aztán megmutatom a helyet - mormogta, mert fáradt is volt és éhes is, de aztán ha végzett, felkelt az asztaltól, és maga után intve a fiút, elindult a belső helyiségekbe azzal a gondolattal, hogy ha a gyerek tényleg itt akar dolgozni, akkor nem hal bele abba, ha még marad tíz percet.

- Akkor lennék az, ha megpróbálkoznék ismét útbaigazítást kérni - vigyorodik el, de nem tart attól, hogy itthagyja a fogát. Nem mintha nem tartana a sráctól, akit mindenki Konként emleget, elvégre a közfelfogás ellenére Noel nincs teljesen megőrülve, de a diákok elhullása nem tenne jót a biznisznek. Legfeljebb egy kicsit izgalmas környezetben fog dolgozni, úgyis hajlamos hamar elunni magát, és mindenképpen segítene fenntartani a munkamorált, ha időnként valaki megpróbálná felfalatni a kígyójával, macskájával, thesztráljával, baziliszkuszával, nundujával...és a felsorolás folytatódik.
Arvidnak szemet szúr a tény, hogy Noel még kicsit fiatal ahhoz, hogy lényeges munkatapasztalattal rendelkezzen, és ezt meg is említi.
 - Igen - válaszolja röviden, bár majdnem hozzáteszi hogy ki mondta, hogy legálisan, de végül Arvid nem ragozza a témát, úgyhogy Noel is befogja a száját. Mert képes rá. Bizony-bizony. Sőt, még arról is mélyen hallgat, hogy csak mosogatott egy sarokban, és azt is csak azért tehette meg, mert kihasználta, hogy a tulajdonos nő volt, így rájátszhatott a szerencsétlen, vézna kisfiú szerepére, akit csecsemőkorú húgával együtt anyukája egyedül nevel, aki mellesleg rákos beteg.
Az pedig a legkevésbé sem okozott neki lelkiismeret-furdalást, hogy az előadott történt nagy hányada nem volt több a képzelete szüleményénél.
A próbaidő tényét hallva vidoran bólint, aztán rájön, hogy Arvid ezt nem láthatja, úgyhogy szóban is kifejezi, jó neki így.
 - És...pontosan milyen munkakörben fogok dolgozni? - teszi fel az enyhén szuggesztív kérdést, elvégre nem teljesen mindegy, hogy a padlót fogja sikálni, mert a varázsÁNTSZ nem engedélyezi a mágikus tisztogatást, vagy bárddal fogja vagdalni az alapanyagokat, például. Utóbbi esetben meditál néhány órát idejövetel előtt, nehogy a pulyka helyett valaki más combját pécézze ki a kés végállomásaként.
Azt meglepve hallja, hogy már ezért is kapni fog fizetést, sőt, hogy munkaideje konkrétan az ő órarendjéhez lesz igazítva. Hitetlenkedve, kissé gyanakvó tekintettel méregeti a szőke srácot, hogy milyen fajból szalasztották, de azt nem feltételezte, hogy Arvid csak szívatja; akármennyire is szokatlan, tőle ez teljesen őszintén jött.
 - Hétvégente nem tudok dolgozni. Haza kell vinnem a húgomat, tíz éves, nem utazhat egyedül - jegyzi meg. - De az órarendem nagyon flexibilis - vigyorodik el. A legkevésbé sem zavarja, ha el kell lógnia néhány órát, egyébként is meg szokta tenni. A gyakorlatokra bejár, azt nem akarja elsumákolni, de arra semmi szüksége, hogy valaki felolvassa a könyvet tanóra néven, mert köszöni szépen, olvasni ő is tud, nincs szüksége hangoskönyvre.
Nem tudja, hogy Arvid így is hajlandó-e alkalmazni - ha őszinték akarunk lenni, Noel megértené a nemleges választ, hétvégente nagyobb a forgalom, akkor lenne szükség a plusz két kézre -, úgyhogy egyelőre a másik válaszát várja, noha az esetek többségében nem kell neki kétszer mondani, hogy lehetősége van enni, az a nap egyik fénypontja.

Arvid
Valamikor 10 után

-  Fordulj le. Csak. Fordulj. Le- fohászkodok marha ijedten, és szaporán lépkedek, hogy minél előbb kiérjek erről a hülye sétányról. Ha már valaki 20 perce töretlenül csak utánad halad, az már ad némi okot a paranoiára. Szerencsére én abból sose szenvedtem hiányt, ezért nem esik nehezemre mindenfélét beleképzelni ebbe a szituációba, és nem... nem leszek nyugodtabb.
Három pad, két pad, egy pad... és futás
Neki iramodok, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy a férfi TÉNYLEG engem követ. Ki tudja, ő is most érzett késztetést a sprintelésre. Oh  a francba, kit akarok áltatni, engem határozottan követnek. Kis híján orra is bukok, de efelett most nagylelkűen szemet hunyok. Nem tudom, mit akar tőlem, de nem is akarom megtudni. Oké, krav maga, de ha az illető két pillanat pálcát ránt, és elkezd valamit mondani valami nyelven, nekem lőttek.
Végigfutok a  falun, csak a lábak dobogásából tudom, hogy követ az illető. De hoppá, hisz varázsló vagyok... aztán mit tudok vele kezdeni? Gyorsabban kezdek futni, majd mikor elérem a tavat, hirtelen fordulok be. Azt hiszem, lépés előnyöm van, így pár bokor takarásába fekszek, összeszorítom a szemem, és magamban kezdek imádkozni, hogy ne találjon meg.
Oh, érdemes volt ide visszajönnöm. A rellonosok tuti jót röhögnének rajtam, ha látnának, mázli, hogy egyetlen árva lélek sincs itt. Mikor közelebbről hallom a lépteket, óvatosan kúszni kezdek, minek eredménye, valami hülye ág felsérti a lábam, amiből folyni kezd a vér.
- Pff... te is hiányoztál- sziszegek halkan, mert azért még nem sikerült elfelejtenem, épp bújok.  

Oph

Ma kicsit hamarabb zárt az étterem, mert az egyik manó egy kicsit leforrázta magát, Arvid meg elküldte őt a társával együtt a kórházba, mielőtt még nagyobb baj lesz, Noellel ketten viszont elég nehézkesen tudtak volna mindent elvégezni, szóval rendkívüli helyzetet hirdetett, és hazaparancsolt mindenkit.
Gondos zárás után, amit a rellonos fiúval is ellenőriztetett, ő maga is elindult, hogy a fárasztó napot otthon pihenhesse ki, egy hatalmas kádnyi meleg vízben elnyújtózva, aztán pedig a pihe-puha ágyban hallgatva valami könyvet Kon előadásában.
Azonban úgy tűnt, nem csak gazdasági szempontokból nem éri meg hamarabb zárni, hanem azért sem, mert az ember furcsa hangokra lehet figyelmes az éjszakában. Első körben Arvidnak az tűnt fel, hogy a csöndet szapora lépések zaja töri meg, amik egyenesen felé tartanak, aztán az egyik egyszer csak eltűnik, míg a másik némi tétovázás után újra elindul, de valószínűleg befordulhatott egy mellékútra, mert hozzá nem ért el. A szőke óvatosan indult tovább, zsebében a pálcájára kulcsolva ujjait, hátha szüksége lesz a szó szerinti vaktában lövöldözésre, de ahogy haladt, sehol sem volt mozgás. De mégis! Hirtelen halk szitkozódásra lett figyelmes egy női hang előadásában, ezzel pedig lett egy halvány sejtése arról, hogy mi is történt az előbb.
Nagyot sóhajtott, és bízva a szerencséjében, hogy nem pont az fogja megtámadni, aki a bokorban bujdokol, odalépdelt a növényzethez, és a botjával megütögette az ágakat.
- Előjöhetsz, úgy hallom, elment - közölte, aztán várt egy kicsit, hogy válaszolnak-e neki. - Egyébként nem kellene ilyenkor egy lánynak kint mászkálnia egyedül errefelé - jegyezte még meg, mert ez azért bökte a csőrét. Oké, neki sem kellene, de nem akart ott ücsörögni az étteremben, amíg érte nem megy Kon.

Arvid

Hogy én mennyire utálok mindig gyávának tűnni. Egyszer, csak egyszer lenne olyan alkalom, mikor teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem én húzom a rövidebbet. De jobb, ha nem is hergelem magam, tapasztalat, hogy az nem vezet semmi jóra. A lábamra inkább nem is nézek, csak idegesítene, hogy még egy hülye ág is kifog rajtam.
Viszont... legalább egy pillanatig elfelejtek félni, ami nem biztos, hogy jelen helyzetben épp a legjobb, de nem is igazán érdekel.
Mikor megint lépteket hallok, összébb húzom magam, és próbálok tök láthatatlan lenni. A vészcsengő cseng, nekem meg kedvem támad kifutni a világból, mégse tesznek semmit a lábaim, hogy ez megvalósulhasson.
- Nem hiszek neked, lehet te vagy az- végtére is... nem láttam én az arcát, és amúgy nem veszem ám észre, hogy ez a hang ismerős.
- De oké, előbújok, viszont figyelmeztetlek, két pillanat alatt leátkozom a fejed a helyéről- a hangomból már rájöhetett, hogy ez az állítás mennyire irreális, mert nem vagyok egy tipikus, minden időt megélt varázsló alkat.
De kilépek, és a szemeim elkerekednek, mikor meglátom Arvidot, aztán felszisszenve szorítom a térdemre a kezem.
- Arvid? Bocsi izé... az nem neked szólt.... követtek és... van egy zsepid?- mert az mondjuk elkelne, ha már nem rendelkezek kellő varázstudással.
-Sokan mondták már, de héj... azért neked se kéne ám, bár szerintem te nem bújnál valami bokor mögé, úristen, ugye nem mérgező? Meg fogok halni- esek pánikba, mert az nagyon megy nekem.
- Eltévedtem... megint- osztom meg vele, miért is nem vagyok ott, ahol lennem kéne, aztán észbe kapok.
- Amúgy Ophelia vagyok, nem tudom, mennyire emlékszel rám. A dilis csaj, aki a laptopodra kattant rá, és stresszes helyzetekben marha sokat beszél- mosolyodok el a végére.

Noel

- Pultos leszel - válaszolta Arvid, majd kicsit bővebb magyarázattal is szolgált. - Mivel ez egy önkiszolgáló étterem, mint láthatod, nem kell kivinni az asztalokhoz a tányérokat, és az emberek saját maguk viszik a tálcájukat az ablakhoz, ami mögött a mosogatás folyik. Neked az lesz a feladatod, hogy mikor rendelnek valamit a pultban, akkor azt kiszedd nekik, megmelegítsd, majd miután fizettek, a tálcájukra rakd. Hogy mekkora adagokat kell szedni, azt majd az egyik manó megmutatja. Emellett még fontos, hogy a visszahozott tányérokat és evőeszközöket bepakold a mosogatóba, majd ha tiszták, akkor tedd ki száradni, és végül hozd vissza pulthoz, hogy újra lehessen használni. A mosogatás varázslattal működik, a vizet hozzá pedig nem neked kell elkészítened, de fontos a higiénia. Nap végén te mosol fel.
Egészen belelendült a magyarázatba, de aztán észbe kapott, és inkább a munkaidőt kezdte taglalni. A fiú megjegyzésén elgondolkodott, majd bólintott egyet. Neki is van húga, tudja, hogy az felelősség, ráadásul épp a kicsi Csák az, aki hétvégente nyugodtan jöhet Noel helyett dolgozni.
- Nem probléma, megoldjuk - biccentett Arvid, aztán miután ettek, bevitte a srácot hátra, hogy megmutasson mindent.
- A manók pénzért dolgoznak - fűzte hozzá, miután bemutatta a két alkalmazottat. - Ekként is bánj velük, nem tűröm a parancsolgatást, ők egyenrangúak - figyelmeztette a fiút, mert nem tudhatta, hogy az milyen nevelést kapott.
Végigvezette a mosogató helyiségen, a konyhán, a raktárakon, és mivel fejből tudta pontosan, hogy mi hol van, végig mondta hozzá, hogy mire való a hely, vagy miket lehet ott találni.
- Még egy nagyon fontos dolog. Ha valamit az utamba raksz, vagy nem vissza a helyére, akkor előfordulhat, hogy életem párját megkérem, hogy segítsen átértelmezni a diákcsemege szót - mondta komolyan a szőke, és így is gondolta. Ahhoz, hogy minden flottul menjen egy vak szakács keze alatt, kellett a pontosság és precizitás minden egyes alkalmazottól.

Oph

Nagyon úgy tűnt, hogy a bokorban bujkáló lány igencsak meg volt ijedve, és ezt hiába akarta leplezni, bizony a hangján is hallatszott. Még Arvid se hitte el neki, hogy tényleg megátkozná őt, ha netán a zaklatót ismeri fel benne, bár a mondatok alapján úgy tűnt, hogy meg sem ismerné, ki követte. Ez annyiból mindenesetre jó hír, hogy legalább nem állandó veszélyforrás rohangászik a lány körül.
Aztán mikor némi zörgés és zizegés után a lány előbújt, és a nevén szólította őt, Arvid arcára némi tanácstalanság költözött. Elkezdett az emlékezetében kutatni, hátha rájön, hogy ki a lány, de a hangjától nem lett okosabb. Ettől függetlenül automatikusan zsebkendő keresésbe kezdett, és az ismeretlen felé nyújtotta.
Végül a rengeteg beszédből sikerült kihámoznia, hogy igen, jól tippelt, és egy követésnek volt fültanúja, továbbá, hogy a lánynak valami kattanás lehet a fejében, mert úgy nyomja a szöveget, mint egy ügyeletes rapper, bár hála az égnek nem azzal a hangsúllyal. Bizony, mióta Arvid mugli környezetben is sokat mozgott, már tisztában volt az ő zenei stílusaikkal, vagy legalábbis a nagyobb hullámokkal.
- Mibe is akarsz te belehalni? - kérdezte aztán végképp értetlenül, mert egy bokortól baja az embernek maximum akkor lesz, ha mérges szömörcéhez volt szerencséje, de egyébként egy sima elbújás nem szokott halálos veszedelmet okozni, esetleg néhány karcolást. Vagy lehet, hogy épp ez a gond?
Szinte hallotta a pillanatot, mikor a lánynak leesett, hogy neki a leghalványabb gőze sincs arról, hogy honnan ismerhetik egymást, de miután az a segítségére sietett, már sikerült beazonosítania a megmentett egyedet.
- Miért érzem úgy, hogy rosszabbul tájékozódsz, mint én..? - tette fel végül szemöldök ráncolva a fiú a költőinek szánt kérdést, mert most komolyan, Bogolyfalván eltévedni? Bár talán nem is olyan különleges eset, hiszen Noel is így került a házukba, de te jó ég, hát miért van az, hogy az összes kóbor lélek nekik jut?

Elisabeth Lovelace néni

Mióta bekerültem a tusára, tökre boldog vagyok. Mondjuk az piszkálja a csőröm, hogy a nevelőanyám az egyik versenytársam mentora. Ezt mégis hogy képzeli? Igaz, én nem kértem meg arra, hogy legyen az én mentorom, de akkor is, elvégre az anyám. Helyette inkább Nicol nénit választottam, mert semmi kedvem nem volt Janeyhez. Pedig ő tényleg nagyon jól ért az átkokhoz és tudna pár jó tanácsot adni, de Nicol néni is van olyan jó, mint ő. Mindegy. Nagyjából felmértem, hogy kik lesznek ellenem a tusán és... hát... nem lesz egy könnyű menet az biztos. A legtöbb erős, idősebb és rellonos. Nekem ott végem van. De meg kell nyernem, Janey-nek meg akarom mutatni, hogy ki itt a menő. Meg úgy az egész iskolának. Bár ez a Várffy Róbert sokkal határozottabb, mint én és erősebb is nálam. Vérbeli rellonos. Aztán ott van Yarista, aki nem gyenge fiú. Jó, hogy edzettem Ifenssel és került rám még egy kis izom. Tényleg, Ifens! Majd neki is el kell mesélnem ezt a csodálatos hírt! Ja, és majd fel kell vennünk a lemezemet. Legalábbis azt ígérte, hogy csinál nekem egyet, úgyhogy remélem be is tartja a szavát. Ja, elméletileg pár napja még az öccse megérkezett, úgyhogy be kell neki mutatnia engem az öcsikéjének. Kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán hasonlítanak-e egymásra. Mellesleg még mindig azok a szavak járnak a fejemben, amiket pár napja mondott. Talán újra normálisan kéne viselkednem Janeyékkel... De úgy is kezdődik a tusa és nem fogom őket látni. Majd július végén, akkor már vége van az egész versenynek és kezdhetek új lapokkal, főleg akkor, ha megnyerem. Remélem így lesz.
Sikerült elérnem Janey-ért, hogy elmenjek a cukrászdába. Bár mostanában nem kell könyörögnöm és nem is olyan durva már a szobafogság. Nem tudom mi lelte, de örülök, hogy kicsit lazított a húron. Tehát magamra vettem egy barnás térdnadrágot, egy fekete pólót, amin fehér felirat van és arra egy pulcsit mert kicsit hideg van. A hajamat pedig felzseléztem pont úgy, ahogy Ifens szokta. Tökéletes. Gyorsan belebújok a kék cipőmbe és elindulok a cukrászda irányába. Nem kell sok időt sétálnom, hiszen kicsi a falu és öt perc alatt el lehet itt jutni bárhová. Mikor megérkezem kinyitom az ajtót és szépen besétálok. Leülök az egyik üres asztalhoz és várom, hogy jöjjön egy pincér.

Drága



ruha

Arvid

Szegény Arvid, bár...  ő az egyetlen, aki előtt nem kell palástolnom, mi van az arcomra írva. Nos, jelenleg ijedtség, értetlenség, kis düh, meg értetlenség, és az, hogy marha éhes vagyok.
Igen, nem terveztem be egy eltévedést, azt hittem hamarabb visszaérek a suliba, én naiv. Eddig háromból két alkalommal tévedtem el, egyszer véletlenül jó irányba mentem, nos... igen, szerencsés vagyok. Kezdem azt hinni, hogy az utcák szórakoznak velem. Most miért ne? A lépcsők is mozognak, vagy mit csinálnak, simán megtehetnék ezt az utcák is. Hülye varázsvilág. Nem, még most sem szeretem, társadalmilag is lemaradott vagyok itt, és szerencsétlenebb az átlagnál.
- Köszi... ezzel most életet mentettél, bár még így is fent áll az elvérzés veszélye, de legalább a füvet nem mocskolom össze- azzal kivéve a zsepit a kezéből, leülök törökülésbe, és a fájó térdemre nyomom, aztán némi töprengés után megint megszólalok.
- Gondolom, fertőtlenítőt nem tartasz a farzsebedben- de mi van, ha mégis? Bár csak a nők olyanok, hogy még olyasmit is magukkal visznek, amit életükbe nem használtak, és lehet, nem is fognak. Na mindegy, azért egy próbát megér.
- Hát honnan tudjam, milyen bokorba vetettem bele magam... és ha mérgező?- osztom meg vele a jelenlegi dilemmám, hát... nem vagyok egy könnyű eset, sose mondtam.
Észbe is kapok ám, hogy nem biztos, hogy felismer, ezért  kezdek el hadoválni összevissza, de elmosolyodok, mikor látom, leesik neki.
- Én bárkinél rosszabbul tájékozódok. Nem szoktam figyelni az utat- vonok vállat, amit ő nem láthat... de hát most mit hazudjak? Mikor sétálni indulok, általában kikapcsolok. A muglik között ez még veszélyesebb is, de még egyszer se ütöttek el.
- Nem tudom, ki volt az, a sétány közepétől kezdett el követni, nem mertem leállni megkérdezni, hogy mit akar- motyogom magam elé. Hurrá, full rellonos jellemem van.

Oph

- És a föld is hálás lesz érte, ha nem fogsz ráhalni - jegyezte meg Arvid ártatlan hangon, miközben a úgy nagyjából próbálta belőni, hogy mit is csinál éppen a lány. Aztán a következő kérdéstől kissé meggyötört kifejezés jelent meg az arcán. Most komolyan, hogy lehet ilyet kérdezni tőle? Még ha valaki mondjuk narancslét vagy kakaós csigát keresne rajta, az hagyján, na de fertőtlenítőt? De ezzel együtt is megszólalt bent a gondoskodóbbik fele, ami elkezdte bökdösni a rellonost, hogy hiába nem tudja, ki mellett áll, azért lehet, hogy segíteni kéne neki.
- Ennyire vérzik? - kérdezte, aztán előkaparta valahonnan a pálcáját, de aztán a lány újabb kifakadása egy pillanatra megállította. Letépett egy levelet a kérdéses bokorról aztán az ujjai között morzsolgatta egy kicsit, majd megszagolta, hogy tudja, mivel is van dolga, bár ő végképp nem hitt abban, hogy a lány ebbe fog belehalni.
- Sima buxus - közölte a tényt, majd eldobta a levelet. - Amíg nem eszed meg, addig nem mérgez. Ugye nincs még egy szád ott is, amit megsebeztél? - érdeklődte enyhe iróniával, arra célozva, hogy a lány csak úgy ontja a szót. Aztán a kilétére is fény derült, és így már mindjárt tisztább volt a helyzet a szőke számára.
Üggyel-bajjal leguggolt, hogy segíteni tudjon, aztán újra készenlétbe állította a varázspálcáját.
- Na jó, mivel nem látom hol a sebed, légy szíves és irányítsd rá a pálcám, aztán vedd el a kezed. Nem kell halálra rémülni, csak begyógyítom a sebed, ezt a varázslatot már sokszor használtam - mondta a maga megnyugtató módján. Annak idején mikor már megunta, hogy folyton megsebzi magát a konyhában, amikor újra tanulta a késhasználatot, és mikor már Kon is többedszerre morgott rá, hogy jobban is vigyázhatna, inkább nem várta meg, hogy mugli módszerekkel kötözgessék nevelő célzattal, hanem rászánta magát, hogy varázslattal próbálja begyógyítani a sérüléseket.
- Valetudo! - mondta végül, pontot téve az ügy végére, remélhetőleg eltalálva a sebet. - Jobban is tetted, hogy nem álltál le, de ha ilyen béna vagy, hogy még egy ekkora faluban is eltévedsz, lehet, hogy nem kéne lejárnod - morogta Arvid. - Most mondd meg, mit csináljak veled? Fel nem kísérhetlek, mert akkor Kon nem fogja tudni, hogy hová tűntem, hozzánk meg egészen nyilvánvalóan nem foglak meghívni. Ne vedd magadra egyébként, de nem szeretjük a látogatókat - törte a fejét a szőke hangosan, hogy mi legyen a következő lépés, elvégre itt már mégsem hagyhatta, ki tudja hol leselkednek a lányra rosszakarók.

Arvid

- Már sokkal jön nekem- morgom, burkoltan célozva, hogy az ilyen eset nálam már-már mindennapi jelenségnek számít. Erdő, vagy falu, esetleg a szobám, vagy a klubhelyiség, tökmindegy, ahol lehet, eltaknyolok, de valamiért... ezek a sebek nem fájnak annyira, mint azok, amik a testem többi részét borították. Ugyan már csak pár heg díszeleg rajtam, az mégis elég ahhoz, hogy ne felejtsem el, hol is voltam 16 évig.
- Igen, de... azért mentőt nem kell hívni, gyakori az ilyen eset- bököm ki nagy nehezen, leküzdve a fránya női büszkeségem. Azért le nem venném a szemem az újabb szerzeményemről, mintha csak attól félnék, hogy a nyílt sebből kijön mindjárt egy mutáns E.T., és hiába akarna haza telózni. Telefon. Net. WiFi, vagy bármi, komolyan ennyire nagy kérés lenne. Oké, most lejjebb veszek az elvárásaimból, és beérem egy szimpla csokival... komolyan, a szemeim már nem kopognak, hanem lassan becsöngetnek valahová.
- Ugye... tudod, hogy ezzel most nem mondtál semmit?- még hogy sima buxus. Chh, annak könnyű, aki tudja, mi az. Vagy várjunk... már én is tudom, a francba, hogy vélhetőleg öt perc múlva ugyanolyan halálfélelmem lesz, mert elfelejtem.
- Mellesleg, vagyok annyira éhes, hogy simán bekajáljam- mint valami reality túlélőshow. Itt Bogolyfalván.
- Te, vigyázzál!- kapok utána, mikor le készül guggolni, és jelenleg ignorálva azt, hogy tuti, nem fog neki tetszeni, akkor is segítek neki. Nos, a helyzet nem a legfényesebb, imádkozzunk, hogy a követőm nem jön vissza autogramért
- Ne megnepróbáld- húzódok is hátrébb. Oké, hálás vagyok neki azért, hogy próbál segíteni, meg minden, meg nem is szociopata valaki, csak... vannak, amiket még nem tudtam leküzdeni.
- Nem akarom, hogy hozzám érjenek, se pálcával, se semmivel. Inkább... van még zsepid?- és itt jön el a pillanat, mikor nem érdekel, mennyire néz hülyének. Nem tehetek erről, tenni ellene próbálok, de még... még nem megy.
- Egyszer visszataláltam- vágok vissza dacosan, elhallgatva, hogy az is a puszta véletlennek köszönhető.
- Nem kell semmit tenned- mondom kissé lágyabban, még a hála is érződik a hangomban, mert tényleg rendes tőle. Más simán elment volna. Tudom, az emberek elég parasztok ahhoz, hogy ilyet tegyenek.
- Amúgy is... én nem fogok elmozdulni innen, mi van, ha megint megtalál? itt legalább van esélyem elbújni, de ha mennénk, akkor lehet, te is veszélyben lennél, azt meg ugyebár senki nem akarja- végtére is.... jobb esetben éhen halok, de a világért se vallanám ám be, hogy félek. Én? Ugyan.

Ruci

Elisabeth Lovelace néni ^^

Útközben köszönök a velem szemben jövő néninek, vagy bácsinak. Bárcsak Ifens épp erre sétálna, vagy benn lenne a cukrászdában, szívesen beszélgetnék vele, sőt, vele mindig szívesen beszélgetek. A Nap nagyon süt, olyan, mintha július lenne, de tényleg. Pedig pár nappal ezelőtt még tök hideg volt, szinte majd meglehetett fagyni, most meg... Nem is értem én ezt az időjárást. Mivel ez a falu kicsi nem sokáig tart, hogy az egyik helyről a másikra meglehessen érkezni. Tehát már a cukrászda ajtaja előtt állok. Kinyitom az ajtót és mosolyogva köszönök a pincéreknek. Lecsüccsenek egy szabad asztalhoz, majd körbenézek. Így délután már nem nagy forgalom, csak pár vendég ül itt. A pincérek beszélgetnek egymással. Nagyon remélem, hogy valamelyik idejön mert már nagyon ennék egy kis édeset. Ekkor nyílik az ajtó és egy ismerős nő jelenik meg, Elisabeth Lovelace, Ifens kedvese. Csak egyszer beszélgettem huzamosabb ideig Elisa-val, de akkor nagyon kedves volt velem. Mikor mentem Rich-hez, akkor is találkoztunk, köszöntünk egymásnak, de ennyi. Már éppen szólnék, hogy üljön ide hozzám, de magától megteszi ezt a lépést.
 - Szia, nem dehogy, nyugodtan ülj csak le. - mosolygok. Szeretném közelebbről megismerni a nőt, elvégre Ifenssel van és jó lenne Rich nőjével jóban lenni, nem igaz? Mielőtt megszólalnék végig mérem a lányt. Kicsit változott az erdős kalandunk óta. Vagyis azt a találkozást nem nevezném kalandnak, mert csak segített kijutni a rengetegből. Szóval Elisa tényleg szép nő, értem én miért tetszik Jeffnek. Biztos okos is, nem hiába hetedikes.
Ekkor jön felénk egy pincér és megkérdezi mit szeretnénk.
 - Én ez dobostorta szeletet kérek. - mosolygok a nőre. Miután Elisabeth is elmondja a kívánságát Elisa-hoz fordulok.
 - Mesélj, mi újság van veled? És Ifenssel, hogy vagytok? - teszem fel a kérdéseimet.

Janey

Leonie
zabára készen!

Úgy szeretem a hasamat! Habár nincs pocakom, sőt, elég vékonyka egy fiú vagyok, tehát nem látszik rajtam. Akárhányszor is próbálkoztam, még sosem sikerült elhíznom. Amikor megszülettem, anya és apa szerint elég dundi kisfiú voltam, de aztán az idők folyamán szépen eltűntek a kilók és nem tudok visszahízni. Nem is nagyon akarok... Bár nemrég a fejembe vettem, hogy egy picivel kövérebben nem is mutatnék olyan rosszul. Hülye ötlet, mi?
Ezen szerencsés adottságomnak köszönhetően nem is nagyon kell odafigyelnem arra, hogy miből és mennyit eszem. Habár a gyomrom egy picikét érzékenyebb az átlagtól, így hajlamos a sok össze-vissza evéstől kikészülni, azért mindig vigyázok és nem történik semmi baj. Mindenfajta éttermet szeretek, sokat járta el a családommal. Voltam már belvárosiban, vidékiben, kiscsárdában, nagycsárdában, folyóparti vendéglőben, bisztróban, gyorsétteremben, önkiszolgálóban, kóstoltam már különböző nemzetiségi éttermek kínálatait, mint például az olasz, görög, török, kínai, japán, szlovák, cseh [utóbbi kettő mondjuk otthon sem ritka nálunk, a bátyáim már egész jól tudnak főzni otthon] szóval minden kutyafüle.
De kanyarodjunk el a Fandlerek étkezési szokásaitól. Az egész ott kezdődött, hogy pletykát hallottam. Igen, már megint. És mivel én olyan kíváncsi fáncsika vagyok, most is, szokásomhoz híven odatelepedtem a közelbe és hallgatóztam. Állítólag nyílt valami új kajálda a faluban, és hogy az hű, de milyen finom is és próbáljuk ki egyszer. Mivel annyira nem voltam jóban az illetővel, azaz nem ismertem annyira, inkább egyedül vállalkoztam a feladatra. Cipőt húztam, felvettem valami olyan öltözetet, amiben a faluban is mutatkozhatok és elindultam. Eredetileg lassú sétát terveztem, de mivel kezdtem éhes lenni, a végére belehúztam. Direkt kihagytam a nagytermi közös étkezést, hogy sok kaja férjen belém.
Egy darabig keresgélnem kellett a faluban, mire megláttam az épületet. Fejet csóválva megálltam a bejárat előtt, felmértem, hogy mennyien is vannak odabenn. Féltem bemenni... Mi van, ha egyedül leszek elsős odabenn? És ha megbámulnak és kinevetnek?

Ágoston és Dan

A lány halkan kuncogni kezdett azon, ahogy a "támadójuk" újságolta, milyen jól ért a gyerekekhez. Mivel Mira nem az a fajta anyuka, aki mindentől félti a gyerekét, nem volt kérdés, hogy engedje-e a közeledését Daniel felé. Úgy van vele, hogy valamikor meg kell tanulnia vigyázni magára a gyereknek, és mikor jobb ha nem piciként.
-A nevelt fiam -válaszolta mintha ez természetes dolog lenne, hogy még tizennyolc sincs, de már gyereket nevel. -Másfél éves és egyébként Daniel a neve.
Nem volt hozzászokva, hogy egy idegen csak úgy a semmiből odamegy hozzájuk. Illetve ez még inkább, hiszen vannak nénik, akik szeretik letámadni a kicsit, a lányra meg csúnya szemmel néznek, mert "lehetett volna több esze is". Az viszont még nem fordult elő, hogy egy kisebb gyerek ment volna oda, hogy pár perc elteltével elkezdjen magáról, meg a tesóiról beszélni egy kisregény felolvasására hajazóan. Kicsit csodálkozva is nézett rá, a felét nem értette meg annak amit összehablatyolt, de most próbált jó fejnek mutatkozni.
-Egyszer muszáj felnőni -vonta meg a vállát. Hát Mira bizony nagyon keveset foglalkozik azzal, hogy közeledik a nagybetűs élet, tisztában van vele, hogy amilyen talpraesettnek sikerült összehozni, megállja a helyét a nagyvilágban, vagy így, vagy úgy.
-Értem. Örülök Ágoston, én Amira vagyok. És negyedikes rellonos -mondta el magáról az infókat. Eközben a fiú az ölébe vette Mirus fiát, amit ő figyelemmel kísért, nehogy valami történjen.
-Nem vagy szomjas kis manó? -kérdezte Danieltől a feketeség, és megsimogatta a buksiját miután felállt, hogy a babakocsira pakolt táskához menjen. Elővett belőle két kis dobozos gyümölcslevet. -Ágoston, te kérsz? -felvont szemöldökkel pillantott a nagyobbacskára, és ha kérte, akkor neki oda is adta, ha nem, akkor visszatette a táskába. Danielébe beleszúrta a kis szívószálat, és átvette a fiútól, hogy megitassa.

Amira és a pöttöm

- Őh, ne haragudj, hogy illetlenül rákérdezek, de hogyhogy csak a nevelt? Mi van az apukájával és az anyukájával? - kérdeztem tapintatosan, utóbbi kérdésem már egészen elharapva és halkan, mintha azt sem akarnám, hogy a kisbaba hallja. Ugyan tudtam, hogy az egészből egy szót sem ért, és minden bizonnyal örökre elfelejti majd ezt a játszótéri kalandot, mégis tekintettel voltam rá, ki tudja miért.
Ha a lány nem szedi le a fejem, én vidáman gyerkőcözöm tovább. Szerintem ilyenkor mindenki a kis csöppség hatása alá kerül. Megnyugszik, elgondolkodik, elvarázsolja valami megmagyarázhatatlan. Ennek következtében megáll az idő, te pedig egy új világba kerülsz, mondhatni. Különös érzés.
- Tényleg sajnálom, hogy csak úgy idejöttem. Egyedül voltál, ez az oka. Bizonyára idegesítő lehet mindenkitől az a sok dicséret és az a sok kérés, hogy hadd fogja meg, meg ilyenek. Mondjuk én csak büszke lennék, ha megbámulnák a fiam... - vontam meg a vállaimat, egy mosolyt biggyesztve.
- Amira? Furcsa egy név. Tudod, furcsa nekem ez a sok idegennyelvű diák. De legalább henceghetek, hogy én mennyi furcsa emberrel találkoztam - vigyorodtam el - Te Rellonos vagy? Hú, azok nem gonoszak? Lehet, hogy egy rossz sztereotípia, na de mégis... Eddig nem sok olyan zölddel találkoztam, mint mondjuk Te! - jegyeztem meg úgy, hogy ezen kijelentés hatására még véletlenül se kapja fel a vizet. Remélem nem fogja bizonygatni, hogy már pedig ő tényleg az a fajta, akivel nem árt vigyázni.
Épp elkezdtem volna egy kicsit jobban babusgatni a picikét, Danielt. Hülye arcokat vágtam neki, hogy megnevettessem, s közben magam is remekül szórakoztam.
- Miért nem a magyar megfelelőjét kapta? - érdeklődtem - Jah, hát... Nagyon kedves, de igazán nem innám meg Daniel innivalóját. Nyugodtan tartsd meg neki, én majd iszom máskor.

Csongor

A szakácsok világa számomra mindig is különleges volt. Olyan ez, mintha egy teljesen másik világba lépne át az ember. A művészek világába. Számomra persze olyan sokat nem jelent a főzés, hogy annak a művészetét a legfelső fokon elsajátítsam. Hiszen a szakácsok tényleg igazi művészek. Amit a kajákkal tudnak művelni, azok számomra néha olyan összetett dolgok, amelyeket biztosan képtelen lennék megtanulni. Én más művészetben vagyok otthon. Már, ha az egyáltalán művészetnek nevezhető.
Amikor belépek és köszönök a mai mesteremnek szerencsésen meg is ijesztem talán, vagy csak éppen rossz napja van, de a fedőt csupasz kézzel fogja meg és dobja el. Ilyen helyzetekben elég kellemetlenül érzem magam, hiszen nevetni illetlenség, maga a jelent mégis elég nevetségesnek mondható számomra mindig. De most inkább a szinte tapintható idegesség miatt csak aggódó arcot vágok a kezére nézve, ami szerencsére nem tűnik túl sérültnek. Szóval teljes lelki békével fogom magam és megyek utána arra, amerre vezet. Egy kicsit nyugisabb részhez, ahova mintha még az egész konyha zaja se érne annyira el.
 - Ó, semmi érdekes, ma éppen nem gyújtottam magamra a konyhát, de azért a süteményt sikeresen bent felejtettem a sütőben, elég szórakozott tudok néha lenni. A felkészülésben meg nem vagyok egészen biztos. Előre szólok, hogy lehet szörnyen ügyetlen leszek. -
Vigyorgok rá és próbálom is egy kicsit őt jobb kedvre deríteni. Nem szeretném esetlegesen ezt a konyház magunkra gyújtani, Zoey biztosan nem venné túlzottan jó néven a dolgot, amit teljesen meg tudok érteni. Szóval a legjobb az lesz mindenki épsége és a jó hangulat érdekében, ha most én is inkább a vidámabbik és barátságosabbik felemet veszem elő, ahogyan azzal Csongor is próbálkozok, bár az a mosoly annyira nem sikerült valódira, mint tervezte.
 - Na és mivel fogunk kezdeni? Amúgy azt ugye tudod, hogy aztán a főztünket meg is kell velem enned? -
Bár egy közös vacsorát éppen nem beszéltünk meg, és talán furán is veszi ki magát, de ez egy cseppet sem zavar jelenleg, hiszen most nem a megszokott Janey áll itt, aki többnyire megfontolt. most inkább kikapcsolok egy kicsit és semmire sem koncentrálok a főzésen kívül. Kell egy pár óra kikapcsolódás valakivel, aki semmi gondomra nem emlékeztet. És különben is, mindenképpen meg akarom kóstolni a főztünket, és ezt ki mással tehetném meg, mintsem azzal, akivel elkészítem?