Sofi egyedül ácsorog a tér közepén, és unott fejjel bámul hol jobbra, hol balra. Páran elhaladnak mellette, őket szemügyre veszi, és mit sem törődve a másik lelki világával, fintorogva jelzi nemtetszését. Nem csak azok kapnak ajándékba egy szúrós pillantást, akik esetleg túl rózsaszínűek és bájosak, hanem a túl furcsák, túl piperkőcök, vagy túl feltűnőek. Amikor egy fehér padlócirkálót sétáltatva halad el mellette egy tejföl szőke, loknis, puccos leányzó, akkor színpadiasan kezd el fuldoklani. A szőkének ez nem tetszik, vissza is beszél valamit, de Sofi erre csak elneveti magát, és középső ujját felemelve int a lány felé, aki erre felhúzza az orrát, és tovább halad.
Tökéletesen jól elszórakozik ezzel egy ideig, de hamar megunja, és ekkor előkap egy apró dobozt a táskájából. Kivesz belőle egy szál cigarettát, ami hamarosan narancssárgán parázslik. Mélyet szív bele. Egy ideig benn tartja, majd lassan kifújja. Ezt még két-három ilyen követi, majd leguggol, eloltja a szálat, és szépen visszateszi a dobozba. Sofi okos lány, és ügyel a mértékletességre.
Hamarosan Oph is megérkezik, aki belekarol várakozó társába és már húzza is magával. Sofi nem ellenkezik, csak szépen lépked kissé szakadt dorkójában Ophelia mellett.
- Már csak azt mond meg... mi a jó égért nem tudtunk mi együtt lejönni?! Merre jártál már megint?! -
Annyira még nem ismerik egymást ők ketten, de Sofi hamar rájött, hogy egy hozzá hasonló balhés lánnyal hozta össze a sors. Igaz Oph fiatalabb nála, de ez sosem zavarta. A lényeg csak annyi, hogy hozzá hasonlóan romlott lelkületű legyen.
- Tisztában vagyok vele. - zárja le Sofi az alkoholos témát, mert tudta, hogy Oph még nem nagykorú úgy, mint ő.
- Hogy életem túl? Alkohollal, pasikkal, egy-két haverral, baj és kár okozással, egy kartöréssel, valamint némi tanulással. - Sofi szinte látja maga előtt, ahogy Ophból kitör a nevetés, a tanulás szó hallatán. Vagyis belőle biztos kitörne, ha más mondaná, de sajnos ez a tény. Sofia nagyon utál itt lenni, így minél gyorsabban végezni akar, hogy újra otthon lehessen a családjával, a megszokott kis házukban, a megszokott emberekkel, távol ettől az egész cirkusztól.
- De a tanulás csak akkor kell, ha le akarsz innen lécelni, mint én. Amúgy elhanyagolható. -

Sofi izgatott volt az elmúlt pár napban, pedig ez nem jellemző rá. Általában ő a megtestesült nyugalom, akit semmivel sem lehet felidegesíteni. Általában nem izgul annyira, hogy azt ki is mutassa. Ő inkább csak belső feszültségnek nevezi azt az izgalmat, ami olykor megjelenik benne. Valójában úgy áll a dolgokhoz, hogy minden mindegy. A vizsgák nem hatják meg sosem, mert a "Ha most nem sikerül, akkor majd sikerül máskor." elvet vallja. Ha fel van készülve a vizsgára akkor azért nincs miért aggódnia. Ha pedig nincs, akkor úgyis tudja, hogy "egyest" ír, így már ismét nincs oka aggodalomra. De ez a tusa mégis előhozta belőle ezt a különös érzést. Egész nap hányingere volt, és mint aki kikelt önmagából, folyamatosan rohangált fel le. Ennek ellenére sem volt képes időben nekilátni a készülődésnek, így késéssel indult neki a dolognak. Gyorsan kellett mindent csinálnia, így ez meg is látszott rajta, amikor kilépett a klubhelyiségbe. Barna haja hullámosan omlott vállára. Egy fehér ruhára esett a választása, melynek felső részén fekete hímzés díszelgett.Ez egész végig futott a felsőtestén, ahol a ruha feszes volt. A csípőjétől azonban elkezdett szélesedni, és a fekete hímzések is megszűntek. Fülébe egy egyszerűbb ezust fülbevalót aggatott, lábára pedig egy fekete, nem túl magas sarkú cipő került. Tudott menni ilyen cipőkben, de sokkal jobban kedvelte a lapos talpúakat. Azok legalább kényelmesek, és a barnaságnak nem kellett pár óra után levennie őket, és mezítláb  sétálnia haza. Várhatóan ma este is hamar megszabadul az ezüst színű szörnyetegektől, és mezítláb nyomja le a bulit.
Sofi a klubhelyiségben toporog és az apró fekete táskájában turkál. Nagyon keres valamit, amit nem talál, de ekkor hirtelen neki megy valaki a lánynak. Sofi dühösen fordul hátra.
- Nézz már a szemed elé ember! Majdnem fellöktél! - mordul rá az ismerős alakra. Eddig még nem volt alkalma megismerkedni a fiúval, de mivel háztársak így ismeri. Négy év alatt azért elég sok mindenki megmaradt a lány fejében, csak nevet nem tud kötni hozzájuk. Néhány ember van, akivel valamiféle haveri viszonyt alakított ki. Rajtuk kívül azonban senkit nem ismer, és ez nem is aggasztja túlzottan. Pont nem érdekli, hogy csorda vegye kerül, és ő legyen benne a méhkirálynő. Az nem az ő stílusa.
A kérdés hallatán értetlenül pislog a srácra, de végül megvonja a vállát.
- Legyen. -
Becsukja a táskáját, majd belekarol az ismeretlenbe. Legalább nem kell egyedül mennie, aztán ha a srác gázos, még van lehetősége lepattintani.

Mire a nagyterembe értek, addigra az igazgató úr már a beszédnél tartott. Sofi természetesen elkésett, de remélte, hogy a jelvényeket nem adták még át. Szerencséje lett. Pont akkor kezdődött az átadás és a versenyzők neveinek közlése. Boldogság töltötte el, amikor a saját nevét is meghallotta. Hozzá nem illő széles mosollyal sétált a terem végéből az igazgatóhoz, hogy átvegye a jelvényt. Miután ezzel megvolt, visszalépkedett az imént összeszedett párjához.

Sofi újdonsült partnere érdekesebbnél érdekesebb arckifejezésekkel gazdagítja az estét. A barnaság nem fordított nagy figyelmet erre, de azért mégis észrevette az értetlenséget a fiú arcán. Ennek ellenére nem akart azonnal beszólni, próbálta tartani magát, ha már akadt egy partnere, és nem kell egyedül mennie. Pár órával ezelőtt még szentül meg volt győződve róla, hogy magányosan fog elsétálni a Nagyteremig, aztán ott végighallgatja az igazgató beszédét a többi rellonossal karöltve. További terve az volt, hogy ha bekerül elmegy és átveszi a jelvényét, majd marad még egy kicsit, és lelép. Ha pedig nem kerül be, akkor azonnal távozik, mert hát akkor minek maradjon ott? Feleslegesen rabolnák az idejét. Táncolni úgysem szeret, így jobb programja meg úgysem akadna.
De szerencsére akadt partnere, és hamar ki is derült, hogy bekerült a tusa résztvevői közé. Mosolyogva megy ki átvenni a jelvényét, és még mindig vidáman sétál vissza a partneréhez, akinek arcán ismét sötétség mutatkozott. Gratulációját egy fejbiccentéssel köszöni meg. Következő mondatnál azonban arcán kérdő tekintet és értetlenség mutatkozik. Ő meg a tánc... jó vicc.
- Remélem csak viccelsz! - megrázza a fejét, majd folytatja - Bárcsak már el lennék zárva, mennyivel jobban fogom élvezni. -
Antiszociális jelleme ismét a felszínre tört, és egy nagy sóhaj tör fel belőle.
- Amúgy te mindig ennyire szerencsétlen fejet vágsz, vagy csak én érdemeltem ki? Sugárzik belőled, az arcodon keresztül, a sötétség. -
Kérdően pillog rá, mint egy ártatlan kislány, de arcán még véletlen sem jelenik meg egy mosoly, mely arra engedne következtetni, hogy csak viccel. Sofi nem az a típus, aki viccelődni szokott idegenekkel. Talán Kath és még pár ember képes kihozni belőle azt az énjét.
- Inkább igyunk valamit... - Elkapja a fiú kezét, majd valami iható után kezd kutatni az asztalukon.

Ophelia érkezését egy röhögés jelzi. Sofi a hang irányába fordul és egy mosolyt küld a szőkeség felé, aki hamarosan már ott is van mellette.
- Gondolom megtanítottak, de akkor pont nem figyeltem oda… vagy arról az óráról hiányoztam. – válaszol neki viccelődve, már amennyire kitelik tőle. Nem kell sok idő, és Sofi megtudja, hogy drága barátosnéja merre lődörgött megint. Kávéért, és Sofinak nem hozott, aki lassan a függő kategóriába fog tartozni.
- Ugye tudod, hogy nem szép dolog, hogy nekem nem hoztál. De mily’ kedvesség, hogy nem tettél ki ennek a traumának. Na de mi az, hogy kitiltanának? – megjátszott szúrós szemmel mered Opheliara, de hamar elmosolyodik. – Tudok én viselkedni…ha akarok, csak ritkán akarok. -
Végül is teljesen megérti Oph gondolatmenetét, mert Sofi nem bírja elviselni ha sorba kell állni, azt meg végképp nem ha akkor lökdösik. Olyankor könnyen elszakad az a bizonyos cérna, na és akkor ott nincs köszönet. Tehát Oph jól tette amit tett.
Egy nyalóka landol Sofi kezébe, amit értetlenül kezd el méregetni. Forgatja, felemeli a fény felé, majd sötét háttér elé tartja.
- Ez egy nyalóka. – állapítja meg a tényt, amit eddig is tudott, csak nem tud hova tenni. – Miért kapok én nyalókát? – kérdően mered Opheliara, majd a nyalókára.
- Azért köszi, hogy gondoltál rám! – mondat közben kicsomagolja a nyalókát és bedugja a szájába. De Oph következő mondatánál majdnem kiköpi. Kikapja a szájából a nyalókát, és értetlenül mered a szőkeségre.
-Mivan?! Semmi pasi?! Soha?! Leszbi vagy? – látszik, hogy még annyira nem ismerik egymást, mert ilyeneket még sosem tárgyaltak ki. De ez most teljesen ledöbbentette Sofit. Nem gondolta volna, hogy Oph ennyire a férfi nem ellen van. Pedig mennyire jól el lehet velük szórakozni. Ekkor hirtelen Sofi gyomra összerándul és a szíve egy nagyon nagyot dobban. Eszébe jut Keith, Kath bátyja, akibe fülig bele van zúgva. De erről csak és kizárólag Kath tud, és senki másnak nem is kell. Ez az ő kis titkuk, aminek Kath sem örül annyira, mert félti Sofit a saját bátyjától. Ezt a barnaság sosem fogja megérteni, mert hát nem csak Keith hanem Sofi is veszélyes családból származik.
Egyik döbbenetből esik a másikba Sofia. Navine?! Komolyan?! Hát ez besz…..
- Ugye csak viccelsz? Te és a sárgák… hát esküszöm mindjárt képen röhöglek. Ezentúl szólíthatlak cuki kis unikornisnak? – csillogó, könyörgő tekintettel mered Opheliara, majd megáll, ugyanis megérkeztem a csárda bejáratához időközben.

Miután eléggé illuminált állapotba kerültek valamilyen formában visszabotorkáltak a sulihoz, és mint valami farönk, úgy dőltek be az ágyukba.

Este van, este van: kiki nyugalomba! Kiki biztos, de Sofi nem. Ő az éjjeli baglyok táborát gazdagítja immár több, mint 18 éve. Sosem bírt korán lefeküdni, inkább hajnalig szórakozott valamivel. Reggel azonban még akkor sem tud felkelni időben, ha bomba robban az ágyában. Inkább átfordul a másik oldalára, fejére húzza a takaróját, és nem foglalkozik semmivel. A tanárok persze nagyon szeretik, mert rendszeresen elkésik óráról, ha egyáltalán hajlandó bemenni.
Ma is éppen éjjeli bagolyként rója az iskola folyosóit. Annyira még nincs késő, de lassan takarodó ideje van. Neki azonban esze ágában sincs lefeküdni aludni, vagy egyáltalán a szobába dekkolni. Ennél még az is érdekesebb, ami a kihalt folyosókon történik. Néhányan kisebb csoportokba verődve sietnek a körleteik felé. Nyilván nem akarnak később összefutni egy prefektussal, aki majd alaposan megbünteti őket.
Egyik kezében egy kisebb zacskó aszalt vörösáfonya zörög, másikkal olykor-olykor bedob néhány darabot. Megkívánta az édességet, így kutatott egy zacskónyi aszaltvackot magának. A csoki az már túlzás lenne ilyenkor. Formában szeretne lenni a tusára, ahol nagy szüksége lesz az állóképességére. Várhatóan nem cuki egyszarvúkat kell majd simogatniuk, akik annyira cukik, hogy a versenyzők vagy belehalnak, vagy szivárványt fognak hányni.
Sofi éppen a déli szárny átriumában bóklászik, amikor egy alakot lát matatni az igazgatói előtt. Agya szinte azonnal azt súgja, hogy nézze meg mi folyik ott. Nem akar kimaradni egy jó balhéból! Hát nem hülye ő! Halkan odasomfordál a lány mögé, majd teljes lelki nyugalommal nyúl bele a zacskóba, ami így zörögni kezd.
- Jó munkát! - közli, majd bedobja az áfonyát a szájába - Esetleg szükséged van segítségre? - érdeklődik, majd összerágja a falatot.

Sofi teljesen nyugodtan rágja meg az imént bekapott áfonyákat, de eközben Lyrara figyel, aki nem örül túlzottan a barna leányzó megjelenésének. Pedig Sofi semmi rosszat nem akar... vagyis pont, hogy rosszat akar csinálni, de nem úgy. Felesleges ebbe belebonyolódni. Lényeg, ami lényeg: szívesen segít Lyranak abban, amire éppen készül. Ugyanis merő unalomból talán egy Rellonos prefektus nem tör be az igazgató irodájába.
Lyra fenyegetőzni próbál, de ezzel csak mosolyt csal Sofi arcára. A lány bekap egy újabb adag áfonyát, majd közelebb lépked Lyrahoz, aki időközben betessékelte az irodába. Sofia a másik lány mellé érve megáll, és a zacskót nyújtja fel. Ha elfogadja a kínálást akkor vesz amennyit szeretne, ha nem akkor így járt. Több jut a barnának.
- Nem kell izgulni, nem jártatom a számat feleslegesen. -
Besétál végre az irodába teljes lelki nyugalommal majd körbenéz. Annyiszor járt már itt, hogy csukott szemmel is tudja, mit merre talál.
- Na akkor mit is keresünk? - suttogja, majd Lyra felé fordul. A zacskót összegyűri és beteszi a farmerja zsebébe, végül pedig összedörzsöli tenyereit. Végre valami izgalom. Újabban kezdett kissé ellaposodni az itteni élete. Már csak az dobja fel, hogy hamarosan kezdődik a tusa, ahol talán sikerült némi izgalomhoz jutnia. Cseppet sem izgult miatta, de ennek ellenére szeretne győzni.
- Ismered a járást erre, vagy mondjam mi merre van? -
Sofi próbál kedves lenni, ami tőle általában messze áll, de most mégis erőt vett magán. Jelen helyzetben érzi, hogy felesleges lenne keménykedni és bunkónak lenni. Egy hozzá hasonló bajos csajjal hozta össze a sors. Legalábbis ez alapján az ember csak erre tud következtetni.
Megkeresték amit Lyra szeretett volna, majd távoztak a tett helyszínéről.

Sofi az első fordulót sikeresen túlélte, és most készülnie kellene a másodikra. De ehelyett csak teng-leng ma a suliban. Nem kellett sokat könyörögnie Mauricenak, hogy szabadlábra engedjék ma, így már kora reggel le tudott lépni. Szobatársai nagy örömére, berobbant a Szanatóriumba mit sem törődve azzal, hogy a másik két leányzó aludni szeretne. Elég hangos ébresztőt csinált nekik, és esélyt sem hagyott arra, hogy tovább folytassák az alvást. Amennyire a háta engedte, annyira tett vett a szobába, és megállás nélkül járt a szája. Mindent elmesélt két barátnőjének az elejétől a végéig. Nem tudta, hogy látták-e a "műsort" a nagyterembe, vagy nem. Ha látták, akkor már újra végighallgathatták Sofi előadásában.
A lány a délelőtt további részét Hero szelídítésével töltötte. Szerencsétlen macska nem nagyon akar szocializálódni. Ő tökéletesen megvan az ágy alatt, vagy a szekrényben. Mindegy neki, csak sötét legyen. Kath szerencsére eteti, amíg Sofi keménykedik a tusán, így már nem kell a macskának mozgó pizzát ennie. Egy nagy zsák macskatáp van elrejtve a szobába, és Sofi most még egy konzervet is szerzett a manóktól. Gondolta, hogy jófej gazdi lesz, és ezzel eteti meg újdonsült macskáját. Hero annyira nem díjazta az ötletet, és vagy 1,5 óra könyörgés után volt csak hajlandó kidugni az orrát az ágy alól. Sofi nem járt sikerrel a macska szelídítő akciójával, de lesz majd még ideje rá, miután megnyerte a tusát. Ahogy szóródnak ki az emberek, úgy lesz egyre magabiztosabb a lány, bár nem kellene elbíznia magát.
Délután egy jó ideig Opheliat boldogította és mindent kibeszéltek amit csak lehetett, valamint jókat nevettek, volt, hogy a semmin. Ezután Sofi elballagott a könyvtárba és kikölcsönzött egy, a sárkányokról szóló könyvet. Bevágta a hóna alá, és úgy indult meg az erdő felé. Kellemetlen emlékek kötik oda, de csak a belsejéhez. Remélte, hogy most a gonosz szellemek elkerülik őt, és nyugodtan tud olvasni. Végül arra jutott, hogy erre talán a vadőrlak lesz a legmegfelelőbb helyszín, így arra kanyarodott.
Ahogy odaért észrevette, hogy társasága akadt, méghozzá Kath személyében.
- Meglepetés! - "kiabálta", és egy széles mosolyt eresztett meg legjobb barátnője felé.
- Nem is tudtam, hogy erre settenkedsz ma délután. Mi járatban? Csak nem aludni szeretnél a csodás reggeli ébresztőtök után? - Továbbra is széles mosollyal arcán ül le Kath elé, és ledobja a könyvet maga mellé.

Kathből nem sikerül túl nagy örömöt előcsalnia Sofinak. De tisztában van vele, hogy ennek nem ő az oka, és nem az, hogy megzavarta barátnője csendes pihenőjét. Sokkal inkább más, vagy inkább mások. Igaz, hogy be vannak zárva, de az étkezéseket a többiekkel együtt töltik. Itt van idejük a fontosabb dolgokat megtárgyalni, valamint az aktuális pletykákat megtudni. Szóval Sofi nincs lemaradva annyira Kath pasiügyeiről, de teljesen nincs tisztában a dolgokkal. Mostanában kicsit szétszórt, és a legtöbb gondolata a tusa körül forog. Sofi azonban amennyire tudott, mindig próbált odafigyelni barátnőire, és a gondjaikra, bajaikra, örömeikre. Arról sincsen lemaradva, hogy Kornél visszatért, és Kath alakított párszor. De mindent csak nagyon nagy vonalakban tud, mivel mélyebben sosem volt idejük elmerülni benne. Most viszont van nekik idejük estig, így mindent kitárgyalhatnak, amit csak akarnak. A sors sodorta most erre Sofit. Lehet mindkettőjüknek jól fog jönni egy barátnői csevej.
- Hát sokkal jobb lett volna, ha rémülten futsz el innen. Jól esett volna a lelkemnek, hogy meg tudtam ijeszteni egy vempájört. -
Sofi megvonja a vállát, majd lehuppan a földre Kathtal szemben, és a mozdulatsor közben hallgatja végig Kath válaszát.
- Na mond Drága, mi a gond?! Most van időm meghallgatni, hogy mi a gond. Kinél kezdjük? Seren? Kornél? Egyéb? -
Bátorítóan mosolyog Kathra, de ahogy meghallja Keith nevét, azonnal felcsillannak a szemei. Várhatóan ez a pasi fogja egyszer a sírba tenni Sofit, és várhatóan ez a pasi lesz, akibe a lány élete végéig fülig bele lesz zúgva. Sofia néha felteszi magának a kérdést, hogy miért jó ez neki? Minek kellet belezúgnia egy ilyen veszélyes alakba, amit évente ha kétszer lát, akkor az már sok. Valamint, ami a legrosszabb, hogy nem tudja, a férfi viszonozza-e az érzéseit. De ez várhatóan sosem fog kiderülni, mivel ha véletlen összefutnak, ez sosem merül fel témának.
- Keith-szel? Szerinted? - egy hatalmas sóhaj tör fel Sofiból, és szomorúan mered a talajra, majd újra Kathra.
- Mit tudsz róla? Mi van vele? Él még? - kérdésáradatot zúdít Kathra, majd türelmetlenül várja a válaszokat, de továbbra is a talajt kémleli.

A sárkányos kalandot Sofi jó néhány sérüléssel élte túl. A legtöbb csak karcolás, vagy kisebb seb, de a karján egy hatalmas vágás éktelenkedik. Szerencsére azonnal kapott megfelelő ellátást, ahogy a lakrészbe ért, így várhatóan nem marad heg utána. De egy kis idő kell, mire teljesen meggyógyul. Most a seb valami spéci, mágikus cuccal van leragasztva, ami nem zavarja a lányt a mozgásba. Viszont ha megemeli a karját, az eléggé fáj és húzódik neki. Jobb karja viszont sértetlen, így azzal bármit meg tud csinálni. Még jó, hogy jobb kezes. Bár ha szüksége lesz a bal kezére, akkor majd legyűri a fájdalmat. Sosem lehet tudni, hogy mit tartogat számára a harmadik forduló.
Sofi kissé nyűgösen kelt fel aznap reggel, és minden rossz volt aznap neki. Azonnal ideges lett, és a plafonon volt. Aki csak rosszul nézett rá, azt kiosztotta. Nem volt jó ötlet ma kikezdeni vele, bár akkor sem az, ha jó napja van. Reggel a szokásos tusás felszerelését húzta fel, ami a hosszú cicanaci, és egy hosszú ujjú felsőt takar. Derekára tette az övet, haját copfba fogta, mint mindig. Zsebében ott lapult néhány dolog, amire lehet szüksége lehet, valamint a pálcája.
Reggeli után azonnal indultak is a helyszínre, ami egy zsúfolt nagyváros volt. Nagy valószínűséggel Budapesten kötöttek ki. Sofi csak egyszer járt itt életében, akkor sem túl sok időt, így nem volt túlzottan ismerős neki a környék. De nem is tartózkodtak sokat a muglik között, hanem egy zuhanás, és 10 perc séta után megérkeztek a tett színhelyére. Maurice elmondta a fontosabb tudnivalókat, majd útnak eresztette a versenyzőket. Sofi nem kicsit volt meglőve a pletyka miatt. Személy szerint utálta a pletykákat, és még sosem kellett neki ilyesmit írnia. Szóval azt sem tudta, hogy hogyan álljon neki a dolognak. Ötlete sem volt arról, hogy kiről, arról pedig még annyi se, hogy mit írjon. Hatalmas sóhajjal lépett be Benji után az épületbe. Hallotta, amit a srác mond, és le is reagálta egy "Bizony, az lesz!"-szel, majd haladt tovább.
- Enyém a második emelet! - kiáltotta el magát, majd kissé tempósabb léptekkel indult meg a lépcső felé, hogy bevegye a második szintet. Óvatosan haladt felfelé, pálcája pedig csőre töltve várta az akciót a lány kezében, előre szegezve.

Sofi csendesen, megfontoltan és lassan halad előre a második emeleten. Folyamatosan pásztázza a környezetet maga körül, és igazság szerint várja, hogy mikor fogja megtámadni valami. Olyan nem lehet, hogy itt ne kelljen valamivel vagy éppen valakivel párbajoznia. Eddig minden fordulón történt valami érdekes. Az első körben szellemek elől menekült, majd kentaurok foglyai lettek. A második körben egy vérengző fenevad elé vetették őket. Tehát most is kell lennie valaminek.
A szint nyugodt, és kihalt, de biztos, hogy használják még, mivel nincs ellepve porral. Világosság van, mivel az ablakok előtt a függönyök el vannak húzva, így nincs szükség semmilyen varázslatra, hogy a lány lásson. Egyszer csak Sofi háta mögül valami zaj hallatszik. A lány azon nyomban hátranéz, és ezzel a lendülettel meg is botlik a szőnyegbe. Lába összecsuklik, és ő pedig elkezd dőlni előre. Hogy ne essen pofára, megkapaszkodik az asztalban, ami ennek köszönhetően megremegett, és a rajta álló váza hangosan csapódik a földön. Az összes víz kiömlik belőle, így beterítve a szőnyeget, és a váza darabokban hever minden irányban.
Sofi eléggé megijed a csörömpöléstől, és azonnal feláll, majd körülnéz, hogy jön-e valaki. Pálcáját végig maga elé szegezi, hogyha védekeznie kell, akkor azonnal tudjon. Egy ideig csend uralkodik, de egyszer csak a nem messze álló szekrény ajtaja nyikorogva nyitódik ki. Sofi kitágult pupillákkal, és lüktető erekkel néz abba az irányba. Tudta, hogy nem fogja megúszni szörnyek vagy lények nélkül. Igaza lett. Egy házimanó lép ki a bútordarabból, és eléggé morcosnak tűnik, hogy felébresztették. Az adrenalin ismét lüktet a lány testében, és azon nyomban lereagálja a helyzetet. Ahogy a manót megpillantja, azonnal küld felé egy Petrificus Totalust. Reményei szerint a most ébredt manó, még nem annyira éber, hogy azonnal levágja a helyzetet és arrébbhoppanáljon. Ha ez mégis megtörténik, és nem találja el a lány átka, akkor Sofi egy Geminioval megduplázza magát. Talán a manó megzavarodik, és még túl álmos és bágyadt ahhoz, hogy feldolgozza, hogy hirtelen kettő lány áll előtte, pedig az előbb csak egy volt. A duplázódás után Sofi nem vár semennyit, és újra egy sóbálványátkot küld a manó felé. Addig próbálkozik ezzel, amíg el nem találja a kis lényt. Ahogy sikerrel jár, azonnal a manóhoz lép, aki ettől haptákba vágta magát. A lány leveszi az övet a derekáról és összekötözi vele a manó kezeit, majd egy Digitus Arcust küld rá zárásként. Valamelyik könyvben azt olvasta, hogy a manók csak úgy tudnak hoppanálni, ha csettintenek, így ezt próbálta megakadályozni.  Ha ez is sikerült neki, akkor a manót, aki még mindig sóbálvány, beteszi a szekrénybe és rázárja a szekrényajtót.
Ezután gyorsan rendet tesz. Egy Reparoval megjavítja a vázát, majd visszateszi az asztalra, ahol az incidens előtt volt. Aguamentivel félig tölti a vázát vízzel, majd lehajol, összeszedi a virágokat, elrendezi őket, és beleilleszti a vázába. Evaporesszal eltünteti a vizet, ami a szőnyegre és a padlóra ömlött. Miután jól végezte a dolgát egy papírt és tollat kezd keresni, hogy le tudja írni a pletykát. Ha talált mindkettőt, akkor körmölni kezd. Miután megírta a pletykát, egy PLETYKAROVAT elnevezésű mappát kezd keresni valamelyik asztalon. Ha megtalálta, akkor legelőre beleteszi a pletykát, és a többit pedig eldugja az asztal egyik fiókjába. Így próbálta megakadályozni, hogy ne az ő pletykáját adják ki… Biztos módszer a többi éltüntetése. Amint végzett azonnal futásnak ered, és Mauriceig meg sem áll.

Pletyka: Olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a tusa két versenyzője hamar megtalálta a közös hangot. Ez a két illető pedig nem más, mint Yarista Palarn, és Turnman Katalin. Igaz, mindketten komoly párkapcsolatban vannak, de a tusa mégis összeboronálta őket. De természetesen ők próbálják titokban tartani, és folyamatosan tagadják, de egyre nehezebb elhinni, hogy ők csak barátok. A tusa első fordulóján is együtt indultak neki az erdőnek. Néhány néző elmondása szerint, Kati egyszer megragadta Yarista kezét, mert megrémült. A fiú hősiesen védte a lányt, és esze ágában sem volt elengedi a puha kezecskét. Nagy volt a rémület és az aggodalom mindkettőjük részéről, amikor elvesztették egymást. Kati enyhébb szívinfarktust kapott, amikor Yart és Robit párbajozás közben csípte el. Kiabált velük, hogy azonnal fejezzék be, de sajnos Yart aludni küldte a gonosz zöld. Kati természetesen nem hagyta magára újdonsült szerelmét, hanem nyugodtan várakozott mellette, amíg Csipkerózsika fel nem ébredt. Könnyen megeshet, hogy Kati még egy csókkal is megpróbálkozott, mint a mesében. A kentauros incidensnél is hűen kitartottak egymás mellett, és egymást segítve próbálták menteni a menthetőt. Záráskánt Yarista bemutatta hősies és férfias mivoltát, felajánlotta magát a kentauroknak, ha ők cserébe mindenkit elegednek. Nyílván a legfontosabb valaki Kati volt, de nem akarta ezt így kimondani. A fiú valószínűleg nagyon szerette volna ezzel is még jobban belopni magát a navinés szívébe. Ez sikerült is neki, ugyanis az első forduló után a két bennmaradt versenyző hevesen vetették magukat a másik karjába, és jó sokáig ebben a pozícióban maradtak. A lamure azóta is tart, mivel ha tehetik, akkor sülve-főve együtt vannak. Vajon mit szól mindehhez Amanda és Ákos?

Kaht viselkedése eléggé egyértelmű volt, legalábbis Sofi számár. Jó ideje barátnők már, így majdnem úgy ismeri Sofi Kathot, mint a saját tenyerét. A gesztusai, a nézése, minden arról árulkodott, hogy bonyolultabb a helyzet, mint azt Sofi odabentről gondolta. Egy hatalmas sóhaj tör fel belőle, és komoly tekintettel néz barátnőjére.
- Na mesélj! Ne háríts és ne kamuzz. Látom, hogy gondok vannak. Az meg mindegy, hogy én mit hallottam. -
Mondjuk már az is éppen elég gond, hogy Kath  HVH iránt táplál gyengéd érzéseket. Sofinak ötlete sincs, hogy mi vezetett idáig, de nyilván az sem fél perces történet. Főleg ha az ember Kathból és a vámpírságából indul ki. Maga a lány nem egy egyszerű eset, na és az életéről már nem is beszélve.
- De egyáltalán, hogy keveredtetek ti össze Serennel?! Na és mi van Kornéllal? Együtt vagytok, vagy nem vagytok? -
Sofi próbál minél több infót kicsalni barátnőjéből, hogy jobban képben legyen róla, mi is történt vele, amíg ő tusázott.
Kath próbál tovább lépni a dolgokról, és drága bátyjára tereli a szót, amire Sofi azonnal ráharap. Ez a baj a legjobb barátnőkkel. Mindig tudják a másik gyenge pontját.
- Hát én nem tudom elképzelni. Bátyád nem tűnik olyan nagy levélírogatónak. -
Megvonja a vállát, majd az elnyomott csikket bámulja. De amit Kath ezután közöl enyhén szólva sokkolja Sofit.
- Hogymivan?!?!?! - tör ki magából és rémült tekintettel bámul Kathra. Nem érti mire céloz ezzel a lány, és reméli, hogy ez valami kitalált mese, vagy csak átvitt értelembe kell érteni. De magában teljesen biztos benne, hogyha Kath azt mondja, hogy vámpírokat akar ölni, akkor a lány tényleg azt is érti a dolog alatt. Sofi azonnal el is felejti a Keithes témát. Aggodalom tükröződik arcáról. Félelem nem, mivel családi múltjának köszönhetően hozzászokott az ilyen, és ehhez hasonló ügyletekhez. Ki gondolná, hogy a maffia vámpírokat is "foglalkoztat"?! Ugyan senki... nyilván. Sofi simán el tudná képzelni, hogy majd egyszer Kath is hozzájuk tartozik, bár félti a lányt attól, ami ott megy, annak ellenére is, hogy Sofi imádja ezt az életet.
- MINDENT MESÉLJ EL!!! MINDENT!!! - kissé erélyesebben szól rá Kathra, majd újra a csikkre néz.
- Kaphatok egy szálat?! Azt hiszem szükségem van rá. De az enyém nincs most itt. -

Nagyra nyílt szemekkel hallgatta Sofi, amit Kath mesél a Serennel való dolgairól. Próbálta összetenni a képet. Firenze, vámpírok, Seren, életmentés.
- Szóval, akkor ha jól értem. Seren a szőke herceg fehér lovon, aki megmentette párszor az életedet. Te pedig jó királylányhoz híven neki adtad a szívedet...kezedet, lábadat, füledet, orrodat, és kb. mindenedet amid van. Jól értem?! -
Ezek alapján valamennyire megérti barátnőjét, hogy belezúgott Serenbe. Ezzel nem is lenne semmi gond, de...
- De ugye azzal tisztában vagy, hogy ő a HVH? Amúgy ő is hasonlóan érez irántad? Benne van a dologban? -
Sofi nem nagyon ismerte Serent, de fejét merte volna rá tenni, hogy a férfi nem az a hősszerelmes típus. Sőt. Nehezen nézi ki belőle azt is, hogy bárminemű érzelmet táplálna bárki iránt is. Túl komoly személyiségnek "ismeri". De lehet ez csak a kemény külső, és közben Seren egy szent. Szent Seren. Sofi nem akart beleszólni Kath dolgába, de azért a tudtára akarta hozni, hogy itt nem csak magával szúr ki, de Serennel is, ha tényleg lesz köztük valami. Akkor a HVH bá' búcsút mondhat a karrierjének. Gondolja Sofi. Aztán a fene se tudja.
A Kornélos dolog is úgy fest, hogy bonyolult. Ki gondolta volna, hogy nem az?! Hát Sofi tutira nem. Kath körül úgy nagyjából minden bonyolult... de ez Sofiaról is elmondható. Veszélyes család, veszélyes élet, sok adrenalin.
- Fogalmad sincs. Ne ez a nem mindegy. Akkor csak összejártok szükségletet kielégíteni? -
Sofi próbál tapogatózni, de elég nehéz úgy, hogy Kornélt nem is ismeri. Tud arcot párosítani a névhez, és ezzel nagyjából kifújt a tudása.
Kath elmeséli a történetet, aminek végével Sofiból egy hatalmas sóhaj tör fel.
- Ugye tudod, hogy nem vagy százas?! Ön és közveszélyes vagy. - megcsóválja a fejét, de ennél többet nem mond. Nem akar ítélkezni és beleszólni Kath dolgába. De félti barátnőjét. Igaz elég nehezen lehet eltenni láb alól, de egy vámpírt sem lehetetlen kinyírni. Ez nyálasan és önzően fog hangzani, de szüksége van a lányra. Ő az egyetlen olyan ember az életében, aki mindent tud róla. Nem akarja, hogy baja történjen....nagyon nem.
- Vigyázz magadra! Rendben?! -
Időközben Sofi elvett egy szált cigit Kathtól, és rágyújtott. Mélyeket szívott bele, miközben hallgatta a lány meséjét. Tusa ideje alatt most gyújtott rá először, és jóleső érzés töltötte el, már amennyire egy ilyen történet közben lehetséges. Visszaadta Kathnak a doboz cigit, benne a gyújtóval, majd kicsit helyezkedett a kényelmetlen talajon.

Kath szájának a sarka megrándul, amikor Sofi színpadiasan előadja a Serenes, szőkeherceges dolgot. Valami ilyen reakcióra számított. Vagyis, azt remélte, hogy ezzel egy mosolyt, vagy ne adj Isten, egy kisebb nevetést vált ki Kathból. De ehelyett csak egy szájrándulást kapott. Lehet Sofinak nem kellene erőltetnie ezt a legyünk viccesek dolgot. Úgy tűnik nem az ő műfaja. Pedig ő tényleg nagyon próbálkozik jó fej lenni, de nem akar menni neki. Lehet Sofi nem olyan személyiség.
Sofia jól sejtette, hogy Seren nem úgy gondol a dolgokra, mint ahogy azt Kath szeretné. Ez egyrészt jó, de másrészt rossz is. Mert Sofi örült volna, ha Kath végre talál valami épkézláb, hozzá hasonlóan bajos, antiszociális embert maga mellé. De rossz, mivel a viszonzatlan érzelmeknél rosszabb nincs a Földön. Sofi legbelül mélyen azonban örült neki, hogy legalább Serennek van valamennyi esze...vagyis gondolja ő. Aztán nem tudni, hogy mi jár a férfi agyában. A végén tényleg összegabalyodnak. Na az lesz akkor a szép műsor.
Kath komoly kérdését Sofi nem bírta ki egy apró nevetés nélkül. Nem kellett volna egy ilyen komoly dolgot, így lereagálnia, de feltört belőle.
- Pont engem kérdezel? Amúgy nem, nem önző...csak rellonos. A kettő nem ugyan az. Ameddig Kornélnak ez így megfelel, és ameddig megmarad édes tudatlanságban, addig használd ki a dolgot. Ha meg majd leesik neki a tantusz, akkor használd ki vámpíri képességedet. Volt...nincs. Ne agyalj ennyit. Ezek csak pasik! Rengeteg rohangál belőlük még. -
Sofi és a bölcs tanácsai. Lehet nem őt kell felkérni tanácsadónak, mivel abban sosem volt jó. Vagyis az ő életfelfogása eltér a többi emberétől. A percnek él, és nem törődik azzal, hogy mi lesz majd. Felesleges ilyeneken rágnia magát, mert csak időt veszteget vele. A pasi kérdés pedig pont nem az ő reszortja, mivel bárminemű komolyabb kapcsolatra képtelen. Távol áll tőle az ilyesmi. Egyetlen ember van, akiért az életvitelét feldobná. Ő pedig Keith, aki kilométerekre van tőle, és a kapcsolatukra az esély egyenlő a 0-val. Hát Sofi már csak ilyen kis mazochista.
A szükségletkielégítős dolog ismét nevetésre készteti a lányt. Egyedül ő tud róla, hogy mi ment Sofi és Olivér között, amíg a fiú fel nem szívódott. Aztán, hogy a jó szokásukat továbbra is megtartják e, az a jövő titka.
- Csit! Az a múlté. Most Amirával elégít szükségletet. - közli nevetve, de a hangulat hamar fagyos lett. Kath nem veszi komolyan, amit Sofi mond. Vagy ha mégis, akkor nem foglalkozik vele. Egy nagyon-nagyon mély sóha tör felszínre belőle, és megrázza a fejét.
- Akkor veled megyek vámpírokat gyilkolászni. Majd vigyázok a hátsódra a háttérből. Na meg amúgy is szükségem van egy kis izgalomra. A tusának mindjárt vége, és akkor jönnek az unalmas, monoton hétköznapok. Azt meg nem akarom. Mit szólsz?! -
Biztos Kath válaszába, de azért reménykedik benne, hogy tetszeni fog az ötlete a lánynak, és nem vágja rá azonnal, hogy NEM!.

- Nos akkor nincs mitől tartanod. Amíg ő vak, addig te nyugodtan tarthatsz két vasat a tűzben egyszerre. - Sofi egy kis hatásszünetet tart, mert nem teljesen biztos magában. Mi van akkor ha Kath még több vasat tart, csak ő nem tud róla?!
- Vagy esetleg kéne tudnom még valakiről, vaaaagy valakikről? - kérdő tekintettel, és felvont jobb szemöldökkel méregeti Sofi Kathot, majd izgatottan várja erre a kérdésre a választ. Lehet, hogy Kath nem olyan szent, és ő is a rosszkislányok kategóriába tartozik. Elvileg Sofit abba a csoportba pakolta az iskola nagy része, de ez őt nem zavarta. Féljenek vagy tartsanak tőle, addig is nyugta van a lánynak. Az is nyílt titok, hogy semmilyen kapcsolatba nem bonyolódik bele, így az iskola kaszanovái is elkerülik hála a jó égnek.
Az Olivéres dolog újabb érdekes témát hoz, amire Kath azonnal ráharap. Sofi csak elmosolyodik és megvonja a vállát.
- Egyelőre csak ennyit hallottam. Volt egy kellemes estéjük. De, hogy igaz e azt nem tudom. De szerintem az. Olivért azóta nem láttam, amióta elment. Nem is tudtam, hogy visszajött. Valamint azt sem tudom, hogy akarom e látni. Remélem nem fogok összefutni vele még a mai nap. -
Sofi érezte legbelül, hogy amit mond, és amit valójában szeretne az teljesen üti egymást. Nagyon is szerette volna látni Olivért, és érdekelte, hogy milyen is lesz ez a találkozás. Tudta, hogy várhatóan számon fogja kérni Olivért, pedig nem szokása, de most Olivérről van szó. Túl bonyolult ez ahhoz, hogy bárki is megértse, hogy mit is érez Sofi. Valamelyik könyvben azt írják, hogy az ilyen kapcsolatok a nőben olyan cuccok termelését indítja meg, melynek köszönhetően kötődni kezd a másik félhez. Lehet ez történt Sofival is? Nem akar összejönni Olivérrel, mert tudja, hogy a fiú úgyis megcsalná, de mégis valami nem stimmel. Na mindegy.
Sofia nagyszerű ötlete nem nyeri el Kath tetszését. Még csak egy szikrányi esélyt sem ad arra, hogy Sofi fejében megforduljon az igenlő válasz. Rávágja, hogy nem. Hangjából az sugárzik, hogy semmilyen ellentmondás nem jöhet számon.
- Én nem érte, hanem érted kockáztatom. Ami pedig Keith-t illeti... én leszek megölve, ha veled történik valami. A szívemre kötötte, hogy vigyázzak rád. Szóval vigyázok rád. Tehát. Ha tetszik ha nem, megyek veled gyilkolászni. Tudod a véremben van. -
Egy hosszú szünet következik most Sofi részéről. Agytekervényei ezerrel kattognak, és szeme elhomályosodik. Kath is észreveheti, hogy a lány szelleme máshol jár, és csak a teste ül vele szemben. Sofi egyszer csak mindenféle felvezetés nélkül megszólal.
- Változtass át! Akkor engem sem nyírnak ki olyan könnyen. Probléma megoldva! Nemet nem fogadok el válasznak. -

- Oké, elhiszem. Ha te mondod! Nem fogok "vitatkozni". - közli Sofi és barátnőjével együtt elneveti magát. De a szemében nem az csillog, hogy elhitte amit Kath mond, hanem pont az ellenkezője. Gyanakodott. Mert Kath ha be akarta ismerni, ha nem, akkor is két vasat sütögetett. Egyrészt ott volt Seren, aki iránt úgy fest, hogy gyengéd érzelmeket táplál. Valamint Kornél is képben van, akivel elvileg kapcsolatban van, de nem érez iránta úgy, ahogy kellene. Veszélyes játszma ez, de Kath tudja, hogy mit művel, és Sofi nem fog beleszólni. Majd ha esetleg kell egy váll, ahol Kath elsírhatja a bánatát, akkor ott lesz Sofi. De addig nem fog tanácsokat osztogatni, mert az neki nem megy. Hogy okoskodjon, amikor a saját életét sem tudja kordában tartani.
A szó Olivérre és a kalandjára terelődik. Kissé pipa lesz Sofi ennél a témánál, de igyekszik gyorsan lenyugodni, és tudomást sem venni róla.
- Hát, gondolom valami olyasmi. De tudod jól, hogy nem bírom elviselni ha más szórakozik azzal, akivel én. -
Kath utolsó mondatára, miszerint ne mondjon ilyet, Sofi csak megvonja a vállát. Már mindegy! De azért igyekezni fog elkerülni a fiút. Vagy csak ezt akarja bemagyarázni magának, és éppen ellenkezőleg fog tenni.
Kath tudja talán a legjobban Sofiról, hogy mennyire önző, és mennyire utálja ha más beleüti az orrát az ő dolgaiba; mennyire gyűlöli, amikor valaki más azzal szórakozik, aki az "övé". Igaz Olivér sosem volt ténylegesen az övé, de Sofi mégis úgy konstatálta magában. Olivér vele játszadozik, akkor a többi lány messziről kerülje el. Pár fenyegetés után páran megtanulták, hogy Sofi "pasiját" messziről el kell kerülni.
Enyhe nevetés tör rá Sofira, annak hallatán, hogy Kath még nem halt meg. Ebben annyi az irónia, hogy a barnaság nem bírta türtőztetni magát. Valahogy sosem zavarta az a tény, hogy legjobb barátnője valójában halott. Felfogta, meg is értette, de nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. A lényeg, hogy még itt van vele, nem fog megöregedni, és ha nem hancúrozik össze-vissza, akkor jó sokáig "élhet". De Kath nem bírt a seggén maradni, és az életével játszadozik.
Sofi remek ötlete nem nyerte el Kath tetszését. Nem is értette, hogy mi baja van vele. A lány fejében csak a szép dolgok jelentek meg, mint pl.: örök élet, örök fiatalság, hatalmas erő, gyorsaság, meg egyéb ilyen szuper dolgok. Az nem érdekelte, hogy ő esetleg akkor meghal. Annyira hozzászokott már a veszélyhez és a halál gondolatához, hogy nem fél tőle.
- Jaj ne legyél már ennyire prűd! Valld be, hogy élvezed ezt az életet! Persze, gondolom, hogy sokkal másabb, nehezebb, de akkor is. Mennyire bulis lehet már! Gondolj bele: együtt bulizhatnánk, élvezhetnénk az életet örökké. Mindig fiatalok maradnánk. De így meg én szépen lassan elkezdek öregedni. Csodálatos lesz, amikor én 60 éves, ráncos, szottyant öregasszony leszek, te pedig akkor is ÍGY fogsz kinézni. Szóval változtass át! -
Boci szemekkel bámul Sofi Kathra, és reménykedik benne, hogy meggyőzte a leányzót. Nagyon bírná értékelni azt, ami a vámpírsággal jár. Buli lehet az élet!

Hétvége van és én nem tudok mit kezdeni magammal. A szobánk tele van, és folyamatosan zsongás van benne. Valaki éppen megjön, a másik éppen lelép. Pihenni nem lehet mellettük, de nem bánom, sőt pont, hogy élvezem. Azonban kicsit kényelmetlen, hogy esélyem sincs egyedül lenni. Szerencsére a rellonon belül mindig van lehetőség találni valami üres kis sarkot, ahová elvonulhatok gondolkodni. Arra most nagy szükségem van, mivel bátyámmal és ikertestvéremmel elég nagy bajba keveredtünk. Az otthon tartózkodásom alatt eléggé bevadultunk így hárman. Régen voltunk már ennyi ideig, így együtt, és most kihasználtuk a lehetőséget. Minden nap buliztunk, szórakoztunk, és költöttük a pénzt. A pénz apáé volt, amiből egy szép összeget elvertünk, ami nem villanyozta fel őt túlzottan, amikor rájött. Vissza kell fizetnünk, és most jó ideig nem kapunk semmi anyagi támogatást otthonról. Ikrem Franciaországban, bátyám Olaszországban, én pedig itt Magyarországon. Még csak esélyünk sincs segíteni egymást. Teljesen magamra vagyok utalva itt a nagyvilágban. Pénzt kell szereznem, de ötletem sincs, hogyan álljak neki. Oké, az megvan, hogy munkát kell keresnem, de könyörgöm, ebben a kis faluban alig van lehetőség! Na és a fizetésről már ne is beszéljünk! Abból aztán megélni nem lehet, főleg úgy, hogy apának is kell belőle küldenem.
Most pedig ahelyett, hogy munkát keresnék itt ülök egy kocsmában, és elverem azt a kevés pénzemet ami van. Már egy ideje itt ülök egyedül a pultnál, és csak öntöm magamba az alkoholt. Nem tudom mennyinél járok, mennyit költöttem, és mennyit költhetek még. Ha nem tudom kifizetni, akkor majd ledolgozom. Elmosogatok vagy akármi. Viszont muszáj kikapcsolódnom, és nem gondolkodnom, mivel napok óta csak agyalok.
Egy újabb adag whiskyt kérek ki, amit a pultos fejcsóválva tesz le elém, egy megjegyzést is mellékelve hozzá.
- Hé kislány! Ilyen fiatalon talán nem kellene ennyit innod...szerintem! -
Erre csak lecsapom a poharat az asztalra, feljebb tornázom magam, hogy közelebb legyen hozzá, majd a szemébe nezék.
- Szerintem neked pedig nem kéne ilyenekkel foglalkoznod! Foglalkozz a munkáddal és ne velem! -
Szúrós szemmel méregetem, majd visszaülök a székre, és megiszom ami még maradt, végül az üres poharat lecsapom elé a pultra.
- Nem kapsz többet! - közli velem a pultos, majd elveszi a poharamat. Tágra nyílt szemekkel méregetem, majd megköszörülöm a torkom.
- Fizető vendég vagyok, annyit iszom itt, amennyit csak akarok. -
Végigfut a fejemen, hogy lehet már fizetni se tudok, de ezt nem kötöm az orrára.
- Egy korsó vajsört szeretnék! MOST! - török ki magamból, majd szúrós szemmel nézek a férfira.
A hangosabb beszédemmel az egész kocsma figyelmét magamra vonzottam, de ez sem érdekelt. Dühös voltam, és jól esett mindezt kiadni magamból.

A kedvesnek nem nevezhető pultos igencsak húzza a száját, és nem akar kiszolgálni. Amilyen tüzes kedvemben vagyok a kezem már kezd ökölbe szorulni, és egyre furcsább színe lesz az erős szorítástól. Már nyitnám a számat, hogy tovább osszam az észt neki, de ekkor mellettem feltűnik egy szőke fej. Oldalra pillantok, és a szemöldököm kicsit megemelkedik az elém táruló portré láttán. A fiú szavai igen csak meglepnek, mivel nem számítottam arra, hogy valaki a védelmébe vesz. A pultos vele már nem mer szembeszállni. Ennek ellenére szóra nyitja a száját, de végül nem reagál semmit, hanem hátat fordít nekünk.  Én végig hatalmasra nyílt szemekkel bámultam az ismeretlen fiút, amit lerendezi a csapost, és olyan szörnyen lazán viselkedik mellettem. Elmondhatatlanul szimpatikus lett ettől a viselkedéstől, és valószínűleg a szőke haja is sokat dob a dolgon.
- Köszönöm! – ennyit tudok csak kinyögni nagy csodálkozás közepette. Biccentek is egyet felé, ezzel még jobban nyomatékosítva azt a köszönömöt.
A fiú ebből nem tudom mennyit látott, mivel nem nézett rám, csak miután megérkeztek az italok. Én végig rajta tartottam a szemem. Egyrészt mert érdekelt, hogy mit is keres itt, és miért szállt a védelmembe, valamint túl helyes volt ahhoz, hogy ne őt nézzem. Ittasan – meg mondjuk amúgy is – nem szoktam zavartatni magam ilyen téren.
Ahogy végre rám emelte a tekintetét meglepődöttséget véltem felfedezni az arcán. Nem tudtam hová tenni ezt a reakciót, de majd a dolog végére fogok járni. Most viszont orromat megcsapta a vajsör illata, és az jobban vonzott, mint az, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Felemeltem a korsót, kissé megemeltem, koccintás helyett, majd a számhoz téve ittam egy nagyobb kortyot. A kellemes íz hatására kissé libabőrös lett a karom. A korsót letettem majd újra a fiúra néztem, de most jó mélyen bele a szemébe.
- Felettébb örülök a találkozásnak! Sofi vagyok! – nyújtottam a jobbomat a fiú felé, de egyszerűen nem tudtam szabadulni a tekintetétől. Lehet már túl sokat ittam, és emiatt nem tudok parancsolni magamnak, de most nem érdekelt különösebben ez sem. Elsődleges célom az volt, hogy közelebbről megismerjem a szőkét.
- Amúgy a meglepett arckifejezésedet hova tegyem? - nézek rá kérdő, és kissé értetlen arccal, majd várom az érdekfeszítő válaszát.

A fiú arcán némi hezitálás látszódott, amikor felé nyújtottam a kezem. Nem értettem, hogy mi baja van. Rápillantottam a kezemre, hogy esetleg koszos-e, vagy ráragadt valami. De semmi ilyesmi. Tiszta, sőt még ápolt is. Nem értettem mi a gondja.
- Na aggódj nem vagyok pestises vagy leprás, vagy akármi! - nézek rá teljesen közömbös arccal, amikor is végre megfogja a kezem, és kissé megrázza.
A kérdésemre is kapok választ, és most én lepődök meg, hogy ismerősnek vélt. Pedig aztán én nem vagyok az a típus, aki folyamatosan rohangál az iskola falai között, és mutogatom magam, hogy "Nézzétek, én vagyok Sofi! Ismerjetek fel ha találkozunk!". Én inkább csak a rellonon belül mozgok, de ott is csak alig-alig. Na jóóó, ez sem teljese igaz, mivel sokszor merészkedem ki a természetbe, és akkor végig kell mennem az iskola egy részén, hogy kijussak. Valamint a faluban is többször fellelhető vagyok, így vissza kell szívnom az előbbieket.
- Nos lehetséges, hogy már összefutottunk valahol. Bár szinte biztos, hogy még nem beszéltünk, arra emlékeznék. - közlöm én is a tényeket, majd zárásnak alig észrevehetően rákacsintok. Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék rá, ha valaha is beszéltünk volna. A szőke haj szörnyen a gyengém, főleg amikor kócosan áll összevissza. Azzal le lehet venni a lábamról. Mondjuk ha nem lennék ittas, akkor jobban tudnám tartani magam, de most nem megy. Iszok még egy, majd még két kortyot a sörből, és csak azután válaszolok neki.
- Elverem a maradék pénzem, alkoholba fojtom bánatom, utána pedig kiállok egy sarokra koldulni. - vonom meg a vállam, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne mindez. Teljesen le fogok égni, mind anyagilag, mind amúgy is ezzel a megjegyzéssel. A sarkos részt nem kellett volna, mert ott nem koldulni szoktak, de már visszaszívni nem tudom.
- Na és te mit keresel erre, így magányosan? - teszem fel a kérdést, majd újra iszok egyet, és a pultosra nézek, aki szúrós szemmel méreget minket még mindig. Megcsóválom a fejem, majd visszafordulok Valentin felé.
Miután válaszol nem hagyok neki időt arra, hogy újabb kérdést tegyen esetlegesen fel. Hamarabb szólalok meg.
- Ki kell mennem a mosdóba! De ha lehet ne tűnj el addig! - rámosolygok, majd felállok. De ettől a hirtelen mozdulattól szédülni kezdek, és meg kell kapaszkodnom a székbe, ami sajnos nem elég stabil. Nekicsapódok Valentinnek, aki reményeim szerint nem borul fel, a székem pedig a földön landol egy nagy csattanár kíséretében. Eléggé instabil ma ez a kocsma.
- Hoppá! Bocsánat! - nézek fel Valentinre huncut tekintettel, majd feltornázom magam rendes álló állapotra.

Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön, új beszélgető partneremnek van arca, ami szép méretekkel rendelkezik. Oké, én adtam alá a lovat, ő pedig csak tovább tetőzte az egészet. Arra a megjegyzésemre, hogy tuti emlékeznék rá, ő csak helyeslően megjegyezte, hogy minden bizonnyal így lenne. Hirtelen több ötlet is végigfutott az agyamon, hogy ezt hogyan is értette. Egyik sem volt rossz elképzelés. A fantáziám száguldásnak eredt, és egy mosoly is átsuhant az arcomon.
- Hogyan is érted ezt? Miért is emlékeznék rád akkor, minden bizonnyal?! -
Csak kicsúszott az a kérdés. Bár nem tudom, miért foglalkoztat engem ez ennyire. De most kíváncsi vagyok, és addig nem nyugszom, amíg ezt a kíváncsiságot ki nem elégíti.
Hangosan felnevetek, amikor kiköpi az italát. Valóban érdekesre sikerült az a válasz. Na de, hogy ennyire?! Azért azt a drága italt nem kellett volna kiköpni, nem érte meg. Rosszallóan megcsóválom a fejem, miközben a kiköpött cseppeket nézem a pulton.
- Hát köszönöm! Ezzel a jelzővel sem sokszor illettek engem! -
Volt rá eset, hogy viccesnek neveztek, de az esetek többségében nem túl kedves jelzőket aggatnak rám. Ezek közül a legszebb talán a bunkó. A többi nem tűr nyomdapapírt.
- Magányos?! Az nem jó dolog! De most itt vagyok, szóval már nem vagy magányos! Feldobom az estédet! - Ennyit tudtam reagálni a mondatára, egy kis nagyképűséget is belecsempészve. Ezután indulok el a mosdóba és landolok Valentin karjaiban. Nagy szemekkel pislogok rá, majd összeszedem magam, és a pumpa gyorsan felszökik bennem.
- Nem vagy az apám, hogy megmondd nekem, hogy mit csináljak! - Török ki magamból, és mellkasom előtt összefonom dühösen a karjaimat. Előveszem a "legszebb" nézésem, és úgy szuggerálom Valentint. A pultos ismét feltűnik a színen és újra megcsóválja a fejét. Nagyon nem tetszik neki, hogy egy kislány itt üti el az időt, és csinálja a műsort. Fél pillanatra rá nézek, majd vissza Valentinre. Oldalra billentem a fejem, és úgy szuggerálom tovább, egy szót sem szólva. Hol a szemeit nézem, hol pedig az ajkát, a kettő között ingázik tekintetem. Egyszer csak egy hirtelen mozdulattal egyik kezem az arcára teszem, odahajolok és egy csókot nyomok le neki. Helyes pasi, én pedig kíváncsi voltam, hogy hogyan csókol. Az a fránya alkohol és a kíváncsiság rossz párosítás. Hogy visszacsókol-e, az már az ő dolga, és az ő döntése, de én reménykedem.

Eléggé antiszociális lettem a napokban, jobban, mint amennyire eddig voltam. Igaz, én sose voltam az a típus, aki utál az emberek közelébe lenni, és inkább bezárkózik a sötét szobába, ahol depressziós kislányt játszik. Én szeretek élni, és szeretek azok között az embere között lenni, akiket kedvelek. De ők eltűntek. Először Kath, aztán most Ophelia is. Itt maradtam tök egyedül, és nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Már az is megviselt, amikor Kath lelépett, de most, hogy már Oph is. Nem hallgathatom többet a sok sületlenségét. Nem árasztja el a szobát vízzel. Nincsenek mászkáló pizzák és idegesítő kanári se. Egyedül vagyok a szobába, még úgy is, hogy a kisebbik Séllei a szobatársam. Őszintén ő nem rontja túl sokat a levegőt a szobába.
Olivért a bál óta nem láttam, nem keresett, és én se őt. Őszintén talán még ezt is mondhatjuk, hogy ha kimerészkedtem innen, akkor nagy ívbe kerültem őt. Nem akartam találkozni vele, mert tudtam, hogy akkor nem leszek képes magamba fojtani azt, amit legszívesebben az arcába üvöltenék. Tudom, hogyha megtenném, akkor abból semmi jó nem sülne ki, inkább csak még rosszabb lenne a helyzet.
Azonban ő sem nagyon törte magát, hogy láthasson, hogy találkozzon velem. Nyilván tökéletesen elüti az idejét valamelyik lánnyal a sok közül, akiket hülyít még rajtam kívül. Akárhányszor ez az eszembe jut, csak ideges leszek, és legszívesebben a falhoz vagy a földhöz vágnék valamit. De ehelyett a legújabb barátomhoz nyúlok... már napok óta.
Magamra kapok egy kék rövidnadrágot, valamint egy barnás kötött pulcsit. Nem tudom eldönteni, hogy melegem van-e vagy fázok. Egyszer ezt érzem, egyszer pedig azt, így arra jutottam, hogy kombinálom a téli és a nyári öltözetet. Maximum hülyének fognak nézni, de az kit érdekel? Feldobok még egy napszemüveget is, mivel nem szeretném, ha a hatalmas karikákat figyelné mindenki a szemeim alatt. Tegnap kimerészkedtem szemüveg nélkül, és észrevettem, hogy mindenki úgy figyel, mintha még nem látott volna kialvatlan embert. Napok óta nem tudok aludni...
Jóformán még fel sem öltöztem, amikor hirtelen elviselhetetlen szomjúság lett úrrá rajtam. Vízért könyörgött a szervezetem, így belebújtam a dorkómba és a konyha felé vettem az irányt. Hogy a konyhába eljussak át kell vergődnöm az előcsarnokon, ahol mindig van valaki. Gyűlölöm azt a helyet, mint ahogy a Nagytermet is. De valamit valamiért. Magam elé meredve, a külvilágot kizárva, az ujjaimat tördelve haladok át a csarnokon, amikor is valaki belém jön. Nyilván direkt volt, mivel telibe találta a vállam. Valaki véletlen nem jön ennyire neki a másiknak.
- R***nc. - közlöm ami legelőször eszembe jut a lány láttán. A vérnyomásom eddig is az egekben volt na de most aztán végképp a mennyekig repül. Alaposan megnézem magamnak, és nehezen sikerül összetennem, hogy honnan is ismerős ő nekem.
- Háát persze! Te vagy az a kis p***a... - Nem fejezem be mondatot. Talán ő is tudja, hogy a folytatás az lenne, hogy: aki összejár Olivérrel. Féltékeny vagyok. Nem kicsit, hanem iszonyatosan! Senki más ne nyúljon hozzá Olivérhez! Ő nekem kell!
Szemüvegemet feltolom a fejem tetejére, hogy rendesen a lány szemébe nézhessek, közelebb hajolok hozzá, majd suttogóra fogom a mondandómat.
- Nagyon vigyázz magadra Drágaság! -
Elhúzódom tőle de a szememet le sem veszem róla. Jó mélyen fúrom tekintetem az övébe, és ha a pillantással ölni lehetne, akkor Nina már halott lenne.

Nagyon úgy fest, hogy Ninácska nem tudja hova tenni a dolgot. Csak bárgyún mosolyog rám, és próbál visszavágni. Ingerült vagyok, feszült, és ideges. A tenyerem izzad, de nem foglalkozom ezzel, mint ahogy azzal se, hogy mindjárt sivatag lesz a belsőmből. Ujjaim ropogtatását is befejezem, és helyette ökölbe szorítom a kezeimet. Elnevetem magam a baglyos-verebes válaszon. Hát ha már ilyenekkel dobálózik, akkor dobálózzunk.
- A r**i nálad helytállóbb, mert egyszerre három pasival nyomulsz, meg még ki tudja mekkora volt ez a szám régebben, amíg az Edictum le nem buktatott. Szóval a helyedben inkább evésre vagy inkább másra használnám a számat. Nem tudhatom mit művelsz vele a legtöbbet. ... Mosolyogsz? -
Én is éppen olyan bájosan mosolygok rá, mint ő rám, miközben összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Amúgy eddig sosem olvastam az Edictumot. Nem érdekelt különösebben az a sok tárgya, amit összehordanak benne. De ennek ellenére volt, amikor felkaptam a fejem egy-egy cikkre. Pontosan ilyen volt az előző havi, aminek a címlapján új házvezetőnk díszelgett. Gondoltam hátha valami izgalom is lesz benne, így végiglapoztam. Ekkor akadt meg a tekintetem valami rovaton, ahol mások szerelmi életét ecsetelték erőteljesen. Végigolvastam, és teljesen kiakadtam. Tudom, hogy csak pletyka, de minden pletykának van valóság alapja. Lehet, hogyha nem most, ilyen lelki állapotomban jön nekem Nina, akkor semmi fesztivál nem lett volna. De most pont a legrosszabbkor talált meg magának. Vagyis hát, a legrosszabbkor jött nekem. A törpillás mondatát válaszra se méltatom, de ami utána jön, na az már megér egy misét. Hangosan felnevetek, és ha eddig nem szegeződött ránk minden tekintet, akkor majd most ettől a nevetéstől fog. Megcsóválom a fejem, majd széles és iszonyatosan gúnyos mosollyal válaszolok Ninának.
- Én? Ugyan kisanyám... a libidód éppen eléggé nagy veszély rád nézve. Nem akarom tovább fokozni az állapotodat. -
Megvonom a vállam, majd hirtelen megszédülök. Egy pár pillanatig forog velem a helyiség, kicsit el is sötétedik minden, de szerencsére nem dobok egy hátast.
- Amúgy szeretetszolgálatost játszol vagy ...? -
Nagyokat pislogok rá, miközben Nina kicsit megszűnik létezni a világban. De "szerencsére" hamarosan egy újabb monológot zúdít rám. Valószínűleg most esett le neki, hogy miről is magyarázok neki. Kicsit lassú a felfogása a Drágának, de mit várok tőle?! Csak rá kell nézni.
- Ninácska ugye tudod, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja... Na meg ne mondd azt nekem, hogy nem kellene neked Olivér, mert az ilyeneknek, mint te mindegy milyet és kitől, csak kapjanak... -
Rákacsintok, és a gúnyos mosoly továbbra is ott ül arcomon.

Csodálatosan beindult az adok-kapok. Hol én vágtam vissza, hol ő, és amikor ez a lavina elindul, akkor nincs megállás. Egyre csak csúsztunk lejjebb és lejjebb azon a bizonyos lejtőn. Nőkhöz nem méltó módon osztottuk egymást úgy, hogy nem is ismertük rendesen a másikat. Én Ninát az Edictumos pletykából ismerem, valamint párszor elhaladtunk egymás mellett az iskolában. Sose vettem a fáradtságot, hogy megismerkedjek vele, mert valami oknál fogva a kezdetektől unszimpatikus. Viszont azzal, hogy így lecsapja a magas labdákat, kezd egy jobb fejnek tűnni. Nem az a rellonos fajta, aki összevécézi magát, ha valaki csúnyábban szól hozzá Sajnos manapság már ilyenek is akadnak köztünk. Viszont nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy öribarik legyünk. Jelen esetben az agyam mindenen kattog, csak ezen nem, mint ahogy azon sem, hogy sárga földig alázzuk magunkat éppen ezzel az egész műsorral. A nézőközönség száma egyre csak nő és nő. Lassan már a fél csarnok tele van diákokkal, de szerencsére sehol egy tanár. Na még az hiányozna ide, bár különösebben nem hatna meg.
- Tőled tanultam mindent... - közlöm, majd rákacsintok és lassan de biztosan kezd eltünedezni a mosoly az arcomról. Hallgatom, hogy mit mondd, de olykor egy-egy mondatrész kiesik, nem fogom fel. Hallom, hogy mond valamit, de az agyamig nem jut el. Emiatt a szerelmi bánatos részre sem tudok odafigyelni, így reagálni se reagálok rá. Látom, hogy mozog a szája, de hirtelen megszédülök. Oldalra kapom a tekintetem és kissé megrázom a fejem. Próbálok visszatérni a valóságba, de ezt Nina akár annak is betudhatja, hogy eltalálta a dolgot, emiatt nézek félre, a fejrázás pedig egyenlő lehet egy nemleges válasszal. Ez az Sofi... neked is pont most kell rosszul lenned.
Nagy nehezen újra feldolgozom az információkat, és a következő pár mondatával a tűréshatárom legszélén táncol. Az első két mondatánál még jobban ökölbe szorítom a kezeimet, és újra gyilkos tekintettel méregetem Ninát. Nem válaszolok, mivel esélyem se lenne. Ő mondja tovább a magáét. Fejembe visszhangozni kezd az utolsó mondata: " Ugyanolyan szerencsétlen kis r*****, mint az összes többi.". Kétszer-háromszor újra hallom a fejemben, majd fel sem fogva, hogy mit csinálok öklöm meglendül Nina felé. Reményeim szerint a kézkoordinációm még megfelelő és állcsonton találom a lányt. Bátyámmal és ikertestvéremmel is elég sokat verekedtünk otthon, így ez már egész jól megy. Remélem a rutinom nem most hagy alább.

Sajnos nem sikerül úgy az ütés, ahogy terveztem. Nina reflexei jobbak, mint én azt gondoltam. Majdnem eltalálom, talán még kicsit súrolom is az arcát öklömmel, de telibe nem találom. Kár érte. Pedig szívesen megnéztem volna, hogy hogyan terül ki a padlón, az én nagy örömömre. Az ütés pillanatában még a levegő is megfagyott a csarnokban. Ha lenne légy idebenn, akkor biztos lehetett volna hallani a zümmögését. A diákok csendben figyelték, hogy mi lesz ennek a vége. De Nina nem ütött vissza, így a mókának annyi. Nem fogom még egyszer megpróbálni eltörni az állát. Köszönöm egyszer elég volt ekkora erőt belefektetni a dologba. Az is csoda, hogy én nem estem hátra, mert annyira pocsékul vagyok. A szédülés állandóvá vált főleg a nagy "erőbedobás" után.
Nem válaszolok a -nyilván- költőinek szánt kérdésére. Biztos vagyok benne, hogy ő sem várt rá választ. Na meg mit reagáljak erre? Igen fáj?! Már megint hülye vagy, mert Olivér egyszer az enyém lesz?! Előbbi az igazság, de nem fogom beismerni neki, hogy ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Olivér sosem lesz az enyém. Bármennyire is szeretném, nem fogom tudni őt megszerezni. Ő az örök agglegény, aki amíg csak működőképes, addig fogja űzni az ipart, addig fog garázdálkodni és sok nő fejét elcsavarni. Nem tudom miért ringatom magam ilyen gyermeki vágyálmokba. Fel kéne végre dolgoznom, hogy felesleges minden próbálkozás. Nem érdeklem, nem keres, van neki más, akivel tökéletesen elüti az estéjét. Én pedig csak a pótlék vagyok, aki akkor kell neki, ha nincs más. Ezzel egészen addig tökéletesen ki voltam békülve, amíg egyszer a kis zugban meg nem ölelt, majd utána együtt mentünk el a 20-as évek bulira, ahova Ő hívott el engem. Néha úgy érzem, hogy fontos vagyok számára, hogy ő is érez valamit irántam. De ez az érzés amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is, mert rögtön bebizonyítja, hogy már megint beképzelem a dolgokat. Lehet a legjobb lenne ha örökre békén hagynánk egymást?
Teljesen lefagyva állok Nina előtt. A gondolataim elkalandoztak, és megszűntem létezni a nagyvilágban. Homályos tekintettel bámulok hol Ninára, hol a körülöttünk összegyűlt tömegre. Hirtelen erőteljesen verejtékezni kezd a homlokom, és a szédülés elviselhetetlen szintekre jut. Egyik kezemet a szemem elé kapom, és kicsit megdörzsölöm, de semmi változás. Belülről valami szorító érzés kerít hatalmába, és alig kapok levegőt. Mintha pánik rohamom lenne vagy valami ilyesmi. Pedig nem. Én sajnos sejtem, hogy mi bajom lehet. Buta, buta Sofi... Levegő után kezdek kapkodni, mert immár a rémület is rásegít a "fuldoklásomra".
- O-or-orvost! - nyöszörgöm, majd hirtelen elsötétedik a világ én pedig összerogyom ott, Nina lábai előtt, mindenki szeme láttára.

Laposakat pislogva térek magamhoz. Felülök és körbenézek, de nem tudom, hogy hol vagyok. Ismeretlen a környezet, és ez tuti nem a Szanatórium, de nem is valaki másnak a szobája. Olyan, mintha valami kórházba lennék. De mégis mit keresek én egy kórházba?! Semmire sem emlékszem, és pláne arra nem, hogy miért kötöttem én itt ki. Lerúgom magamról a takarót, és szörnyülködve veszem tudomásul, hogy egy fehér hálóing van rajtam. Hát az is biztos, hogy ezt nem én húztam fel magamtól. Rám ilyet csak erőszakkal adhat valaki. Ekkor tudatosul bennem, hogy valaki átöltöztetett. De ki és miért? Megpróbálkozom felállni, de azzal a lendülettel valami szörnyű fejfájás kerít hatalmába. Visszarogyok az ágyra, és becsukom a szemeimet. Fejemre húzom a takarót, és várok, hogy végre elmúljon a fejfájás. Megpróbálom elterelni a figyelmemet, és inkább azon kezdek el gondolkodni, hogy hogyan kerültem ide. Lassan de biztosan előbukkannak képek. Nina. Veszekedés. Ütés. Rosszullét. Bejárati csarnok. Ájulás. Lassan, nagyon lassan összeteszem a tegnap történteket, és még jobban elbújok a takaró alá. Most úgy érzem magam, mint amikor 8 éves voltam. Akkor is mindig így próbáltam elbújni a gondok elől. A tegnapi nap pedig egy nagy gond volt.
- Jaj ne! - olyan hirtelen ülök fel, hogy újra belesajdul a fejem, és meg is szédülök. Lábaimat felhúzom, és egyik kezemmel megtámaszkodom rajta, majd homlokomat a kitámasztott kezem tenyerébe fektetem. Hirtelen félelem uralkodik el rajtam. Méretes gombóc keletkezik a gyomromba, és másik kezemet is a homlokom kitámasztására használom fel. Összegörnyedve, felhúzott lábakkal, a homlokomat fogdosva ülök és csak az jár a fejemben, hogy "Ugye nem szólak apáéknak?! Ugye nem?! Nem szabad megtudniuk!". Akaratom ellenére kigördül egy könnycsepp a szememből. Egyrészt mert félek attól, ami rám vár, ha a szüleim megtudják, hogy mit műveltem. Másrészt attól, hogy lehet, hogy majdnem meghaltam. Vagyis ha valaki nem rángat be ide, akkor tuti alulról szagolnám már az ibolyát. Bárki is volt az elkövető, hálával és minimum egy köszönöm-mel tartozom neki.
Csendben, becsukott szemmel ülök a sötét gyengélkedőn. Sehol senki. Miért nincs itt ilyenkor valaki? De lehet, hogy jobb is így. Mindenki hagyjon békén. Senkit nem akarok most, ilyen állapotba látni.  

A behunyt szemmel történő csendben ücsörgés meghozza gyümölcsét. A fejfájásom lassan alább hagy. Azt nem szeretném tudni, hogy az indián vagy fene se tudja milyen származású hapsi, mit művelt velem. Gondolom kaptam egy jó kis gyomormosó valamit. Nem ismerem az ő módszereit, így inkább nem is szeretnék tovább tippelgetni. Szörnyen szomjasnak érzem magam, és minimum 3 liter vizet be tudnék most nyakalni, de még csak a közelben sem látok valami ihatót. Gyógyszerek és felismerhetetlen színű löttyök mindenfelé. A mellettem lévő kis asztalon is áll egy pohár, benne valami zöld színű trutyival. Nem tudom mi az, de nem visz rá a lélek, hogy megigyam. Még a szaga sem jó. Itt érzem az ágyban ülve.
A nyugodtságom nem tart sokáig, ugyanis egyszer csak kicsapódik az ajtó, majd beront rajta valaki. Megrázkódom kissé, amikor az ajtó hatalmas csattanással be is csukódik, majd Olivér hangos trappolással tart felém.
- Na már csak ez hiányzott... - suttogom magam elé, miközben törökülésbe helyezkedem. Kissé megigazítom az irtó szexi fehér hálóinget, majd egy hangos sóhaj tör fel belőlem. Meg sem fordult a fejembe, hogy esetleg Olivér meg fog látogatni, így attól se féltem, hogy tőle is kapok fejmosást. Na de miért is kapnék? Nyilván a doktorbá' nem regélte el az iskola diákjainak, hogy Sofia Denaro mit művelt. Az várható, hogy az igazgató, Markovits és Lyra meg fogják tudni, de rajtuk kívül csak a szüleimnek mondhatják el. Na de Olivért nem kell félteni. Nem most jött le a falvédőről, valamint bármennyire is szeretném tagadni én is és ő is... túl jól ismerjük egymást.
Olivér megáll velem szemben az ágyam végében és csak szúrós szemmel méreget. Állom a tekintetét, és le sem veszem róla a szemem. Kérdése hallatán csak unottan megvonom a vállam.
- Hát látod...pontosan így. - válaszolom, majd ölembe fogom a kispárnát, és az kezdem el babrálni, de még mindig Oli szemeibe nézve.
- Nem értem mit vagy úgy oda. Ne most kezd el játszani az aggódó havert, vagy akármi is vagy nekem. - rosszallóan megcsóválom a fejem. A monológ folytatása szinte szorongatja a torkomat, de nem akarok megint műsort rendezni, mint múltkor. De tudom, hogy olasz temperamentumomból kiindulva, nem fogom tudni befogni a számat. Nem értem mit keres itt Olivér. Napok, sőt hetek óta nem hallottam róla semmit. Nem keresett, én pedig még mindig vagyok annyira csökönyös, hogy nem megyek utána. Nyilván oka van annak, hogy most itt áll velem szemben, és attól tartok nagyon jól tudom, mi az ok: Dávidék. Sajnálom ők voltak kéznél, így őket kellett használnom. Ingerülten kapom fel jobb kezembe a kispárnát és egy határozott mozdulattal küldöm meg Olivér felé. Minden mérgemet beleadtam, de sejtem, hogy félre fog hajolni becsapódás előtt.
- Fogalmad sincs, hogy miért csináltam mindezt, ugye?! De még mielőtt félreértenéd... nem miattad... - Nem állt szándékomban öngyilkos lenni. Ezt mindenképpen tisztáznom kellett vele, még mielőtt félre éri a dolgokat. Senki, még Olivér se ér annyit, hogy ilyesmit műveljek magammal. Mindez csak az én feledékenységem miatt történt, és azért, mert nem tudtam mit művelek.

Olivér olyan szinten közömbös, hogy az már szinte fáj. Lehet nem is a közömbös a legjobb kifejezés rá, hanem inkább a bunkó. Igen, ez a legjobb. Kissé rosszul érint, hogy ennyire hidegen hagyja, ami történt. De akkor mégis miért van itt? Nálam ez a kettő nem fér össze. Azt mondja, hogy nem érdeklem, nem foglalkoztatja, hogy mit művelek, mikor művelem, és kivel művelem. De ennek ellenére itt áll az ágyam végébe, és lekezelő, bunkó módon viselkedik. Hát ezért nem kellett volna idetolnia a pici popsiját. Mindenre szükségem van most, csak erre nem.
- Ha ennyire lesz**od, hogy mi van velem, akkor mégis mit keresel itt? - teszem fel a nagy kérdést, amire kíváncsi vagyok milyen választ vagy éppen kifogást fog kitalálni.  Újabb kérdés merül fel bennem, amikor azt állítja, hogy nem érdekli, hogy miért csináltam. Remélem a kis Drága nem gondolja azt, hogy direkt akartam alulról szagolni az ibolyát. Tiszta vizet kellene öntenem a pohárba minél hamarabb, még mielőtt híre megy ennek az egésznek, és én leszek az iskola öngyilkosjelöltje. Na az végképp nem hiányozna.
- Olivér. Azért tisztázzuk, hogy nem direkt műveltem ezt. Elnéztem az adagot és ennyi. - próbálom menteni a menthetőt, de látom már esélytelen. Hallgatom, amit Olivér mondd, de már fel se fogom. Azon gondolkodom, hogy mit is kellene most kezdenem ezzel az egész kialakult helyzettel. De ekkor Olivér hátat fordít, és távozóra fogja. Na ezt nem hagyhatom. Lerúgom a takarót magamról, és mezítláb sietek utána. A fehér undorító hálóing lebeg utánam, és legszívesebben letépném, mert úgy idegesít. Miért nem egy sima fehér pólót adtak?! Azzal ki is lennék békülve. Amúgy is olyanba alszok a saját szobámba.
- Most azonnal állj meg! Ki ne merj menni azon az ajtón! - parancsolok rá Olira. Vannak szituációk, amikor bírja ezt, de lehetséges, hogy most nem olyanok a körülmények. De nem érdekel!
Amint utolérem megragadom a karjánál fogva, és a tőlem telhető legnagyobb erővel próbálom megállítani. Újra rám tör a szédülés és a fejem is sajogni kezd. De nem érek rá ezzel foglalkozni. Most sokkal komolyabb dolgom van, mégpedig megállítani Olivért. Ha sikerült megállítanom, akkor elkezdem húzni a karjánál fogva, hogy felém forduljon. Ha ez is sikerül, akkor jobb kezemet a nyaka köré fonom, lábujjhegyre állok és ha tetszik neki, ha nem, megcsókolom. Viszont most mindenféle szenvedély mellőzök, inkább a gyengédség és érzékiség uralja a terepet. Nem akarom elveszíteni, még úgy sem, hogy tudom, nem az enyém. De valahogy üres lenne az életem nélküle. Nem lenne ki miatt idegeskednem, hisztiznem. Bár sokkal nyugisabb volt, amikor még nem éreztem iránta semmit. Vagy, hogy elnyomtam az érzelmeimet. Mostanában is ez a cél, és ezért folyamodtam ahhoz, ami ide sodort.
Másik karomat a mellkasára teszem és finoman tolni kezdem hátrafelé, hogy minél messzebbre kerüljön az ajtótól. Nagyon remélem, hogy hátrálni is fog, ha nem, akkor valami mást kell kitalálnom.  

Hamar kiderül, hogy mi is a látogatásának az oka. Egy szemforgatással jelzem, hogy leesett végre a tantusz. A kezemet a homlokomra csapom, és kicsit ott hagyom.
- Már értem! - rosszallóan megcsóválom a fejem, és a takarómat kémlelem. Megköszörülöm a torkom, karomat összefonom a mellkasom előtt.
- Annyira, de annyira egy szemétláda vagy! Most is csak MAGADRA gondolsz! Ugorj már le az edógról az IQ-dra! Nagy öngyilkosság lenne! -
Annyira felhúzott, hogy azt elmondani nem tudom. Hogy lehettem ekkora naiv, buta lány? Hogy hihettem azt, hogy miattam van itt? Természetesen ismét csak magát félti, csak magam miatt van itt. Mindig csak ő, ő, és a változatosság kedvéért csak Ő!
- Semmi közöd hozzá, hogy én kivel és mit művelek! Attól vásárolok akitől csak akarok! Nőj már fel, és zárd le a saját dolgodat! Ami pedig az enyémet illeti, ahhoz neked ku***ra nincs közöd! -
Dühöngök, és a tőlem telhető leggúnyosabb stílusommal beszélek vele. Elegem van belőle! Elegem van ebből az egészből, ami köztünk folyik. Tisztába vagyok vele, hogy csak kihasznál. Én pedig voltam akkora idióta, hogy ezt hagytam is neki.
- Ha ennyire a terhedre vagyok, akkor inkább örülnöd kéne neki, hogy itt kötöttem ki. Sőőőt! Lehet neked az lett volna a legjobb, ha...! - Lehet ez már kicsit átlépett egy bizonyos határt, de annyira kikívánkozott. Tudom, hogy Olivért ez mind hidegen fogja hagyni, de a fejéhez kellett vágnom. Muszáj volt kimondanom amit érzek és gondolok. Hangom eközben elérte a legnagyobb decibelt. Kiabálok. Nem úgy nőiesen, hanem úgy olaszosan. Néha még egy-egy káromkodást is elmormolok, miközben szép nagy mozdulatokkal "mutogatok".
Felpattanok az ágyból és utána viharzok, miközben ráparancsolok, hogy álljon meg. Erre ő ismét csak lekezelő, pökhendi módon reagál rá. Szemeim szikrákat szórnak, miközben megragadom a karját és felém fordítom. Még most se akarom elveszíteni, és megpróbálom visszatartani, miközben az eszem ordít velem, hogy ne műveljem ezt. Viszont ha másra nem is volt jó ez a csók, de legalább egy "szép" búcsúnak. Olivér leszedi magáról a kezemet, én pedig hátrálok két lépést.
- Sz**ságra? - kérdem, de immár nem kiabálva. Szomorúnak érzem magam, mert ennyire nem érdeklem. Ennyire nem foglalkozik velem és az érzéseimmel, pedig szerintem teljes mértékben tisztába van velük. Nem mutatom ki, hogy mennyire fáj ez az egész műsorszám, amit mi most itt produkálunk.
- Hát akkor takarodj innen Séllei Olivér! - hangom nyugodt, kissé talán halk, de közben határozott - Ez a sz*r... már nem kíváncsi rád! -
Arcom közömbös és még a szememből se tud egy érzelmet se kiolvasni. Olivér mostantól megszűnt létezni számomra. Elindulok az ágyam, felé de hirtelen megtorpanok és még visszafordulok pár pillanatra.
- Egy nevet lehúzhatsz a listádról. - mondom teljesen komoly, rezzenéstelen arccal, majd egy nem éppen baráti pillantást vetek még rá. Egy fintorral az arcomon végigmérem, majd visszasétálok az ágyhoz. Ő pedig csinál amit akar.