Keresztfiú

*Szakmájából adódóan neki is gyűlt már meg a baja elég sok bestiával, bár pogrebinnel még nem sokszor találkozott, mivel elég ritka állat, ráadásul ettől veszélyesebb fajokon edzették őket a sárkányokhoz. Azért örül neki, hogy nem kellett olyan veszedelmes lényekkel megküzdenie, hogy vérezzen, vagy össze legyen égve, mint az a másik szerencsétlen tusázó társa. Majd mindenképpen szeretné kinyomozni, hogy milyen jellegű feladatokon kellett átesniük a nebulóknak, hogy mégis be tudja lőni a követelményt. De addig is figyelmesen hallgatja keresztfiát, a bestia legyőzésének módszerén pedig finoman mosolyogva bólint egyet- egy rúgással is el lehetett volna intézni, de ez elegánsabb megoldás. * - Örülök, hogy már ennyire ösztönösen bánsz a pálcával és egyből azt használtad. *Dicséri meg elégedett hangon, mialatt a fiú egy tincsét rendezgeti egy kicsit. Tanárként hallja, hogy sok, addig muglik között élt diákok nehezen szokja meg az itteni életet és szokásokat. Ezt nehezítendő körülményként sok diák külföldi, valakinek még az országra és a nyelvre is rá kell álljon, valamint arra is, hogy kevert nemzetiségű közösségbe érkezik. Persze a varázslás sokkal kényelmesebb módja a dolgok elvégzésének, úgyhogy ez a legtöbbjükre elég ösztönzően hat. Ez kevert nemzetiség egyébként eleinte neki is furcsa volt, hiszen a lengyel mágusképzőben, ahová ő járt valaha szinte csak lengyel diáktársai voltak, elvétve pár szlovák, cseh és orosz is koptatta az öreg intézmény falait, de ők is szláv népek, így nem volt olyan fura az egész.
Arra a dologra, hogy nem találkozott a többiekkel csak eltűnődve bólint. Végül, tényleg lehet, hogy csak zavarták volna egymást, vagy elvonták volna a másik figyelmét a feladatról. Nem hiányzott nekik, hogy lássák a barátaikat megsebesülni, segítségért kiáltozni.* - Már nincs sok kulcs, remélem, hamarosan megérkezik. * Feleli Đomcsinak az bejárati ajtóra pillantva, hátha épp akkor lép be rajta Gergő, vagy valamelyik sárga. A tusázók közül nagyon kevés olyan induló van, akit nem ismer valamilyen módon, legalább a folyosóról. * - Nagyszerű, akkor lenézünk, amint szusszantál egyet. Nem akarom, hogy fejmosást kapj, mert túl sokat tartózkodsz kinn. Igyekszem intézkedni, amíg pihengetsz. *Válaszolja a fiú kezére téve egészséges kezét. Szíve szerint megölelgetné, de minden bizonnyal kínosnak érezné ennyi ember előtt, hogy egy tanár babusgatja, még akkor is, ha az a tanár a keresztanyja. Régebben az ikreket is zavarta az anyukájuk itteni munkahelye, úgyhogy már tudja mi a dörgés. * - Már nézegettünk egyet, amihez van nagy kert és mindenkinek lenne elég hely, de még az utolsó ajánlatra nem adtak választ. Picit drága, hátha engednek belőle. Szerintem tetszeni fog, ha oda is kiengednek elmehetünk valamelyik nap ránézni. Meg majd megbeszéljük a falak színét, bútorokat… tudod, amit ilyenkor szokás. *Mondja csevegő hangon, amikor hirtelen még érkezik pár versenyző-, akiknek szintén gratulál. A ház legjobb része egyébként a kert és a konyha, de a hálók is szép nagyok. Ha Vivien épp nincs itthon, mind a két fiúnak lesz külön szobája.*

Szelniczky Mínea


Vannak emberek, akik egyszerűen azt képzelik magukról, hogy jobbak, mint a többi. És hogy mi az érdekes bennük? Hogy pontosan úgy viselkednek, mint azok, akik őket legjobban irritálják, és akiket legjobban utálnak.
- Valóban nem nekem kell elmagyaráznod, de mi lenne, ha az egész iskolának elmagyaráznád? Most kiszaladnál, és elújságolnád mindenkinek. Addig sem idegesítenél! – gúnyolódott Amanda.
- Nahát, tényleg nagyon alaposan kidolgozott képek vannak benne. – úgy tett, mint aki csak most veszi ezt a nyilvánvaló tényt észre ~Még a sárga bigyók is látszódnak ennek az izéjén. ~ hajolt kicsit közelebb a könyvéhez. ~ Naná, majd biztos odaadom neked, te meg legfeljebb annyit morogsz, hogy na végre, de biztos nem köszönöd meg, nekem meg nem lesz könyvem. Pedig mennyi energiát belefektettem abba, hogy ezt megtaláljam! Aztán meg kinéznéd a betűket is belőle. Biztos nem kapod meg!~ Amíg a fejében jól kidühöngte magát, elfelejtett figyelni a külvilágra, ezért most igyekezett bepótolni, amiről lemaradt. Lopva megbámulta a lány arcát, ahogy elmélyülten a könyvei fölé hajolt, a sok haját, az írását. Elnézte, ahogy szorgalmasan írdogál, s egyszerre megutálta. Csak így, fél perc alatt. Ez annyira jellemző volt rá, mint a fákra az, hogy levelük van. Amanda agyon könnyen meggyűlöl akárkit, egyetlen szóért, de legalább ugyanilyen könnyű kiengesztelni is. De most még csak ott tartott, hogy gyűlölte a lányt tetőtől talpig. Utálta minden egyes porcikáját, ujjait, ahogy a pennát markolják, utálta a papírlapot is, amihez hozzáért.
~Minek kell neki még ez a könyv is? Ott van vagy ezer mellette! Hogy lehet valaki ekkora stréber? Stréber? Strééééber! ~
 - Levitás vagy, igaz? – bukott ki belőle a kérdés, még mielőtt alaposabban átgondolhatta volna. Gyorsan vissza is bújt a könyve mögé, nem mert a lányra nézni. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy az mit válaszol.

Dalmi

Labirintus - a 4., egyben utolsó próba - BAJNOKOK

A Nagyteremben mindenki izgatott volt. A szervezők, a másik iskolák bajnokai, és mindenki feszült figyelemmel várta azt, hogy mikor hallatszik ajtónyikorgás ami a bajnokok megérkezését jelenti. Ez volt az utolsó, a mindent eldöntő próba.

A két bajnok, Domi és Benji két külön utat jártak be, de ugyanazok voltak a próbatételeik. A Nagyteremben egymás kellett két mágikus ajtó jelent meg, amiről mindenki tudta, bizony valamelyik kilincse előbb fog lenyomódni, és a srácok közül egy már bajnokként sétálhat oda a szeretteihez.
Ők ezt nem tudhatták, csak csinálták a feladatokat. Bátran, és logikusan gondolkoztak, ezzel sikeresen teljesítve a próbát.

Az eredmény viszont meglepő. Míg a teremben halk sutyorgás folyt, a bajnokok eljutottak a végső feladathoz, hogy megszerezzék a kulcsot, amivel utána kinyithatták az ajtót. Mindenki felkapta a fejét a kattanásokra, amik az ajtók felől jöttek. Egyszerre két kilincs nyomódott le. A két ajtó mögül egyszerre bújt elő a mágustusa két bajnoka, Nagy B. Đominic és Benjamin Lawrence Krise. Eltelt legalább fél perc, míg mindenki feldolgozta - többek között a fiúk is -, hogy két bajnok született, de hatalmas ujjongás, és kiabálás tört ki, és még mielőtt sorba álltak volna a lelkes rajongóik az aláírásukért, Maurice elterelte onnan a fiúkat a szervezői asztalhoz, hogy ő, és persze a szervezők gratulálhassanak nekik elsőként.

A szívem a torkomban dübörgött, annyira izgultam, hogy hanyadik leszek. Szeretnék nyerni, mert ki ne szeretne, de ha második leszek, az is tökéletesen elég. Már nyertem vele, és csak ez számít nekem. Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót. A hangok arra adtak következtetést, hogy Ben már régen kint van, de teljesen ledöbbentem, amikor megpillantottam őt magam mellett. Ő is most ért ki, én pedig hatalmas kikerekedett szemekkel néztem, hogy mi is van. Ilyen lehetséges? Vagy most jön egy mindent eldöntő párbaj? Akkor tuti alulmaradnék, és második lennék. Csak néztem Benre, és a következő pillanatban már azon kapom magam, hogy megöleltem. A könnyeim is kicsordultak, de a boldogságtól, az örömtől, de legfőképpen attól, hogy nyertünk.
– Gratulálok. –vigyorogva engedtem el, és nyújtottam kezet neki, hogy nyomatékosítsam a gratulációmat. A szemeimet még mindig törölgettem, hogy lássak valamit a könnyektől. A rajongói támadásoktól Maurice mentett meg minket, és a szervezők felé terelt minket. Boldogan, de még mindig döbbenten fogadtam a gratulációkat, és amint sikerült, leültem egy szabad helyre. Eléggé sokat kellett sétálni a labirintusban, meg a feladatok sem voltak könnyűek, így mielőtt szétszednének mindenféle kérdéssel, vagy rajongással, szeretnék egy pillanatig kényelmesen ülni.

 Pár centire volt csak a végétől, de még mindig nem fogta fel, hogy mennyire közel jár a dolgokhoz. És azt sem tudta, hogy mi lesz, ha kilép, ő lesz-e az, aki elsőként teszi, vagy lassúbbnak minősül. Ez az egy piszkálja csak teljes mértékben belülről, nem tudja megjósolni a végkimenetelt, mert olyanokon múlik a dolog, amiket ellenfele is tökéletesen, vagy majdnem úgy tud teljesíteni. Ahogyan sietősen lépkedett a kilincs felé, úgy kerítette hatalmába az izgalom, kezei remegtek, ajkába harapott, ahogyan ujjai a kilincsre simultak. Lenyomta. Nem volt visszaút, ez volt a vége, nem léphet vissza, nem is akar, ezzel nem fog időt vesztegetni. Nincs értelme, lesz, ami lesz alapon dől el.
Az ajtó nyikordulva engedett utat neki a Nagyterembe, a hangok pedig szinte azonnal megütötték a fülét. Ujjonganak, és hallhatóan nem most kezdték. Lecsúszott volna, második lenne? Kilépve teljesen, körbetekint, majd végül a másik ajtó felé, a mellette álló fiúra. Döbbenet ül ki arcára, és kérdések hada, hogy most vagy itt ácsorog már egy jó ideje, vagy pedig együtt érkeztek.Pislog csak a fiúra, majd a szervezők felé, és egyhamar megvilágosodik, hogy mi is történt. Együtt, egy időben léptek ki, mintha csak megbeszélték volna, hogy itt és ebben a percben találkoznak. Nem tudja a szabályzat ezen részét, hogy lehet-e két győztes, avagy vár még rájuk egy utolsó, nem tervezett próba. De a többiek viselkedéséből nem ezt szűrte le, főképp nem ellenfelééből, vagyis.. most már győztestársa reakciójából nem. Meglepődve fogadta, hogy a fiú átölelte őt, de mivel még mindig azon volt, hogy feldolgozza az eredményt, nem kezdett bele az undok stílusába, sőt, talán nem is akart. Ölelés helyett, megveregette a fiú hátát, hiszen az nem az ő művészete, hogy agyonölelget másokat, de ez is több volt, mint a semmi. Amint ellépett tőle Domi, kinyújtott jobbját elfogadva rázott vele kezet, elfogadva a tényt, hogy mind a ketten győztek. Talán tényleg ez a legjobb lehetőség mind közül.
- Neked is, bajnok. - vigyorgott a másikra, majd az ujjongó tömeg felé fordult, köszöntött egy intéssel az ismerős arcokra, majd hagyta, hogy eltereljék őt az asztal felé. Fáradt volt, ez tény és való, és nagyon is jól esett neki, hogy leülhet végre, kifújhatja magát, és gondolkozhat, hogy mikor kezdődjön az ünnepség hatalmas része.

Amira Loveguard - 2013.07.28. 11:34
Reneszánsz napi bál, a Mágustusa bajnokainak ünneplése

Ahogyan már minden diák szembesült a varázzsal, amely szekrényét és a kastély kinézetét alakította át, úgy tűnik fel a plakát, amelyben a diákokat tájékoztatja a közelgő, nagy eseményről. Az egész napos varázs estére sem tűnik el, a kastély csak következő hajnalra változik csak vissza az eredeti állapotára. A díszes plakát viszont nem csak ezt mondja el neked, meginvitál a nagy fényére, A Bálra, ahol önfeledt szórakozás mellett, ünneplés, és egy történelmi álomba csöppenhetsz bele. Ki nem hagyhatod!  
Ahogy a reneszánsz korban divat volt, most úgy tűnik fel egy igazi, korhű bál eseménye a falak közt. Az ünnep, amelyet ezzel tisztelnek meg, a már hónapok óta tartó Mágustusa záróakkordjaként kerül megrendezésre. A fő ünnepeltek maguk a győztesek, az ünneplők pedig a kor jegyében és szellemében ünnepelhetik őket. A bál kezdete előtt, már a hajnali órákban megváltozott a kastély, és annak lakói, estére pedig mindenkit elfog a láz, amely a táncos eseményre invitálja őket. Az eddigiektől, a modern világtól eltérően a hangulata teljesen az adott korra jellemző, a ruhák színpompásak, melyek mindenki számára egyediek, biztos, hogy nem lesz olyan lány, fiú, aki egyforma öltözetet viselne. A megszokott zenétől eltérően a hangulatot a korra jellemző muzsika adja, melyet egy, történelmi korokat felidéző mugli, de a varázsvilágban érvényesülő, nagy fős zenekar biztosít, megidézve a reneszánsz évek pillanatait. A zenekar különlegessége nem csak nagy létszámuk, de hangszereik és latin nyelvű dalaikban is megmutatkozik.  A zene egyedisége mellett, a Nagyterem díszítése is ezt a stílust öleli fel, az utolsó apró díszletig egy időutazás, a kastély bármely pontjával egyetemben. Az ünnepeltek ugyan a tusa győztesei, de nem kell csüggednie senkinek sem, nem lesz elnyomva egyetlen ember sem, mindenkinek garantált a szórakozás. Hiszen ki ne akarna egy napra herceg, hercegnő, gróf, nemesi vérrel rendelkező polgár lenni, vagy a mesekönyvek más, gyönyörű szereplője. Itt a lelked mélyén lévő, gyermeki álmok a fő célpontok, a nap első részében ezekbe a szerepekbe bújhatsz, és így tündökölhetsz a bálon is, amikor az ünnepelt megérkezik.

A bál kezdetekor aki a Nagyterembe tér, maszkot kap egy titokzatos jelmezbe bújt egyéntől, amelyet feltéve egy álarcos bálba csöppen. Igen ám, de nem minden maszk egyszerű, átlagos darab. Valamelyiket felhúzva lehet, hogy belőled királylány válik, vagy épp egy lovászfiú, de meglehet, hogy te leszel a humor biztosítója, egy udvari bolond. Nem lehet tudni, melyik álarc mit rejt, vagy épp, hogy melyik az, amelyik ezt a varázst biztosítja. A hatóideje kiterjed a bálra, amíg le nem húzod a maszkot, azonban másnap hajnalig még a történelem pillanatait éli meg, a varázs pedig ahogy jött, úgy tűnik majd el.

//A bál álmodói időpontja: július 28-tól augusztus 11-ig. Egy szálba menjenek a hszek!
Tudnivalók: eltelt egy hét azóta, hogy a tusának vége, a karakterek már tudják, hogy Đominic és Benjamin a nyertesek.
A Szervezői Mesélő által kijátszott bajnokokkal is lehet játszani a bálon!//

Ünnepi bál - köszöntő

Már eltelt egy hét, és ezen a héten még mindig nem volt nyugalom. Domi és Benji bekerültek a történelembe, és máris elhíresült, hogy két bajnoka lett az iskolának. Ez azt jelentette, hogy többszörösen rohamozták meg a fiúkat, és a szervezőket, na meg persze az igazgatót az újságírók. Fotózásokra meg interjúkra kellett járniuk minden nap, Mira nem is csodálta, hogy a végén már elegük lett az egészből. Ő is alig várta, hogy nyugalmuk legyen, de mindenhova a fiúkkal és Mauval tartott, hogy legalább a másik három lánynak nyugta legyen, és tudják szervezni a bált.
A bál napján mosolyogva bújt bele reneszánsz kori ruháinak egyikébe, és már tudta, mit fog viselni este. Amikor eljött az idő, szépen összekészülődött, a haja hullámos volt, és félig hátracsatolta, a ruhája pedig háza színét viselte.
Korábban érkezett a Nagyteremhez, kint az ajtó előtt találkozott a szervezőkkel, Mauval, a vendégbajnokokkal, és persze a két bajnokkal. Domi megkérte, hogy legyen a partnere a bálon, és persze igent mondott rá. Kristófnak már szólt róla, hogy vele megy, és Merlinnek köszönhetően a vőlegényének nem is volt ellene kifogása, csak kicsit húzta a száját. Mindenki kapott álarcot, hát ők is. Egy szép zöld-aranyat választott, ami passzolt a ruhájához.
Megvárták, míg szépen mindenki bevonult a szépen kialakított terembe, és a két király után lassacskán bevonultak az asztalaikhoz. Mira Maurice oldalán sétált, mosolyogva nézte Domit, ahogy előtte ment, és a magasságbeli különbséget, hiszen Benji pár fejjel a fiú fölé emelkedett.
A zene elhalkulása után elsőként Wickler igazgató úr mondott egy rövid beszédet arról, hogy milyen elégedett a bajnokokkal, meg a szokásos. Utána Mira az álarcát hátrahagyva lépett a pódiumra kezében a poharával, hogy a szervezői gárda nevében beszéljen.
-Emeljük poharunkat a két bajnokra, Nagy Bátor Đominicra és Benjamin Lawrence Krise-ra - poharát megemelte egy kicsit, és egy mosolyt küldött a két fiú felé. -A fiúk bátran teljesítettek minden akadályt, még ha nehéz is volt. Az egész iskola nevében mondom, hogy nagyon büszkék vagyunk rátok, hogy véghezvittétek mindezt. A tusa megszervezése nem csak azért volt kemény, mert sok gondolkodást és kreativitást igényelt, hanem mert benne voltunk, és úgy izgultunk fordulóról fordulóra a versenyzőkért, de megérte. Szerencsére iskolánkban minden teljesen rendben ment, a sérüléseken kívül mindenki ép, és jól van. Gratulálok a srácoknak, és most pedig Maurice jön, aki fáradhatatlanul ott volt a versenyzőkkel, és ügyelt, hogy minden rendben menjen -őszinte mosollyal tapsolta meg a teremben ülőkkel együtt a két bajnokot, akik egyébként balra ültek tőle a kétszemélyes asztalnál, persze koronával a fejükön, a trónjukon.
Rákacsintott Domira, és visszasétált a szervezői-vendégasztalhoz, hogy végighallgassa Maut, aztán vacsorázzon, hiszen a nap folyamán semmit nem sikerült ennie.


Ruha, Maszk

Violetta


A tükör előtt ácsorogtam, és a hajamat igazgattam. Nem nagyon szoktam ezzel sokat foglalatoskodni, de most nem volt jobb dolgom. Már félig majdnem kiolvastam egy mugliismerettel foglalkozó könyvet, pihentem is, ettem is, és most csak úgy...léteztem. Mikor végeztem, pislogtam párat, és jobban megnéztem magamat a tükörbe. Ha sokáig nézem magamat, gyakran elgondolkozom azon, hogy ez vajon tényleg én vagyok? Néha mintha nem is magamat látnám, hanem csak egy ismerős arcot, mintha már láttam volna szembe jönni az utcán. Pedig ez lennék én. Az a lány, akit annyian dicsérnek, csodálatos külseje és ragyogó aranybarna szempárjai miatt. Nem értem mi olyan különleges bennük. Csak egy átlagos ember vagyok. Azt hiszem. Az ágyamhoz sétáltam, leguggoltam, majd kihúztam alóla a bőröndömet. Még nem volt időm kipakolni, de, hogy őszinte legyek, nem is nagyon akartam. Itt szépen rendszerezve vannak a ruháim, a szekrényben csak össze lennének dobálva, és biztosan beletelne vagy egy órába, mire megtalálnék valamit. Előkaptam egy ujjatlan felsőt, meg egy farmert, majd gyorsan átöltöztem. Jó idő volt, kicsit fújdogált a szél odakint, végre nem volt hőség. Mikor mindennel végeztem, lábammal visszarúgtam a bőröndöt, és elhagytam a szobát. Az ajtó előtt ácsorogva, úgy éreztem, mintha elfelejtettem volna valamit. Lassan léptem vissza a szobába, alaposan körülnéztem, mi zavarhatja ennyire az agyamat, illetve a lelkiismeretemet ( már ha van olyanom ). Ekkor pillantottam meg az asztalomon, már lassan porosodó könyvet. Bájitaltan, már tegnap kiolvastam. Gyorsan felkaptam, majd azzal együtt ismét kiléptem a szobából. Jártam már a könyvtárban, így most kivételesen tudtam merre megyek. Végig a földet bámulva haladtam, nem is néztem az orrom elé, ez okozta, hogy beleütköztem valakibe. Rápillantottam a velem szemben álló idegenre, pislogtam párat, vállat vontam, majd otthagytam. Igen, ezt azt hiszem egy bocsánatkérésnek szántam, bár az illető biztosan nem jött rá. Mindegy. Jobban oda kellene már figyelnem, mit is csinálok, hova is megyek. Alig telt el pár perc, máris a hatalmas barna fa ajtóval találtam magamat szemben, amire nagy betűkkel rá volt vésve, hogy "Könyvtár". Szinte már berúgtam az ajtót, olyan nagy erővel löktem be, rápillantottam a könyvtárosra, biccentettem egyet neki, majd letettem az asztalára a visszahozott könyvet. Beljebb sétáltam, keresnem kellett valami másik könyvet. Mindig is szerettem olvasni, remek kikapcsolódás, és unaloműző, csak ezt persze soha senki sem tudta rólam. Mindenkinek vannak titkai, hát az enyém ez. Befordultam az egyik sorba, majd nézelődni kezdtem, hátha találok valami jót. A kedvenc könyvem mindig is a Rómeó és Júlia volt. Nem vagyok valami érzelgős típus, mégis imádom. Így akadtam rá, szinte már kiszúrta a szememet, és szólítgatott, hogy olvassam el. Már vagy 600x olvastam, de mégis kényszert éreztem arra, hogy még egyszer a kezembe vegyem, így hát kikaptam a polcról, majd  egy üres fotel után keresgéltem. Találtam is egyet, az egyik, kissé eldugott sarokba, majd mikor odaértem, leültem, és olvasni kezdtem. Egyszerűen imádom.

Yvonne
ruha

Violetta


Imádom, imádom, imádom. Lapozok a második oldalra, elolvasom. Imádom, imádom, imádom. Minden oldal elolvasása után, csak ez járt a fejemben. Kívülről tudtam, hogy ki mit fog mondani, mi fog történni, de még is, olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor. Teljesen belemerültem a történetbe, szinte magával ragadott. Alig telt el 10 perc, de én már majdnem elolvastam 30-40 oldalt. Csak lapoztam és lapoztam, megszűnt számomra a külvilág. Ekkor riadtam fel, és tértem vissza a valóságba, mivel valaki majdnem átesett rajtam, de szerencsére, csak a fotelom érzett fájdalmat.
- Mi a...? Eszméltem fel, majd ránéztem a mellettem lévőre, kissé meglepetten. Ahogy végigpillantottam rajta, először is megállapítottam, hogy lány, és talán egy kicsit idősebb mint én, vagy csak annak tűnik. Sóhajtottam egyet, nem akartam bunkó lenni, most nem annak van itt az ideje, így talán kissé monoton hangon, de megszólaltam.
- Minden oké? Egyben vagy? Kérdeztem, majd egy picit feljebb ültem a fotelbe, és vártam a lány reakcióját. Nagyon reméltem, hogy nem purcant ki itt mellettem, de nem tűnik olyan gyengének, hogy egy apró eséstől súlyosabb sérüléseket kaphat. Mikor a lány feltápászkodott, kissé zavartnak tűnt, de még így is volt elég ereje ahhoz, hogy bemutatkozzon. Végighallgattam, majd becsuktam a könyvemet, és letettem a velem szemben lévő asztalra. Pár másodpercig csak gondolkoztam, hogy mutatkozzak-e be én is, vagy hivatkozzak valamire, ami miatt el kell mennem, de rájöttem, hogy ismerősöket kell szereznem. Nem akarok magányosan éldegélni itt, ennyi erővel, már most beszerezhetnék 7 macskát, és egy kis kötögetni valót. Nyeltem egyet, majd a lányra néztem, egy apró mosollyal az arcomon.
- Yvonne vagyok. Mondtam, majd a lány felé nyújtottam a kezemet. Ha már bemutatkozunk, legyünk hivatalosak. Violetta. Egész szép név. A lánynak volt még egy kérdése felém, erre viszont nem tudtam hirtelen mit válaszoljak. Valószínűleg még mindig a könyv hatása alatt voltam, kicsit vissza kellett rázódnom a jelenbe. Sóhajtottam egyet, majd beláttam, őszintének kell lennem.
- Nos, igeeen. Ez valószínűleg azért van, mert még csak nemrég érkeztem. Másik iskolából jöttem át, ide. Mondtam, egy halovány mosoly kíséretében, majd vállat vontam, nem tudom miért. A velem szemben lévő fotelre pillantottam, majd vissza Violettára, ezzel is jelezve, hogy nincs-e kedve leülni, vagy...valami ilyesmi. Ha nincs, azt is megértem. Igazán megértő tudok lenni ilyen téren, sokan nem kedvelik a társaságomat, de olyanok is akadnak, akik egyenesen rajonganak értem. Khm, igen ez lennék én.

Yvonne

A bál - Yvonne

Az álmatlanság, ami mostanában gyakran rám köszönt, az éjjel se nagyon hagyott aludni, így meglehetősen korán fent voltam már és inkább a klubhelyiségben olvasgattam, azzal az idegesítő, levakarhatatlan szőrgombóccal a hasamon, amit macskának neveznek. Én nem aggattam rá egyéb jelzőket, mondván nem az enyém, de úgy tűnik a dög másképp gondolkodik, mert lehetetlen megszabadulni tőle, így hát kénytelen vagyok megtűrni. Azt mondanom se kell, mennyire meglepett mindkettőnket, mikor a rajtam lévő ruha hirtelen átalakult, csak úgy, minden előrejelzés nélkül. A nyávogógép rögtön le is vetődött rólam, aztán csak bambán bámult, míg az én figyelmemet a plakát vonta magára, mely mindenre magyarázatul szolgált. Csak egy fejrázással és sóhajtással díjaztam az ötletet, majd egy fintorral végig mértem az öltözetemet és visszamentem a szobámba, hogy megtekintsem milyen más lehetőségem van, mert ez határozottan túl csicsás volt az ízlésemhez.
Később a nap folyamán mindenhol az esti bál volt a téma, és a hihetetlen színkavalkád összes női képviselője a másik nemet leste, párt remélve. Persze nem egy fiú volt, aki élt a lehetőséggel. Némelyek a szerelmüket választották, mások lány barátaikkal mentek, a harmadik csoport pedig csajozási céllal új partnert választott. Én valahogy egyik kategóriába se tudtam sorolni magam, hisz barátaim nem nagyon vannak, egy barátnő pedig túl sok energiát igényelne, amit fordíthatok hasznosabb dolgokra is. Szóval úgy voltam vele, hogy minek nekem bál, inkább kihagyom, ám ahogy az este közeledett a véleményem lassan megváltozott. Mert bármennyire is próbáltam tagadni, azért viccesnek és hangulatosnak találtam az egész ötletet, ráadásul azon fiúk sorát bővítem, akik táncolni is képesek, mivel apám gondoskodott az ilyen nemű oktatásomról is. Nála ez volt a "szórakozás a gyereknek" kategória, amit néha be lehetett szúrni a szellemi oktatások közé, hogy ne meneküljek ki a világból. Eleinte utáltam, de később rájöttem, hogy azért egész jó mulatság tud lenni és a lányok is nagyon értékelik. Legalább tudok valamit, ami nem elriasztja, hanem lenyűgözi őket.
Amint az esti eseményen morfondíroztam, pár lány ment el mellettem, akik ugyanarról a témáról csevegtek. Az egyik lánynak - Yvonne-nak - nem volt még párja, de ahogy az elcsípett mondatokból levettem, akart volna menni, vagy legalábbis a többiek akarták, hogy ő is menjen, akár fiú nélkül is. Ehhez hasonlót már sokat hallottam ma, mert gyakorlatilag minden harmadik ember annyira lázban égett, hogy az összes környezetében fellelhető élőlényre át akarta ragasztani lelkesedését. Éppen tovább léptem volna a dolog felett, mikor rájöttem, hogy akár én is lehetnék Yvonne párja. Elvégre már csak pár óra maradt, szóval nagy a valószínűséggel belemegy, már csak azért is, hogy békén hagyják és talán azon se akad fenn, hogy egy alsóbb éves lesz a kísérője. Ekképp gondolkozva úgy döntöttem teszek egy próbát és egy virágot szakítva a Fénylő Lelkek Udvarából, a csoport után mentem, majd mikor megálltak - talán búcsúzkodni, talán más okból - odaléptem hozzájuk és Yvonne előtt meghajolva, odanyújtottam a lánynak az imént szerzett virágot.
- Lennél a hölgyem ma este?
Kérdeztem egy elbűvölő mosollyal. Ő beleegyezett és megbeszéltük, hogy a nagyterem előtt találkozunk kicsivel nyolc előtt.
Szóval valahogy így kerültem ide. Jó pár másik személlyel együtt ácsorgok a nagy ajtók előtt, várva, hogy a párom is megérkezzen. Kicsivel korábban jöttem, biztos ami biztos, mert nem akartam én lenni a második. A nap közbeni szimplább ruhámat egy elegánsan díszes példányra váltottam, melyben a sötétkék dominál. Véleményem szerint kicsit öregít is rajtam az öltözet, amit határozottan díjazok, mert eszem ágában sincs a zöldfülű kis gólya látszatát kelteni, még ha valójában az is vagyok. Most inkább mondhatnának egy nemes fiának, vagy akár hercegnek, aki olyan 17 év körül van. Tetszik ez a jelmezbálosdi.
Mikor Yvonne megérkezik, néhány lépéssel elé megyek és egy elegáns meghajlással párosított kézcsókkal üdvözlöm, az est szellemiségéhez illően, majd az udvarias stílust tartva biztosítom róla, hogy gyönyörűen néz ki. Ha nincs ellenvetése, akkor csatlakozunk a Nagyterembe özönlőkhöz. A maszkot fölvéve immár tényleg senki se mondhatná meg, hogy csupán pár hónappal ezelőtt láttam meg ezt a kastélyt életemben először, ahogy abban is biztos vagyok, hogy hercegi mivoltomat is fenntartások nélkül elfogadnák, - persze csak ma estére - ha abba a szerepbe bújnék. Azt hiszem remekül fogok mulatni...

Isabelle de Roux ~ Bál

Sosem rajongtam túlságosan a bálokért és ha Đominic nem is indult volna a tusán, akkor biztos, hogy ki nem mozdultam volna ma a lakásomból. Ámde a kis barátom végig csinálta az összes feladatot és a mai nap róla is szól, ezért vagyok olyan kedves és besétálok a kastélyba. Bizony, mióta van saját lakásom egy lépést sem teszek a kastély felé, csak akkor, ha óráim vannak. Jobban tetszik nekem az itteni élet, nincsen hangzavar, új elsős diákok, akik felettébb idegesítőek. Rajtam kívül még négyen laknak itt, de egész jól megvagyunk, eddig egyikünk sem panaszkodott a másikra. Mondjuk én néha több vendéget fogadok, mint kellene, ám nincs ezzel baj, szerintem. Elég csendesek vagyunk. A falut is kezdem megszeretni, alig pár lépésnyire van innen a pub, hát nem csodálatos?! Ami pedig még jobb, az az, hogy a kocsma is itt van egy köpésnyire. Igen, még mindig dolgozok, nem mondtam fel, pedig néha már eléggé idegesítő kiszolgálni az embereket. Sajnos a csárdában alig van jó nő, inkább a pubban töltik az idejüket, amit meg is értek. Ha tehetném én is ott dolgoznék, ám ha jól tudom, akkor nem lehet már jelentkezni az állásra. Mondjuk annak örülök, hogy a főnökömmel egész jóban vagyok, az ottani tulajt nem is ismerem. Maradok én szépen a seggemen és nem kutatok más munka után. Visszatérve a bálhoz: mivel egyedül nem olyan jó megjelenni egy ilyen ünnepségen, megkértem Isabelle-t, hogy legyen a partnerem. Csípem a lányt, vele kerültem először közelebbi a viszonyba és Mira barátja, nem rossz arc. Tényleg, Amira... mióta felavattuk a házat kicsit máshogyan tekintek rá, de még mindig barátként gondolok a lányra. Amúgy sincs szükségem kapcsolatra. Egy-két éjszaka még belefér, de több nem. Megbeszéltem Isabelle-el, hogy nyolcra ott leszek a Nagyterem bejáratánál és ott fogom várni. Mondjuk ezt az időpontot is az egyik háztársamtól tudtam meg, mikor találkoztunk lenn a faluban. Nem olvastam el a plakátot, amit kitettek az eseményről, úgyhogy nem tudom mi vár rám. Mindenesetre egy fekete hosszúnadrágot és egy kék inget vettem fel. Már ki is nyitom az ajtót és indulok el a kastély felé. Kissé meleg van, úgyhogy lehet nem volt tökéletes választás ez a fekete gatya, de már nem fordulok vissza. Sietős lépetekkel haladok végig az utcán, nem akarok elkésni, akarom látni, ahogyan Đominic belép az ajtón. Rendes kisgyerek, az elsősök közül csak őt bírom, értelmes, okos fiú.
Mikor átlépek az iskola kapuján furcsa dolog történik velem, csak lesek. A ruhám teljesen átváltozik, az előző szerelésemhez képest egy zöld színű nadrág kerül rám fehér inggel, ami túl nagy rám. Az izmaim nem látszódnak annyira mint az ingben, amit felvettem. Egész viccesen nézhetek ki, ugyanis ilyen zokniszerű cucc is rám terem, ami a térdemig fel van húzva. Ez iszonyú ciki! Viszont a cipőm igazán kényelmes, az nem olyan gáz. És csak most kerül fel egy mellény szerű cucc is az ingemre. Apropó, ing. Az nem is olyan rossz, a mellkasomig ki van gombolva, így jön be egy kis levegő. Mindegy... megrázom magam, majd szépen besétálok a kastélyba és a Nagyterem felé veszem az irányt. Mikor az ajtóhoz érek kicsit megkönnyebbülök, még nincs itt Isabelle.

Öltözet

Yannick - bál
Ruha

Annyi minden megváltozott! Végzős vagyok, és azt hittem, amíg ide járok a Bagolykőbe, a szobatársaimmal kell osztoznom egy szobán a pincében. Nem sok időt töltöttem igazából velük, sőt. Szerintem még egymás nevét sem tudjuk igazán... Több időt töltöttem Dmitri szobájában. Igazából nem tudom, mi ez ami köztünk van. Jól elvagyunk, ő tökéletesen megelégszik Isabelle-énemmel, szóval...talán sosem fogja megtudni az igazat, hogy az a lány csak egy kitaláció. Mint ahogy más sem. Még a család sem tudja, hogy mit művelek én a képességemmel, és valószínűleg az új lakótársaim sem tudják, hol vagyok éjszakánként ha nem az ágyamban. Ja igen! Hát leköltöztem a faluba. Jamie, az unokatesóm pár hónapja vett itt egy kis házat, és a csárda is az ő kezei alatt működik. Részmunkaidőben ott dolgozok én is, suli után, Yanickkal szoktuk általában ellátni a kiszolgálóskodást. Nem egy álommunka, de legalább van, és segíthetek vele Jamie-nek.
A napokban csatlakozott hozzánk az öcsém is. Szegény kölyöknek nem volt hova mennie az anyja halálát követően, és szerintem ez így tök jó, legalább többet látjuk egymást. Mióta kiraktak a Roxfortból, csak egyszer találkoztam vele, amikor Csengével is.
Az idilli családi kis hangulatot megöli, hogy mint már mondtam, keveset vagyok otthon. Azt hiszem kezdek kinőni az aranyos kislány szerepéből. Kedvelem azt a titokzatos életet, amit Isaként élhetek, így nem véletlen, hogy nem a saját énemben indultam a bálra. Mivel a kapcsolat nem szakadt meg Yannal a mestertanoncbuli után -semmit nem tud, szerintem munkatársaként egyáltalán nem érdeklem-, elhívott erre a reneszánsz bálra. Eléggé elhíresült a mágustusa, még a Roxfortoson is ott voltam. Durva volt, szóval ezt is követtem próbáról próbára, a bált meg főleg nem akartam kihagyni. Amikor mondták, hogy milyen lesz a témája, anyukámra bíztam a ruhakészíttetést. Az Abszol úton vannak a legjobb szabászatok, és apu befolyásával könnyen ment a dolog. Egy nagyon szép, fehér ruhával leptek meg, így hát a bál napján még Bogisan ebbe bújtam bele, és így köszöntem el a fiúktól otthon. Kicsit késében voltam, de a köszöntőről még nem késtünk le. A kastélyba érve mosolyogva nézelődtem a jelmezek között, mígnem kiszúrtam a páromat is, a bejárat előtt.
-Szép estét, elnézést a késésért. Oh, nagyon jól néz ki a ruhád -inkább vicces, de nem lett volna poén körberöhögni, nem tehet róla, hogy ez nem az ő stílusa.

A bál - Jeremy
Ruha

Mindenki valamiféle bálról beszélgetett, én meg persze semmiről sem tudtam. Kihallgattam másokat, így raktam össze a fejemben, hogy reneszánsz témájú bál készülődik a Nagyteremben. Mindig szerettem bálozgatni, bulizni, úgyhogy ezt sem hagyhattam ki, még akkor sem ha nem volt kivel mennem. Nem szégyen egyedül menni. Amint erre gondoltam, mintha csoda történt volna, egy alacsony, szőke srác felém sétált, és elhívott a bálba, nem is akárhogy. Nagyon aranyosnak tartottam, még szép, hogy igent mondtam. Benne legalább volt bátorság tisztességesen elhívni, értékelem az ilyet. Rögtön el is vonultam a szobámba, kicsit készülődni. Hosszú hullámokban lévő hajamat kontyba felkötöttem, arcomat tisztára varázsoltam, majd felvettem az estélyi ruhámat, természetesen reneszánsz stílusban. Hosszú volt, középen fűzős, hatalmas szoknya résszel. Kezdtem amiatt aggódni, hogy alig fogok majd beférni a Nagyterem ajtaján. A csukló részt, egy-egy kis masni díszítette, csakúgy mint a fűző résznél is. Piszkosfehér és rózsaszín színekben pompázott, nagyon elnyerte a tetszésemet, pedig nem is az én stílusom. Mikor megláttam a ruhán az arany szegélyeket, és a kis fodrokat végképp beleszerettem. Felvettem egy átlagos magassarkút, majd belenéztem a tükörbe. Kissé ideges lettem, kezdett visszatérni a régi énem. Leültem az ágyamra, majd a földet kezdtem el bámulni. Megígértem. Otthon mindenki tudja, hogy itt már jól kell teljesítenem, és ők is boldogok lennének, ha minden rendben lenne velem. Hiszen ismernek. Tudják, hogy kitartó vagyok, és nem adom fel könnyen a dolgokat, csak akkor, ha már nincs más választásom. Most viszont még bőven van, úgyhogy vettem egy mély levegőt, majd kinéztem az ablakon. Igen sokáig tarthatott a készülődésem, ugyanis a nap időközben már lement, odakint sötét volt. Felvettem egy apró mosolyt, ismét a tükörbe pillantottam, majd elhagytam a szobát. Mikor Jeremy megkért rá, hogy menjek el vele a bálba, szinte gondolkodás nélkül igent mondtam, nem tudom miért. Félek, még az arcára sem emlékszem. Mi lesz ha csak simán elmegyek mellette? Bár biztosan nem így lesz, ennyire idióta csak nem vagyok. Mikor az ajtóhoz értem, Jeremy már ott várt rám, majd ahogyan egyre jobban közelítettem feléje, úgy hajlott meg előttem, én pedig elmosolyodtam. Még mindig aranyos. Fiatalabb mint én, ebben biztos voltam, de nem nagyon fordítottam rá figyelmet. Ki érdekel a kora? A lényeg, hogy ha valakinek élvezzük a társaságát, akkor...akkor az rendben van. Besétáltunk, és amikor körülnéztem, szinte már elámultam. A termet gyönyörűen kicicomázták, az asztalok tele voltak finomabbnál finomabb ételekkel, halk zene szólt. Volt akik csak sétálgattak, voltak akik táncoltak, mindenki mást csinált. Sokan voltunk. Biztosan remek estének nézünk elébe. Rápillantottam a partneremre, majd szóra bírtam magamat.
- Mihez lenne kedved?

Reneszánsz báli csavargás

Ruha, Maszk

Mizéria vége, ujjé, Kivus is fel van szabadulva teljesen, a délutáni kelésem is ezt bizonyítja.  Na de ácsi, mik ezek a göncök? Mi van? Hol vannak a saját ruháim? Leonie szórakozik vajon vagy csak szimplán az élet bosszant éppen? A pizsamám szerencsére még a régi, ezért abban kibotorkálok a klubhelyiségbe és körbenézek, hátha ott van valami, ami megmutatja, hogy mi történhetett. A hirdetőtáblán nagy felirat, ma reneszánsz napot tartunk, ezért a ruháinkat ne is keressük, a régimódi cuccokban kell ma flangálnunk. Kis híján beájultam a tábla alá, hogy most csak szívatnak minket, bizony, de nem, a szobába visszatérve rá kellett ébredjek, hogy ez a kőkemény valóság, itt ma nincs esélyem a saját ruháimat felvenni. 10 perces ágyszélén ülés közben fejfogás után végül összeszedtem magamat és a szekrényként funkcionáló ládámat ismét felnyitottam. Kerestem egy szimpatikus göncöt - nevezetesen egy szép, Eridon színű szatén ruhát találtam magamnak - és felügyeskedtem valahogy magamra. Ez a nap sem úgy indul, mint az ember várná.
Miután egyetlen csillagvirágszál Robikám kiesett a tusából, nem igazán követtem nyomon az eseményeket, de hallottam valami olyat, hogy ketten nyertek. Pff, szánalmas, legalább annyira, mint megosztozni a kviddicskupán a Sárkánylovasokkal. Mindegy, este csak tiszteletemet teszem a bálon, ha már kaptunk ilyen göncöket, legalább nem kell válogatni, mindegyik olyan elegánsnak hat.
A nap bálig hátra lévő részét a klubhelyiségben ücsörögve töltöttem el, egy kellemes regény társaságában, amit estig kis híján ki is olvastam. Totálisan sikerült elveszni a könyvben, idő és tér megszűnt számomra, egyre csak lapoztam az oldalakat, minél előrébb akartam jutni, hogy megtudjam a végét. Mikor végre sikerült visszarángatnom magamat a valóságba, feltűnt, hogy mindjárt indulnom kellene, így természetesen rohantam vissza a szobába, hogy valami cipőt húzzak és rendbe tegyem a hajamat. Az akció végeztével pedig megindultam sietve a nagyterem felé, már amennyire a fekete magassarkú engedte.
Életemben először sikerült időben érkeznem, hogy halljam az igazgató beszédét. Ez nálam igencsak komoly előrelépés a kis életemben. A bejáratban kaptam egy maszkot egy ott álló embertől, nem figyeltem hogy ki lehet az, inkább csak gyorsan elkaptam egy piros darabot és mentem is tovább. Helyet foglaltam az Eridon asztalánál és csendben, majd tapsolva hallgattam mind az öreg, mind Mira szónoklatát. Ezek után forgolódni kezdtem, szétnéztem, hátha megtalálom szívem egyetlen Róbertjét, de csak nem akart felbukkanni. Mondjuk ahogy ismerem most tuti valamerre egyedül tekereg és szidja magát, vagy éppen valamelyik Levitást, hogy nem tudott nyerni. A gondolatra az egyik kezembe temettem az arcomat és hangosan, vigyorogva a bajszom alatt felsóhajtottam. Szörnyű gyerek.
Pár falatot letoltam a torkomon, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy merre lehet ez a majom gyerek, szóval felálltam az asztaltól és a terem egy olyan pontjára igyekeztem állni, ahonnan az egész teret belátom, hátha megpillantom valahol. Nem, tényleg nem találom sehol. Felsóhajtottam, majd még egyszer körbejárva az egész termet végül szó nélkül távoztam, hogy keressek.

Kiva bűvös álarca

Csodás ez a maszk, de még mennyire! Ám azt nem kötötte az orrodra az álarcos idegen, hogy bizony kivételes, meglepetést tartogat a számodra. Tudod, mi volt az udvarokban a szórakoztatás? Az udvari bolondok. Valószínűleg összekeveredtek a bűbájok, és egy férfi maszk helyett a tiédre került a humor Herold. Minden azzal kezdődik, hogy az asztalnál véletlenszerűen borogatni kezdesz, persze mindezen jót nevetve. Ez azzal folytatódik, hogy a tánc kezdetekor zsonglőrködésbe kezdesz az étkészlettel, néhányat ripityára törve. A kedved azonban nem lankad, partnert választva a táncparketten alakítasz tovább, viccesebbnél viccesebb mozdulatokkal vidítod a népet. Mindezt úgy, mintha tudatosan csinálnád, és még jól is érzed magad közben. A másnap viszont ciki lehet.

Reneszánsz - Tusazáró bál

Eric - Reneszánsz bál
Ruha
    Nagy meglepetés ért a napokban, ám ezúttal kellemes. Épp órára tartottam, mikor egy Levitás fiú megállt előttem és megkérdezte, elmennék-e vele a bálba. Mivel kissé meglepődtem, először nem nagyon tudtam semmit sem mondani, de végül kiböktem egy igent. Nem nagyon ismertem a srácot, viszont az a két nap, amennyi még volt a bálig, elegendőnek bizonyult, hogy megtudjak róla egyet s mást – a nevén kívül, amit elárult. Többek között olyan pletykákból értesültem, amelyek nem túl hízelgőek, kezdve azzal, hogy épp most szakított a barátnőjével. Vagy fordítva? A történetek különbözőek, ám a lényegen mit sem változtatnak. A barátunk bizony megszingült. Vagy szingli lett… Mindegy, nyelvújítás, ráadásul nem izgat a pasi kérdés. Ezen kívül tudomást szereztem arról is, hogy másodikos, ami szintén nem zavart nagy vizet, mert másokkal ellentétben nem vagyok rászállva a kor témára. Szóval mindent összevetve, érdekes estének néztünk elébe, pláne hogy már napközben elkezdődött.
    Az egész ruhatáramat lecseréltek. Ha azt mondom, VIII. Henrik mellé elmehettem volna háremhölgynek, az úgy nem fedi a valóságot. Szebbnél szebb darabok sorakoztak a fogason és bár nagyon új és kihívó volt ez hirtelen, tetszett az ötlet. Na nem mondom, bújtam már ilyen göncökbe és ha a fiúknak nem is, nekünk lányoknak nem volt egyszerű ezeket hordani. Először is ott a fűző, amit jó szorosan kell meghúzni, nagyjából annyira, hogy megfulladj, ebben a szobatársnőm volt a segítségemre, puszta baráti szeretetből. Aztán pedig az a sok alsószoknya, magának a ruhának a súlya pedig egyenesen eltörpült már a többi tényező mellett. Mikor elkészültem, a tükör előtt megállva elmosolyodtam, mert egy álomszép lány köszönt vissza. Egy királykék, fekete fodrokkal díszített ruhában álltam, természetesen magas sarkúban, ami alig kandikált ki a szoknyarész alól. Kissé nehézkes volt a járás elsőre, de hamar megszoktam.
    Így, teljes harci díszben indultam el a Nagyterem felé, egyenes háttal, emelt fővel. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, ami megmosolyogtatott. Megfontolt, óvatos lépteim voltak, nem szerettem volna hasra esni már az elején, azzal még várnom kellett egy kicsit. Mikor megérkeztem nem láttam senkit, az órára pillantva pedig konstatáltam, én jöttem előbb. Kezeimet összekulcsolva ruhám elején pihentettem és vártam, hogy megérkezzen a „lovag”.

Yvonne - A bál

A partnerem érkezésével a napnak egy új fejezete nyílik meg, most elkezdődik a bál, ahol egy hölgyet kell szórakoztatnom, ha nem akarom felvállalni a kockázatot, hogy szégyenszemre faképnél hagy. Az elmúlt pár órában, ami az elhívás és a nagyterem előtti találka között volt, már átgondoltam minden lehetséges taktikát és megpróbáltam a lehető legjobb stratégiát kidolgozni, bár ez nem a legegyszerűbb, ha egy lány is benne van a képletben. Sajnos a másik nem a világ legkiszámíthatatlanabb változójának tekinthető, így elég nehéz megjósolni az este menetét, főleg mivel Yvonne-t igazából nem is ismerem. Az is csak később ugrott be, hogy talán kideríthettem volna legalább a házát, bár az se garantál semmiféle jellemzést, de legalább egy kis iránymutatóul szolgálhatott volna. Késő bánat. Bár igazából az a tény jobban zavar, hogy valamit elfelejtettem megkérdezni, mikor teljesen evidens lett volna legalább ennyit hozzátenni a bemutatkozáshoz. Azt hiszem a nők tényleg csak megbonyolítják az életemet és hibákat generálnak az agyi működésemben, arról nem is beszélve, hogy bár úgy érzem mindent végig gondoltam és semmi se sülhet majd el rosszul, mégis az izgalom és némiképp a félelem jeleit mutatom. Zavarba ejtő, mennyire logikátlan és hétköznapi módon reagálok erre az egészre. Ennél én jobb vagyok.
Udvarias, a kor szelleméhez illő köszöntésemmel mosolyt csalok a lány arcára, amitől kicsit egyszerűbb megszilárdítanom a szám magabiztos és remélhetőleg némiképp sármos görbületét. Nincs mitől félni, menni fog ez!
Yvonne-nal az oldalamon besétálok a nagyterembe, majd még teszünk pár lépést odabent, így félrehúzódva, hogy helyet adhassunk a többi érkezőnek. Körbenézve elakad a szavam, mert a terem határozottan nem a megszokott képét mutatja. Ma este a középkorba pottyantunk és ehhez mérten olyan látvány tárul elénk, amit sose hittem volna, hogy látni fogok. Az a pár hónap ide vagy oda, még mindig meglepő, mennyi mindenre képesek a varázslatok. Teljesen olyan érzésem van, mintha egy mesében lennék, ahol lovagok, hercegek meg hercegnők vannak mindenütt. Anyámtól hallottam leginkább ilyen történeteket, mikor még élt. Az emlékeimben haloványan ott van a kép, amint én az ágyamban fekszem, ő mellettem ül és egy könyvből olvas, de amit kiejt a száján az megelevenedik előttem, valóban látom a szemeim előtt a nagy csatákat az udvari bálokat, a sárkányok legyőzését. Akkoriban azt hittem anyám tud ilyen tehetségesen mesélni, később pedig azt, hogy túl élénk volt a képzeletem és az egészet csak bemeséltem magamnak. Amióta tudok a varázsvilágról, már nincsenek kétségeim miként vált lehetségessé mindez, főleg mivel emlékszem is anyám "fadarabjára", amit mindig nagy becsben tartott, de apámnak nem volt róla szabad beszélnem.
Az emlékek annyira elsodornak, hogy igazából meg se hallom Yvonne szavait, csak bámulok tovább egy messzi-messzi pontba. A szerencsém az, hogy egy nagyon minimális fáziskéséssel sikerül visszazökkennem a valóságba, és amint a lányra nézek, aki nyilván engem fixíroz, valami választ várva, összerakom a képet. Kérdezett tőlem valamit, én pedig elmulasztottam... Nos reméljük a lehető legáltalánosabb témát vetette fel, azaz azt, hogy miként kezdjünk neki az estének, máskülönben nagyon hülyének fog nézni, az pedig nem lenne jó indítás most.
- Öhm... Mit szólnál, ha innánk egyet? Most még úgy is sokan érkeznek és valószínűleg lesz valami nyitóbeszéd is, szóval addig nem nagyon érdemes táncolni menni... Éhes meg gondolom nem vagy még. Azaz hogy... Szóval megértem ha az vagy, és ehetünk is akár... Csak... Feltételeztem, hogy nem farkaséhesen jöttél ide, de semmi baj ha mégis.
A maszk miatt szerencsére nem látszik annyira, de határozottan érzem, hogy egyre vörösebb leszek. Ezt... Nem így terveztem. Csak egyszerűen annyira zavarba ejtett a lehetőség, hogy talán nem is a megfelelő kérdésre válaszolok és elkezdtem a logikai gondolatmenetemet hangosan kimondani - amit megfogadtam, hogy ma este nem fogok - és aztán rájöttem, hogy talán téves következtetésekre jutottam egy ponton, ettől pedig még kínosabb lett az egész. De talán még nem rontottam el mindent, esetleg cukinak találja az esetlenségemet... Szóval még van esély, hogy boldogulok ezzel a kihívással, amit a bál jelent.
- Hozok inni. Mit szeretnél?
Némi nyugalom magamra erőltetésével egész határozottan tudok ismét megszólalni, tovább siklani az iménti habogásom felett. Ha megmondja mit kér, már megyek is, így némi időt adva mindkettőnknek. Neki, hogy meglépjen - valószínűleg utolsó esélye anélkül, hogy teljesen megalázna, ez még viszonylag kíméletes módszer volna - nekem pedig némi erő és higgadtság gyűjtésére. Pár nevetséges mantrát ismételgetve magamban, visszatérek a páromhoz - ha még ott van - az italokkal, és egy sármosnak szánt mosollyal felé nyújtom az övét.
Ekkor veszi kezdetét a megnyitó, pár ismeretlen ember beszédével, bár legalább az igazgatót sikerül beazonosítanom. Egyébként hallottam én a tusáról, talán indultam is volna, ha rendesen, tanév elején kezdtem volna a suliban, de így lemaradtam. Talán nem is baj, egy mugli világból jött elsős amúgy se nyerhetett volna, az teljesen irreális lenne. Mindenesetre mint egy diák, akit teljesen nem érint a verseny, viszont rengeteg egyéb más dolga akad - például a mágia rejtelmeinek feltárása, na meg a sok-sok pótlás - nem igazán követtem az eseményeket, de azért a nyertesek nevét már hallottam itt-ott pár társam szájából. Most láthatom is őket, sőt - mint ahogy az az ünnepelteknek jár - tapsot is kapnak tőlem. Persze csak szolidan, hisz innivaló van nálam.
Mikor végre letudjuk a szükséges köröket, mindenki elmondta a magáét és az emberek figyelme ismét visszatér a társaságukra, én is Yvonne-hoz fordulok.
- Te követted a tusa fejleményeit? Esetleg szurkoltál valakinek?
Igyekszek valami beszélgetési témát feldobni, amíg itt ácsorgunk és iszogatunk. Közben a táncparkettre egyre többen lépnek és érdeklődve tanulmányozom, ki miként vezeti - vagy épp nem vezeti - partnerét. Úgy tűnik nincsen semmiféle külön varázslókra szabott báli tánc, szóval nem lesz ezzel probléma. Persze amíg mások mozdulatait analizálom, azért Yvonne-ra is figyelek és próbálom észrevétlenül űzni megfigyeléseimet. Mikor nyugtázom a tánctudásom elégségességét, ismét csak a lányé vagyok. Most az ő mozdulatait analizálom, és ha arra utaló jelet látok, hogy esetleg szívesen csatlakozna a táncosokhoz, akkor immár nyugodt szívvel felvetem az ötletet. Persze ha megelőz engem, vagy semmi érdeklődést nem mutat a dolog iránt, akkor csöndben maradok és szavaim nem hangoznak el.
- Volna kedved táncolni?

Zsolt Perott- A bál

Fátylas ruhák, fűzők, abroncsos szoknyák... Hihetetlen! Megyek a bálba.
Kiveszek egy sötétkék ruhát a szekrényemből, miközben a kényelmes farmersortra gondolok. Leülök az ágy szélére és felveszem a harisnyát, meg a cipőt. Egyedül erőszakolom bele magam a gyönyörű műalkotásba, majd a tükör elé lépek. Lesimítom a ruhám apró gyűrődéseit, majd nagyot sóhajtok.
Mit kezdjek a hajammal?
Alig ismerem a srácot... Beszélgettünk egy kicsit, de ennyi. Mégis örülök, hogy elhívott.
Begöndörítem a hajam és bonyolultan feltűzöm, csak pár tincset hagyok szabadon az arcom körül. Amikor elkészülök a szekrényhez lépek és előveszek egy félhold alakú álarcot, a tetején lévő tollak kicsit csiklandozzák a homlokom. Újra belenézek a tükörbe, majd fel az órára.
Már biztosan vár..
Halkan lépkedek a folyosókon, alig találkozom pár diákkal. Beérek a Nyugati-szárnyba. A nagy ruhában alig tudok felmenni az első emeletre vezető lépcsőn. Felérek és a fejemet forgatom. Végül meglátom. A homályos fényben alig lehet kivenni,de ő az.
Elpirulok,mert eszembe jut hogyan is találkoztunk.
Bár Levitás nem láttam egészen tegnap délutánig.
Éppen a fürdőben voltam, muszáj volt letusolnom, mert a rengeteg dolog , amit el kellett intéznem, meg a forróság elvett belőlem minden energiát.
A nyakamat ropogtatva álltam a langyos víz alatt, miközben teljesen ellazultam. Mára végeztem- gondoltam jólesően és a tenyerembe gyűjtve egy kis vizet megmostam az arcom. Sokáig fürödtem. Volt az már húsz perc is.
Végre kiléptem a fülkéből és a közeli fogason lévő törülközőért nyúltam, amikor nyílt az ajtó. Nem érdekelt különösebben, gondoltam egy lány lesz az, de aztán egy barna hajú srác bukkant fel az ajtóban.
Ijedtemben hátraugrottam és a törülközőt olyan gyorsan és olyan erővel szorítottam magam elé, hogy kifehéredtek az ujjaim. Meglepetésemben kiabálva tudakoltam tőle, mit keres itt?
A hangom vékonyabb volt és magasabb is a szokottnál.
Lesütötte a szemét, de nem mozdult és ez annyira idegesítő volt. Ki kellett volna mennie.
Felsandított rám, félmosolyra húzta a száját, én meg majdnem nekirontottam és kituszkoltam az ajtón.
Gúnyosan érdeklődtem, tud-e beszélni,nyilván nem ismer még, ha azt hiszi szórakozhat velem.
Szorosabbra fogtam magam körül a barackvirág-színű törülközőt, ha ez egyáltalán lehetséges.
Aztán megszólalt és valami olyasmit mondott, hogy keresett valamit, ami feldobja a délutánját, majd közölte, megtalálta.
Felnevetett, annyi vidámsággal, hogy azt hittem mentem odamegyek és felrúgom.
Már készültem a csípős válasszal, mikor kiszaladt és nyoma sem maradt.
Megtörülköztem és felkapkodtam magamra a ruháim. Egy színes toppot, meg egy fekete rövidnadrágot. Az elmaradhatatlan balerinacipővel.
Később kaptam egy levelet. Maya kicsit összegyűrte ugyan, de ki lehetett olvasni. A srác elárulta a nevét és  bocsánatot kért, azt mondta normál körülmények között nem csinál ilyet. Nem hittem neki és visszaírtam egy kicsit mogorva hangú levelet. Mire még jobban szabadkozott. Sokat beszéltünk ezután, sok mindent megtudtam róla. Aztán körülbelül az ötödik levelében megkért, hogy legyek a partnere. Nagyon meglepődtem... És bár nem nagyon akartam,mégis belementem, mert nem volt partnerem és érdekelt ez a reneszánsz bál. Bár kétségeim akadtak, hogy és miről fogunk beszélgetni mégsem adtam ki  az útját. ~Jó lesz az!~ Azokban a nagyszerű ruhákban.
Odalépek hozzá:
-Szia! Régóta vársz?

Mademoiselle Annabell Parker- Bál
viselet

A bálra, mint mindenki, én is el akartam menni. Mondjuk nem kifejezetten a bál része miatt, sokkal inkább gratulálni a bajnokoknak. És hasonlóan a többiekkel, én sem akartam pár nélkül megjelenni. Itt kezdődtek a gondok. Mivel a napokban szakítottunk Lotte-val nem volt biztos párom, kénytelen voltam keresni valakit. Úgy döntöttem, hogy nem azok közül választok, akiket már ismertem, hanem egy ismeretlen lányt hívok el. Hogy a választás ne legyen nehéz, nem válogattam. Az lett a párom, akivel először összetalálkoztam a folyosón. A későbbiekben pedig ki is derítettem róla pár dolgot. Leginkább a neve érdekelt, a többi csak olyan információ, amiket a többiek hozzám vágtak.
A bál napján teljes átalakulásra ébredtem. A szekrényembe nézve először arra gondoltam, hogy valaki szórakozik velem, de végig nézve a többieken, nem ez történt. Mindenki megváltozott. A legjobban a szőke parókák leptek meg, amiket a fiókban találtam. A többieken végignézve rájöttem, hogy azok a harisnyák nem díszek. Kérdőn néztem a ruhadarabra, amikor a bálra szánt ruhákat akartam felvenni. Miután a harisnyát hosszas szenvedés után sikerült felvennem, már nem tartott sokáig a többi darabot magamra ölteni. Csak a cipőnél fogtam a fejem. A jól megszokott edzőcipők helyén fényesre bokszolt, magas sarkú darabok voltak, amik ráadásul szörnyen kényelmetlenek voltak. Hogy kicsit szokjam sétáltam pár kört a szobában, kínkeserves arccal. Hogy bírnak ebbe járni az emberek? Utolsó igazításként feltettem egy szőke göndör parókát, aztán elindultam.
Szokás szerint kis késéssel hagytam el a szobát. Viszont úgy döntöttem, hogy a mai estén igazi lovagias úrrá változom. Hátamat kihúztam, két kezemet pedig hátrarakva emelt fővel sétáltam. A nagyteremben eltartott egy ideig, amíg a sok -számomra egyforma- ruhát viselő lány közül megtaláltam akit kerestem. Hátamat szinte fájdalmasan kihúzva sétáltam a lányhoz, majd előtte megállva kicsit meghajoltam.
- Szép, jó estét a hölgynek! Pompásan fest, eme csodás ruha kiemeli csillogó tekintetét! -Tudomásom szerint a régi időkben tegeződve beszéltek, és sokat bókoltak. A köszönésem közben még kezet is csókoltam neki. Megadva a dolog módját.

Eric - Reneszánsz bál
    Egy kissé feszélyezett ez a reneszánsz hangulat. Na nem mintha nem tudnék hozzászokni, csak éppenséggel borzalmasan viccesek voltak a fiúk. Mindenki, aki elment mellettem, teljesen máshogy nézett ki, ráadásul a bál tiszteletére tisztességesebbek lettek. Még Yannick-ot is láttam, aki az erdős „cicához” képest valamicskét máshogy festett. Szórakozottan figyeltem Kivát is, aki nem épp nagy kedvvel lépett be a terembe, viszont többször is körbejárt, valószínűleg keresett valakit. Mire gondolatmenetem végéhez értem, szemben találtam magam Ericcel. A parókáját látva igazán nehéz volt magamban tartani az első reakciómat, viszont valamit tennem kellett. Ha kinyitottam volna a szám, nevetni kezdek, de ha csukva tartom, az faragatlanság. Nyeltem egy nagyot és mintha mi sem történt volna, pukedliztem egyet.
- Jó estét Önnek is – feleltem mosolyogva, és kiegyenesedtem. Nem sokkal volt magasabb nálam, de nem is bántam, így legalább nem volt szükségem székre, hogy a szemébe tudjak nézni. Feszes tartása annyira kimerevítette, mint egy karót, mire én valahol mélyen azt hiszem megsajnáltam, mert muszáj voltam könnyíteni rajta.
- Kérem, kicsit lazábban, nem kivégzésre megyünk – sütöttem le a szemem, mintha tényleg visszamentünk volna az időben. Reméltem, hogy érti és valamivel természetesebb tartást vesz fel, mert ez inkább volt ő érdeke, mint az enyém. Ha a karját nyújtotta, elfogadtam és elindultunk a terembe. Mindketten megkaptuk a saját maszkunkat, így már abban pásztáztuk körbe a terepet. Páran táncoltak, de voltak, akik inkább beszélgetéssel ütötték el az idejüket. Néhányan odaköszöntek, mire mosolyogva pukedliztem egyet, ahogy azt illik és továbbmentünk. A beszédről sajnos már lemaradtunk, viszont tisztában voltam vele, hogy Benjamin és Đominic nyerték meg a tusát. Ha jobban belegondolok, miattuk voltam itt elsősorban, hogy gratuláljak, mert bár nem nagyon követtem a tusa eseményeit, mégis tudtam, mekkora teher és feladat volt ez számukra. Lopva Ericre néztem, hogy mi lesz. Ülünk, állunk, de akár repülhetünk is, csak történjen valami.

Annabell -Bál

A köszönés után a karomat nyújtottam a lánynak, majd ha azt elfogadta, elindultam. Kérésére könnyítettem kicsit a tartásomon, de még mindig erősen kihúzva álltam. Közben azon agyaltam, hogy tudtak ílyen feszesen állni régen az emberek. Nekem már most fáj a hátam, pedig nem rég  óta tartom így magam. És az már biztos, hogy a bál után keresek egy masszőrt.
A nagyterembe lépve megkaptuk az álarcainkat, én egy sötétkék darabot tettem az arcomra. Majd kicsit beljebb lépve a lány felé fordultam.
-Mihez lenne kedve, kedves? Esetleg enne valamit a kor legfinomabb ételei közül, vagy megkóstolna valamely pezsdítő italt? Sőt tudja mit? Előbb táncoljunk! Mármint. Felkérhetem egy táncra?
Ismét a kezemet nyújtottam felé, amit ha elfogad el is indulok a parkett felé. Anno az iskolában tanultunk pár illemszabályt, amiben a bálokon való viselkedés és táncolás is benne volt. Akkor nem tartottam fontosnak ezt az órát, de visszagondolva nem ártott nekünk.  Így amikor a parkettre értünk először megpörgettem a lányt és csak utána fogtunk össze a tánchoz. Úgy mozogtam és irányítottam a lányt, mint aki tudja, hogy mit csinál , ami igaz is, hiszen elég sok táncóránk volt. Amiből később kialakult a hobbim is, bár azt nem nagyon tudnám egy ilyen bálon kamatoztatni.
A végén egy lépést tettem hátrafelé, majd a lány szemébe néztem, és meghajoltam.
-Köszönöm a táncot! –Mosolyodtam el, majd ismét a kezemet nyújtva neki kivonultam a parkettről. Egyenesen az italok felé mentem, ott pedig a lányra néztem.
- Mit kíván, hölgyem?

Eric - Reneszánsz bál
    Eric a karját nyújtott és bevezetett a terembe, én pedig egy ruhámhoz illő, ám világoskék álarcot kaptam. Mikor megálltunk és megkérdezte, mit szeretnék, egy kicsit elgondolkodtam. Nekem mindegy volt. Azért jöttem el, mert elhívott, bár én is itt akartam lenni, hogy gratuláljak a két srácnak. Nem nagyon ismertem őket, de itt ez nem igen számított.
- Szíves örömest táncolok Önnel – pukedliztem egyet, majd a tánctérre vonultunk. Megpörgetett, ahogy azt kell és táncoltunk, ahogy azt kell. Nem most kellett először ilyesmit csinálnom, így könnyű dolga volt Ericnek, nem volt nagy cucc vezetni engem. Siklottunk, ahogy az elvárható, megtartottuk a távolságot, ahogy azt illik, a szám végén pedig meghajolt, ahogy az szokás.
- Én is köszönöm a táncot – mosolyodtam el, majd újra elfogadtam a kezét és hagytam, hogy az italokhoz vezessen. Körbenéztem, és őszintén szólva egyikbe se ittam volna bele szívesen. Ki tudja, hogy mit tesznek bele? Ettől függetlenül azonban a tény nem változott, hogy iszonyat szomjasnak éreztem magam. Végül úgy döntöttem, a fiúra bízom magam.
- Valami kellemes frissítőt, mondjuk azt, amit Ön – jelentettem ki cselesen. Így nyilván olyat fog adni, amit ismer, vagy amit ő is meg fog inni, akármi is legyen az. Ketten menjünk neki az ismeretlennek, egyedül amúgy sem muris. Ha töltött, kezemben az itallal a többiek felé fordultam, majd egy kérdést szegeztem neki.
- Mi szél fújta Önt erre? S minek köszönhetem, hogy a sors pont úgy rendelte, Ön az én kísérőm lesz? – mosolyodom el. Ez a magázódás igazán tetszik, hozzá tudnék szokni. Valahogy sokkal inkább érzem úgy, hogy tiszteljük egymást – mármint mi diákok, itt lakók -, mint ha tegeződnénk. Persze így is lehet éreztetni másokkal, hogy nem kívánatosak, vagy épp utáljuk őket, de ebben az a szép, hogy még ezeket a dolgokat is udvariasan tesszük.

Vécsey András

Lassan nyitja ki a könyvtár ajtaját, majd biccent Matildának, és halkan veti be magát a sorokba. Valami nagyon furdalja az oldalát, és minél előbb rá akar jönni. Igen, még a vámpírok is lehetnek kíváncsibbak a kelleténél, már pedig az a varázslat, amit látott, igen felkeltette az érdeklődését.
Sejti, nem minden második londoni tud ilyet. Igen, hazaruccant, észrevétlenül, mert neki megy mindenféle komplikáció nélkül. A gyorsaság az egyetlen, amit imád ebben a létben, a többit csak nyűgnek érzi.
Az ajkába harapva járja végig a sorokat, a megfelelő könyvet keresve, de van egy sejtése, hogy azt itt nem fogja megtalálni. Segítséget mégse kérhet, mert magyarázkodnia kellene, részben, hogy hol látta, és mikor, és abban az időpontban, miért nem volt a kastélyban. Igen, az Eridonos nem szokta hangoztatni, hogy már nem az emberi fajt képviseli, a szemfülesek úgy is rájönnek, vagy ha másra nem is, arra, hogy kirí a többiek közül, talán, mert megszólal bennük a vészcsengő, amit még egy rellonos is nehezen tud előidézni. Na, igen mert valamiért ösztönösen megérzik, hogy veszélyben vannak. Mikor a lány "kifordul magából", cseppet sem örül ennek.
Felsóhajt, majd meglátva az ajtót, be is nyit rajta - talán kicsit nagyobb erőt beleadva, de ha már varázsolni nem képes.... Na, igen az a híres zárolt részeg. Bár nem fogja megérteni, miért kerítenek akkora feneket neki, ha mindenki be tud jutni, kicsit nagyobb erőfeszítéssel.
A bent lévő sötétség nem zavarja, mivel volt ideje hozzá szokni, tekintve, hogy csak akkor képes "létezni". Még mindig fájlalja, hogy nem mehet ki a tűző napra. Nos, maradt még benne emberi... kérdés csak az, hogy vajon meddig...

Meyerson kisasszony

Vécsey András

Talán most először érzi rossz dolog a már-már hangtalan járás, hisz nem akar ő ráijeszteni a tanerőre, főleg így vizsgaidőszakban. Szégyenli magát, de az átélt események közepette nem igazán a tanulás körül forogtak a gondolatai - hol a vérszomjával küszködött, hol emésztette magát, mert.... gallyra vágta az egyik barátját-, így nem biztos, hogy léphet ő ötödikbe. Talán jobb is így, először az új énjével kell megbékélnie, ami alapból nehéz, tekintve, hogy még mindig szörnynek érzi magát, amiért szívdobogás nélkül jár-kel, na meg, mert ha ő éhes, valakiben, vagy valamiben kár esik. Tudja, hogy ezt nem jó dolog magába fojtani, de se Trisnek, se Noelnek nem akar erről beszélni, Drake előtt meg semmi pénzért nem tűnne gyengének, és itt ki is fújt az ismerősök azon tábora, akik valami csoda folytán, tudják, mi történt vele a fél év alatt.
Persze tudja, hogy az igazgató, meg talán a tanári kar előtt sincs titokban. Ésszerű lenne, főleg, hogy a rellonnak is van egy házivempje, akivel semmi víz alatt nem találkozna még egyszer. Na, meg... így érthető, miért nincsenek nappal órán, meg úgy sehol sem.
Próbál a lehető legmesszebb nézelődni a tanártól - nem volt nehéz leszűrnie, nincs egyedül-, de mivel, semmi számára hasznosat nem talál, muszáj közelebb merészkednie.
A könyvcímeket böngészve keresgél, miközben lassan lépked. Tényleg próbálja nem ráhozni a frászt, neki ez sosem állt szándékában, na jó, akkor talán, mikor az agyát ellepte a vörös köd, de akkor határozottan nem volt önmaga.
Hirtelen esik le elé egy könyv, mire még ő is összerezzen, majd a címet elolvasva, hangosan puffog. A vámpírokról szeret olvasni, sokat tanul belőle, már ha képes olvasni a sorok között, na de a kivégzésük... morogva rakja a könyvet a helyére, aztán haladna tovább, de figyelmetlenségének köszönhetően, már hallja is, ahogy a tanerő levegőt vesz.
- Oh, elnézést, nem akartam megzavarni- tekint le a férfire, aki szintén valami könyv felett görnyed. Az arca ártatlan, mint mindig, még egy bocsánat kérő mosolyt is megvillant.
- Mit teszik olvasni?- dönti oldalra a fejét, és kíváncsian mered a könyvre és a jelenlegi tulajdonosára felváltva.
- Oh, Olivia Meyerson vagyok, eridonos- nyújt kezet, mert ez valahogy belé rögződött. Ő csak próbálja megmutatni, hogy nem illik bele a vámpírokról alkotott képbe, viszont már-már felkészül arra, hogy a tanerő szemében megvillan az a tipikus fényt, mint amikor valaki valamit titkos dologgal van tisztában.

Meyerson kisasszony